John Major hatéves
miniszterelnöksége felejthetô közjátéknak
tûnik Margaret Thatcher és Tony Blair kormányainak
uralma között. Az utókor ez idáig nem volt kegyes
Majorhöz, pedig nem epizodista, csupán kevésbé
karizmatikus, karakteres vagy harsány személyisége
volt a brit politikának, mint elôdje vagy utóda. Az
is igaz, hogy nem neveztek el róla korszakot, nem fûzôdik
„-izmus”, konzervatív hitvallás a nevéhez, ô
inkább az inflációellenes harc szürke eminenciása,
mintsem a konzervatív gondolkodás újkori lovagja igyekezett
lenni.
John Major Brixtonból,
cirkuszi kötéltáncos családból származott.
Tizenhat évesen megszakította tanulmányait, és
késôbb sem szerzett felsôfokú végzettséget.
Harminchat esztendôs korában, banktisztviselôi állásból
került az 1979-es választásokat követôen
az alsóházba, 1987-tôl pedig különbözô
kormánytisztségeket töltött be. Geoffrey Howe menesztése
után külügyminiszter, majd Nigel Lawson távozása
után pénzügyminiszter lett Margaret Thatcher kabinetjében.
Major Thatcher személyesen
kijelölt utóda volt. Vélekedések szerint a Vaslady
azért osztotta tudatosan Majorre a fontos külügyi és
pénzügyminiszteri tárcákat, hogy felkészítse
ôt a majdani kormányfôi teendôkre. Thatcher késôbb
azonban többször kritizálta „neveltje” kormányfôi
ténykedését, például a maastrichti szerzôdés
aláírását.
1990. november 22-én
Thatcher asszony benyújtotta lemondását a pártvezéri
tisztségrôl, miután az elsô fordulóban
nem kapta meg a gyôzelemhez szükséges 51 százalékot,
és a második forduló elôtt nyilvánvalóvá
vált, hogy tömegesen elpártoltak tôle.
A hirtelen jött utódlási
válság sietségében a konzervatív párt
– és személy szerint Thatcher asszony – éppen azért
választotta Majort jóval ismertebb és tapasztaltabb
vetélytársaival szemben, mivel csupán retorikájában
és nem a politika tartalmában kívánt újat
hozni a Vasladyhez képest. Majortôl párttársai
azt várták, hogy megvalósítja Thatcher beváltatlan
ígéretét, amely szerint „harmóniát teremt
ott, ahol viszály dúl”. Peter Dorey szerint a konzervatívoknak
nemigen volt más választásuk, hiszen Michael Heseltine
vagy Douglas Hurd megválasztása esetén a párton
belüli törésvonalak tovább mélyültek
volna, tovább csökkentve a konzervatívok választási
esélyeit.
Major valóban a „megbékítô”
szerepét töltötte be.
A kormányzás
elsô hónapjai a terhes örökség rendbetételével
zajlottak. Major eltörölte a Thatcher által kiagyalt népszerûtlen
fejadót, a poll taxet, és korszerûsített házadóval
helyettesítette azt. A Thatcher alatt éhkoppon tartott önkormányzatok
is nagyobb támogatáshoz jutottak az új költségvetésbôl.
A piaci elvek és a
szerzôdéses viszonyok kiterjesztésének thatcheri
hagyományát folytatva, Major 1991-ben hozzáfogott
az Országos Egészségügyi Rendszer (NHS) megreformálásához.
A kormány 1991 júliusában
hozta nyilvánosságra a Polgárok Chartája címû
dokumentumot, amely az állampolgárokat a minôségi
szolgáltatást joggal elváró fogyasztónak
tekinti. Major „nagy ötlete” a thatcheri individualizmus, a szabad
szerzôdésen alapuló viszonyok továbbgondolása
volt, amely a minôség, ellenôrizhetôség,
elszámoltathatóság elvei szerint kívánta
biztosítani a színvonalas közszolgáltatásokat.
1992 áprilisában
parlamenti választásokra került sor, amelyet a konzervatívok
összesítve ugyan csekély, de mégis 21 fôs
parlamenti többséggel megnyertek. Nem telt el azonban fél
év sem, és a közvélemény-kutatások
szerint a lakosság 77 százaléka már elégedetlen
volt a kormány munkájával.
A konzervatívok népszerûtlenségének
alapvetô oka a gazdasági recesszió volt, amely mélyen
megrendítette a kormányba vetett bizalmat. Üzleti körökben
napjainkig „fekete szerdaként” emlegetik 1992. szeptember 16-át,
amikor az angol font kiesett az ERM-bôl, vagyis a stabilitást
biztosító közös európai árfolyamrendszerbôl.
Bár a font 15 százalékos leértékelésének
kétségtelenül volt elônye – az olcsó export
–, a font mélyrepülése mégis súlyos kudarc
volt Major számára, hiszen pénzügyminiszterként
annak idején az ERM-hez való csatlakozás folyamatának
középpontjában állt.
A gazdasági mutatók
javulása ellenére a konzervatívok egészen 1997-ig
viselték a pénzügyi sikertelenség imázsát
és a rossz kormányzás ódiumát. Harmincegy
veszteséges szénbánya bezárásának
„lebegtetése”, majd a terv ejtése újabb indulatokat
kavart a brit belpolitikában. A sorozatos hibák árát
a kormánypárt az 1993. tavaszi helyhatósági,
majd az idôközi választásokon fizette meg, amelyek
az ellenzéki jelöltek gyôzelmét hozták.
1993 májusában,
nyolc hónappal a „fekete szerda” után, Major menesztette
Norman Lamont pénzügyminisztert, aki igen markánsan
fogalmazta meg a véleményét Major tevékenységérôl:
„A kormány hivatalban van, de nem hatalmon.”
Kormánypárt
1945 óta ilyen népszerûtlen még nem volt. A
napilapok szalagcímei a kormánytagok botrányos magánéletérôl
szóltak. A jobboldal által hirdetett konzervatív családeszmény
(ál)szentsége nevetségessé vált, az
1994-es blackpooli konferencián meghirdetett „vissza az alapokhoz”
jelszó pedig hiteltelenné.
1994-ben kitört a „megfizetett
interpelláció” (Cash for Questions) botrány, amely
felfedte, hogy egyes konzervatív képviselôk pénzt
és más juttatásokat fogadtak el cserébe azért,
hogy a parlamentben kérdést tegyenek fel. (Tim Smith és
Neil Hamilton azonnal lemondtak, amikor a The Guardian megszellôztette,
hogy pénzt fogadtak el Al Fayed egyiptomi származású
üzletembertôl, a Harrod’s üzletház tulajdonosától
interpellációikért cserébe.)
1996-ban Major felállíttatta
a képviselôk érdekeltségeivel foglalkozó,
összeférhetetlenséget vizsgáló parlamenti
bizottságot (Standards and Privileges Committee). A párt
besározódott imázsán azonban már ez
a lépés sem tudott javítani az 1997-es választásokig.
A kormány és a Konzervatív Párt hitelvesztését
további belsô ellentétek tetézték.
A Vaslady erélye által
korábban szigorúan kordában tartott belsô ellentétek
Major alatt nyíltszíni csatává fajultak. 1995
júniusában John Redwood, a walesi ügyekért felelôs
miniszter lemondott tisztségérôl, hogy a jobboldali
konzervatívok élére állva ringbe szálljon
Major ellen a pártelnöki posztért. A „ha nincs változás,
nincs esély” szlogennel kampányoló Redwood támadását
Major sikerrel verte vissza, ám nyilvánvalóvá
vált, hogy a párt szavazóinak majd egyharmada nem
választaná újra a „szürke embert”.
1993 a belpolitikai kudarcok
és az európai sikerek éve volt. A holland elnökség
idején az Európai Közösség tagállamai
Maastrichtban megkötötték a politikai unió alapját
lefektetô európai uniós szerzôdést. Major
felhagyott a Thatcher-féle konfrontatív magatartással,
s a „tárgyalj és dönts” elvét magáévá
téve, számos fontos engedményt sikerült kivívnia
a szigetország számára.
Major nevéhez fûzôdnek
a Maastrichtban kivívott „opt-out” klauzulák, amelyek értelmében
az Egyesült Királyság nem csatlakozott a szerzôdésnek
a munkavállalói jogokról és bérezésrôl
szóló szociális fejezetéhez, azzal az indokkal,
hogy a nemzeti szuverenitást csorbítaná, ha a „brüsszeli
szörny” írná elô a munkavállalás
egyes feltételeit.
Sikerült azt is kiharcolni,
hogy az Egyesült Királyság csak a monetáris unió
harmadik szakaszának kezdetén, 1999 januárjában
döntse el – a gazdaság és az euró stabilitásának
függvényében –, hogy kíván-e csatlakozni
az euroövezethez. Brit kérésre a „föderális”
szó is kimaradt a szerzôdés szövegébôl.
Ezt az euroszkeptikusok számára elfogadhatóbb „egyre
szorosabb unió” (ever closer union) kifejezéssel helyettesítették.
Az Egyesült Királyság
renitens magatartása a „közös védelmi politikával”
kapcsolatban is megnyilvánult. A „közös védelmi
politikát”, saját haderôt szorgalmazó kontinentális
partnerekkel szemben Nagy-Britannia hagyományosan a NATO keretében
megvalósuló atlanti partnerséget és a különleges
amerikai–brit viszonyt preferálta.
Az 1985-ös angol–ír
megegyezést követôen elôször 1993-ban sikerült
elôrelépni az észak-írországi szembenállás
enyhítésében. Az ír és a brit fél
által közösen jegyzett Downing Street-i nyilatkozat kimondta,
hogy Észak-Írország alkotmányos státusának
változásáról csak a lakosság többsége
dönthet. Míg a szélsôséges unionisták
elfogadhatatlan kompromisszumnak tartották a megegyezést,
az IRA politikai szárnya, a Sinn Fein tûzszünetet hirdetett.
A fegyvernyugvás azonban
nem bizonyult tartósnak. Másfél év elteltével,
1996 februárjában a londoni Docklandsben elkövetett
IRA-merénylet egy idôre ismét szertefoszlatta a tartós
tûzszünet reményét. A megegyezés legfôbb
akadálya az volt, hogy a brit kormány az összpárti
tárgyalások elôfeltételéül szabta
az IRA fegyvereinek beszolgáltatását. Az ír
békefolyamatban bekövetkezett elakadás azzal is magyarázható,
hogy az északír nacionalisták bizalmatlanok voltak
a hagyományosan unionista-szimpatizáns konzervatív
párttal szemben.
A nacionalisták gyanúját
alátámaszthatta, hogy Major többsége megfogyatkozásával
a Westminsterben egyre inkább rászorult a kormányt
kívülrôl támogató unionisták szavazataira.
Biztató volt azonban,
hogy 1996-ban sor került az északír pártokat
magába foglaló fórum megválasztására.
A konzultatív jogkörû
testületbe beválasztott pártok váltak késôbb
jogosulttá arra, hogy helyet foglaljanak a tárgyalóasztal
mellett a brit és az ír kormány partnereiként.
A Sinn Fein meglepô elôretörése nyilvánvalóvá
tette, hogy a békülékenyebb, kompromisszumkészebb
pártot komolyan kell venni. A Sinn Fein kötelezettséget
vállalt arra, hogy lemond az Ír-sziget erôszakos egyesítésérôl,
alkotmányos státusát békés úton,
a lakosság többsége által támogatva kívánja
megváltoztatni. A Major alatt újrainduló, bár
akadozó békefolyamat vezetett az 1998 nagypéntekén
kötött megegyezéshez, melyet már a Blair-kormány
jegyzett.
A Munkáspárt
élénk kampányba kezdett, érzékelve a
konzervatívok kifáradását és fokozódó
népszerûtlenségét. Ez része volt annak
a stratégiai irányváltásnak, melyet a Neil
Kinnockot váltó pártelnök, John Smith, majd 1994-tôl
Tony Blair hajtott végre a párt modernizálásának
érdekében. Az „Új Munkáspárt” törölte
alkotmányából a szocializmus építésére
vonatkozó negyedik cikkelyt. Nyitott a középosztály
felé, meghirdette a fiskális fegyelmet, a jóléti
állam „racionalizálását”, igyekezett megszabadulni
az „adóemelés pártjának” imázsától.
A kormányzati kompetencia, a kormányzásra való
érettség hangsúlyozása, a pragmatizmus, és
a médiapárttá való átalakulás
meghozta a pártnak a sikert.
A konzervatívok kampánybeli
jelszava a „Nagy-Britannia virágzik”, valóban alátámasztható
volt gazdasági adatokkal. Az inflációt sikerült
öt év alatt 3 százalékra leszorítani,
a munkanélküliségi ráta 7 százalék
körül mozgott. A gazdasági mutatók kedvezô
alakulását azonban a választópolgárok
nem a kormány munkájának, hanem a globális
tendenciák jótékony begyûrûzésének
tulajdonították. A Munkáspárt nem felejtette
el emlékeztetni a polgárokat arra, hogy a konzervatívok
huszonkét adóemelést hajtottak végre.
Az ilyesmi persze hatott:
hiába riogatták a lakosságot az ördögi Blair-szemeket
ábrázoló „Új Munkáspárt – új
veszély” plakáttal, a negatív kampány visszafelé
sült el. Az a pszichológiai tényezô sem hagyható
figyelmen kívül, hogy tizennyolc év konzervatív
kormányzás után a brit lakosság az ismert és
sok esetben megfáradt tory politikusok helyett, egy megosztott párt
uralma után új arcokat és dinamizmust kívánt
látni. 1997-ben a Munkáspárt óriási
gyôzelmet aratott. A Munkáspárt 419, a konzervatívok
165, míg a liberálisok 46 képviselôi helyhez
jutottak.
Megoszlanak a vélemények
arról, hogy Major mennyiben tekinthetô a Thatcher-féle
politikai irány folytatójának, a thatcherizmus konszolidálójának.
Míg a Vaslady azt tartotta, hogy a gazdaság rendbehozatala
Nagy-Britannia megreformálásának alapja, Major tetteiben
tagadta a thatcheri „nincsen olyan dolog, hogy társadalom” elvét,
és a társadalmi kérdésekhez is hozzá
mert nyúlni. Thatcher a „kis állam”, a hatékonyság
és a magánszektor elsôdlegességének jegyében
politizált, Major a köztisztviselôket, az állami
szektort nem tekintette ellenségének, inkább megreformálásukon,
a szolgáltatások javításán munkálkodott.
A thatcheri gazdaságpolitika
folytatódott – például a privatizáció
kiterjesztése révén –, de az egészségügy,
oktatásügy, önkormányzati politika vagy más
szakpolitikák kérdésében sem került sor
alapvetô fordulatra.
Majortôl 1990-ben nem
várt alapvetô irányváltást sem pártja,
sem az átlagos választó. 1997-ben pedig már,
paradox módon, Tony Blairen volt a sor, hogy megtartva és
megújítva a thatcheri hagyományokat, választ
találjon azokra a kérdésekre, amelyeknek megoldására
elôdje képtelennek bizonyult.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta