1999 júniusának
végén Krzysztof Michalski, a bécsi Embertudományi
Intézet lengyel kitalálója összehívta
az 1989-es forradalom számos élvonalbeli szereplôjét,
hogy tíz év múltán mérleget készítsenek.
Bizonyos értelemben jubileumi találkozóra került
sor, mivel a legtöbb jelenlevô már az ugyanezen intézet
védnöksége alatt kilenc évvel korábban
megtartott drámai kongresszuson is részt vett. Most azonban,
1999-ben, olyan szerepekben ültek ott, melyek betöltésérôl
tíz évvel korábban nem is álmodhattak. Timothy
Garton Ash, a forradalom fölülmúlhatatlan krónikása
megértéssel és iróniával vezette a pódiumvitát.
Orbán Viktort, a még mindig fiatal magyar értelmiségit
arra a megindító beszédére emlékeztette,
amelyet Nagy Imre, az 1956-os események mártírja újratemetésén
tartott. De Orbán, aki közben hazája miniszterelnöke
lett, gyorsan átsiklott a múlton, ehelyett a pragmatikus
politika elmélete mellett szállt síkra – már
ha van ennek elmélete –, mintha Helmut Schmidt vagy Klima osztrák
kancellár lenne, aki kissé elveszetten ült Orbán
mellett a pódiumon. Ez dühbe hozta a forrófejû
lengyelt, Adam Michniket. Még mindig szívesen viselkedik
úgy, mint egy kigombolt inggaléros, viseltes pulóvert
hordó anarcho-liberális, noha lapja, a Gazeta Wyborcza révén
idôközben médiacár lett belôle, még
ha saját kívánságára nem is résztulajdonosa
a tôzsdén is jegyzett vállalkozásnak. Mindezt
azonban feledni látszott, amint a jelenlevôket – köztük
sok harcostársát a másként gondolkodás
korszakából – arra emlékeztette, hogy annak idején
egészen másfajta, új politikát akartak, amely
erkölcsi alapelvekbôl táplálkozik és a
jó társadalom megteremtését tûzi ki célul.
A higgadt és a betegségtôl alighanem legyengült
Václav Havel, a másként gondolkodó generáció
nagy öregje, immáron csaknem tíz éve hazája
elnöke, egyetértôen bólogatott Michnik tüzes
beszédére. Úgy fordította le, hogy van remény
az etika és a politika közötti harmónia megteremtésére,
és ezt a harmóniát mindenekelôtt a politikai
intellektueleknek és az intellektuális politikusoknak kell
megteremteniük.
Azoknak, akik nem közvetlenül
voltak érintettek ebben a vitában, egyszerre volt kézzelfogható
és nehezen érthetô az az izgalom, amelyet mindez elôhívott.
A következô nap Aleksander Smolar, Kis János és
mások folytatták a politikai lélekvizsgálatot.
Saját tevékenységüket akarták megérteni,
valamint egy rejtélyt. Adam Michnik körülbelül a
következôképpen fogalmazott: új, egészen
másfajta világot akartunk. Ezért tettük kockára
a szabadságunkat, és néha az életünket.
A végén úgy látszott, mintha gyôztünk
volna. Most azonban látjuk, hogy a világ ugyanolyan maradt.
Az emberi természet nem változott meg. Mégis elégedettek
vagyunk. Ez jobb világ, mint a nómenklatúra-kommunizmus
börtöne volt. De tulajdonképpen mégse az a világ,
amelyet akartunk… Ez az én parafrázisom, de talán
visszaadja azt a zavarodottságot, amellyel a bécsi vita izgalma
táplálta magát.
Van egy másik élményem,
amely az absztrakt mérlegeléshez egy darab konkrét
tapasztalatot tesz hozzá. 1992-ben történt, amikor Jiri
Dienstbierrel Prágában találkoztam. Már nem
volt csehszlovák külügyminiszter, még csak cseh
külügyminiszter sem, sôt a parlamenti mandátumát
is elveszítette a választásokon. Klaus, az új
miniszterelnök azt ajánlotta Havel elnöknek, hogy azokat
a korábbi barátait, akik már nem töltöttek
be tisztségeket, ne fogadja a rezidenciáján. Ennek
ellenére baráti ebédre – egytálételt
kaptunk és sört – voltunk hivatalosak a Hradzsinba. Utána
Dienstbierrel a prágai belvárosban sétáltunk.
Az emberek kijöttek az üzletekbôl kezet rázni vele;
mindenütt felismerték és barátságosak
voltak hozzá. „Mit panaszkodsz?” – kérdeztem tôle.
„Az emberek nyilvánvalóan szeretnek.” „Az igaz – válaszolta
–, de nem szavaznak rám.” Arra gondolt, hogy az emberek az eszükkel
másokat akartak a kormányrúdnál látni,
hiába volt a szívük továbbra is a Laterna Magica
nevû másként gondolkodó színház
bátor intellektueljeié. Tehát Václav Klausra
szavaztak.
Václav Klaus esete
érdekes ebben az összefüggésben. Végül
is a tudományos akadémia makrogazdasági intézetének
igazgatója volt. De az akadémián azon kevesek közé
tartozott, akik nem írták alá a Václav Havel
szabadonbocsátását követelô híres
petíciót. Most miniszterelnökként a gyakorlatban
képviselte neoliberális gazdaságpolitikai elveit,
vagy legalábbis (ahogy ma már tudjuk) a gyakorlat melletti
harsány reklámban. A Szabadság kora címû
új könyvének egyik mélyrehatoló fejezetében
Timothy Garton Ash leírja egyik találkozóját
II. Václavval, az „éles eszû gazdasági elemzôvel”
és „merész politikai kereskedôvel”, majd pedig azt
a hármas vitát az értelmiségiekrôl, amelyben
I. Václav, vagyis Havel is részt vett. Tulajdonképpen
nem vita volt ez, hanem egy egyszerre csodálatos és különös
félreértés, amely az 1994-es prágai PEN kongresszuson
alakult ki.
Az egész Havel elnöknek
az értelmiségiek politikai felelôsségvállalása
melletti védôbeszédével kezdôdött.
A „függetlenség” rossz recept, hiszen a függetlenséget
politikailag kell megvédeni; ennélfogva szükség
van elkötelezettségre. Havel megállt, és annyit
elismert: „Nem azt javaslom, kedves kollégák, hogy mindannyian
legyenek köztársasági elnökök, vagy hogy mindannyian
egy párt alapítására törekedjenek.” De
az mégiscsak szükséges, hogy az értelmiségieknek
legyen egy „úgyszólván összeesküvô
maffiájuk”, amely nemcsak szitkozódik és panaszkodik,
illetve – és ez még rosszabb – ezoterikus reflexiókba
zárkózik, hanem „amely maga is szembeötlô nyilvános
és politikai faktum”.
Timothy Garton Ash ezúttal
elhatárolta magát Havel barátjától,
és védelmébe vette az értelmiségi függetlenséget.
Sôt mi több, szerinte „a független értelmiségiek
és a professzionális politikusok között a viszony
szükségszerûen konfrontációba hajló
(ha nem is szükségszerûen ellenséges)”. „The politicians’s
job is to work in half-truth” – a fordításnál számítanak
a nüanszok. A politikusnak az a dolga, hogy féligazságokkal
dolgozzék, de lehet, hogy csak arról van szó, hogy
a féligazságok világában hasson. Bárhogy
is gondolta, megfogalmazásával mindkét beszélgetôpartnerét
egyformán megsértette. Havel az Igazságban élni
követelményének szerzôje, és az nem segített
Garton Ashen, hogy kiemelte az élet, az egész élet,
és a pártokban, tehát az egész részeiben
való mûködés vagy tevékenység különbségét.
Václav Klaus feldühödött.
Garton Ash „politikai beszédet” tartott, és „nincs rosszabb,
mint egy értelmiségi, aki politikai beszédet tart”.
Klaus maga a „független értelmiségi” kategóriáját
divatjamúltnak tartotta. „Vannak értelmiségiek, akik
politizálnak, és vannak, akik nem. A szakértôk
tanácsát a politikus mindig szívesen veszi. De annak
semmi értelme sincs, hogy továbbra is a »független«
értelmiségiek különleges szerepérôl
beszéljünk.”
*
Kinek van igaza a három
vitázó közül? Elsô megközelítésben
az ember hajlik arra, hogy a témakör klasszikusával,
Mannheim Károllyal – a húszas években írott
Ideológia és utópia Mannheim Károlyával,
nem pedig a késôbbi korszellem-analitikussal – egy kis ideológiakritikát
gyakoroljon. Bizonyos értelemben a három vitázó
mindegyike elméletet kínált saját egzisztenciájához.
Havel, a politikus értelmiségi most értelmiségi
politikus volt, mi több, köztársasági elnök,
aki a napi politika vizei fölött lebeg. Klaus ezzel szemben a
saját elméleteinek alkalmazására törekvô
szakértô, teljes egészében napi politikus volt,
ráadásul nagyon pártos. És Timothy Garton Ash
az egészet a brit értelmiségi lét biztos távolából
figyelhette meg. Magában véve minden stimmelt abból,
amit elmondtak, csak az a kérdés, hogy mi stimmel belôle
igazán.
Timothy Garton Ash nyilván
tudja, hogy a prágai félreértést a történelmi
körülmények magyarázzák. Mivel ehhez a témához
majd még visszatérek, hadd idézzek tôle legalább
még egy mondatot. „Azok között az »abnormális«
körülmények között, amelyek Közép-Európa
nagy részében az elmúlt két évszázadban
a normalitást jelentették, az értelmiségiek
olyan szerepek vállalására voltak elhivatottak, vagy
érezték magukat elhivatottnak, amelyeket a nyugati értelmiségiek
nem vállaltak.” Garton Ash mégis kitartott saját –
„nyugati” – álláspontja mellett akkor is, amikor Havel 1998-ban
Oxfordban újból kijelentette, hogy értelmiségiek
úgy is fejthetnek ki politikai tevékenységet, ha hivatalt
vállalnak, meg úgy is, ha tükröt tartanak a hatalmon
lévôk elé. Garton Ashnek szimpatikus az intellektuális
tükör képzete, de a hivatalnak nincs számára
csábereje.
Az ilyen dolgok mérlegelése
hallatán eszünkbe juthat Max Weber, akit az említett
vitapartnerek többször idéztek is. Pedig Weber csak azért
hasznos érvelésünk szempontjából, mert
saját tételei – legalábbis azok, amelyeket a Politika
mint hivatás címû 1918-as végesincs beszédében
fejtett ki – igen zavarosak és zavarba ejtôek. Weber beszéde,
mondhatnánk, minden esetben hasznos volt. A mezei képviselônek
és a pártkatonának ott van benne a hasonlat „a kemény
deszkák erôt és türelmet igénylô
átfúrásá”-ról, míg a magasabbra
hivatottnak „vezérnek és nemcsak annak, hanem – a szó
szoros értelmében – hôsnek is” kell lennie. A racionális
pragmatikusnak azzal a mondattal siet segítségére,
hogy a „politikát a fejjel csinálják, és nem
a test vagy a lélek más részeivel”; de az sem jár
rosszul, aki populistább beállítottságú,
mivel nem sokkal késôbb azt írja: „bizony: a politikát
ugyan a fejjel csinálják, de egészen biztosan nem
csak a fejjel”.
És aztán ott
vannak azok az „eldönthetetlenül ellentétes maximák”,
amelyeket Weber „elvi etikának”, illetve „felelôsségetikának”
nevez. „Nem mintha az elvi etika a felelôtlenséggel és
a felelôsségetika az elvtelenséggel lenne egyenlô.”
Ez azért valami. De Weber számára mégiscsak
mély különbség van a tiszta elvek és gyakorlati
következmények etikája között. Borzalmas tézis
ez, amely a szent tehetetlenségére és a reálpolitikus
opportunizmusára egyaránt igazolásul szolgálhat.
A kettôs morál elmélete ez, amely a politikusokat és
a politikát egyaránt felmenti az erkölcsi elvek betartásának
kötelezettsége alól. Nem azt jelenti ez, hogy a politikát
a másodlagos erényekre bízzuk, és ugyanakkor
minden tartalommal bíró erkölcs apolitikus marad?
Weber itt reménytelenül
összezavarodott. Jobban tette volna, ha az „igazságban élni”
és a „féligazságokban hatni” megkülönböztetést
anticipálta volna. Mert minden amellett szól, hogy egy igazságot
– és ennélfogva csak egy etikát – tételezzünk
fel mindenki számára, egy etikát, amelyet mind a szent,
mind a politikus betartani tartozik. Lehet, hogy a politikus tevékenységének
körülményeibôl fakadó szükségszerûséggel
hajlik az erkölcsi elvek megsértésére; de ettôl
nincs joga egy saját morálra, amely a tiszta tantól
védve van. Az erkölcstelenség erkölcstelenség,
és más semmi, akkor is, ha bizonyos körülmények
között kényszerbôl fakad. Legalábbis ebbôl
a szempontból Václav Havel egész életén
keresztül tanúsított magatartása egyöntetû,
mégpedig „igazságban” az, és elônyben részesítendô
mind Václav Klaus „felelôsségetikájának”
hûvösségével, mind Timothy Garton Ashnek azon
hajlandóságával szemben, hogy az „eldönthetetlenül
ellentétes maximákat” elfogadja.
Weber hosszú elôadásában
nem értelmiségiekrôl beszél. A szó egyszer
fordul elô, az 1789-es francia forradalom konventjében ülô
jogászokkal kapcsolatban, „akik nélkül az a különleges
szellem, amely ezeket a radikális értelmiségieket
és törvénytervezeteiket éltette, teljesen elgondolhatatlan
lenne”. Vagy értelmiségiekre gondolt, amikor késôbb
„steril ingerültségrôl” beszélt, amely hamisan
szenvedélynek adja ki magát, vagy a „szélzsákokról”,
„akik nem érzik igazán, amit magukra vállalnak, hanem
romantikus szenzációkkal részegítik le magukat”.
(Hogy Weber bizonyos elôszeretettel viseltetett az iránt,
amit „felelôsségetikának” nevezett, félreismerhetetlenül
kiderül elôadásából, miként alighanem
már 1894-es freiburgi székfoglaló elôadásából
is.) Több értelme van, sôt „értékmentesebb”
is megkülönböztetni azokat, akik mondhatni a tiszta tant
– beleértve a morált – képviselik, mégpedig
elsôsorban szavakban, azoktól, akik tetteikben abból
csak darabokat, féligazságokat tudnak megvalósítani.
Ez (ha az ember német pátosszal akar fogalmazni) a szellem
és hatalom viszonyának témája, ez az értelmiségiek
és politikusok viszonyának témája.
*
Most már tehetünk
egy elsô kísérletet, hogy megválaszoljuk azt
a kérdést, amely a kelet-közép-európai
vitapartnereket Bécsben izgalomba hozta. Vannak olyan helyzetek,
forradalmi átalakulások a történelemben, amelyekben
a hétköznapi politika csôdöt mond. Többre megy
ki a játék, mint amennyivel a dolgok megszokott intézményes
menete bánni tud. Már az a politika sem elég, amely
magát a morál által befolyásolni hagyja, amely
tisztességes; a döntések maguk morális természetûek,
ezáltal veszélyesek is. Nemritkán életrôl
és halálról van szó. Sokra megy ki a játék,
sôt mindenre megy ki. Ezek olyan helyzetek, amelyekben a normális
megkülönböztetések minden más normalitással
egyetemben eltûnnek. Értelmiségiekbôl politikusok
lesznek, és politikusokból értelmiségiek. A
tiszta tan az egyetlen recept, amely segít. Kivezet a kátyúba
került valóság forradalmi átalakulással
terhes feszültségeibôl, de nagy, talán valóra
válthatatlan reményeket ébreszt. Mindenesetre olyan
emberek jelennek meg a porondon, akik a nyilvános térben
egyébként inkább úgy hatnak, mint akik eltévedtek,
rossz helyre kerültek, ügyefogyottak. Hogyan nevezzük ôket?
Szellemi hatalmároknak? Hatalmi szelleméreknek?
Az ilyen forradalmi átalakulás
okozta helyzetek ritkák, és nem tartanak sokáig. Ez
az a két kijelentés, amely mérlegeléseink hátralevô
részét uralni fogja. De 1989 ilyen helyzet volt. És
megvolt a maga komikuma is, legalábbis a hétköznapok
ünnepélyes komolyságával összehasonlítva.
Adam Michnik azon kevesek egyike, aki külsejével még
mindig erre emlékeztet. Andrej Plesu, aki most román külügyminiszter,
gyakran képtelen a napi politikát komolyan venni, mivel a
forradalmi politika szakasza annyira halálosan komoly volt. Orbán
Viktor nem akarja, hogy arra az idôkre emlékeztessék,
amikor ifjú liberális volt. Még látom lelki
szemeim elôtt az egy helyben ülni képtelen Dienstbier
külügyminisztert, ahogy a prágai kongresszusi központban
egy Mitterrand-beszéd alatt – amely a céh minden pompájával
körül volt véve – állandóan felugrált
elsô sorban lévô székébôl, hogy
kívül elszívjon egy cigarettát és megigyon
egy pohárka töményet. Akkoriban Havel egész éjszaka
a lakása közelében lévô halvendéglôben
ült elsô feleségével, a felejthetetlen Olgával,
és mindenkivel leállt vitatkozni, akinek kedve volt hozzá.
Csak kevesen élték
túl a normalizációt úgy, hogy megtartották
hivatalukat: Havel csak nehezen, és nem minden kár nélkül,
Plesu humorral, Orbán úgy, hogy hátat fordított
a nagy pillanatokban szerzett tapasztalatoknak. A szabadság elsô
órájának cselekvôi közül sokan hamarosan
pontosan annak tûntek, ami megadta nekik az esélyt: a határszituációk
mestereinek, akikbôl azonban hétköznapi idôkben
valószerûtlen szereplôk lesznek a politikai színpadon.
Tehát Jiri Dienstbier a tipikusabb eset. Vagy gondolhatunk Jens
Reichre vagy Richard Schröderre is Németországban. Hétköznapi
idôkben ôk nemcsak valószerûtlenek, hanem bizonyos
tekintetben jelentéktelenek is, noha a radikális átalakulás
idôszakában jelentékenyebbek voltak bárki másnál.
A barátaim között
csak egy van, aki az átmenettel megbirkózott: Bronislaw Geremek,
a külügyminiszterként és korábban már
bizottsági elnökként aktív másként
gondolkodó és középkori történész.
Miért nem tartós
a szellem és a hatalom ritka egysége? És mi marad
belôle? Fontos, nehéz kérdések ezek. Hogy a
második kérdéssel kezdjem, annyit mindenesetre el
lehet mondani, hogy a radikális átalakulás szokatlan
korának eszméi néha politikai közösségek
alapító mítoszaivá válnak. A Federalist
Papers még ma is nemcsak
tanulságos, hanem szükséges olvasmány, és
szerzôi, Alexander Hamilton, John Jay és James Madison az
itt tárgyalt körbe tartoznak. Száz évvel korábban
Anglia már átélt egy negyven évig tartó
radikális átalakulást, az elején a komor és
aggodalmas Thomas Hobbes-szal, a végén a derûsebb és
reményteli John Locke-kal.
A francia forradalom tiszta
tana – liberté, égalité, fraternité – még
ma is döntô befolyással van a politikai vitákra.
Nem biztos, hogy Kelet-Közép-Európa 1989-ben ezekhez
hasonló alapító mítoszt teremtett. François
Furet végül is hordozó eszme nélküli forradalomról
beszélt. Mégis úgy vélem, hogy a morál
és politika összekapcsolódásának pillanata
maradandó nyomokat hagy maga után. Ki tudja Mazowiecki, az
elsô nem kommunista lengyel miniszterelnök arcát elfelejteni?
Vagy Václav Havel átköltözését a
halvendéglôbôl a Hradzsinba? Egyébként
– és ez több mint mellékgondolat – a kudarcot vallott
radikális átalakítási kísérletek
rossz pillanatai is hagytak nyomokat maguk után: Berlin 1953, Budapest
1956, Prága 1968.
De marad a kérdés,
amellyel kezdtem, és vele az emberi dolgok strukturális melankóliájának
egy mozzanata: miért nem tartós az, ami a legjobb a nagy,
radikális átalakulásokban? Marion Dönhoff grófnô
írja megható beszámolójában Peter Yorck
von Wartenburg grófról, az 1944. július 20-i összesküvés
egyik fiatal résztvevôjérôl: „Amikor az ember
elképzeli azt a rengeteg tépelôdést, azt a sok
erkölcsi-politikai mérlegelést és politikai vitát,
amely akkor azért folyt, hogy – ha nem is a világot, de –
a saját népüket megváltoztassák, akkor
feltolakodik a kérdés: végül is mi maradt meg
ebbôl tulajdonképpen?” Dönhoff grófnô kíméletlen
válasza: „Az 1945 utáni kaotikus valóságban
nem sok.” Idôközben a kortársnak kell bennünket
emlékeztetnie: „Soha többé nem élték nálunk
az életet olyan egzisztenciálisan mint 1945 elôtt,
olyan tudatosan, és olyan hosszú ideig az élet és
halál közötti keskeny mezsgyén. A politika abban
az idôben teljes embert igényelt.” Ma, a hétköznapi
idôkben, ezt a kockázatot alig lehet elképzelni.
Drago Jancar szlovén
íróval folytatott egyik vitájában Adam Michnik
azt a talányt akarja megfejteni, hogy miként lehet zöld
ágra vergôdni azzal az átmenettel, ami a radikális
átalakulás korszakából a mindennapokba vezet.
Most – mondja Michnik – az irodalom és politika kapcsolatát
fel kell oldani. „Ezért merül fel mindannyiunk számára
a kérdés, hogyan éljünk tovább, hogyan
kötelezzük el magunkat a politikában, és hogyan
maradjunk mégis kultúremberek.” Michnik egy kis optimizmussal
kísérletezik. A másik, a nem csak hétköznapi,
megmarad. Az út ugyan nyugat felé vezet; „de nem olyan Nyugat
lesz, mint amilyen Nyugaton van, mivel nekünk másmilyen a kiinduló
pontunk, másmilyen az életrajzunk, még a piacunkon
is más törvényszerûségek érvényesülnek,
mint a nyugatin”. Hogy aztán ezzel párttársa, Balcerowicz,
a lengyel pénzügyminiszter és közgazdászprofesszor,
egyetért-e? Szlovén beszélgetôpartnere, Jancar
is máshova teszi a hangsúlyt, talán oda, amit az elôbb
strukturális melankóliának neveztem. „A világ
olyan sokáig egyszerû volt.” Ennek most vége. „Beköszöntött
az az idô, amikor a káosszal, az ellentmondásokkal
és a paradoxonokkal kell szembenéznünk. Azaz a valósággal.”
Marad a fájdalom,
amely ellen nem akarok tablettát felírni, mert ilyen tabletta
nincs. És marad a hétköznapiság. Dönhoff
grófnô (aki egyébként a végén,
ha más okokból is, mint Max Weber, de inkább a hatalom,
mint a szellem mellett foglalt állást) ezzel kapcsolatban
is tett egy mélyrehatoló megfigyelést. Egy Helmut
Schmidtrôl szóló cikkében annak a beszélgetésnek
a mellékzöngéirôl elmélkedett, amelyet
Fritz Raddatz, Siegfried Lenz és Günter Grass folytatott az
akkori szövetségi kancellárral. „A hatalom és
a szellem közötti antagonisztikus ellentmondásnak kell
lennie annak, amely a politikusok és az értelmiségiek
közötti viszonyt megmérgezi.” A politikusok, véli,
mérgelôdnek az értelmiségin, „aki állítólag
senkinek sem felelôs, aki mindig csak kritizál, anélkül,
hogy valaha is be kellene bizonyítania, hogy jobban tudná
csinálni”. Az értelmiségiek pedig nem bíznak
a politikusokban, akik „kérdéses eszközökkel egy
kifogásolható vállalkozást folytatnak”, és
noha a szabadságról beszélnek, a végén
„többnyire az autoritásnál keresnek menedéket”.
Annyi bizonyos, hogy magunk
mögött hagytuk a radikális átalakulásban
elôforduló helyzeteket, és elértünk a hétköznapokhoz.
Ezek már nem Václav Havel-féle idôk, hanem Václav
Klaus-féle idôk, vagy még jobb, ha úgy mondjuk,
hogy Timothy Garton Ash-féle idôk. Az értelmiségiekrôl
általában Marxtól Mannheimig vagy Bacontôl Bendáig
olyan sokat elmondtak, hogy már régóta alig lehet
valami újat hozzáfûzni. Annyit mindenesetre a jelenlegi
összefüggésben megjegyezhetünk, hogy hétköznapi
körülmények között – és ez alatt a hétköznapi
szabadság körülményeit értem – az értelmiségiek
mindig egyfajta fleet in beingnek is tekinthetôk, amelyet szükséghelyzetben
be lehet vetni. Az értelmiségiek a szabadság tartalékos
hadserege – illetve jobb, ha nem hadseregrôl beszélünk,
a fleet in being után ez már a második katonai metafora
lenne. Mondjuk inkább azt, hogy az értelmiség a szabad
társadalmak immunrendszere, amely akkor lép akcióba,
ha veszély fenyeget. Latens, hétköznap alig észlelhetô
funkció ez, amely nehéz kérdéseket vet fel.
Mindenekelôtt Németországban.
Sokan véltek külön utat felismerni a német értelmiség
szerepével kapcsolatban: például nem régen
Maarten Brands holland történész egy sokatmondó
címmel rendelkezô munkájában: A vendégfogadó
gazdái »Az elmulasztott lehetôségrôl«
– Német értelmiségiek és a politikai deficit.
Németországban egy törésvonalak által
szabdalt politikai társadalommal (így Brands) „egy szívós
szellemtörténeti tradíció” áll szemben.
Legfôbb jellemzôje az, hogy arra koncentrál, „aminek
tulajdonképpen meg kellett volna történnie, de nem történt
meg”, ennyiben tehát az elmulasztott lehetôségekre.
Brandshoz közel áll a „független értelmiségiekrôl”
alkotott Garton Ash-féle felfogás, de egy nüansznyi
különbséggel, amely inkább Václav Klausra
– vagy Helmut Schmidtre – hajaz: „A politikában az értelmiségiek
végsô soron olyan úszók, akik csak szárazon
úsznak.” De például mint politikai gondolkodók
és elemzôk így is nyújthatnak valamit. Ilyenek
viszont nincsenek Németországban, ahol „a »széplelkûsködés«
és a hatalmi politika mesalliance-a” uralkodik. – Ez legutoljára
az újraegyesülés alkalmával vált világossá,
amely „zsákutcában” találta a német értelmiségieket.
A nemzetet nem szerették, de az „alkotmányos patriotizmussal”
nem termeltek ki olyan eszmét, amely a jövô kellôképp
teherbíró alapja lehetett volna. „Az apolitikus tradíció
bizony szívós. Az abszolút fogalmakban való
gondolkodás imamalmai még mindig ôrölnek.”
Ki tagadná, hogy az
évszázad nagy radikális átalakulásai
sok német értelmiségit – legalábbis azokat,
akik az országban maradtak – találtak kevéssé
dicsôséges állásponton? Heidegger és
Hitler, Brecht és Sztálin – erre nem lehet büszke a
német értelmiség. Arra a zavart hallgatásra
sem, amely Brezsnyev és Honecker kései nómenklatúra-kommunizmusát
kísérte. Hogyan lehetséges, hogy olyan sokan belenyugodtak
a megosztott Németország – és Európa – felezett
szabadságába, sôt néha még ma is visszakívánják?
Egyesek szemében Gierek és Jaruzelski nagyobb hôs,
mint Walesa és Mazowiecki, Michnikrôl és Geremekrôl
már nem is beszélve. Hruscsovot nagyra tartják, Gorbacsovot
istenítik, de azokat a keveseket, akik Oroszországban a jogállamot
és a demokráciát védelmezik, nem ismerik, a
gulág áldozatairól és a másként
gondolkodókról pedig alig beszél valaki. Tulajdonképpen
a többség számára teljesen rendjén való
volt a két „saarlandi”, Lafontaine és Honecker közötti
haverkodás, miként az NDK Államtanácsa elnökének
formailag tökéletes bonni fogadása, valamint az NSZEP
és az SDP közötti informális intim kapcsolat is
– méghozzá elméleti kérdésekben, tehát
az értelmiségiek területén. A német értelmiségi
tudatban 1989 nem olyan éles cezúra, mint másutt Európában,
és fôleg nem a nyílt társadalom diadala miatti
fellélegzés pillanata.
Miért van ez így?
Erre Brandsnak (aki egyébként ezekrôl a dolgokról
nem beszél) sincs válasza. Csak azt jegyzi meg joggal, hogy
a német értelmiség már régóta
„államosított intelligencia”. „Sok német értelmiségi
volt állami szolgálatban, és csak kevesen mûködtek
szabad értelmiségi pályákon.” A hivatalnoki
státusz pedig nem ad függetlenséget az egyetemek, a
„közszolgálati médiumok”, és más nyugdíjas
értelmiségi munkahelyek ajándékba kapott autonómiájának
megható ideológiája dacára sem. Mégis
elhibázottnak tûnik nekem ez a sötét kép,
legalábbis abban a vonatkozásban, hogy milyen szerepet töltenek
be az értelmiségiek a hétköznapi idôkben.
E tekintetben Németország, a háború utáni
szabad Németország nem sokban különbözik a
régebbi demokráciáktól, sôt bizonyos
vonatkozásokban még jobb is náluk.
Mit akar még az ember?
Theodor Heuss személyében volt legalább egy szövetségi
elnök, aki Václav Havel minden kritériumának
könnyedén eleget tett. Több utódja is feladatának
tekintette, hogy a szellemi és politikai Németországot
összebékítse. Heuss liberális volt, de voltak
dicséretes példák minden oldalon. Carlo Schmidt például,
a baudelaire-i szociáldemokrata, a háború utáni
Németország egyik legfontosabb alkotmányozó
atyja. Vagy az elsô kancellárok, Adeanuer és Erhard,
akik ugyan nem sokat törôdtek az értelmiségiekkel,
de amikor Gerd Bucerius életrajzát írtam, aki kiadó
és hosszú éveken keresztül a CDU képviselôje
volt, feltûnt nekem, hogy nemcsak mindkettôjüket kedvelte,
hanem politikai mandátummal rendelkezô értelmiségiként
független kritikával is illette ôket.
Voltak mások is. Az
a csoport, amelyet én némileg félrevezetôen
„protestáns maffiának” neveztem – Carl-Friedrich és
Richard Weizsäcker, Ludwig Raiser, Klaus von Bismarck, Werner Heisenberg,
Georg Picht, Helmuth Becker, Hartmut von Henting és az elôször
kereszténydemokrata belügyminiszter, majd szociáldemokrata
szövetségi elnök Gustav Heinemann – már korán
követelni kezdett egy átgondolt, és ennyiben új,
nyitási politikát a külvilággal, elsôsorban
a Kelettel szemben, valamint egy ugyancsak átgondolt reformpolitikát
otthon. Marion Dönhoff, aki maga is ehhez a csoporthoz tartozott,
a manifesztum 1961-es nyilvánosságra hozatala után
a csoport nyolc tagját az „ész lobbistáinak” nevezte.
Ez is egyszerre értelmiségi és politikai szerep.
Megítélésem
szerint a háború utáni német korszak nagy szellemi
eseményei között kell számon tartani a mindig politikai
jelentôséggel is bíró irodalom ébredését,
amelyet a Gruppe ’47 képvisel szimbolikusan, valamint a jelenkortörténet
kutatási területként és tantárgyként
egyaránt imponáló fejlôdését.
Már csak azért is bajos neveket említeni, mert olyan
sokat lehetne. Az írók közül Böll és
Grass csak kettô azokból, akik a politikai klímát
befolyásolták. A Bracher, Fischer és fiatalabb utódjaik
környezetében tevékenykedô történészeknek
köszönheti Németország, hogy jobban, a jelenre
vonatkoztatottan érti a sikeres kezdemények és az
elmulasztott lehetôségek történetét.
A gyakorlati politika határához
közeledve sem hiábavalóan keres az ember. Willy Brandt
korán elkezdte példaképe, John F. Kennedy példáját
követni, és megbízta Waldemar von Kroeningent, hogy
az 1961-es választásra alakítson egy „tudományos
tanácsadókból” álló kört. Stuttgartban
és Tübingenben Kiesinger miniszterelnök – a késôbbi
kancellár – szívesen folytatott intenzív beszélgetéseket
professzorokkal Németország jövôjérôl.
Néhányukat még állami tanácsosnak is
ki akarta nevezni, mígnem a bonni politika leszoktatta az ilyen
extravaganciákról. A hatvanas évek oktatási
reformja kétségkívül a szellem és a hatalom
együttmûködésének eredményeként
jött létre. Munkálataiban nemcsak a „protestáns
maffia”, vagyis Picht és Becker vett részt, hanem prominens
katolikusok is, például Hans Meier és Erlinghagen
atya, valamint kevésbé vallásosan motivált
reformerek is. Ezenkívül léteztek és léteznek
fontos intézményei a politikakutatásnak és
politikai tanácsadásnak: állami intézmények,
mint például a berlini Tudományos Központ, és
magánintézmények, mint például a Kurt
Biedenkopf által alapított bonni Gazdaság- és
Társadalompolitikai Intézet.
Folytassam? Talán
egészen a Schröder–Blair-féle dokumentumig? Errôl
azok a valószínûleg élénkebb, és
ezért feltehetôleg felületesebb beszélgetések
jutnak az ember eszébe, amelyet Londonban folytatnak a politikusok
és értelmiségiek. Mindenekelôtt pedig azok a
fiatal emberek, akik a Demos Intézetbôl vagy a Foreign Policy
Centre-bôl közvetlenül a Blair-kormány minisztereinek
irodáiba vándoroltak. (Amikor fiatalt mondok, fiatalt is
gondolok, harminc alattiakat, tehát nem a ’68-as generációt,
hanem a gyerekeiket.) Németországban ez ritkább, bizonyára
azért is, mert idôbe telik megteremteni egy államot
szolgáló értelmiségi osztályt. De akárhogy
is van, a szellem és a hatalom közötti kapcsolatok léteznek.
A kérdés inkább
az, hogy miért panaszkodnak Németországban olyan sokat
az állítólagos rossz viszony miatt.
*
Ez visszavezet témám
közepébe. Ha van Németországban elmulasztott
lehetôség, akkor az az alapító mítosz
megteremtésének elmulasztása. A radikális német
átalakulások nem termeltek ki nagy értelmiségieket,
semmi esetre sem olyanokat, mint John Locke, Alexander Hamilton vagy Václav
Havel. Theodor Heuss? A háború utáni Heuss, aki elôször
Baden-Württemberg kultuszminisztere, aztán a Parlamentáris
Tanács aktív tagja, majd elsô szövetségi
elnök volt? Mindeközben kevésbé az 1945-ös
radikális átalakulás alapító mítoszát
testesítette meg, hanem inkább a kontinuitást, a német
liberális tradíció legjavához való kapcsolódást.
Vagy éppen ez a Német Szövetségi Köztársaság
alapító mítosza?
A lehetôségmulasztás
kínosságának az ország intellektueljei legalább
félig tudatában vannak. Talán ezért éreznek
állandóan heves vágyat a radikális átalakulásra,
és ezért vélik felfedezni a fasizmus visszatértét
az idegengyûlölet minden megnyilvánulása mögött,
a demokrácia végét minden rendkívüli állapotról
vagy menedékjogról hozott törvény esetében.
Günter Grass is szívesen viselkedik így. De mivel 1968-ban
magam is beültem az üvegházba, és a húsvéti
zavargásokban a rendszer válságát fedeztem
fel, nincs jogom a kritika köveivel dobálózni. Az általam
gyakran idézett kelet-közép-európaiak ezt jobban
tudják: nagy, radikális átalakulásokat nem
lehet szavakkal elôidézni. Amikor elérkeznek, akkor
tudja az ember, hogy micsodák. Amikor nem érkeznek el, a
legtöbb ember örül a hétköznapiságnak,
az értelmiségieknek pedig a szlovén Jancarhoz kell
tartaniuk magukat és szembe kell nézniük „a káosszal,
az ellentmondásokkal, a tévelygésekkel és a
paradoxonokkal… Vagyis a valósággal.”
Megjegyzéseim címében
van egy kérdés: szüksége van-e a politikának
értelmiségiekre? Most már nem nehéz válaszolni
rá. Igen, a politikának szüksége van eszmékre,
és a politikának szüksége van mércére.
Mindkettôt azok szállítják, akik a szavakkal
bánnak. Csakhogy nem áramvonalasan csomagolják be
ôket, a csomagon kiálló kampók vannak. A csomagban
hétköznapi idôkben is benne van a sejtés a radikális
átalakulásról. A kritika és a válság
minden intellektuális tevékenységnek része.
És talán – ki tudja? – van még valami, amit az utolsó
nagy átalakulásból tanulhatunk. Engem mindenesetre
nem hagy nyugton az 1989-es forradalom elôharcosainak tapasztalata.
Lehet, hogy túl rezignált, mondhatni túl egyszerû
az emberi dolgok strukturális melankóliájáról
beszélni? Václav Havel a minap vette át Varsóban
Adam Michniktôl a Gazeta Wyborcza által alapított „Elsô
évtized díját”, a szabadság elsô évtizedének
díját. A New York Review of Booksban Paying Back the West
címen megjelent Havel köszönô beszéde. A
Nyugat, érvelt Havel, szívesen fogadott bennünket. Mivel
viszonozzuk? Csak azzal a különleges tapasztalattal tudjuk, amely
nekünk a birtokunkban van, a Nyugatnak pedig nincs. „Ezen annak a
megértését értem, hogy érdemes felelôsségteljesen
és jó lelkiismerettel cselekedni.” Megint: a politika és
a morál egysége. „És ha nem vagyunk elég meggyôzôek
legalapvetôbb tapasztaltunk továbbadása során,
akkor azt kockáztatjuk, hogy hiába szereztük meg ezt
a tapasztalatot.” E tekintetben nemcsak az ajándékozó
gondja, hanem a megajándékozott kötelessége is
számításba jön.
Neményi László fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta