1995 Dayton éve volt – miként bizonyos értelemben az egész kilencvenes évtized a balkáni válság jegyében telt el. Mert a Balkán újra nemzetközi probléma lett. A régió meghatározó folyamatai ugyanis eltértek a korszak legfôbb összeurópai trendjeitôl (a nacionalizmusok és az autokráciák tobzódása szemben a nemzetállami kereteket átlépô globalizálódással-integrálódással és a demokratizációs hullámmal), másrészt konfliktusaikat a régió államai és népei olyan atavisztikus módszerekkel akarták rendezni (agresszív háborúkkal, brutális etnikai tisztogatásokkal), amelyek a modern európai politizálás eszköztárából, legalábbis reményeink szerint, már kivesztek. Ráadásul ez a szituáció alkalmat adott egyes nagyhatalmaknak arra, hogy a zavarosban halásszanak. S mindezek a problémák igen koncentrált formában jelentkeztek a gyakran „6+1-1”-esként jellemzett posztjugoszláv válságban (a hat volt jugoszláv köztársaság plusz Albánia, mínusz Szlovénia).

A régi Jugoszlávia egyfajta kettôs egyetértésen alapult. Volt egy belsô, délszlávok közötti egyetértés arról, hogy nekik maguknak szükségük van valamilyen állami közösségre. Ez az elképzelés egyrészt a délszláv népek közös identitásából, a jugoszlávizmus különbözô formáiból származott, másrészt pedig – és legfôképpen – abból, hogy a legújabbkori történelem nagy fordulópontjai a délszláv nemzeteket ismétlôdôen egy politikai érdekközösségbe tömörítették: például mindannyian tartottak elôbb az olasz és a német, majd késôbb a szovjet imperializmustól. És volt egy külsô egyetértés is: mind a versailles-i, mind a jaltai világrend meghatározó nagyhatalmai az európai erôegyensúly szerves részének tekintették Jugoszláviát, ezért támogatták létezését. Ezek a tényezôk tették lehetôvé a délszláv egységállam létrehozását 1918-ban, illetve felújítását 1944–1945-ben.

Ennek a kettôs egyetértésnek mindkét fele semmissé vált a kilencvenes évekre. Nem volt már olyan nagyhatalom, amelynek valóban fontos érdekei fuzôdtek volna Jugoszlávia létezéséhez (a német külpolitika genscheri fordulatáig még egyöntetu nagyhatalmi kórus a jugoszláv egység támogatásáról inkább csak annak volt köszönhetô, hogy rendezett és kiszámítható átalakulást akartak, nem háborús káoszba torkolló szecessziókat). Az évtizedes belsô konfliktusok felôrölték a délszlávok közös identitását, sôt az állam muködôképességét is – e tekintetben különösen fontos szerepet játszott az 1981 óta akut koszovói válság azzal, hogy megteremtette a Milosevic´-jelenséget. Végül pedig – és alighanem ez a legfontosabb – a szerbeknek, horvátoknak és szlovéneknek nem voltak már közös politikai céljaik sem. Sôt aktuális politikai céljaik éppen hogy szembefordították ôket egymással. Ugyanis a szlovének és a horvátok decentralizációs-konföderációs szándékai ellentétesek voltak a négy tagköztársaságba szétszóródottan élô szerbek egységtörekvéseivel. Miután reformtörekvéseik meghiúsultak, Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én kimondták elszakadásukat, majd még abban az évben követte példájukat Bosznia-Hercegovina és Macedónia is.

Az ország felbomlása és a szerb egységtörekvések (amelyek önmagukban véve nem voltak kevésbé legitimek, mint mások függetlenségi céljai!) végképp összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Ez az objektív konfliktushelyzet volt a délszláv háborúk alapvetô okainak egyike. A másik az, hogy az erôfölény birtokában a szerb nacionalizmus rendkívüli esélyt látott a katonai gyôzelemre. Ezért „preventív háborúkat” indított, hiszen a nem szerbiai szerbek fenyegetettsége akkor még csak potenciális volt (azaz sokkal inkább azt a regionális középhatalmi státust védték, amelyet Jugoszlávia hegemón elemeként élveztek!). A háborúk harmadik alapvetô oka pedig a milosevic´i machiavellizmusban rejlett: a szerb vezér mint a „nemzeti érdekek képviselôje” egyfajta nem hivatalos, de permanens rendkívüli állapotban akarta tartani országát, hogy megôrizhesse hatalmát.

A háborúk elsô hulláma 1991–92-ben zajlott le. A szerbek ’91-ben elfoglalták Horvátország közel egyharmadát, majd ’92-ben Bosznia-Hercegovina kétharmadát, s az utóbbiból a horvátok is kihasították a „nekik járó” egyötödöt (Szlovénia 1991 nyarán viszonylag könnyen kiugorhatott Jugoszláviából, mert a szerb nacionalizmust akkor már nem érdekelte, mint ahogy Macedónia miatt sem akart többfrontos háborúba keveredni). A harcok ezután sem szuntek meg, de Horvátországban többnyire érvényesült a tuzszünet, és Boszniában is inkább az elfoglalt területek biztosítása (politikai elismertetése és – leginkább a szerbek által alkalmazott eszközként – etnikai homogenizálása) került az elôtérbe, amit lényegében a váratlanul erôsnek bizonyult bosnyák ellenállás hiúsított meg. A külvilág pedig döbbent hitetlenkedéssel

figyelte az eseményeket. Közvetíteni próbált és béketerveket készített az EBESZ, az EU, az ENSZ – rendre eredménytelenül, nem utolsósorban azért, mert az oroszok és az amerikaiak inkább csak úgy tettek, mintha maguk is támogatnák ezeket a békekezdeményezéseket. Így valamelyik délszláv fél mindig talált okot arra, hogy egyik vagy másik nagyhatalom segítségében reménykedve elutasítsa az éppen aktuális béketervet.

Aztán ’94-tôl változni kezdtek a körülmények. A szerb oldalon a kifáradás és a belsô szakadás jelei mutatkoztak, miközben horvátok és a bosnyákok felépítették saját hadseregeiket és felújították szerbellenes szövetségüket – mindkét tekintetben hathatós amerikai segédlettel. Ez rámutat az amerikai hozzáállás megváltozására, ami mögött persze nem az emberi jogi altruizmus állt, hanem a politikai érdekek (még ha nem is tagadjuk a humanitárius szempontok szerepét, hiszen valóban véget kellett vetni a 200 ezer halottat követelô boszniai horrornak!). Az USA kezdetben ráhagyta Nyugat-Európára a válság rendezését (amit egyébként az önálló európai kül- és biztonságpolitika igézetében élô nyugat-európaiak el is vártak), mert a szerb–horvát–bosnyák konfliktus viszonylag könnyen lokalizálható volt. Nem fenyegetett azzal, hogy átcsap a volt Jugoszlávia határain, így nem hordozott az USA számára súlyos kockázatot. Emellett Washington a ’92-es elnökválasztással volt elfoglalva, és azt sem bánta, ha az önállóskodó EU és az ENSZ belebukik a rendezési kísérletekbe. Bele is buktak – hogy azután jöhessenek az USA és a NATO, mint a béketeremtésre egyedül alkalmas tényezôk.

A megváltozott körülmények közepette megtörtént a katonai erôviszonyok kiegyenlítése. A horvátok és a bosnyákok 1995 májusa és szeptembere között felszámolták a horvátországi szerb miniállamot, és visszafoglalták a boszniai szerb ellenôrzésu területek egyharmadát. Emellett a NATO augusztus 30-tól két héten át, több hullámban bombázta a boszniai szerb célpontokat (a ’99-es légiháborútól eltérôen akkor még egy ’93-as BT-határozat – igaz, kissé szabadon értelmezett – felhatalmazása alapján, vagyis az akciónak nemzetközi jogi értelemben is volt bizonyos legitimitása). Belgrád és Moszkva nem volt abban a helyzetben, hogy tevôlegesen beavatkozhassanak, s valószínuleg ígéretet kaptak arra, hogy a boszniai szerb államot – az akkor érvényes kontaktcsoport-béketervnek1 megfelelôen – nem semmisítik meg.

A katonai erôviszonyok átalakulása felgyorsította a politikai rendezést. A szeptember 8-i és 26-i tárgyalásokon elvi keretegyezmény született a békérôl a kontaktcsoport terve alapján, október 12-én általános tuzszünetben állapodtak meg, november 1-jén pedig egy amerikai kisvárosnak, Daytonnak a külvilágtól elszigetelt katonai támaszpontján megkezdôdtek a béketárgyalások Milosevic´ szerb, Tudjman horvát és Izetbegovics bosnyák elnök között. A békeszerzôdés végül a Clinton-kormányt képviselô Richard Holbrooke közvetítésével született meg november 21-én, amint éppen Holbrooke visszaemlékezéseibôl azóta már elég pontosan tudhatjuk,2 nagy amerikai nyomásra és igen kemény alkudozások után.

A békeszerzôdés szerint Bosznia-Hercegovinát eredeti határai megtartásával nemzetközi jogilag fenn kell tartani, ugyanakkor két széles önállósággal bíró országrészre osztották fel, az összterület 51 százalékát birtokló, 10 kantonból álló bosnyák–horvát föderációra és a 49 százalékot felölelô szerb autonóm államra. Szarajevó egységes maradt és az egyik kantonként a föderáció része, de fôvárosa az uniónak is. Mindkét tagállam saját elnökkel, parlamenttel és kormánnyal rendelkezik, s a szövetségi hatóságok (paritásos felépítésu kétkamarás parlament, háromtagú államelnökség, kormány) jogkörébe csak az alapvetô egyeztetések, a külügyek és a külkereskedelem tartozik, s ezekrôl is a konszenzus-elv alapján kell határozni. Ugyanakkor az egység biztosítása céljából közös központi bank és alkotmánybíróság létesítését is elhatározták, valamint kimondták, hogy az alkotmány tiltani fogja bármelyik országrész kilépését az államszövetségbôl. A menekültek hazatérhetnek és/vagy kárpótlásra lesznek jogosultak, a háborús bunösöket felelôsségre vonják, és a békefolyamatra 60 ezres nemzetközi haderô (Implementation Force, IFOR), valamint külön polgári igazgatás fog felügyelni. Még a nemzetközi jelenlét idején szabad választásokat kell tartani, a különbözô szerb területeket összekötô brcko-i korridorról pedig nemzetközi döntôbíróság fog határozni (ami azóta a város semlegességének kimondásával megtörtént). Ugyancsak Daytonban, de a boszniai szerzôdéstôl elválasztottan született egy szerb–horvát egyezmény is arról, hogy a még szerb ellenôrzés alatt maradt horvát területek egy kétéves átmeneti periódus után visszakerülnek Horvátországhoz (ami 1998. január 15-én ugyancsak megtörtént).

A daytoni egyezmény katonai része lényegében teljesült, politikai tartalmának életre keltése azonban igen vontatottan halad. A szerb tagállam „megszelídítése”, amelyet fôképp Biljana Plavsics elnökségének (1996–98) patronálásával kísérelt meg a Nyugat, mindeddig nem hozott döntô változásokat. A háborús bunösök „begyujtése”, az újjáépítés vagy a menekültek hazatelepítése az elején tart, és az érdemi reintegrációnak sincs szinte semmi jele. A két országrész, a bosnyák–horvát föderáció és a Szerb Köztársaság kapcsolatai változatlanul „államköziek”, de a bosnyák–horvát föderáció sem funkcionál igazán, hanem két „államot” takar, azaz az Izetbegovics-párt (SDA) uralmát a bosnyák-, és a tudjmani HDZ uralmát a horvátlakta kantonokban. Ráadásul mindegyik uralkodó nacionalista párt a saját miniállamában olyan autokrata uralmi szisztémát igyekezett kialakítani, amelyben a demokráciának csupán közjogi formalitásként, manipulált választási színjátékként maradna szerepe.

Ebbôl a helyzetbôl kiindulva Dayton elemzôinek egyik csoportja azt vallja, hogy a békeszerzôdés egy fikción alapult: azon, hogy lehetséges az együttélés. Ezért belementek egy rendkívül költséges és hosszadalmas protektorátus fenntartásába, hiszen a külföldi erôk távozásának a lehetôsége még csak nem is látszik. Sokkal helyesebb lett volna a realitásokból kiindulni, azaz a végbement nemzeti szegregálódást politikailag „levezényelve” Bosznia szerb és horvát részeit az „anyaállamokhoz” csatolni, a többibôl pedig egy bosnyák államot szervezni. Gyakori bírálat tárgya az is, hogy Dayton csak Boszniával foglalkozott, s nem keresett megoldást a többi válsággócra, fôképp Koszovóra.

Az elemzések másik iránya szerint (s magam is ezt vallom) Dayton ugyan kényszeruségbôl, de értelmesen csak Boszniával foglalkozhatott, abban a tekintetben pedig az egyetlen gyakorlati lehetôséget próbálta meg formába önteni. Azt, hogy Bosznia maradjon fenn, de nem unitáris formában, hanem a bosnyákok, a szerbek és a horvátok államjogilag tagolt közösségeként – aztán a többit majd megmutatja a jövô. Minden más alternatíva a háború folytatódásával fenyegetett, hiszen a bosnyákok elutasították a teljes felosztást, a szerbek és horvátok pedig az egység helyreállítását. Emellett a felosztás igen rossz nemzetközi precedenst teremtett volna. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a nemzeti szegregálódás jóváhagyása egyúttal a szegregálódás brutális módjának a közvetett jóváhagyását, a nacionalizmusok „megjutalmazását” is jelentette volna – ezt pedig végképp nem volt szabad megtenni.

Igaz, a daytoni kompromisszum számos kérdést nyitva hagyott. Az elsô és legfontosabb kérdés valóban az, hogy lehetséges-e a multietnikus Bosznia, ha fenntarthatatlannak bizonyult a multietnikus Jugoszlávia? Elvben igen – valóban volt tradíciója az együttélésnek is, továbbá önmagában a boszniai szerb-horvát-bosnyák keveredés miatt még nem kell feltétlenül az összes délszlávnak egy államban élnie –, noha a gyakorlatban még mindig a háború hatásai és emlékei a meghatározók. Érdemes felfigyelnünk arra is, hogy Tudjman halála óta Zágrábban antinacionalista fordulat történt, Szerbia pedig, bár szívesen „befejezné” Bosznia felosztását, nincs abban a helyzetben, hogy frontálisan szembeszállhasson a rendezéssel. „Anyaállamaik” segítsége nélkül pedig a boszniai szerbek és horvátok sem fognak. Így megfelelô nemzetközi segítség közepette, a gazdasági újjáépítéssel, a szociális feszültségek enyhítésével, a kölcsönös üzleti, társadalmi és emberi kapcsolatok fokozatos újjászervezésével megteremthetôk a reintegráció feltételei. Megerôsíthetôk azok az antinacionalista horvát és szerb, illetve nem fundamentalista bosnyák politikai erôk, amelyek a boszniai unióra nemcsak mint oktrojált és átmeneti képzôdményre tekintenek, hanem azonosulhatnak azzal mint a bosznia-hercegovinai bosnyák, szerb és horvát nemzetek történelmileg szükséges és értelmes kompromisszumával.

Mielôtt bárki azt mondaná, hogy mindezek csak vágyálmok, gondoljon az áprilisi helyhatósági választások eredményére. 1990 óta elôször fordult elô, hogy a nacionalista pártok alig tudtak gyôzni: az elôzetes eredmények alapján (e sorok írásakor még csak ilyenek voltak) a bosnyák területeken, különösen a városokban a szociáldemokraták vezetnek, és a szerb és horvát területeken is megerôsödött az ellenzék. Az is igaz, hogy a békefolyamat még nem önfenntartó. Boszniának még mindig nincs kellô belsô kohéziója, így létét valóban csak a nemzetközi protektorátus biztosítja, amit ezért belátható ideig nem is lehet megszüntetni. De ma már nem a 60 ezres IFOR közvetlen békefenntartó funkciójára van szükség, hanem a polgári ellenôrzés mellett elég egy 20 ezres SFOR inkább csak demonstratív jelenléte is. Az idei horvátországi és boszniai választások tapasztalatai pedig azt mutatják, hogy terjed az (a délszláv térségben ma rendkívül fontos!) felismerés, hogy a nemzeti érdekek érvényesítésének vannak a nacionalizmuson kívüli, eurokonform formái is.

Vannak tehát biztató tendenciák, legalábbis egy olyan (alighanem egyedül reális) kiindulópontból nézve, hogy gyors változásokra eleve nem számíthattunk. Ugyanakkor ezek a tendenciák Szerbia átalakulása nélkül igen törékenyek. Ezért a boszniai helyzet kulcsa bizonyos értelemben még mindig Belgrádban van. Mindaddig, amíg nem tudjuk, hogy mikor és miként jön létre, illetve hogy milyen lesz egy poszt-milosevic´i Szerbia, addig sem a délszláv válság egészének, sem Bosznia perspektíváiról nem lehet, s Daytonban sem lehetett egyértelmuen állást foglalni. Szerbia ugyanis mindenképp a játszma egyik fôszereplôje marad. Azt a feladatát viszont, hogy ha már a konfliktust megoldani nem tudja, akkor legalább a konfliktus végigharcolásának tradicionálisan balkánias módját magakadályozza, Dayton megoldotta.3

Mindazonáltal Bosznia fennmaradása valóban csak egyike a lehetséges forgatókönyveknek. Nem kevésbé lehetséges, hogy mindössze szünet állt be a délszláv elkülönülési folyamatban. Ha például felbomlik a boszniai rendezésre vonatkozó nemzetközi egyetértés (azaz valamelyik szeparatista fél nagyhatalmi szövetségesre talál), ha a menekültek csak a saját hatóságaik felügyelte területekre térnek/térhetnek vissza (azaz a multietnikus össz-Bosznia egyes területi egységeinek az etnikai „megtisztítottsága” megmarad), ha a bosnyákokat eluralná az iszlám fundamentalizmus szelleme (elvesztvén így annak lehetôséget, hogy a reintegráció kohéziós centruma legyenek), ha a boszniaival azonos elvi alapokon nyugvó koszovói KFOR-misszió megbukna – s még sorolhatnánk a kételyeket –, akkor egy idô után újraindul az elkülönülési folyamat, és Bosznia az új nemzetiségi határok mentén végleg szétszakad. Akkor a daytoni béke csak egy oktrojált fegyverszünetnek bizonyul majd, amely létrehozta Boszniának mint föderatív alakulatnak azokat a belsô egységeit, amelyek késôbb, egy másik történelmi periódusban az állami önrendelkezés alanyaivá válhatnak (miként 1991-re az 1945-ben létrehozott titói föderáció tagköztársaságai).4 De még ez sem jelentené Dayton teljes bukását. Mert a szegregáció nemzetközi tudomásulvétele, ha csak jóval késôbb következik be, már sokkal kevésbé jelentené Milosevic´, Tudjman és a többi hozzájuk hasonló „szegregáló” politikai megjutalmazását.

Ui. Dayton olyan, amilyen, de mégiscsak pacifikálta a „6+1-1” nyugati, szerb–horvát–bosnyák oldalát – aztán a válság tovagördült a délkeleti, szerb–albán–crnagorác–macedón zónába.

Jegyzet

1 Az USA, Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia és az NSZK képviselôibôl álló Nemzetközi Összekötô Csoport Boszniát laza unióvá javasolta átszervezni, az államszövetség területét 51-49 arányban felosztva a bosnyák-horvát föderáció és a szerb tagállam között.

2 To End a War. New York, 1998.

3 Daytonnak persze voltak a „boszniai tuzoltás” szándékán túli, nagyhatalmi küzdelmekbe illeszkedô geopolitikai vonatkozásai is. Ezekkel azonban inkább az 1999-es koszovói beavatkozás kapcsán érdemes foglalkozni, mert akkor sokkal fontosabb szerepet játszottak.

4 Ha nem hangoznék cinikusan, hozzátehetnénk, hogy a szétválás következô fordulója már békésebb is lehet: a ’91–95-ös háborúk ugyanis, az azelôtt abszurdnak tunô lakosságcserék brutális megvalósításával gyakorlatilag felszámolták a délszláv népek földrajzi keveredését.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta