„Ha Moszkva álláspontja
világos lenne, azonnal cselekedne és visszavágna”
– így informálta egy magas beosztású szovjet
tábornok rejtjeles üzenetben a Litván Kommunista Párt
(LKP) egykori vezetôit mindjárt másnap, amint az éppen
csak megválasztott Legfelsôbb Tanács, amelyben a többséget
a Sajudis jelöltjei alkották, kihirdette a Litván Függetlenségi
Nyilatkozatot. Az 1990. márciusi üzenet nem volt légbôl
kapott, a Litvániában állomásozó szovjet
haderô igen nyomós érveket szolgáltatott: a
gépesített lövészeken, a katonai iskolák
hallgatóin, tiszteken, a konvojok egységein és deszantosain
kívül, akiknek a készenlétbe helyezéséhez
egy nap szükséges, a dokumentum 14 javítómunkára
ítéltekbôl álló kolóniát
is említ. Megadja az elítéltek létszámát:
8397 fô. Minden jel szerint azt tervezték, hogy ezt a kontingenst
is felhasználják.
A tábornokok csalódására
a Kreml késlekedett, ugyanakkor az egész 1990-es év
folyamán fokozódó nyomás nehezedett Litvániára
(l. a dokumentumokat). Tavasszal a szovjet deszantosok néhány
elrettentô akciót hajtottak végre különbözô
egészségügyi intézményekben, egymás
után foglalták el a Szovjetunió Kommunista Pártja
tulajdonának mondott épületeket. Április közepén
Litvánia már érezte Moszkva gazdasági blokádjának
szorítását, egyik üzem a másik után
állt le. A kormány minden reggeli ülését
azzal a bejelentéssel kezdte, hány napra elegendô készlet
maradt az életbevágóan fontos termékekbôl,
illetve nyersanyagokból. A Moszkva-barát politika végrehajtóinak
magját a még 1989 decemberében az LKP-ból kivált
reakciós csoport alkotta, amely elsô titkárává
Burokeviciust, a tudományos kommunizmus professzorát választotta.
A Brazauskas vezette, az új széljáráshoz gyorsan
alkalmazkodó LKP, és Burokeviciusnak az ortodoxokat tömörítô
SZKP–LKP akkoriban jól megfértek egy fedél alatt.
Hiába voltak eltérôek a nyilatkozataik, az egykori
pártbéli elvtársakat vagyoni szálak fûzték
egymáshoz. Az SZKP–LKP Központi Bizottsága 1990 decemberéig
több mint 20 Moszkva-barát szervezetet alapított, amelyek
képviselôi bujtogatták az orosz anyanyelvû lakosságot,
gyûléseiken elítélték a Legfelsôbb
Tanács elnökét, Landsbergist, a törvényes
hatalom megdöntésére buzdítottak, és Gorbacsov
határozott beavatkozását követelték. Burokevicius
a KGB és a Kreml által irányított pártjának
apparátusa komolyan készült a hatalom átvételére
is. Ezt bizonyítja az a kommunisták által kidolgozott
alternatív gazdasági rendszer, amely a Moszkvában
bejegyzett Szabad Vállalkozók Szövetségén
keresztül volt hivatott mûködni. Ebbe a szövetségbe
beletartoztak a jelentôs hadiüzemek, amelyek mindig is Moszkva
direkt irányítása alatt álltak, a tengeri kikötôk
és a repterek, és bizonyos „vörös” kolhozok vezetôi.
A kommunistáknak még saját kereskedelmi bankjuk is
volt, amelybe Moszkva óriási pénzösszegeket utalt
át.
A tervek szerint ezekbôl
a pénzekbôl kellett felvásárolni a litván
vállalatokat: a gazdasági blokád feltételei
közepette a hitelekért cserébe azt követelték,
hogy lépjenek be a Szabad Vállalkozók Szövetségébe.
Abban bíztak, hogy így tönkretehetik Litvánia
pénzügyi rendszerét és gazdaságát.
Pontos forgatókönyv készült arra is, hogyan vegyék
saját kezükbe Litvánia oktatási rendszerét,
ezen a fronton nagy szerepet szántak az orosz tanítási
nyelvû iskolák tanárai szervezeteinek. Az SZKP–LKP
létrehozta saját belügyi struktúráit,
propagandahálózatát: Moszkva és vilniusi kiszolgálói
állandóan azzal fenyegetôztek, hogy elszakítják
Litvániától keleti részét és
Klaipeda környékét.
Az 1991-es év nyugtalanul
kezdôdött Litvániában. Áremelésekrôl
szóló pletykák terjedtek, tovább fokozva az
idegességet az amúgy is nehezen élô emberek
között. A Legfelsôbb Tanács megpróbálta
ugyan megakadályozni a kormány hirtelen áremelési
szándékát, de január 7-én a félig
üres üzletekben az emberek mégis csaknem háromszorosukra
nôtt árakat találtak. Az SZKP–LKP Központi Bizottsága
elérkezettnek látta az idôt a „forradalmi” cselekvésre,
s hogy a kánonoknak megfelelôen sürgôsen munkásfelvonulásokat,
petíciókat szervezzen.
Január 8-án
kora reggel a kommunisták által felhergelt tüntetôk
elözönlötték a Legfelsôbb Tanács épületének
belsô udvarát, s az épp csak szervezôdô
rendfenntartó erôk természetesen nem tudtak feltartóztatni
egy ilyen tömeget. Pillanatokon belül ürülék
lepte be az állami címert, kövek repültek az ablakokba,
a hatalmas kapuk kifordultak sarokvasukból. Azon a reggelen hangzott
el a rádióban az elsô felhívás a szabadság
védelmére. A válasz nem késett: a Legfelsôbb
Tanács épületéhez megállás nélkül
özönlöttek az emberek, távoli falvak lakói
is jöttek, néhányuk a háromszínû
nemzeti lobogót tartotta a kezében fegyver gyanánt.
Amint a rohamosztagosok megjelentek a téren, az emberek tudták,
nagy a baj: egy pillanatra sem hagyhatják el a Legfelsôbb
Tanács melletti teret, azonnal meg kell szervezni az ôrséget.
Közben az ország különbözô körzeteibôl
is a szovjet haderô mozgásáról, provokációkról
érkeztek hírek.
Január 10-én
kihirdették Gorbacsov ultimátumát, amelyben a szovjet
elnök felszólította Litvániát, állítsák
vissza a Szovjetunió alkotmányát. Landsbergis államfô
felhívására azonban megerôsítették
az ellenállást: azonnali ôrséget szerveztek
a tv-toronynál is, gyülekeztek a Rádió és
a Televízió épülete körül. A szovjet
agresszió elsô csapása a tizenhét emeletes Sajtó
Háza ellen irányult: január 11-e reggelén a
környezô házakból összesereglett emberek
bénultan szemlélték, ahogy a tankok, páncélosok,
katonákkal teli teherautók az épülethez közeledtek.
A Sajtó Háza homlokzatára záporozó golyók
oltották ki az elsô szabadságharcos életét,
miközben a megszállók az újságírókat
az udvarra hajtották, akár a barmokat.
Szombaton, január
12-én, az SZKP–LKP ideológusa, J. Jermalavicius bejelentette:
megalakult a „Nemzeti Megmentés Bizottsága”, s „minden hatalmat
a kezébe vesz”. Hétvége volt, s az emberek egyre csak
jöttek-jöttek a tévétoronyhoz. Több ezren
gyûltek össze – sétálgattak, énekeltek,
a fiatalok táncoltak. Egyszerre csak elterjedt a hír, hogy
tankok közelednek, s az egyre hangosabb dübörgés
hallatán a torony felé futottak, sorokba tömörültek,
összekapaszkodtak. Abban bíztak, hogy ôket, fegyverteleneket,
megkímélik az ágyúcsövek. Lakótelepi
tizenévesek, akik életük utolsó napjait a toronynál
töltötték, egyetemisták, akik moziból jövet
virrasztották át az éjszakát, szomszédok,
barátok vitték a hírt az otthonmaradottaknak mindazokról,
akiket már csak pár pillanat választott el attól,
hogy belépjenek az örökkévalóságba.
Landsbergis és társai
megpróbáltak telefonon kapcsolatba lépni Gorbacsovval,
orosz demokraták próbáltak rá hatni, de együttes
erôfeszítéssel sem tudták megállítani
a Vilniusra zúduló erôszakhullámot. 1991. január
13-a éjszakáján – amikor a KGB rohamosztagosai és
a szovjet katonák a Rádió és a Televízió
fegyvertelen emberektôl körülvett épületeit
ostromolták – a golyóktól vagy a tankok lánctalpai
alatt tizennégy litván szabadságharcos vesztette életét.
Több mint 800 ember szorult orvosi ellátásra sebesülés
vagy más trauma miatt. Az igazságügyi orvosszakértô
adatai szerint 26 sérült szenvedett el súlyos sérülést,
284 közepesen súlyosat, míg 511 ember sérülése
könnyûnek nevezhetô. Miután a Rádió
és a Televízió objektumait elfoglalta a szovjet haderô,
az emberek a Legfelsôbb Tanács épületébe
vonultak vissza. Hajnalra mintha a térre gyûlt volna egész
Litvánia, az emberek a közeli építkezésekrôl
vasbeton szerkezeteket, hatalmas szerelvénylapokat vonszoltak oda,
barikádokat emeltek. A szovjet parancsnokok nem szánták
rá magukat, hogy a több ezres tömegtôl körülvett
parlamentre tankokkal támadjanak.
A fôügyészség
– amely már a vérfürdô másnapján
büntetôjogi pert kezdeményezett – a vizsgálatot
csak az 1991-es augusztusi moszkvai puccs bukása után kezdhette
meg. Szovjet páncélosokon elmenekültek Litvániából
az LKP vezetôi, a Vilnius központjában lévô,
védelemre is felkészült épületet elhagyták
a KGB egységei. V. Landsbergis már 1991 decemberében
B. Jelcin orosz elnökhöz fordult a bûnösök Litvániának
történô kiadatása érdekében, azonban
az ügy nem mozdult elôre. A litván szerveknek az 1994
januárjában a belorusz fôvárosban, Minszkben
végrehajtott sikeres akciót követôen sikerült
átszállítaniuk Litvániába a szomszéd
országban rejtôzködô SZKP-LKP-vezéreket,
M. Burokeviciust és
J. Jermalavicciust.
A januári perben,
amelynek anyaga nem fért el 300 kötetben, több mint 1000
áldozat és 4000 tanú szerepelt.
A vádlottak listájára
52 személy került fel, azonban közülük négyre
már a per megkezdése elôtt a sors mondta ki az ítéletet.
1994. január 3-án a Moszkva folyó partján tisztázatlan
körülmények között meghalt S. Caplinas tábornok,
a KGB litvániai részlegének egykori vezetôje.
1995. március elején rákban meghalt O. Pikauskas ezredes,
a szovjet deszant egység vezetôjének elsô helyettese.
Ugyanez a betegség törölte a vádlottak listájáról
késôbb az SZKP-LKP egyik ideológusát, I. Kucerovast.
A vádlottak többsége, akik ma a volt Szovjetunió
területén élnek, a mai napig is elérhetetlenek
a litván igazságszolgáltatás számára.
Ezek ellen a személyek ellen nem nyújtottak be vádiratot,
és a bírósági tárgyalást nem
folytatták le.
Tavaly ért véget
a csaknem három évig tartó per: a bíróság
az 1991. januári események hat résztvevôje ügyében
hirdetett ítéletet. Szabadságvesztésre ítélték
M. Burokeviccust, az SZKP-LKP KB elsô titkárát és
J. Jermalavicciust, a KB ideológiai osztályvezetôjét,
J. Kuolelist, a „Szovjet Litvánia” rádióállomás
szerkesztôjét, S. Mickeviciust, az SSKP KB litvániai
kiadójának igazgatóját, L. Bartosevicciust
és a Litván Belügyminisztérium rendfenntartó
szolgálata fôfelügyelôjét, J. Prokopovicciust.
A vádlottak egyike, S. Mickevicius az ítélet kihirdetése
elôtt Oroszországba menekült.
Ez azonban aligha jelenti
a litván igazságszolgáltatás gyôzelmét.
A vádlottak padjára ugyanis távolról sem a
litvániai államellenes fordulat legfôbb kitervelôi
és végrehajtói kerültek. Burokevicius, az SZKP–LKP
vezetôje például, aki a szovjet generálisok
társaságában nagyon is harciasnak érezte magát,
még a helyi vezetôk között sem volt az elsô
ember. A kommunisták tényleges vezére, a nála
bôszültebb szovjetbarát V. Svedas másodtitkár,
megjelent ugyan a kihallgatásokon a Fôügyészségen,
késôbb akadálytalanul eladta Vilnius egy elôkelô
kerületében lévô lakását, és
elhagyta Litvániát. Rögtön a sikertelen 1991. augusztusi
puccs után elmenekült A. Naudziunas, a Moszkvából
külön kivezényelt generális, aki harciasságával
és befolyásával jócskán túltett
a kiöregedett ortodox M. Burokevicius professzoron. Számos
oka volt, hogy így történt: a nyomozás évei
alatt nemcsak a nyomozók, de még a fôügyészek
is változtak, döntésüket befolyásolta az
ez idô alatt bekövetkezett politikai hatalomváltás
is. Ez a per mindenesetre nem zárta le Litvánia történetének
szovjet korszakát.
Az Agresszió Áldozatainak
Egészségügyi Központjába Vilniusban jelenleg
418 sérült jár, közülük 128 a szovjet
haderô erôszakos beavatkozásának éjjelén
jutott a rokkantak sorsára. Ugyanakkor számos olyan sérült
van, aki még ma is orvosi segítségre szorul, de nem
keresi fel a központot. Noha ezek az emberek tulajdonképpen
sorstársak, a szerencsétlenség mindegyikükre
másként hatott. Egyesek megbékéltek az elszenvedett
sérelemmel, megtanultak együtt élni tragikus sorsukkal,
mások igyekszenek mielôbb feledni a végzetes eseményt.
Legtöbbjüket azonban, akár egy idôzített
bomba, még sok év múltán is újabb fájdalmak
emlékeztetik 1991 januárjára: vannak köztük
fiatal férfiak, akik az állandó fejfájás
miatt munkaképtelenek, családjukat nyomorúságos
állami segélyekbôl tartják fenn, mások
hallászavarokkal küszködnek, vagy épp a trauma
pszichikai következményeitôl szenvednek. Még sincs
köztük senki, aki a sorsát átkozná, nem
akarnak hôsöknek se látszani. A borzalom éjszakájáról
egyszerû szavakkal beszélnek: „Mentem, ott voltam, az a fontos,
hogy kiszabadultunk Oroszország fogságából.
Igazából akkor nem nagyon hittem ebben.”
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta