Kis János
Jókedvünk tele

(...) Kelet-Európa téli forradalma éles fénnyel világít rá a magyarországi demokratikus átmenet gyengeségére. Németországban, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Romániában a felkelt nép söpörte el az ancien régime-et; csak közvetlenül ezután kezdôdött el az egyezkedés az átmenetrôl a bukott rendszer örököseivel. Ebbôl a képbôl már Lengyelország is kilóg, mert ott a népmozgalom és a tárgyalások idejét nyolc év elnyomás és ellenállás választja el. Magyarország a varsói kerekasztal-tárgyalásokat imitálta, de azok történelmi elôzményei nélkül. Nálunk legföljebb 1956 emlékének egyre bizantinusabb ünneplésével próbálták odavarázsolni a forradalom fantomját az egyezkedések mögé. A népszavazás volt az egyedüli alkalom, amikor szélesebb rétegek valóban bekapcsolódtak a régi rend felszámolásába. Elôtte is, utána is elitek birkóztak egymással, távol a mindennapi élet színtereitôl.
Ezért, hogy oly sokan máris csömörrel beszélnek a demokráciáról. Ezért, hogy miközben az állampárt összezsugorodott, a hozzá kötôdô érdekcsoportok meg tudják ôrizni hatalmi pozícióikat. Ezért, hogy a társutas szervezetek – a KISZ, a népfront meg a többi –, melyek másutt megszûnnek, nálunk átalakulnak. Ezért, hogy a történelmi demokratikus ellenzék, mely a legtöbb helyen az átalakulás vezetô ereje, nálunk a második párttá is csak egy év késéssel tudta kinôni magát. Ezért, hogy eleve veszélyben van az új parlamentáris intézmények legitimitása. Ezért tûnik kétségesnek, hogy lesz-e Magyarországnak négy hónap múlva szilárd, vezetni képes kormánya. (…)
1990. január 15.

Eörsi János
Vita a tulajdonreformról
„Piszkos dolgok fognak történni…”

(...)
Bokros Lajos: Csakhogy a rossz törvények maguk programozzák be a vagyonvesztést és a korrupciót. Az Ápisz-ügyet (amelynek eredményeképpen a volt állami vállalat vezérigazgatója és két külföldi magánvállalat olcsón juthatott hozzá a vállalat részvényeihez, tehát állami vállalatot minden további nélkül magánkézbe játszhattak át) nem támadhatod meg törvényességi alapon. A vállalati és az átalakulási törvény olyan elfogadhatatlan helyzetet teremtett, amelyben az eladó és a vevô az asztal egyazon oldalán ül. Társadalmilag elfogadhatatlan, hogy a visszaélések jelentsék – nem a kivételt, hanem a szabályt. A mostani rendszer nem azért korrupt elsôsorban, mert bizonytalan a vagyonérték megállapítása, hanem azért, mert kedvez a pozícióikat megôrizni igyekvô menedzsereknek, akik olyan vagyont adhatnak el – sokszor saját maguknak –, amely nem is az övék, és ezért a legritkább esetben fizetnek, ráadásul ezeknek az akcióknak a nyilvánossága sincs biztosítva, holott közvagyonról van szó. Most kerül napvilágra igazán, amit eddig is mondtunk: hogy az állami vagy társadalmi tulajdon gazdátlan, senkié. A visszaéléseken nem lehet teljesen kiküszöbölni – de kell és lehet olyan törvényeket hozni, amelyek biztosítják (ahogy helyesen mondtad) az ügyletek nyilvánosságát, áttekinthetôségét.
Megemlítem még, hogy a szabályozatlanság és a nyilvánosság hiánya piacellenes és ezáltal gazdaságilag is káros. Külföldön a szabályozatlanság gyanakvást kelt a lehetséges befektetôk körében, idehaza pedig a szervezeti széthullás hátterében még keményebb monopóliumok megszerzése folyik, nem pedig valóságos decentralizáció. A törvénykezés elôsegítheti, hogy új szereplôk kapcsolódjanak be a privatizációba.

Tardos Márton: Ennek ellenére én az úgynevezett spontán privatizáció rendbetétele mellett voltam, és nem amellett, hogy katonailag kelljen átrendezni a sorokat.
A vagyonügynökség létrehozását például elsietettnek tartottam a választások elôtt: valóban fontos feladatainak ellátására egyelôre még nem vagyunk fölkészülve, és ráadásul a tisztségek betöltése a számvevôszék és az alkotmánybíróság visszatetszô eseteit idézheti föl. S ami ennél is fontosabb, nem tudok egyetérteni azzal, amit te, ha nem is megfogalmazásaiddal, de felhangjaidban képviselsz: hogy a szabályozottság, az újfajta törvénykezés révén tiszta vizet önthetünk a pohárba. Törvényi ellensúlyokra feltétlenül szükség van; ám tudnunk kell azt, hogy a privatizálás olyan folyamat, amelyben piszkos dolgok fognak történni, a legjobb esetben is…

Bokros: Ebben egyetértünk.

Tardos: …és a méltán hírhedt Ápisz-ügynek elô tudnám adni egy olyan változatát, amely „visszaállamosítás” (a rendelkezési jogok állami gyakorlása) mellett zajlik korrupt módon. Ha ugyanis az Ápisz vagyonát állami szerv vezényletével privatizálják, és nyilvános árverésen adják el a boltjait, a felkínált körbôl kimaradnak azok az egységek, amelyeket nem, vagy látszólag nem lehet nyereségessé tenni; így egyfelôl romlik a költségvetés helyzete, hiszen a szétaprózott egységek nem fognak annyi adót befizetni, másrészt akadnak boltok, amelyeket az elvbarátok közvetítenek ki egymásnak. De nem akarom azt mondani, hogy e feltételezett változat rosszabb, mint ami valójában lezajlott, és azt sem, hogy mindegy, melyiket választjuk a rossz és a még rosszabb közül. (…)
1990. február 5.
 

F. Havas Gábor
A póker viszonyjáték

(...)
Hazudott tehát Aczél és Hajdú, de hazudott Pálfy G. és Chrudinák is. Mint ahogy hazudott a Veszprém megyei pártlap fôszerkesztô-helyetteseként Szigeti Tóth János, a Magyar Fórum jelenlegi fôszerkesztô-helyettese is. Nem tehettek mást. Akadtak persze különbségek. Volt, aki önként hazudott, kéjjel, dalolva, és volt, aki keserûen, visszafogottan, parancsra. Chrudinák és Sugár például a túllihegôk közé tartoztak. (...)
Nem vitatjuk, hogy tavaly nyártól a Panoráma a szomszédos országok állapotának és benne a magyarság helyzetének feltárásával, az információk visszacsatolásával, az ellenzéki gondolatok és magatartások bemutatásával erjesztô hatást gyakorolt, és szerepet játszott a forradalmi változások elôkészítésében. „Jobb késôn, mint soha” felkiáltással napirendre is térhetnénk a Nagy Átállás fölött, ha azt Chrudinák és Sugár az elôzményekhez illô alázattal és szerénységgel hajtotta volna végre. Alázatról és szerénységrôl azonban szó sem volt. Helyette folyt a sûrû melldöngetés: ide nézzetek emberek, micsoda hôsök vagyunk mi! A Rudé Právótól az Új Szóig mindenki ellenünk acsarkodik, Romániából már ki is tiltottak bennünket, mert – akkor, amikor Magyarországon ez már semmiféle kockázattal nem jár – kimondjuk az igazságot. (...)
A szamizdat megjelenése pillanatától forradalomnak nevezte ’56-ot, elsorvasztásnak a magyar iskolák bezárását a szomszéd országokban, jogtiprásnak a hazai vallási kisebbségek üldözését vagy az izgatási pereket. A Beszélônek és a Hírmondónak alig akadt olyan száma, amely ne foglalkozott volna a határon túli magyar kisebbség helyzetével, Janics Kálmán, Duray Miklós, Szôcs Géza, Király Károly és társaik kétségbeesett híradásaival. Hosszú éveken át egyedül a szamizdat képviselte Magyarországon a mindenfajta cenzúrától mentes hangot. (...)
1990. március 24.
 

Tamás Gáspár Miklós
Új reformkor vagy új Horthy-korszak?

(...)
Figyelmeztetnünk kell mindenkit: mind a mi elôdeink, a szabadelvû-radikális polgári demokraták, mind a szociáldemokraták, mind a kisgazdák, mind a népi írók a Horthy-korszakban ellenzékben voltak, méghozzá üldözött, félreszorított, választási csalással és csendôrrel korlátozott félparlamentáris ellenzékben. Aki ma a Horthy-korszakhoz hasonló állapotokat kíván elôidézni, az a mai magyar politikai spektrum minden fontos szereplôjének hagyományait teszi csúffá, mindenkit becsap, minden jelentôs politikai párt híveit megcsalja.
Ma – legalábbis színleg – a Horthy-korszak ellenzékének különbözô árnyalatai között folyik a küzdelem. Nincs jelen a diktatórikus módszereket úriasan alkalmazó egységes párt utódja, sem annak civilizált Bethlen-féle, sem durvább Gömbös-féle, sem fasisztává züllött Imrédy-féle változata. Úgy tetszhetik, a mai ellenzék nemcsak a bolsevik pártállamnak, hanem a balkáni tekintélyelvûségnek is ellenzéke.
Ám ez nem elég biztos.
Ha nem az SZDSZ gyôz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévô ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem. (...)
Ha mi, magyar szabadelvûek nem leszünk benne a következô magyar kormányban, talán sok új igazgató, fôtitkár és tábornok lesz, de marad a rendszer. (...)
Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.
1990. március 24.
 

Kende Péter
Egymással, élni

(...)
Nyers Rezsôék tíz százaléka tiszteletre méltó eredmény, és nem üti el a reformkommunistákat attól, hogy a kialakulóban lévô demokrácia egyik pólusán mint elfogadott tényezô vegyenek részt a politikai játszmában. (…)
Hosszabb távon váltakozó pártkoalíciókra van kilátás (és szükséglet is).
A most következô idôszakban azonban aligha kerülhetô el egy szélesebb, a máskülönben szemben álló és eltérô érzékenységû pártokat is összekapcsoló nagykoalíció. A programokat nézve ennek nagyobb akadálya nincs: senki sem akar visszafordulást, még az MSZP sem; senki sem akar felelôtlen kalandozást járatlan utakon, még az ún. népi tábor sem; senki sem akar külföldi pénzuralmat, még az SZDSZ sem.
1990. március 31.
 

Kis János
Új reformkor vagy...?
(...)
TGM tolla kétségkívül alkalmasabb az olvasó érzelmeinek és képzeletének mozgósítására, mint az enyém. Mégis, kétlem, hogy ezúttal szerencsésen nyúlt a feladathoz. Kezdjük a címadó hasonlaton: „…vagy új Horthy-korszak”. Való igaz, a Horthy-korszak parlamentjeit éppen az jellemezte, amitôl a szabad demokraták tartanak: az államhatalommal azonos kormánytöbbség és minden politikai befolyástól megfosztott páriaellenzék. Való igaz, a Horthy-korszak jellegzetes példája volt a parlamentáris díszletekkel ékesített tekintélyuralomnak. Való igaz, a Horthy-korszakot a történelmi egyházak és az állam összefonódása, a vallási kisebbségekkel és a nem hívôkkel szembeni intolerancia jellemezte. Való igaz, az SZDSZ réges-rég meghirdette, hogy nemcsak az utolsó negyven évvel áll szemben, hanem a Trianon utáni egész hetven esztendôhöz képest kíván nemzeti újrakezdést, míg az MDF ebben távolról sem volt ilyen egyértelmû. Az esetleges MDF-többségû parlament azonban, már csak alkotmányjogi különbségek okán is, nem az Egységes Párt uralta parlament megfelelôje volna. A sajtószabadság korlátai sem lennének hasonlíthatók az akkoriakhoz. Nem hinném, hogy komolyan kellene tartani olyanfajta osztálydiktatúrától, mint a két világháború közötti volt, mely csendôri kérdésként kezelte a proletariátust mint osztályközösséget, és megalázó cselédsorban tartotta a mezôgazdasági munkásságot. Egyszóval: véleményem szerint nem helyes új Horthy-korszakkal fenyegetni a választókat, mert ezzel olyan képzettársításokat indítunk el bennük, melyeket az MDF tagjainak többsége okkal sérelmez, s amelyekben a külsô szemlélô sem ismer rá a Fórumra.
Talán még ennél is szerencsétlenebbnek találom a cikk befejezô fordulatait: „Szavazzatok ránk, akik nem kedvelitek Auschwitz, Recsk, Kolima, a Duna–Fekete-tenger csatorna huszadik századát. …Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség.” Ha nem gondoljuk azt, hogy az MDF a kényszermunkatáborok, a megsemmisítô táborok huszadik századát készül visszahozni – márpedig TGM egész biztosan nem gondol ilyesmit –, akkor nem világos, miért kell mindenkinek az SZDSZ-re szavaznia, aki az ilyesmit nem kedveli. Ha nem gondoljuk azt – márpedig TGM egész biztosan nem gondolja –, hogy minden Mucsa, ami a mi mûveltségünktôl és kulturális ízlésünktôl különbözik, akkor nem világos, miért kell a választót Mucsával fenyegetni. Nekünk érdekünk és erkölcsi kötelességünk hozzásegíteni a szavazópolgárt, hogy azon az alapon válasszon köztünk és a Fórum között, amiben valóban különbözünk. (...)
1990. április 6.
 

Solt Ottilia
Így jöttünk

(...)
Ezentúl négyévenként újra és újra versengeni fognak kegyeinkért, választhatunk. De elsô azért csak egy van, vagyis volt. Tapasztalt nôvéreink – a megállapodott demokráciák – titokzatosan magyarázták ugyan, hogy megesnek ilyenkor csúnya dolgok, hogy nem olyan hamvas ez a dolog, mint ábrándos képzelgéseinkben lefestjük, de mégis: talán nem kellett volna. Talán nem kellett volna hidegvérû, gyûlöletet árasztó tudatos hazudozás árán oltár elé vinni az elnyert menyasszonyt. Nemcsak azért, mert ment volna az enélkül is, hanem azért, mert a dolog túlságosan ismerôs: ezt csinálták a szeráj ôrei is, akik unt erényünket ôrizték. Ha szerencsésebb lennék, fiatalabb, s így hosszú-hosszú demokrácia adatnék még meg nekem, talán fölényesen legyintenék késôbb, visszatekintve (nagymamakori) szende idealizmusomra.
Félek, hogy ennyi idôm nincs. Soha nem fogom tudni megbocsátani a gyôzteseknek, hogy alávalósággal mocskolták be az elsô szabad választás szent nászi ágyát.
1990. április 21.
 

Kis János
A rendszer ellenzékébôla kormány ellenzéke
Beszéd az SZDSZ rendkívüli küldöttgyûlésén

(...) a Szabad Demokraták Szövetsége a rendszer ellenzékébôl a kormány ellenzékévé válik.
Az SZDSZ és a többi ellenzéki párt helyzete most már nem különbözik más parlamenti pártok helyzetétôl. Ugyanolyan legitim részesei vagyunk a parlamentnek, mint mások, de ôk is ugyanolyan legitim részesei a parlamentnek, mint mi vagyunk, és így kell hozzájuk viszonyulnunk. A parlamentben, az ôt megilletô szerény helyen, de ott van a Magyar Szocialista Párt is, és ma már nem állampárti hatalmánál fogva van ott, hanem azért, mert a szavazópolgárok egy része belé helyezte a bizalmát. Minket természetesen kötelez a népszavazás, mely elôírta, hogy az állampártnak el kell számolnia a vagyonával. Kötelességünk, hogy a parlamentben kezdeményezzük az elszámoltatást, és ezt meg is fogjuk tenni. Tudnunk kell azonban, hogy amikor az elszámoltatásra sor került, és az MSZP valóban visszaadott mindent az államnak, amit nem jog szerint birtokolt, és ami valójában a magyar nép tulajdona, akkor ugyanolyan parlamenti párt lesz, mint a többi: helyzetét tekintve nem fog tôlünk különbözni. Tehát ki kell alakítani az új viszonyunkat hozzá is.
Az MSZP és az SZDSZ között parlamenti szövetség nem lehetséges. A jelenlegi parlamentben szövetségesünk csak a Fidesz lehet. Ugyanakkor arra kérem a jelenlevôket, ne csodálkozzanak el azon, ha idônként párhuzamosan fogunk szavazni akár a Magyar Szocialista Párttal is. Így mûködik a parlament. Azon sem szabad elcsodálkozni, hogy az SZDSZ idônként a kormányzó párttal, a Magyar Demokrata Fórummal fog együtt szavazni, noha nagyon mély politikai ellentétek állítanak szembe bennünket egymással. Ugyanakkor alkalmanként másképpen fognak képviselôink szavazni, mint a Fidesz-képviselôk, noha ôket valóban komoly, elvi alapokon nyugvó szövetségesünknek tekintjük. (...)
1990. április 28.
 

Kis János
A megállapodás

(...) tömegével menekülnek a szakemberek az államigazgatásból. A Minisztertanács gazdasági szakértôi egy emberként távoztak. Kilépett a Pénzügyminisztérium munkatársainak harmada, rengetegen hagyták ott a Tervhivatalt. A tapasztalt szakemberek menekülése zûrzavart okozhat; mindenképpen hiányozni fog az államgépezet rutinja, mely rendes körülmények között semlegesíteni szokta a kezdô miniszterek balfogásait.
Harmadszor, a választások óta erôsen romlott az MDF nemzetközi megítélése. Igaz, némely fórumos nyilatkozat az SZDSZ rovására írja az MDF kedvezôtlen nyugati sajtóját. Nem hiszen azonban, hogy az efféle vádakat egy percnél tovább komolyan lehetne venni. Az SZDSZ erôs párt, de nem annyira, hogy dróton rángathatná a világsajtót. Különben is, sajnos az újságírók nincsenek egyedül. Tudvalévô, hogy budapesti diplomáciai körök és nyugati kormánykörök is aggodalommal néznek az MDF-kisgazda–kereszténydemokrata kormányzás elébe. S a nyugtalanság rövid idô alatt elérte a pénzvilágot: a választások óta érezhetôen akadozik a rövid lejáratú hitelek beáramlása, és arról is vannak hírek, hogy külföldi befektetôk sietve vonják ki pénzüket a Nemzeti Bankból.
Végül, rosszkedv és aggodalom lett úrrá a hazai közvéleményen. Ünnepnek kellene lennie, de nem volt ünnep egy pillanatig sem. Ehelyett majd’ mindenki azt kérdezi, mi lesz itt még, ha megtörténhetett, ami a választások két fordulója között történt. Márpedig félelembôl nem lehet demokráciát, nem lehet országot építeni.
Ha a kormány nem tud függetlenedni a kormánypártok hordószónokaitól, ha az államgépezet szétesik, ha az üzleti és politikai világ Magyarországba vetett bizalma nem áll helyre, ha nem oszlik el a magyar társadalmat fogságában tartó félelem, akkor hamarosan csôd lesz rendezett fejlôdés helyett. Véleményem szerint ez az MDF igazi gondja, nem a kétharmados szabály. Ezért kellett a szabad demokratákkal tárgyalni.
A helyzet kulcsa ugyanis az MDF és az SZDSZ viszonya. Az MDF-ben mindig is jelen volt az az áramlat, amely úgy képzelte el a pártállami rendszer utáni rendet, hogy az SZDSZ-t felmorzsolják, és a Fórum gyakorlatilag egyedül marad a színen. (...)
Tovább folytatni az SZDSZ kiszorításával való próbálkozást, azzal a veszéllyel járna, hogy a választásokon gyôztes párt a kormányzáson mindent elveszíthet.
Mert a kormány ki lenne szolgáltatva a kormánypártok demagógjainak, ha nem számíthatna a legnagyobb ellenzéki párt felelôs magatartására. (...)
Ha az MDF nem rendezné viszonyát az SZDSZ-szel, a Magyar Köztársaság elsô választott kormánya talán az ôszt sem érné meg. Lássuk világosan: ez nemcsak a kormányalakító párt számára volna végzetes; az lenne az egész induló demokráciára is. Végképp szétfoszlana a demokratikus rendbe vetett – amúgy is gyönge – hit, megnyílna az út a tekintélyelvû diktatúra hívei elôtt. Közös érdek, hogy ezt az utat eltorlaszoljuk, hogy a demokratikus rend megszilárduljon. Közös érdek, hogy rendezôdjék a kormányalakító párt és a legnagyobb ellenzéki párt viszonya.
Erre teremtett lehetôséget az április 29-i megállapodás. (...)
Úgy gondolom, az MDF-nek nem volt könnyû rászánnia magát erre az ajánlatra – de jó egyezséget kötött. Nem volt könnyû nekünk sem belemenni a tárgyalásokba – de mi is jó egyezséget kötöttünk. Jót az egész ország, s jót az SZDSZ szempontjából. Ha a megállapodás valóban hatályba lép, akkor jogainkban biztos parlamenti ellenzékké váltunk.
1990. május 5.
 

Révész Sándor
Kapunk egy Túróst?

(...)
„Véleményem szerint cigány bûnözésrôl feltétlenül beszélni kell, még ha egyesek tiltakoznak is” – állította dr. Turós alig egy évvel az elôtt, hogy a „cigánybûnözés” fogalmát mint diszkriminatív megjelölést – sûrû, ám kétértelmû bocsánatkérések közepette – kiiktatták a rendôrség szótárából. Ô táplálta a cigányellenes indulatokat 1989 tavaszán a borsodi sajtóban olyan abszurd állításokkal, hogy a cigányok aránya a bûnözôk között egy év alatt több mint a duplájára emelkedett.
E sorok íróját – aki itt szigorúan magánvéleményt képvisel – nem különösebben izgatja az, hogy ki hogyan „lakol” múltbeli viselt dolgaiért, és a személyi kérdésekben sem a könyörtelenség, hanem a megértô és gyakorlatias megközelítés híve. Nem üt meg a guta attól, hogy „egy ilyen ember” továbbra is vezetô marad, és magas fizetést húz. Egyáltalán dr. Turós András személyes sorsa nem érdekel. Itt sajnos sokkal többrôl van szó. Arról, hogy senki nem fogja tudni megvédeni az elkövetkezendô esztendôkben, sôt hónapokban az országunkban élô félmilliós cigány kisebbséget a mélyülô válság és nyomor éveiben, ha ez a cigányellenességtôl igen erôsen fertôzött társadalom nem kap nagyon határozott jelzéseket az új, legitim kormányhatalomtól arra, hogy az országot az etnikai, nemzetiségi konfliktusoktól megóvják, hogy a kisebbségellenes diszkrimináció tilalmát a lehetô leghatározottabban és legkövetkezetesebben érvényesíteni fogják. Ebben éppen a cigányellenességtôl legerôsebben fertôzött közszolgálatnak, a rendôrségnek lenne kulcsszerepe.
A rendôrség „cigány vonalát” felszámolták, a cigány vonal ismert vezetôjét áttették a „zsebes vonalra”, s most a zsebes vonal irányából folytatódik a gátlástalan cigányellenes uszítás (lásd a Húszas Stúdió vasárnap délelôtti mûsorát). A rendôrök szerte az országban ugyanolyan stílusban folytatják az igazoltatásokat, ugyanúgy megalázzák, ugyanúgy tegezik a cigányokat, mint azelôtt, mintha nem is létezne az igazoltatás rendjének új szabályozása. Éppen két hete történt, hogy a Phralipe Független Cigány Szervezet kazincbarcikai csoportjának a vezetôjét Miskolcon az ôt igazoltató rendôr lehülyecigányozta.
Fordulóponton vagyunk, és ha most a rendôrség rossz vagy akár kétértelmû jelzéseket kap, akkor igen sötét történésekhez vezetô útra fordulunk. Ebben a helyzetben a borsodi cigányellenes rendôrhadjárat vezetôjének az új hatalomba való átvétele a lehetô legrosszabb jelzés. Ha túl lehet élni a pártállam bukását mindazzal, amit dr. Turós András tett és nyilatkozott, akkor ez teljesen függetlenül attól, hogyan magyarázzák, felszabadítólag hat mindazokra, akik a cigánysággal szembeni megkülönböztetett rendôri fellépésre hajlanak, és – hogy óvatosan fogalmazzak – negatívan befolyásolja a cigányságnak az új hatalomhoz való viszonyát.
1990. május 26.

Orbán Viktor
a kormányprogramról

(...)
Ha Önök egy pillantást vetnek a szóban forgó fogalmazvány címoldalára, nyilvánvalóvá válik Önök elôtt is, hogy a megbízott miniszterelnök maga is érezte, hogy a beterjesztés nem ütötte meg a kormányprogram mércéjét, ezért választotta az Irányelvek megnevezést. Ezzel maga mondta ki: nincs kormányprogram, vagy ha van is, ami elôttünk fekszik, semmiképpen sem az. A jogi korrektség kedvéért még fel kívánom hívni képviselôtársaim figyelmét arra, hogy az alkotmány nem a kormányprogram irányelveinek vitáját, hanem – az esetünkben elôttünk ismeretlen – kormányprogram vitáját írja elô.
Az elmondottakból következôen, azt, ami eddig a mai ülésünkön történt, sem tekinthetjük a kormányprogram vitájának. Ha pontos jogi megfogalmazásra törekszünk, csak annyit mondhatunk, hogy ami itt folyik, azt valójában alkalmatlan tárgyon elkövetett megvitatási kísérletnek kellene tekinteni, ha a jog ismerné ezt a tényállást. Nem kívánok a dokumentum tartalmi elemzésébe bocsátkozni, azt holnap részletesen meg fogják tenni frakciónk tagjai. Annyit azonban el kell mondani, hogy az elôttünk levô dokumentum nem más, mint tényleírásokat és kívánságokat tartalmazó kijelentések laza gyûjteménye, amelybôl éppen az hiányzik, ami a szöveget programmá tenné: miképpen jutunk el a jelen helyzetbôl a kívánt célokhoz. A szöveget ezzel együtt súlyos belsô ellentmondások feszítik, nem ismerhetô fel benne egyértelmû kormányzati koncepció, és teljességgel hiányzik belôle egy világos preferencia-sorrend. (...)
A Fidesz – szándéka szerint – konstruktív ellenzék kíván lenni a parlamentben. A kérdés most már csak az, hogy kormányprogram hiányában hogyan lehetünk konstruktívak? (...)
1990. május 26.

Osztály vigyázz!

Szabad György mb. parlamenti elnök váratlanul felszólította hétfôn a parlamentet: emlékezzen néma felállással Trianon 70. évfordulójára.
– Na, menjünk! – csattant fel a következô pillanatban Orbán Viktor Fidesz-frakcióvezetô, amire a fiatal demokraták ki is vonultak. Orbán ismét hihetetlen gyorsaságáról tett tanúbizonyságot: mielôtt mûködésbe hozta volna reflexeit, amelyek a gondosan belénk oltott minta szerint talpra ugrásra késztetnek, ha álljunk fel! vezényszót hallunk, elôbb szépen végiggondolta: minek. A szabad demokraták esetében sajnos a reflexek voltak a gyorsabbak.
Késôbb Fodor Gábor már diplomatikusabbnak mutatkozott: felszólalásakor azzal magyarázta a tiltakozást, hogy a házelnök nem egyeztetett a pártokkal a néma felállásról. Holott ennél nyilvánvalóan többrôl van szó: gesztusról, amelyet
 – ha akarjuk, ha nem – szomszédaink is értékelni fognak. (...)
1990. június 9.

Bauer Tamás
Elmélkedés egy vereségrôl
„Természetes szövetségesünk” vagy ellenfelünk – a Fidesz

A feltételezett eszmei közösség azonban nem létezett, s ezért a Fidesz nem „természetes szövetségese” volt az SZDSZ-nek, hanem olyan korábbi szövetségese, amely bármikor lehet ellenfele is. (...)
...a Fidesz programjában sokkal kevésbé vannak kidolgozva a politikai rendszerre vonatkozó pontok, mint az SZDSZ-ében. A Fidesz-program megelégszik a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia, az állampolgári jogok melletti általános állásfoglalással, és hiányzik belôle az ellenzék szerepének, a sajtó függetlenségének, a politikai, kulturális, vallási, etnikai, létformabeli kisebbségek védelmének egyértelmû rögzítése, ami az SZDSZ demokráciafelfogását az MDF-étôl megkülönbözteti.
A fô különbséget azonban abban látom, hogy a Fidesz mindmáig nem tisztázta viszonyát az 1945 elôtti Magyarországhoz, és ezzel összefüggésben nem tette világossá válaszát a „Mi jöjjön a kommunista rendszer után?” kérdésre. Ez valószínûleg azért van így, mert a Fidesz e kérdésben megoszlik (a Fidesz eszmeileg nem kevésbé gyûjtôpárt, mint az MDF vagy az SZDSZ), s célszerûbbnek látták e kérdéseket egyszerûen zárójelbe tenni. Programjukból, egész retorikájukból kitûnik, hogy más elutasítandót nem ismernek, mint a kommunista rendszert. A rádió „Mondd, te kit választanál?” címû, a Fideszt a választóknak bemutató február 28-i mûsorában Molnár Péter „a kommunista rendszer elôtti emberibb világról” beszélt, Orbán Viktor pedig egyszerûen megkerülte az 1945 elôtti magyar tradíciókhoz való viszonyra vonatkozó kérdés megválaszolását. Ezek aligha elszólások vagy kihagyások, hiszen nem ismeretesek olyan fideszes megnyilatkozások, amelyek e kérdésekben egyértelmûek lennének. (…)
1990. július 7.

Kôszeg Ferenc
Csacsi öreg tábornokunk

Horváth József megrögzött füllentô. Emlékezhetünk: még a Duna-gate ügy elôtt, kissé megbicsakló hangon ugyan, de belemondta a tévé kamerájába, hogy e sorok írójának a telefonját, Isten ôt úgy segélje, nem hallgatják le. Utóbb pirulhatott, mert, püff, épp erre a lehallgatásra került elô közvetlen bizonyíték.
Már nyugdíjasként a Pesti Hírlapnak azt nyilatkozta, azért volt szükség még tavaly novemberben, decemberben is telefonlehallgatásra és levélfelbontásra, mert értesültek róla, hogy az ellenzék behatolásra készül a Belügybe. Ha értesült róla, megint többet tudott, mint maga az ellenzék, mert számomra bizony olyan váratlan volt Végvári jelentkezése, hogy kezdetben egy szavát sem hittem el.
A Népszabadság szerdai 15-i számában közölt emlékirat-szemelvényben egyszerre két újdonsággal hozakodik elô. Az egyik az, hogy a belsô elhárítás pontosan ismerte a szamizdat-elôállítás technikai folyamatát. Ezt kézbôl cáfolja a tábornok slapaja, Zólyomi Tamás, aki Árnyékvilág címû könyvében elbeszéli, hogy még 1987-ben is mintegy 200 belügyes akciója kellett hozzá, hogy Demszky Gábor egyetlen nyomdáját felkutassák.
Az igazi nagy dobás azonban, afféle vérbeli elhárítós dezinformáció (amely talán még ma is alkalmas rá, hogy az érzékenyebb kedélyeket megzavarja), a másik állítás. Eszerint „a szamizdatírások 10-15 százaléka a belsô elhárítás inspirálására született meg”, minthogy a szamizdatszerzôket „mérlegelési hajlamuk” révén befolyásolhatták.
Említett Pesti Hírlap-beli interjújában az extábornok azt fejtegette, hogy ô alapjában véve már a hetvenes évek végétôl azt gondolta, amit Kis János a nyolcvanas évek közepén leírt. Nyilvánvaló, hogy a Társadalmi Szerzôdésben megmutatkozó „mérlegelési hajlam” sehonnan máshonnan nem származhatott, csakis a Belügy sugallatából.
Nem a filozófusok fedezik fel az új eszméket, hanem a rendôrök.
Jövendô filozófusai: hallgassátok le a belügyeseket.
1990. augusztus 18.

Eörsi János
Törvényjavaslat

...a volt politikai rendôrség (III/3-as osztály) kötelékébe tartozó titkosügynökök közéleti szereplésének korlátozására
Az SZDSZ sürgôsségi indítvánnyal nyújtotta be ezt a törvényjavaslatot, mivel újabb több ezer közjogi szerepet betöltô képviselô megválasztása elôtt kívánta volna kizárni a titkosügynököket (szigorúan titkos tiszteket és hálózati személyeket, lásd Beszélô, 5–6–7. sz.) a közéletbôl.
A javaslat olyan megoldást nyújt, amely elkerüli a botrányokat és az ezzel járó izgalmakat, s ilyen helyzetbe csak azokat az esküre kötelezett, közjogi funkciókat betöltô volt titkosügynököket hozza, akik nem vonulnak vissza önként.
A törvényjavaslat napirendre tûzését a parlament 3 ellenszavazattal megszavazta (1–1 MDF-es, kisgazda és kereszténydemokrata), ám leszavazta a sürgôsséget. E második szavazásnál a kisgazdák jelentôs része, a Fidesz, 10 MDF-es és 3 kereszténydemokrata képviselô támogatta az SZDSZ-t.
Horváth Balázs belügyminiszter olcsó választási propagandának és teljesen szakszerûtlennek, valamint idôszerûtlennek és károsnak minôsítette a sajtóban a törvényjavaslatot, Balsai igazságügy-miniszter viszont a sürgôsségre is igent mondott. Salamon László, az alkotmányjogi és törvény-elôkészítô bizottság MDF-es elnöke, szakmailag kifogástalanként, az MDF Justitia-csomagjához illeszkedônek nyilvánította, ám nem látja a kérdést sürgôsnek. (…)
1990. szeptember 8.

Tamás Gáspár Miklós
Csak száz nap a világ, avagy:
Ki tudja, holnap mire ébredünk?

(...)
Az Antall-kormánynak sikere van Nyugaton, mert sikere volt Kádárnak, Grósznak és Pozsgaynak is, tudniillik Nyugaton nem nagyon hisznek abban, hogy mi készek lennénk a nyugati értelemben vett szabadságértékek realizálására. Az Antall-kormánynak egyébként kisebb sikere van, mint Kádárnak.
Töredelmesen el kell ismernünk, hogy a mai magyar kormány nyugati orientációja másutt megunt ócskaság már; tekintve, hogy ezt az irányváltást a Grósz–Horn-csapat már korábban kivitelezte. Az Antall-kormány inkább kevésbé Nyugat-barát, mint a Grósz–Pozsgay–Horn-galeri, semmint inkább; ráadásul Grósz és Horn némi kockázatot is vállalt akkoriban. Grósz és Horn úgy szerzett nyugatnémet segítséget a politikájához, hogy nem váltotta ki az Egyesült Államok gyanúját. Az Antall-kormányról még ezt sem mondhattuk el.
A határ megnyitása az NDK-menekültek számára, gondolom, legalább annyira köszönhetô Gorbacsovnak, mint Hornnak – inkább Krjucskovnak, mint dr. Horváth Istvánnak. Mindazonáltal a Németh-kormány megragadta a világtörténelmi pillanatot. Szövetségese lett a szovjet világrendszer fölbomlását óhajtó erôknek, az új egyesült Németországnak és Amerikának, miközben jó viszonyt tartott fönn Gorbacsovval. Magyarország kimaradt 1989 viharából – ami persze nemcsak szerencse. De ne feledjük, hogy már Kádár és Gierek is Nyugat felé fordult. A kádárizmus még népszerûbb volt ezelôtt négy-öt évvel Nyugaton, mint a mai demokratikus fordulat. (…)
1990. szeptember 15.

Kôszeg Ferenc
Bizalmas házi közlemény

(...)
Itt, a jelenlegi szerkesztôség egyik helyiségében mûködött a Szabad Demokraták Szövetségének elsô irodája. Valaha talán múzeum lesz benne, és üveg alatt fogják mutogatni az inggombomat, amely az elsô napok egyikén elgurult, és azóta se került elô. Akár a Visegrádi utcában, a KMP megalakulásának emlékmúzeumában, írnám hetykén, ha nem tartanék attól, hogy szavaimat az SZDSZ bolsevik múltja bizonyítékaként fogják felhasználni az „Apák és fiúk”-per fellebbviteli tárgyalásán.
A Beszélô szerkesztôségében lenni jó. A szedôk rakott krumplit fôznek, a tördelôk sört bontanak, s mire a képviselô fômunkatársak megérkeznek a Parlamentbôl, ha a lap nem is, a vacsora készen van. Sebaj, úgy is beletelik egy-két órába, amíg elkészülnek az országgyûlési tudósítással. Késéseinknek köszönhetjük frissességünket: megesett, hogy szerdán megjelenô lapunkban már a szerdai Népszabadságra reflektáltunk. (...)
A látszat ellenére nem sajtóhiba Tamás Gáspár Miklós Csak száz nap a világ címû cikkének néhány kitétele, a Grósz–Horn-galeri meg a Szájer Józsi hülyére veri Pozsgayt. Különösen a Kéri Kálmán szenilis ôrjöngései nem szívem szerint való. Nemcsak azért nem, mert egy 90 éves aggastyán szavait az ember nem nevezi nyilvánosan szenilis ôrjöngésnek, bármi is a véleménye róluk, hanem azért sem, mert az idôs tábornok pontosan tudja, mit beszél. (...)
A kéziratot a Parlamentben olvastam, az interpellációk elôtt. A lapszélen gondosan megjelöltem a gyanús helyeket. Aztán Jeszenszky Gézát hallva, az ülésterembôl kifelé menet Gazsi mellé sodródtam. És miközben önfeledten szamárfület mutogattam valamelyik felfújt tokával ordítozó kormánypárti honatyának, azt mondtam szerzônknek: Gazsikám, ki akartam húzni egy-két szót, de ne húzzuk ki. Le vannak sz…va!
1990. szeptember 22.

Révész Sándor
Tisztán látó szemek éjszakája

Örök titok, kik lehettek és kiknek a szavazótáborát gyarapították a rossz modorú polgártársaink, akik e rendszerváltó év tavaszán röplapokon tájékoztatták tudatlan honfitársaikat arról, hogy Orbán Viktor (a József Attila lakótelepen olvasható falfirkák szerint: „zsidóbérenc cigány”) egész életében liliomokat tiport, T. G. M. a szeku szolgálatában kereste kenyerét, Tölgyessy Péter kiútja pedig Jeruzsálem felé vezet. (...)
„–g–” cikke, az Apák és fiúk a messzemenô tisztánlátás alapján áll. „–g–” úr tisztán látja az SZDSZ ügyvivôinek vérvörös párttagkönyvét, amelyet az érdekeltek sose láttak, látja T. G. M.-et a román kommunisták soraiban, látja az ellenzéki levéltáros, a szamizdatszerzô Petô Iván elôtt álló fényes pártkarriert, látja, amint az MSZMP történetének hajnalán a kiskorú Bauer Tamáska és Laki Misike életre hívják a „Közgazdasági Egyetem” (nota bene, nincs is ilyen egyetem) pártalapszervezetét stb. S mivel „–g–” úrnak nemcsak a látása, hanem a hallása is tisztább az átlagosnál, hallván hallja, amint Kádár János már 1957-ben, a forradalom utáni bosszúhadjárat kellôs közepén kijelenti, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ezt a süket köznép csak négy évvel késôbb hallotta a békülékeny diktátortól.
A diktátor békülékenységének következtében lassan és fokozatosan elenyészett a népnyúzó ôs intézménye. Addig minden ellenforradalmár csirkefogó családfájában lennie kellett valahol egy kakastollnak, egy ludovikásnak, egy kizsákmányoló gyárosnak, egy szipolyozó intézônek vagy ilyesminek. Láthatóan „–g–” urat is elragadta a politikai genealógia szenvedélye. Kiderítette például, hogy T. G. M. mamája alapította a román kommunista pártot, ámbár az illetô pártot kis híján hetven esztendôvel ezelôtt hozták létre. Kétségtelen, hogy Hamburger Mihály, a SZER munkatársa a '19-es népbiztos rokona, csak az nem biztos, hogy ez csökkenti a mûsorai élvezeti értékét és tetszési indexét. Pl. Habsburg Ottó az MDF berkeiben is meglehetôs népszerûségnek örvend, pedig az ô felmenôje is behívta az oroszokat. Bizony az „apákat és a fiúkat” idôközönként elég nehéz egyeztetni. (...)
A per elsô fokon lezárult. A tisztán látók azonban tovább építik az igazság fellegvárát a Justitia-tervvel a kezükben.
Ez azért különösen érdekes, mert a Justitia-terv, lerázván magáról a jogi kategóriák béklyóit, személyi garanciákra épül. Arra, hogy mindenki által elfogadott, hiteles személyiségek választják majd szét a konkolyt a búzától. A kérdés pedig az, hogy miként válhatna le a terv által kezdeményezett kincstári történetírás a kezdeményezôk történelemhamisító gyakorlatáról.
A Justitia-terv elsô pontjának („Készüljön az ország 1956 utáni gazdaságát és politikáját, a döntési megoldásokat és döntéshozókat hitelesen bemutató és feltáró átfogó tanulmány”) az az általános baja, hogy ismét létre akarja hozni a történelem hivatalos változatának az intézményét, s az a különös baja, hogy a kezdeményezôknek intézményes érdekük a történelemhamisítás.
Az MDF nincs abban a helyzetben, hogy a történelmi tényeket tudomásul vegye. Nincs például azért, mert teljesen elvtelen személyi politikát folytat, amelybe belefér a szamizdatfogyasztó diákjait feljelentéssel fenyegetô hadügyi államtitkár, a fajgyûlölô és az ellenzék erôszakos letörését szorgalmazó rendôrfôkapitány-helyettes, a Fidesz legalizálása ellen fellépô KISZ-vezetôbôl lett államtitkár, a hazai kisebbségekkel foglalkozó hivatal helyettes vezetôje, akit az MDF már akkor a saját cigánypolitikai szakértôjeként tartott nyilván, amikor az MSZMP számára dolgozatot írt arról, miként kellene monopolhelyzetbe és a kisebbség egészének járó kollektív jogok birtokába juttatni az MSZMP befolyása alatt álló cigányszervezetet… stb. stb. Hogy lehetne ezeket a személyi döntéseket összehozni a nagytakarítás retorikájával a hivatalos történetírás ellenôrzése nélkül?! (...)
1990. szeptember 22.

Tamás Gáspár Miklós
A Tölgyessy utca
(...)
Miért kellett elköszönnie annak az embernek, aki Antall Józseffel együtt a parlamenti választások után megtette az elsô lépést a kiegyensúlyozott parlamenti kormányzás felé; annak az embernek, akinek Magyarország oly sokat köszönhet, mint keveseknek háború utáni történelmünkben?
Meggyôzôdésem, hogy unokáink majd a Tölgyessy utcában fognak lépegetni, ahogyan mi a Csengery utcán, a Szalay utcán, a Deák téren járunk-kelünk, kései, hálátlan utódok. (...)
A magyar politikai hagyomány az egykedvûséget, a föltûnô realizmust tekinti elsôsorban vezetôi sajátságnak, márpedig T. P. nem látszott nyugodtnak, hanem izgékonynak, provokatívnak és provokálhatónak. Egy posszibilis kormánypártnak – amely az ország számos városában máris találkozik a kormányzás elsô nehézségeivel – a közvélemény számára elfogadható, nemcsak elismert parlamenti vezetôvel kell rendelkeznie. Péter az ellenzékiséget, majdnem az örök ellenzékiséget testesítette meg mindenekelôtt kritikai szellemével. Ezzel lehet intellektuális és szellemi tekintélyt szerezni, de kormányzati többséget aligha. (...)
Péter ragyogó elméje néha arra késztette tulajdonosát, hogy mindent maga próbáljon megoldani, elintézni, kodifikálni, megtárgyalni; nem nagyon tette lehetôvé, hogy megossza a munkáját másokkal, átengedjen föladatokat. Néha az volt az ember érzése, hogy Tölgyessy kebléhez szorít kétszáz dossziét, száguld az Országház folyosóján, és az egész párt lihegve rohan utána, hogy megkérdezhesse: mi is áll bennük. A kommunikáció az Országház és az SZDSZ Mérleg utcai irodája között pocsék volt, de parlamenti frakciónk vezetése is gyakran meglepve állt Tölgyessy – egyébként legtöbbször remek – politikai húzásai elôtt, parlamenti politikánk néha frappáns rögtönzések áthatolhatatlan szövevényének tetszett. Ez a kimérten tervezni szeretô pártvezetôség és T. P. között komoly konfliktusokhoz vezetett, és megmérgezte az SZDSZ vezetô köreiben a légkört. Némi merevség talán Kis Jánosnak és többünknek is fölróható, de a kialakult lehetetlen helyzetért talán Tölgyessy a leginkább felelôs. (...)
Sértett visszavonulásnak itt nincs helye, Pétert nem tudjuk és nem akarjuk senki mással pótolni. Péterre, ha nem is az elsô helyen, de jelentékeny pozícióban számítunk parlamenti politikánkban. (...)
Le kell még itt szögeznem, hogy az eddigi éles parlamenti ütközeteknek nemcsak a kedvezôtlen látszatok miatt kell megszûnniük. A közelgô gazdasági összeomlás miatt párbeszédnek kell kialakulnia a kormány és az ellenzék között, hiszen a krízis mindannyiunkat elsodorhat, az egész magyar demokráciával együtt. (…)
1990. október 27.

F. Havas Gábor
Négy-öt IFA összehajol

Az MDF-kór, amelynek legfôbb tünete a hatalmi gôg, a paranoia és a helyzetmegítélési képesség teljes hiánya, még soha nem dühöngött annyira, mint a blokádháború napjaiban. Miután a „törpe minoritás” címkével az addig meglehetôsen szelíd egyetemistákat nemrég sikerült a végsôkig felbôszíteni, most képesek voltak azonnal újra elôhúzni a kalapból ezt az egyszer már remekül bevált fordulatot. És attól a pillanattól kezdve, hogy Jeszenszky Géza szájából a Nap Tv péntek reggeli adásában elhangzott a lefitymáló megjegyzés, a kormány tagjai valamennyi megnyilatkozásukkal és intézkedésükkel tovább bôszítették a tiltakozómozgalom amúgy is meglehetôsen fölajzott résztvevôit. Lépten-nyomon sértegették ôket, fejükre olvasták az akció törvénytelenségét bizonyító összes jogi érvet, ami a konfliktus megoldása után, a tanulságok összegzésekor elfogadható eljárás, de a drámai órákban körülbelül annyit ért, mintha a Bastille ostromlóinak a kor jogászai azt kezdték volna magyarázni, hogy különösen nagy értékû rongálás bûnébe estek. (...)
Hogy Magyarországon mégiscsak van esélye a demokratikus kibontakozásnak, arra a kínkeservesen összehozott megegyezésen túl elsôsorban az ad reményt, hogy a „torlaszok népe” nem ült fel sem a sértegetéseknek, sem a provokációknak, és a kétségtelenül törvénytelen és erôszakos, de számára alternatíva nélkülinek látszó elsô lépés után rendkívül fegyelmezetten, a menet közben született áthidaló és a végsô megállapodást egyaránt példásan betartva csinálta végig a kritikus három napot. (...)
1990. november 3.

Bauer Tamás
Fidesz–antifidesz

Vajon mi lehet az oka annak, hogy annyi lojális gesztust tesz a Fidesz a kormánynak, s ugyanakkor annyira kihasznál minden alkalmat a szabad demokraták szorongatására? Orbán Viktor már a tavaszi választásokat követôen leszögezte: a Fidesz megjelenése a parlamentben az elsô lépés, a Fidesz nagy párt lesz. A Fidesz hosszú távon gondolkodik, a négy év múlva esedékes választásra készül, ehhez gyûjti az embereket és a politikai tôkét. Orbán Viktor nemegyszer elmondta: a kormányt gyenge kormánynak tartja. A kormánykoalíció maga gondoskodik arról, hogy teljesen lejárassa magát a választók szemében, ez ügyben a Fidesznek különösebb tennivalója nincs.
A fô rivális, az SZDSZ lejáratását azonban nem végzi el helyettük más, ez a feladat a Fideszre hárul. Ezen dolgozik március óta kitartóan a csapat. A budapesti manôvert szemlátomást eredményesnek látják. Kövér László – Pápán közös jelöltként lett képviselô, jórészt SZDSZ-szavazatoknak köszönheti parlamenti mandátumát – így kijelenthette: „…a budapesti önkormányzat mûködôképtelenségének legfôbb oka az, hogy a legerôsebb párt, az SZDSZ nincs felkészülve a kormányzásra Budapesten.”
Vezetôitôl azt hallani az utóbbi hetekben: a Fidesz annak köszönheti sikereit, hogy a parlamenti pártok közül a legkevésbé viselkedik pártként, és gyakran beszélnek elítélôleg a „pártcsatározásokról”. Tényleg, a Fidesz nem úgy viselkedik, ahogy egy parlamenti demokráciában egy politikai párt viselkedni szokott. Döntéseiben nem eszmék és elvek, hanem túlnyomórészt pozíciószerzési megfontolások vezetik. Abban az értelemben azonban, amit ez a dicsekvés sugall, mármint hogy a Fidesz nem önös pártérdekeket követ, hogy a Fidesz ne folytatna maga is „pártcsatározásokat” például az SZDSZ-szel – nos, ebben az értelemben aligha jogos ez a beállítás. (...)
1990. december 15.

F. Havas Gábor
Pisti a vérzivatarban

Déri János megemlítette, hogy a híradó több munkatársának vannak az összeférhetetlenség kategóriájába tartozó nexusai az MDF-fel. (Regôs Sándor felesége például az MDF irodavezetôje, és a rossznyelvek szerint Regôs minden  munkanapját az MDF Bem téri székházában kezdi.) Róbert László elmondta, hogy amikor vasárnap este 19.10-kor a híradó stúdiójában járt, Regôs Sándor éppen azzal tárgyalt telefonon, akivel mindennap szokott... Déri azt is elmesélte, hogy véletlenül tanúja volt, amikor a kormánypárti tüntetés egyik szervezôje a tv bejáratánál közölte a rendésszel: Kónya úr hívatja a Murányit, hogy csináljon vele egy riportot. Majd amikor a rendész azzal jött vissza, hogy Murányi úr nem tartózkodik az épületben, a szervezô Pálfy G. Istvánt követelte. És természetesen fölvetôdött Kónya Imre, Csurka István és Bethlen István stúdióbeli jelenléte is. (...)
...mint Siklósi Beatrix, aki ma is a híradó munkatársa, elmondta, néhányukra a rutinosabbak közül ezekben a napokban nem tartottak igényt, mert megbízhatatlannak számítanak. (...)
Ami azt illeti, a szakmai melléfogásokból szép kis lista kerekedett. Szóba került Franka Tibor riporteri magatartása, amely megalázta az interjúalanyt, Murányi interjúja a kálváriát járt nagyszôlôsi emberrel, amely iskolapéldája volt annak, hogy mit nem engedhet meg magának a riporter. Szóba kerültek az álhírek. Például Juhász Judit bejelentése arról, hogy nem engedik át a mentôsöket és az orvosokat. Szóba került továbbá a Fidesz-jelvény kimerevítése, Várkonyi Balázs híradóban megengedhetetlen 3 perces elfogult péntek esti kommentárja, a lakosság jelentôs részének állandó sértegetése és rágalmazása (lásd Tôkés Vatra-hasonlata és annak a sugalmazása, hogy aki nem kormánypárti, az csôcselék). Szóba került, hogy Feledi Péter Antall Józseffel készült vasárnap esti interjúja túlságosan simulékony volt, holott akadt volna bôven izgalmas kérdés. (...)
1990. november 10.

(A Beszélô internet-oldalán további cikkeket találhatnak a hetilap-Beszélô 1990-es évfolyamából: http://beszelo.c3.hu)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta