1994 áprilisában és
májusában mintegy félmillió embert mészároltak
le Ruandában. Ez óvatos becslés – vannak források,
amelyek szerint az egymilliót is elérte a halottak száma,
ha nem is ebben a két hónapban, az év végéig
mindenképpen. Egyébként is mindmáig több
a kérdés, mint a bizonyosság a történtekkel
kapcsolatban. Nehéz világosan lehatárolni az áldozatok
körét; végsô soron megmagyarázhatatlan
a népirtásban való tömeges részvétel
és a végrehajtás különös kegyetlensége.
A vélhetô indítékok alig értelmezhetô
módon összetettek. Érthetetlen, hogy az áldozatok
miért nem tettek semmit önnön tragédiájuk
megelôzéséért.
A durván negyed magyarországnyi,
mérsékelt klímájú Ruanda a világ
legsûrûbben lakott országai közé tartozik.
A népirtás elôtt
mintegy nyolcmillió lakosa volt, a döntô többség
hutu, akikkel egymilliónál kevesebb tuszi és néhány
százaléknyi twa élt együtt. Az országba
csak a múlt század utolsó harmadában jutottak
el az elsô európaiak, 1898-ban lett német gyarmat,
1924-ben belga népszövetségi mandátum-terület,
majd 1962-ben újra független állam. Afrikai viszonylatban
valóságos unikum, hogy jelenlegi területe pontosan megegyezik
a gyarmatosítás elôttivel.
Közhelyesen az „ezer domb
országának” nevezték, ezeket a dombokat lakta tanyaszerû
települési formában a földmûvelô hutu
többség, amelyet az elsô – értelemszerûen
német – leírások a szájhagyományra támaszkodva
bantu etnikai eredetûnek, kistermetûnek és kerek fejûnek
mutattak be, alkati jellegzetességeiket illetôen is szembeállítva
ôket a századokkal ezelôtt északról, Etiópiából,
Szudánból érkezett, nyúlánk, nemes tartású,
büszke, hamita származású tuszi pásztornéppel.
A közelmúlt borzalmai szempontjából igen kevéssé
érdekes, mennyire felel meg mindez a történeti valóságnak.
A lényeg az, hogy a németek és nyomukban a belgák
a hutu-tuszi, alávetett-uralkodó dichotómiában
értelmezték az országot, és eszerint szervezték
meg a közigazgatást – valószínûleg leegyszerûsítve
egy kifinomultabb és bonyolultabb társadalmi szerkezetet.
A jelenkori visszatekintések
abban legalábbis egységesek, hogy ez a szerkezet a gyarmati
idôkben a külsô megerôsítés ellenére
is egyre képlékenyebbé vált. Jobb módú
hutuk vagyonuk és/vagy házasság révén
„tuszi-sorba” kerülhettek és viszont. Lehet, hogy ez a beállítás
is ideológiai megfontolásokkal terhelt, mint a korábbi,
de egy dolog biztos: hutuk és tuszik ugyanazt a nyelvet beszélik,
nem különülnek el sem kulturálisan, sem vallási
szempontból. Ruanda Afrika leginkább katolizált országa:
a fôleg francia misszionáriusok a lakosság 60-70 százalékát
megtérítették. A testalkatbeli különbségek
is egyre inkább elmosódtak. Abszurdnak tûnik, de az,
hogy ki hutu és ki tuszi, csak a személyi iratokból
derül ki. Ezeket az iratokat pedig eredetileg a belga hatóságok
állították ki, egyéb ismérv híján
úgy, hogy tuszinak minôsítették azokat, akik
az adatfelvétel idején (1934–35-ben) legalább tíz
marhával rendelkeztek, a többiek pedig hutuk lettek. (Gyûjtögetô-vadászó
életmódjával, különállásával
még a twa népesség volt a leginkább megkülönböztethetô.)
Magának a megkülönböztetésnek aztán
már kézzelfogható jelentôsége lett, például
azáltal, hogy a misszionáriusok által irányított
oktatásban a tuszik egyértelmû elônyöket
élveztek.
H
1945-ben Ruanda (pontosabban Ruanda-Urundi,
mert az egykori és mai Burundit, amelynek e századi története
Ruandáéhoz meglehetôsen hasonlatos, az utóbbival
összevontan kezelték) a mandátum-státusból
a gyámságiba lépett elô, ami a függetlenség
felé vezetô elsô lépést jelentette. Ezt
követôen törölték el hivatalosan a patrónus-kliens
jellegû rendszer konkrét kereteit kijelölô egyedi
szerzôdéseket – nyilván a demokrácia jegyében.
Ugyanilyen megfontolásból az új generációs
belga hatóságok az ötvenes évek végén
fordítottak korábbi politikájukon, mondván,
hogy a majdani független országban a többségnek
célszerû uralkodnia – vagyis ettôl kezdve a hutukat
favorizálták. Ôk is vették át a hatalmat,
amikor Ruanda 1962-ben függetlenné vált. Egy évvel
késôbb már több ezer tuszi áldozata volt
egy kisebb pogrom sorozatnak.
A következô évtizedekben
aztán idôrôl idôre megismétlôdtek
a hasonló kilengések – nem függetlenül a Burundiban
lejátszódó eseményektôl. Ott ugyanis
nem váltak a hutuk a hatalom kizárólagos birtokosaivá,
és történetesen éppen a hadseregben ôrizték
meg a tuszik vezetô pozícióikat. Különféle
okokkal-ürügyekkel gyötörték a hutukat, akik
hullámszerûen ezrével menekültek át a határon,
bosszúkampányokat váltva ki a túloldalon.
Ruanda külsô megítélését
azonban nem ezek az esetek határozták meg ebben az idôszakban,
hanem az, hogy az ország a prosperitás és az ígéretes
jövô ritka kivételének számított
a földrészen. „Afrika Svájca” – ez a nyolcvanas évek
közepéig Ruandát jelentette. Úthálózat,
villany, ivóvíz, alfabetizáció, egészségügyi
ellátás – mindezzel jogosan büszkélkedhetett
a nemzetközi porondon Juvénal Habyarimana, az újonnan
kinevelôdött hutu értelmiségi elit egyik tagja.
1973-ban, vértelen puccsal került hatalomra, és 1994-ig,
haláláig az ország elnöke maradt. Erôskezû,
megbízható politikusként tartották számon,
egy adósságait szorgalmasan törlesztô, kevés
vizet zavaró, a hidegháborús szembenállás
által nem érintett ország élén.
Hogy ez az ország milyen
is volt belülrôl, ezt nehéz megmondani. Egyfajta diktatúra,
amelyben a gyorsan szaporodó (mert hívô katolikus)
lakosság meglehetôsen részletes útmutatást
kapott arra nézve, hogy mit termesszen, milyen munkákat mikor
végezzen – mindezt természetesen a nemzetgazdasági
ésszerûség jegyében. A férfi lakosságnak
heti egynapos köz- (vagy, ha úgy tetszik, kényszer-)
munkakötelezettsége volt, így épültek az
utak, így tartották karban az ezer domb teraszos földjeit.
Nem olyan sokkal azelôtt még tuszi patrónusaikkal szemben
terhelte hasonló kötelezettség a hutukat a meglehetôsen
félrebillent reciprocitás jegyében. Helyet változtatni
nem lehetett csak úgy, szeszélybôl, hatósági
engedély nélkül. De dologidôben rendes ember miért
is változtatna helyet.
A dologidô pedig folyamatos,
az aprózódó parcellák csak a legintenzívebb
mûvelés mellett biztosították a népes
családok megélhetését. Az akkori helyszíni
beszámolók egyfajta lefojtott kedélytelenség
légkörét érzékeltetik. A hutuk alighanem
alárendelt helyzetük megváltozása után
két-három évtizeddel sem érezték úgy,
hogy az új rend végérvényes és visszafordíthatatlan.
Meg is akadályozták, hogy ilyenné váljék.
Hiába választották
meg ötévenként újra és újra elnökké
Habyarimanát 99, aztán 99,7, 1988-ban pedig már 99,98
százalékos szavazattöbbséggel, a feszültségek
egyre erôteljesebben kifejezésre jutottak az országban.
Ezt két külsô ok is siettette. Az egyiket, a kávé
világpiaci árának lezuhanását nem lehet
a ruandai rendszer nyakába varrni. 1986–87-ben az ország
exportbevételei harmadrészükre estek vissza emiatt egyetlen
év alatt. Halmozódni kezdtek az adósságok,
egyre kevésbé lehetett fenntartani a magas szintû életminôséget.
A másik, régebbi
keletû okot az évtizedek során több hullámban
Ugandába menekült tuszik (és hutuk) jelentették,
és ez távolról sem csupán képzelt fenyegetés
volt. Tízezrekrôl lévén szó esetleges
hazatérésük puszta lehetôsége a politikai
következményektôl függetlenül is növelte
az egzisztenciális veszélyérzetet. Ráadásul
éppen 1987-ben két, egymást követô elôdszervezetbôl
kinôtt a Ruandai Hazafias Front (RHF), amelynek vezetôi a megelôzô
években a jelenlegi ugandai államfô, Museveni által
irányított ottani felkelésben futottak be látványos
karriert. Az RHF csapatai 1990 ôszén átlépték
a határt, de a ruandai hadsereg francia, belga és zaire-i
segítséggel – ekkor még – visszaverte a támadást.
Innentôl kezdve két
– egy jól látható és egy félig-meddig
rejtett – szálon, párhuzamosan futottak az események.
Habyarimana elnök már 1990 júliusában utalt arra
egy beszédében, hogy szükségesnek lát
bizonyos alkotmányos reformokat, amelyek az ország demokratizálásának
elôsegítésére hivatottak. Ezzel párhuzamosan
és ezzel összefüggésben a Világbank és
a Nemzetközi Valutaalap nyomására gazdasági megszorító
intézkedéseket is bevezettek. Leértékelték
a nemzeti valutát. A magas importköltségek lefaragása
érdekében korlátozták az egészségügyi
szolgáltatásokat, ami rövid idôn belül a
gyermekhalandóság növekedéséhez vezetett.
1994 elejére súlyos maláriajárvány tört
ki az országban, és egyes tartományokban élelmiszerhiány
is jelentkezett. Mindezzel egy idôben az RHF támadásai
miatt öt év alatt hétezerrôl harmincezerre duzzasztották
a hadsereg létszámát, ami az élelmiszer- és
gyógyszerbehozatalra szánt összegek további csökkenését
eredményezte.
A nemzetközi tiltakozás
hatására 1991 februárjában több mint négyezer
fôt szabadon engedtek azok közül, akiket a felkelôk
elôzô évi támadásaival összefüggésben
vettek ôrizetbe. Néhány hónappal késôbb
érvénybe lépett az új alkotmány, amely
létrehozta a miniszterelnöki posztot, a többpártrendszert,
sztrájkjogot biztosított a közalkalmazottaknak és
teljes körû sajtószabadságot engedélyezett.
1992 áprilisában megállapodás született
egy átmeneti többpárti koalíciós kormány
felállításáról. Egy ellenzéki
politikust neveztek ki miniszterelnökké. Az új kabinet
mérsékelt ellenzéki tagjai gyors megegyezést
sürgettek az RHF-fel, összhangban azokkal a nemzetközi erôfeszítésekkel,
amelyeknek a végcélja a felkelôk képviselôit
is magában foglaló kormányzat létrejötte
volt. Sôt ennél is több: a tanzániai Arushában
folytatott megbeszéléseken szó volt egy tûzszüneti
megállapodásról, a szembenálló fegyveres
erôk arcvonalai között egy semleges övezet kialakításáról,
végül pedig arról, hogy a felkelôk erôit
milyen feltételek mellett olvasszák be a ruandai hadseregbe.
Az álláspontok azonban igen nehezen közeledtek egymáshoz.
1993 augusztusában megszületett ugyan egy átfogó
egyezmény a szembenálló felek között, de
ez lényegében papíron maradt, hiába vezényelt
az ENSZ az országba egy békefenntartó alakulatot.
Ez volt a történet látható szála.
A másikra, a belsô
történésekre visszamenôleg következtethetünk.
Számos esemény, tény összességébôl
valószínûsíteni lehet, hogy az 1994 áprilisában
kezdôdött tömegmészárlás távolról
sem spontán, öngerjesztô módon zajlott.
Az 1991-es reformokat követôen
a belpolitikai választóvonal nem a hutuk és a tuszik
között húzódott. Az ellenzéki pártok
az ország déli részének hutu lakosságából
verbuválódtak. A hatalom ugyanis az északi, magukat
tisztább vérvonalúnak tekintô és a tusziknak
történelmileg kevésbé alávetett hutuk,
ezen belül is egy szûk, családi szálak révén
is szorosan összefonódó elit kezében volt. És
ez a csoport – politikusok, katonai vezetôk és klienseik –
féltette a pozícióit a politikai fejleményektôl
is, de fôként az RHF gyôzelmétôl. Ôket
nevezték „hutu szélsôségeseknek” a megegyezésre
inkább hajló ellenzéki „mérsékeltekkel”
szemben. Önvédelmi hálózatuk része volt
a francia tanácsadók által kiképzett, állig
felfegyverzett elit elnöki gárda; az eredetileg egyfajta nemzetôrségi
céllal, a személyi állomány összetételének
tekintetében válogatás nélkül létrehozott
interahamwe miliciák; a homályos eredetû halálosztagok;
a helyi szinten gondosan elkészített kartotékrendszer,
amely az eleve árulónak tekintett tuszik mellett az ellenzékieket
is számon tartotta.
Mindezt ideológiailag alátámasztotta
a hetvenes évek óta létezô összeesküvés-elmélet,
mely szerint a tuszik a hutu többség megtizedelésére
törekszenek, azzal a végsô céllal, hogy létszámfölénybe
kerülve látszólag demokratikus választások
útján szerezzék vissza hatalmukat. Eszerint a lakossági
arányok módosításának egyik eszköze
az lett volna, hogy a tuszik csábos asszonyaik révén
hajtják rabigába a hutu férfiakat. (A hutu felsôbbrendûséget
hirdetô egyik helyi lapban már 1990-ben megjelent „Hutu Tízparancsolat”
három pontban is tiltja a „fajok közötti” szexuális
kapcsolatokat – de elôírja azt is, hogy tisztességes
hutu nem érezhet szánalmat egy tuszival szemben.) Hasonló
szellemben buzdította hallgatóit egy 1993-tól jelentkezô
magánadó, az „Ezer Domb Szabad Rádiója és
Televíziója”, az egyetlen, amely nem francia, hanem a helyi
kinyarwanda nyelven sugározta mûsorait népközeli,
oldott stílusban. Amikor aztán megkezdôdött a
népirtás, az adó – érezhetôen ráépülve
a hivatalos elvárásokra és a besúgók
hálózatára – egyrészt gyilkosságra buzdított,
másrészt tippeket is adott név, búvóhely
szerint a halálosztagoknak.
A vérfürdô azzal
kezdôdött, hogy a fôváros, Kigali fölött
lelôtték a repülôgépet, amellyel Habyarimana
egy nemzetközi megbeszélésrôl tért haza
Burundi államfôjének és a két ország
több vezetô politikusának társaságában.
A népirtás a politikai
ellenzék megsemmisítésével kezdôdött,
de pillanatokon belül kiterjedt a tuszi népesség egészére.
Fegyelmezetten, kimért módszerességgel, ugyanakkor
lendületesen zajlott. Kiszámított kegyetlenség,
az áldozatok és családi kötelékeik totális
dehumanizálása jellemezte. Mire a külvilág egyáltalán
felismerte, mirôl is van szó, már több mint kétszázezren
haltak meg az utólagos becslések szerint. (A hamar kimenekített
európaiak, a gyorsan távozó békefenntartók
a vérfürdôt látták ugyan, de csak fokozatosan
értették meg, hogy szervezett népirtás folyik.)
Eközben az RHF végsô offenzívát indított,
ami a hutuk millióit ösztönözte menekülésre,
és természetesen megtorló akciókról
is érkeztek hírek.
Júliusban már az
RHF kezén volt Kigali. Megalakult az új kormány, amelynek
élére a szervezet két hutu tagját nevezték
ki. Kétmillió ruandai (hutu) viszont a környezô
országok menekülttáboraiban élt, ahol a bukott
rezsim hívei erôszakkal, fenyegetésekkel tartották
vissza ôket. Aztán a befogadó országok fokozatosan
kikényszerítették a hazatérésüket,
a történtek feldolgozása pedig az igazságszolgáltatás
és a társadalmi együttélés szintjén
mindmáig zajlik – enyhe kifejezéssel ellentmondásosan.
Ruanda új irányítói a külföld rokonszenvétôl
kísérve tették meg kezdeti politikai lépéseiket,
de aztán kiderült, hogy hiába számítják
ôket az „új afrikai vezetôk” nyugatias, demokrata, a
hagyományos vircsaftot elutasító vonulatához,
a nyers hatalomvágy határozza meg az ô magatartásukat
is. Eközben a nemzetközi figyelem fokozatosan átterelôdött
a szomszédos Zaire-ra, az ottani, máig tartó polgárháborúra.
Ami a lelôtt elnöki
repülôgépet illeti, sokáig tartotta magát
a gyanú, hogy maga az elnöki gárda volt a tettes, ürügyet
keresve a népirtás megkezdésére. Újabb
vallomások és bizonyítékok viszont azt a feltevést
erôsítik, hogy a gépet bizony a békemegállapodások
értelmében Kigaliban állomásozó RHF-alakulatok
rakétái találták el, miután a felkelôk
Habyarimana személyében látták hatalomra kerülésük
legfôbb akadályát. Eközben tisztában voltak
azzal is, hogy az akció vérontáshoz vezet majd, legfeljebb
a népirtás mértékét nem látták
elôre. Ez pedig a tömeggyilkosok tetteit részben új
megvilágításba helyezi. Nem enyhíti a felelôsségüket,
de mindenképpen kiszélesíti a felelôsök
körét.
Hizsnyai Zoltán
1984 + 10
Adjunk hozzá Orwell 1984-éhez
tíz évet, és megkapjuk 1994 Szlovákiáját.
Dióhéjban ennyi.
Hogy valójában mi
mindent takar (s hogy szó szerint is: mi mindent eltakar!) ez a
játszi könnyû hasonlat… nos, ennek végére
járni – begyûjteni a legfontosabb tényeket, kipréselni
belôlük a tanulságokat – nem is olyan egyszerû.
A politikai életben ugyanis nem mindig a hozzáférhetô
tények a legfontosabbak. A hozzáférhetô tények
sokszor szárazak, nehéz kipréselni belôlük
bármit is. És rendszerint még azok közül
is csak a nagy horderejûek ragadnak meg igazán az emlékezetben.
Ezek viszont tulajdonképpen egy-egy kisebb, csak töredékesen
megismerhetô, specifikus történéshalmaz betetôzései.
Ami ’94 Szlovákiájának politikai életét
illeti, még ezeket a betetôzéseket is meglehetôsen
idôigényes felsorolni.
Csupán címszavakban:
Michal Kovácÿ köztársasági elnök újévi
tévébeszéde, benne a második Mecÿiar-kormány
kritikája, e kormány parlamenti többségének
felmorzsolódására való figyelmeztetés,
a szélesebb kormánykoalíció felvetése;
február elején a privatizációról szóló
törvény módosításának parlamenti
vitája; néhány nap múlva Mecÿiar pártján
belül újabb frakció alakul, Jozef Moravcÿík
külügyminiszter vezetésével; a pártból
idôközben kivált Moravcÿík-frakció
szavazataival a parlament megvonja a bizalmat Mecÿiartól; a
kormány lemond; a köztársasági elnök Jozef
Moravcÿíkot kéri fel kormányalakításra;
következô nap megalakul az új kormány; a parlament
dönt az elôrehozott választások dátumáról;
a szeptember végi választásokat Mecÿiar fölényesen
megnyeri; november elején összeül az új parlament
és hajnalig tartó elsô ülésén egy
kisebbfajta rendszerváltást visz végbe; megalakul
a harmadik Mecÿiar-kormány.
Ennyi. Ami már önmagában
sem kevés. Azonban a részletek – még a hozzáférhetô
részletek is! – kitörlôdtek az öntisztulásra
mindig hajlamos elmébôl. A SME (Vagyunk) címû
(akkori) ellenzéki napilap mutatkozik a legmegfelelôbbnek.
Mecÿiar egyre öntudatosabb, egyre arrogánsabb és
egyre féktelenebb országlása idején a SME volt
a szlovák demokratikus gondolkodás egyik utolsó bástyája.
Elindulok hát az Egyetemi Könyvtárba, ahol a nyolcvanas
évek végén volt szerencsém gépészeti
szakismereteimet kamatoztatni.
Az egykori Lôrinc kaput jelképezô
stilizált kapuzáró rács alatt jutok az óváros
történelmi magjába. Az írótársaságok
és az Európai Unió székháza közötti
útkeresztezôdésben jobbra kanyarodok, elhaladok az
elsô Pozsonyban koronázott király, I. Miksa szökôkút
fölött magasodó szobra és a között a
jugendstílusban épült ház között, amelynek
helyén korábban az az épület állott, amelyben
II. Lajos özvegye múlatta az idôt mintegy évtizedig.
Odébb, a magyar nagykövetség épületével
szemben a mindig hangos ír kocsma, ahol a nyáron két
vállalkozót lôtt le az az állig kitetovált
maffiózó, akivel egy közeli kávéház
teraszán elôtte való nap gyerekestül, feleségestül
asztalszomszédságba keveredtem, és aki nagy létszámú
fegyverhordozói élén mecénási vénáját
csillogtatva, nagy címletû bankót nyújtott át
egy arra kalapozó hajléktalannak. Innen már látni
az Egyetemi Könyvtár tetején fészkelô császári
sast is. A királyi kamara volt épületének falán,
amely hajdan Magyarország reformkori országgyûléseinek
adott otthont, régi ismerôsként fogad L’udevít
Sÿtúr emléktáblája, aki ebben a parlamentben
Zólyomot képviselte.
A lépcsôfordulóban,
ahol talán Széchenyi, Kossuth meg a többi nagyok is
meg-megálltak néha, újabb ismerôs dombormû
fogad; ez az emléktábla a jobbágyság Sÿtúr
által is támogatott eltörlésérôl
emlékezik meg. A nagy olvasóterem – a hajdani ülésterem
– falán a szlovák kultúra elôkelôségeinek
arcmásai.
Hat vaskos, egybefûzött
újságköteget kapok. Elindulok a legközelebbi szabad
ülôhely felé, máris görnyedezve a „történések
súlya” alatt.
Egyvalami már az elsô
lapszámok átlapozása után is nyilvánvaló,
azóta is mondogatom ezt a nyugdíjreform, a társadalombiztosítás
meg legfeljebb a Tocsik-ügy és az olajszôkítés
hírein tengôdô, hitetlenkedô anyaországi
ismerôseimnek: itt sokszor még a negyedik-ötödik
oldal alján is olyan események leírásaira akad
az ember, amelyeket bármelyik magyarországi lap szalagcímmel
hozna az elsô oldalon.
Holtbiztos továbbá
az is, hogy a szlovák politika – mint a politika általában,
a rendszerváltó, új eliteket formáló
politizálás meg különösen, az 1994-es év
szlovák politikai élete pedig (még ebbôl is!)
kiemelten – bizony nem az eszmerendszerek küzdelme, hanem egyszerûen
a pénzért (no meg a hatalomért, a befolyásért,
a pozíciókért) folyó kíméletlenül
cinikus küzdelem.
A lassan már sárguló
évfolyamot lapozgatva két szó: egy személynév
és egy fogalom vésôdik minden másnál
korábban és mélyebben a tudatba. A név: Vladimír
Mecÿiar. A fogalom: privatizáció. A mélyben e
két szó szétválaszthatatlanul összekapcsolódik.
Minden egyéb e „kettôs csillag” vonzásában nyer
értelmet; ehhez igazodik, ettôl próbál elrugaszkodni
– ennek rendelôdik alá. (Ez idô tájt a nemzeti
vagyont kezelô és a privatizációt végzô
minisztériumot még maga Mecÿiar irányítja;
ennek a minisztériumnak államtitkára „másodállásban”
a kormányhivatalt vezetô, késôbb, a harmadik
Mecÿiar-kormány idején a Szlovák Információs
Szolgálat élén álló, hírhedt
Ivan Lexa.)
A ’94-es év elsô két
és fél hónapja a második Mecÿiar-kormány
agonizálásának jegyében telik. Az önálló
Szlovák Köztársaság létrejöttének
elsô évfordulóján elmondott újévi
tévébeszédében Kovácÿ köztársasági
elnök még csak óvatos kritikával él, a
hangsúlyt inkább a parlamenti többség stabilizálásának
szükségességére helyezi. Szlovákia úgynevezett
„keleti orientációjának” Mecÿiar által
nyíltan sosem hangoztatott, fel sosem vállalt, de egyre következetesebben
mûvelt politikája a Mecÿiar vezette HZDS-t (Demokratikus
Szlovákiáért Mozgalom) még az elôzô
év folyamán elindítja az osztódás útján
(a Milan Knÿazÿko külügyminiszter vezette csoport kiválásával).
Nem véletlen, hogy a külföldön egyre nehezebben megvédhetô,
csak egyre nagyobb erkölcsi engedmények árán
képviselhetô mecÿiari kül- és belpolitika
HZDS-en belüli kritikusai (majd a különváló
szárnyak vezéregyéniségei) mindig az épp
hivatalban lévô külügyminiszterek. Jozef Moravcÿík,
aki a korábban leváltott és a pártból
is kiûzetett Knÿazÿkótól vette át
a külügyminiszteri stafétabotot, február 2-án
a parlament plenáris ülésén elmondott beszédében
már úgy fogalmazott, hogy Szlovákia „idôleges
kiesését a NATO-felvételre várakozó
országok elsô csoportjából” a külpolitikai
orientáció egyértelmûségének hiánya
és bizonyos belpolitikai megnyilvánulások okozták.
’94 elején ezek a belpolitikai megnyilvánulások és
a nem egyértelmû külpolitikai orientációra
utaló jelek megsokasodnak.
Lássunk a vége-hossza
nincs listáról néhány 1994 legelejérôl
összeválogatott példát.
Januárban a dél-szlovákiai
szlovákok surányi találkozóján elítélik
a magyar pártok legitim autonómia-törekvéseit,
és az ötvenes évek szellemét idézô
– számos kormánypárti parlamenti képviselô
által is támogatott – államvédelmi törvény
elfogadását követelik; az USA kéri a szlovák
kormány december 23-i rendeletének megváltoztatását,
melyben a kormány felmondja a Szabad Európa Rádió
szlovák nyelvû adásának belföldi sugárzását
lehetôvé tevô rádióadók bérletét
– a válasz: újabb éles kirohanások a SZER ellen;
Katarína Tóthová igazságügy-miniszter
a lányára íratja a kormánytisztviselôként
kapott pozsonyi ingatlant; Ivan Lexa apja korrupciógyanús
körülmények között privatizál több
jelentôs vállalatot; és a január végi
csemege: az ellenzéki lapok közlik Milan Panic Vladimír
Mecÿiarhoz intézett levelét, melyben a volt jugoszláv
miniszterelnök elutasítja a szlovák fegyverszállítási
ajánlat elfogadtatásáért számára
Mecÿiar által levélben felajánlott jutalékot;
a január végi davosi konferencián a szlovák
kormány semmilyen szinten nem képviselteti magát.
Február elején Mecÿiar
olyan új módosító-javaslatokat próbál
áterôltetni a parlamentben, amelyek gyakorlatilag ellenôrizhetetlenné
tennék a privatizációs folyamatokat, ám a HZDS-bôl
kivált Knÿazÿko-csoport és a Szlovák Nemzeti
Párt (SNS) Cÿernák-frakciója a törvényjavaslat
ellen szavaz. Ez tovább mélyíti a parlamenti válságot.
Ivan Lexa ellen, aki korrupcióval vádolja a köztársasági
elnököt, rágalmazásért vizsgálat
indul; Vladimír Mecÿiar és Duray Miklós titkos
találkozója; Mecÿiar a kiszivárgott hírek
szerint privatizációs ajánlatokat tesz a Demokratikus
Baloldal Pártjának (SDL’), így próbálván
bevonni azt a kormányzásba. Az ellenzék újabbnál
újabb privatizációs visszaélések kivizsgálását
kéri az ügyészségtôl. Forró hangulatú
szimpátiatüntetések Vladimír Mecÿiar mellett.
Február 10-én Jozef Moravcÿík vezetésével
(és 10 parlamenti képviselô részvételével)
megalakul a HZDS „A politikai realizmus alternatívája” elnevezésû
frakciója, négy nap múlva Moravcÿíkot
kizárják a pártból. 17-én szavazásra
bocsátják az elôrehozott választásokra
vonatkozó törvényt, az SDL’ ugyanis ennek elfogadásához
köti a Mecÿiar elleni bizalmatlansági indítvány
támogatását. A szükséges 90-hez hiányzik
néhány remélt HZDS-szavazaton kívül az
Együttélés elnökének (Duraynak) és
egyik képviselôjének szavazata is. A mérleg
nyelvének szerepét játszó SDL’ végre
elszánja magát, és választás elé
állítja Mecÿiart: ha nem fogadja el az októberre
tervezett választásokat, határozati javaslatot terjeszt
elô az erôsen megkérdôjelezhetô privatizációs
döntések érvénytelenítésérôl,
és a kormányfô, valamint Július Tóth
pénzügyminiszter elleni ügyészségi vizsgálat
kezdeményezésérôl. 20-án leváltják
L’udovít Cÿernákot az SNS élérôl,
és a jóval radikálisabb Ján Slotát választják
meg elnöknek; a HZDS aláírásgyûjtést
indít, melynek célja népszavazás kiírása:
a három követelés egyike – a parlamenti képviselôk
kötött mandátuma – rendkívül negatív
nemzetközi visszhangot vált ki.
Március 9-én a köztársasági
elnök a parlamentben már éles hangú beszédben
bírálja a kormányt. Ezt követôen az események
felgyorsulnak: a kereszténydemokrata Ladislav Pittner indítványozza
a bizalom megvonását Mecÿiartól, a HZDS-es Olga
Keltosÿová Michal Kovácÿ ellen terjeszt be bizalmatlansági
indítványt. Március 11-én a parlament megvonja
a bizalmat Vladimír Mecÿiartól. 14-én lemond
a kormány. Az elnöki palota elôtt, a tüntetô,
feldühödött tömeg újságírókat
lincsel meg. Március 16-án leteszi az esküt az összes
ellenzéki párt részvételével alakult
ideiglenes Moravcÿík-kormány.
Aztán már viszonylagos
nyugalomról tudósítanak az újságoldalak.
Néha egy-egy robbantás, lövöldözés
– piszlicsáré maffiaharcok. A zaftosabb hírek most
is a privatizációról szólnak, immár
múlt idôben. Kiderül, hogy Mecÿiarék a hatalomban
töltött legeslegutolsó pillanatig privatizációs
döntéseket hoztak. Ezeket most részben érvénytelenítik.
És nemsokára ez az átmeneti garnitúra is hoz
döntéseket a magánosításról. Köztük
gyanúsakat is. Ôk sem elsô bálozó szûzleányok.
De nem ám! És mégis micsoda különbség!
Fél évig újra lehet levegôt venni ebben az országban.
A nyár folyamán aztán
egyre izgatottabb a sajtó. A közvélemény-kutatások
fölényes HZDS-gyôzelmet jósolnak. Az ideiglenes
hatalom meg, úgy tûnik, belefeledkezik történelmi
szerepébe (még szeptemberben is privatizálgat), a
kormánypártok egymás torkának esnek – mindenik
bízik saját erejében, nem gondolkoznak koalícióban.
Úgymond saját értékrendjüket védelmezik,
pedig ha sejtenék, hogy az új választásokon
jelentôsen megerôsödô Mecÿiar egyik elsô
döntése a szeptemberi privatizációs határozatok
érvénytelenítése lesz! Pedig hát igazán
sejthetnék: ismerik a közvéleményt, és
tudják, mire megy ki a játék. És azt is: Mecÿiarnál
nincsenek játékszabályok. Most, az állami limuzinokban
hanyagul elterpeszkedve, és cuki kis cementgyárakról,
húsüzemekrôl álmodozva, mégis túl
nagy a mellény. Öreg hiba.
Aztán elérkezik szeptember
utolsó és a választások elsô napja. Mecÿiar
feleségével karon fogva, jó hangulatban érkezik
a lakhelye szerinti választókörzet szavazóhelyisége
elé, ahol nagy számú bel- és külföldi
újságíró fogadja. A választási
bizottság elôtt azonban váratlanul kiderül, hogy
nincs rajta az adott körzetben választani jogosultak listáján.
Ez Mecÿiar számára kitalált helyzet (sok minden
utal arra, hogy valóban maga szervezte így), a nagy manipulátor,
akirôl egy-egy beígért privatizáció elmaradása
után még koalíciós partnerei is úgy
nyilatkoztak, hogy a „félrevezetés” a munkamódszere,
elemében van. Törvénysértésrôl,
alkotmányos jogainak sárba tiprásáról
beszél a tévétársaságok kamerái
elôtt, majd felháborodottan távozik. Az esti hírek,
a reggeli újságok – a parlamenti választások
kellôs közepén – telis-teli Mecÿiar megaláztatásának
hírével. Hogy mindez milyen hatással volt a választások
második napjának kimenetelére, nehéz megmondani.
Annyi bizonyos, hogy a HZDS 35 százalékkal az elsô
helyen végez, míg az SDL’ vezette baloldali választási
koalíció, a Magyar Koalíció és a Cÿarnogursky´-féle
Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) csak alig több, mint 10-10
százalékot, a Moravcÿík vezette Demokrata Unió
(DÚ) 8,57, a szlovák baloldali gondolkodásmód
történelmi mélypontját reprezentáló
Szlovákiai Munkások Szövetsége (ZRS) 7,34, a
fasisztoid húrokat pengetô Szlovák Nemzeti Párt
pedig 5,4 százalékot szerez. Így hát a ZRS-t
és az SNS-t bevonva Mecÿiar közel 48 százalékos
parlamenti támogatottsággal alakíthat kormányt.
Mecÿiar jól megválogatott
– titkos (és persze, alkotmányellenes!) szerzôdésekkel
is sakkban tartott – parlamenti képviselôi révén
immár stabil szavazattöbbséget tudva maga mögött,
egy pillanatig sem tétlenkedik. A november 4-én megalakuló
parlamentben újból megindul a gôzhenger. A negyedikérôl
ötödikére virradó éjszakán visszahívják
a közszolgálati televíziót és a rádiót
felügyelô bizottságok minden tagját, és
kizárólag kormánypárti tagokból álló
testületeket neveznek ki; a rádió vadonatúj kuratóriuma
még ezen az éjszakán összeül, leváltja
a rádió elnökét és új elnököt
nevez ki; a privatizációt – az ellenôrzés minden
lehetôsége nélkül – a Nemzeti Vagyonalap kizárólagos
hatáskörébe helyezik, ugyanakkor ennek korábbi
elnökségét és felügyelôbizottságát
megbízható személyekkel helyettesítik; leváltják
a fôügyészt, és újat neveznek ki; a Nemzeti
Ellenôrzési Hivatal elnökét és alelnökét
leváltják, helyükbe a saját embereiket ültetik;
a SIS ellenôrzésével megbízott parlamenti bizottságot
kizárólag kormánypárti képviselôkbôl
állítják fel; parlamenti bizottságot hoznak
létre a tavaszi „alkotmányos válság” kivizsgálására.
Ezt követôen már
gôzerôvel dolgozik a mecÿiari „pofonofon”, s megint oly
mértékben felgyorsulnak az események, hogy azoknak
még távirati stílusban történô ismertetése
is lehetetlen ezen írás terjedelmi keretei között.
Az Egyetemi Könyvtár
is zárni készül már, visszacipelem hát
a hat súlyos újságköteget, és zsongó
fejjel hazaindulok. A Fô téren most balra, a régi városháza
felé veszem az irányt, és megtekintem a gótikus
kapu két oldalára fölerôsített középkori
pozsonyi mértékek etalonjait. Átbaktatok a félig
gótikus, félig reneszánsz udvaron, és kijutok
az esztergomi érsek hajdani téli palotája elé,
ahol 1848 márciusában megalakult az elsô felelôs
magyar kormány, és ahol százhúsz évre
rá, 1968 nyarán elôször nyer nyilvános
megfogalmazást a Brezsnyev-doktrína; ez utóbbi eseményre
márványtábla emlékeztet. Egyébként
a vár után ez az épület volt Kovácÿ
köztársasági elnök második ideiglenes szállása.
Oldalról még egy emléktábla ékesíti:
a dombormûvet Paracelsusról, a híres középkori
alkimistáról mintázták. Röpke pillantást
vetek feléje, és a Kalapos utcán át elhagyom
a történelmi városmagot.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta