„Minden embernek megadatott,
hogy megismerje önmagát, és hosszan elgondolkozzék.”
E hérakleitoszi mondattal indítja önéletírását
Oskar Kokoschka. Elgondolkozzék, de nem hosszan, hanem sokszor,
és megírja, de még többször – így
a mai magyar változat. Elvégre – ha már Hérakleitosz
–, minden változik, panta rhei, még az alapélményeink
is.
Igazán csudálom
azoknak a fiatal prózaíróknak a bátorságát,
akiknek elsô kötete nemcsak szimplán „önéletrajzi
ihletésû” írásokból áll össze,
hanem a mû teljes egészében a szerzô önéletrajza.
Nem azért, mert egy induló írónál a
pálya elején talán még nem jött el az
idô egy élet összegzésére, hisz egy önéletrajznak
nem feltétlenül kell az életutat summázni. (Az
ilyen tartalmú tökéletes mûre egyébként
is csak a halál adna módot, de az ismert körülmények
miatt mégsem ad.) Még csak azért sem, mert nagyon
rizikós az idejekorán jött kitárulkozás,
hanem mert – tapasztalatom szerint – megvan annak a veszélye, hogy
késôbb már sohasem lesz mód egy másik
hiteles, esetleg hitelesebb autobiográfiát készíteni,
vagy akár még csak egy másik könyvet sem. Nem
gondolom, hogy aki önéletrajzzal kezdi írói pályafutását,
már eleve ki is írta magát az irodalomból,
és jobb, ha felhagy a további próbálkozásokkal,
mert haláláig megmarad egykönyves szerzônek, de
hogy ezután vért fog izzadni egy jó könyvért,
abban biztos vagyok.
Az is meglehet, hogy az önéletrajzzal
debütáló szerzô valójában nem bátor,
inkább csak a dolgok könnyebbik végét fogja meg,
mert hát nincs olyan unalmas élet, amivel legalább
egy vékonyka könyvet meg ne lehetne tölteni, és
nincs az az egyszerû fikció, aminek a logikus megkonstruálása
nem jelentene komoly munkát.
Retus
Igazándiból
persze az tud csak kellemetlen lenni, ha egy közéleti ember
(politikus, publicista, más efféle csudabogár) ifjúkori
hevületében sietôsen veti papírra azokat az élményeit,
történeteit, amelyeket ott és akkor fontosnak tart.
Politikai nézeteket ugyanis minden további nélkül
vissza lehet (és sokszor vissza kéne) vonni, de élettörténeteket
már nem. Ugyanazokból a történetekbôl eltérô
következtetések levonásáért sem zúgolódik
annyira a közönség, mint ha a történeteket
meghamisítják, megcsonkítják, át- vagy
kiretusálják. Gondoljunk csak bele, mi volt a kellemetlenebb
1990-ben: Pozsgay részvételét megmagyarázni
a lakitelki tanácskozáson, vagy kiretusálni ôt
az eseményrôl készült filmbôl és
az MDF történetébôl. Mert amíg a már
rögzített „történetekhez” hozzá lehet férni,
és egy demokráciában erre nyilván mód
van, addig a hamisítót mindig a lebukás fenyegeti.
És az különösen nagy blamázs, ha a korábban
nagyon is fontosnak tartott személyes történeteinket
valamilyen nyilvánvaló és ostoba céllal meghamisítják.
A fenti megállapítások maradéktalanul persze
csakis demokratikus körülmények közt érvényesek,
de hát most azok vannak.
Az alábbi idézetek
szerzôje újságíróként is kacérkodott
az irodalommal, önéletrajzi élményeit egészen
1995-ig irodalmi formába öntötte, és ezzel párhuzamosan
azokat publicisztikáiban is felhasználta. Jelenleg egy millenniumi
tv-sorozatot készít, ezzel együtt publicisztikáiban
továbbra is inkább a saját (legalábbis interiorizált)
élményeire támaszkodik. De ezek nagyon különböznek
az 1995 elôttiektôl.
1. idézet:
„Aztán elmentem iskolába,
s mivel családomat apai ágon Nyugat-Németországba
zavarták még negyvennyolcban, így tetôtôl
talpig Levi’s-ben látogattam a Virányos utcai kis koszost,
ahol Csorba néni olajos fûrészporral seperte fel a
folyosót, és vállig ért a hajam, és
Balogh Imre bácsi úttörôvezetô pajtás
megkérdezte, mi is az én nevem. Mondtam, Bayer Zsolt, s akkor
azt üvöltötte, hogy »milyen név az, hogy Bayer,
akinek tisztességes neve nincs, annak becsülete sincs!«
Mióta ilyen szép nagy fiú lettem, és egyre
többen hiszik rólam, hogy értelmiségi vagyok,
aki idônként szerepet vált, ezt a történetet
mindig úgy folytatom, hogy másnap az én apám
bement az iskolába, és iszonyúan pofán vágta
Balogh Imre bácsit. Apám nem ment sehová. Családom
végigülte a hatvanas éveket a fekete-fehér Orion
elôtt, táncdalfesztiváltól táncdalfesztiválig,
Ki mit tud?-tól Ki mit tud?-ig, mûkorcsolya vb-tôl mûkorcsolya
vb-ig, eszükbe sem jutott, hogy ôk a kádári konszolidáció
manipuláltjai. (…) Ha maradok [a Fidesz sajtóosztályának
vezetôje], lassan elhiszem, hogy hôs vagyok, és elfelejtem,
hogy az apám a hôs, akinek volt ereje nem bemenni pofán
vágni Balogh Imre bácsit – miattam.”
2. idézet:
„Képzeljék
el, hogy engem kisiskolás koromban tanított a Balogh Imre
bácsi. Az különös kegye a sorsnak, ha valakit tanít
a Balogh Imre bácsi… Balogh Imre bácsi úgy kezdte,
hogy újságpapírból zabálta a szalonnát,
színeseket böfögött, és az volt neki a legszebb
álma, hogy lesz egyszer egy másik inge is. Aztán felszabadultunk
– errôl az imént már beszámoltam –, és
Balogh Imre bácsit kiemelték. Elvégzett egy gyorstalpalót,
és mindjárt tanár úr lett ôbelôle.
Orosz-földrajz szakos. Egy leckével járt elôttünk
mindig, egyem meg a szívét, egyem meg a szívét,
és mámoros lett, megrészegült, és kitárult
elôtte a létezés. Úttörôvezetô
is lett a Balogh Imre bácsi – az különösen jól
állt neki. (…) Hatéves voltam, elsô elemis, és
a nagyszünetben szaladgáltam a folyosón. Nem tudhattam
én, hogy az életemmel játszom. Nem tudhattam, hogy
Balogh Imre bácsi a folyosóügyeletes, és Balogh
Imre bácsi ôrjöngve szeret folyosóügyeletes
lenni. Megállított… Rám ordított… – Hogy hívják
magát? – ezt ordibálta. Bayer Zsolt – leheltem én.
– Milyen név az, hogy Bayer? Akinek tisztességes neve nincs,
annak becsülte sincs! – sikoltozta felém Balogh Imre bácsi,
szegény… Estig sokat sírtam akkor, majd megkérdeztem
apámat, hogy miért nincs nekünk tisztességes
nevünk. Apám másnap elkísért az iskolába.
Udvarias ember az én apám, sokat ad a formára, kopogott
is illendôen a tanári szoba ajtaján, majd benyitott,
köszönt, és érdeklôdött, hol találja
Balogh Imre tanár urat. Fölemelkedett székérôl
a sertés, és indult érdeklôdve apám felé.
Éppen kellô távolságba ért, amikor egy
akkorát, de akkorát ütött egyenesen az arca közepébe,
hogy eltûnt az Imi mindjárt az asztalok alatt. – Jó
napot kívánok! Engem Bayer Ottmárnak hívnak…”
Én és énke
A két idézet
más és más idôszakban keletkezett, más
és más helyen jelent meg, így nyilván eltérô
a szövegek kontextusa is. A különbségek azonban nem
csak az eltérô szövegösszefüggésben,
meg a második citátumban árulkodó három
pontok hemzsegô használatában érhetôk
tetten, hanem a politikai környezet és a személyes létállapot
meghatározta beszédhelyzet tekintetében is. Mindkét
szöveget egy 1963-ban született férfi írta, akit
Bayer Zsoltnak kereszteltek ágostai rítus szerint, és
születése óta budai lakos (ezek a jellemzôk késôbb
még fontosak lesznek, különösen a szerzônek).
Az elsô idézet forrása egy olyan írás,
amit az Élet és Irodalom rendelt meg Bayertôl, és
jelentetett meg 1993. szeptember 10-én. A publicisztika szerzôje
akkoriban vált meg a Fidesztôl, ahol addig különféle
megnevezésû funkciókban lényegében sajtófônökként
tevékenykedett. Az Én címû írás
(alcíme: Átfogó tanulmány az „értelmiségi
szerepváltások” címû ciklusból) valójában
udvarias elhárítása annak a tolakodó igénynek,
hogy a nyilvánosság elôtt számoljon be távozása
okairól, és még inkább annak, hogy rántsa
le a leplet a Fideszrôl. A párt székházügye
ekkor pattant ki, és ismert volt, hogy Bayer lemondása ehhez
és/vagy a tisztázatlan pénzügyletek elleni tiltakozáshoz
(is) köthetô. (Ezt azonban Bayer nyilvánosan csak az
1994. október 21-i népszabadságos cikkének
– ma már a szerzô által jelentéktelennek tekintett
– soraiban ismerte el, amikor azon háborog, hogy az újságok
újból és újból Fidesz-közeli cégek
ügyleteirôl csámcsognak: „Dr. Simicska Lajos és
Tóth Béla miatt hagytam el a pártot. Ugyanis nem szerettem
ôket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több volt
a fegyveres ôr, s lassan kezdtünk úgy kinézni,
mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia alsón.”
Késôbbi írásaiban Simicskának is megbocsátott,
mert megértette akkori lépéseit.)
A második idézet
forrása idén január 21-én és 22-én
jelent meg két részben, Helyzetjelentés negyven év
kommunizmus után címmel a Napi Magyarországban. Bayer
ma a kormányoldal egyik vezetô publicistája, aki késhegyre
menô vitát folytat az ellenzéki – Bayernak tulajdonított
kifejezéssel – megmondó emberekkel. A küzdelem hevessége
talán jobban érthetô, ha tudjuk, hogy a publicista
1993-ban és 1994-ben a Népszabadság fômunkatársa
volt, 1995-ig gyakran közölte a 168 Óra, és azóta
tévézik. Az MSZP–SZDSZ kormánykoalíció
megalakulásáig tartó idôszakot tartja ô
a „csókos gyerek” korszakának, amikor a („magát liberálisnak
nevezô”) sajtó kézrôl kézre adta, annak
egyik zsebcicája volt. A látványos szakítást
két egymással összefüggô körülmény
siettette, az 1998-as választási kampány, ahol is
a Fidesz-alapító Bayer pártja gyorstüzelô
skriblere lett, és egy kényes plágiumügy, amikor
is György Péter vádjaira Bayer kontrollját vesztve
reagál. „Igenis állítom, hogy a magyar újságíró-társadalom
olyan, amilyen, és mert nagy része az elôzô rendszerben
tanulta a szakmát, bizony zsigereiben érzi, melyik nagy,
szent fenékbe kell beleomolnia egy kis sarzsiért. (…) Állítom,
mert tudom: a magyar újságíró-társadalom
tele van gazemberekkel. »Nincs norma, hát nincs forma, nincs
tradíció…« – bizony, György Péter úr,
ebben mélyen egyetértünk. Össze van itt keverve
a szar a fossal, és már annyira megbocsátottunk mindenkinek,
hogy Ön szerint én vagyok az egyik közellenség
a szakmában. Higgye el, Uram, vállalom minden mondatomat,
amelyet a tévében elmondtam, mert sokszor és nagyot
tévedtem, de soha egyetlenegyszer sem mondtam úgy valamit,
hogy tudtam, az ellenkezôje igaz. A magyar újságíró-társadalom
nagyobb része viszont nem mondhatja el magáról. Ilyesmirôl,
minderrôl vitatkozhatnánk egymással, de az »álfiatal«,
»ál-lila«, »politikai giccs« nem vitaalap.
Ez nulla. Ez beteges, aljas kis gonoszkodás… Ezzel az erôvel
a körzôje hegyét is belebökhetné a seggembe,
György Péter úr, és akkor legalább pofon
vágnám. (…) Ön, Uram, nem párbajképes.”
(ÉS, 1998. január 9.) A párbaj és az ellenfelek
párbajképtelensége itt válik nála leitmotívvá,
ahogy korábban az volt a vaníliaillat, a fekete-fehér
tv-sorozatok, a kakasos zizi meg a vasárnapi kirántott hús.
Két éve Bayer
Zsolt helye a vélemény-újságírás
jobboldalán, a jelenlegi kormányoldalon van. Nem is akárhol,
annak a széle tájékán. Publicisztikáinak
témaválasztása, hangütése, következtetéseinek
tendenciái egyszerre idézik a kormányértelmiségiekét
(Tellér Gyulát, Schmidt Máriát) és a
legalpáribb szélsôséges sajtótermékekét.
A publicisztikáiban megnyilvánuló személyes,
de mégiscsak hetykén fiatalos hangütés azonban
még ma is, bár mind kevésbé, összetéveszthetetlenné
teszi jelenlegi kenyereseivel.
Sebek
De most vissza az idézetekhez.
Mi változott a történetmesélésben hat
és fél év alatt? Bayer hajlama az idôsûrítésre
érzékelhetôen tovább erôsödött.
Az elsô történetbôl kitûnik, hogy az iskolát
kezdô hatéves szerzônek 1969-ben vállig érô
haja volt és farmert viselt. Azért ez figyelemre méltó
önállóság egy szigorú (de, mint más
írásaiból kiderül, igazságos) budai családban
felnôtt kisfiúnál. De még figyelemreméltóbb,
ahogy egymásra torlódnak az idôrétegek a másik
idézetben. Bevonulnak az oroszok, és az elôbb kiemelt,
majd gyorstalpalóval tanárrá lett Balogh Imre tanítani
kezdi Bayer Zsoltikát. Mikor is? 1945-ben vagy ’46-ban, amikor bejöttek,
és legott (orosz) tanárrá ütik Imi bácsit?
De hát a szerzô 1963-ban született. Vagy Imi bácsi
mégsem az oroszoktól kapja a diplomáját, hogy
Budán taníthasson felsô tagozatos gyerekeket (az oroszt
ugyanis csak ötödiktôl oktatták akkoriban)? De hát
azt írja, hogy elsôs volt, az meg 1969-ben volt. Szóval,
a pofon 1969-ben, a gyorstalpaló meg minden valószínûség
szerint 1973-ban. Volt akkor még gyorstalpaló? Csak így
lehetett. Így sûrûsödik és folklorizálódik
egy tanár alakjában a negyvenéves kommunizmusból
majdnem húsz mitologikus év.
Abban, hogy a pofon elcsattant-e
Imi bácsi orcáján vagy zsebben maradt, nem szívesen
foglalnék állást. De az elsô szöveg kétségkívül
ôszintén elénk tárja, hogy késôbb
mire számíthatunk: „mióta ilyen szép nagy fiú
lettem, és egyre többen hiszik rólam, hogy értelmiségi
vagyok, aki idônként szerepet vált, ezt a történetet
mindig így folytatom”. Tehát minél nagyobb és
szebb egy fiú, meg minél több értelmiségi
szerepet vált, annál nagyobbat fog szólni a pofon.
Bayer kommunizmus utáni
kétrészes helyzetjelentése még számos
meglepetést tartogat. Ezek jobb megértéséhez
azonban nem árt, ha segítségül hívjuk
eddigi egyetlen könyvét, az 1995-ben az Osiris Kiadó
által jegyzett Tündértemetôt, amelynek rövid
írásaiból, tárcáiból összeáll
az író önéletrajza, képet kaphatunk eszmélésérôl,
eszményeirôl, családja történetérôl.
Egyáltalában nem kellemetlen olvasmány, legalábbis
az affélének, mint amilyen magam is vagyok, aki nagyjából
egy idôben voltan gyerek a szerzôvel. Többször mesterkélt,
máskor fals ugyan a nosztalgiázó hangütés,
és sokszor bántó a szerzô önszeretete,
de ennek – úgy látszik – Magyarországon megszakíthatatlan
hagyománya van (itt természetesen nem a mesterének
tekintett Krúdyra, hanem például az egykori munkahelyén,
a Népszabadságban megjelenô írásokra
gondolok).
Bayer publicisztikája,
véleményírásai egytôl egyig valami személyes
élménybôl sarjadnak, állásfoglalásai
ott nyernek igazolást, és végül fogadalmakként,
fájdalmas sikolyokként oda hullnak alá. Nincs ezzel
semmi baj. Az elszakadt WC-lánc szülte globális következtetéseknek
is komoly tradíciója van honi publicisztikánkban,
nincs az a jelenség, tevékenység, élmény
vagy állapot, amibôl bármilyen tartalmú magvas
következtetés ne született volna. Bayer publicisztikájának
sajátélmény-anyaga már benne van a Tündértemetôben.
Az 1995 elôtti idôkben született írások
esetében primer módon, a mostanában születetteknél
meg másképp, átformálva vagy elhallgatva, olykor
kitalálva.
Bayer könyvében
rögzített élményei személyesek és
a családban elsajátítottak. Mint fentebb láthattuk,
mára ezek az eltérô forrású élmények
gyakran kibogozhatatlanul összekeverednek, nemcsak egymással,
hanem vándoranekdotákkal, politikai érvként
használt folklórelemekkel. Úgy válik a nagypapa
sérelme húsbavágóan átélhetôvé
az unokának, ahogy a szerzô sérelme a magyarországi
németségnek, gyakran a nemzetnek, vagy ahogy a németországi
németek sérelme a nem globalizált, igazi Európának.
De persze csak a sérelmeknél van így, az elôzô
nemzedékek bûne már nem öröklôdik.
Ahogy egy korábbi cikkében öntudatosan írja:
„Ezért a kettôs morál és a sajtó által
(is) fenntartott látszatvilág, amely szerint a zsidó
szenvedés az egyetlen igazi méltánylandó és
megfellebezhetetlen szenvedés, amelyért immár ötödik
évtizede szüntelenül vezekelnünk kell. Én
már nem tudok bocsánatot kérni a zsidóságtól.”
(Napi Magyarország, 1998. november 4.)
Irány az identitás
Tipikusan ilyesféle
írás a Helyzetjelentés is. Bátor szembenézés
másoknak tulajdonított bûnökkel. Vegyük sorra
a Napi Magyarországban megjelent szöveg maradék történeteit!
Kisfiúként
családjával Budán élt a Sas-hegy tövében,
a kicsinyke Táltos utcában. („Aki Budán születik
és nô fel, Budán is marad többnyire. Csak ritkán,
akkor is szükségbôl költözik át Pestre.
Budán maradt az apám is, megnôsült, megszülettem.”
Morális, így politikai tartalmat tulajdonít tehát
annak, hogy valaki Pesten születik. A pesti gyakran és szükségtelenül
költözködik, míg a budai patrióta ragaszkodik
gyökereihez.) Járt arra handlé meg jeges, meg „zsíros,
szegényszagú kalapos” koldus, akinek persze mindig adtak
pénzt. A Tündértemetô Táltos utcája
még egy vidám kis oázis a nagyvárosi sivatagban,
familiárisabb az élet, mint egy faluban, a gyerekek Négy
páncélos és a kutyát játszanak. Mára
viszont Bayernél a nemzeti (nagy)létünk temetôjévé
vált, mert itt zajlott az ostrom a legtovább. A házukba
elszállásolt német katonák jóban voltak
a lakókkal, és persze a szerzô apukája még
csokit is kapott, bár elismeri, ebben szerepet játszhatott
az is, hogy a nagypapa német származású volt.
Bezzeg a tatárképû oroszok gyilkoltak, sôt egymást
és a lovakat is ütötték. Bayerék gyerekként
– borzongató élmény – koponyákra, rohamsisakokra
is bukkantak (a Tündértemetôben inkább az édességekrôl,
a Csorba nénitôl csent dianás cukorkáról,
gyakori bujálkodásokról és egy olyan vidéki
ásatás élményérôl ír, ahol
török kori sírok után kutattak). „Azt gondolom
azóta valamiért, láttam a fiúk koponyáját,
akik ’45-ben csokoládét adtak apámnak, majd elindultak
egy hajnalon, hogy kitörjenek az ostromgyûrûbôl
Budaörs felé.”
Bayer Zsolt öntudatosan
sváb származásúnak vallja magát mostanában.
A Tündértemetôben ezt a kérdést is egy
kicsit máshonnan közelítette meg. Az anyai ágat
ott tisztán református magyarok alkotják, míg
az angyali apai nagymama tót. De hát az identitás
megválasztása nem volt véletlen, hanem történelmi
szükségszerûség vagy annak legalább a felismerése,
és mint késôbb kiderül majd, tudatos döntés
eredménye: sorsközösség vállalása
a kommunizmus áldozataival. A gúnyneve sokáig „Náci”
volt – emlékezik borzongva most. Mert aki sváb, az náci
(itt a pajtások nemzetiszocialista értelemben használták,
és nem az Ignác, Ince, Inocenció, Ignatyij becézett
alakjaként) „így állt össze kicsi fejükben
a világ”. Ez oly mélyen megsebezte gyerekként a publicistát,
hogy boldogan futott a többiekkel focizni, és „erôs,
egészséges és szép kisfiúként
el sem tudtam képzelni, mi lesz majd ebbôl a kedves, gyerekes
és nagyon vicces nácizásból”. A seb annyira
mély volt, hogy egyetlen korábbi írásban sem
találtam nyomát, és csak 25 év után
sajoghatott fel, ez a mostani fájdalom viszont annál rettenetesebb.
Bár a közvélemény-kutatások nem igazolják
Bayer félelmét, a magyar nép nagyrabecsülését
a német nép iránt nem sikerült eltüntetni
sem a negyvenéves kommunizmusnak, sem a nácizmusnak, sem
a megszállásnak, de még az ’54-es berni katasztrófának
sem.
Rangrejtve
Bayer németsége,
amilyen késôn nyerte el méltó helyét
személyiségében, annál fontosabbá vált.
A publicista, bár állandó ellenérzéseit
hangoztatja a globalizálódással meg a modern tömegmédiákkal
szemben, egy-két vívmányukat maga is használja,
elég legyen csak annyi, hogy igazi Yosarian néven megszállott
résztvevôje az egyik csevegô fórumnak az Index
címû internetes újságban. Tamás Gáspár
Miklósnak az Élet és Irodalom 1999. november 26-i
számában megjelent cikkérôl például
– amely a Tar Sándor-üggyel foglalkozik, és amelynek
egyik mondata így szól: „Kedves János, be van bizonyítva,
hogy az általatok követendô példának tartott
Gauck-modell tökéletes katasztrófa, az egyesült
Németország weimarizálódásának
egyik legfôbb oka” – a következôket írja: „Szóval
»jóléti rendôrállam« [itt TGM az
NDK-ra gondolt – a szerzô], egyesült Németország
weimarizálódott... Nem tehetek róla, ahogy Woody Allen
meghallja a »biboldószert«, úgy hallom meg én,
ha lenácizzák Németországot, és a németeket,
úgy általában. Tényleg, egy kérdés:
az elmúlt hetekben megnéztem egy rakás hollywoodi
eksönmúvit a tévében. Címeket ne kérdezzetek,
nem emlékszem, de volt egy olyan, amikor a gonosz terroristák
elrabolnak egy vonatot, és jön Sirály Pista megmenteni
az emberiséget, aztán egy másikban a gonosz terroristák
elrabolnak egy atomfegyverekkel felszerelt tengeralatt járót,
aztán azt is megmenti valaki. Viszont: az összes moziban –
nem tudtam nem észrevenni – minden terroristát valamilyen
tipikus német néven szólítanak. Ebben a tengeralattjárósban
külön jó volt, hogy a terroristák szerbek – fô
az aktualitás! –, viszont az egyiket azt hiszem Klausnak, a másikat
meg Hermannak hívták. Amikor pedig a Bruce Willis a Drágán
add az életedben kikúrja az összes rosszfiút
a felhôkarcolóból, akkor, lehet, hogy el sem hiszitek,
de az összes rosszfiú német. Namármost: egész
Hollywood zsidó biznisz – zsidók alapították,
zsidók pénzelik, zsidók tartják fenn, ez oké...
De így kétezer küszöbén miért gondolják,
hogy ezt lehet?” Vagy egy TGM-interjú kapcsán: „Abban persze
biztos vagyok, hogy ha elkezdek majd forradalmi marxista rendszerkritikákat
hallani, akkor megyek az én szeretett Németországomba.
(Amely ország TGM szerint természetesen náci ma is.
Szegény, bolond TGM.)” Az írásunk szempontjából
itt most nem az lényeges, hogy valójában mit gondol
TGM (tudomásom szerint egyáltalában nem azt, amit
Bayer megkapó ötletességgel kihüvelyez megnyilatkozásaiból),
hanem az, ahogy Bayer összekapcsol, interiorizál, sôt
kisajátít két sokszor megénekelt kérdést,
hogy a zsidók ott bábáskodtak Hollywoodnál,
illetve hogy az amerikaiak nem szeretik a németeket (ahogy a japánokat
se). Érvelését hamisnak tetszô személyes
részletekkel támogatja meg: „az elmúlt hetekben megnéztem
egy rakás hollywoodi eksönmúvit a tévében.
Címeket ne kérdezzetek, nem emlékszem (…) Viszont:
az összes moziban – nem tudtam nem észrevenni – minden terroristát
valamilyen tipikus német néven szólítanak.”
Mert hát mi végre az egész hókuszpókusz,
ha végén mint Mórickának, mindenrôl az
jut az eszébe?
Ugyanígy a megállíthatatlan
elmórickásodás stációinak egyike az
Imi bácsiból, az ostromból, az oroszok rémtetteibôl
és a mostanában felsajgó gúnynévbôl
levont következtetés is. Ami nem kevesebb, mint hogy fel kell
rúgni azt az aljas, velejéig rohadt konszenzust, „ami naponta
az orrunk alá dörgöli a náci múlt iszonyú
bûneit, és mélységes hallgatózásba
burkolózik a kommunizmus leírhatatlan rémtetteivel
kapcsolatban. (…) Közép-Európa kommunizmusból
alig kilábalt nemzetei pedig azért ülnek nyakig ebben
a »konszenzusban«, mert észre sem vették, hogy
gyakorlatilag minden hatalom azok kezében maradt, akik elôször
lágerekbe zárták, akasztófára küldték,
majd negyven éven át megfosztották nemzeti identitásától,
önbecsülésétôl, javaitól, munkája
értelmétôl, hagyományaitól – az emberi
civilizáció évezredes létezési formáitól.”
Hát ki is van ma kormányon? Hát igen, idevezet az
idô eszeveszett összesûrítése, ott is sûrû,
ahol hígulnia kéne. Bizony, így már érthetô,
hogy bár Bayer neve számos kinevezés idején
szóba került, miért maradt csak kormánypárti,
jobboldali megmondó ember.
Mûremekek
A Helyzetjelentésben
persze a Nyugat is megkapja a magáét Bayertôl: legalább
annyira felelôs a kommunizmusért, mint a kommunisták.
Mert a nácizmust nem tûrték, a kommunizmust meg igen.
Vajon magát a Harmadik Birodalmat nem terheli-e felelôsség
a negyvenéves kommunista uralomért? Azért ha más
nem is, de van egy icipici differencia, ami a Nyugat elvtelen viselkedését
némileg magyarázza: míg a németek katonailag
támadták meg a nyugati demokráciákat komoly
veszteségeket okozva így nekik, a ruszkik szövetségesek
voltak a nácik leverésében, és valójában
szemtôl szembe katonailag soha nem konfrontálódtak
a Nyugattal. Ha ugyan a háború utáni idôszakban
egyformán és mindig ilyen elvtelenül viselkedtek: a
legyôzött és megszállt Nyugat-Németországnak
jutott bôven a Marshall-segélybôl, valamint a kommunisták
legnagyobb háborgásától kísérve
bevették a NATO-ba, ami a szovjetekkel és a többi kommunista
szatelit-állammal nem történt meg. Nem csoda, hisz azt
épp velük szemben hozták létre a galamblelkû
nyugatiak, mint ahogy a hidegháború, a fegyverkezési
verseny sem Hollandia és Belgium közt zajlott. És a
saját konszenzusuk sújtotta nyugati hatalmak a Közös
Piacot sem Bulgáriával vagy az NDK-val közösen
mûködtették, hanem az NSZK-val.
Nem kívánok
Bayer Auschwitz-relativizmusával foglalkozni (ahogy Vágvölgyi
B. András írja: neorasszizmusával), amirôl az
immáron jobboldali publicista cikkének második fele
szól. Csak nem értem, milyen élmények hatása
alatt írja azt, hogy a holokauszttal ma Magyarországon többet
foglalkoznak, mint a kommunizmus bûneivel. Magam is úgy gondolom,
hogy Kolima egy fikarcnyit sem kisebb gazemberség, mint Auschwitz.
(Ezért is nehéz értelmeznem a kommunizmus üldözötteinek
egymillió forintos, és a holokauszt üldözöttjeinek
30 ezer forintos kárpótlása közti különbséget.)
És hogy a jelenlegi szocialista és liberális politikusoknak
is illene ebbôl levonni a következtetéseket, így
persze a dr. Bauer Miklóssal együtt ügyvédkedô
Eörsi Mátyásnak. De nem gondolom azt sem, hogy az egyik
népirtás bûneinek maradéktalan feltárása,
morális és jogi következményeinek levonása
ürügyként szolgálhatna a másik embertelenség
relativizálására. (Helyesen írja Bayer: „nem
tûröm a bûn relativizálását, mert
abból csak sértettség, harag és bosszú
származik…” – Magyar Nemzet, 1999. március 20.) Azt sem tartom
szerencsétlenségnek, hogy a németeknél ma azon
vitatkoznak, hogyan lehetne véget vetni a háború utáni
öngyûlöletüknek. Azt viszont igen, ha ez csak egy
újabb apropos a hígagyú publicistáknak a zsidó
bûnök pellengérre állítására.
A Martin Walsert hôsként
tisztelô Bayer egyedül Ignatz Bubist, a németországi
zsidó hitközségek vezetôjét nevezi meg,
akinek vezetésével az írót „a szalonképes
közéletbôl kiátkozták”. Szóra sem
érdemesíti, hogy például Schröder kancellár
(Bayer szemében nyilván az egyik konszenzuslovag) nem lát
semmi kivetnivalót Walser nézeteiben, és persze a
német író nem lett a közélet persona non
gratája. Herzog Mór Lipót örökösének
igényérôl pedig, hogy visszakéri és -perli
a Szépmûvészeti Múzeum családjának
tulajdonított mûkincseit, errôl a „rossz szagú”
ügyrôl csak a Rotschildok mohósága jut az eszébe,
akik a bécsi Kunsthistorisches Museumtól nemcsak visszaperelték
maguknak a mûtárgyaikat, hanem amint kézhez vették,
rögtön pénzzé is tették azokat. (Atyavilág,
a saját tulajdonukat!) Ironizál azon, hogy az utóbbi
idôben felvirágzott a „mûkincs-visszaszerzési
üzlet”, de arról már nem tesz említést,
hogy efféle üzlete lenne Magyarországnak az oroszokkal
is, ha azok persze hajlandók lennének jobb belátásra
térni.
Meglehetôsen történelmietlen
dolog a kommunistákat és az antifasisztákat szôröstül-bôröstül
azonosítani a zsidókkal, vagy azt hinni, hogy a kommunizmus
és az antifasizmus csak a zsidóknak jó, és
a németeknek rossz. „Lett volna miért megkövetni mindannyiunkat
(a kommunistáknak). Azért elôször, hogy öltetek.
Sokáig és sokat. Ha azt mertük mondani, nem voltatok
különbek a náciknál, azt feleltétek, de
igen, mert a ti szép eszmétek szép volt, humánus
volt, jót akart. Ezzel takaróztok? Kétszeres a bûnötök:
hazudtatok is, és öltetek is. A nácik legalább
nem árultak zsákbamacskát…” (Magyar Nemzet, 1998.
május 5.)
„Mint »kortárs«
szent hevülettel és mély meggyôzôdéssel
zsidózik. Ám valami azt súgja nekem, hogy ha pogromok
lennének, halált megvetô bátorsággal
bújtatna zsidókat” – írja Bayer Csurkáról
1995. március 21-én a 168 Órában. Megnyugtatásunkra
nekünk meg most maga Bayer mondja: „Néha elképzelem,
hogy valamilyen katasztrófa közepén vagyok, és
módomban áll egy embert megmenteni. Ha egy rokonom is ott
van, azt fogom megmenteni. Ha nincs ott rokonom, de van egy magyar, akkor
a magyart fogom megmenteni. Ha se rokon, se magyar, akkor a hozzám
közelebb állót – eddig stimmel, eddig értem.”
(Magyar Nemzet, 1999. március 20.)
Mást mester
Szóvá lehetne
tenni Bayer publicisztikai munkásságának bakugrásait,
de kivel ne fordult volna elô, hogy néhány évvel
késôbb mást gondolt, mint annak elôtte. Szokás
ezt gondolati merészségnek is nevezni: az ilyen megmondó
embernek van bátorsága mást gondolni, és aztán
ezt nyilvánosságra hozni. Így vélekedett másképp
az igazságtételrôl Bayer a Népszabadság
vezércikkírójaként (1994. február 2.)
– Balsai István igazságügy-minisztert bírálva,
akit megrótt, mert a nyomozószervekbôl minden áron
eredményt akart kicsikarni –, majd mostanában a Napi Magyarország
szemleírójaként (1999. november 13.), amikor azt ígéri
az egykori bûnösöknek, hogy „Vlagyivosztoktól a
berlini falig sorra kerül mindenki”.
De mást gondol ma
a történelemrôl, a hagyományokról is, mint
amikor a Kritikában a Horthy-újratemetésrôl
írt: „legalább azt kellene valahogy megmagyarázni,
hogy egy magát népinek nevezô szellemi, kulturális,
politikai irányzat miért ácsingózik a kormányfô
sírjánál? Miféle üzenetet, megváltást
remél onnan? (…) Nem kéne fölköpni a levegôbe,
oszt hamar aláállni? De ezt meg kellett volna kérdezni
már a koronás címer és augusztus huszadika
megszavazásakor is. Csak már a kérdésnek nincs
semmi értelme. S nem tudni, öröm vagy bánat-e,
hogy ebben a szerencsétlen »hülyék országában«,
ahol sikerült megint (a huszadik század végén!)
népi-urbánus álvita mentén megosztani a szellemi
elitet, kiderült, hogy a népi oldalnak foglama sincs, mirôl
beszél, mik az eszményei – s csak egy biztos: »amíg
lószar van, veréb is van«. (…) A kordonon belüliekhez
meg közöm sincs – maguk Uraim, elmehetnek.” (1993. október
8.) De hát az egykori „szkájparaszt” (Vágvölgyi
B. András) ma miért ne gondolhatna mást? Egy tavalyi
interjújában ezt mondja: „Az egyetemen magyar-történelem
szakos tanárként végeztem, és oly nagyszerû
professzoroktól vehettem át a történelemszemléletet,
a világlátást, a magyarságtudatot, mint Párdányi
Miklós, Závodszky Géza, Salamon Konrád, Hernádi
Sándor. Amikor én a nyolcvanas évek közepén
elkezdtem egyetemre járni, még nem volt minden olyan egyértelmû,
mint ezeken a tanszékeken, hogy meg kell tanítani a hallgatóknak:
Magyarországot szeretni kell, a magyar kultúrát és
történelmet szeretni és becsülni kell. Mi a diplomával
együtt kaptuk az érték tiszteletének tudását.
Azt a hitet és feladatot, hogy ôrizni kell magyarságtudatunkat.”
(Magyar Nemzet, 1999. december 11.) Részben téved, aki azt
hiszi, azért idézem az utóbbi szöveget, hogy
ellenpontozzam az elôzôt. (Bayer maga ismeri el, hogy tanulmányai
elsô három évében csak György Péter
elôadása nyûgözte le. [ÉS, 1998. január
9.] Az is lehet természetesen, hogy a fent említett tanár
urak csak negyedéven oktatták.) Nagyobb baj van ezzel. Itt
is az önéletrajz szándékolt, a kurzushoz való
igazításával állunk szemben. Nyilván
emlékeznek, amikor a jelenlegi kormány intellektuális
fölényével kérkedve Orbán Viktor arról
beszélt, hogy itt mindenki magasan képzett, egyetemet végzett
szakember (nem mintha az elôzô kabineteknek a végzettségükkel
lett volna baj), és még Deutsch Tamást is levizsgáztatta.
Bayer sohasem járt egyetemre, pontosabban járt, de mint fôiskolás
tanult az ELTE tanárképzôjén 1985 és
1991 között, a legutóbbi négy Ki kicsodában
legalábbis még ez áll. De hát egy tôrôlmetszett
fideszes értelmiséginek nyilván nem lehet csak fôiskolai
diplomája, még ha csak millenniumi fôtanácsadó
(volt) is.
Oskar Kokoschka önéletrajzában
is hangsúlyosan szerepelnek a gyermekkori és iskolai élmények.
A világ megismerése, a tér élménye,
és ezeket az élményeket kutatja akár a valóságot
nyilvánvalóan meghamisítva, de a szerzôt, a
mûvészt, magát jellemzôn az agg mester. Beszámol
például a csecsemôkori(!) emlékeirôl,
a rácsos ágyról, a neszekre, fényekre feszülô
figyelemrôl, ahogy anyját várta, és a sírásáról.
A festô mindezzel a maga expresszív mûvészetének
a forrásvidékét kutatja, miközben valójában
gyermekkorát az expresszionizmus eszközeivel konstruálja
újjá. Kokoschka soha nem írt újabb önéletrajzot,
amiben beszámolt volna, hogy a rácsos ágy valójában
nem volt rácsos, sôt baldachinos volt, és az édesanyja
neszezése kifejezetten idegesítette, de egyébként
sem emlékezhet az egészre. Egy életrajzot írt
1971-ben, és nem hiszem, hogy ez csak azért történt
így, mert kilenc év múlva meghalt.
Bayer Zsoltnak talán
érdemesebb lenne egy ideig az írás mellett a festészettel
is próbálkozni, Rembrandton senki sem kéri számon
a sok önarcképét. Nem beszélve arról,
hogy a képzômûvészkedés köztudottan
jó hatással van a személyiségfejlôdésre,
és ráér majd nyolcvanöt éves korában
újraalkotni önéletrajzát. Addig is van még
– ha hinni lehet a Ki kicsodáknak – negyvennyolc éve, hátha
mégsem lesz az akkor már annyira pokolian nehéz.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta