Kôszeg Ferenc
Lovas és a lex
Lezsák
Provokatív levelek
Lovas István valahogy
nem tudja megszeretni a Magyarországon honos rendszereket. 1961-ben,
tizenhat éves korában disszidálni próbált,
elfogták, tiltott határátlépés kísérletéért
egy évre ítélték. 1965-ben összeesküvés
vádjával került bíróság elé,
majd ismét börtönbe – három évre. 1975-ben
feleségül vett egy kanadai nôt, majd a Helsinki Záróokmányra
hivatkozva követelte, hogy engedjék kiutazni a feleségéhez.
Választ jó ideig nem kapott. Újabb levelet írt,
most már egy külföldön élô magyar barátjának.
A kanadai követség elôtt felgyújtja magát,
írta, és biztos volt benne, hogy üzenete eljut a címzettekhez.
Így is lett, két nap múlva megkapta az útlevelet.
Kanadában és Franciaországban elvégezte az
egyetemet, politikatudományi doktorátust szerzett, majd Ferencz
Zoltán néven a Szabad Európa munkatársa lett.
1990-ben Kaliforniában alapítványt hozott létre
a „kommunizmus áldozataiért”, majd hazatért Magyarországra.
Még a kisgazda-vezetôk
elôtt kérte a Belügyminisztériumtól a személyére
vonatkozó információk kiadását. Bosánszky
Lajos 1991. május 8-án kelt levelében a közgyûjteményekben
folytatható kutatásokról szóló, 1989.
november 22-i minisztertanácsi rendeletre hivatkozva tagadja meg
a betekintést az iratokba. A rendelet az állami, szolgálati
vagy üzemi titkot tartalmazó iratok kutathatóságát
a keletkezéstôl számított harminc évig
korlátozza. (A levél 1991. július 12-én megjelent
a Népszabadságban.)
Május 17-én
Lovas újabb levelet írt a BM-nek: nem tudományos kutatást
kíván folytatni, hanem a saját magára vonatkozó
iratokat szeretné megismerni. Még mielôtt válasz
jöhetne erre a levélre, kipattan a kisgazda-ügy, elhangzik
Antall József fentebb idézett beszéde a parlamentben.
Érdemben azonban ez nem változtat a helyzeten: a minisztérium
június 28-i levele szerint éppen folyamatban van a személyes
adatok védelmérôl és a közérdekû
adatok nyilvánosságáról készülô
törvény tárcaközi egyeztetése – szabályozás
híján egyelôre nincs mód az iratokba való
bepillantásra. Az üggyel ekkor a Népszabadság
és a Nap TV is foglalkozik. Lovast behívják a Belügyminisztériumba,
és kezébe adnak egy 103 lapot tartalmazó dossziét,
amely fôleg az összeesküvési perének ismert,
a bíróságon is megtalálható anyagát
tartalmazza. Ahhoz a hatóság nem járul hozzá,
hogy a volt elítélt az egész iratcsomóról
fénymásolatot készítsen, megjelölheti
azonban azokat az oldalakat, amelyekrôl másolatot kíván.
A kért 19 oldalból 15-rôl kapja meg a xeroxmásolatot,
négy oldal kiadását a minisztérium megtagadja
– holott Lovas szerint ezekben sincs lényeges információ.
Azt azonban nem hiszi el, hogy mindössze ezt a 103 oldalt ôriznék
róla az irattárban, hiszen kiszabadulása után
is számos alkalommal követték, többször kihallgatták,
sôt – ez kiderül az átadott anyagokból is – megfigyelése
Kanadában is folytatódott. Ezután Lovas, aki már
Kanadában is „provokatív levelekkel” árasztotta el
a külképviseletünket, peres úton keresi az igazát.
(…)
1992. február 29.
„Elszabadult az úri
pimaszság…”
Beszélô-beszélgetés
Horn Gyulával, Orbán Viktorral és Tölgyessy Péterrel
Orbán Viktor: A harmadikfajta veszély nem az intézményekkel szemben próbált vagy alkalmazott lépésekbôl fakad, hanem a politikai kultúra csonkolásában, megzavarásában jelentkezik. Ilyen az, hogy a kormányzat ideológiai bunkóként forgatja a kereszténység kategóriáját, ideológiai fegyverként próbálja felhasználni az egyházakat. Ilyen, hogy a magyarság fogalmát úgy próbálja meghatározni, hogy kirekeszti belôle az ellenzéket, és saját magát a nemzet kizárólagos képviselôjeként tünteti föl. Ilyen a múlthoz való viszony: ôk a tiszta múlt egyedüli folytatói. Az elmúlt negyven év alatt kialakult igazodási hajlamokat ideológiai törekvéseik szolgálatában próbálják fölhasználni. (…)
Beszélô: Mi az, amiben az MSZP közelebb áll a Fideszhez, mint az SZDSZ-hez?
H. Gy.: A Fideszben azt szeretem, hogy elvi álláspontot képviselnek. Következetesen ugyanazt a magatartást tanúsítják, bármilyen érzékeny kérdésrôl legyen is szó a parlamentben, akár egyházi ügyekrôl, akár a földkérdésrôl, akár a kárpótlásról, a Fidesz mindig nagyon következetes. (…)
O. V.: …én azt nagyon
rossznak tartanám, ha végleg lemondanánk a koalíciós
pártokról, a jelenleg kormányzó koalíciós
pártokról, és azt mondanánk, hogy ôk
egyszer s mindenkorra ki vannak rekesztve bármifajta koalíciós
elgondolásból, például a Fidesz politikájában.
Ezzel én nem értenék egyet. Szeretném elkerülni,
hogy a magyar politikai pártpaletta véglegesen kétfelé
szakadjon. Ugyanakkor elfogadom, hogy most az MDF meg a kormány
az az erô, amely leginkább szeretné kétfelé
szakítani. Mindenfajta lehetôséget kihasználnak
arra, hogy ideológiai alapon kétfajta pártot vázoljanak
a közvélemény elôtt. Az egyik, amely nemzeti,
keresztény és tiszta múltú, a másik
nemzetietlen, keresztényietlen, és mocskos a múltja.
Mindent megtesznek annak érdekében, hogy ilyen irracionális
metszet mentén vágják ketté a politikai tabellát,
de ezt nem szabad hagyni. (…)
Ahogyan a tisztelt politikus
urak viszonyulnak általában a polgárokhoz, ez az úri
pimaszság, ez tényleg elképesztô. Hadd mondjak
egy példát, ami elsikkadt egyébként. Akinek
van videója, és perverz módon föl szokta venni
a parlamenti közvetítéseket, az emlékezhet rá,
hogy hogyan történt Göncz Árpád fölköszöntése
a 70. születésnapján. Antall Józsefet egyébként
nagyon sok ok miatt én respektálom. De hogy a köztársasági
elnöknek kelljen gratulálni a miniszterelnöknek, és
a miniszterelnök csak három centire tud fölemelkedni,
amikor gratulálni kell a köztársasági elnöknek,
az ennek az úri pimaszságnak már egy tolerálhatatlan
mértéke, ami jól mutatja, hogy mi az, ami elviselhetetlenné
teszi a kormánykoalíciót a tisztelt állampolgárok
szemében. (…)
1992. március 7.
Iványi Gábor
A(tta)kció-hétvége
– Végigverték
néhány Vásárosnamény körüli
falu cigánytelepét – dadogott bele a telefonkagylóba
egy szabolcsi ismerôsöm több mint egy hónapja.
– Bôrfejûek?
– próbáltam ráhibázni ösztönösen
a tettesekre.
A svédtorna kézmûveseinek
azonban csak a képükön van bôr, egyébként
a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendôr-fôkapitányság
terrorelhárító különleges kiképzésû
kommandósai és a vásárosnaményi kapitányság
rendôrei voltak. (…)
A rendmûveleti tervben
Aranyosapáti, Gyüre és Jánd szerepelt. A helybeli
rendôrök az elôírásos öltözetben
és felszereléssel, a kommandósok fekete gyakorlóruhában,
rohamkéssel, speciális bottal, kutyával, „mint valami
szörnyû hadra” fegyverkeztek.
Gyürén a Dobó
utcában Bara Miklós gyanútlanul tévézett
Rózsa Tibor nevû szomszédjánál, mikor
a rend ôrei benyomultak a lakásba egy lihegô, szájkosár
nélküli kutyával. A személyi igazolványokat
kérték, s míg a család rémült kapkodással
az okmányokat kereste, az egyik fegyveres a szekrényben kezdett
kutatni. A házigazda naivan megkérdezte, van-e házkutatási
engedély. Szegény feje, dehogy akarta ezzel megbántani
a tisztelt rendôrt. Az azonban „majd adok én neked házkutatási
engedélyt” kiáltással egy hatalmas pofont kevert le
a szemtelenkedônek. Gyerekek és felnôttek egyaránt
sírni kezdtek. Rózsa Tibor könyörgött, hogy
ne a családja elôtt bántsák. Illendôségbôl
hát kivonszolták az udvarra – a bentlévôket
addig a kutyás rendôr vigyázta –, s ott ütlegelték
és rugdalták. Bara Miklós tett egy kétségbeesett
kísérletet a menekülésre. Hazarohant és
bezárkózott. Könnyedén feltépték
háza ajtaját. Elôször is kapott az oldalába
egy telitalpas rúgást, majd (bizonyára az esetleges
támadó fellépést megelôzendô) alaposan
helybenhagyták a riadalomra gyanútlanul átszaladó
Imre nevû öccsével együtt.
A kis négyéves
Vali öklöcskéjével mutatja, hogyan vágták
gyomron az apját. A faluból távozóban a különítmény
a kocsmából még kiemelte Vass Sándort is, aki
már volt büntetve, tehát valahol, valamikor, valamiért
már bizonyára rászolgált a verésre.
Állítólag néhány foga is kitört,
s csupa vér volt az inge, amikor hazaért.
A körzeti orvos csak
egy látleletet lett volna hajlandó készíteni
az egész társaságról, Vass Sándor azonban
tapasztalatok alapján meggyôzte a többieket, hogy még
rosszabbul is járhatnak, ha az igazukat keresik. Bara Miklós
hetekig nem tudott kiegyenesedni, minden lélegzetvételnél
szúró fájdalmat érzett. Görnyedt tartásán
sokáig mulatott a falu.
Aranyosapátiban az
Árpád utcában jártak a rendcsinálók.
Ifjabb Tóth Elemér fát vágott éppen.
Támadófegyverrel a kézben találták tehát,
és lehetséges, hogy valóban barátságtalanul
fogadta a rendôröket. Felesége már csak azt látta,
hogy a földön fekvô férjét rugdalják,
aki a ház elôtti pad alá próbált menekülni.
A visítozó asszonyra ráeresztették a kutyát.
A derék ebet nem terheli felelôsség, hiszen parancsra
cselekedett. Letépte az asszonyról a blúzt, aki félmeztelenül
menekült az utcán. (…)
1992. április 18.
Nagy W. András
A hét üzenetei
Nekünk Csurka is kell,
és Debreczeni is! Kell a fasiszta, meg az is, aki lefasisztázza.
(Különben is Pista nem igazi fasiszta, nem originál náci,
inkább csak amolyan „fascista”, olasz módra. Jóska
egy kicsit túlvitte, mert fiatal gyerek még, ezt a náci
izét…) Ilyen dacosan vágta a sajtó és a nagyvilág
szemébe a maga pártkeservét Medgyasszay úr,
az MDF szóvivôje, s nyomában a többi, Csurka felett
ítélkezô fórumbeli testület. Eleget gyötörtetek,
gáncsoltatok, bugrisoltatok már bennünket! Most meg
már szétvágnátok, szétszórnátok!
Csakhogy mi nem ülünk
szét, mi gyûjtôpárt vagyunk, minálunk
jól megfér a hóhér és az akasztott,
minálunk a helyzet, a gyakorlat szüli a filozófiát,
a princípiumot! (…)
1992. szeptember 5.
Kôszeg Ferenc
Az utcára? Az utcára!
Lehet, hogy a kormánypártok
mai aktivistáinak fülében édes muzsika a demokrácia
elleni uszítás, lehet, hogy a legnagyobb kormánypárt
ingatag mocsári hadai körében ma nem tíz, hanem
száztíz híve lenne Csurkának, ha Tom Lantos
újabb intôjétôl tartva a miniszterelnök
nem fenyegeti meg körmössel a Csurka-féle ingadozókat.
Az országban, a városban azonban nem ez a helyzet. Elég
abból, hogy Horváth Béla tapsoncai és ordítnokai
látszanak erônek! Látsszék végre, hogy
van Budapesten, van ebben az országban olyan nyugodt erô,
amely megvédi a demokráciát a hatalomvédte
rongyosgárdisták törpe minoritásától.
A habozó pártok
helyett, együtt egy sor társadalmi szervezettel, ismét
a Demokratikus Charta lépett: meghirdette a tüntetést,
szeptember 24-én délután 6 órára.
Végre, azt kell mondanunk.
Végre, bár a pártok kihagyásával, a
„pártpolitika” kerülésével korántsem értünk
egyet. Valaha az SZDSZ tömegmegmozdulásai politikai gyûlések,
politikai demonstrációk voltak, az MDF rendezvényei
kultúrmûsorok. Ma mintha a Charta rendezne kultúrmûsort,
szavalattal, tiszteletre és szeretetre méltó írók
és mûvészek megszólaltatásával,
pártszónokok nélkül. Vajon miért? A demokrácia
védelme politikai ügy, pártügy. Mindazoknak a pártoknak
az ügye, amelyek demokráciát akarnak. Egy politikai
demonstráción igenis szólaljanak meg a pártok
képviselôi. A kormánypártok képviselôi
is, ha belátták, hogy a demokráciát némely
fórumdemokratától is meg kell védeni. A pártok
meg vonják be a tüntetés elôkészítésébe
szerzôik sokaságát – akár kedvelik a kezdeményezést
magára vállaló Demokratikus Chartát, akár
nem.(…)
1992. szeptember 19.
Neményi László
Tüntetünk
A Charta felhívását
olyan pártok és szervezetek is aláírták,
amelyekrôl a tüntetésen részt vevôk többsége
hallani sem akar. És ezeknek a pártoknak és szervezeteknek
a – tagkönyvvel rendelkezô vagy nem rendelkezô – hívei
nyilvánvalóan nagy számban meg is jelentek a Petôfi-szobornál,
és át is sétáltak a Kossuth térre. Együtt
a „lánchídi csata” veteránjaival. A Kossuth téren
találkozhatott a pár éve megregulázott, az
elsô nyilvánosságból kitiltott társadalomkutató
hajdani megregulázójával, a régi március
tizenötödikéken rutinszerûen begyûjtött
ellenzéki hajdani kihallgatójával. S mindenki, aki
tiszta szívbôl örült a rendszerváltásnak
és most a demokrácia iránti aggodalomból ott
volt a téren, szemezhetett ragyogó arcú vén
és kevésbé vén bolsevikokkal, akik röpdöstek
az örömtôl, mert ôk elôre megmondták:
Pozsgay árulása fasizmushoz fog vezetni. Nehéz elképzelni,
hogy az a sokaság, amely ennyire és így volt heterogén,
kéz a kézben elénekli a „We shall overcome”-ot.
Sokan kínosnak találták,
hogy hétpróbás antidemokratákkal és
meggyôzôdéses cenzorokkal együtt kellett tüntetniük
a demokrácia és a sajtószabadság mellett. De
sajnos ez elkerülhetetlen volt. A Demokratikus Charta nyitott szervezetként
definiálta magát – másként nem is tehetett
volna. Felhívásaihoz az csatlakozik, aki egyetért
velük, vagy úgy tesz, mintha egyetértene velük.
Egy tüntetés pedig nem lehet zártkörû rendezvény.
Az igazi botrány az,
hogy két és fél évvel a rendszerváltás
után már nem bölcs dolog sarkon fordulni és otthagyni
egy teret pusztán azért, mert Thürmer Gyula is ott sütögeti
a politikai pecsenyéjét. Egy okkal több, hogy ne szeressem
Csurka Istvánt.
1992. október 3.
Solt Ottilia
Szégyen
Antall miniszterelnök
úr gôgösen, méltóságteljesen, keményen
visszautasította a sajtó, egyes politikusok és közéleti
személyiségek alpári észjárását.
Nevezettek arra célozgattak ugyanis, hogy a kormánynak vagy
a kormánykoalíciónak netán valami köze
lehetett az október 23-i Kossuth téri Sajnálatos Eseményekhez,
melyek során egy jól ismert, Csurkát és Antallt
éltetô – közel sem a skinheadekre és neonáci
ifjakra korlátozódó – csoport a köztársaság
elnökét nem hagyta megszólalni. Miniszterelnök
Úr! Sajnos, szánalmas ez a nagy méltóság.
Olyan, mint mikor a hazatérô férj a hitvesi ágyban
idegen férfiút találván azon háborog,
hogy a szomszéd nem köszönt elég tisztelettudóan.
Nincs elég ereje megverni a gaz csábítót, a
gazdag hitvestôl sem szabadulhat meg, mert felkopik az álla,
igyekszik tehát úgy tenni, mintha a szeretô nem létezne
ott az ágyban. (…)
1992. október 31.
Alkalmi költemény
a „Harag napjára”
A tüntetôk
dala
Hé, ti hitvány
urak, simlis történészek!
Hát meddig lehet még
szemétkedni néktek?
Ugyan mit gondoltok és
tûr-e még a nép?
Mikor elveszitek szinte már
mindenét.
Az elôdeitek sem voltak
angyalok,
De mellettetek csak piti
tyúktolvajok.
Mind a „vörösöktôl”
kaptatok diplomát,
Nektek sem nehéz így
eladni a hazát.
Azok negyven évig szívták
a vérünket,
Ti meg két év
alatt hoztátok végünket.
Volt elég idôtök
szót fosni, mesélni,
De a népnek lassan
nem lesz mibôl élni.
Ma már négyszázezren
vannak munka nélkül,
És ez a szám
csak egyre jobban bôvül.
Aki még dolgozik az
se sokra halad,
Fizetésbôl most
már semmi sem marad.
Biztos nem volna már
akkora a szátok,
Ha néha ti is a KÖZÉRT-be
járnátok.
Kétévi munkátok
eredményét látva
Gyorsan mehetnétek,
van hely a kukákba.
Létminimum alatt tengôdnek
milliók,
Míg zsebeitekben gyûlnek
a billiók.
Ó, mit csináltatok
ebbôl az országból?
Kiráz majd titeket
a nép a gatyából!
Hiszen tanultátok,
hogy sok száz év alatt,
A szegény rétegnek
alig-alig maradt.
Történészek
vagytok, hát ezt tudhatnátok,
Ha volna eszetek, igazat
szólnátok.
Az elmúlt két
évben hazudtatok sokat,
Közétek vettétek
hülye Kupa urat.
Ezt nem én állítom,
nem is olyan régen,
ô mondta magáról
egyszer a Té-Vé-ben.
Így aztán kibôvült,
nagy lett az Antallság,
A sok államtitkár,
miniszter, rokonság.
Vannak most már sokan
benn a kabinetben,
Kiknek egyre hülyébb
ötlet jut eszükbe.
Régebben kezdôdött
Kupa munkássága,
Egy új adórendszer
az Ô találmánya.
Már nem lett kész
véle a letûnt érában,
Befejezi mostan, az Antall-kormányban.
Régen a bolsiknak tolta
a szekerét,
Most az MDF-nek nyalja az
ülepét.
Gondolkodjék Kupa,
ha egyáltalán tud,
Ha újra választás
lesz, vajon hová jut?
Figyeljetek ide újdonsült
rokonok,
A nép az nem felejt,
tûr és csak mosolyog.
Sorait ha rendezi, okosan
és csendben,
Nem lesz már helyetek
az új Parlamentben!
1992. április
Egy nyugdíjas
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta