Az egész Moszkva ezen a viccen röhög mostanában: egy lakatlan szigeten egy kannibál elkap egy franciát, egy angolt, meg egy oroszt. Két-két golyót oszt ki nekik azzal, hogy azt hagyja életben közülük, amelyikük a golyók segítségével meg tudja ôt nevettetni.
Elsônek a francia próbálkozik: virtuóz zsonglôrmutatvánnyal áll elô, de a kannibál csak áll fapofával. Most az angol jön: bekapja a golyókat, és ugyanabban a szempillantásban már szedi is elô hol a gatyakorcából, hol a segge lyukából, aztán megint lenyeli, elôrántja, lenyeli, elôrántja, s ez így megy a végtelenségig. A kannibál meg se mukkan.
Indul az oroszhoz, az kapkod ide-oda, hebeg-habog, nagy nehezen kiböki, hogy óriási baj történt. Az egyik golyót elvesztette, a másikat összetörte…
A poént kitalálhatják. A lényeg úgysem az, hanem a vicc roppant aktuális szimbolikája. Merthogy ez az egész szemfényvesztés a golyókkal tisztára olyan, mint  az 1991-es kommunista puccs, amit a NÉP nagy bátran visszavert, miután már elege volt a szovjethatalom örökös színeváltozásából. Csakhogy a fényes gyôzelem után tovább folytatódott a hókuszpókusz. Kirepült ugyan néhány ôskomcsi a hatalomból, mint dugó a Szaljut habzóborból, de kisvártatva visszaoldalogtak, megfiatalodva. Megkezdôdött ugyan a világ legabszurdabb bírósági tárgyalása, ahol kommunista védett kommunistát, és kommunista vádolt kommunistát, de a demokrata érzelmû értelmiség (köztük én is) egyre csak nyafogott, hogy ez a „boszorkányüldözés” összeroppanthatja a zsenge orosz demokráciát. Ezzel viszont csak a komcsiknak tettünk jót, varázspálca nélkül is úgy életre kelt és kivirágzott a pártjuk, mintha nem is a fél ország átkozta volna el ôket. De hát mi szúrtuk el, magunkat okolhatjuk. Ha az új hatalom egyszer s mindenkorra kategorikusan betiltja a kommunizmust, pártostul, pravdástul, mindenestül, az engedelmes orosz nép úgy fejet hajt elôtte, mint bármelyik más dekrétum elôtt. Ha nincs kommunizmus, akkor nincs. Ha onnan fentrôl mondják, akkor meg nem is lehet. És eztán már a legeldugottabb vidéki porfészekben se rejtegethet Szekretar Szekretarics gyanús Lenin-képeket, s nem gajdolhatja a nejével az éj leple alatt az Internacionálét, mert az öntudatra és törvénytiszteletre ébredt polgártársak úgy beköpik, mint a sicc. „Ronda dolog kommunistának lenni” – mondanánk akkor Borisz Paszternakot parafrazálva, és élnénk vidáman, elvtársiatlanul.
Csak hát nem ez történt. Hogy ez történhessen, nekik maguknak – a komcsikat betiltóknak – is legalább át kellett volna bucskázni a fejükön. Ehelyett folytatódott tovább a szemfényvesztés, de olyan, hogy csak kapkodhattuk a fejünket. Találgattuk, mi is volt ez valójában. Kezünkben még ott volt a kôdarab, amit a ledöntött Dzserzsinszkij-szobor talapzatából vittünk haza szuvenírnek, még ott vibrált a képernyôkön pár KB-s meg KGB-s remegô pofája, pár pillanatra megnyíltak a levéltárak, azt hittük, hogy na majd most minden kiderül, de semmi. Jött 1993 véres októbere, s a Fehér Ház akkori védôi most ennek a Fehér Háznak a támadói lettek, és szét is lövették istenesen.
És most nem is az izgat igazán, hogy mit gondoltak eközben a fôvédôkbôl (Jelcin, Ruckoj, Haszbulatov és társaik) lett fôtámadók (Jelcin és maradék társai), akik akkor, hihetetlenül ravaszul és ügyesen, végül is a mi javunkra, politikai tôkét kovácsoltak 1991-ben a kétbalkezesek puccsából. Azt többé-kevésbé pontosan lehet tudni, mit akart Jelcin akkor és ekkor, azaz 1991-ben és 1993-ban. 1991 augusztusában igencsak agyafúrtan kilavírozta Oroszországot a Szovjetunióból: ha már úgyse írták alá azt a bizonyos Szövetségi Szerzôdést, amit Gorbacsov akart a puccsisták és reménybeli szövetségeseik torkán lenyomni, akkor legyen tényleg független föderáció Oroszország. Ekkor, 1993 októberében viszont már az e puccsal szerzett Oroszországot akarta végképp magáévá tenni: ha már nem tudja lenyomni egykori védôtársai, a Ruckojok és Haszbulatovok torkán a saját alkotmányát, akkor kilöveti onnan ôket a bársonyszékükbôl. Meg is tette, a többi meg már gyerekjáték volt: egy nagy hirtelenjében keresztülvert alkotmány és Duma-választás mindent megoldott.
De, mondom, nem is csak ôk izgatnak igazán, hanem azok az igazi védôk, az egyszerû emberek, akik akkor, azon a vészterhes auguszusi éjszakán tényleg halálmegvetô bátorsággal mentek és barikádot emeltek trolibuszból és utcakövekbôl, feltétel és gondolkodás nélkül a demokráciát választva. Akik, felocsúdván a puccs nevû szemfényvesztésbôl, a következôképp okoskodtak a történtek felôl: a pucscsot természetesen maga Gorbacsov fundálta ki, hogy leszámoljon végre a komcsikkal, akikkel akkorra már sehogyse bírt, akik ellen nem használt a glasznoszty és peresztrojka összes fegyvere se. Ezek a balfaszok meg szépen belesétáltak a csapdába, aztán meg, mikor rájöttek, milyen alaposan átvágták ôket, hogy mentsék, ami menthetô, vagy fôbe lôtték magukat, mint például állítólag Pugo elvtárs, vagy masíroztak le hozzá, foroszi „rabságába”, bocsánatáért esedezve. De Gorbacsovot ekkor már egyedül csak az érdekelte, hogy a kellô pillanatban térjen vissza Moszkvába, hogy a Haza Megmentôjeként vonulhasson be. De mit ad isten, elkésett. Mire visszaért, már Jelcin állt a tankon, s tele torokból zengte a demokráciát. Jól elszámította magát, de még így is könnyen megúszta. De az is lehet – mondják mások –, hogy igazi volt a puccs, tényleg  túszul ejtették Gorbacsovot, aki csak akkor határozta el, hogy leszámol velük, amikor Janajev remegô kezét meglátta a tévé képernyôjén (merthogy azt nézte állítólag ô is): ha ezek ilyen gyáva részeges disznók, elbánok én velük. Akárhogy is történt, a nagy nyertes Jelcin lett, aki Moszkva közelében a dácsáján várta, mikor hajtathat már Mercedesén a Fehér Ház felé.
De hogy közben mit tudott, és mit sejtett, a köznép
– a közvédôk – máig se tudják, s már nem is találgatják. Elmúlt 1993 októbere, elmúlt az elsô csecsen háború, a piramisjátékok, a misztikus pénzügyi összeomlások, s aztán megint jött egy újabb csecsen háború. S közben a kommunisták meg csak vonulnak, vonulnak tömött sorokban, be a Dumába, hol ez, hol az lép velük koalícióra, folyton csak legitim hatalomról hablatyolva, mert hogy mi választottuk ôket. Putyin úrban van most a remény, kérdezi is mindenki bizakodva: „És mondja kedves Vlagyimir Vlagyimirovics, ugye maga nem lesz diktátor, ha elnökké választjuk? – Ugyan, ugyan, polgártársak, hát hogy lennék az, mikor, nézzenek csak körül, itt minden csupa demokrácia!?”
S a polgártársak – az egykori közvédôk –  mit tehetnek mást, szépen megnyugszanak, mert hát – amint mondani szokás – „ezek a szemek nem hazudhatnak”. Úgyhogy felhôtlen optimizmusunkkal csak abban bízhatunk,  hogy úgy történik minden, mint az emlegetett ócska vicc poénjában: a kannibál éktelen hahotára fakadt a balfasz oroszt látva, és életben hagyta.
Hogy az angollal meg a franciával mi történt, arról nem szól a fáma.

(K e r e t e s)

Szovjet megszállás Moszkvában

Oleg Rumjancevet, az oroszországi Legfelsôbb Tanács Alkotmánybizottságának elnökét hétfôrôl keddre virradó hajnalban három óra tájt értük el telefonon az orosz parlament épületében, miközben egyre sokasodtak a hírek arról, hogy a puccsisták hajnali négy órára tervezik az orosz „Fehér Ház”, azaz a parlament ostromát.
„Az az érzésem, hogy lassan az egész puccs kezd valamiféle operetté, színjátékká válni. A kapcsolat a külvilággal nem szakadt meg. Vidéken megjelenhettek az újságok. Szerdán már talán Moszkvában is újraindulnak a lapok. Egyszóval számos jel utal arra, hogy az egész nem is olyan veszélyes.
Engem sokkal inkább az a sejtés zavar, nem lehet-e, hogy ez az egész színjáték csupán nyitány lenne a szövetségi szerzôdés aláírásához. Ha valaki igazi puccsot akar, nem csak beszél róla. A mi puccsistáink azonban túlságosan sok „hibát” követtek el. Nem tudom kizárni, hogy Gorbacsov megjelenik néhány nap múlva, fehér lovon, a peresztrojka dicsô lovagjaként, héroszként, aki megmenti rabigában sínylôdô népét. És akkor mindenki tapsol neki, és a köztársaságok egymás után minden zokszó nélkül alá fogják írni a szövetségi szerzôdést. Mindebbôl egyesek arra következtetnek, hogy Gorbacsov rendezte meg saját elrablását. Bár egyelôre még azt sem tudni biztosan, elrabolták-e egyáltalán? Mindenesetre az egész történetben van néhány furcsa dolog. Nem eléggé világos például, mi bajuk volt a puccsistáknak a szövetségi szerzôdéssel, hiszen az épp a központ hatalmát erôsítette volna a köztársaságokkal szemben.
A moszkvai utcákon most viszonylag nyugalom van. A moszkvai nép közömbös. Nehéz egy-két felhívással az utcára hívni. Moszkva nem Vilnius. Akik kijöttek, mintha igazi népünnepélyen éreznék magukat: teljes eufóriában várják, hogy minden jobbra forduljon. A moszkvaiak enni-inni valót hoznak a katonáknak, akik átállnak a mi oldalunkra, szól a zene, barátkoznak, a fiatal katonák lányokat ültetnek a harckocsikra. Különös, furcsa hangulat. Nem tudom, miként folytatódik.
Ez a haláltánc-hangulat mindenesetre azt mutatja, hogy Moszkvában teljes egészében csôdbe jutott az egész hatalmi gépezet. Gorbacsov köre éppúgy, mint Janajevé, Krjucskové, Jazové. És ez a hisztéria paradox módon a demokráciának kedvez. Az orosz parlamentnek most utoljára van lehetôsége arra, hogy kezébe vegye a központ, pontosabban a kezdeményezô szerepét. Most utoljára van esélyünk arra, hogy leváltsuk ezt a bolsevik bandát, és helyettük magunk vegyük kézbe az irányítást.
Részlet a Beszélô 1991. augusztus 20-án megjelent puccs-különszámából

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta