Nánay István
MOLIERE SZÉKELY CSERHALMI

Az évad eseménye az Új Színház megalakulása volt. Székely Gábor több mint hatéves hallgatás után tért vissza a magyar színházi életbe. Megmagyarázhatatlan lépésnek tunt, hogy valamivel a rendszerváltás bekövetkezte elôtt lemondott a Katona József Színház igazgatói posztjáról, és elhagyta a társulatot. Tanított ugyan a fôiskolán, vállalt rendezést külföldön, de idehaza minden felkérés elôl elzárkózott.

Amikor rendezô osztálya utolsó éves lett, s a körülmények is úgy alakultak, hogy az Arany János Színháznál profilváltásra szánta el magát a fôváros kulturális vezetése, vállalta: két kedves tanítványával Hargitai Ivánnal és Novák Eszterrel közösen új muvészszínházat teremt. Az Új Színház évadindító sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy elsôsorban tanítványainak s a fôrendezôi posztot betöltô Ács Jánosnak kíván lehetôséget biztosítani, ennek megfelelôen alakult a szezon musora is: Novák Eszternek a közönséget igencsak megosztó Csongor és Tündéje (Üdlak) volt az elsô bemutató, ezt Hargitai Iván Homburg hercege és Ács János Brecht-elôadása (Jó embert keresünk) követte, s csak ezután láthattuk az elsô Székely-rendezést, a Don Juant.

Természetesen nagyon nagy várakozás elôzte meg Székely Gábor Moliere-premierjét. A felfokozott érdeklôdést nemcsak az váltotta ki, hogy Székely oly sokáig nem dolgozott itthon, hanem az is, hogy utolsó Katona-beli bemutatója szintén Moliere-darab volt: a Mizantróp. Annak címszerepét ugyanúgy Cserhalmi György játszotta, mint ahogy a Don Juanét is. Az akkori elôadás keseru búcsú volt. Székely is, Cserhalmi is egy kétségbeesett, reménytelen értelmiségit fogalmazott meg Alceste szerepében, s óhatatlanul felmerült a kérdés: 1995-ben, az oly nagy reményekre jogosító, ugyanakkor a társadalom egy jelentôs rétegében igen hamar kiábrándultsághoz vezetô politikai-gazdasági változások után és közben milyen értelmiségiképet rajzolnak.

A darabválasztásból és abból, hogy Székely Petri Györggyel újrafordíttatta a darabot (a Mizantrópot is a költô új fordításában mutatták be!), nyilvánvalónak tetszett, hogy a rendezô-színész páros megint csak alapvetô létkérdésekkel igyekszik szembenézni.

Székely a Don Juanban is briliáns elemzônek bizonyult. Nemcsak a darabot, hanem a helyzetet is kíméletlen ôszinteséggel és kegyetlenséggel analizálta. Nála Don Juan természetesen nem a sztereotip mumegközelítések nôcsábásza, hanem az önmagával szembenézni kénytelen férfi. A kétszerkettôben hívô racionális és liberális értelmiségi, aki olyan örök kérdésekkel viaskodik, mint hogy mi van a racionalitáson túl, mi a lét értelme, hogyan lehet a kisszeruségek közepette betölteni emberi hivatásunkat, hogy lehet túlélni a középszer hatalmát.

Székely és Cserhalmi Don Juanja Istennel harcol. S e harcban alulmarad. Felkészül a vereségre, a halálra, provokálja, kihívja maga ellen a sorsot, de amikor ott áll a kikerülhetetlen elôtt, megborzong. Székely nem enged a darab és az író kínálta teátrális befejezés csábításának: Cserhalmi Don Juanját nem nyeli el a pokol, neki a nyílt színen kell meghalnia. Nem hôsként, hanem mindennapi emberként, gyötrôdve, kínlódva.

Ebben a megközelítésben természetesen Don Juan örök kísérôje, ellenpontja, Sganarelle szerepe is átértékelôdik. Sinkó László nem a nagy úr szolgáját játssza, hanem énjének másik felét. Cserhalmi és Sinkó ugyanannak a lényegnek két megjelenési formája: a racionális és a hívô, a nagyvonalú és a kicsinyes, a sors ellen lázadó és a belenyugvó, a szabadelvu és a konformista. Ebbôl magától értetôdô és érthetô, hogy Moliere párbeszédei sem a hagyományos úr-szolga felállást feltételezik, hiszen e két figura végsô soron dramaturgiailag egyenrangú.

A harmadik alak, akit Székely radikálisan újraértelmezett, a túlvilág, a transzcendencia képviselôje, a Parancsnok. Ô nem talpig páncélba öltöztetett arctalan személy, nem szobor, hanem hús-vér ember lett. Elsô megjelenését csak késleltetve veszi észre a közönség, ugyanis egy, a nézôtérnek háttal álló hatalmas fotelban ül. Csak Don Juan és Sganarelle reakciójából tudni, hogy valami végzetes történt. Székely B. Miklós mély ráncokkal barázdált arca, kemény vonásai, szúrós és szomorú tekintete, kopogós, száraz, mégis szuggesztív hangja egyszerre idézi a Parancsnok figurájában a hajdani élôt és a túlvilágról visszatérô ítélkezôt. Székely Gábor színpadán nincsenek véletlenek, kóbor ötletek, ott minden szigorú rendet alkot. Ha tehát Don Juant nem nyeli el a föld, akkor magától értetôdô, hogy a Parancsnok sem különleges hatalmával tünteti el ellenfelét az élôk sorából. Székely B. Miklós Parancsnoka egyetlen szorítással végez Cserhalmi Don Juanjával. Majd ugyannak a mozdulatnak folytatásaként: lezárja az elhunyt szemét.

Ezután következhet a fájdalmas, megrendítô és groteszk piétr: Sinkó Sganarelle-je ölébe veszi gazdájának testét, s zokogva búcsúzik tôle. S egyben elmaradt fizetségét is siratja.

Székely Gábor minden elôadásáról erôs térélményt viszünk magunkkal. A Don Juan terét és díszletét is egyik állandó munkatársa, Antal Csaba készítette. Elsô ránézésre akár eklektikusnak is mondhatnánk a látványt. A színpad nagy részét meredeken emelkedô építmény foglalja el, baloldalt valahová a végtelenbe, a semmibe vezetô lépcsôsor. Az elôszínpad két oldala eltérô világot ábrázol: bal oldalon mintha egy lepusztult templom részletét látnánk, jobb oldalon pedig egy félig-meddig használaton kívüli kastélyét, ahol minden zugolyban valami könyvek, hangszer, kép, kelme stb. egy hajdanvolt s mára megkopott világ értékeit idézi. Középen vasvázas üvegtetô és fal keretezi, illetve osztja a teret elülsô és hátsó részre. Egyszerre nyitott és zárt ez a tér, minden részletében valódi, egészében metaforikus. Konkrét és elvont. Don Juan élettere. Vagy ha úgy tetszik, mindannak, ami Don Juan, a kivetülése. Anélkül, hogy a díszlet didaktikusan elmondaná a darabot.

Az elsô rész végén, amikor Don Juan elfogadja a Parancsnok meghívását, egyszerre száz és száz apró kis gyertyaláng gyúl ki a színpadon, a színpad szélén és környékén. Lenyugözô, megdöbbentô, félelmetes és csodálatos. Természetesen mint effektus is nagy hatású, de mint egyetlen effektusba surített ellentétes érzelmek és gondolatok vizuális megjelenítése, Székely Gábor rendezôi muvészetének lényegét is kifejezi.

Akkor még senki sem gondolta, hogy Székely Gáborék alkotó ideje milyen rövidre szabatott: 1998-ban csúfos körülmények között ugyanazok vonták meg tôle bizalmukat, akik lehetôvé tették és szorgalmazták az Új Színház létrejöttét.

Székely Gábor ma megint hiányzik a magyar színházból.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/