„Tudom, hogy az én mûvem végsôkig naiv, naiv úgy,
ahogyan naivak voltak 1945–46-os cikkeim”
(Bibó István)

A remény

1944 nyarán már foglalkoztatta Bibót a gondolat, hogyan lehetne bevonni a munkásosztályt a hatalomba, megteremteni a munkásosztály és a keresztény középosztály közti szövetséget, és ezzel hozzájárulni a kialakítandó legitimitás megszilárdításához. Ekkor született békeajánlat-fogalmazványában még 1944. március 19-tôl látta folytathatónak a formai, intézményes jogfolytonosságot, azzal a megszorítással, hogy a magyar állam korábbi reprezentánsai önként (sic) visszavonulnak a hatalom gyakorlásától.1
Véleménye a nyilaspuccs és az ország elfoglalása után szükségszerûen megváltozott.2 Most már teljesen lehetetlenné vált számára a visszanyúlás a Magyar Királyság intézményeihez. Bár az 1939-es választások formailag demokratikus feltételekkel zajlottak, Bibó mégis tagadta, hogy erre bármilyen folytonosságot lehet alapozni.3 Az 1944. október 15. utáni nyilas diktatúra a belsô azonosulást tette lehetetlenné, a szovjet hadsereg és a nyomában megjelent kommunisták pedig azokat a külsô feltételeket rombolták szét, melyek egy sikeres kiugrás esetén még megmaradhattak volna.4 Az új legitimáció megteremtése viszont sorsdöntônek számított – Bibó szemében ez volt az utolsó esély arra, hogy az ország elkerülje a tartós szovjet megszállást, illetve bekebelezést, mert ez az egyetlen bizonyíték az önállóság létjogosultságára. Életképes magyar gyökerû legitimitás esetén reményei szerint a szovjet vezetés lesz annyira bölcs (!), hogy megszállás helyett a sokkal termékenyebb együttmûködést részesíti elônyben – a szocializmus építésének gondolatát, mely Bibóhoz is közel állt.
Bibó érezte ugyan ennek az együttmûködésnek a buktatóit, de azon a véleményen volt, hogy hibás volna „hamis realistaként” belenyugodni a Szovjetunió és a kommunista párt egyeduralmába. „Ezek az alternatívák azért válnak elkerülhetetlenné, mert belenyugszunk kikerülhetetlenségükbe”5 – írta errôl némi naivitással. Amikor 1947-ben tudomásul kellett vennie, hogy az USA „leírta” a kelet-európai térséget, kétségbeesés helyett még ebbôl is inkább reménykedést szuggerált: mert ha az amerikai politika „a kommunistaellenes magyar politikai erôk irrealizmusát nem táplálja tovább – éppen ezáltal nyílik meg számunkra újból egy lehetôség, hogy (…) az ország a demokratikus kormányzásnak a maga által kiépített útján haladjon tovább”.6

A reakció

Bibó 1945–1948 közt született írásainak egyik kulcsfogalma a kommunisták által parttalan szitokszóvá degradált „reakció” szó – értelmezése magyarázatot szolgáltat a következôkben ismertetett problémához. Bibó ekkor a magyarországi politikai szerkezetet attitûd szempontjából 3 kategóriára osztotta: a szervezett munkásságra, a „reakcióra” és a kettô között elhelyezkedô társadalmi rétegekre. A reakció számára „…nyílt és tudatos szembenállást jelent a demokrácia végsô céljaival, a demokráciában rejlô emberi igényekkel és az emberi felszabadulással szemben”.7 Bár ez a definíció lényegében nem különbözött a kommunista állásponttól, de Bibó számára más következményeket jelentett: „A reakció (…) nem atrocitás, nem büntethetô valami, amit az emberekben tényszerûen meg lehet állapítani.”8 Sokan csak azért válnak reakcióssá, mert a reakció elleni harc módszerei félemlítik meg ôket. Ezzel szemben a kommunisták számára a reakció ezen túlmenôen olyan emberek csoportja, akik „retrográd” meggyôzôdésük mellett állandóan arra készülnek, hogy a „haladó”, „demokratikus”, azaz a kommunisták javát szolgáló intézkedéseket elgáncsolják és az ellenségeiket börtönbe juttassák, és ilyen szempontból gyakorlatilag azonosak a fasisztákkal.9 Bibó számára ez a Horthy-rendszer világához való keresztény középosztályi hozzászokottsággal, hozzáidomulással, a konszolidáció iránti igénnyel, afféle politikai konzervativizmussal volt egyenértékû. Normális körülmények között ez az ország politikai életének szerves része lehetett volna (Bibó szerint a „reakciósok” a társadalom kb. 30 százalékát jelentették!10). Azért viszont, hogy az ország 1944-ben „szörnyen jobboldalinak”11 mutatkozott és a nácik karjaiba hullott, ez a „reakció” felelôs, mely ezzel – Bibó szerint – ideiglenesen eljátszotta politikai jogait. „Magyarország 1944-ben a fejlôdési zsákutcának, az eleven tradícióktól való végleges elrugaszkodásnak és a politikai erkölcsök lezüllésének olyan mélypontjára jutott, hogy a legtisztességesebb konzervativizmussal szemben is felvethetô az a kérdés: mit akar egyáltalán Magyarországon konzerválni”12 – írta errôl.
Bibó szerint „A keresztény-nemzeti kurzus 1944-45-ben olyan csattanós összeomlást produkált és olyan katasztrófába torkollott,”13 hogy ezzel teljesen diszkreditálta magát, és ezért egy darabig vissza kellene vonulnia a politikai közéletbôl és átengedni a még magát le nem járatott baloldalnak a kezdeményezést. Különösen így van ez azért, mert értelmezésében a keresztény középosztály (melyhez saját személyét is sorolta) háromszor is lehetôséget kapott a történelemtôl arra, hogy változtasson valamit a dolgok menetén: 1941 júniusában, 1944. március 19-én és 1944. október 15. után. Mégis mindháromszor impotensnek bizonyult. Ezek után Bibó etikafelfogása szerint az volt a legkevesebb, hogy önmérsékletet tanúsít és teret enged az új politikai irányzatoknak.
Bibó logikája szerint az 1947-es békeszerzôdésben „Magyarország megérdemelte, amit kapott,”14 a békeszerzôdés a keresztény-nemzeti kurzus vétkeiért való büntetés. Elképesztô szavak ezek, ha meggondoljuk, a békeszerzôdés terheit a trianoni határokon innen és túl élô tizenkétmillió magyarnak kellett viselnie, és nem az általa vétkesnek talált reakciónak. „A békeszerzôdést Horthy Miklósnak és kormányrendszerének köszönhetjük”15 – írta másutt (utalva azért arra, hogy a szomszédos országok – Jugoszlávia kivételével – szintén hasonlóképp elmarasztalhatóak lennének).16 Problémának azt tartotta, hogy hogyan oldható meg a társadalom egyharmadát jelentô csoportnak, a keresztény-nemzeti kurzust támogató személyeknek az ideiglenes kirekesztése a demokráciából, anélkül, hogy az magát a demokráciát ne szüntetné meg.
Az elôbbiekben ismertetett attitûddel magyarázhatóak azok az elterjedt és nem csak Bibótól származó megjegyzések, hogy „ma (azaz 1947-ben – U. K.) Magyarországon az alapvetô társadalmi változások szükségességét elegendô tudatossággal és elegendô erôvel a kommunisták képviselik”.17 „Az országban – 1944–1945 fordulóján – az egyetlen cselekvôképes erô a kommunista párt volt.”18 Mindez arra utal, hogy Bibó alábecsülte a magyar politikai erôket és az elôzô rendszer modernizációs tartalékait, amit feltehetôen az magyaráz, hogy sokkolta a keresztény középosztály 1944-es tehetetlensége.
Bibó a „reakciósokon” túlmenôen legszívesebben kiléptette volna a kisgazdapártból azokat is, akik „az úri értékvilágtól” nem tudtak elszakadni, és a demokráciában csak a „formai játékszabályokra”19 fektettek súlyt. Azt azonban már nem tartotta problematikusnak, hogy éppen a kommunista párt tömegeit adták a társadalom leginkább szélsôséges és ezért korábban fasiszta pártokra szavazó rétegei.
„A reakció (…) ha demokráciát követel, ezalatt merôben közbiztonságot és szabadságtiszteletet ért, de semmiképpen sem felszabadult és öntudatos tömegeket”20 – célzott erre a magatartásra egy másik írásában. Sajátos, hogy a közbiztonság és a szabadság tisztelete Bibó számára negatív kontextusban is jelentkezhetett. Mindez csak akkor értelmezhetô, ha figyelembe vesszük: Bibó számára a magyar fejlôdés zsákutcás jellege abban is megnyilvánul, hogy a demokratikus és a nemzeti értékek képviselete egymással szembenálló fogalmakká vált, szemben Nyugat-Európával, ahol a kettô egyesülni tudott, és értelmezésében ezért „veszélytelenebbé” vált.21 Ha viszont meggondoljuk, hogy még az angol demokráciában sem a felszabadult tömegek alkották a demokrácia alapját, hanem éppen a szigorúan formális játékszabályok (amire ugyanabban az idézett tanulmányában maga Bibó is rámutatott22), érzékelhetjük, hogy a két esetben Bibó talán mégsem mért egyenlô mértékkel.

A felszabadulás

Bibó és sokan mások nem azért használják 1945-re a „felszabadulás” kategóriát, mert az elnyomás megszûnt és a politikai szabadság helyreállt, hanem azért, mert egy „zsákutcás” rendszert zárt le:
„1945 nem azért felszabadulás, mert zavartalan örömöt és boldogságot hozott a magyar társadalom túlnyomó többségének (…). De mégis felszabadulás, azért, mert a magyar társadalom mozdulatlanná merevedett társadalmi erôviszonyai 1514 óta most mozdultak meg elôször, éspedig a nagyobb szabadság irányában.”23 Másutt is hasonlóan fogalmaz: 1945 azért felszabadulás, mert „megszûnt két dolog, amelynek megléte idestova száz esztendô óta megakadályozott nálunk minden elôrehaladást: a magyar társadalmi világ idôn túli fennmaradása és a történeti Magyarország illúziójának fenntartására irányuló erôfeszítés”.24 A legfontosabb változásnak talán a földreform tekinthetô, hiszen ez alapjaiban zúzta szét az addigi félfeudális rendszer érdekviszonyait, és oldott meg egy már évtizedek óta akut társadalmi problémát.
Maga Bibó is sejthette valahol, hogy a felszabadulás fogalmának relativizálása milyen veszélyeket rejt, és ezért máshol „félfelszabadulást”, „félforradalmat”25 emleget.
A „felszabadulás” szót egy politikai koreográfia elemeként, afféle pedigré céljából használták. Nem eseményt és nem állapotot neveztek el vele, mert sem az esemény, sem az állapot, mely az esemény után bekövetkezett, nem elégítette ki a demokratikus értelemben vett felszabadulás fogalmát. Bibó – mint sokan mások is – minden jel szerint azt értette rajta, hogy a felszabadulással megjelölt esemény majd remélhetôen távlatilag vezet el a szabadsághoz. Nem véletlen, hogy Bibó a szovjet hadsereget általában megszállóknak és nem felszabadítóknak, magyarországi jelenlétüket megszállásnak26 és nem felszabadításnak nevezi (mint ahogyan a szovjet hadsereg belsô szóhasználata is a helységek „bevételérôl”, Magyarország „megszállásáról” beszélt, és Gerô Ernô is elsô beszédeiben még „megszállásnak” nevezte27 azt felszabadítás helyett). Bibó és számos más demokratikusan gondolkodó társa az utóbbi szóval egy folyamatra, illetve ennek a folyamatnak a lehetôségére akartak utalni – nevezetesen arra, hogy mivel sikerült kikerülni a „zsákutcás magyar múltból”, most végre itt a lehetôség a „felszabadulásra”, azaz a társadalmi viszonyok modernizálására.
Sokan a francia „libération” értelmében a felszabadulás fogalmát arra az önfeledt állapotra vonatkoztatták, amit az elôzô nyilas diktatúra megszûnése okozott. De ahogyan a fertôzött tûvel beadott védôoltás is gyógyítás helyett csak a betegség fajtáját változtatja meg, úgy a Szovjetunió hadserege is csak más – igaz, sok szempontból lényegesen enyhébb – elnyomási formákat tudott bevezetni.
„Létkérdés, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetôleg felszabadulássá legyen.”28 Bibó sejthette: nem elég az elnyomásnak megszûnnie ahhoz, hogy a felszabadulás bekövetkezzék – értelmezésében a szovjet hadsereg jelenléte és az ancien régime szétverése csupán lehetôséget kínál a felszabadulásra, és a magyar demokrácián múlik, hogy ezt mennyiben lesz képes kihasználni. A Zsidókérdés Magyarországon 1944 után címû megrendítô tanulmányában kellett arra rámutatnia, hogy a magyar demokráciának nem sikerült a lehetôséget kihasználnia, és a zsidóság viszonya Magyarországhoz az üldözések után sem felhôtlen, felszabadult.

A jövô

„A kommunizmus és a parlamenti demokrácia összeegyeztetésének ugyan elég keskeny az ösvénye, de az ösvény járható. Hogy a kommunisták reá tudnak-e lépni, az persze a jövô titka”29 – írta Bibó reménykedés és pesszimizmus között A magyar demokrácia válsága címû tanulmányában. 1945–1948 közti írásai mind a fiatal köztársaság iránt érzett féltô aggódásról tanúskodak.
„Teljes híve voltam egy kommunistákkal erôsen összedolgozó népfrontnak”30 – mondta egy interjújában. Számára a kommunisták kikerülhetetlen partnerek voltak – gyakorlatilag az egyedüli olyan politikai csoportosulás, melyet semmilyen nosztalgia sem köt az elôzô rendszerhez, és ezért alkalmasak arra, hogy kiharcolják a társadalmi reformokat a félénkebb és bátortalanabb pártokkal szemben, és végrehajtsák az elengedhetetlennek tartott „irányított” vagy „határolt forradalmat”, mely nélkül demokratikus átalakulás nem képzelhetô el.31 Ezzel szemben Bibó maximálisan elvetette a permanens forradalom ötletét, és semmi sem állt távolabb tôle, mint a forradalmi romantika: ettôl szerette volna leginkább megóvni a magyar társadalmat. Gondolkodásában viszont axióma volt: forradalom nélkül nem lehetséges demokrácia.32
Bár többé-kevésbé sejtette a kommunista párt sematikusnak és merevnek nevezett módszereinek buktatóit, de más szövetségest (saját, viszonylag csekély súlyú parasztpártján kívül) a magyar politikai palettán nemigen talált. A kisgazdapárt számára határozatlannak és félénknek, a szociáldemokrata párt színtelennek, a többi ellenzéki párt pedig súlytalannak bizonyult. Bibó választhatott: vagy kezdettôl fogva ellenállásba vonul a kommunistákkal szemben, vagy együttmûködéssel megpróbál hozzájárulni a görcsök csökkentéséhez. Az eleve elrendeltetett „hamis realista” hozzáállás Bibótól annyira idegen volt, hogy nem jelenthetett alternatívát. Saját tehetetlenségét belátni nemcsak nem lett volna könnyû, tiltakozott ellene saját középosztálybeli felelôsségtudata is, mely a teljes összeomlás után részt akart venni az újjáépítésben. Maradt tehát az együttmûködés, akár azon az áron, hogy ezzel ôt magát is kihasználhatják. Az együttmûködés irányába hatott Bibó harmadikutas szocializmusba vetett hite is.
„A nyugati (…) stílusú demokráciánál a hangsúly a játékszabályokon van: gondos, precíz jogalkalmazásokon, a szerzett jogok tiszteletén s a többségi elv fenntartás nélküli és zokszó nélküli elfogadásán: ezzel szemben a keleti, kommunista atmoszférájú demokráciában a demokrácia mindenféle ellenfeleivel szemben való keménységén, ezeknek a demokrácia elônyeibôl való kizárásán (…). Az elsô beállítás szerint a demokrácia mindenekelôtt bizonyos eljárási módok összessége, második beállítás szerint harci állapot”33 – írta Bibó a demokrácia értelmezése kapcsán. Fogalomrendszerében gyakran fordul elô a „direkt akció” (másutt „forradalmi akció”) kifejezés, elsôsorban mint a kommunista párt szerencsétlen módszere, szemben a többi párt demokratikus eszközeivel. „A forradalmi (kommunista – U. K.) taktika pedig nem más, mint racionalizált leszármazója a XIX. század eleji forradalmi romantikának, s e minôségében egyike a francia forradalom kevésbé szerencsés melléktermékeinek”34 – írta errôl. Bibó úgy vélhette, a társadalomnak a jobboldal regnálásának teljes csôdje után türelemmel kell elviselnie ezeket a forradalmi „direkt akciókat”, azaz a kommunista párt erôszakos, konszenzus nélkül kierôszakolt lépéseit, már csak azért is, mert szerinte „az alapvetô társadalmi változások szükségességét elegendô tudatossággal és elegendô erôvel a kommunisták képviselik”.35
Ezekre a társadalmi változásokra apellálva írja le páratlanul pontosan a magyarországi állapotokat: úgy van az országban forradalmi helyzet, hogy közben a magyar nép egyáltalán nincsen erre ráhangolódva. Ha meggondoljuk, elég sajátos helyzet: összeomlik egy „zsákutcás”, megoldatlan szociális feszültségeket halmozó rendszer, de az immár „felszabadult” magyar nép alapvetôen nem kíván élni ezzel a lehetôséggel, hanem inkább a régi kereteit kívánja vissza! Bibónak nem volt nehéz felismernie, hogy a népesség zömét a kommunisták, illetve a kormányzat intézkedései – azaz forradalmi „akciói” – taszítják, megfélemlítik – miközben az intézkedéseknek egy részét maga is indokoltnak tartotta.36 Éppen ezért kellett az ilyenfajta intézkedéseket populista vagy akár demagóg köntösbe öltöztetve feltálalni: csak ezáltal volt biztosítva a minden változást elvetô „reakcióval” szemben a társadalmi támogatottság. Másutt is arra utalt, hogy a tömegindulatokra való apellálás önmagában még nem kártékony jelenség: „Az angolszász játékszabályoknak még nincsen értelme a mi demokráciánkban, itt harcra van szükség, ebben feltétlenül igazuk van a kommunistáknak”37 – ezzel viszont akarva-akaratlanul relativizálta a politikai módszerek eldurvulását.
Bibó nem tartotta követelménynek a választások általánosságát, sôt azt sem tartotta kívánatosnak, hogy az új parlamentek százszázalékosan parlamentáris alapon dolgozzanak addig, amíg nem történik meg a „politikai és erkölcsi regenerálódás”.38
Az 1945-ös választások lebonyolítását tisztának tartotta, holott mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy egy bizonyos politikai párt a többiekhez képest számtalan területen illetéktelenül – egy idegen állam, a Szovjetunió jóvoltából – jut elônyökhöz. Bár maga a választási procedúra viszonylag zökkenômentesen folyt le, de az eredményt mégis befolyásolta, hogy a választási kampány során csak a kommunista párt kapott soron kívül benzint, autót, nyomdát, papírt. „Magyarország kormányzása egy év óta fokozódó mértékben két embernek a legszemélyesebb tulajdonságain múlik: Rákosi Mátyás tárgyalóképes humorán és Tildy Zoltán felelôs bölcsességén”39 – írta a diagnózist, melyet utólag maga is tévesnek tartott. Szerinte a szovjet vezetés nem alkalmazott magyar viszonylatban „hitleri értelemben vett parancsokat és nyomásokat”.40 Kifogástalannak minôsítette a demokráciát semmibe vevô 1947-es választójogi törvényt41 is, és tévesen középpárti elôretörést valószínûsített, ezen belül is a Parasztpárt súlyának növekedését. Egy írásában sem reflektált arra a tényre, hogy a Parasztpárt egyébként is sovány választási eredménye az ország polgárosultabb, Bibó kategóriái alapján legkevésbé „reakciós” nyugati felén volt a leggyengébb. Az 1947-es választások „tisztaságát” évtizedekkel késôbb sem kérdôjelezte meg, 1956-ban is elôször az 1947-ben kialakult politikai állapotokat kívánta helyreállítani. Bibó ugyanígy azt sem vette észre (vagy ha észrevette, éppen a hisztéria elkerülése érdekében nem akart rá reflektálni), hogy a Szovjetunió befolyásolni akarná a magyar és egyéb kelet-európai oszágok belállapotait – a kommunisták és a szovjet hadsereg között nem feltételezett együttmûködést,42 pedig ennek jelei kezdettôl fogva láthatóak voltak. „Nem igaz, hogy a kommunisták apránként tervszerûen mindenkit reakcióba akarnak szorítani és reakciósnak akarnak bélyegezni, aki nem hajlandó nyílt vagy titkos kommunistává lenni”43 – mondta Bibó 1947-ben, miközben a kommunista párt éppen ezt cselekedte.
Ha elolvassuk Bibó 1945–48 között született írásait, számos hasonlóan naiv és anakronisztikus megállapítást találhatunk bennük. Felmerülhet a kérdés: vajon Bibó megjelentetésükkor egyáltalán komolyan gondolta-e vagy csak propagandacéllal írta e megállapításait. Elvileg mindkét eset lehetséges ugyan, de a második variáció azt jelentené, hogy a körülmények hatására Bibó is felvette az általa olyannyira kárhoztatott „hamis realista” pozícióját. Ha pedig mindez belsô indíttatásból történt, akkor is kérdéses, hogy mi motiválta ítéleteit: önmagát akarta-e megnyugtatni, vagy meggyôzôdésbôl írta le a fenti sorokat?

Bibó értékelésének etikai összetevôi

Az önvizsgálat mint vezérlô szempont
Az elôbbiekben ismertetett bibói ítéletek mögött valójában Bibó önmagával szembeni kérlelhetetlen szigora húzódik meg. Bibó István etikai hozzáállásából következett, hogy nem másokban, hanem saját magában is kereste a rosszat, a változtatnivalót. A számonkérés számára önvizsgálatot is jelentett, és mivel saját magát mint a keresztény középosztályba tartozó személyt definiálta, így a számonkérést is elsôsorban önmagán, azaz a keresztény középosztályon végezte el. Ezt bizonyítja a Békeszerzôdés a munkásosztály és a keresztény középosztály között címû tervezet is, melyben Bibó akkurátusan felsorolja a keresztény középosztály összes hibáját és félelmét, hogy ezzel is enyhítse a két csoport közt létezô feszültségeket.
A konzekvens és kíméletlen önvizsgálat logikusan következik Bibó félelemmegszelídítô gondolatrendszerébôl.
A görcsök, a félelmek ugyanis csak akkor oldhatók fel, ha valaki elkezdi szellemi értelemben is „kinyújtani a kezét” a másik felé, és saját magán gyakorol kritikát. Ennek hiánya esetén ugyanis hogy lenne elvárható, hogy a másik fél is így cselekedjen?
Ha figyelembe vesszük, hogy Bibó 1937-ben a Márciusi Front nyilatkozatának elsô fogalmazványában még külön pontot szentelt a zsidó és sváb asszimiláció káros hatásainak,44 valamint teljesen egyetértett Németh László Kisebbségben címû mûvével, és 1939-ben nem volt hajlandó aláírni a zsidótörvényekkel szemben tiltakozó petíciót – mondván, hogy a nyilatkozat csupán a zsidókat ért jogfosztásokat említi, és a magyarokat ért jogfosztásokat nem,45 akkor még inkább érthetôvé válik az önmagával szembeni szigorúság és az önvizsgálat iránti belsô kényszer. 1945–48 között teljesen elevenen élt Bibóban a keresztény középosztálynak a német megszálláskor és a nyilaspuccskor tanúsított tehetetlensége miatti szégyen. Mindezt súlyosbította az a tény, hogy legbelsôbb barátjának, az 1943-ban Ukrajnában elpusztult Reitzer Bélának leveleibôl közvetlen tudósítást kaphatott a munkaszolgálat test- és lélekölô rendszerérôl, és semmit sem tudott tenni barátja megmentésére. Ráadásul pártjában és személyes környezetében számos személy a zsidókérdés tekintetében többé-kevésbé kompromittálta magát – elég ha csak a 2. zsidótörvény mellett felszólaló Ravasz Lászlóra gondolunk. Maga Bibó ugyan sohasem említette, de minden bizonnyal tisztában volt rokonának, Bibó Dénesnek 1919-es, Prónay-különítménybeli mûködésével46 – hiszen harmadik keresztnevét is erre a rokonra gondolva kapta szüleitôl.
1946. szeptember végén a magyar parlamentben beterjesztettek egy törvényjavaslatot a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzésérôl és következményeinek enyhítésérôl.47 Az idôpontban és a javaslat „sürgôs” tárgyalásában minden bizonnyal szerepet játszottak a néhány hete, hónapja lezajlott miskolci, ózdi, kunmadarasi antiszemita megmozdulások. A törvényjavaslat az erkölcsi elégtételadás mellett a zsidóság részleges anyagi kárpótlásáról is rendelkezett.
A javaslat melletti felszólalások azonban arról tanúskodtak, hogy csupán formális bocsánatkérésrôl volt szó: az antiszemitizmusért csak a külföld és néhány reakciós felelôs. „A honatyák, ahelyett, hogy szembenéztek volna az antiszemitizmus valós veszélyeivel, a szônyeg alá söpörték a problémákat, s szinte elérzékenyülten állapították meg, hogy a »magyar nép« valójában soha nem volt antiszemita”48 – írta errôl a magatartásról Standeisky Éva történész. A Parasztpárt – Bibó pártja – volt az, mely még azt sem tartotta szükségesnek, hogy szónokot állítson, nyilván mert még ezt a formális bocsánatkérést sem tartotta indokoltnak.
Bibó ezt a kérdést illetôen meglehetôsen kilógott saját pártjából. Etikai „kategorikus imperativusza”, mely nemcsak a zsidókérdésben, hanem más téren is önvizsgálatra szólította fel, néhány elejtett megjegyzésébôl jól rekonstruálható:
„A magyarok bûntudata nem szomszédainak, hanem csak saját maguknak szól”49 – írta akkor, amikor a magyar politika olyan jelenségeit kárhoztatta, melyekhez hasonlóak a szomszédos államokban is sûrûn elôfordultak, tudván azt, hogy a túl hangos bûnbánatot azok saját elôjogaik igazolására használhatják fel, mint az például Csehszlovákia esetében történt (kollektív bûnösség propagálása, Pozsonyligetfalu és két további község elcsatolása, deportálások stb.). Nem szokott „semmilyen vonatkozásban különösen sikeres lenni olyan erkölcsi indulatok és kemény ítéletek kifejezésre juttatása, melyek nem vonatkoznak ugyanolyan erôvel a szólóra magára is”50 – írta errôl a jelenségrôl. Sajnálatos, hogy túlbecsülte a szomszéd országok vezetôinek és politikai ellenfeleinek erkölcsi színvonalát – véleményével ezért teljesen egyedül kellett maradnia.

Nem egyenlô mércével a kommunista törekvésekkel szemben

Bibó 1948 elôtt született és általunk korábban idézett mûveiben számos alkalommal tett megjegyzéseket a megvalósult szocializmus, kommunizmus kapcsán. Nem feltételezhetjük, hogy ne lett volna tudomása a kommunista párt valós taktikájáról és a Szovjetunióban megvalósult politikai rendszerrôl, hiszen az számára is nyilvánvaló volt, hogy a kommunista doktrínától idegen a demokrácia. Már 1935-ben született írásában is találhatunk erre reflexiókat.51 Célzások szintjén 1945-tôl kritikával illette a marxista-leninista politikai filozófiát is.
Mégis, mi késztette arra, hogy a demokratikus berendezkedés intézményeinek teljes felszámolásáig hallgasson ezekrôl a kérdésekrôl? Feltételezhetô, hogy Bibó részben saját megnyugtatására írta le a Sztálint, Rákosit vagy a Szovjetunió politikáját dicsérô mondatokat. Hinni szeretett volna egy megváltó jobb jövôben („harmadik útban”), és a keresztény középosztálytól megcsömörlötten nem akarta ezt a fogódzót elveszteni. E hite miatt nem fogadta el, hogy „ez a világ e pillanatban feloszlik egy amerikai imperializmusra és egy szovjet vezette szocialista táborra, (…) én ezt az alternatívát ádázul és elkeseredetten visszautasítottam, (…) nem mentem bele annak elfogadásába, hogy nekem ezek között választanom kelljen, még ha olyan egyedül maradok is, mint az ujjam, akkor sem.”52
„Abban teljesen igazuk van a kommunistáknak, mikor azt vallják és bizonyítják, hogy a magyarság legégetôbb kérdése a radikális társadalmi felszabadulás, tehát az igazi nemzeti érdek baloldalt van”53 – írta Bibó A magyar demokrácia válsága címû cikkének vitájában. Mivel írásaiban mindig precízen fogalmazott, nehezen feltételezhetô, hogy csak afféle fordulatnak szánta ezt a mondatot. A nemzet érdeke minden politikus és diktátor kedvenc hivatkozási alapjai közé tartozott. A fenti mondat alapján azt kell feltételeznünk, hogy Bibónak az volt a véleménye: a nemzet érdeke nem azonos a nemzet egyes tagjai érdekeinek összességével, hanem ezzel ellentétesen, egy minoritás is képviselheti – mások helyett is – a nemzet (azaz az egész közösség) érdekeit. Ez a definíció azonban azt sugallja, hogy bizonyos csoportok per definitionem képtelenek saját érdekeik felismerésére és képviselésére, ami nem más, mint az illetôk kiskorúvá nyilvánítása.
Nemcsak Bibó, hanem sok kortársa is szeretett volna még késôbb is hinni abban, hogy az ország bolsevizálása nem volt szükségszerû, és a történtekért nem az eszme, hanem csak a megvalósítók hibáztathatók: „A népfront (…) reális történelmi alternatíva volt, s a koalíciós pártok, a népi szervek és más demokratikus formák és intézmények felszámolása korántsem volt történelmileg elkerülhetetlen”,54 vagy: „a többpártrendszerrel kapcsolatos viták a magyar kommunista pártban is csak 1948–49-ben zárultak le”55 – írta például 1986-ban egy Bibó-kutató. Leszámítva azt, hogy mind Sztálin, mind Rákosi Mátyás és sok más kommunista politikus szûkebb körben többször is világosan kimondta, hogy céljuk a kommunista pártok egyeduralmának megvalósítása, mindez magából a kommunista programból is logikusan következett. Ha valaki vette a fáradságot és elolvasta az SzKbP története – rövid tanfolyam vagy Sztálin: A leninizmus kérdései címû mûveket, akkor már ezekbôl is megtudhatta, hogy a kommunista párt szándéka a többpártrendszer felszámolása és a kommunizmus elterjesztése a világ összes országában – a módszereket pedig a Baltikum, Kelet-Lengyelország népein már elôzôleg is tanulmányozni lehetett.
A pártprogram komolyan vétele a kommunista párt esetében egyáltalán nem mûködött: a megrögzött jobboldaliakat kivéve, akiknek 1919 nemcsak elméleti, hanem gyakorlati bizonyítékul is szolgált, az értelmiségi elit túlnyomó része 1945-ben nem akarta elhinni a kommunista pártprogram valós üzenetét. Igaz ugyan, hogy rövid távon teljesen más volt a kommunisták hivatalosan meghirdetett „népfrontos” programja.
A mindennapi jelszavakban a kommunista párt óvakodott proletárdiktatúráról, kolhozokról, egypártrendszerrôl beszélni, sôt kifejezetten tagadta, hogy ezen intézmények bevezetését tervezné, de már a kortársak közül is többen felismerték, hogy távolabbi politikai céljaikban ezek megvalósítása központi helyet foglal el. Ellentétben Bibóval és az értelmiség nagy részével, a magyar népesség zömének ez a tény nyilván nem kerülte el a figyelmét, és ezért szavazott minden választás alkalmával elsöprô többséggel a nem kommunista pártokra.
A programok komolyan nem vétele annál is inkább érdekes, mert Sztálin éppúgy egy Bibó által definiált politikai hisztéria foglya volt, mint a magyar vagy német jobboldal. Meggyôzôdésévé vált, hogy a kapitalista világ minden ellentétét félreteszi a Szovjetunió megsemmisítése érdekében, és éppen ezzel indokolta saját világhódító terveit. A külföld vélt kommunistaellenes összeesküvése ellen valós kommunista összeesküvésekkel ásta alá a külföldi államok stabilitását, és a külföldi kommunista pártokat saját politikája ötödik hadoszlopaként használta fel.
A jobboldal 1920-tól a kommunista propaganda iránt vált immunissá, Bibót viszont a jobboldali propaganda tette a kommunistákkal szemben sokszor kritikátlanná, hiszen a diszkreditált jobboldal szájából semmi sem volt számára hiteles. Ezért írhatta le (vagy a félelmek mérséklése érdekében látta jónak leírni), hogy „a Szovjetunió megindult a szocialista építômunka diadalútján”,56 hogy „Oroszországban (a) kormányfô egész hatalmának lényege az, hogy megszabott társadalmi reformterv végrehajtója”,57 ezért tartotta összeegyeztethetônek a kommunizmust és a parlamentáris rendszert. 1948 elôtti írásaiban nem reflektált a szovjetunióbeli kirakatperekre vagy a Gulagban sínylôdô milliók szenvedéseire, pedig ezekrôl – mivel olvasta André Gide beszámolóját – valamennyire tudnia kellett.58 A Molotov–Ribbentropp-paktumról, a Szovjetunió folyamatos területi agresszióiról (Lengyelország, Finnország megtámadása, Bukovina és a Baltikum annektálása és az ezt követô, 99 százalékos eredményt felmutató „népszavazások”) szintén nem olvashatunk Bibónál, pedig Az európai egyensúlyról és békérôl címû tanulmányban kifejezetten kínálta magát a szovjet imperializmusra való reflexió lehetôsége. Bibó szerint minderre csupán a Szovjetunió „biztonsági igényei” miatt volt szükség.59 Bár felismerte, hogy a Szovjetunió „az egész nyugati világgal a patologikusan felfokozott bizalmatlanság állapotában él”,60 de ezt bôvebben nem fejtette ki és nem alkalmazta a német politikai hisztériáról és a politikai félelem hatalomalakító funkciójáról írt téziseit a Szovjetunióra. Bibó egyébként minden írásában hangsúlyt helyezett a marxista elmélettel és gyakorlattal szembeni szelíd, de határozott kritikára. Utóbbi megjegyzésébôl arra következtetünk, hogy gondolatban igenis végigvitte a párhuzamot a német és a szovjet politikai hisztéria között. Hogy errôl mégis hallgatott a nyilvánosság elôtt, arra az elôbbiekben kifejtett mérséklô attitûd ad magyarázatot.
A (nem marxista alapokon nyugvó) szocializmus paradigmája minden gyakorlati tapasztalat ellenére vonzó maradt Bibó számára. Ennek érdekében adott esetben még a szabadságjogok ideiglenes korlátozását is elfogadhatónak gondolta. Ezért nem helyeselte 1945-ben az önkormányzati választások megtartását, sejtve annak eredményét, és helyette az általa is önkényesen és esetlegesen összehozottnak mondott nemzeti bizottságok továbbélését látta üdvösnek. 1956-ban írt cikktervezetében is fontosnak tartotta leszögezni, hogy a szabad választások csak megszorított többpártrendszerrel képzelhetôk el, mert ellenkezô esetben esetleg bekövetkezhet a Horthy-korszak restaurációja, mintegy „válaszul” a Rákosi-féle diktatúrára.61 Mindehhez az 1947-es „választások” (azaz választási csalások) alapján létrejött parlamentet hívta volna össze, mert abban már nem volt meg a kisgazdapárt „irreális” (sic)62 többsége. Amennyiben Bibót nem csak külpolitikai megfontolások vezették (egy restauráció kiválthatja a szomszéd országok és a Szovjetunió ellenakcióját), akkor fel kell tennünk a kérdést, vajon meddig kívánta volna még fenntartani a választás korlátozását? Meddig kellett volna kényszeríteni a népet arra, hogy szabad legyen? 1945 óta már ekkor is 12 év telt el, és ez alatt az igazán konzervatív reakciósok nagy része már rég kiöregedett, a társadalom pedig teljesen átalakult. Vajon nem ugyanazon forrásból fakadt Bibó (vagy a Bibó számára releváns csoportok) félelme a „horthystáktól”, mint az 1945 elôtti magyar elit rettegése a hazai kommunistáktól? Szinte egzisztenciális szorongástól hajtva mindkét esetben túldimenzionált szervezettséget, hatalmat és agresszivitást tulajdonítottak alapjában véve marginális és veszélytelen csoportoknak.

Összegzés

„Mint a társadalmi erkölcs vizsgálója, többnyire biztos ítéletû volt. Mint a napi politika zavaros világának szemlélôje, mert abban a maga erkölcsiségét, egyenességét tételezte fel, súlyosan tévedett. Hogy igazi értékét lássuk s hatni segítsük, meg kell szabadítani a mítosztól. (…) Egy jelentôs, kiváló erkölcsiségû szerzô elvárhatja, hogy tévedéseivel is foglalkozzanak és okait is keressék” – írta Bibóról Németh G. Béla.63
Bibó István ritka kivételként úgy tudott független maradni, hogy közben maga is szocialistának vallotta magát, elutasítva a szocializmus nemzetközi és nemzeti fomáját. 1946-ig ugyan részt vett az államigazgatásban és 1948-ig tagja maradt a Parasztpártnak, de mégsem vállalt részt a kollaborációban, a pártállami diktatúra kiépítésében – ellenkezôleg, azért dolgozott hogy ez ne következhessen be. Szemben pl. Csécsy Imrével, a nyílt politikai szerepléstôl is hamar visszahúzódott, amint tapasztalta a lehetôségek beszûkülését. Etikai érzéke megakadályozta, hogy „szem lehessen a láncban” és így részes lehessen az elnyomásban. Szocializmusba vetett hite azonban ôt is ingoványos területekre vezette, mivel képtelen volt feloldani a harmadikutas szocialista elképzelések ellentmondásait. Demokráciát akart, de általános választójog nélkül, polgári szabadságjogokat liberalizmus nélkül. Fontosnak tartotta a magántulajdonhoz való jogot, miközben elutasította a kapitalizmust és helyeselte az államosításokat. Minôségi szocializmust akart építeni, tolerálva a szovjet módszerek egy részét. Alapvetônek tartotta az antiszemitizmus miatti önvizsgálatot, de meggyôzôdéses tagja maradt a Parasztpártnak. Elvetette a nemzetköziséget, de támogatta az önkéntes asszimilációt. Ez a szemlélete korántsem csak az 1945–1948 közti korszakra korlátozódott: elemei késôbbi – például 1956-ban született – írásaiban is fellelhetôk. Éppen ezért tévedés volna, ha a bibói életmûbôl idézett passzusokat születésük idejének sajátos narratívájával vagy Bibó éppen aktuális véleményével magyaráznánk. Az a tény, hogy Bibó politikai szintre emelte a személyes bûntudatából származó érzéseit, nagymértékben hozzájárult realitásérzékének sérüléséhez.
Nem véletlen, hogy a hazai értelmiségiek között csak kevesen tudták megôrizni teljes szellemi érintetlenségüket a baloldallal szemben. Az értelmiség leginkább jellemzô vonása a kritikai gondolkodás – ennek hatására, reagálva a régi rendszer visszásságaira, sokan a baloldali – vagy akár kommunista – gondolatok hívôivé váltak. A kritikai gondolkodás mellett azonban legalább annyira fontos emberi tulajdonság az irracionális hit is – ez akadályozott aztán annyi embert abban, hogy szakítson illúzióival.
Bár Bibó a hetvenes években készült interjúiban kritikusan értékelte saját 40 évvel korábbi nyilatkozatait, a szocializmus kapcsán megfogalmazott álláspontját alapvetôen nem módosította. Hozzá kell tennünk: nem volt egyedül. A nyugat-európai értelmiség sokkal inkább, a kelet-európai ellenzéki értelmiség is legalább annyira osztotta ezeket az illúziókat, mint Bibó. Halála és az 1990-es évek eleje között gondolatai e hitnek is köszönhetôen reneszánszukat élhették át.
 
 

Jegyzetek

1 Bibó István: Életút dokumentumokban. Budapest, Osiris–Századvég–’56-os Intézet, 1997, 204–211. o.
2 Errôl lásd Bibó tanulmányait: A magyar demokrácia válsága. A magyar demokrácia mérlege és Huszár Tibor Bibó Istvánnal készített interjúi az életútkötetben.
3 Életút dokumentumokban. 689. o. Bibó azért nem volt hajlandó elfogadni az 1939-es választás eredményeit, mert véleménye szerint a választók gyanakodhattak arra, hogy a titkosság csak látszat, a választókat megfertôzte a Hitler-barát propaganda, és a megválasztott országgyûlés a hadbalépéssel eljátszotta jogát a jogfolytonosság fenntartására.
4 Az új kormány sem Szegeden, hanem Debrecenben alakult meg: a korabeli politikusok is el akartak kerülni minden közös momentumot a Horthy-rendszerrel.
5 Idézi Litván György: Politikai gondolkodás az átmenet éveiben. In A fordulat éve 1947–1949. 1956-os Intézet, Budapest, 1998, 178. o.
6 Uo.
7 Bibó István: A koalíció egyensúlya. In Válogatott tanulmányok. Magvetô Könyvkiadó, 1986, II. kötet, 303. o. (A Válogatott tanulmányokból idézett részeket a továbbiakban a tanulmány címe elôtt „Bibó” és a kötet római számával adjuk meg.)
8 Magyar Krónika 60. o.
9 Bibó II, A magyar demokrácia válsága 37. o.
10 Bibó II, A koalíció egyensúlya és az önkormányzati választások 305. o.
11 Bibó II, Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem 609. o.
12 Bibó II, A magyar demokrácia válsága 31. o.
13 Magyar Krónika 69. o.
14 Bibó II, A békeszerzôdés és a magyar demokrácia 287. o.
15 Bibó II, A békeszerzôdés és a magyar demokrácia 273. o.
16 Valójában Jugoszlávia, illetve a nagyszerb politika is súlyosan felelôs volt azért, hogy az ország 1941-ben olyan gyorsan összeomlott.
17 Bibó II, A koalíció válaszúton 349. o.
18 Huszár Tibor: Bibó István – a gondolkodó. In Bibó III, 449. o.
19 Bibó II, A koalíció válaszúton 359. o.
20 Bibó II, 308. o.
21 Bibó republikánusként hitt abban, hogy az emberek saját ügyeikben a személyes részvételük által szocializálhatóak. Véleményünk szerint viszont nem tulajdonított jelentôséget az angol „egyensúly” számos olyan zavarának, mely az általa zsákutcásnak nevezett fejlôdési modellekben is megtalálható volt, elég, ha csak a nagyhatalmi státus elvesztésének kérdésére vagy Írország problémájára gondolunk.
22 Bibó II, A magyar demokrácia válsága 71. o.
23 Bibó II, A magyar társadalomfejlôdés és az 1945. évi változás értelme 502. o.
24 Bibó II, Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem 608. o.
25 Bibó II, A demokratikus Magyarország államformája 51. o.
26 Pl. Bibó II, A magyar demokrácia válsága 15. o.
27 Gerô Ernô: Harcban a szocialista népgazdaságért. Bp., 1950,
11., 13. o.
28 Bibó II, A magyar demokrácia válsága 19. o.
29  Bibó II, A magyar demokrácia válsága 27. o.
30 Magyar Krónika 55. o.
31 Bibó szerint forradalmak után a megrettent, „múltba nézô” tömeg szavazatai hozhatják vissza a reakciót. Szerinte a kisgazdapárt ezért arathatott oly nagy sikert. Valójában teljesen másról van szó: a „Horthy-rendszer” feudális maradványainak összeomlását senki sem siratta – maga Horthy és Kállay is belátta, hogy a rendszer régi formájában tarthatatlan. A választók nem a csendôröket, a latifundiumokat és az „urambátyám-rendszert” sírták vissza, hanem maguk is változást akartak: csak éppen nem úgy, ahogy azt a Baloldali Blokkal rokonszenvezôk elképzelték. A kisgazdapárt programja önmagában már garanciát jelentett arra, hogy megtörténnek a társadalmi reformok.
A kommunista pártról írt véleménye pedig, tekintettel arra, hogy ez mesterséges körülmények között mûködött, mivel mindenütt külsô erôk segítették, de ennek ellenére is csak 16,9 százalékos választási eredményt ért el, szintén ellentmond a tényeknek.
32 Bibó II, A magyar demokrácia válsága 50. o.
33  Bibó II, A magyar demokrácia válsága 71. o.
34 Bibó I, Az európai egyensúlyról és békérôl 569. o.
35 Bibó II, A koalíció válaszúton 349. o.
36 A forradalmi akciók kapcsán nem kell csak a kommunista párt kilengéseire gondolnunk: ide tartozott a földosztás, az elôjogok megszüntetése, a feudális maradványok megszüntetése a közéletben, valamint számos közvetlenül nem a politikai hatalomátvételt szolgáló modernizációs törekvés is.
37 Bibó II, A magyar demokrácia válsága cikk vitája 117. o.
38 Bibó I, Az európai egyensúlyról és békérôl 575. o.
39 Bibó II, A magyar demokrácia válsága 64. o.
40 Bibó II, A magyar demokrácia mérlege 181. o.
41 Az 1947-es választójogi törvény kizárta az aktív és passzív választójogból a magyarországi német nemzetiségûeket és a Felvidékrôl áttelepített magyarokat. A prémiumos rendszerrel és az ajánlásokkal megsértette az egyenlôség és a titkosság elvét. Lehetôvé tette az önkényes kizárást a névjegyzékbôl és a hamis szavazást.
42 Pl. Bibó II, A magyar demokrácia mérlege 180–181. o.
43 Bibó II, Válság után, választás elôtt 527. o.
44 Bibó III, Levél Borbándi Gyulához 310. o.
45 Bibó III, Levél Borbándi Gyulához 305. o.
46 Bibó Dénes a Prónay-különítmény egyik kifejezetten szadista hajlamú tisztje volt. Személyére lásd: A határban a halál kaszál. Prónay Pál naplója. Budapest.
47 A nemzetgyûlés 1946. október 3-i ülése. Nemzetgyûlési napló. Részleteit ismerteti: Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások a koalíciós idôszakban. Századok, 1992/2.
48 Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások a koalíciós idôszakban. Századok, 1992/2., 305. o.
49 Bibó II, A békeszerzôdés és a magyar demokrácia 290. o.
50 Bibó II, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után 797. o.
51 Bibó IV, 115. o.
52 Bibó: Beszélgetések… 240–241. o. Utólag ijesztô, hogy Bibó milyen kevésre értékelte a polgári demokratikus rendszereket.
53 Bibó II, Válság után, választás elôtt 537. o.
54 Huszár Tibor: Bibó István – a gondolkodó. In Bibó III, 455. o.
55 Huszár Tibor: Bibó István – a gondolkodó. In Bibó III, 457. o.
56 Bibó II, A magyar demokrácia válsága 25. o.
57 Bibó I, Az európai egyensúlyról és békérôl 401. o.
58 Bibó csak az 1953–56 között írt, kiadatlan Az európai társadalomfejlôdésrôl címû tanulmányában reflektált Gide könyvére. In A hatalom humanizálása 326–350. o.
59 Bibó II, A magyar demokrácia válsága 71. o. Ennyi erôvel Adolf Hitler élettérelmélete is magyarázható Németország biztonsági igényeivel – maga Hitler is állandóan errôl beszélt, csak éppen az ô esetében senki sem vette ezt az indoklást komolyan. Ezzel szemben a Szovjetunióra vonatkoztatva még ma is számosan hajlanak arra, hogy a Szovjetunió „biztonsági érdekeire” hivatkozzanak.
60 Bibó I, Az európai egyensúlyról és békérôl 505. o.
61 A hatalom humanizálása. Tanulmányok Bibó István életmûvébôl. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1993, 276. o.
62 Bibó István (1911–1979) Életút dokumentumokban. 406. o. Késôbb Bibó már nem tartotta szükségesnek a kontinuitás megteremtését, az 1956-os forradalmat elegendônek tartotta a jogfolytonosság elkezdéséhez.
63 Németh G. Béla: Írók, mûvek, emberek. Krónika Nova, Budapest, 1998, 165. o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta