Tellér Gyula
Az elit nem vész el, csak…

Azt kell hinnünk, hogy a parlamenti választások nyomán bekövetkezô politikai rendszerváltással csak részben – igen kis részben – sikerült megbontani a régi szervezôdéseket és a régi hierarchiákat, sôt az MDF bizonyos központosító törekvései ezeknek a hierarchikus környezetben kialakult elemeknek újra kínálják egy majdnem ugyanolyan szervezetbe rendezôdés lehetôségeit.
A Kádár-rendszerben uralkodó csoportok, elitek azonosságának és a szervezetek teljes vagy csaknem teljes változatlanságának képét látom a tudományos életben, a fegyveres testületeknél (feltehetôen ezt látnám, ha igazán láthatnám – sôt bizonyos jelekbôl látom is –, a rejtett informátori hálózatban), ez látható meglepôen széles körben az újjáalakuló közigazgatásban és még szembeszökôbben a vállalati és szövetkezeti szférában, az érdekképviseletekben, a tömegtájékoztatás nagy szféráiban, abban, amit helyi társadalomnak szokás nevezni. (…)
…a politikai szférában lezajlott rendszerváltás fô impulzusát az SZDSZ adta meg azzal, hogy a Kádár-rendszer legenyhébb – 1989. ôszi – változatával sem volt hajlandó a rendszert konszolidáló alkut kötni; azzal, hogy nem írta alá a kerekasztal-megállapodást; hogy népszavazást kért, s ezáltal továbbtaszította a helyzetet a rendszerváltás felé. Azt hiszem, az SZDSZ-nek mindmáig legnagyobb presztízsnyeresége – a „kék könyv” mellett – abból származik, hogy annak idején nem írta alá azt a bizonyos megállapodást, és meghirdette a népszavazást. De azt is hiszem, hogy ebben a helyzetben, a népszavazás nyújtotta erô támogatásával, a Kádár-rendszer struktúráiba – értve ezalatt fôképpen a hatalmi elitek, érdekcsoportok uralmát, illetve az ôket védelmezô szervezeteket – a rendszerváltás természetének megfelelôen, a fô fronton keresztül, fölülrôl is jelentôs mértékben, a ténylegesen bekövetkezettnél sokkal erôteljesebben, bele lehetett volna nyúlni, gyökeresebb átalakításokat is el lehetett volna érni. (…)
Mert míg az 1989-es küzdelmek fô frontja az új pártok és a Kádár-rendszer szervezôdései között húzódott, ez a fô front most szép lassan áttevôdött az SZDSZ és az MDF közé. És amikor az MDF megérezte, hogy az SZDSZ túlságosan erôs ellenfél a számára, s a hatalomban nem érezheti biztonságban magát, elkezdett támasztékot keresni maga alatt, szövetségesekért lenyúlni a Kádár-rendszer korábban megbontott, illegitimmé tett szervezôdéseinek a szférájába. Azt láthatjuk, hogy az elmúlt fél esztendôben az MDF elkezd különbékét kötni ezekkel a megalvadt struktúrákkal, ahelyett hogy felbontani igyekezne ôket. Jól látható ez mindazokban a szervezôdésekben, amelyeket a jelen alapképlet felvázolásakor felsoroltam. Minderre mégis azt mondom: ez még önmagában nem volna olyan nagy baj. A nagyon nagy baj az, hogy az esetleges politikai túlerô kialakulását megelôzendô az SZDSZ is ezt kezdi csinálni. Békítget, olyan jelzéseket ad, hogy istenigazából ô sem akarja érinteni ezeket a szervezôdéseket, illetve az elitjeiket. Mintha így akarná ezeknek az eliteknek és az MDF-nek egyre nyilvánvalóbb szövetségét gyengíteni. Sôt itt-ott már maga is rájuk támaszkodik. (…)
El kell ûzni a passzivitást, a választásoktól, döntésektôl való rálegyintô távolmaradást. Világossá kell tenni az emberek számára, hogy nem eszköztelenek, nincsenek többé megfosztva a cselekvés lehetôségétôl. Rá kell venni ôket, hogy az idejétmúlt intézményekre és elitjeikre – a rendelkezésre álló legális eszközökkel – folytonos nyomást gyakoroljanak. Hogy nincsenek, ne is legyenek többé monopóliumok. Hogy mindenkitôl, minden intézménytôl megköveteljék a teljesítményt. S ha mások ezt nem tudják az igényeknek megfelelôen nyújtani, az emberek kerüljék meg ôket, forduljanak máshoz, vagy vállalkozzanak rá maguk. (…)
1991. február 2.

Kis János
Az elit megmaradásának elvérôl

A diagnózis, véleményem szerint, helytálló. Sokan érezzük úgy, hogy amit Tellér kimondott, az nyilvánvaló, noha magunktól nem tudtuk volna ilyen erôteljesen megfogalmazni. Nem biztos azonban, hogy a helyzet magyarázatában és a terápiában is ilyen nagy az egyetértés. Nekem mindenesetre volnának fenntartásaim. (…)
…az MDF nem az SZDSZ-tôl való félelmében fordult a pártállam elitjeihez. Nem is valamiféle személyi vonzódás okán. A Fórum tagságának és vezetésének jó része komolyan gondolta az „országos tavaszi nagytakarítást”. Amit nem gondoltak komolyan, az az államközpontú rendszer következetes lebontása volt. Hatalomra kerülésük után minden téren erôteljes újraközpontosításba kezdtek. A régi rendszer középszintû struktúrái könnyûszerrel beilleszkedtek az új hatalmi piramisba, és látványos gyorsasággal konszolidálódtak.
Ha ez igaz, akkor a „fô frontnak” mindenképpen az SZDSZ és az MDF közé kellett kerülnie. Az MDF politikai vezetésével épül ki az a hatalmi rendszer, amelyben a pártállami elitek oly könnyûszerrel szilárdítják meg a helyzetüket. Az MDF kormányával kell szembeszegülnünk, ha a rendszerváltást tovább akarjuk vinni. (…)
Az elemzés igazi hibáját azonban abban látom, hogy túlbecsüli a pártpolitika szerepét az eseményekben, és nem ad kellô súlyt azoknak a masszív szociológiai folyamatoknak, amelyek a társadalmi átalakulások jellegét végül is meg szokták határozni. Említi ugyan, de csak futólag, hogy a rendszerváltásban aktívan részt vevô társadalmi csoportok köre szûk, ereje csekély volt. Pedig itt található a magyarázat sarkalatos pontja. (…)
Amikor a forradalmi idôknek vége, és megszilárdul az új, törvényes rend, a megmaradt hatalmi gócokat már csak lassú, szerves fejlôdés morzsolhatja szét, nem pedig gyors politikai akció. (…)
1991. február 9.

Kôszeg Ferenc
Krassó (1933–1991)
Lehet, hogy mindig neki volt igaza?

’56 – mondta, amikor a késôbbi ellenzék ’68-ra esküdött. Magyar október nélkül nincs magyar demokrácia. Kapitalizmus! – hirdette, amikor a marxizmus megújítása volt a hivatalos marxizmussal szembefordulók reménye. A kommunizmussal nem lehet „társadalmi szerzôdést” kötni – fejtegette –, de nem is érdemes. A kommunizmust meg kell dönteni, a kommunizmus össze fog omlani. Nem volt rendszerváltás, semmi sem változott – magyarázta már hörögve, fuldokolva.
Legkedvesebb írói mûfaja a keresetlevél volt. Tökéletes jogászi logikával alkotta meg, egyetlen melléütés nélkül írta villámsebesen gépbe periratait a Belügyminisztérium, a Párt és minden rendû és rangú hatóság ellen, hogy újra meg újra bebizonyítsa: a diktatúra saját logikájához sem képes tartani magát. Bosszúságára elôfordult, hogy némelyik abszurd perét megnyerte.
Utolsó pillanatáig imádták a nôk. Ketten-hárman-négyen vették körül, és azt is elérte, hogy eltûrjék, sôt megszeressék egymást. (…)
Kasszandrának nem az a tragédiája, hogy nem hisznek neki. Kasszandrának az a tragédiája, hogy tudják róla, ô Kasszandra, akinek mindig igaza van, és akinek mégsem lehet hinni. És úgy tesznek, mintha tényleg nem hinnének. Mert azzal, amit ô jósol, azzal az igazsággal, amit egyedül ô mond ki, nem lehet élni.
1991. február 16.

Neményi László
Az MSZP, avagy a szocialista hullámvasút

Nincs okunk abban kételkedni, hogy az MSZP-t többségükben olyan politikusok hozták létre, akik nemcsak felismerték, hogy már nem lehet a régi módon kormányozni, hanem nem is akartak a régi módon kormányozni. Demokratikus legitimációra vágytak, teljes jogú tagságra abban az exkluzív klubban, amelynek a Kohl-ok, a Mitterrand-ok és a Thatcher-ek a tagjai. Vagyis kormányozni azért akartak. De úgy vélték, hogy a hatalom elosztásának új, demokratikus elvei alapján is csurran-csöppen majd nekik valami. Bíztak abban, hogy a demokrácia konvertibilis politikai fizetôeszközébôl – a szavazatokból – is jut nekik annyi, amelybôl kitelik, ha más nem, egy jó kis koalíciós kormány.
Nem így lett. (…)
Az MSZP valószínûleg sokkal jobb állapotban van, mint ahogy ezt nagy számú ellensége szeretné. Ebben a képlékeny magyar politikai helyzetben a következetlenség erény is lehet, a rugalmasság jele. Az MSZP mint politikai nagyvállalkozás 1989. március 25-én csôdbe jutott. De a csôdmasszából kialakult egy kisvállalkozás, amely adekvát mércével mérve nem is olyan sikertelen. Igaz, a mérleg egyik serpenyôjében ott van egyáltalán nem ragyogó elszigeteltségük, de a másik serpenyôben komolyan latba esô dolgok találhatók. Az MSZP mégiscsak demokratikusan legitimált parlamenti párt, amellyel szemben intézményes diszkriminációt nem alkalmaznak. Minden bizottságban van képviselôjük, ami korántsem magától értetôdô.
A parlamenti munka öntörvényû dinamikája szintén az MSZP malmára hajtja a vizet. A serény és tüchtig szocialista honatyák gettóban tartása hosszú távon már csak pszichológiailag sem megy. Különösen, ha felmerül a gyanú, hogy ez politikailag esetleg nem hoz sokat a konyhára. Filló Pálnak az erzsébetvárosi idôközi választáson aratott gyôzelme bizonyára felkeltette ezt a gyanút. (…)
1991. május 18.

Iványi Gábor
„Eredj el…”

Azt hiszem, az újabb kori magyar történelem megjelölendô napja 1991. június 10. Ekkor történt, hogy dr. Bogdán Emil országgyûlési képviselô, nyugalmazott állatorvos, az emberjogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja (közbeszólás: Szégyen!) s az Interparlamentáris Unió magyar–román tagozatának elnöke az ôt fajvédô publikációjáért a napirend elôtt hevesen bíráló Kállay Kristóf független képviselôvel szemben álláspontját megerôsítette, s ezért mintegy 60-70 kormánypárti képviselô által viharosan megtapsoltatott.
Az ominózus opus De ki az én felebarátom? címmel a Vasárnapi Újság elnevezésû rádiómûsorban volt hallható, majd a Ring május 14-i számában nyomtatásban is megjelent.
„Közönyös, individuált tömegben csak szexklubot, maffiát, rablóbandát lehet szervezni, és persze liberális pártokat” – mondta és írta a szerzô egyebek mellett. Majd a feketék alsóbbrendûségét hangoztató biológiai érveléssel igyekezett a késôbbiekhez lendületet gyûjteni, így: „…ha következetesek akarunk lenni, vagy ki kell zárni embertestvéri közösségünkbôl a pigmeusokat, vagy be kell vennünk az orangutánt!”
S hogy jól értsük, mi is ragadta gondolatböffenésre, a végén történelmi párhuzamot is keresett: „Róma végzetét az a dekadens (ma »haladónak « mondanánk) tolerancia okozta, amely befogadta a nemzetbe azokat, akik nem éreztek a nemzettel, nem álmodtak rómaiul...”
Képviselôtársunk beteg lelkû ember. Könnyen kitalálható, kikre gondol, mikor (életmûvéhez tartozó) indulattal egy bizonyos „az univerzális testvériesülést hirdetô, nagyon is markáns kisded csoportot” említ, mely „ószövetségi gyûlölködéssel tartott be annak, aki a szuverén hatalmi pozíciót próbálta volna »univerzálni«”. (…)
Bogdán Emil véleményétôl sajnálatosan eltérô módon azonban Jézus (a mindenkit szeretô „szabadelvû” vándorprédikátor – pardon, rabbi) azt állította, hogy az Irgalmas Samaritánus – akár tetszett ez késôbb a sebesülteknek, akár nem – bizony a felebarátja volt. Majd az Úr ezzel fejezte be az oktató példát: „eredj el, és te is aképpen cselekedjél!”
Lehet, hogy Bogdán Emilnek, az emberjogi, kisebbségi, és vallásügyi bizottság tagjának nincs kedve az egész mondatot megszívlelni. Az elsô két szón azonban morfondírozhatna!
1991. június 15.

Vitányi Iván
Van-e ellenzék?

Az összefoglalással kezdem: ma az a helyzet, hogy vannak ellenzéki pártok („ellenzékek”), de nincsen igazán ellenzék. Ami van, túlságosan szétszórt, abban sem egységes, amiben pedig lehetne. Ezért erôtlen. (…) Az egyszerûség (és a rövidség) kedvéért nem érintem most a Fidesz szerepét, amely éppen az SZDSZ-szel – ugyanakkor a koalícióval szemben – sok kétértelmûséget tartalmaz. Maradjunk a szabad demokraták és a szocialisták viszonyánál. (…)
A két párt legalapvetôbb céljai elvileg és pragmatikusan egyaránt közösek. Elvileg, mert a posztpártállami rendszerekben a liberalizmus és a szociáldemokrácia még közelebb állnak egymáshoz, mint a fejlett piacgazdaságban. A liberalizmus elemi érdekbôl (mert tömegek érdekeit kell képviselnie) érzékennyé válik a szociális kérdések iránt. A szociáldemokrácia számára viszont világos, hogy a liberalizmus minimuma nélkül számára sincsen kibontakozás. Ezért ismétlem meg azt a „naiv” állításomat, hogy a jelen viszonyok közt (de talán hosszabb idôre is) a liberalizmus és a szociáldemokrácia egymás természetes szövetségesei. Csak együtt (és még másokkal) tudják hathatósan képviselni a „másik”, vagyis inkább az elsô polgári-európai Magyarországot.
Mindez persze csupán az én személyes véleményem, senki más nevében nem beszélek. Így kérdezem: nem volna-e itt az ideje annak, hogy lassan elkezdjünk gondolkozni egy jövôbeli együttmûködés módján és keretein?
1991. június 15.

Solt Ottilia
Egy válasz Vitányi Ivánnak

Az MSZP-t, szociáldemokrata érzületû teoretikusainak ôszinteségétôl vagy álságosságától függetlenül kísérti az „objektíve létezô” múltja: a spontán társadalmi erôk megfojtására szolgáló felülrôl szervezettség ballasztja, a történelmi „tragikai vétség”. Például, és legsúlyosabban, az MSZOSZ-szé átlényegült ál-szakszervezet, amely jól eleresztett központjából indít politikai sztrájkot a kormány ellen, miközben munkahelyi funkcionáriusait a munkaadók fizetik, s ennek megfelelôen is viselkednek a munkahelyi érdekvédelemben… (…)
Mi következik mindebbôl? A premisszákat illetôen egyetértek Vitányi Ivánnal. Csak nem látok olyan világos konklúziót. Az MSZP, sajnos, nem tudja kihúzni a csávából a jelenlegi kormánykoalícióval mélységesen elégedetlen milliókat, s az SZDSZ-t sem. Valami mást kell kitalálni. Mást is.
1991. június 22.

F. Havas Gábor
Színvallás

Horváth Béla a Magyar Hírlap hasábjain lendült ellentámadásba (június 14.). „…elfogadhatatlannak tartom, hogy miután Bogdán Emil képviselô viszontválaszra jelentkezett, Kövér úr, fideszes képviselô »újnáci« beordításra ragadtatta magát! Ekkor egy pillanatra a légkör a 40-es évek végi parlamenti üléseket idézte, mikor hol Kádár János, hol Rajk László, hol Marosán György kurjantott egyet az MKP soraiból. (…) Megkérdezem a Fidesz parlamenti frakciójának vezetôjét: meddig lehet a parlament ülését alantas uszításra következmények nélkül felhasználni Fidesz-frakcióból elhangzó beordítozással?”
Június 19-én a Magyar Hírlap hírül adta, hogy az MDF „nem kívánja visszahívni” Bogdán Emil képviselôt az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságból. Hogy miért, arra akkor kaptunk választ, amikor a bizottság – az Országgyûlés elnökéhez eljuttatott tiltakozások nyomán – napirendjére tûzte Bogdán Emil írásának megvitatását. A vita során a kormánykoalíció pártjaihoz tartozó bizottsági tagok többé-kevésbé egységes álláspontot képviseltek.
Bogdán Emil (MDF): „Amit itt kiéleznek, azt én a sajtó részérôl egy jól idôzített kampánynak tartom, már csak azért is, mert egy hónap után kezdôdött a dolog – nyilván valamilyen beintésre. Ilyen kampányokat bárki ellen bármikor lehet szervezni.
Akivel még eddig beszéltem, mindenki csak gratulált nekem. Kérem, itt a folyosón éppen most, tanúk elôtt Szentágothay János professzor úr – aki tényleg elhivatott ember – jött oda hozzám azzal, hogy »Mit akarnak ezek tôled? Én olvastam a cikket, nincs abban semmi!«”
Ui.: Az Új Magyarország szombati számában egy MDF-es képviselô, Debreczeni József elhatárolta magát Bogdán Emil nézeteitôl.
1991. július 6.

Tisztelt Szerkesztôk!
F. Havas Gábor: Színvallás (Beszélô, 1991. 27. szám)

De ha már így röpködnek a nyílvesszôk, akkor én is támadásba lendülök! Mivel is zárult az érdemi parlamenti „vita” az ún. Bogdán-ügyben? Idézem az Országgyûlés jegyzôkönyvét: „dr. Orbán Viktor: Remélem, a kereszténydemokraták tapsolnak. Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!” Nem gondolja az emberi jogokra olyannyira kényes Beszélô, hogy ennek a nyegleségnek az elemzésére is sort kellene kerítenie? Mert ez is sért annyi embert, mint amennyit a Bogdán-jegyzetbôl feltételeznek.
Szabó Dezsô írta 1935-ben: „…a liberalizmus például igen nemes haragot tud elôállítani, ha Ember és Ember között különbséget tesznek. De sajátságosan mindig csak akkor, ha az a nagybetûvel írt Ember, akinek érdekében ez az etikus zsörtölôdés történik: zsidó.”
Gondolom, a fent idézett mondat mára már Önök szerint sem helytálló. Legyen rá bizonyság, hogy visszatérnek dr. Orbán Viktor liberális (?) megszólalására az istenhívô emberek védelmében! Ámen.

H. B. ezúttal indokolatlanul idézi Szabó Dezsôt. A nagybetûvel írt Ember a jelen esetben: pigmeus. Az ügy fentebb említett szereplôi (Bogdán Emil, Horváth Béla, Orbán Viktor, Szabó Dezsô) közül ismereteim szerint egyedül Jézus Krisztus zsidó. – A szerk.
1991. július 13.

Bauer Tamás
Az MSZP és a szabad demokraták

Két évvel ezelôtt a magyar társadalom alapkérdése az volt: végbemegy-e Magyarországon a pártállam következetes felszámolása, vagy pedig valamiféle kompromisszum révén sikerül átmenteni az állampárt hatalmát. Akkor az SZDSZ a magyar politikai pártok közül az MSZMP-t, majd az MSZP-t tekintette fô ellenfelének, s ha baja volt az MDF-fel, akkor azért volt baja, mert az késznek mutatkozott olyan kompromisszumra az MSZP-vel, ami elodázta volna a gyökeres átalakulást. Ma azonban már régen nem ez a magyar társadalom alapkérdése. (…)
Ma, amikor a magyar társadalom alapkérdésévé az lett, hogy a kilencvenes évek Európája felé haladunk, vagy a húszas-harmincas évek Európája felé; amikor a társadalom túlnyomó többségének szociális és politikai emancipációjára épülô nyílt társadalom és a szûk tulajdonos rétegek és az állami hivatalnokréteg lojalitására támaszkodó tekintélyelvû berendezkedés között kell választani; amikor a modern európai liberalizmus és a keresztény-nemzeti kurzus második kiadása, vagy Tamás Gáspár Miklós klasszikussá vált kifejezésével az új reformkor vagy új Horthy-kor az ország számára az alternatíva; amikor a magyar pártpolitikai spektrum kormányzati oldalán olyan párt áll, amely a parlamenti ellenzék jogai, a kisebbségek védelme és a sajtószabadság tekintetében egyaránt nem fogadja el a Nyugat-Európában magától értetôdô liberális minimumot – akkor a helyzet más. Akkor az SZDSZ-nek nemcsak a Fideszre, nemcsak a kormánypártokban már idegenné vált és szervezeti erôt nem képviselô belsô ellenzékre, de az MSZP-re is mint potenciális szövetségesre kell tekintenie.
Mindezt megkönnyíti, hogy az MSZP személyi összetételében sem az már, ami két vagy akár csak egy éve is volt. Azok nagy része, akik számára a hatalomhoz vezetô ugródeszka volt az MSZMP-tagság, eltûnt az MSZP-bôl. (…)
1991. július 6.

Nagy W. András
A hét üzenetei

Az MSZOSZ-vezér Nagy Sándor és törzskara esetében jóval egyszerûbbnek látszanak a motívumok. Pedig milyen szépen vigasztalták, nevelgették ôket mindenfelôl pár héttel ezelôtt, amikor a parlament meghozta szakszervezeti törvényeit, vagyis zárolta az MSZOSZ vagyonát, jogtalannak minôsítette a tagdíjak automatikus levonását, és szakszervezeti választásokat helyezett kilátásba. Mindez talán fájdalmas a szívnek, de jó alkalom a demokrácia tisztító forrásában való megmerítkezésre, megújulásra, a legitimációra! – fejtették ki többen is, közöttük hôn tisztelt képviselôházi szerkesztôtársnônk. Ezekbôl az erkölcsnemesítô intelmekbôl elôször Paszternák úr, majd a nyomában más MSZOSZ-vezetôk azt a következtetést vonták le, hogy tanácsos lesz a pénzüket minél elôbb biztonságos helyre átfuvarozni. Ezzel párhuzamosan, hazai viszonyok között döbbenetes sebességgel, egy-két nap alatt másfél milliárd értékû szakszervezeti ingatlant átruháztak a Frohburg Union Pénzügyi Rt.-re. Közben még arra is maradt idejük és energiájuk, hogy magasba emeljék a munkásmozgalom megtámadott, megtépett zászlaját. Sajnálkozásukat fejezték ki továbbá, hogy a vakációs idôk miatt a tagság felújításával azonosított szakszervezeti „választás” nem lehetett olyan széles körû, ahogyan szerették volna. Ez a bejelentés valósággal sokkolta a Ligát és a munkástanácsokat, amelyek valóságos, elôkészített, versengô szakszervezeti választásokra gondoltak. (…)
Ezek a mûködések a Beszélôt, amely kezdettôl fogva a Liga és a munkástanácsok mellett tette le a voksát, és amelynek kedvezôtlen véleménye az MSZOSZ-rôl többek között azon alapult, hogy kritikus helyzetben ilyen viselkedést várt tôle, nem lepték meg.  De vajon észrevette-e Nagy Sándor és vezérkara azt a hüledezést és fejcsóválást, amit a korábban inkább velük rokonszenvezô nagy napilapokból váltottak ki? Vagy már ez sem, csak a Frohburg Rt. számít?
1991. augusztus 3.

Könczöl Csaba
Az „iskolamester”
Beszélô-beszélgetés Fehér Ferenccel

Amíg a Kádár-rendszer elég erôs volt, addig két választás volt: valaki vagy nem csinált semmit, vagy megpróbált cselekedni, tényként véve tudomásul, hogy a cselekvés legminimálisabb és mégoly autonóm útjai is a pártközponthoz és a pártközponton keresztül vezettek. Aki azt állítja ma saját magáról visszamenôleg, hogy ezt másképp is lehetett csinálni, az hazudik. A jobbik esetben csak magának.
Ennek a legtorzítottabb formáját a közelmúltban Antall Józseftôl láttam.
Mi valamikor huszonévesen ha nem is barátok, de egymással rokonszenvezô ismerôsök voltunk. Ennek alapján talán van jogom egy kritikai kommentárt fûzni ahhoz a megjegyzéshez, hogy „ô utálja, ha azok oktatják liberalizmusra, akik annak idején Marxot olvastak lépten-nyomon”.
Antall Józseffel egyetemista korunkban, 1953-ban találkoztunk. Vagyis még a Rákosi-korszakban. Az általános bizalmatlanság légköre ellenére idôvel rájöttünk, hogy egymásban bízhatunk, és ettôl kezdve 1956-ig rendszeresen és sokat beszélgettünk. Az ô személyében találkoztam életemben elôször egy valóban konzervatív liberális meggyôzôdésû magyar emberrel, akiben mind a két mozzanat, a konzervatív és a liberális is ôszintén átélt volt, és aki ugyanakkor egy tökéletesen világos nyelvet tudott és – velem – mert használni a kommunizmusról. Antall már akkor azt mondta nekem: „A kommunista diktatúra történelmileg megbukott, a kérdés csak az, hogy három év vagy harminc év.” Én meg mondtam neki a magamét, amit Antall József – ma már belátom – sok igazsággal csak romantikus álomnak és a kör négyszögesítésének tekintett. Ennek a beszélgetéssorozatnak a forradalom vetett véget. A forradalom után egyetlenegyszer találkoztunk, az utcán. Akkor azt mondta nekem: „Tévedtem, nem három év, hanem harminc. Én most alámerülök, és kibekkelem ôket.” Így fogalmazta meg betû szerint. „Kibekkelte ôket”, hallgatott, és harminc éven át azon ügyködött, hogy a rendszer magasan dekorált középfunkcionáriusa legyen. Én viszont nagyon sokáig osztottam a rendszer hivatalos ideológiájának bizonyos elemeit. Pontosabban, a rendszer ideológiájától tartalmilag idegenkedtem, viszont megtanultam használni azt a nyelvet, amellyel a rendszer – ünnepnapjain – szerette magát kifejezni. Tartalmi szempontból mindvégig rebellis voltam – olyannyira, hogy végül is a magyar életbôl engem kitessékeltek, elôször szellemileg, ’77-ben fizikailag – ôt viszont 1982-ben kitüntették, „a szocialista kultúra érdekében kifejtett munkálkodásáért”. Most azt kérdezem: ha Antall József egyszer esetleg megint mint történész és nem mint pártpolitikus beszél, akkor hogy fogja leírni ezt a kétfajta magatartást? (…)
Fogadjunk el egy egyszerû tényt: az elmúlt harmincvalahány évben a totalitarianizmus mindannyiunkban élt. Antall Józsefben, a múzeumigazgatóban, aki tisztán látott, de hallgatott és „kibekkelt”, éppúgy, mint bennem, a rebellisben, aki sok kérdésben nem láttam olyan tisztán, mint Antall József, de a marxizmus nyelvén mertem nem lapítani.
1991. augusztus 31.

Kôszeg Ferenc
A demokrácia megpróbáltatásai

A tömegkommunikációban végrehajtandó személycserék egy átfogó személycsere-programba illeszkednek, amely a Iustitia-terv nevet viseli. Ez a koncepció mélyen gyökeredzik abban a társadalmi közegben, amely az MDF-et nagy párttá tette.
A Fórum kezdettôl az osztályvezetô-helyettesek pártja volt, akiknek a rendszerváltás azt ígérte, hogy végre kirúghatják a fônöküket, azt a rohadt kommunistát. (…)
A Kónya-program mindenesetre végképp eloszlathatta azt a tévképzetet, hogy az MDF-ben különbözô irányba halad az Antall vezette kormányzati és a Csurka-féle mozgalmi szárny. Különbség legfeljebb a stílusban van. Mint Kölcsey Batsányi és Petôfi közt, Kónya híd Csurka és Antall között.
A jogállamiságot azonban nemcsak jobbról, de „balról” is támadás fenyegeti.
Augusztus végén lejárt a határidô, ameddig a szakszervezeteknek a vagyonelszámolásukat be kellett nyújtaniuk az Állami Számvevôszékhez. Az elszámolás mintegy 1400 szervezettôl érkezett be (az új szakszervezeti tömörüléseknek nincs áttekintésük tagszervezeteik vagyonáról), ez azonban a szakszervezeti vagyontömegnek csak töredékét fedi. Politikai nyilatkozatból valósággá vált tehát, hogy az MSZOSZ nem engedelmeskedik a törvénynek.  (…) Az MSZP harsány kiállása az MSZOSZ mellett alaposan megtépázta azt a szociáldemokrata színezetû reményt, hogy a volt állampárt jó útra tért utódpártja meg a demokratikus ellenzék utódpártja, az SZDSZ a jobboldali, tekintélyuralmi rendszerrel szemben egymásra találhat. (…)
1991. szeptember 14.

F. Havas–Kôszeg–Solt
Vannak kiutak

A Fidesz látványosan elhárítja, hogy „liberális ellenzék” néven egy kalap alá vegyék az SZDSZ-szel. Politikai taktikájuk azt sejteti, gyakorlatuk azt sugallja, hogy Orbán Viktor és köre a következô választás után a kereszténydemokratákkal és a meggyengült MDF-fel lépne koalícióra. Ennek következtében a közvélemény úgy ítéli meg, hogy az SZDSZ nem alternatív politikai erô, nincs esélye rá, hogy kormányra kerüljön. (…)
Nagy a veszély, hogy társtalanul az SZDSZ olyan polgári radikális intellektuel párttá zsugorodik, amilyen Jászi Oszkár pártja volt. E sorsot csak úgy kerülheti el, ha ablakot nyit mindazon pártok felé, amelyekkel alkalmilag vagy tartósan együttmûködhet. (…)
A szociáldemokrata nyitás megkerülhetetlenné teszi az MSZP-vel való viszony rendezését. Az SZDSZ tagságának nagy része azonban hallani sem akar semmiféle MSZP-vel való együttmûködésrôl. S ez nem csupán a rendszerváltás elôtti idôbôl öröklött érzelmi hagyomány. A fentebb említett közvélemény-kutatás szerint olyan alapvetô kérdésekben, mint az állami vállalatok privatizációja, a földek magánkézbe adása, vagy a nyugati befektetések támogatása az MSZP-szavazók véleménye tér el leginkább az SZDSZ-szavazókétól. A szocialisták offenzív fellépése az MSZOSZ vagyoni privilégiumának védelmében újabb akadályokat emelt a közeledés útjába. Mégis nyilvánvaló, a nyitás az MSZP felé nem lehet tartósan tabu az SZDSZ számára. Az önkormányzatok egy részében a szövetség meg is valósult. (…)
Dr. Antall álma Bethlen Magyarországa, Csurka Istváné ellenben Imrédyé.
E két szembenálló áramlat persze a régi világban is hangot talált egymással, de hogy ma így eggyé gyúródott, abban része van az SZDSZ-tôl való démonizált félelemnek is. A kormánykoalíció alighanem egyetlen összetartó eszméje az SZDSZ elleni gyûlölet, ahogy a két háború közötti Közép-Európa egymásra acsarkodó nacionalizmusainak is közös, internacionalista ideológiája lehetett az antiszemitizmus. Ha csökkenne a félelem az SZDSZ radikális liberalizmusától, talán az MDF visszaválthatna az agresszív populizmusról az úri konzervativizmusra. (…)
Az SZDSZ elôtt tehát két út nyílhat meg. Lehet balközép párt és lehet középen álló liberális gyûjtôpárt. Az egyik változatban ehhez egy hitelesen szociáldemokrata jellegû partnerre van szükség. A másik variánshoz csökkennie kell a világnézeti-stílusbeli szembenállásnak az SZDSZ és a kormánypártok között. Az SZDSZ ez esetben kicsit konzervatívabb, kicsit nemzetibb lenne, az MDF kicsit modernebb, kicsit kozmopolitább, áthidalhatatlan ellentét azonban nem lenne köztük. (…)
Mindkét választásnak megvannak a személyi hívei. A döntés azonban talán korai lenne. Az országgyûlési választásokig két és fél év van még hátra. Az esélyeket akár egy évig is lehet próbálgatni. Optimális volna, ha az SZDSZ új vezetése a két törekvés átmeneti kiegyezését, dinamikus egyensúlyát testesítené meg. (…)
1991. október 5.

Talált tárgy
A Magyar Demokrata Fórum indulója

Szöveg: Farkas Elemér Zene: G. I. Webb
Gyors, pattogó, induló ritmusban

Magyarok, itt a hajnal, a fényes nap közel,
A sötétség uralmát temessük végleg el.
A szabadság nevében Barátunk add a kezed,
Szép új kor vár, ha minket az MDF vezet!

Nyomorba dôlt Hazánkat állítsuk talpra hát,
S egy új magyar csodától ámuljon a világ!
Az Ország érdekében Barátunk add a kezed,
Gazdagság vár, ha minket az MDF vezet!

1991. november 2.

Tamás Gáspár Miklós
Ecsetvonások Kis János arcképéhez

Az igazság az, hogy az SZDSZ vezetôje Kis János volt, utóda nincs, és sajnos hosszú ideig nem is lesz, akárkit választanak a helyére. Ugyanis Kis János (egyed) megteremtett egy speciest („az SZDSZ elnöke”), amelynek definícióját a párt az ô személyére szabta. Ennek a speciesnek a fô határozmányai: „erkölcsi tekintélye van”, „a legokosabb ember Magyarországon”, „megvesztegethetetlen”, „kristálytiszta”, „szereti Brahms kamarazenéjét”, „minden szava számít” stb. Akárki követi, híveink elégedetlenek lesznek az illetôvel. Arról is sokan megfeledkeznek, hogy Kis János az ország legtapasztaltabb nem kommunista politikusa, aki valamilyen értelemben évtizedek óta vezetô. Egyszerûen megfoghatatlan, hogyan mondhatott le ô, a Rendszeres Ember, anélkül, hogy utódját kinevelte volna. Kis János minden volt, csak nem diktátor. Rejtélyes vonakodása a prófétai-királyi palásttól rokonszenves, de nem túl hasznos az országnak.
Miért mondott le Kis János?
Azért, amiért nála kisebb emberek is szoktak. Megbántották.
Kis János tudtommal egyetlen emberi tulajdonságot gyûlöl mérhetetlenül: ez a szolidaritás hiánya. Amikor ezt tapasztalta maga körül, vette a kalapját. (Mi nem titkolózunk: Solt Ottiliának a tatai frakcióhétvégén mondott beszéde volt a végsô indíték. A szándék már régóta érett: János barátai ezt jól tudták.) (…)
1991. november 2.

Üzenni tudni kell!
Beszélô-beszélgetés Tölgyessy Péterrel

Nekem az a határozott benyomásom, hogy támogatóim nagyobbik része nem sorolható az úgynevezett radikálisok közé, hanem jórészt azok közül valók, akik annak idején nem kötôdtek a demokratikus ellenzékhez, s valamikor ’89-ben, döntôen a népszavazás körüli idôben léptek be az SZDSZ-be. Ôk nagy pártot akarnak, olyan pártot, amely le fogja gyôzni a Magyar Demokrata Fórumot. Támogatóim – orvosok, ügyvédek, tanáremberek, vállalkozók, munkásemberek és mások – azt akarják, hogy ne MDF-Magyarország legyen itt. És úgy látják, hogy a mostani irány, az utolsó egy év iránya miatt egyre inkább elvész ez az esély. (…) Szerintem sikeresek csak akkor lehetünk, ha a legkülönbözôbb társadalmi csoportokban megtaláljuk a polgárosult Magyarország híveit: azokat, akik nem az újraelosztó államtól, hanem a piaci vállalkozásoktól várják a gazdaság és az egyén sikerességét, azokat, akik nem az atyáskodó állam szociális gondoskodásától, hanem az autonóm szociális intézményektôl várják a szociális problémák megoldását. (…)
1991. november 9.

Háztûznézôben
Koalíciós rokonszenvek, választási esélyek

Mi lenne arról a véleménye, ha pártja a Fidesszel kötne szoros szövetséget? (%)

nem tudja helyeselné elfogadná helytelenítené talán elpártolna

MDF 8 54 22 11 5
SZDSZ 5 70 17 4 4
FKgP 24 33 12 22 9
MSZP 5 67 21 6 2
KDNP 18 42 22 10 8

Mi lenne arról a véleménye, ha pártja az MSZP-vel kötne szoros szövetséget? (%)

nem tudja helyeselné elfogadná helytelenítené talán elpártolna

MDF 10 15 24 20 31
SZDSZ 9 18 26 18 28
FKgP 24 8 10 24 35
Fidesz 10 20 25 20 25
KDNP 18 5 20 27 30

1991. november 9.

Bauer Tamás
Hogyan tovább?

Az MDF-fel az SZDSZ nem „törzsi ellentét” okán áll szemben, hanem mert elfogadhatatlannak tartja az MDF-ben uralkodóvá vált politikai törekvéseket. Elfogadhatatlannak tartja azt az eszmevilágot, amely nem a kilencvenes, hanem a harmincas évek Európájába vezetné Magyarországot. És azt kell tapasztalnia, hogy az MDF vezetésében az a kizárólagos hatalomra való törekvés érvényesül, amely Kónya Imre dolgozatában nyert nyílt megfogalmazást. Ilyen MDF-fel az SZDSZ nem keresheti a politikai együttmûködést. Az MDF különutasaival és mérsékeltjeivel persze igen, amire egy-egy közös parlamenti fellépés eddig is példa volt, és amire számos szakterületen továbbra is keresnünk kell az alkalmat. Az Antall–Kónya-féle pártvezetés felé azonban nem indokolt semmiféle „nyitás”.
1991. november 16.

Pokorni Zoltán
TOK-ba zárt iskola

Már a második költségvetést terjesztik a parlament elé, mely nem változtat az örökölt költségvetési szerkezeten, s így az évek óta alulfinanszírozott oktatásügyet a válogatás nélküli restrikciós politika végképp lezülleszti.
Ám többen régóta látni vélik, hogy milyen cél felé halad váltott államtitkárokkal a minisztérium: „központosított állami oktatásirányítás, jól ellenôrizhetô, centralizált tanügyi rendszer”. (…)
Az egyházi iskolák kérdését kár lenne most említeni, bár a közoktatási törvény tervezete rendszeresen megkülönbözteti az egyházi fenntartású iskolákat az alapítványi, egyesületi és magániskoláktól, de ezzel csak néhány alapvetô törvényt sért. (…)
Az „európai modellt” megvalósító országok húsz éve az iskolai autonómia erôsítésén fáradoznak, az egyes intézmények önállóságának erôsítésén, a kreativitás központilag nem szabályozható, de segíthetô fejlesztését célozzák. Energiáikat arra fordítják, hogy az iskolák helyi társadalmi kommunikációját erôsítsék, hogy mozgásban, aktivitásban tartsák az intézményeket, s azok vezetôi, igazgatói képesek legyenek e kihívásokra az ott és akkor megfelelô válaszokat megadni. Erôforrásaik másik részét pedig leköti a centralizált rendszer lebontásának munkája. (…)
1991. november 23.

F. Havas Gábor
Sértôdéscsere

Ki-ki vérmérséklete, pártállása, politikai ízlése szerint értékelte a szabad demokraták által szentesített változásokat. Volt, aki ünnepelt, volt aki kesergett, és volt, aki hûvös tárgyilagossággal regisztrálta a tényeket. Egy dologban azonban valamennyi elemzô egyetérteni látszik: véget ért az SZDSZ demokratikus ellenzéki hagyományokra épülô korszaka. Új idôszámítás kezdôdött, amelyben egyre inkább a modern tömegpártok kritériumainak az érvényesülése várható. (…)
A leköszönô elnököt, Kis Jánost hosszan tartó, kisebbfajta rokonszenvtüntetéssel is felérô, meleg taps búcsúztatta. S egy-két kivételtôl eltekintve a többi meghatározó személyiséget is minden további nélkül beválasztották volna az ügyvivô testületbe. Ha vállalták volna. De nem vállalták. Sôt pressziót gyakoroltak mindenkire, akire csak tudtak, hogy ôk se vállalják. Az egykori slágerrel szólva, úgy viselkedtek, mint a „durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát”. Politikusoktól mérhetetlenül felelôtlen magatartás. Jellemzô, hogy az újrajelölést nem vállaló régi ügyvivôk egyike a sok lemondás miatt amúgy is elszomorító jelöltlistán azoknak a neve mellé tett ikszet, akiket a legkevésbé tart alkalmasnak erre a posztra. Tölgyessy ellen a legsúlyosabb vád részükrôl az volt, hogy egyszemélyi vezetésre tör. Ha ez igaz, nem nagyobb-e a veszély, ha egy kevésbé fajsúlyos ügyvivô testülettel kell megküzdenie? Hogy mindez hogyan hatott a küldöttekre? A rendelkezésre álló ügyvivôválasztékból – ellentétben a fent említett régi sztárral – a lehetô legjobban választott. A korábbi küldöttgyûléseken mindig lelkes, forró taps kísérte az eredményhirdetéskor a megválasztott ügyvivôket a dobogóra. Most a négy régi harcost (Juhász Pált, Mécs Imrét, Solt Ottiliát, Dornbach Alajost) kivéve, csak udvarias, szomorkás tapsocska. (…)
1991. november 30.

„Miért nem bízom Tölgyessy Péterben?”
A 168 Óra interjúja Solt Ottiliával (1991. november 30.)

Ön Tatán, azon a nevezetes frakcióhétvégén tartott egy beszédet, amelyet sokan összefüggésbe hoztak Kis János lemondásával, hogy tudniillik ez lett volna az oka, vagy talán csak az utolsó csepp a pohárban. Ám amikor felmerült Tölgyessy Péter neve mint elnökjelölté, ön azonnal nyilatkozott, hogy semmiképpen sem tartaná megfelelô elnöknek. Azóta is rendszeresen Dornbach Alajos mellett foglalt állást, majd elkövetkezett a tisztújító küldöttgyûlés. Ezen a küldöttgyûlésen az SZDSZ korábbi vezetôi visszavonultak, nem vállalták az ügyvivôséget Tölgyessy Péter elnöksége alatt, ön viszont igent mondott. Mi az oka, hogy éppen most vállalta el az ügyvivôséget?

Azért korteskedtem, már amennyire egyáltalán korteskedtem Dornbach Alajos mellett, mert kiszámíthatóbbnak véltem Dornbach Alajos elnökségét. Miért nyilatkoztam, hogy nem bízom Tölgyessy Péterben? Ezt fenn is tartom. Nem vagyok biztos benne, hogy Tölgyessy Péter rossz elnök lesz, de nem áll a rendelkezésemre elég tapasztalat róla. Nem vagyok olyan bizalommal iránta, mint a tagság egy része, akik szentül meg vannak gyôzôdve, és ennek tanújelét adták a küldöttgyûlésen is, hogy Tölgyessy Péter csodatevô. Azonban azt is elmondtam minden alkalommal, hogy ebben a válsághelyzetben, amelyben az SZDSZ van – amit egyébként nem tartok különösebben súlyosnak, hanem eléggé természetesnek és az összes parlamenti pártot jellemzô válságnak – nem látom lehetségesnek azt a luxust, hogy bárki pontosan megszabhatná, milyen feltételek mellett kíván politizálni. Meg kell harcolni mindenkinek a maga álláspontjáért. Elôre lehetett tudni, hogy különbözô centrumok és súlypontok fognak kialakulni, megjelennek különbözô taktikai, stratégiai elképzelések, bizonyos dolgokban talán még különbözô elvi elképzelések is. Abba a fázisba érkeztünk, amikor ezeknek az egymást kiegészítô vagy egymással rivalizáló alternatíváknak össze kell csapniuk. Nem szabad kivonulni az egyik alternatíva képviselôinek keserûen, kajánul vagy nemtörôdöm módon, átadva a másik alternatíva képviselôinek a porondot.(…)
1991. december 14.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta