Spiró György szerepösszevonásai
„A dráma valójában
megkövült színház” – vallja Spiró György
legújabb könyvében (8. o.). Fanyaloghatnánk talán
a metafora pontatlansága miatt (elvégre a színház
maga általában eleve „megkövült”, legalábbis
tárgyiasult), de fontosabb odafigyelni a szerzõ szándékolt
mondanivalójára: a dráma, a drámai szöveg
olyan episztemológiai és dramaturgiai forrás, amely
vall koráról, korának jellemzõ antropológiai
és professzionális „kollektív tudásáról”.
A színháztudomány egyik feladata tehát a drámai
szövegek mint források faggatása.
Az általános módszert
illetõen a szerzõ a következõ két nézõpontot
emeli ki bevezetõ mondataiban: „A színház és
a dráma nagy korszakainak vizsgálata kettõs haszonnal
kecsegtet. Részben segít megérteni azokat az általánosan
érvényes – történeti korszaktól függetlenül
értelmezhetõ – emberi törvényeket, amelyek a
drámában, e leginkább filozofikus mûfajban feltárulnak.
Másrészt segít megérteni, egyes korszakokban
miért vált lehetõvé olyan antropológiai
tudás megszerzése és rögzítése,
amely más korszakokban valamitõl nem volt lehetséges.”
(7. o.). Ami az elsõ pontot illeti, megítélésem
szerint az „általánosan érvényes – történeti
korszaktól függetlenül értelmezhetõ – emberi
törvények” tárgyalásának diszciplínája
inkább a biológia, mint a humán tudományok;
a manapság oly divatos historicizmusok – még saját
módszertani és szemléleti hibáikon keresztül
is – éppen azt bizonyítják világosan, hogy
az univerzálisan igaznak tartott emberi törvények nem
egyebek, mint a vizsgálódó személy jelene és
a vizsgált jelenségek kora között húzott
párhuzamok sora. Röviden tehát: fennáll a veszélye
annak, hogy általánosnak tartott emberi törvények
taglalásakor nem folyamatosan és örökké
igaz általánosságokat tárgyalunk, hanem csupán
saját korunk törvényszerûségeit.
Jóval érdekesebbnek
és érvényesebbnek tûnik a második metodikai
megfontolás: egy adott korszak színházának
vizsgálata komparatív episztemológiai eredményekkel
is kecsegtet. E szempont azonban a vizsgált korszak alapos és
pontos történeti ismeretét feltételezi. Ahogy
Spiró is megjegyzi:
„A színház és
a dráma vizsgálata óhatatlanul történeti
jellegû”; és: „A történeti szempont… megkerülhetetlen,
mert a színházmûvészet nagy eredményeit
– benne a drámával – keletkezési körülményeitõl
elszakítva csak jórészt hamisan lehet értelmezni.”
(7. o.)
A Shakespeare szerepösszevonásainak
központi témája az a Shakespeare korabeli színházi
gyakorlat, amelynek során egy adott darab elõadásakor
egy színész több szerepet is eljátszhatott, illetve
egy szerepben két színész is megjelenhetett. Kissé
szokatlan módon a szerzõ elõször lábjegyzetben,
majd David M. Bevington: From Mankind to Marlowe (1962) címû
mûvének ismertetése során kétszer is
tisztázza a lehetséges szerepösszevonási típusokat.
Ennek alapján háromféle szerepösszevonást
különít el: az „elnyomást” (suppression) („ha egy
alak befejezi a színpadi pályafutását… és
az alakot játszó színész azontúl más
szerepben nem lép fel”), „átalakulást” (alternation)
(„ha a színész két vagy több szerepet játszik
felváltva”) és „helyettesítést” (substitution)
(„ha egy alakot két színész játszik felváltva
egy elõadáson belül”). Könyve fõ részében
Spiró György a Shakespeare-kánon darabjait elemzi a
lehetséges szerepösszevonások szempontjából.
Mielõtt azonban következtetéseket vonna le az egyes
darabokról, rövid történeti áttekintést
ad a „Színházi üzem Shakespeare korában” címû
fejezetben.
SHAKESPEARE
A színháztörténeti
bevezetõ az egész könyv Achilles-sarka. Elõször
is túlnyomórészt Andrew Gurr: The Shakespearean Stage,
1574–1642 címû mûvére épül. Andrew
Gurr valóban a Shakespeare korabeli színház elismert
brit szaktekintélye, bár fenti könyvének számos
pontját módosította késõbb, legutóbb
például The Shakespearean Playing Companies (1996) címû
munkájában. Meglepõ továbbá, hogy Spiró
kitekintése érdemben egyáltalán nem foglalkozik
olyan nemzetközileg elfogadott szaktekintélyek munkásságával,
mint például Bernard Beckerman vagy G. E. Bentley; és
M. C. Bradbrook és E. K. Chambers nevét is éppen csak
megemlíti. Tény azonban, hogy Spiró kritikusan veszi
át Gurr megfigyeléseit (például London korabeli
népességének vagy a londoni színházak
évi látogatottsági számának vitatott
pontjai esetében). Számos ponton ellenben a Gurr és
Spiró állításai közötti feszültség
az utóbbi forrásainak értékét kérdõjelezi
meg. Itt van például Spiró mondata, mely szerint „A
kb. 100-150 ezres Londonban a populáris színház volt
a legkedveltebb – és egyáltalán, gyakorlatilag az
egyetlen – szórakozási lehetõség.” (57. o.).
Néhány oldallal késõbb viszont lábjegyzetben
idézi Gurr mondatát: „They saw no difference between bear-baiting,
fencing matches, playing and prostitution.” („Nem láttak különbséget
a medveheccek, a vívóversenyek, a színjátszás
és a prostitúció között.” 60. o.) Nyilvánvaló,
hogy itt Gurr felsorol még három másik „szórakozási
lehetõséget” is, és akkor még nem is említettük
a különféle felvonulásokat, naptári ünnepeket,
nyilvános büntetéseket. Nem az a probléma, hogy
Spiró kritikusan kezeli Gurrt, hanem az, hogy nem nevezi meg kritikájának
forrásait. Az egész könyv szekunder irodalmi hivatkozásokra
épül, így az olvasóban számos helyen önkéntelenül
is felvetõdik a kérdés: „hát ezt meg honnan
veszi a szerzõ?” Nem azt mondom, hogy egy magyar szakembernek a
Shakespeare kori színházról szóló munkáját
mindenképpen levéltári kutatásokra kellene
alapoznia (persze, miért ne kellene?!), hanem azt, hogy azokat az
összegyûjtött és nyomtatásban megjelent forrásokat,
amelyek hazai könyvtárakban, illetve könyvtárközi
kölcsönzéssel hozzáférhetõk, ismernie
kellene valamilyen szinten. (Gondolok itt pl. E. K. Chambers nagy apparátussal
összegyûjtött pozitivista jellegû forrásközléseire,
a kor ismert színháztulajdonosának, Philip Henslowe-nak
több változatban kiadott naplójára, vagy pl.
az – elismerten nehezebben hozzáférhetõ – Documents
of the Rose Playhouse [szerk. Carol Chillington Rutter] címû
iratgyûjteményre.) A történeti hitelességen
túl, a források alaposabb ismerete megkímélte
volna mind a szerzõt, mind az olvasót számos nehezen
igazolható állítástól.
A könyv 66. oldalán
találjuk például a következõ okfejtést:
„úgy fest, hogy Shakespeare évi két darabra szerzõdött
– azon kívül, hogy színészként is foglalkoztatták
–, a darabjait a társulata igen nagy becsben tartotta, a kalózkiadásokhoz
feltehetõleg nem is járultak hozzá, és Shakespeare
halála után nyilván azonnal elkezdték a minél
szöveghûbb összkiadás munkálatait. Igaz,
hogy hét év telt el Shakespeare halála és az
összkiadás – a fólió – megjelenése között,
de ez nem túl hosszú idõ az akkori nyomdatechnika
ismeretében, amikor még minden betût külön
ki kellett önteni.”
Elõször is az az állítás,
hogy Shakespeare társulatának tagjai „feltehetõleg
nem is járultak hozzá” a kalózkiadásokhoz nyilvánvalóan
tautologikus: mivel a korban szerzõi jog nem létezett – az
elsõ copyright jellegû törvényt csak 1709-ben
hozzák Angliában – Shakespeare darabjainak tulajdonosa a
társulat volt, mivel megvásárolta õket a szerzõtõl.
A kalózkiadások tehát azért „kalózkiadások”,
mert a tulajdonos, azaz a társulat engedélye nélkül
nyomtatták ki õket. (A darabok tulajdonlásának
kérdését egyébként mind Gurr, mind Chambers,
mind Henslowe naplója tisztázza.)
Másodszor: Shakespeare halála
után társulata egyáltalán nem kezdett hozzá
azonnal az összkiadás munkálataihoz. Mivel Shakespeare
drámáira monopóliumuk volt, nem állt érdekükben
a szövegek terjesztése, így az elsõ kísérletet
Shakespeare összegyûjtött mûveinek kiadására
egy kívülálló, Thomas Pavier tette 1619-ben.
Shakespeare társulatának, a King’s Men-nek, csak befolyásos
udvari kapcsolatai révén sikerült Pavier erõfeszítéseit
megtorpedóznia. Ha Pavier sikerrel járt volna, akkor a késõbb
a fólióba is bevett hét Shakespeare darab mellett
a Yorkshire-i tragédia és a Sir Iohn Old-castle is a Shakespeare-kánon
része lett volna.1 Nyilvánvaló tehát, hogy
Shakespeare összegyûjtött mûveinek megjelenését
nem a korabeli nyomdatechnika késleltette, s az is bizonyosan állítható,
hogy nem kellett a fólió minden egyes betûjét
külön kiönteni. Érdemes azonban kitérni a
nyomdatechnika, illetve a darabok továbbhagyományozódásának
kérdésére. Roger E. Stoddard egy 1987-es tanulmányában2
azt az azóta elhíresült megjegyzést tette, hogy
kb. „a szerzõk akármit is csinálhatnak, de nem írnak
könyveket” („whatever they may do, authors do not write books”). A
szerzõk tudvalevõleg kéziratokat írnak, s a
kettõ nagyon erõsen különbözik – még
a mai fejlett technológiai körülmények között
is. Ez a különbség azonban még hangsúlyosabb
volt Shakespeare korában.
Mint Henslowe naplójából
kiderül, a megírt kéziratokat a szerzõ a társulat
„bookkeeper”-jének adta át, aki azt a hivatalos cenzúrázás
után szerepek szerint lemásolta a darabban játszó
színészeknek. A cenzúrázást az udvar
által megbízott személy, a Master of Revels végezte.
(Shakespeare korában Sir Edmond Tyllney [1579–1610] és Sir
George Buc [1603–1621] töltötte be ezt a szerepet, 1603–1610
között mintegy egymással versengve.) Történelmileg
megalapozatlan azonban a mai klasszikus cenzúraképünk
visszavetítése Shakespeare korára: a cenzúra
nemcsak az udvar érdekeire ügyelt, hanem az is az õ
feladata volt, hogy koordináljon a színtársulatok
között, és megvédje õket a városi
hatóságok állandó zaklatásaitól.
A cenzor személye a drámaíróknak nemcsak kényszert,
hanem garanciát jelentett.3 A cenzor a darabok betiltása
helyett inkább „beleírt” az adott mûvekbe, illetve
kihúzott belõlük, esetleg neveket változtatott
meg, rosszabb esetekben – meghosszabbítva az egész procedúrát
– a szerzõvel fogalmaztatott át bizonyos részeket.
A Shakespeare kori cenzort szerencsésebb tehát inkább
afféle szükségszerû „társszerzõnek”
felfogni, semmint valamiféle mindent tiltó ideológiai
õrnek, vagy – horribile dictu – a szerzõk fejében
elterpeszkedõ gátlás kifejlesztõjének.
Az elõadás során
a darab tovább módosulhatott. A darabok kinyomtatása
még bonyolultabbá teszi a képet, s még tovább
távolítja a szerzõt a kinyomtatott mûtõl.
A különbözõ forrásokból érkezõ
kéziratokat (szerzõi piszkozatok, színészek
visszaemlékezései, társulati kéziratok stb.)
nyomtatásra is engedélyeztetni kellett. A nyomtatás
feletti cenzúrát elsõsorban a canterburyi érsek
és a londoni püspök (illetve ezek megbízottjai)
végezték. A cenzúrázott és bejegyzett
mûveket aztán a könyvkiadó céh tagjai,
a „stationers”, szerkesztették (pl. gyakran õk döntötték
el, hogy mi – azaz kinek a neve – szerepeljen a könyv címlapján),
a „compositor”-ok lemásolták és kiszedték,
a nyomdászok papírtakarékosan kinyomtatták,
a Saint Paul székesegyház környékén áruló
kereskedõk pedig árusították. Az a különös
ebben a hatékonyan szervezett láncban, hogy a szerzõ
vagy szerzõk személye már a folyamat nagyon korai
szakaszában kiiktatódott. (A kivétel Ben Jonson, de
õ olyan kivétel, aki különcségével
erõsíti a szabályt.) Az Erzsébet- és
Jakab-kori drámák nyomtatásban megjelent verziói
tehát már a megjelenésük pillanatában
sem egy adott szerzõ szándékait vagy mûvészi
megoldásait, hanem a bonyolult átviteli folyamatban kialakult
kollektív döntéseket és megoldásokat tükrözik.
Vegyük még mindehhez
azt a tényt, hogy az egyetlen Shakespeare kezétõl
ránk maradt kézirat-darab olyan drámából
való (The Booke of Sir Thomas More), amely hat különbözõ
kézírással írt részbõl áll
össze (négy drámaíró és két
„compositor” kézírása azonosítható).
Henslowe naplója világosan bizonyítja, hogy a drámaírók
gyakran dolgoztak közösen egy adott darabon. Miért gondoljuk
hát, hogy az egyetlen ránk maradt kézzelfogható
bizonyíték inkább a szokásostól eltérõt,
a különöst, és nem a jellemzõt, az általánost
tükrözi? A XVIII. századtól eredeztethetõ
géniuszkultusszal szemben, illetve az azt továbbéltetõ
konspirációs elméletek helyett, nem arra kell keresnünk
a választ, hogy vajon Bacon vagy Lord Rutland vagy valaki más
írta-e Shakespeare darabjait, hanem arra, hogy milyen következményei
vannak a darabok születésétõl (és különösen
elsõ nyomtatásban megjelent példányaitól)
kimutathatóan jelen lévõ, a szerzõtõl
független külsõ erõk munkálkodásának.
A módszertanát kifejtõ
fejezetében Spiró hangsúlyozza: „…arra törekedtem,
hogy csak és kizárólag meglévõ, garantáltan
megbízható forrásból dolgozzam: ezek elsõsorban
maguk a darabok, meglétük nem kétséges, bár
szövegüket újabb és újabb kiadások
rongálják.” (89. o.) A fentiekbõl kiderül azonban,
hogy a darabok egyáltalán nem „garantáltan megbízható”
források, legalábbis akkor nem, ha a shakespeare-i szándékot,
a szerzõ szerepösszevonási koncepcióját
próbáljuk kihámozni belõlük. Ami pedig
a darabok „meglevõségét” illeti, az is sok szempontból
erõsen kétséges.
Közismert, hogy számos
Shakespeare-darab több szövegvariációban létezett
már Shakespeare korában is, a különbözõ
quarto kiadások gyakran eltérõ változatokat
rögzítettek. A fólió, amely, mint fentebb kitértünk
rá, Shakespeare halála után hét évvel
jelent meg, további variácókat tartalmaz. A Shakespeare-kiadás
örök dilemmája a mai napig az, hogy „melyik az igazi,
a hiteles változat”. Az egyik lehetséges szöveggondozói
eljárás a szövegváltozatok összevonása
„hiper”-szöveggé. Ennek elõnye, hogy az olvasó
ízelítõt kaphat a különbözõ
változatokból, a hátránya viszont az, hogy
a szöveg az adott formában sohasem létezett. (Ezek az
ún. „conflated” kiadások.) A másik megközelítési
mód ragaszkodik egy bizonyos létezõ korabeli szövegvariációhoz,
leggyakrabban a fólió közléseihez. Legutóbb
például az Oxford Shakespeare választotta ezt a megoldást
1986-ban. Ennek az elõnye az, hogy olyan verziókat vesz alapul,
amelyek már a darabok keletkezésének korában
megjelentek. (Persze, ez sem ilyen egyszerû, hiszen a modern betûzés,
a különféle szöveggondozói eljárások,
mint például bevezetõk, jegyzetek, játszó
személyek nevei, felvonásra-jelenetre osztás, instrukciók
stb. „feltupírozzák” a szöveget az autentikusság
olyan XIX. századi szintjére, amelyre a szöveg megjelenése
korában nem tarthatott igényt.) E megoldás nyilvánvaló
hátránya másfelõl, hogy nem foglalkozik a többi
ismert szövegváltozattal. (Ezen az Oxford Shakespeare kiadói
úgy emelkedtek felül, hogy végül például
két Lear király-verziót is közöltek összkiadásukban.)
Mi hát a megoldás?
Elsõsorban talán az, hogy le kell számolnunk a romantikában
gyökerezõ és napjainkig virágzó „géniusz
szerzõ – eredeti szöveg – autentikus szövegkiadás”
modellel az angol reneszánsz drámaírók esetében,
hiszen ennek a mintának a vizsgált korra való vetítése
teljességgel történelmietlen és megalapozatlan.
(Ez alól csupán Ben Jonson a kivétel, aki tudatosan
törekedett egy autentikus oeuvre összeállítására.
A sors sajátos fintora és önmagában is érdekes
probléma, hogyan lett „Shakespeare” az, akivé Ben Jonson
mindig is válni szeretett volna.) Másodsorban fontos, hogy
a quarto és fólió kiadásokat elkülönítsük,
és külön-külön figyelmesen megvizsgáljuk.
Ez persze erõsen kitágítja a vizsgálandó
darabok körét, de a javasolt megközelítési
mód nagyban meg is könnyíti a dolgunkat. A fentiek alapján
nem kell – nem is lehet – a Shakespeare oeuvre-rõl mint valamiféle
kikezdhetetlen és kerek egészrõl gondolkodnunk. Shakespeare
mûveinek hatalmas energiáját nem a keletkezésük
pillanatában nekik tulajdonított megbecsülés
(nota bene: Shakespeare sokkal inkább színtársulati
részvényesként, semmint drámaíróként
tett szert jelentõs vagyonára), hanem a késõbbi
korokban (kezdve az 1623-as fólióval) rájuk tapadt
szövegkiadói, majd színházi lelkesedés
teremti meg. A mai kortárs Shakespeare-tudomány egyik általánosan
elfogadott közhelye, hogy „Shakespeare” az utókor találmánya.
„A fóliók és
a kvartók alapján állok – mint mindenki” – jegyzi
meg Spiró György (89. o.). Igaz ugyan, hogy az egyes darabok
szerepösszevonásainak elemzésekor lábjegyzetben
mindig hivatkozik két hasonló témájú
angol nyelvû tanulmánynak [Richard G. Mansfield: The Protean
Player: The Concept and Practice of Doubling in the Plays of Shakespeare
and his Contemporaries, c. 1576–1631 (1989) és Thomas J. King: Casting
Shakespeare’s Plays: London Actors and their Roles, 1590–1642 (1992)] a
quartókra és a fóliókra tett megjegyzéseire,
illetve néha maga is kitér a szövegvariánsok
tárgyalására, de összességében
a Shakespeare szerepösszevonásainak szerzõje elsõsorban
a magyar Shakespeare-fordítások alapján áll.
A magyar Shakespeare-fordítások
irodalmunk szerves részévé váltak, ezek különbözõ
értékeirõl itt most nem érdemes vitatkozni.
Egy azonban bizonyos: a magyar Shakespeare-fordítások további
bonyolult áttételek eredményei, így történelmi
szempontú antropológiai vagy episztemológiai vizsgálódásra
kevéssé alkalmasak. Ennek és a fentiek alapján,
amikor a Shakespeare szerepösszevonásaiban a szerzõ
„Shakespeare”-re utal, ez csak metaforikusan értelmezhetõ,
hiszen a darabokban (különösen a magyar fordításokban)
a szerzõ ágensségét egy adott személyiségre
csökkenteni értelmetlen, a szerzõ esztétikai
döntésmechanizmusát („az eredeti szándékot”
106. o.) reprodukálni pedig lehetetlen. Hiszen mi a relevanciája
az olyasféle mondatoknak, mint például „De még
biztosabb, hogy Shakespeare nagyon is gondolkodott alkotás közben.”
vagy „Meggyõzõdésem, hogy egy rendkívüli
elme óriási erõfeszítései jelennek meg
a fent bemutatott valószínû kettõzési
jelenetekben.” (244. o.)? Összességében Spiró
György könyvében egy XIX–XX. századi „szerzõ”-koncepció
vetül a vizsgált XVI–XVII. századi korszakra, ami erõsen
megkérdõjelezi a könyv fõ mondanivalójának
érvényességét. Ennyit „Shakespeare”-rõl
a cím kapcsán.
A SZEREPÖSSZEVONÁS
Ami a „szerepösszevonás”
jelenségét illeti, ez nyilvánvalóan fontos
dramaturgiai probléma mind a darabok keletkezésének
korában, mind manapság.
A két idõsík
között azonban jelentõs különbséget találunk
a „szerep” fogalmának értelmezésében. Mint
ahogy egy kiváló cikkben Margreta de Grazia és Peter
Stallybrass hangsúlyozza,4 a Shakespeare-kritikában elsõsorban
a XVIII. századtól kezdõdõen és A. C.
Bradley-vel a XX. század elején betetõzve szokás
Shakespeare szereplõirõl, mint koherens és kerek „alakokról”
értekezni. (Bradley munkássága egyébként
idõben egybeesik Sztanyiszlavszkij szerepmegformálási
elképzeléseivel.) Tény, hogy Shakespeare korában
a drámaírók bizonyos szövegeket kifejezetten
néhány jól ismert színésznek szántak.
Ennek ellenére azonban egyre inkább az a konszenzus alakul
ki a kortárs Shakespeare-tudományban, hogy az adott szövegek
nem bizonyos koherens szerepek vagy alakok komponálásaként
készültek (mint ahogy azt manapság szinte teljesen természetesnek
vesszük valamilyen pszichológiai vagy logikai hitelesség
nevében), hanem éppen fordítva. Ahogy Harry Berger,
Jr. megjegyzi: „a beszélõk mint alakok inkább a nyelvük
okozatai, mint az okai” („speakers as characters are the effects rather
than the causes of their language”)5. Más szóval tehát
a drámai alakokat megelõzi a szöveg, és nem fordítva.
Nem véletlen, hogy a Shakespeare életében megjelent
kiadások közül egyben sem szerepel a „dramatis personae”,
a játszó személyek felsorolása. A fólióban
már megjelennek hét darabban a harminchatból, de nem
a darabok elején, hanem mindig azok végén. Az is elgondolkodtató,
amit Stanley Wells és Gary Taylor demonstrál a Booke of Sir
Thomas More-ból származó Shakespeare-kézirat
kapcsán.6 Az egyetlen eredeti Shakespeare-kéziratban a Shakespeare-nek
tulajdonított kéz a következõ általános
alaknevet használja: „other”, „oth”, és „o.” (kb. „Másik”,
„Más.”, „M.”) Egy másik és késõbbi kéz
ezeket az általános megjelöléseket törli
és a következõ tulajdonnevekre javítja: „Geo
bett”, „betts clow”, „william”.7 Logikus tehát a következtetés:
a szerzõk elsõsorban a beszédekre, a replikákra
koncentráltak, sokkal inkább, mint pszichológiailag
vagy esztétikailag egész és koherens drámai
szerepek megalkotására.
A szerzõ szövegéhez
alá-, illetve hozzárendelte a szerepet. Ez a jelenség
kulcsfontosságú a szerepösszevonások szempontjából
is. A játszó színész tehát nem lelkileg
kikerekített szerepeket, hanem adott jelenetekben adott replikákat
mond el. (Ezt igazolja az a Henslowe naplójából kivilágló
jelenség is, hogy a társulat gyakran próbálni
kezdett olyan darabokat, amelynek a végét még meg
sem írták.) A szerepkettõzések, illetve -helyettesítések
a korban tehát elsõsorban nem valamiféle értelmezésbeli
többletet, hanem a megírt replikák hatásosabb
és gazdaságosabb elõadását szolgálták.
Mindezek alapján a fenti „lokalizálhatatlan Shakespeare”
dilemmájához hasonló eset áll elõ a
„szerepek” értelmezésével kapcsolatban is. Az olyan
kérdésfelvetések, mint például „Vajon
tudta-e egy-egy megírt alak, amit a közönség tudott
róla? (250. o., S. Gy. kiemelése) világosan jelzik,
hogy a szerzõ sztanyiszlavszkiji, illetve naturalista „szerep”-koncepciót
vetít vissza Shakespeare korára, s vizsgálódásai
emiatt történelmietlenné válnak.
De mivel foglalkozik hát
ez a könyv, ha a Shakespeare szerepösszevonásai címben
sem a „Shakespeare” fogalom, sem a „szerep” koncepciójának
értelmezése nem stimmel pontosan? Azzal, ami a címbõl
marad: mai értelemben vett szerepek „összevonásaival”.
Ahogy a szerzõ is megvallja: „Nem alapkutatást végeztem,
hanem kombinatorikus úton próbálok bizonyos eredményekhez
eljutni” (84. o.). Dramaturgiai kombinatorikát végez a magyar
Shakespeare-kánonon. Ennek történelmi hitelessége
különösebben nincs, de az alaposabb elemzések segítséget
nyújthatnak kortárs magyar Shakespeare-elõadások
színrevitelében. Szükségszerû tehát,
hogy a szerepösszevonások, illetve az egyes Shakespeare-darabok
megítélésének legfontosabb mércéje
a szerzõ egyéni ízlése marad, amit az olyan
látszólagos objektivitásba csomagolt értékítéletek
jeleznek, mint például „Ennek sok drámai értelme
nincs” (97. o.), „dramaturgiai értelme nincs” (113. o.), „mûvészileg
közömbös” (122. o.), „drámailag érdektelenek”
(157. o.), illetve „…ennek nemhogy drámai funkciója nincs,
de még ízetlen is volna” (154. o.).
A könyv azon részei
a legjobbak, ahol a szerzõ saját finom mûelemzõ
készségét csillogtatva a szerepösszevonások
szempontjából izgalmas Shakespeare-darabokat vizsgál.
A tragédiákat tárgyaló fejezetet tekintve például
nagyon érdekes a Romeó és Júliában a
Herceg/Mercutio/Páris (akár magának írta „Shakespeare”
a „szerepet”, akár nem) vagy a Tybalt/Páris összevonási
lehetõség. Az elõbbiben a Herceg „se hús, se
hal” (98. o.) szerepe kiegészül Romeó legjobb barátjának
és vetélytársának kettõzésével.
Bár mindhárom mellékszerep, ha egy színész
játssza el õket, az összességében komplexebb
feladatot jelenthet, mint akár Romeó megszemélyesítése.
A Tybalt/Páris kettõzés azért érdekes,
mert mindketten szemben állnak Romeóval: összevonásuk
esetén olyan „férfiideál” ábrázoltatik,
amely erõs ellenpólusa Romeó alakjának. Világos,
hogy ezek az összevonások asszociációs többletet
adhatnak, amelyet érdemes figyelembe venni a darab színrevitelekor.
Elgondolkodtatók a Claudius/Öreg
Hamlet, Polonius/Elsõ Sírásó/Osrick, illetve
Ophélia/Voltimand/Fortinbras/Második Sírásó
összevonásai a Hamletben is. Ezek az összevonások
a tágabb értelmezési lehetõségeken túl
a dramaturgiai sûrítést is szolgálhatják.
A Shakespeare szerepösszevonásainak talán leggondolatébresztõbb
része azonban a Kapus és a halott Duncan király kettõztetése
a Macbethben. A Kapus jelenete azonnal a királygyilkosság
után következik: igazán hátborzongató,
ha a pokol õreként hülyéskedõ Kapus valójában
a percekkel elõbb legyilkolt király ördögi inkarnációja.
Ahogy a szerzõ is megjegyzi valószínûleg Polanskira
utalva: „Ez rémesebb horror, mint amirõl lengyel horrorfilm-rendezõ
álmodni képes.” (137. o.)
Probléma ott van, ahol a
szerepösszevonások nem nyújtanak új nézõpontokat.
Csak a szerepösszevonások meglehetõsen kétséges
esztétikai nézõpontjából lehetséges
az Othellóról például azt megjegyezni, hogy
„igénytelennek szánt darab lehetett eredetileg” (242. o.).
Azt meg különösen nehéz belátni, hogy „Shakespeare
vagy szundikált, amikor a Lear király-t írta, vagy
a struktúra nem az övé, õ csak beleírt
pár nagy monológot, és a durván összefércelt
tákolmányt úgy hagyta, ahogy kapta” (125. o.). Az
lehet ugyan, hogy Shakespeare „csak beleírt pár nagy monológot”,
de mindettõl függetlenül megítélésem
szerint a Lear király (mind 1608-as quarto változatában,
mind a – jelentõsen különbözõ – fólióbeli
verziójában is) egyáltalán nem „durván
összefércelt tákolmány”. De hát de gustibus…
A királydrámákról
szóló fejezet fõ tétele, hogy a szerepösszevonások
valamiféle társadalmi vagy politikai kiegyenlítõdést
szolgálnak. Az a tény, hogy az angol és a francia
sereg tagjait (VI. Henrik, 1. rész), Jack Cade rebelliseit és
az õket leverõ angol arisztokratákat (VI. Henrik,
2. rész), vagy az egymással szemben álló Rózsákat
(VI. Henrik, 3. rész) ugyanazok a színészek játszhatták
el, a szerzõt azon következtetés levonására
készteti, hogy a korabeli nézõ számára
e szemben álló csoportok strukturális szinten egyenlõnek
vagy legalábbis hasonlónak tûnhettek. Ez a társadalmi
rétegek feletti összevonási lehetõség
adódik a IV. Henrik, 1–2. részében, például
a Falstaff/IV. Henrik vagy a Lady Percy/Sürge asszony kettõzési
lehetõségeiben. „Ennél demokratikusabb koncepciót
nehéz feltalálni” – állítja Spiró. –
„Nem tudok olyan parlamenti demokráciát megnevezni, ahol
egy drámában a képviselõket és a kábítósokat
ilyen módon össze mernék vonni” (181. o.).
Ezzel a demokratikus Shakespeare-koncepcióval
Spiró olyan tekintélyekkel vállal rokonságot,
mint például Walter Cohen, Alfred Harbage vagy Robert Weimann.
Csak röviden említem itt meg azonban, hogy egyre erõsebb
azon kritikusok hangja, akik ezt a Shakespeare-képet cáfolják.
Richard Helgerson8 például úgy látja, hogy
Shakespeare kifejezetten „arisztokratikus” szerzõ – legalábbis
a kortárs drámaírókhoz viszonyítva –,
kinek ábrázolási módja nem „belefoglalja”,
hanem inkább kizárja a köznépet egyféle
kezdetleges nemzetalakulatból. Helgerson szerint Shakespeare királydrámái
éppen azt bizonyítják, hogy a királyi hatalom
rendkívüli módon megigézte a szerzõt:
Shakespeare-t nemigen érdeklik az alattvalók, csak az uralkodók.
Spiró György könyve mindezek mellett számos ponton
vált ki megütközést: például nem
nagyon értem, miért sorolódik az Ahogy tetszik a színmûvekhez,
míg a Minden jó, ha vége jó a vígjátékokhoz.
De legfõképpen azt nem értem, hogy miért kellett
az egész Shakespeare-összesen áthadakoznia magát,
ha ráadásul a darabok jelentõs része a szerepösszevonások
szempontjából nem nyújtott semmi érdekeset.
Úgy gondolom, hogy valamiféle pozitivista „kerek egész”
üldözése helyett hasznosabb lett volna azokról
a darabokról részletesebben szólni, amelyek esetében
a szerepösszevonás valóban izgalmas és a mai
színjátszás szempontjából releváns
nézõpontokat vet fel.
A Shakespeare szerepösszevonásai
tehát olyan színháztörténeti kísérlet,
amely a szerzõ által a bevezetésben kitûzött
kettõs cél közül (úgymint „általános
törvényszerûségek” levonása, illetve „kollektív
tudás” komparatív vizsgálata) csak az egyiket valósítja
meg, és azt sem teljességgel. Mivel az általa is oly
fontosnak tartott történeti szempontot nem érvényesíti,
így csak általánosnak vélt, de valójában
kizárólag a szerzõ jelenére érvényes
megfigyeléseket tesz. A bevezetésben idézett metafora
kifordításával úgy lehetne mindezt összefoglalni:
a Shakespeare szerepösszevonásai megkövült színháztudomány.
1 A Pavier-történetet összefoglalja
Chambers: William Shakespeare: A Study of Facts and Problems (1930) és
W. W. Greg The Shakespeare First Folio (1955).
2 „Morphology and the Book from an American
Perspective” in: Printing History XVII (1987), 2–14.
3 Vö.: Philip J. Finkelpearl: „The
Comedians’ Liberty: Censorship of the Jacobean Stage Reconsidered”, in:
English Literary Renaissance, XVI (1986), 123–38. ll. és Richard
Dutton: Mastering the Revels: The Regulation and Censorship of English
Renaissance Drama, Basingstoke, 1991.
4 „The Materiality of the Shakespearean
Text” in: Shakespeare Quarterly XLIV (1993), 255–283.
5 „What Did the King Know and When Did
He Know It?” in: South Atlantic Quarterly, LXXXVIII (1989), 813., idézi:
de Grazia és Stallybrass, 267.
6 Textual Companion, Oxford, 1987, 463–67.
7 Idézi: de Grazia és Stallybrass,
269.
8 Forms of Nationhood, Chicago, 1992.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu