Kezdetben volt az asztal.
Fröccsöntött hamutartók fölött kígyózott,
formált karikákat és állt össze kesernyés
gomolyfelhôvé a nyolcvanas évek langy, ínycsiklandóan
aromadús és vihart jelzô cigarettafüstje. Elsôsorban
Budapesten szeretett álldogálni ez az asztal, de pályafutása
során megfordult néhány túlélô
polgári háztartásban, alullátogatott mûvházakban,
a politúr csillámló felületén tükrözôdô
szerkesztôségekben – amelyeket még baráti eufemizmussal
sem nevezhetnôk: redakcióknak –, és megjárt
józan idegenforgalmi érdekbôl renovált kávéházutánzatokat
is. Elôfordult ez az asztal mindenütt a Kárpát-medencében.
A pesti Astoria Ki nyer máktól visszhangos halljában
valaki megjegyezte: mindig ilyennek képzeltem a fiatal költôt,
mint amilyen a ma esti újonc, ez a Kemény István nevezetû.
Öltönyös, nyurga és snájdig; bohémnak
visszafogott, nyárspolgárnak alkatilag alkalmatlan; dologra
rest, ám fölöttébb ambiciózus. Megpihent
az asztalon a névjegy, és helyet foglalt a körben a
névjegy tulajdonosa is.
Szokványos entrée,
nem kíséri sem orkesztra, sem tûzijáték.
Illyés Gyula az utolsó, aki 1981-ben megkockáztat
egy ilyen lázas verseskönyv-címet: Közügy.
Lírikusként népszerûségre, akárcsak
közismertségre törekedni nagyjából a nyolcvanas
évek derekától bohózatba illô ábránd.
Mindenekelôtt a nagyregény mért véglegesnek
tetszô csapást a verselôkre; ködképpé
foszlottak a tíz-húszezres példányszámok,
verejtékes író-olvasó találkozók
zajlottak Bázakerettyén, s a társmûvészetek
közül az alternatívnak csúfolt rockzene lett az,
amelyik valamiképpen rekonstruálta, mintegy újra-
és fölülírta a költôi szerepkört
– hivatástudatostul, vátesz-képzetestül, nemzetmentésestül.
(Vegyük csak a sztár és a rajongótábor
kifejezések beszüremlését a szerzô-befogadó
viszony tárgykörébe.) Erre a fejleményre különben
maga Kemény is elôszeretettel hivatkozik elméleti jellegû
írásaiban.
Amikor tehát az Örley
Kör berkeiben kristályosodik a vágykép, ellovagol
az Elvárási Horizonton a cowboy, Kemény István
képében. Szerda esti jelenés. Mi történt
azóta? Mi történt jelesül 1996-ban, amikor Kemény
mindmáig legfontosabb verseskötete, A néma H napvilágot
látott? Egy valami változatlan: Kemény mostanság
is fôként szépírótársai körében
népszerû. Kritikusai, az „értelmezôi közösség”
röghöz, vagyis klaviatúrához erôsebben kötôdô
tagjai, akik talán kevésbé fogékonyak a költészetfölfogást-versbeszédet
egyaránt színesítô rock ’n’ roll gesztusokra
– amelyekrôl az alábbiakban megemlékezem majd – nos,
ôk minduntalan elhúzzák a szájukat, gondolati
homályosságot és kidolgozásbeli slendriánságot
emlegetnek, s finnyáskodva vetnek oda szerzônk asztalára
egy-egy sztaniolba csomagolt bókot.
Kemény bemutatkozása
a legkevésbé sem volt hangos, annál szélsôségesebb
volt az eljárás, amellyel fiatalkori verseit szerkesztette.
1987-es kötete, a Játék méreggel és ellenméreggel
igazi oázis abban a sívó Szaharában, melybe
a jobb sorsra érdemes irodalmi népiesség másodlagos-harmadlagos
képviselôi talicskázták a homokot. Úgy
látszik azonban, Keményt egy másik paradigma is hidegen
hagyta kezdetben. Ezt – pontatlanul – Szabó Lôrinc-féle
iránynak nevezem: Szabó Lôrinc az, aki a Nyugat elsô
nemzedékének eredményeit végtelenül sima
és pontos, élô nyelvû, végleges megfogalmazásra
törekvô költeményekbe menti, és ezzel múlhatatlan
értékû példát mutat sokaknak, Vas Istvántól
(némiképpen) az Újhold körétôl Petri
és Tandori nemzedékén át egészen az
legifjabb alkotókig. Ha valakinek a szellemujját mégis
ott érzem „a korai Kemény” vállán, akkor az
Weöres Sándor, azaz a weöresi kavalkádosság,
rejtély és egyetemlegesség, a „mindent mondás”
igénye (Adyra – akit Kemény bevallottan bálványául
választott a nagy nemzedék megaászai közül
– inkább a gyakran mozgósított szimbólumhasználat
és a retorika, nevezetesen az ismétléses-refrénes
alakzatok utalnak, sokkal kevésbé a költôi alapállás).
Összegezve: Kemény vershelyzeteiben és metaforakincsében
egyaránt egy nevén nem nevezett, mindenesetre „középkorias”
és „ködös” mítosz elemeit elegyíti a science
fiction kultúra utáni vibráló jelenetezésével;
nem kerülöm az elcsépeltségi lista élét
meglovagló dekadens és posztmodern jelzôket sem. Friss
asszociációs technika, öntörvényû
építkezés és néhol zavaros metafizika
egyfelôl, kopogó rímek, ügyetlen metrika és
teljességgel következetlen központozás másfelôl.
Tisztázatlan a formához fûzôdô viszony:
akarja? nem akarja? Azért érdekes ez, mert ez a probléma
mostanáig elkíséri Kemény István munkásságát
– ha nem is ilyen szembetûnôen –, másrészt a
„szándékosan rontott” rímelés elméletét
kicsit unom már, harmadrészt pedig: most, hogy a formaversnek
megint konjunktúrája van, látnivaló, hogy e
zsengéknek semmiképp sem nevezhetô költemények
némelyike milyen nehézkes, érdes; kevés klasszicizálódott,
nemesült meg közülük tizenvalahány év
elteltével. Hozzáteszem: ha csak négy vagy öt
versre ken vastag lakkréteget a Hatalmas Kánonképzô
Ecset, máris örökbecsû könyvvel állunk
szemben; legfôképpen pedig azért jelentékenyek,
azért forradalmiak az Ellenméreg darabjai, mert elôzményei
a legjobb értelemben vett szálláscsinálói
voltak azoknak a költeményeknek, amelyek nem csupán
Kemény költészetére teszik föl a koronát,
de a kilencvenes évek magyar lírájának is gyönyörû,
erôs tényei.
Az irodalmi férfikor
teljébe lépô Kemény István elsô
könyve az 1993-as A koboldkórus. Nem tekintem célomnak
a Kemény-recepciótörténet vizsgálatát,
az viszont tény, hogy e remek kötet körül szikráznak
össze elôször a befogadói indulatok: a bírálatok
sorában éppúgy akad hozsanna, mint empátiával
teli, alapos motivikus elemzést adó tanulmány és
vicsorító, Pázmány Péter-i szitkokkal
tûzdelt förmedvény. Amikor az imént a Weöres-hatást
pedzegettem, semmi esetre sem Weöres próteusziságára
gondoltam: Kemény István egyvégtében ugyanazt
a könyvet írja, élményköre és forrásai
változnak csupán; az idô elôrehaladtával
több teret nyer a személyesség, a belterjesség
mázától mentes alanyiság – éppen a bajosan
kibogozható mítosz rovására. A koboldkórus
délelôtti dala, a serdülô démonoknak ez
a hajszálpontos természetrajza az elsô igazán
nagy Kemény-vers. Idézôjel nélkül beereszteni
egy verseskönyv lapjaira ennyi trágárságot vérbô
rock ’n’ roll-gesztus, ugyanakkor ez a mesterkéletlenség
poétikai nóvumnak is bizonyul, hiszen a megszólalás
végsô határát feszegeti itt valaki – valaki,
akinek immár valódi tét a vers. Ugye, a Vers.
Nem tartanám nemzedéke
legfölkavaróbb, legizgalmasabb verselôjének Kemény
Istvánt, ha megelégedett volna ennyi – még ha oly
becses – trófeával. Azonban A koboldkórus ideje után
nyomkeresés kezdôdött, látszólag homlokegyenest
ellenkezô irányban. Kemény fölfedezte magának
a formaverset; illetve kialakított néhány versformát,
amelyek nemcsak akusztikailag keltik a formavers benyomását,
hanem ízig-vérig azok is: fölismerhetô mintákhoz
igazodnak, és minden licenciájuk messzemenô tudatosságról
árulkodik. Jelentkezik tehát a rusztikus versanyag keményre
kalapálásának, kerekre csiszolásának
igénye, Kemény rátalál a dallamra, és
annak segítségével ír „veretes”, elsô
hallásra vagy olvasásra befogadható – vagyis „fülbemászó”,
vagyis emlékezetes – költeményeket, anélkül
azonban, hogy komoly engedményeket tenne homályt és
ködöt emlegetô közönségének. Ebbôl
a mûhelybôl kerülnek ki A néma H darabjai.
A kötetrôl megjelent
írások sorából Tábor Ádámét
emelem ki (ÉS, 1996. május 31.), elismerô állításait
mindvégig osztom, és csupán egyetlen ponton vitatkozom
vele. Tábor tétele: „A született költô felismeri,
hogy – a hindu be-
avatódás,
a kétszerszületettség értelmében – most
már neki, saját magának tudatosan kell újra
megszülnie magában a költôt.” Nézetem szerint
nem reinkarnációról – sokkal inkább szerves
folytatódásról, folyamatosságról, költôi
expanzióról tanúskodik A néma H. (Elég,
ha fölhívom rá a figyelmet, hogy az Egy nap élet
címû ikondarabnak milyen világos elôzményei
találhatók A koboldkórus elsô ciklusában.
Mintha Az osztálytalálkozó, A fiú és
a Siratóférfiak címû versek kerültek volna
egyetlen olvasztótégelybe.)
Miképpen megy végbe
a varázslat? Kemény István úgy komponálja
meg nagy életverseit, hogy mindjárt a kezdetekkor leküzdi
a nagyotmondás, a szentenciózus versmondat kísértését.
Nem akar megkérdôjelezhetetlen lenni, nem óhajt „márványba
vésôdni” – az egyedi tapasztalat esszenciáit, ezeket
a valóban halálpontos kijelentéseket a vers kulcspozícióiba
helyezi ugyan, emellett azonban továbbra is szabadon él roppant
merész és eleven képzettársításaival,
az eltávolítás okkult eszközeivel: az okkal-joggal
„pongyolának” keresztelt versbeszéd henyeségei megfogyatkoznak,
illetve helyi értékük átminôsül: ez
már „felülrôl végrehajtott” Rontás, a mesteri
Rontás igézetében. A minden tekintetben stabilan megálló
sorok rögzítik és szentesítik az elsô pillantásra
porózusnak tetszô épületelemeket. A fiatal Kemény
„vérbô gesztusai” közül mindazok, amelyek romlékonynak
bizonyultak, eltûnnek (gondolok itt elsôsorban Az ellenség
mûvészete következetlen anakronizmusaira, szeszélyesen
tekergôzô cselekményére, elvarratlan szálaira
– ezek a hibák a „verses regény” keretein belül is szemet
szúrnak, nem beszélve arról, hogy ez a magától
a szerzôtôl származó megjelölés formai
kritériumok alapján aligha illik a mûre).
Más szempontból
viszont rendkívül erôs gesztus az a kegyetlenség,
amellyel A néma H-ban megszólaló, révbe ért
férfi bánik – teszem azt – a szüleivel (Apa barátai,
Éjjel a nyájaknál); a házasság elfáradásra
hajlamos, pokolbéli pillanatokat is tartogató intézményével
(Ítéletnap reggel, Elvált férfi a házasságról);
kedves barátainak egyikével (A mólón), és
végezetül, mindenekelôtt: saját magával
– A-tól Z-ig mindenütt, A néma H betonépítményének
mennyezete alatt. Egy Szabó Lôrinc vagy egy Petri György
lírájának erkölcsi alapját képezhette
az a szigor, amelynek megjelenése és jellegzetes artikulálódása
az e téren mindeddig visszafogott, vagy mondjuk inkább „titkolózó”
Kemény beszédében igazi újdonság.
Ez az az idô, amikor
a korábbi költeményekben is sûrûn szerepeltetett
halál-tematika súlyt kap; az enyészet eszméje
megszûnik puszta ornamens, dekadens cikornya lenni, túllép
motívum mivoltán. Kemény elsô nagyszabású
„élet-halál” poémája az Egy kalandor, makulátlan
szövetû nagyvers az osztálytalálkozó mérlegét
elkészítô Egy nap élet és a kötetet
záró Nagymonológ, amelyik ugyanannyi, drámai
jambusban megszólaló sorból áll, mint amennyi
Kemény éveinek száma volt A néma H munkálatainak
idején. (Utóbbi vers esetében régen motoszkál
bennem a kérdés, hogy miért csinált egyetlen
masszát szerzônk a francia és a német történelembôl;
ez természetesen nem poétikai vonatkozású kérdés…)
Pompás darab a Családi kört áthangszerelô
Az eperfa lombja, felezô tizenketteseivel (téveszthetetlenül
keményi fricska, hogy mindjárt az elsô sorban megcsúszik
a sormetszet; a harmadik strófában hatszor szerepel sorvégen
az este szó, bokorba csoportosulnak az önrímek, „nem
hatásvadász”, de kétségkívül „hatásos”
eszközzel van tehát dolgunk – a jelzôk az ifjú
Kemény egyik vallomásából származnak;
maga a vers pedig a hatvanas évek Magyarországának
végtelenül kopár és fullatag világát
jeleníti meg stílusbravúrjaival). A kötetnyitó
Igazság-osztás beszélôje pedig mintha már
megküzdött volna az Eperfában emlegetett „sötét
miérttel”: túl megadáson és beletörôdésen,
magas pozíciót foglal el, az ítélkezôét,
a bíráét. „…a Súly, vagyis a súlyok,
vagyis a lovas Úr, vagyis / a lovagi szándék: leszorít
/ hozzálovagolni a Földet a földhöz, / ez ugyanúgy
elenyésszen, ahogy a / vita közben az Ügy maga a vita
/ teteje közelében a maradék meredeken / elfúl.”
A nyaktörôen meredek szórend, csavarások és
lelemények érzékeltetésére is idéztem
ezeket a „kötetlen képlet” sorokat, melyek mégis idômértékes
lüktetés illúzióját keltik, a „maradék
meredek” pedig szerencsés szójáték. A nagyvers
kvalitásait csillantja meg A bûnbeesés, az Amatôr
vándor dala címû „kalandorvers”; kitüntetett figyelmünkre
érdemesek a gyermekkor érdi hétvégéjét
mesélô Apa barátai, egy armageddon-költemény
az Ítéletnap reggel, felezô nyolcasokban, az El élet-katalógusa
(igaz, ez a vers jó helyen volt A koboldkórusban, „utaztatását”
nem igazán értem), a Visszapillantó tükörterem
virtuóz játéka, a puritán Úti dal fájdalma,
és egy másik, történelmet író és
rébuszokba burkolózó költemény, a Hajnal.
Tábor Ádám
pontos meglátása, hogy az érett Kemény „nem
sorozatot vagy ciklust, hanem egyedi, individuális ka-rakterû
verseket ír – ám ennek ára egyelôre egyfajta
eklekticizmus és színvonalbeli egyenetlenség”. A néma
H két alaphangja a konfesszió-jellegû „elbeszélés”
és a ráolvasásszerû, „gyógyító
szándékú” beszéd; a föntebb idézett
darabok javarészt ezt a két változatot valósítják
meg, sikerrel. Gyónás és gyógyír. Látnivaló
viszont, hogy Kemény továbbra is áldoz a nyelvi pongyolaság
oltárán: szintaktikai zavarok, döcögô szórend,
fölösleges névelôk ebben a kötetben is föllelhetôk,
és a vonatkozó névmásokkal, ikes igékkel
való igen mostoha bánásmód sem enyhült.
Mindezt nem a pedantéria nevében teszem szóvá:
egy – mondjuk ki bátran – spiritiszta költészeten bármit
számon lehet kérni, de nem a grammatikával szemben
elkövetett, apró kilengéseket. A Kemény István-féle
katarzis, amihez oly sokunknak lehetett szerencsénk, nem hiúsulhat
meg féltucat hanyag megoldás miatt. Mindazok, akiknek Kemény
István manapság sem „kell”, érzésem szerint
túl sokat pácolódtak az OSZK labirintusának
egészségtelen levegôjében. (Még egy fintor:
Kemény második, immár „regényszerû” regényének
éppen a Széchényi Könyvtár a helyszíne.)
Adalék munkánkhoz,
hogy Kemény 1998-as válogatott verseiben szabályosan
fölszámolta A néma H címû könyvét.
A 28 költeménybôl nyolcat elhagyott, mellôzte a
ciklusokat és A bûnbeesést tette meg vezérversnek,
a megmaradt anyagot beolvasztotta a válogatott kötet címadó
Valami a vérrôl címû alegységébe.
A néma H mint kötetkompozíció azóta kényszerû
téli álmát alussza.
(Kemény István: A néma H)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu