Kultuszrendezô az az ember, aki széles körben eladható, tehát üzletileg sikeres filmeket készít, miközben tematikus számokat szentelnek neki a filmes szaklapok szerkesztôi. Filmjeit hozzáértôk emelik a kulturális diskurzus kellôs közepébe, ugyanakkor nevének ismerete haszonnal járhat eme diskurzus peremvidékén is. Az elsô, tapogatózó jellegû randevú alkalmával próbaképpen érdemes David Lynch nevét megemlíteni, hogy – mielôtt a kínos csend beállna – új lendületet adjunk az elakadni látszó beszélgetésnek. Ilyenkor a beszélô azzal az enyhén sejtelmes fénynyel vonhatja be magát, hogy ô tájékozott és intelligens ember, aki a jó ízlés határain belül vevô a bizarr dolgokra, de ezzel a világért sem szeretne senkit megbántani, és minden egyéb természetesen csak közös megegyezéssel.
David Lynch kultuszrendezô. Elsô játékfilmje, a Radírfej anyagi nehézségek miatt még öt évig készült (az egyik jelenetben a fôhôs lenyom egy kilincset, de csak másfél év múlva sikerült hozzáforgatni, hogy kimegy az ajtón), a negyedik, a Veszett a világ 1990-ben elnyeri az Aranypálmát Cannes-ban, valamint a díjjal járó tematikus mellékletet a Filmvilág 1991/5-ös számában.
Magyarországon elôször (a Veszett a világ elôtt két évvel készült) Kék bársony keltette Lynch jó hírét. Greeneway nyolc évvel a film elkészülte után is úgy nyilatkozott róla, hogy ez az egyetlen olyan film, amely miatt érdemes volt az utóbbi években moziba menni. Bemutatása után kialakult egy stabil rajongótábor a rendezô körül A Radírfejet (Stanley Kubrick kedvenc filmjét) nálunk nem vetítették. Ez – idézôjel nélkül – minden idôk legnyomasztóbb filmje. Kellemetlenebb, mint egy hajnalig tartó álmatlan hánykolódás, nem férne bele a „100 éves a mozi” típusú válogatásokba. Annál inkább ott a helye egy ilyen filmtörténeti tablón a Veszett a világnak, amely egy kultikusnak szánt film minden formai követelményének megfelel. Ez a film mintha egyenesen egy leendô filmtörténeti válogatás számára készült volna, azzal a gesztussal, hogy „akkor most megadom az alaphangot a kilencvenes évekhez”. Van benne jelentôs szerepet alakító sztár (Willem Dafoe), elsôsorban nem filmes tevékenysége miatt ismert mûvész (John Lurie), valamint a posztmodern esztétikának megfelelôen idézetek a nagy elôdöktôl, melyek, mint egy Esterházy-szövegben, feltûnés nélkül illeszkednek a mû szövetébe. Egy Lynch által választott idézet persze önmagában is bizarr: Kuroszava A testôr címû filmjének nyitójelenetében egy kutya fut el a kamera elôtt szájában levágott emberi kézzel. Ez a jelenet ismétlôdik meg a Veszett a világban. Egy balul sikerült bankrablást követôen a vérben fetrengô alkalmazott ellôtt kézfejét keresi – ide kerül a Kuroszava-filmbôl idézett jelenet, és a nézô már tudja, hogy a pénztáros visszavarrt végtagról szôtt álma hiú ábránd marad csupán.
A Veszett a világnak a címe is méltó egy kultuszfilmhez, Wild at Heart – sejtelmes és eredeti. Velejéig romlottat, elvetemültet vagy valami hasonlót jelent, úgyhogy a magyarított cím szokatlanul jónak mondható. Ha mindez megvan, már csak egy valamire kell ügyelnie a rendezônek, ha tényleg kultuszfilmet akar csinálni: ne legyen üzenete. A Veszett a világ minden követelménynek megfelel.
Nem a cannes-i fôdíjnak köszönhetô, hogy a magyar kritika azonnal felismerte: itt olyan filmrôl van szó, ami nem maradhat ki a századvég jelentôs filmjeinek antológiájából. Nem is annak, amit akkor még csak sejteni lehetett, hogy hatása lesz a kilencvenes évek meghatározó alkotóira, olyanokra, mint – önkényes válogatás – Tarantino, Oliver Stone vagy a dán Lars von Trier. A Veszett a világ kapcsán ennél izgalmasabb kérdések is szóba jöhetnek. Többek között Lynchnek és ennek a filmnek is köszönhetô, hogy a jövô filmtörténészeinek és esztétáinak nem kell majd sokat magyarázni a mûvészi és a populáris összeegyeztethetôségét.
A média szerepének századvégi megváltozásával és jelentôségének megnövekedésével egyre intenzívebbé vált a popkultúra és az elitkultúra közötti kommunikáció. Hihetetlenül felgyorsult az a folyamat, ahogy a kommersz magába szívja és eladható termékké teszi az elitkultúra ötleteit, miközben az úgynevezett magas mûvészet a tömegkultúra formáinak átértelmezésével keresi az új utakat. Erre ma már Magyarországon is bôven találunk példát, valószínûleg bármelyik mûvészeti ág területérôl. Lynch, ez a Marsról idepottyant James Stewart is fenntartások nélkül gyúrja össze a mûvészit a kommersszel. Még szappanoperát is készített az amerikai televízió számára: a Twin Peakset.
A Veszett a világ olyan vidéken játszódik, melynek mítoszai és hagyománya a fogyasztói társadalom tömegkultúrájából erednek. A kilencvenes évek elejének Magyarországa még meglehetôsen messze volt ettôl. Egyebek mellett hiányzott hozzá a médium is, amely közel hozhatta volna. 1990-ben nem voltak óriásplakátok és multiplexek, parabolaantennák csak elvétve, az állami televízió két csatornán vetítette a megkopott B-szériás filmeket (igaz, ebben a tekintetben nem sok változás történt). Ellenben már nem kellett 1000-1200-at aludni, hogy egy-egy fesztiváldíjas film bekerüljön a hazai filmforgalmazásba. Fél évvel a cannes-i fôdíj elnyerése után megnézhettük a Veszett a világot. Csak azt nem tudtuk, hogy amit látunk, annak nemcsak az amerikai valósághoz van köze, hanem ahhoz a valósághoz is, amelyben nemsokára élni fogunk, amiben éppen most élünk.
Az alaptörténetet a magyar közönség is könnyen dekódolta. Fiú szereti a lányt, lány szereti a fiút, akit a lány anyja nem szeret, ezért ármánykodik. Az ármánykodás sem túlzottan körmönfont: meg kell ölni, de minimum börtönbe kell juttatni a nemkívánatos udvarlót. A cselekmény populáris mûfajok sémáiban bonyolódik, a road movie keveredik a gengszterfilmmel és a családi melodrámával. A színtér egy zárt univerzum, melyben kizárólag a tömegkultúra mítoszainak és meséinek ismeretével lehet eligazodni. Az elsô ezek között az Óz, Lynch nagy kedvence, melyre rengeteg képi és verbális utalás történik. A szereplôk reklámokból és westernfilmekbôl lesik el gesztusaikat. Sailor Lula iránti érzelmeit és szándékainak komolyságát úgy közli, hogy elénekel egy Elvis-slágert. A film szervezôelvét, a véletlent pedig a keleti és a nyugati boszorkány testesíti meg, szintén az Ózból, akik kristálygömbjükben figyelik a hôsök sorsának alakulását.
A kilencvenes évek Bonnie és Clyde-ja abban különbözik a század elejitôl, hogy Sailor és Lula nem azért száguld keresztül a kietlen Amerikán, hogy bankokat raboljon, ellenkezôleg. A földi gyönyöröket hajszolják, szeretkeznek és táncolnak, de végül ôk is csak a bûn útját járják. A veszett világban senki sem lehet ártatlan. Lulát 13 évesen erôszakolja meg a szülôk korosodó üzlettársa, az ártatlanság sorsa, hogy megbecstelenítsék. Szerelme, a Nicolas Cage alakította Sailor a film legelsô jelenetében puszta kézzel ver agyon egy kötekedôt. A film cselekménye abban a rövid idôszakban játszódik, amelyet Sailor két büntetés között szabadlábon tölt. Sailort és Lulát velejéig romlott világ veszi körül, amelyben ôk is szükségszerûen elkövetôkké válnak, erkölcsi értelemben mégis tiszták maradnak. Konzerválja ôket a szenvedélyesen megélt szerelem egy olyan világban, ahol a szeretet rajtuk kívül szóba sem kerül, és a szex csak az agresszió egyik formája, mert az örömforrás igazából a test határainak radikális megsértése. Egy 1997-es interjúban Lynch elmondja, hogy attól a veszettségtôl, amelyet a film olyan jól megragad, lassan eljutottunk az ôrületig.
Errôl az ôrületrôl azóta újabb Lynch-filmek szólnak, de a Veszett a világot tíz évvel a megszületése után is érdemes megnézni vagy újranézni. Az 1990 óta eltelt idô tapasztalatával a hátunk mögött nagyobb empátiával és sokkal mélyebben értjük Sailor kiszólását: Olyan ez az egész, mintha lerohadtunk volna a sárga úton.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta