Antal László
A Bokros-csomag

Az év meghatározó eseménye vitathatatlanul a Bokros-csomagnak elnevezett stabilizációs program bevezetése volt. Számomra különösen, mert Bokros Lajos tanácsadójaként részt vehettem – Surányi György, néhány jegybanki és pénzügyminisztériumi vezetô szakember és természetesen a pénzügyminiszter társaságában – a programot elôkészítô szukebb csapat munkájában, majd késôbb a kivitelezésben is. (Résztvevôje voltam a folytatásnak is a Bokros Lajost követô Medgyessy Péter tanácsadójaként.)

Nem tagadom, elfogult vagyok. Személyes azonosulás nélkül aligha lehet ilyen munkában komolyan részt venni. Véleményem azóta sem változott, talán higgadtabb lettem. Fél évtizeddel a program életbelépése után ma már tényként állapítható meg, hogy a volt pénzügyminiszter – sokak meglepetésére – szélsôséges társadalmi konfliktusok, sztrájkhullámok nélkül valósította meg valóban súlyos áldozatot követelô programjának meghatározó részét. Ugyancsak sokak meglepetésére elérte a fizetési mérleghiány csaknem 40 százalékos csökkenését, méghozzá mindezt egy alig féléves idôszak alatt, anélkül, hogy a sokak által jósolt gazdasági visszaesés bekövetkezett volna. És ráadásul példátlan gyorsasággal szerezte vissza a nemzetközi tôkepiac bizalmát.

Ez utóbbinak közvetett bizonyítéka, hogy az Euromoney által megkérdezett újságírók Bokros Lajost az év pénzügyminiszterének, a társszerzô Surányi Györgyöt pedig az év jegybankelnökének választották meg. (Ez már Bokros lemondása után történt.) Az elismerésnek, amely a magyar pénzügyi vezetés teljesítményének szólt, persze csak szimbolikus értéke van, de aligha lehet a megkérdezett újságírókat azzal vádolni, hogy választásukat politikai szempontok (az IMF iránti lojalitás) motiválták.

A program a hazai értelmiségi körökben (a társadalomtudományok különbözô ágainak muvelôire, beleértve sajnos szukebb szakmám képviselôit is, publicistákra, különbözô közéleti szereplôkre gondolok elsôsorban) egészen szélsôséges indulatokat váltott ki. Noha a csomagot az eredmények utólag igazolták, mégsem következett be, ami különben természetes lenne, hogy az idô múltával és az eseményektôl való távolság növekedésével fokozatosan kiformálódik egy mértéktartóbb és idôtállóbb álláspont, amely helyre teszi a véleménykülönbségekben megmutatkozó, az adott idôpontban talán még elkerülhetetlen, ma viszont már legalábbis nehezen magyarázható indulati (és aktuálpolitikai) elemeket. Ma sajnos úgy látom, hogy egy ilyen hiteles és idôtálló értékelés érlelôdéséhez még sok idô kell a majdani gazdaságtörténészeknek.

De titokban azt gyanítom, hogy a washingtoni konszenzus szerzôjének, Williamsonnak1 mélyen igaza van, mikor G. Kolodko korábbi lengyel pénzügyminiszterhez írott levelében így érvel: „Ôszintén meg kell azonban vallanom, hogy még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ha Balczerowitz helyében lettem volna, összeállítottam volna azt a sorsdöntô csomagot. Ma azonban azt gondolom, hogy Lengyelországnak abban az idôben szüksége volt rá, és ez alapozta meg az Ön sikeres miniszteri periódusát. Lehetséges, hogy szükség volt bizonyos könyörtelenségre ahhoz, hogy a szövetségesek számára lélektanilag elfogadhatóvá tegye azt, hogy a világ megváltozott, valamint azt is, hogy Ön lehetôséget kapjon a túlzások korrekciójára, s ezenközben elnyerje beleegyezésüket az új modellel kapcsolatban. Ez a saját hazám helyzetére emlékeztet: minden bizonnyal kellemesebb számomra Tony Blair, mint Mrs. Thatcher, de abban már korántsem vagyok olyan biztos, hogy az elôbbi jelen lenne az utóbbi nélkül.”2 A levél akár nekünk is szólhatna…

A közvetlen elôzmények közismertek. A magyar gazdaság 1993–94-ben a konrollálatlan egyensúlytalanság állapotába rohant. „A megbomlott külsô és belsô egyensúly, a hatalmasra duzzadt adósságállomány, valamint a gyorsan növekvô ikerdeficit kritikus helyzetbe hozta a magyar gazdaságot 1994 végére. Elkerülhetetlenné vált a gazdaság realizált teljesítményei és a végsô felhasználás között tartósan megbomlott egyensúly helyreállítása. (A folyó fizetési mérleg hiánya 1994-ben már elérte a GDP 10 százalékát, az államháztartás konszolidált deficitje pedig meghaladta a GDP 8 százalékát. Az adósságszolgálati terhek – tôke- és kamatfizetési kötelezettségek – elvonták a forrásokat a beruházásoktól, teljesítésektôl, öngerjesztô hatásuk elindította az adósságspirált.) Magas volt a gazdaság importigényessége, gyenge a versenyképessége, szukösek voltak a potenciális exportkapacitások” – írja Lengyel László.3 (A helyzet részletes gazdaságstatisztikai elemzésétôl azt hiszem, itt el lehet tekinteni.) A helyzet katasztrofális volta ugyanis ténykérdés – legfeljebb a társadalom túlnyomó többsége számára akkor ismeretlen – volt, míg azok az elemzések, amelyek úgy argumentáltak, hogy „baj van, de azért nem akkora”, egyszeruen komolytalanok voltak.

A valós helyzet még annál is sokkal rosszabb volt, mint ami Lengyel László rövid sommázatából kitunik. Az évtizedfordulón még szilárdnak látszó egyensúlyi helyzet ugyanis úgy romlott kummulatív (magyarul vesztébe rohanó) módon, hogy eközben a gazdaságot komoly sokkhatás nem érte.4 Az ország saját jószántából vágtatott a külsô és belsô eladósodás felé, amikor a gazdaságpolitika hagyta felértékelôdni a forintot (ezzel olcsóbbá téve az importot a hazai termelés ellenében, egyszersmind rontva az export jövedelmezôségét), mesterségesen leszorította a kamatlábat (ezzel elérve a megtakarítások csökkenését), halasztotta az energiaárak egyébként elkerülhetetlen emelését, és ugyancsak halogatta a már 1992–93-ban is rohamosan növekvô költségvetési hiányt mérséklô takarékossági intézkedések véghezvitelét. E gazdaságpolitika eszközei – a forint felértékelôdése, az alacsony kamatok a halogatott árkiigazítások egyaránt – az infláció látszólagos, mert hosszú távon tarthatatlan leszorítását szolgálták, valamifajta PR gazdaságpolitikát. Ha a gazdaság megrendülését erôs külsô sokkhatás idézte volna elô, akkor ugyanezek az eredmények (inkább eredménytelenségek) kevésbé nyugtalanítóak lettek volna. Ugyanis az alkalmazkodás az ilyen elôre nem látható hatásokhoz (mint, mondjuk, az egykori olajárrobbanás volt) a legjobb gazdaságpolitika mellett is idôt vesz igénybe. Ezekben az években azonban ilyesmi nem történt, mégis padlóra kerültünk.

Az MDF vezette koalíciós kormány – nem tudom, hogy választási taktikából, vagy valóban hamis illúziókba ringatva magát – a szaporodó kritikák ellenére azt hirdette, hogy kemény korrektív beavatkozásokra nincs is szükség, a „holtponton már túljutottunk”. Urbán László mandátumának visszaadása elôtti utolsó parlamenti beszédében világosan fogalmazta meg a gazdaságpolitikai viták lényegét: „Magyarország kormányai az utóbbi 10 évben olyan gazdaságpolitikát folytattak, amely az ország fogyasztását magasabb szinten tartotta, mint amit teljesítményünk nemzetközi versenyképessége alátámaszt. A különbségeket a késô kádári korszakban gyorsuló hitelfelvétellel pótolták, az Antall-kormány idején pedig a hitelek mellett a muködôtôke beáramlása fedte el ezt a különbséget. Mindez abban a reményben történt, hogy közben majdcsak modernizálódik a gazdaság, s teljesítményünk felzárkózik igényeinkhez. Az elmúlt 2 évben azonban exportunk folyamatosan 30 százalékkal marad el importunkhoz képest, ami korrekciót igényel, mert még további 2 évig nem fenntartható. Ez a diagnózis a Békesi-féle stabilizációs erôfeszítések kiindulópontja, amivel szemben az MDF gazdaságpolitikusai ma is azt állítják, hogy ez a nagy külkereskedelmi deficit átmeneti jelenség, a beinduló növekedés nyomán majd fellendül az export, csak várjuk ki türelmesen, semmiképp ne fojtsuk meg a beindult fellendülést egy restrikcióval.

Véleményem szerint valóban nem egy mindenre kiterjedô restrikcióval célszeru korrekciót végrehajtani, de az automatikus növekedés sem megoldás. Nem kerülhetô el a fogyasztás (elsôsorban a költségvetésbôl finanszírozott úgynevezett közösségi fogyasztás) visszafogása annak érdekében, hogy növekedhessen a nemzeti jövedelemfelhasználás másik részének, a megtakarításoknak az aránya, amelybôl a versenyképesebb termelést megalapozó beruházásokat lehet finanszírozni.”5

A választásokig tehát nem fogalmazódott meg még a felismerés sem a kormány részérôl. A hatalomra került szociálliberális koalíció már nyíltan megfogalmazta a markáns fordulat szükségességét. Az új kormányt természetszeruleg nem kötötte a korábbi döntéseivel való azonosulás kényszere, és azzal sem áltathatta magát, hogy nincs tisztában a realitásokkal. „Amikor az év közepén az új kormány felállt, a folyó fizetési mérleg hiánya (2 milliárd USD) már meghaladta az egész évre elôirányzottat. A Horn-kabinet már rendelkezett azzal az MNB-jelentéssel is, amely a programtól jelentôsen eltérô folyamatok kiigazítását szorgalmazta a gazdaságpolitikában, s ezen belül is a fiskális politikában. Ezt lett volna hivatva szolgálni a pótköltségvetés, amely kedvezô politikai feltételek mellett lehetôséget adott volna az egyensúlyjavító, bár népszerutlen intézkedésekre.”6 Tisztában volt az új koalíció azzal is, hogy – különösen a 72 százalékos többség birtokában – épp a választásokat közvetlenül követô idôszak kínálja az ilyen döntésekhez a legkedvezôbb feltételeket.

Az új koalíció szereplése biztatóan kezdôdött. A kormányprogram végre világosan beszélt a gazdaság helyzetérôl, és érzékeltette a teendôket is. Megnyugtatóan hatott (számomra legalábbis) a világkiállítás azonnali lemondása, mondván, ezt most nem engedhetjük meg magunknak. Egyetértettem azzal is, hogy viszonylag rövid idô után kilátásba helyezte a kormány a pótköltségvetést. Elhatározták a kincstár létrehozását, ami szintén érdemi (több 10 milliárd Ft-os) megtakarítással kecsegtetett. Ezután azonban vajmi kevés történt. Végül is sor került egy 8 százalékos (mértékében már nem kielégítô, a további leértékelésre irányuló spekulációkat megtörni már nem képes) forintleértékelésre, majd egy, az eredeti elképzeléshez képest igencsak szerény – megtakarítási hatásában megharmadolt – pótköltségvetésre. Az igazán markáns pénzügyi javaslatok megtörtek a Békesi Lászlót kevéssé támogató (kormánypárti) politikai lobbik ellenállásán.7 Nem jött létre az áhított társadalmi-gazdasági megállapodás sem. Jellemzôen már a Munkaügyi Minisztérium sem támogatta a bérekben az önkorlátozás elfogadására irányuló javaslatot, ami az infláció elleni sikeres harc igazi alapja lehetett volna. (Azaz nem sikerült elfogadtatni azt a logikát, hogy ha már úgy is elkerülhetetlen az 5 százalékos reálbércsökkenés, akkor mindegy, hogy ez 10 százalékos vagy mondjuk 15 százalékos nominális keresetnövekedés mellett valósul meg, a két variáció közötti eltérés pusztán az inflációs rátára hat ki.) A privatizációs folyamat gyakorlatilag leállt. Eközben hónapról hónapra megállíthatatlanul és ijesztô mértékben romlott minden gazdasági indikátor.

Megromlott a kapcsolat az IMF-fel, amely – látva a romló gazdasági teljesítményeket és az új kormány tehetetlenségét is – a magyar kormány által szorgalmazott 3 éves kölcsönkerettel kapcsolatos tárgyalásokat 1995-re halasztotta. Camdessus budapesti tárgyalásai 1994 októberében kudarcot vallottak (már számunkra), félreérthetetlenül jelezve a nemzetközi tôkepiac megváltozott értékítéletét. Ez persze pénzbe került. A tôkepiaci bizalom hiánya növekvô kamatfelárakban mutatkozott meg. Ami ennél is fontosabb, a kialakult helyzet az ország külsô finanszírozhatatlanságával fenyegetett. Innen fogva teljesen mindegy, hogy a lavinát „elvileg” meg lehetett volna állítani, vagy sem, a késôbbi Bokros-programnál kevésbé drasztikus intézkedésekkel. Ha ugyanis a nemzetközi tôkepiac már nem hisz a kormány változtatási képességében, akkor már mit se számít, hogy megfelelô finanszírozási háttér mellett szolidabb korrekciók is elégségesek lennének. (Ha a nagymamámnak kereke lett volna…)

Békesi Lászlónak egy pillanatra sem sikerült az, amit Balczerowitz elérhetett: nem lett de facto gazdasági csúcsminiszter, nem tudta dominálni a privatizációs folyamatot. Eközben Horn Gyula közszereplései során gyakran improvizált, olykor sokkal békésebb helyzetet érzékeltetve, mint a kormányprogram, ezzel tudatosan gyengítve pénzügyminisztere legitimitását, szembeállítva a megértô miniszterelnököt az általa képviselt szigorral. (Mellesleg 1994 nyarán még Békesi László is kedvezôbbnek ítélte meg a helyzetet a valóságosnál.)8

1995 hasonlóképpen kezdôdött. A HungarHotels privatizációs botránya után január 12-én lemondásra kényszerült Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztos. Nem sokkal késôbb, január 28-án kénytelen volt lemondani a pénzügyminiszter, aki érzésem szerint egészen az utolsó pillanatilag reménykedett abban, hogy végül mégiscsak felülkerekedik.9

A miniszterelnök elôször Medgyessy Pétert, majd amikor ô nem vállalta, Bokros Lajost kérte fel pénzügyminiszternek. Gyakorlatilag ugyanebben az idôpontban került Surányi György a jegybank élére a szakmailag komoly hibákat elkövetô, de korrektnek egyáltalán nem nevezhetô módszerrel eltávolított Bod Péter Ákos helyére. Ekkor már ismertek az 1994. évi (elôzetes) számok, amelyek messze alulmúlják a legrosszabb várakozásokat is. A kormányelnök már teljes mértékben tisztában van azzal is, hogy milyen következményekkel járna a nemzetközi tôke visszavonulása. (Nemcsak az IMF-rôl és világbankról, sôt nemcsak a nagy pénzintézetekrôl, de a multikról is szó van – ezek a szereplôk ugyanis többé-kevésbé hasonlóan cselekednek, akkor is, ha nem beszélhetünk tudatos összehangoltságról, vagyis összeesküvésrôl).

Úgy gondolom, hogy a kormányfô életútja, eredendô értékei és érzelmei alapján hihetetlenül távol állt a Bokros Lajos képviselte személytelen és könyörtelen racionalitástól, az általa javasolt – ahogy akkor mondták „népnyúzó” intézkedésektôl. Az elmúlt 8 hónap nyomasztó tapasztalatai azonban meggyôzték arról, hogy a fenyegetô összeomlást csak akkor lehet megúszni, ha belsô indíttatása ellenére tudomásul veszi a drasztikus és súlyos társadalmi áldozatokat követelô gazdaságpolitikai korrekció elkerülhetetlenségét. Nincsenek illúziói, tökéletesen tisztában van azzal, hogy egy ilyen beavatkozás, még akkor is, ha a gazdaságpolitikusok nagyon odafigyelnek arra, hogy a „mutét” során ne növekedjenek az egyenlôtlenségek, a társadalmi piramis alját sújtja leginkább. Ôk képesek ugyanis a legkevésbé kivédeni a kormányintézkedések hatását. Mégis belátja: nincs valós alternatíva. Ha nem választjuk a tudatos visszavonulást, akkor hamarosan a rendezetlen menekülés következik. Ezt a saját ösztöneit leküzdô felismerését máig nagy emberi teljesítménynek tartom. Igaz persze, ebben sokat segített, hogy közben sikerült megszabadulnia párton belüli ellenlábasától, Békesi Lászlótól. Ezzel a pályakorrekció egyik lényeges akadálya hárult el. További elônyt jelentett a jegybankelnök és a pénzügyminiszter közös szakmai múltja, hasonló gondolkodásmódja, sôt baráti viszonya. Elérkezett tehát a megfelelô lélektani pillanat a már jócskán megkésett fordulat végrehajtására.

Bokros néhány napra magányba vonult, és kidolgozta 25 pontját, amelynek középpontjában az általa divatba hozott fenntartható (finanszírozható) növekedés kategóriája és az a felismerés áll, hogy az ország csôdközeli állapotban van. Alapvetô állítása: „A bajok gyökere az államháztartási szférában keresendô. Ami gondot okoz, az nem pusztán a költségvetési deficit mértéke, hanem emellett az államháztartási újraelosztás terjedelme, annak szerkezete, az állami intézmények muködési módja, végül annak konkrét finanszírozási módja… Az így értelmezett fejlôdés kulcsa az államháztartási reform… Most, 1995-ben harmadszor nyílik lehetôség erre. Valószínuleg nem túlzás azt állítani, hogy ez az utolsó lehetôség.”10 A 25 pont nem azonos az alig egy hónappal késôbb nyilvánosságra hozott csomagtervvel. Fókuszában az államháztartás gyökeres átalakítása, koncepciózus intézményi reformok sorozata, a túlméretezett állam szerepének következetes visszaszorítása, a „tiszta kéz” politikája és a kormányzati munka csapatmunka jellege áll. (Ez utóbbiakból sajnos kevés valósult meg.) Ezzel szemben a március 12-én a kormány által elfogadott program a korábbi tendenciák megtörésére, a „tuzoltásra” (az ezúttal sem szimpatikus szakzsargonnal: a kiigazításra), végül mindezek elôfeltételeként a pénzügyminiszter csúcsminiszteri szerepére koncentrál.

A miniszterelnök a 25 pontos tervezetre lakonikusan ráírta: „Egyetértek”. Ezt a mondatot mutatta fel a kamerák elôtt a Horn Gyula dolgozószobájából kilépô újdonsült pénzügyminiszter, bizakodó arccal, majd, ha jól emlékszem, egyetlen kommentár nélkül elrobogott, hiszen sürgôs dolga volt, sok idô már nincs a cselekvésre. Okkal volt bizakodó. A feladat, amelyet elvállalt, gazdaságtörténeti léptéku, ráadásul igazán testreszabott. Az energikus, meggyôzôdéséért könyörtelenül, akár az árral szemben úszva is harcolni képes, kristálytiszta logikájú, fanatikus, a racionális ellenérvekre igenis nyitott, de a különbözô álláspontokat „átlagoló”, konfliktuskerülô kompromisszumokra még a részletkérdésekben sem igen képes gazdaságpolitikusnál keresve sem lehetett alkalmasabbat találni arra a feladatra, hogy a korábban jellemzô már-már leküzdhetetlennek látszó szétesést akárhány „balhé” vállalása árán megtörje. (Ez az a kivételes képesség, amelyre Williamson korábban idézett személyes levele céloz. Ugyanezen tulajdonságok együttese békeidôben – amikor a változások evolutívak a kormányzati munkában, a nagy fordulatok nem jellemzôek, ellenben a kompromisszumkészség lényeges – már nem feltétlenül elônyös.) Másfelôl, elôdjétôl eltérôen maga mögött tudhatta az ôt komoly riválisnak nem gondoló kormányfô támogatását. Magam is bizakodó voltam. A jelenetet úgy éltem meg, hogy a bénultság hónapjain, ha késve is, de végre sikerült túllépni. Bokros is ezt a hangulatot, a magabiztosságot közvetítette közvetlen munkatársai felé.

A következô néhány hét a március 12-én végül is bevezetésre került kormányintézkedések elôkészítésével telt. Ez nem volt elôzmények nélküli, hiszen már Békesi László is hasonló kérdéseken gondolkodott. Az azonban világos volt, hogy az idô elôrehaladtával egyre keményebb intézkedésekre lesz szükség.11 (Összehasonlításképpen a korábban javasolt 5 százalékos reálbércsökkenés helyett végül is 12 százalékos valósult meg. Napirendre került a vámpótlék bevezetése.) A „romboló idôt” persze érzékelte a leköszönô pénzügyminiszter is, ezért február végén már lemondása után benyújtott egy sokkal súlyosabb megszorító programot.12 Ez azonban akkor már csak jelképes volt. Az 1994 végén már

4 milliárd USD-ra rúgó, de az 1995 elsô hónapjaiban is hasonló tempóban gyarapodó fizetési mérleg javításában azonnali és látványos eredményt kellett elérni, mivel szinte napról napra csökkent a bizalom abban, hogy a kormány valóban képes korrigálni. A javaslatok között szerepelt a mindmáig érvényben lévô, bár egyre enyhébb mértéku csúszó leértékelés. Más szóval a program kidolgozói szerint sem lehetett olyan szigorúságú rendszert bevezetni, amely azonnal, vagy akárcsak 2-3 év alatt az árfolyam stabilitásához vezet. A részletek ismertetése helyett csupán azt tartom említésre méltónak, hogy a program logikailag zárt rendszer. Ha megcélozzuk, hogy mekkora fizetési mérlegjavulást és mekkora költségvetési egyenlegjavulást kell elérni már az elsô esztendôben, akkor meghatározott elôfeltevések mellett (pl. stabil a fogyasztás importhányada, valamint a megtakarítási ráta) szinte képletszeruen kiszámolhatóak az összefüggésrendszer egyéb elemei, a szükséges megszorítások, sôt, még a várható infláció is.13

Igaz a sokszor hangoztatott állítás: a program elôkészítése valóban puccsszeruen, minden elôzetes egyeztetés nélkül történt. Cinikusan hangzik, de meggyôzôdésem, nem is történhetett másképp. (A hasonló programokat, nem véletlenül, a világon mindenütt ugyanígy készítik elô. Ilyenkor nincs konszenzus.) Ha a bérek emelkedése igazodott volna az újabb leértékeléshez (és vámpótlékhoz), a költségvetés kiadási elôirányzatai pedig az elôreláthatóan magasabb inflációhoz, akkor semmi sem történt volna. Nem javult volna sem a költségvetés, sem a fizetési mérleg egyensúlya, sem az export versenyképessége, pusztán az infláció lett volna még magasabb. „Csak a meglepetés számít” – írta Milton Friedmann Nobel-díjas éppen az infláció hatásait értékelve, és minden bizonnyal igaza volt.

Azért engem is ért meglepetés. Egy nappal a kormánydöntés elôtt március 11-én Szekeres Imre kijelentette: „Nem sokkterápiára, nem riogatásra van szükség a gazdaságban, hanem határozott cselekvésre. Nem várhatók olyan döntések, amellyel tovább csökkenne a lakosság életszínvonala.”14 Ebben nem az a meghökkentô, hogy a frakcióvezetô nem ismerte a másnap bejelentendô kormányprogramot, hanem az, hogy az elôzô évek történései, tényei és Bokros 25 pontja ismeretében sem érzékelte az azonnali és durva szigorítások elkerülhetetlenségét. Másnap, március 12-én a kormányt is hidegzuhanyként érték a végül is jóváhagyott intézkedések. A népjóléti tárca vezetôje és a titkosszolgálatot felügyelô miniszter – Kovács Pál és Katona Béla – azonnal lemondott. (Ez jelezte a kormány megosztottságát – ennek persze nem örültem, de ez, és késôbb Kósáné távozása, voltak azok a kivételes alkalmak a rendszerváltás utáni idôszakban, amikor miniszterek nem kényszerbôl, hanem meggyôzôdésük okán mondtak le posztjukról. Ez viszont – legalábbis számomra – reményt keltô volt, egy új politikai kultúra elterjedése elsô jelének véltem. Azóta kiderült: tévedtem.)

Ezzel megkezdôdött a végeláthatatlan és mindenirányú konfliktusoknak ez a sorozata, amely rövidesen a magányos, konok harcos pozíciójába kergette az erre amúgy is hajlamos minisztert. A nyitány ebben a háborúban az volt, hogy alig öt nappal a program meghirdetése után Bokros Lajos nyilatkozata szerint a kormánynak nincs mit tárgyalni a szakszervezetekkel a március 12-i kormánydöntésekrôl, „…mert a döntésnek nincs alternatívája. A kormány el van szánva, hogy az államcsôd elkerülése érdekében minden szükséges intézkedést megtegyen, még akkor is, ha ez nem egyezik meg minden társadalmi partner véleményével.”15 Nyilvánvalóan igaza van: szükséghelyzetben sem lehetôsége sem értelme nincs körülményes és idôigényes konszenzuskeresésnek. (Ez más országokban is így történik.) De úgy gondolom, itt nem csak ez a lényeg. A miniszter nem békepipát akar szívni a sértettekkel, hanem a világos beszédet, ha tetszik, a harcot választja. Néhány nappal késôbb kirobbant az egyetemitandíj-botrány. Március végén több mint tízezer felháborodott diák tüntetett az egyetemi tandíj – mellesleg a költségeknek ha nem is jelentéktelen, de mindenesetre pusztán egy töredékét fedezô – bevezetése ellen. Visszavonulásra persze most sem kerül sor, bár a diákok küldöttsége elment egészen a miniszterelnökig, aki az esetleges csökkentést kilátásba helyezte, a tandíj elhagyását azonban nem. Bokros kritikusai szerint egy ilyen jelentéktelen bevételi forrásért kár volt újabb frontot nyitni, elvonva ezzel máshonnan az energiákat, és veszélyeztetve az egyensúlyjavítás szempontjából sokkal lényegesebb intézkedések keresztülerôszakolását.

További robbanásokat váltott ki az egészségügyi járulék, a honoráriumok tervezett megadóztatása. (Persze mindenki tisztában volt vele, hogy a honoráriumok igen jelentôs hányada valójában bérköltség. Honoráriumot kapott még a szerkesztôségi titkárnô is.) A frontális viták sorát gyarapította egy sor egyéb kérdés, így például az ingatlanadó vagy a munkáltatók által finanszírozott betegnapok számának növelése, és az a tény, hogy a programmal járó tucatnyi törvénymódosítást a kormány egy csomagban vitte a parlament elé. A felsorolás persze csak töredékes. Bokros Lajos egy interjúban egyenesen lemondással fenyegetôzött, ha a társadalombiztosítást vagyonnal látják el. Igaza volt: értelmetlen, sôt pazarló dolog vagyont juttatni egy olyan intézménynek, amely gyakorlatilag teljes költségvetési garanciával muködik, a tervezettet (néha sokszorosan) meghaladó hiányért pedig – ellentétben a költségvetéssel – nem tartozik parlamenti felelôsséggel. Nincs semmiféle kockázata. („Vagy vagyon, vagy állami garancia” – hangzott az érv.) Alig egy hónappal késôbb a tb már részesült némi vagyonjuttatásban. Bokros Lajos persze nem mondott le. Ez nem az az ügy volt, amiért érdemes lett volna bedobni a törülközôt. Ellenben, amit még akkor nem tudhattam, késôbb többször ismétlôdött a lemondással való fenyegetôzés, ami a vele szimpatizálók körében is némi visszatetszést váltott ki.

A legsúlyosabb frontot azonban az Alkotmánybíróság nyitotta meg. „15:5, vagyis háromszor annyi alkalommal emelt vétót az elsô 16 hónapban a szociálliberális koalíció ellen, mint annak idején az MDF vezette koalíció döntései ellen” – kezdi írását a HVG. A folytatásból azután kiderül, ami persze amúgy is sejthetô volt, hogy az Alkotmánybíróság sajátos gazdaságpolitikai centrummá nôtte ki magát. És a lényeg – ismét idézve a HVG-cikket – most következik: „…alig egy fél évvel az elsöprô baloldali választási gyôzelem után ugyanis elôször volt példa arra, hogy az AB elnöke és elnökhelyettese egy határozat megszavazása során kisebbségbe szorult. A döntés érdekességét csak növelte, hogy elhatárolódásként is értelmezhetô volt az AB-elnök láthatatlan alkotmányról szóló koncepciójától, amelynek alapján az AB rendkívüli ambícióval bontotta ki az alaptörvény egyes rendelkezéseit…” Az Alkotmánybíróság döntései 40 milliárd Ft-ot vittek el a 170 milliárd Ft-os csomagból, körülbelül annyit, mint amennyit háromnegyed évvel korábban maga a kormány faragott le Békesi László pótköltségvetésébôl. Az AB határozatai a lakáskamatok, a baleseti járulék, betegszabadság, a rászorultság elvu családi pótlék, a tb-fizetési kötelezettség kiterjesztése mellett olyan kérdésekre is kiterjedtek, mint a személyi szám használata (többmilliárdos költségkihatással) vagy a Televízió kormány által elhatározott létszámleépítése.16 Máig sem tudom persze megmondani, hogy az intézkedéstömegbôl mi volt alkotmányellenes, és hol kezdôdik az alaptörvény kreatív értelmezése. Nem is tisztem, nem is vagyok rá képes, hogy ebben állást foglaljak. (Nincs is sok értelme, a döntések megszülettek és a játékszabályokból adódóan megkérdôjelezhetetlenek.) Azt viszont már menet közben éreztük, hogy a bírósági határozatözön az egész program legitimitását és eredményességét egyszerre kérdôjelezte meg. Ezzel a kormány, amely Lipovecz Iván kifejezését használva 8 hónapi semmittevés után végre elszánta magát a cselekvésre, a gazdasági kényszer és a jog harapófogójába került.17

Elôrelátható volt, hogy 1994-hez hasonlóan most sem sikerül tetô alá hozni az átfogó társadalmi-gazdasági megállapodást. Arra viszont – utólag belátom, nem kis naivitással – már nem számítottam, hogy függôben marad az IMF-megállapodás is, lévén a Nemzetközi Valutaalap a drasztikus kormányprogramon is messze túllicitáló, valóban teljesíthetetlen követelményeket fogalmazott meg. Igaz, ezen az év közepén némileg enyhítettek (az államháztartási deficit elfogadható mértéke tekintetében), de még így is a teljesíthetetlenség határát súrolták. Megromlott a viszony a miniszterelnök és az IMF között, és a jegybank elnöke is bírálta az intézményt. Röviden, a stabilizációs program a társadalom teherbíró képességének egészen a határáig ment, de a hosszú halogatás miatt a nemzetközi tôke bizalmát egyelôre nem sikerült visszaszerezni. Néhány magyar közgazdász levelezésbe kezdett az IMF-fel, illetve a Világbankkal, felvetve – eléggé szerencsétlenül az adósságelengedés – illetve átütemezés lehetôségét, tovább erôsítve ezzel a bizalmatlanságot.18

Az már csak hab volt a tortán, hogy amint ilyenkor lenni szokott, személy szerint is kikezdték a program keresztapját. Terítékre került az emlékezetes 16 millió forintos végkielégítési ügy.19 Ennél súlyosabb kérdés volt a Budapest Bank sikeres privatizációjához nyújtott, gondosan titokban tartott 12 milliárd Ft-os tôkeinjekció ügye, az után, hogy a Bokros irányította BB látványosan kimaradt a nyilvános bankkonszolidációból.

A vita – amelynek során a kormány képviselôi védelmükbe vették a bank eladhatóságát elôsegíteni hivatott, de végül is vásárlási szándék híján meghiúsult tranzakciót – azóta sem jutott nyugvópontra, de bizonyosan ártott a lemondását ismét felajánló pénzügyminiszter hitelességének. „A jogi és közgazdasági szempontból egyaránt megkérdôjelezhetô BB-ügy nyilvánvalóan Bokros Lajos személye miatt kap további, politikai és morális dimenziókat. A lakossági jövedelmek könyörtelen visszafogását szorgalmazó pénzügyminiszter számára alighanem ez az utolsó alkalom, hogy belássa: bármennyire is szeretné, nem maradhat csupán az ország elsô számú pénzügyi technokratája. Mégoly racionális gazdaságpolitikáját, szigorú retorikáját ô is csak a jogállam és a demokrácia szabályainak kínosan precíz betartásával teheti hitelessé.”20

Természetesnek tekintettem, hogy a „társadalom”, amely már-már immunissá vált a konzekvencia nélküli katasztrófa-jövendölésekre, és amelyet most hidegzuhanyként ért, hogy valóban itt a farkas, eleve szembenáll a programmal. Egyetértek Kornai Jánossal: „Az utca embere nem érzi sikerélménynek a meg nem élt katasztrófa elhárítását.”21 Az értelmiség máig sem csillapult elemi ereju indulatai azonban, bevallom, meglepetésként értek. Abban reménykedtem ugyanis, hogy a társadalomtudományok különbözô ágainak muvelôi, a közírók, rendszeres médiaszereplôk tisztában lehettek, vagy legalábbis sejtették a helyzet súlyosságát, amelynek mértékérôl és következményeirôl legfeljebb azok az országok (1995-ben épp Mexikó, korábban pl. Lengyelország) adhatnak közvetett információt, ahol a katasztrófa végül is bekövetkezett. Egyre másra születtek az olyan írások, amelyek a társadalmi szempontok mellôzésével, szociális érzéketlenséggel, beszukült pénzügyi szemlélettel, dramatizáló hangnemben „népnyúzással”, vagy jobb esetben csak a bajok túlreagálásával vádolták a programot, anélkül hogy alternatív javaslattal éltek volna. (Azt nem tekintem javaslatnak, hogy ütemezzék át adósságainkat. Ez nem tartozik ugyanis a saját kompetenciánkba, meg persze nem is reális.) Még a harcos közgazdászok sem képeztek kivételt.22 A baj most is ugyanaz. Ha az erkölcsileg is megkérdôjelezhetetlen, közvéleményt formáló szaktekintélyek zöme azt bizonygatja, hogy nem is volt közelgô katasztrófa, Pató Pál úr szavaival „majd elmúlnak a bajok”, akkor mi végre az áldozatok, amelyek bizonyára nem csupán veszteségeket, de jóvátehetetlen társadalmi tragédiákat is okoztak, vagy okozhattak. (Persze szerintem sokkal kevesebbet, mint egy spontán pénzügyi összeomlás.)

Visszatérve az eredeti történethez, a Bokros-csomag rögös útjához, a program készítôi tisztában voltak azzal, hogy a nadrágszíj-összehúzás csupán lélegzetvételnyi idô.

A kisebb fogyasztás és kisebb beruházás kevesebb importot vonz, a tetemesen megdrágult import egy része pedig automatikusan kiszorul a piacról. Ettôl automatikusan javul az ország fizetési mérlege. De a makrogazdaságra is igaz, hogy a bolt nem lehet attól rentábilis, hogy vasárnap zárva tart.

A nagy kérdés az, hogy megindul-e az alkalmazkodás: a hazai termelés a helyébe lép-e a kiesô importnak, és a leértékelés nyomán profitábilissá vált export kiváltja-e az exportteljesítmények gyors felfutását. Lehet, hogy ez rosszul hangzik, de senki nem tudta kiszámítani a lóugrásszeru beavatkozások nyomán elôbb-utóbb beinduló alkalmazkodási folyamatok konkrét idôigényét. Márpedig az idô nem nekünk dolgozott. Tudtuk, ha az eredmények nem elég gyorsak, akkor aligha lehet kitartani az amúgy is nehezen lenyeletett program mellett, és nem lehet visszacsalogatni a már tôlünk elpártolt nemzetközi tôkét sem. Ráadásul ha nagyon nagy a baj, akkor esetleg a csúszó leértékelés mellett sem lehet kitartani, ez esetben jóvátehetetlenül megrendül a stabilizációs program hitelessége. (Ha nem sikerül a szervezett visszavonulás, akkor elôbb-utóbb a fejvesztett menekülés következik.) Surányi György bejelentette, hogy a hátralévô hat hónapban már csak havi 80 millió dollár fizetési mérleghiányt engedhetünk meg magunknak (valamivel kevesebb, mint egynegyedét annak, amennyi az elsô félévben volt).

Márpedig az elsô félévi eredmények igencsak szerények voltak. A fizetési mérleg egész évre tervezett 2,5 milliárd USD deficitjébôl az elsô félévben 2 milliárd USD teljesült, miközben a külföldi tôke csak szerényen – mintegy 500 millió dolláros nagyságrendben – csordogált. (Igaz, a hiány növekedése a második negyedévben lelassult, az export pedig szinte varázsütésre nôni kezdett.) A legjobb hír az volt, hogy a gazdaság többek által jövendölt tragikus visszaesésére nem került sor. A második negyedévben megfelezôdött a költségvetési hiány is.23 Még az sem volt világos, hogy ezekbôl az eredményekbôl mi az, ami átmeneti, kizárólag a megszorításoknak tudható be, és mi az, amit már a gazdaság kitermelt vagy a nyomás alatt elôreláthatóan rövidesen kitermel magából, többletteljesítmény (mondjuk a jobb profitkilátások nyomán megnövekedett export-erôfeszítések) formájában. Végül a privatizáció még sehol sem tartott, és még szeptember-októberben is reménytelennek látszott az ambiciózus és az ország adósságának csökkentése szempontjából döntô privatizációs program végrehajtása.24

Amikor a program hatásairól a Pénzügyminisztériumban az elsô jelentéstervezetet készítettük, még csak néhány hónap tapasztalatai alapján, egy vasárnap reggel a miniszter szobájában ültünk néhányan, Bokros Lajos ránézve az adatokra csak annyit mondott: „Hát igen. A cirkáló lassan fordul, de gyorsan süllyed.” Körülbelül ez fejezte ki a mi hangulatunkat is.

Derült égbôl villámcsapásként hatott, hogy a kormányfô egy új miniszterelnök-helyettes kinevezését tervezi Nagy Sándor személyében. Még a kormányba lépés idôpontját is – szeptember 30. – meghatározta, jó szokása szerint a koalíciós partnerrel nem egyeztetve hozta nyilvánosságra ötletét. Ezt a húzást csak a pénzügyminiszter hatáskörének csorbítása és a riválisnak tekintett Nagy Sándor kormányhierarchiába tagolása indokolhatta. Maga Nagy Sándor úgy nyilatkozott, hogy valakinek felelôsnek kell lennie a reálgazdaságért is. (Ezt nem egészen értettem. A reálgazdaságot ugyanis csak a pénzen keresztül lehet valamennyire irányítani. Teheti ezt persze a gazdasági miniszter is, de ez esetben a pénzügyminiszter mellékszereplôvé, fôkönyvelôvé degradálódik.) A következmény a koalíciós partner zajos tiltakozása lett, sokkal zajosabb, mint korábban a pénzügyi miniszterrel egy idôben hivatalba lépô Suchman Tamás miniszteri kinevezése ellen. Megszaporodtak a Nagy Sándor elleni személyes támadások is, mígnem Nagy Sándor szemlátomást elkedvetlenedve maga utasította el az ajánlatot.

Minden jó, ha a vége jó. Bekövetkezett az, amire nem számítottunk. Az év második felében valóban mindössze 500 millió dollár deficitet produkált a magyar gazdaság. Ha szerényebb mértékben is, de csökkent az államháztartás hiánya, amely csak késôbb, 1996–97-ben, már a gyorsabb növekedés beindulásakor érte el a biztonságosnak mondható szintet.

A növekedés mérsékelt volt, de az összeroppanással fenyegetô durva visszaesés veszélye egy pillanatra sem fenyegette a gazdaságot. A reálkeresetek zuhanása súlyos volt ugyan, de a fejlettebb kelet-európai ország közelmúltjában korántsem példátlan. A célegyenesben (decemberben) a legnagyobb csodálkozásomra sikerült privatizációs bevételi tervet is hozni, sôt – ez már persze 1996 eseménye – még azt is keresztül lehetett erôszakolni, hogy a bevételeket az államadósság csökkentésére fordítsák. Az ország kedvezô nemzetközi megítélése, ha keservesen is, de visszaállt. Ez megmutatkozott a nem is olyan rég még 3 százalékra rúgó kamatfelár látványos esésében is. A mérséklôdô árfolyamcsúszás is fenntarthatónak bizonyult. Az év utolsó hónapjaiban hihetôvé vált, hogy az 1995. évi földcsuszamlást a békeidôk fogják követni, és az országnak végre sikerül kitörnie a húzd meg, ereszd meg típusú „rángató” gazdaságpolitikából. Ezek a várakozások késôbb maradéktalanul beigazolódtak.

Nem hiszem, hogy az lenne a dolgom, hogy minôsítsem a programot (bár a kísértésnek – mint látszik is – alig-alig vagyok képes ellenállni), vagy tanulságokat vonjak le az örökkévalóság számára. Inkább azt próbáltam újra átélni, hogy milyen motívumok vezették a minisztert, a jegybank elnökét és számos (de korántsem számtalan) segítôtársát. Máig is meg vagyok gyôzôdve arról, hogy a rászorultsági elv tarthatóbb, mint az állampolgári jogon juttatott családtámogatások (azt pedig egyenesen vitathatatlannak tartom, hogy ha nagyon szukösek a források, akkor az elôbbi sokkal inkább csillapítja az egyenlôtlenségeket). Meg vagyok gyôzôdve arról is, hogy a felsôfokú tanintézetekben a költségeket csak részlegesen fedezô tandíj bevezetése indokolt, mint minden olyan szolgáltatás esetében, amelyet nem mindenki, hanem a társadalomnak csak egy szerényebb része vehet igénybe, és lássuk be, messze nem csak a tandíj miatt. (Ha tetszik, ezen a téren is a rászorultsági elv híve vagyok.) Nyilván nem volt taktikus, de értem a miniszter szándékát, amikor „nevelô” szándékkal és nem költségvetési indítékból akarta az általános földcsuszamlást erre is felhasználva elfogadtatni az öngondoskodás logikájának egy-egy elemét. Ezek azonban személyes értékválasztások (sajátjaim is), nem pedig objektív minôsítési mércék.

A programot valóban sok kritika érhette, bizonyára van igazság abban, hogy a pénzügyminiszter túl sok frontot nyitott, ami hadászati szempontból tudvalevôleg veszélyes. De abban is van igazság, hogy épp az ilyen nagy robbanások adnak alkalmat olyan korrekciókra, amelyeket „békeidôben” lehetetlen lenne keresztülerôszakolni. Pénzszukében például könnyebb elfogadtatni, hogy csak a szegényebb rétegek részesüljenek az amúgy is megcsappant erôforrásokból. (Én ma is ennek vagyok híve.) Igazuk lehetett azoknak is, akik szerint Bokros hajthatatlansága, kompromisszumképtelensége ellenérzést, sôt ellenállást szült, még az is lehetséges, hogy összeszervezte az ellentábort – ez azután meg is fogalmazódott a pénzügyminiszter „túlhatalmaként” –, de sajnos Williamson már idézett érvelése is meggyôzô, ezek nélkül a tulajdonságok nélkül aligha lehet valódi fordulatot teremteni, megrögzött rossz körökbôl kilépni.

A kapkodásban születtek olyan döntések is – például az szja-adótábla 1996-ra benyújtott módosítása –, amelyek tiszavirág-életunek bizonyultak. Az is igaz, hogy a drasztikus költségvetési megszorítások valóban a köznyelvben meghonosodott kifejezéssel a „funyíró elv” alapján valósultak meg. A feladatok szisztematikus újragondolása a játékszabályok és a finanszírozás átalakítása, azaz államháztartási reform nélkül nem is történhettek másként. Az arányos tehervállalást a szaktárcák még csak-csak elfogadták, mint kormányzati tényezôk kénytelenek voltak tudomásul venni a gazdasági nehézségeket, azt azonban, hogy egyes helyeken az arányosnál nagyobb megszorítások lennének, a feladatok átrendezése nélkül nemigen lehetett megindokolni, mert az burkolt elismerése lenne egy-egy intézmény túlfinanszírozottságának, ha tetszik, a túlméretezettségnek vagy pazarlásnak. Bizonyára csorbult volna azoknak a vezetôknek a tekintélye, akiknek intézményében az átlagosnál nagyobb elvonás valósult volna meg. Ennyiben, ha tetszik, szociológiai indítékai vannak a funyírásnak, ami például a költségvetési elôirányzatok egy részének 1998. évi zárolásakor is megvalósult. (Bár az infláció, amely a kiadások leszorításáról gondoskodott, kétségkívül okozott átrendezôdéseket, de ellentétben Bokros Lajossal, személytelenül.) Így viszont számolni kellett azzal, hogy különbözô önkormányzatoknál, intézményeknél, amelyek egy része nyilván nem képes „kiizzadni” az elvárt megtakarítást és létszámleépítést, majd zavarok lépnek fel. Ez hamarosan be is következett.

A program rövid távú elemeiben végül is sikerült áttörést elérni. Utóbb kiderült, hogy ez nem pusztán rövid távú eredmény: a gazdaságot talán végérvényesen át lehetett állítani egy másik vágányra. A távlatos elképzelések viszont – hála az érintett lobbyk, szakmai összefonódások ellenállásának – a kincstár létrehozása kivételével kudarcot vallottak.

(A nyugdíjreform kivételével ez a képlet ma is változatlanul érvényes.) A pénzügyminiszter kormányfôi támogatottsága pedig a folytonos háborúskodásban alaposan megcsappant. Így nem csoda, hogy rövidesen folytatódott a rendszerváltás utáni idôszak legújabb játékszabálya: a kormányok egy-egy választási ciklusban stabilak ugyan, de a pénzügyminiszterek (gyorsan) fogyóeszköznek minôsülnek.

Jegyzetek

1 A washingtoni konszenzus 10 pontos szabályegyüttes. Azt fogalmazza meg, hogy mit kell tennie, milyen reformokat kell végrehajtania egy feltörekvô gazdaságnak ahhoz, hogy növekedése fenntartható legyen, és sikerrel illeszkedjen a globalizációs folyamatba. Ezek a szabályok tükrözik a nemzetközi pénzügyi intézmények és a legfejlettebb országok pénzügyi vezetôinek nagyjából közös véleményét és azt a meggyôzôdésüket, hogy az érintett országcsoportok gazdaságpolitikája konvergál. Az írás máig is az átalakuló gazdaságok egyik fontos mércéjéül szolgál, noha természetesen vitatott.

A témát részletesebben tárgyalja Lányi Kamilla „Válság táplálta globalizáció” címu cikke. Külgazdaság, 2000/4.

2 Williamson levelét idézi G. Kolodko: „A posztszocialista átalakulás tíz éve.” Közgazdasági Szemle, 2000. március.

3 Lengyel László: A pártházból a palotába. Helikon–Universitas, 1998.

4 Matolcsy György: „Kiigazítás recesszióval” címu írásában (Közgazdasági Szemle, 1997) felsorolt számos idôlegesen ható tényezôt (aszály, német recesszió), amely átmenetileg kedvezôtlenül hatott a magyarországi helyzetre. Ezek hatása azonban nem haladta meg a negatív effektusok mindenkor szokásos nagyságrendjét, vagyis a gazdaságpolitikának képesnek kellett volna lennie az alkalmazkodásra. (Az ez évi belvíznek és árvíznek ilyen alapon sokkal nagyobb gazdasági zavart kellett volna okoznia.)

5 Urbán Lászlónak az 1995. évi költségvetés parlamenti vitájában elhangzott felszólalását idézi Merényi Miklós „Számokba fojtott politika” címu tanulmánya. (Magyarország politikai évkönyve, 1995.) Azt, hogy mennyire igaza volt Urbán Lászlónak, talán Csépe Béla KDNP-s képviselônek ugyanebben a vitában elhangzott fellengzôs mondata igazolja: „Félô, hogy a restrikció csizmái eltapossák a fellendülés zsenge virágait.”

6 PKI Rt. „Fordulat és folytonosság.” Alagút jelentés, 1995.

7 Már az 1995. évi költségvetési vitában a Fidesz vezérszónoka, Szájer József azt hangsúlyozta: a kormány gazdaságpolitikája következetes megvalósításának legfôbb akadálya éppen a pénzügyminiszter hiányzó támogatottsága. (Merényi Miklós i. m.)

8 1994 májusában, meglehetôsen lehangoltan, egy interjú befejezô részében úgy fogalmaztam, hogy „az új kormány rá lesz kényszerítve, hogy megmutassa a pénzügyi világnak: képes kézben tartani ezeket a folyamatokat. Persze megállítani nem tudja a lecsúszást, legföljebb egy kis homokot szórhat a lejtôre.” Antal László: „Dzsentrik öröksége.” Beszélô, 1994. május 5. Békesi László egy héttel késôbb ugyanebben az újságban azt válaszolta, elismerem nem egészen alaptalanul, hogy én mindig a legrosszabb változatra számítok. Néhány hónappal késôbb a pótköltségvetési vereség idôszakában már Békesi is sokkal pesszimistább.

9 Ennek az idôszaknak a leghitelesebb, mert a hangulatát is huen tükrözô politikatörténeti leírását Lengyel László adja. (i. m. 1998)

10 A dokumentum hozzáférhetô a Magyarország politikai évkönyve, 1996 címu kötetben.

11 Számos szakértô ezt mindmáig vitatja. Lásd pl. Oblath Gábor „Makrogazdasági folyamatok, külsô és belsô egyensúlyhiányok Magyarországon az 1990-es években” (Magyarország évtizedkönyve, 1998) vagy Rabár Ferenc „Volt-e gazdasági korszakváltás 1995-ben?” címu írásait (Magyarország politikai évkönyve, 1996”). Érvelésük nem meggyôzô. Ha a „dózis” kisebb a kelleténél (ti. a nemzetközi piac bizalmának visszaszerzéséhez szükséges minimumnál), akkor az áldozat egyszeruen értelmetlenné válik, az ország továbbra is a finanszírozhatatlanság határán sodródik.

12 Lásd Lengyel László i. m.

13 Lásd errôl Antal László: „Az átmenet évtizede.” Magyarország évtizedkönyve, 1998.

14 Lengyel László (i. m.), valamint a Magyarország politikai évkönyve, 1996 címu kiadvány kalendáriumában, március 11.

15 Lásd „12 hónap krónikája.” In Magyarország politikai évkönyve, 1996.

16 Vö: „Pro és kontra” (HVG, 1995/38.) és Molnár Patrícia „Második menet” (HVG, 1995/38.) vagy Molnár Patrícia „Ítélet van” (HVG, 1995/27.)

17 Lipovecz Iván: „A három muskétás.” HVG, 1995/11.

18 A levelezésrôl áttekintést ad a Magyarország politikai évkönyve, 1996 címu kiadvány dokumentum melléklete.

19 Errôl Bokros Lajos úgy nyilatkozott, hogy magánügy. Ebben igaza is van, de a kíméletlen megszorításokért vívott keresztesháború idején a filléres gondokkal küzdôk körében kétségkívül visszatetszô volt. Lásd „Még sokkal több balhét is elvittem volna”. Bossányi Katalin interjúja Bokros Lajossal. (Mozgó Világ, 1996/5.)

20 Gyenis Ágnes: „Kozmetikai szalon.” HVG, 1995/19.

21 Kornai János: „Kiigazítás recesszió nélkül.” Közgazdasági Szemle, 1996/7–8.

22 Az ilyen tárgyú írások felsorolásától most eltekintek. Fôként azért, mert arra jöttem rá, hogy az ilyen vitákban közelállókat, akár barátokat is el lehet veszíteni (lehetett is). Az egyike a legmeglepôbbeknek azonban éppen Rabár Ferencé volt (i. m.), amennyiben Bokros helyzetelemzését felületesnek, programját rögtönzésnek, tevékenységét pedig gunyorosan tömeghipnózis-keltésnek minôsíti. Egyébként annak elhitetése, hogy a fájdalmas intézkedésekre valóban szükség van, talán a legnagyobb teljesítmény, amire egy kormányzati politikus egyáltalán képes lehet. (Csak sajnos nem tudta, még kollégái egy jelentôs részét sem meggyôzni errôl.) Jószerivel – eltekintve most a program elôkészítésében résztevôktôl – csak Kornai János idézett cikke beszélt pozitív hangvételben a kormány programjáról.

23 Kocsis Györgyi: „Válámi ván.” HVG, 1995/36., és Kocsis Györgyi: „Tartós béka?” HVG, 1995/47.

24 Azokban a napokban Tardos Mártonnal beszélgettem. Egyikünk sem volt különösebben optimista. Errôl a kérdésrôl ô olyasmit mondott, hogy a privatizációs miniszter megesküdött rá, hogy sikerülni fog a megemelt privatizációs elôirányzatot teljesíteni. Nem hittem benne. Utóbb kiderült, alaposan tévedtem.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/