1994-ben lemondták a világkiállítást
1994: a három évvel korábban elhatározott, s két évvel késôbbre, 1996. május 11.–október 4-re tervezett világkiállítás lemondásának esztendeje. A lemondás 27 jelentkezô országot érintett.
Magyarország nehéz pénzügyi helyzetében nem engedhet meg magának akkora közköltekezést, amit a világrendezvény megkövetelne – indokolta parlamenti elôterjesztését a kormány. Ígérte ugyanakkor a kapcsolódó fôvárosi beruházások befejezését és a honfoglalási millecentenárium megünneplését 1996-ban. Összesen 45 milliárd forintra becsülte a különbséget a világkiállítás és az a nélkül megvalósuló beruházások költsége között, ezen belül 43 milliárdra tette az 1996-ig elérhetô megtakarítást. Utóbbi kedvéért mindjárt átütemezte, két-három évvel elcsúsztatta a lágymányosi egyetemi építkezéseket, bár a késleltetésbôl végül egy-két évvel több lett.
A világkiállítás lemondása – az 1994. augusztus 5-i, 8 százalékos leértékelésen kívül – határozott lépés akart lenni a gazdaság stabilizálására, hogy aztán jöjjön nyolc hónap egy helyben topogás, Békesi László pénzügyminiszter fokozatos elszigetelése, a kompromisszumos pótköltségvetés, a privatizációs törvény koalíciós huzavonája meg a dagonyázás a „társadalmi-gazdasági megállapodás” körül.
Mindemellett nyilvánvalóan féltek a fiaskótól is, sôt valószínûleg a fenyegetô blamázs lehetett a döntô érv Horn Gyula szemében. 1991. október 15-én, amikor a parlamentben a külügyekrôl vitáztak, Horn sajnálkozásának adott hangot, amiért a világkiállítás úgymond a „pártcsatározások áldozata lett”. Csatározások csakugyan voltak, épp aznap jelentette be Roszik Gábor evangélikus lelkész (MDF), hogy ha Budapest nem akar világkiállítást, akkor megrendezi szûkebb pátriája, Gödöllô. Elôzô nap meg az egykori építôipari kisszövetkezeti elnök, késôbbi pénzügyminiszter, Szabó Iván rendezett kirohanást a fôvárosi vezetés ellen, amiért a közgyûlés október 10-én nemet mondott az expóra: „Éreztem már, (…) amikor szerény padsorunkból Demszky Gábor a fôpolgármesteri szék magasságába emelkedett, hogy lesznek nehézségek. Azt azonban a legelvakultabb SZDSZ-ellenes propagandának sem tudtam volna elhinni, hogy olyan szobát fog kapni a Városháza elefántcsonttornyában, ahonnan sem az országra, sem Budapest egészére nincsen kilátás, kizárólag a Mérleg utcára!” És azokban a napokban indította – késôbb szolid érdektelenségbe fulladt – népszavazási akcióját a nagy vállalkozó politikus, Palotás János, a munkaadó szervezetekkel meg a Karsai Róbert vezette Világkiállítási Fórummal együtt.
„Pártcsatározások”: az órendszerbeli beidegzettség kulcsszava. Aki bírál, az akadékoskodik, az a „népgazdasági érdekkel” szemben lép föl. Hiába, hozzá kellett szokni ahhoz, hogy az ellenvéleményeknek tétjük is lehet. De persze nyilván a külpolitikusi szemnek is tetszetôs a fennakadás nélküli egység – föltéve, ha ebbôl nem lesz blamázs. 1994 júniusában, az MSZP–SZDSZ koalíciós tárgyalások idején Horn Gyula, megbízható forrásaink szerint, valósággal megkönnyebbült, amikor az Expo lemondása került szóba.
„Az eddigi elôkészítô munka nem felelt meg az elfogadott expótörvénynek, az eredeti koncepció megvalósítására már nincs esély” – állapítja meg a koalíciós megállapodás, bár még nyitva hagyja a „pozitív döntés” és vele egy módosított expóterv lehetôségét. A kormányprogram szûkszavúbb: csak annyit ír, hogy a kormány rövid távon „felülvizsgálja az expo elôkészítésével kapcsolatos munkálatokat és meghozza a szükséges döntéseket”. És július 29-én, két héttel hivatalba lépése után felülvizsgálta.
Két további kormányülésen készítették elô, majd a parlamentben október 4-én kezdték tárgyalni a törvényjavaslatot az EXPO ’96 lemondásáról.
A BIE (a párizsi Világkiállítások Nemzetközi Irodája) osztályozása szerint „B” kategóriás világkiállítást írtak ki, így a kiállítás összes kerítésen belüli költségét, a pavilonokét is a rendezô országnak kellene állnia – érvelt a kormány. Hiányolta az átfogó koncepciót is, az ehhez szükséges pénzt is a budapesti expóhoz. A magyar pavilon tervezett „üzenetét”, mely Bartók Béla és Bolyai János munkásságára épült volna, nem találta értelmezhetônek. Nem mulasztotta el fölsorolni az utóbbi húsz évben lemondott világkiállítások példáit: Párizs, Chicago, Miami, Philadelphia, Los Angeles, Quebèc, Velence…

H

Emlékezzünk a meg nem rendezett világkiállítás harcos történetére, erre az expókálváriára címszavakban, némiképp elfogultan. A gyökerek a sógorhoz nyúlnak vissza. 1987 szeptemberében a magyar és az osztrák kormány elsô embere, Grósz Károly és Franz Vranitzky kinyilvánítja a készséget az 1995-ös Bécs–Budapest világkiállításra. Egy év – 1988. június – és megvan a szlogen is: „Hidak a jövôbe”, a vasfüggöny átívelését szimbolizálva: ni csak, odaát is emberek laknak.
Az elsô „társadalmi vitát” a Fidesz kezdeményezi 1989 februárjában, a pulpituson Langmár Ferenc közgazdász elnököl (HVG, 1989. február 19., Lovas Zoltán tudósítása).
A világkiállítási bizottság vezetôje, Marjai József volt miniszterelnök-helyettes meg a késôbbi kormánybiztos Somogyi László volt építésügyi miniszter is megjelenik. Már akkor kevésnek tûnt az idô; s persze a költségekbôl sem találtak az állami vezetôk – bevallásuk szerint – 30-40 milliárdra fedezetet. Marjai jellegzetes gondolatfutama: „A 90-es évek közepére már egy más, egy Európába integrálódó Magyarországra van szükség. Ezt kell feltételezni!”
A régi parlament kétszer tárgyalja (1989. március és november). A második körben hozzászól Balla Éva, SZDSZ-hez tartozást vállaló képviselô, aki a nagy beruházások kockázataira, a költségvetés homályba burkolt tehervállalására, a felelôs döntésre figyelmeztet. „Ma nagy divat az adórendszer kidolgozóit szidalmazni, becsületükbe gázolni. Nem értek egyet, már csak azért sem, mert az elôterjesztést mi fogadtuk el, a döntést mi hoztuk. A felelôsség elsôsorban a miénk, és ez elôl kitérni nem lehet. Kérem képviselôtársaimat, hogy e felelôsség elôl most legalább a világkiállítás ügyében ne térjünk ki.”
Balla hátterében ott munkálkodik a kritikus csapat, Greskovits Béla és a Kopint-Datorgosok. Kritikus észrevételeiket Somogyi kormánybiztos nem osztatja szét a képviselôk között. (Sebaj, kiadja ôket a HVG Rt. 1990 elején, Greskovits Béla–Borszéki Zsuzsa–Palócz Éva: Hidak – de hová? címmel.) A világ expóiban gyakran elôforduló veszteségekre figyelmeztettek (volna); a tervalku jól ismert mechanizmusára, arra, hogy az illetékes elvtársak ennyi költséget mondanak, aztán, amikor zöld utat kapnak, derül ki, hogy sokkal több. Kitérnek többek közt az 1978-ban induló magyar–osztrák szállodaépítô program tanulságaira is: „a magyarok a sódert adták”, mutatnak rá a szegényebbik rokon halmozott hátrányára. (Most, hogy ezt írjuk, derül ki: az Audi Hungária, a nagyságban immár a Mol Rt.-vel vetekedô magyar cég, alvállalkozóitól évi 4,7 milliárd márka (!) értékû alkatrészt vesz át, de ennek mindössze 1,3 százaléka származik magyar beszállítótól.)
Még egy gyanakvó ember ebbôl az idôbôl: Kornai János közgazdász professzor, aki a gomba módra szaporodó rt.-ket, kft.-ket tulajdonosi felelôsség nélküli Capitaly-játéknak tartja. Indulatos röpirat címû pamfletjében írja: „A világkiállításról szóló törvény helyezze kilátásba azok bôkezû megjutalmazását, akik a javaslatot készítették, feltéve, hogy a kiállítás az ígért eredménnyel jár. Ugyanez a törvény írja elô a jelzálog maradéktalan érvényesítését, amennyiben a kiállítás anyagi kudarccal végzôdik. Elôre biztosítani kell az alkalmas szükséglakásokat, ahová az elôterjesztés készítôi kudarc esetén átköltözhetnek.”
A régi parlament utolsó hónapjaiban, 1990 tavaszán ideiglenes bizottságot állítanak föl, az MDF-hez csatlakozott Zsigmond Attila vezetésével. Ott nyüzsögnek – szakértôként – az ellenzéki pártok aktivistái, egyben környezetvédôk. Állami vezetôket citálnak a bizottság elé, a Népszabadság fanyalog, ez kérem nem is meghallgatás, hanem kihallgatás. Szó esik valami telekspekulációkról, de a vizsgálat nem zárul le, az egyik környezetvédô, Páska Csaba mégis nyilatkozik a félkész tényekrôl, mire a többiek, például Langmár Ferenc, elhatárolják magukat. A félkész tényállás szerint a Magyar Hitel Bank az általa alapított Ingatlanbankba sanszos világkiállításkörnyéki telket apportált, az igazgatóságában meg ott ül, hogy mást ne mondjunk, Somogyi, a kiszuperálódófélben lévô expóbiztos, aki e hírre „tételes vizsgálatot” kér… Egyébként 1989 decemberében döntöttek a dél-budapesti helyszínrôl, kiejtve a gazdagréti „zöldmezôs” beruházást, meg az óbudai Hajógyári-sziget környékét, ahol a szálak a Co-Nexus-birodalom meg a Pénzügykutató vállalkozó szelleméhez vezetnek.
Az elsô szabadon választott kormány programja, a Nemzeti Megújhodás józan, visszafogott világkiállításpártinak mutatkozik: a „megrendezés minimumprogramjá”-ról ír, kiemelve a finanszírozási terv készítését, a bevételek és ráfordítások ütemezését. Baráth Etele kormánybiztos 1990 ôszén elôáll a koncepcióval (Népszabadság, 1990. otóber 24.), amelynek „Infrastrukturális alapprogram”-ja néhány nagy tételt kiszûr a korábbi grandiózus tervekbôl. Benn tartja a Bécs–Budapest autópályát meg az M0-s körgyûrût, de kihagyja a Béccsel összekötô gyorsvasutat, búcsút mondva a 142, netán 112 percre rövidített álomutazásnak; bennhagyja a Hungária körút, az 5-ös és 6-os fôutak fejlesztését meg a Lágymányosi hidat, de ejti a Dél-Buda–Rákospalota metrót. 1990. november 13-án a BIE ideiglenesen bejegyzi a Bécs–Budapest ’95-öt. Baráth további ténykedése: 8,5 milliárd dollárra (!) gyûjt be állítólagos „szándéknyilatkozatokat” külföldi befektetôktôl az expo finanszírozására. Kínos eset, Zimay Judit, a Magyar Nemzeti Bank szakértôje leplezi le: az ajánlatok elenyészô része utal arra, hogy pénzt hoznának, annál többen vannak, akik megrendelésre ácsingóznak. Az Állami Számvevôszék is bizonytalannak látja a finanszírozást.
A szabad önkormányzati választások után Demszky Gábor fôpolgármestert elsô külföldi útja Bécsbe viszi, s mindjárt arra a gondolatra jut: egy évvel késôbbre, ’96-ra kellene halasztani az Expót (Beszélô, 1990. november 24., Fényi Tibor tudósítása). A fölvetést idehaza többnyire burkolt világkiállítás-ellenességnek értelmezik. Különösen, amikor a fôvárosi közgyûlés – a „kormányzó” SZDSZ és a „kormányzástól távol maradó” Fidesz szavazatával – elutasította az 1995-ös megrendezést, és 1996-ban is csak hét feltétellel támogatta, követelve többek között a szükséges törvények megalkotását, részletes finanszírozási terv és környezetvédelmi hatástanulmány készítését.
Így kanyarodtunk be a tûzijátékos 1991-es évbe. Meglehetôsen nagy, 172 hektárnyi, igen dzsumbujos területet szemelnek ki az expónak, a Lágymányos–Ferencváros–Csepel-sziget északi spicc háromszögben. Az SZDSZ országos tanácsa május elején állást foglal a világkiállítás megrendezése ellen, a fôváros közgyûlése pedig május 9-én kimondja: nem teljesült a decemberi hét feltétel, ezért az expót sem ’95-ben, sem késôbb nem támogatja. A kerületek mozgolódnak, önállósodásért küzdenek az ôket tanácsrendszerre emlékeztetô fôvárosi „túlhatalommal” szemben. Koppány Zoltán józsefvárosi polgármester vezetésével fölvillantják az „Élô Expo” koncepcióját, amely különbözô helyszíneken bemutatott rugalmas programokra épített volna, azaz Bécs építkezik, mi meg ehhez igazodva bemutatókat csinálunk. Apró mezaliansz: a május 9-i közgyûlés szünetében, mialatt tehát formálódik a fôvárosi expóellenes álláspont, a kerületi polgármesterek ott, mindjárt az Újvárosházán sajtóértekezleten jelentik be, hogy kell nekik az Élô Expo.
A magyar sajtó bagatellizálja a Bécsben készülôdô, Szabadságpárt kezdeményezte népszavazást. Május 14-én jön a hidegzuhany: a bécsiek 70 százalékának nem kell világkiállítás. A magyar kormány épp aznap, a bécsi eredményt be sem várva ülésezik, vigyázó szemeit ugyanis nem Bécsre, hanem Budapestre veti. Keményen síkraszáll tehát az 1995-ös Bécs–Budapest világkiállítás mellett. Észbe kap, másnap sebtiben újra összeül, és kimondja: egyedül is megcsináljuk, még ha egy évvel késôbb, ’96-ban is. Kupa Mihály pénzügy- és Bod Péter Ákos ipari miniszter a döntés ellen szavaz.
A parlament június 5-én elfogadja a határozati javaslatot az 1996-os budapesti világkiállítás megrendezésérôl, leszavazza ugyanakkor azt a Fidesz–SZDSZ-es javaslatot, amely záros határidôn belül a téma kidolgozására és megvalósíthatósági tanulmány készítésére bírta volna rá a Világkiállítási Programirodát.
A téma valóban fogas kérdéssé vált, így, Bécs nélkül. Még az 1991 ôszén elfogadott világkiállítási törvény is az „Utak a jövôbe” mottót cikkelyezi be, ami nem valami fantáziadús változata a régi vasfüggönyös szlogennek. Egy pillanatra fölvetôdik a „Kultúrák találkozása” – a kormány nevét is adja hozzá –, de hamar elfelejtik, nincs szakkiállítás jellege (meg aztán, bár ez csak a mi szubjektív beleérzésünk, zavarba ejtôen emlékeztet az „Idegen – szép”-re). Majd csak Barsiné Pataky Etelka kormánybiztossága alatt, 1992 nyarára ötlik ki a „végleges” mottót: „Kommunikáció egy jobb világért”.
A téma szegényes, viszont egyszer s mindenkorra leszögezik: a költségvetés 1990-es áron 17 (folyó áron 30) milliárdot áldozhat a világkiállításra. Kupának nyilvánvalóan része van ebben a döntésben; fennhangon viszont úgy nyilatkozik, a 30 milliárd egyértelmûen nemet jelent a világkiállításra, hisz a költség 100 milliárd is lehet.
Ôsszel kiújul a kormány–fôváros vita a világkiállítási törvénytervezet miatt. Elôterjesztésében a kormány kierôszakolna egy olyan passzust, amely kötelezi a fôvárost: fizesse meg a 17 milliárdos költségvetési maximumon felül a világkiállításhoz kapcsolódó projektek (úgymint 1-es villamos pályaépítés, más villamosvonalak meghosszabbítása, közmûvek, Lágymányosi híd építése, 6-os fôút bevezetése, tömegközlekedési jármû-, kulturális és egészségügyi beruházások) költségeit. Ezt s vele az egész törvénytervezetet elutasítja a fôváros közgyûlése október 10-én. December 3-án kis híján kétharmados többséggel szavazzák meg a világkiállítási törvényt. (A szavazási lista kiadását sajnos az Országgyûlési Hivatal „nem vállalta”, mivel attól tart, a 2000-es dátumváltás megkavarta az akkori idôk számítógépes nyilvántartásait.)
A törvény a világkiállítás területét 80 hektárra szûkíti, elhagyja például az északi Csepel-spiccet. Budapest anyagi kötelezése, mely nyilvánvalóan sértette volna az önkormányzati törvényt, módosítóindítványra kikerül a szövegbôl.
A BIE 1992. február 28-án jegyzi be az Expo ’96-ot, majd az év december 5-én a Bechtel amerikai cég segedelmével összeállított expóköltségvetésre is rábólint.

H
 

A történet legnagyobb képtelensége a „vállalkozói alapú” világkiállítás. A jelzôt még Somogyi kormánybiztos, illetve még ôt is megelôzve a Magyar Gazdasági Kamara dobta be a köztudatba. Az expóért lobbizók „vállalkozói alapon” próbálták elhitetni, hogy a költségvetés lyukait be lehet tömködni a várt bevételekkel meg a magántôkepénzesek befektetéseivel.
Az Antall-kormány egy ideig komolyan is vette a vállalkozói mivoltot. Hiszen be volt betonozva a világkiállítási törvénybe a legfeljebb 17 milliárdos költségvetési kötelezettségvállalás.
Palotás János is komolyan vette: „Gyakran elhangzik, hogy vállalkozók, akik megrendelésben, busás haszonban bíznak, persze, hogy mások kárára is akarják az expót. (…) Nem az én feladatom, hogy elmagyarázzam, mit jelent ez a sértés a vállalkozói kör felé, de szeretném elmondani, hogy a vállalkozók ezt értik, hallják és nem fogják elfelejteni” – ragadtatta el magát az Országgyûlés 1991. május 27-i munkanapján. A sértôdést nem igazolta a történelem: a vállalkozók sehogy sem akartak tôkét befektetni a világkiállításba, viszont annál többen reméltek tôle munkát, megrendelést.
Ahogy telt az idô, a kormány igyekezett megkerülni a 17 milliárdos szabályt. Az egyik ilyen húzás az volt, hogy az 1992 végén létrehozott világkiállítási alapba fizettek költségvetési támogatást (1993-ban 13,7 milliárd forintot), ráadásul ezt nem is költötték el mindjárt, hanem államkötvényt vettek belôle, az állam mint világkiállítási alap hitelezett az államnak mint en bloc, hogy a kamat is az expóbukszát vastagítsa. Közben, 1993–94-ben 6 milliárd forintnyi hároméves lejáratú felsôoktatási kötvényt bocsátottak ki, 25 százalékos kamattal, a ’93-as adagot egy biztosítócég jegyezte le (AB Aegon), a ’94-est egy szélesebb kör, akiknek befektetési adókedvezménnyel együtt évi 32-34 százalékot hozott az Universitas. A kamatot sem számolták el a költségvetést expo miatt terhelô tételek között.
Azt is „kifelejtették” az elszámolásból, hogy a ferencvárosi oldal Petôfi híd és a – mára már a Lágymányosi híddal megduplázott – Déli összekötô vasúti híd közt húzódó expótelkeit a MÁV-tól sajátították ki, s ennek fejében a parlament 5,1 milliárd forint vagyonjuttatásra kötelezte az ÁVÜ-t. Ebbôl nem lett semmi, ám 1994 végén az ÁVÜ portfólióátadási kötelezettségét a MÁV társadalombiztosítás felé fennálló, 4,78 milliárdos tartozásával állították szembe. De ebbôl a cserébôl sem lett semmi. Végül a költségvetés fizetett a tb-nek, mégpedig – a tb 1994-es zárszámadásának egy apróbetûs lábjegyzete szerint – 8,4 milliárd forintot.
Az 1994-es vagyonpolitikai irányelvekben a privatizációs bevételekbôl is 2,5 milliárdot rendelt a T. Ház a világkiállítási költségekre. További törvények áfavisszatérítést, szerencsejátékadó-mentességet helyeztek kilátásba az expo szállítóinak. Az önbecsapás csúcsa pedig egy elszámolásbeli trükk volt: a Lágymányosi híd és az egyetemek építését külön költségvetési elôirányzatnak számolták el, mintha nem a világkiállításhoz tartozott volna.
A Horn-kormány 176,5 milliárd forintra becsülte a világkiállítás összköltségét, ebbôl 125,37 milliárdnak közpénzekbôl, 31,13 milliárdnak pedig vállalkozói forrásból kellett volna összejönnie. Utóbbiból azonban 1994. június 30-ig csak 0,23 milliárd forint csordogált be, az Amstel és a Coca Cola állítólagos szponzoradományából, amely valójában a kizárólagos italszállítói jog megvásárlását takarta.
Ezzel szemben vonultatta föl Barsiné Pataky Etelka (MDF), az augusztus 5-ével leváltott expóbiztos a 93,3 milliárd forintos költségszámítását. Az október–novemberi
7 ülésnapon, nettó 17 órán át tartó parlamenti vitában azonban kiderült, a két szám ugyanazon az elôrejelzésen alapul, csak Barsiné „szakmailag” közelítette meg a kérdést, vagyis az összegbe azokat a tételeket vette bele, amelyeket a világkiállítás-szervezôk expóköltségnek tekintettek. Ehhez a „szakmához” azonban akkor már senki sem értett.
A Fidesz a pragmatikus ellenzéki szolidaritást választotta, és nemet mondott a világkiállítás lemondásáról szóló törvényre. Orbán Viktor 1991. november 5-én még így beszélt a parlamentben: „…a budapesti Expo egy bizonyos Grósz Károly MSZMP-fôtitkár által megálmodott szocialista nagyberuházás hagymázos álmának, a bécs–budapesti expónak a folytatása. Az akkori terv célja több mint nyilvánvaló volt: a kádári »legvidámabb barakk« ütött-kopott építményét lett volna hivatott reklámozni a fejlett Nyugaton, nem kevés politikai tôkét kovácsolva ezzel a hazai kommunista vezéreknek. Idôközben, hál’ Istennek, történt egy s más, így az akkor logikusnak ígérkezô koncepciót elsöpörte a történelem, fôszereplôivel együtt. Maga a terv azonban, programirodájával és kormánybiztosával az élen, sajnos, maradt.”
Most, 1994 ôszén a Fidesz elnöke hallgatott, csak a név szerinti szavazáson állt föl és mondta be a nemet. Kósa Lajos Fidesz-vezérszónok valami olyasmit magyarázott: most nem az a kérdés, miképp vélekedtek eredetileg a világkiállításról, hanem az, hogy minek nagyobb a kára, a leállításnak-e vagy a folytatásnak. A lemondást úgymond politikai (értsd: SZDSZ-es) döntésnek nevezte, amely „koalíciós feltétel” volt.
A lemondást 232 igen, 94 nem szavazattal, 6 tartózkodással szavazták meg. Az MSZP-bôl Szûrös Mátyás nemet mondott, Baráth Etele tartózkodott.
Ez történt 1994. november 8-án. A BIE november végén visszavonta Magyarországtól a világkiállítás rendezési jogát. Akárcsak három éve, most is volt népszavazási aláírásgyûjtés, az Új Magyarország címû napilap és az Ifjúsági Demokrata Fórum szervezésében. Most sem gyûlt össze a referendum kiírására kötelezô százezer hiteles aláírás, bár 80 ezer állítólag összejött.
Egyetlen kártérítési pert ismerünk, amelyet expószállításra kötött szerzôdés miatt indítottak: a szegedi Könnyûszerkezet-építô és Szolgáltató (Kész) Kft., illetve ennek közkereseti társasága kiállítási csarnokot épített volna, és el is készítettek egy mintapavilont. Az elmaradt hasznot is beszámítva, 4 milliárd forintra perelik a Kincstári Vagyonkezelô Irodát;  utolsó, 1998 februári hírünk szerint a Fôvárosi Bíróságnál hoztak valami közbülsô ítéletet, mire majdnem megegyeztek, de aztán mégsem, így a bíróságon folytatták. Azóta is itt tart az ügy – tudtuk meg Varga Mihálytól, a Kész Kft. ügyvezetô igazgatójától.
Talán minden másképp lett volna, ha a ferencvárosi expótelkek már akkor elkeltek volna. Jött volna egy tôkepénzes, mint most Peter Munk, a kanadai mágnás meg Demján Sándor, honi üzlettársa a TriGránit cégcsoportban. Megveszik, s mint okkal remélhetô, beépítik, fölvirágoztatják, a környezô telkekkel és gazdasági élettel együtt. Ha akkor így történt volna, ha akkor lett volna ilyen pezsgés, vállalkozó szellem, egész biztosan meg is lehetett volna csinálni a világkiállítást.
1993–94-ben a ferencvárosi oldalon 11 telek közül mindössze hármat sikerült eladni. Ebbôl az akkori hírek szerint 600 millió forintot láttak a világkiállítás-szervezôk, ám elôbb még a dózerolás, tereprendezés 2 milliárdba került. Most, 2000 márciusának végén a TriGránit 2,38 milliárd forintért megvette a maradékot. Ez sem valami vaskos ár, hiszen, mint láttuk, az államnak úgy 7 milliárdjában van a terület. De ne feledkezzünk meg az árukapcsolásról, az új Nemzeti Színházról, melynek fölépítését pár hónappal korábban vállalták Demjánék 6,7 milliárdért (2002-es áron). Igaz, ez is áfa nélkül, ráadásul „szerkezetkész állapotban” értendô, azaz nincs benne például a színpadi gépezet. Ám itt nagyobb dolgok vannak: a Nemzeti Színházra 10,7 milliárdnál nem lehet többet költeni, hiszen a kormány azzal a megokolással mondta fel az Erzsébet téri helyszínt ’98 ôszén, hogy nem lehet ennyibôl kihozni. Orbán Viktor még elô is vette az 1991. november 5-i szófordulatot: „szocialista nagyberuházás”.
Árukapcsolás: megint önbecsapás, telekárba rejtett szubvenció. De akkor is: Demjánék megveszik a ferencvárosi telkeket, beépítik, befektetnek 550 millió dollárt, a legutóbbi TriGránit-opusz, a Westend City Center költségének jó kétszeresét. És ez a nagy különbség 1994 és 2000 között.
 

A világkiállítás jósolt összes költségeinek alakulása*
Kelt Forrás Milliárd forint
1988. november Tárcaközi bizottság elôterjesztés 117,7 (1987 eleji áron)
1989. március Kormány beszámolója az Országgyûlésnek 112,6–142,6
1989. március Fidesz-számítás 200-300
1990. október Baráth Etele-féle koncepció (infrastrukt. „alapprogrammal”) 149,38
1992. ôsz Barsiné Pataky Etelka-féle programiroda 51,56 (’90-es áron)
 (Bechtel alapján) 75,22 (folyó áron)
1994. május Barsiné vezette programiroda 99,63 (folyó áron)
1994. október Vita az Expo ’96 lemondásáról szóló törvényjavaslatról
 – kormány 176,5 (folyó áron)
 – Barsiné Pataky Etelka  93,7 (folyó áron)
* A teljesség igénye nélkül.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta