Ön ebben az évben töltötte be kilencvenedik életévét. Megélte a történelem nagy pillanatait Közép-Európában és Franciaországban. Mint emlékirataiban írja, egy „multinacionális családban” született, Dél-Magyarországon.

A kilencven év soknak tûnik, és ezt nem viselem jól. Sokkal öregebb vagyok, mint amilyennek látszom, ezért nem szeretem, ha kimondják, hány éves vagyok. Igen, betöltöttem a kilencvenet, túlélô vagyok. Túlélô olyan értelemben, ami engem elszomorít. Gyakran úgy tekintenek rám, mint egy történelmi emlékmûre. Akkor döbbentem rá a koromra, amikor 42 év távollét után, 1989-ben hazatértem Magyarországra, és találkoztam néhány régi egyetemi és gimnáziumi osztálytársammal, vagy idôs hölgyekkel, akiknek 50 évvel korábban udvaroltam.
Boris Souvarine néhány hónappal a halála elôtt megmutatta nekem a telefonkönyvét, és azt mondta: „ez nem egy telefonkönyv, hanem egy temetô.” Az én telefonkönyveim is temetôk, tele olyan nevekkel, akiket ki kellett húznom, egyiket a másik után. Elég régóta élek, és a hosszú életnek megvannak a rossz oldalai. Nem hiszem, ahogy Malraux hitte, hogy az öregség hajótörés. Nem érzem magam hajótöröttnek, hanem csak egyszerûen túlélônek, aki történetesen elég jó formában van. És ezt a formámat mindenekelôtt életszenvedélyemnek köszönhetem, kíváncsiságomnak, ami nem enged megöregedni. Amióta csak megszülettem, mindig történik valami új, meglepô.
A családom valóban teljes mértékben multinacionális család. De ez nem volt kivételes dolog Magyarországon és általában Közép-Európában. A legtöbb embernek sokfelé ágaznak a gyökerei.
Apai nagyapám németajkú zsidó, Prágában született.
A történelem véletlenszerûsége hozta ôt Magyarországra azután, hogy a Habsburgok a cári csapatok segítségével leverték az 1848–49-es felkelést.
Pest német többségû város volt, Buda arisztokratikus karakterû magyar államigazgatási székhely. A két város még egyesítve is hordozza építészetében és lakóinak mentalitásában a múlt nyomait. Legalábbis így volt még az én fiatalkoromban.
Nagyapám úgy jött Magyarországra, hogy nyomdászként megbízást kapott a Pesten alapított elsô nagy német nyelvû napilaptól, a Pester Lloydtól. Az újság késôbb Közép-Európa egyik legjelentôsebb újságja lett. Ez volt az osztrák elnyomás elleni passzív ellenállás idôszaka. És az a nagyszabású ellenállás, amelyet a liberális államférfi, Deák Ferenc vezetett, tette a nagyapámat magyar hazafivá. Megtanult magyarul beszélni és írni, elvette egy nagykanizsai nyomdász lányát, megörökölte a vállalkozást, kiadó lett, és megalapította az elsô nagy magyar nyelvû napilapot egy olyan régióban, ahol a század végén a többség horvát és svábnak nevezett német volt, még ha Türingiából, Poroszországból vagy Morvaországból származott is.
Nagyapám részt vett a régió magyarosításában. Ô, az elsô generációs bevándorló! Az elsô könyvnek, amelyet 1882-ben adott ki, az volt a címe, hogy Nemzeti és nemzetiségi kérdés az Osztrák–Magyar Monarchiában. Sokáig nem tudtam e könyv létezésérôl, a kiadóját sem ismertem, mivel a nagyapám még születésem elôtt meghalt. Egy budapesti antikvárius hozta el nekem a könyvet néhány hónappal azután, hogy megjelent Franciaországban az Osztrák–Magyar Monarchia szétverésérôl szóló könyvem, a Rekviem egy néhai birodalomért. Meghatódtam, amikor megtudtam, hogy száz évvel korábban a nagyapámat is az a téma érdekelte, amellyel én oly sok éven át foglalkoztam. Ezenkívül még tankönyveket, imakönyveket adott ki, magyarul, németül, horvátul és héberül. Nagykanizsán jelentôs zsidó közösség volt.
Ami anyai nagyapámat illeti, ô a pusztán született, Kiskôrösön, Petôfi szülôvárosában. Tisztviselônek nevezték ki Zágrábba, ami akkoriban annak a Horvátországnak volt a fôvárosa, amely a XII. század óta együtt élt Magyarországgal, és bizonyos autonómiát élvezett.
Gyerekei, köztük édesanyám, horvát iskolába, horvát egyetemre jártak. Anyám a bécsi konzervatóriumban tanult zongorázni, és csak házassága után tanult meg magyarul. Apám és anyám Fiuméban ismerkedtek meg és házasodtak össze. Fiume akkoriban nagy magyar kikötô volt az Adriai-tengeren. Anyai családom tehát horvát, és a 20-as években az egyik nagybátyám a magyarellenes horvát nacionalista mozgalom egyik vezére lett. Engem nagyon szeretett, én is ôt, én voltam a kedvenc unokaöccse, de gyakran volt köztünk parázs vita a nemzetiségi kérdésben. Zágrábi unokatestvéreim zenészként csináltak karriert. A legidôsebb, Miroslav, akit Mirkónak hívtunk, Bécsben Schönbergnél tanult zeneszerzést. A háborúban Tito partizánja volt, és mint a szarajevói konzervatórium igazgatója fejezte be életét. Felesége, egy szerb ortodox, ugyanott tanított éneket. A másik unokatestvérem Ljierko Spiller hegedûmûvész, Cortot tanítványa és barátja Párizsban, 1932-ben Buenos Airesbe költözött. Még most is vezényel, és egy zeneiskola igazgatója.
A Fiuméban, Triesztben és Dalmáciában élô horvát ág egy része az elsô világháború után Olaszországot választotta, így tehát vannak unokatestvéreim, unokaöccseim Milánóban, Bergamóban és Bresciában is.
Nem minden nosztalgia nélkül emlékszem vissza arra az idôszakra, amikor e család tagjai úgy tudták egymást meglátogatni, hogy nem volt szükség sem útlevélre, sem vízumra. Amikor errôl beszélek francia vagy olasz barátaimnak, akik csak a széttagolt Közép-Európát ismerik, úgy hallgatnak, mintha egy álmot vagy kitalált történetet mesélnék nekik.
Három éve egy trieszti író barátom, Claudio Magris, akinek A Duna címû könyve nemzetközi sikert aratott, bemutatta Predrag Matvejevic horvát író könyvét a Diario mediterraneót, amely a Földközi-tengert átszelô tudományos útról szól. A konferencia az Athéneo kávéházban zajlott, amely a század elején az egyik nagy közép-európai irodalmi kávéház volt. James Joyce, Italo Svevo és más nagy írók látogatták. Ugyanazok, akik nagynéném, Signora Fini szalonjába is jártak. Signora Fini lánya, Eleonore a szürrealista festô, színházi díszlettervezô, Max Ernst, Dali és sok más barátja. Néztem a bécsi jeges kávéval rakott kis asztalok köré gyûlt közönséget, és láttam, hogy senki nincs az én korosztályomból. Fiatalok voltak, 30-60 évesek. Mondtam nekik, hogy milyen nagy öröm számomra visszatérni Triesztbe, de milyen szomorú látni, hogy ez a hatalmas kikötô, amelyben valaha Közép-Európa népe nyüzsgött, ahol hallható volt minden nyelv – horvát, szlovén, cseh, német, magyar, olasz, mind-mind a Lloyd valamelyik tengerjáróján készült az Egyesült Államokba vagy Kanadába jutni… Most a kikötô üres, Trieszt csendes, vidéki olasz város lett, még most is gyönyörû, a Duino kastély uralja, ahol Rilke a legszebb elégiáit írta.
Egy másik trieszti tartózkodásom alatt támadt az ötletem, hogy szeretném viszontlátni a házat, ahol ötéves koromban az elsô világháború elôtti utolsó szünidômet töltöttem. Egyik nagybátyám birtokán voltunk, Trieszttôl mintegy hatvan kilométerre, már Tirolban. A nagybátyámnak nagy háza volt, ahol az egész család, vagy negyven ember gyerekestül együtt volt. A nyaralás kellôs közepén egy távirat hazahívta apámat nagykanizsai újságjához: valami történt Szarajevóban. Ezzel már foglalkozni kell, a lap igazgatójának ott a helye. Igen, ez volt a híres merénylet, ami kirobbantotta az elsô világháborút. Apám elment, mi maradtunk, de a mulatságnak vége szakadt. Arra voltam kíváncsi, áll-e még ez a ház. Hogy találom meg?
A közönség soraiban ráakadtam egy svájci olasz-szlovén házaspárra – a férfi milánói kiadó –, akiktôl megkérdeztem, szabadok-e délután, hogy az elveszett paradicsomom felkutatására induljunk. Emlékeztem, hogy a birtokot Fiumicellónak hívták. Még a vezérkari térképen sem találtuk a nevet. Annyit azért tudtam, hogy Gorzia, d’Aquleia és Monfalcone falvak közelében volt. Útnak indultunk hát. Órák hosszat keringtünk a vidéken, már kezdett alkonyodni. Minden faluban megálltunk és kérdezôsködtünk, nem ismerik-e Fiumicellót és a Priester család birtokát. Semmi nyomra nem akadtunk. Én már elveszítettem a kedvemet, de szlovén barátném, Svetlana, tekintélyt parancsoló asszony, azt mondta, ha „valamit keresünk, azt meg is kell találni”. Végül egy faluban elérkeztünk egy fogadóhoz. Svetlana elment kérdezôsködni, és diadalmasan tért vissza a fogadóssal, aki azt mondta, „én voltam a birtok egyik részének intézôje, mikor azt az elsô világháború után felosztották”. Mondom neki: „A nagybátyám grande casáját, a nagy házat szeretném viszontlátni.” A fogadós azt kérdi: „Miféle nagy házat? Itt van rögtön egy Palazzo.” „Nem, nem palota, egy nagy ház.” „Az csak a Palazzo lehet. Ha akarja – mondja –, elviszem oda.” És így, öt perc múlva, az alkonyatban felbukkant egy XVI. századi reneszánsz palota – ez volt a nagy ház.
A jelenlegi olasz tulajdonosok úgy tartották meg a velencei palotát, mintha egy múzeum lenne, amelynek ôk a gondnokai. Három generáció lakott ott. Az idôs házaspár olaszos kedvességgel és vendégszeretettel fogadott. Elnézést kértek, hogy lebontották a kandallót a konyhában, mivel már nem volt jó semmire. De ezen kívül semmi nem változott, megtaláltam a saját szobámat, anyám szobáját és mindenekfelett a csodálatos parkot, ahol az unokatestvéreimmel játszottam. Semmi nem változott, pedig onnan tíz kilométerre zajlott le az elsô világháború egyik legnagyobb csatája, amelyben az osztrák–magyar csapatok és elsôsorban a horvát csapatok annyira megverték az olaszokat, hogy azoknak sürgôsen segítséget kellett kérniük a franciáktól, hogy megakadályozzák az osztrák–magyar hadsereg elôretörését Milánó felé. A ház érintetlen maradt, a parkkal és a csodás magnóliákkal egyetemben. Csak a parkon túli almáskertbôl lett „kiviskert”.

Meséljen nekünk az Osztrák–Magyar Monarchiáról, annak szétesésérôl, vagy, ahogy Ön nevezi, „szétrombolásáról”. Mit gondol a békeszerzôdéseknek a régió országaira és Európa történelmére gyakorolt hatásáról?

Nehéz kérdést tesz fel, mivel, mondjuk így, többes identitású vagyok. Magyar vagyok, de ugyanakkor közép-európainak is érzem magam. Emlékirataimban „az Osztrák–Magyar Birodalom fiaként” határoztam meg magam. Ezt olykor úgy értelmezik, mint a régi szép birodalmi napok iránti nosztalgiát. Ez igaz is. Könyvemnek Rekviem egy néhai birodalomért címet adtam. És amikor azt mondjuk, rekviem, az azt jelenti, hogy valami miatt gyászt viselünk. Igen, gyászolok, de nem a létezett birodalmat, mert annak nagyon sok fogyatékossága volt, és eltûnésre volt ítélve, hanem azért gyászolok, ami a birodalom felbomlasztásából lett.
Apám liberális volt. Monarchisták voltunk, de az alkotmányos kormányzás, a konstitucionalizmus, a szabadságjogok és a demokrácia pártján is álltunk. Ne felejtsük el, hogy Ausztriában az általános szavazati jogot már 1907-ben bevezették. Ez egy nyugati típusú birodalom volt, éppen átalakulóban, amikor az elsô világháború kitört. Ami miatt nosztalgiát érzek, és ami azóta elveszett, az egy óriási tér gazdasági és kulturális egysége. Ami késôbb Lengyelországgá, Csehszlovákiává, Magyarországgá, az Erdéllyel növelt Romániává, Horvátországgá stb. vált, valaha egy ország volt. Útlevél, sôt személyi igazolvány nélkül utazhattunk Krakkóba, Triesztbe. Külön engedély nélkül költözhetett az ember Prágába, Zágrábba vagy Budapestre.
Ez valamiféle elôképe volt annak, ami felé most haladunk az Európai Közösség megteremtésével. A rosszindulatú propaganda, amely az elsô világháború óta uralta Nyugat-Európát, összemosta az Osztrák–Magyar Monarchiát a cári birodalommal. Úgy beszéltek az Osztrák–Magyar Monarchiáról, mint a népek börtönérôl. Pedig nem a népek börtöne volt, hanem a népek családja. Egy család, amelyben egyesek felnôttebbek voltak, mint mások, egyeseknek több joga volt, mint másoknak – kétségtelen. Az osztrákoknak és a magyaroknak több joguk volt, mint a horvátoknak és a szerbeknek, de a horvátok, a szerbek, a románok és a szlovákok olyan autonómiát élveztek, amelyrôl manapság csak álmodni lehet. Volt saját irodalmuk, kultúrájuk, iskoláik, egyetemeik. A saját családomban még az eredetileg létezô magyar nyelv is megszûnt, és olasz vagy horvát unokatestvéreimmel a német volt a közös, nemzetközi nyelvünk. Beszéltem egy kicsit csehül és horvátul is, de mindannyiunk második nyelve a német volt. Így hát a német majdhogynem anyanyelvem.

Akkor Ön szerint mi igazolja a gyôzteseket, akik az elsô világháború után feldarabolták az Osztrák–Magyar Monarchiát?

Ezt nehéz néhány szóban megmagyarázni. Egy vastag könyvet írtam arról, mik voltak a gyôztesek – nevezetesen Clémanceau – indítékai arra, hogy a Monarchiát feldarabolják ahelyett, hogy a háború valódi kirobbantóit, azaz a németeket tennék felelôssé. Németország túl nagy falat volt, az amerikaiak és az angolok érdeke azt diktálta, hogy Németország fennmaradjon, és fenntartsa az európai egyensúlyt. Németországot persze megalázták, de nem verték szét. Inkább kihasználták azt, hogy a teljesen átalakulóban lévô, soknemzetiségû Osztrák–Magyar Birodalomban amúgy is felerôsödtek a függetlenségi mozgalmak, és elôsegítették széthullását.
A versailles-i és trianoni békeszerzôdések megalkotói, Clémanceau, Wilson, Lloyd George és a többiek, akik egy grandiózus, nagyvonalú, ámde teljesen irreális álomba ringatták magukat, úgy vélték, hogy a Monarchia feldarabolásával és úgymond nemzeti államokkal való helyettesítésével gátat vethetnek a német és az orosz terjeszkedésnek. Ez manapság már teljesen hihetetlennek tûnik, de a francia diplomaták érdekes módon elhitték, hogy van csehszlovák és jugoszláv nemzet. Ma az embereket majdhogynem bosszantja, ha arról értesülnek, hogy „jugoszláv” nemzet soha nem létezett, csak szerbek, horvátok, szlovének, montenegróiak, macedónok, magyarok. S hasonló a helyzet Csehszlovákiával.
Egy nagy birodalmat romboltak le, amely éppen konföderációvá alakult volna, és külön államokat, köztársaságokat alakítottak, amelyekre lehetett számítani a német expanzióval szemben. Franciaország republikánus volt, és egész Európában köztársaságokat akart létrehozni.
Illúzió és tudatlanság uralkodott. Egyébként a franciák ma sem tudják jobban, hogy mi is történik Közép-Európában. Elég meghallgatni a rádiót, a tévét, elolvasni a francia újságokat, hogy feltûnjön, mennyi a hiba és tévedés ezzel kapcsolatban. A francia diplomácia még nem is olyan régen fenn akarta tartani a jugoszláv egységet, gondolván, hogy Jugoszlávia éppolyan ország, mint Franciaország. Összekeverték a horvátokat a korzikaiakkal vagy a bretonokkal, amikor azon morfondíroztak, mi lesz a korzikaiakkal, ha függetlenséget adnak a horvátoknak. Pedig ezek a dolgok nem összemérhetôek. Franciaország egysége a középkorban alakult ki és fejlôdött tovább a monarchiában, Napóleon, majd a köztársaság alatt. Közép-Európában viszont a nemzeti identitás volt a domináns, és az egyetlen forma, amely ennek az életformának megfelelt volna Ausztriában, Magyarországon és a többi országban, a konföderáció lett volna. Egy olyan konföderáció, amely a demokrácián és a nemzetek megegyezésén alapszik. Ezt a liberálisok és a szocialisták már a század elején felismertek.
Franciaországban az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáról beszélnek. A Monarchia nem felbomlott, hanem felszámolták. Semmi olyasmirôl nem volt szó, mint ami most Oroszországban vagy Jugoszláviában zajlik. Nem volt szó polgárháborúról. A horvátok az osztrák–magyar hadseregben harcoltak a legvégsôkig, csakúgy, mint a szlovákok és a szlovének. Az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolásáról a nyugati diplomácia döntött. A diplomatákat nem lehet rosszakarattal vádolni. Jót akartak. Azt gondolták, hogy a birodalom feldarabolásával meg lehet akadályozni mind Németország jövôbeli terjeszkedését, mind a bolsevizmusét.

Mik voltak a Monarchia szétverésének a következményei?

Azt lehet mondani, hogy az ország és a családom sorsa szorosan összekapcsolódott. Magyarországot megcsonkították, területének kétharmadát elvették. Családomat is megcsonkították. Attól fogva horvátok, magyarok, csehek, szlovákok és olaszok lettünk. A családi kapcsolatok ugyanúgy szétszakadtak, mint a birodalom. És az apám is tönkrement mint könyvkereskedô, nyomdász és kiadó, mert az általa ellátott terület háromnegyedét Jugoszláviához csatolták. Ez az a terület, ahol 1991 júniusában kitört a háború, és ahol a szerbek, horvátok, magyarok egymást tépik, ölik, ahol a városok, amelyeket gyerekkorom óta ismerek, Eszék és Vukovár, amelyek éppen olyan szép európai városok, mint Pontoise vagy Toulouse, romokban hevernek, és tízezrek váltak menekültté. Magyarországon szülôvárosomban és környékén 50 000 magyart és horvátot fogadtak, akik a háború elôl menekültek.
Visszatérve a kérdésére, a békeszerzôdések elsô következménye Magyarországon a teljes anarchia volt, s ebbe érkezett haza az orosz hadifogságból a magyar katonák egy kisebb csoportja, lenini gondolatokkal és azzal az elképzeléssel, hogy a Vörös Hadsereg megvédi Magyarországot a feldarabolástól. Amikor ez az illúzió összeomlott, akkor a Budapestet francia segítséggel elfoglaló román csapatok nyomában érkezett ellenforradalmi erôk reakciós rendszert vezettek be. Ez a rezsim nem volt fasiszta, inkább Francóéra hasonlított.
Ebben a rendszerben voltam gimnazista és egyetemista, és ebben kezdtem meg irodalmi pályafutásomat. Még egy év börtönt sem úsztam meg, ahogy az már dukált azokban az idôkben, ha valaki forradalmi eszmékkel kacérkodott. Megkaptam a kommunizmusnak nevezett gyermekbetegséget, ami nálam egy évig tartott. Sok kortársammal és barátommal ellentétben elég hamar sikerült megértenem, hogy mekkora a különbség a kommunista ideál, ami gyönyörû – éppúgy, mint a keresztény ideál, ami szintén gyönyörû az inkvizíció nélkül – és a sztálinizmus között, amirôl szerencsére elég hamar értesültem. Ez eltérített. 1932–33-ban voltam börtönben, s ott tudtam meg, hogy Németországban a nácik jutottak hatalomra. Szabadulásom után egy évig még büntetésbôl munkanélküli voltam. A társadalom perifériájára kerültem.
1934-ben barátaimmal, köztük József Attilával, beléptünk a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, és az ô újságjukba írtam irodalmi kritikákat, szerkesztôségi cikkeket. Igaz, csoportunkat mindig figyelte a rendôrség, de nem izgattuk magunkat, mert nem szerveztünk felforgató akciókat, csak egyszerûen szabadon fejeztük ki magunkat.

Kérem, beszéljen részletesebben errôl a „gyerekbetegségrôl”! Mikor csatlakozott a kommunista párthoz, és miért?

Ez bonyolult kérdés. Az abszolútumot kerestem. Jómagam, mondhatni, vallásos vagy filozofikus szellem vagyok. Abban az idôszakban az élet értelmét kerestem, csakúgy, mint minden kamasz, ilyenkor ezt tesszük többé-kevésbé mindannyian. A zsidó vallás, amelyet családom egy része gyakorolt – mostohaanyám, aki felnevelt, keresztény volt –, túl szûknek, túl zártnak tûnt számomra. Csak késôbb értettem meg a mélységét. 18 éves koromban katolizáltam.
Érdekes módon a katolicizmus vezetett el a kommunizmushoz. Pécsett kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, ebben a gyönyörû soknemzetiségû városban, ahol magyarok, horvátok és németek éltek együtt. És a magyar katolicizmus egyik fellegvára volt. Lelki vezetôm egy cisztercita professzor volt.
Azt mondtam, hogy a katolicizmus vezetett el a kommunizmushoz, de azt is mondhattam volna, hogy a szerelem. Pécs mellett óriási szénbányák voltak, és beleszerettem egy nagyon szép bányászlányba. Elvitt a családjához, és ott, a Pécs melletti munkástelepeken tudatosult bennem az elnyomás, az óriási nyomorúság, hogy milyen kizsákmányolásban élnek a bányászok. Bodegavárosokban, amelyeket a csendôrség felügyelt. Ez felháborított, és ezt elmondtam lelki vezetômnek és katolikus barátaimnak, akik azt válaszolták: „persze, barátom, ez mindig így volt, mindig voltak szegények és gazdagok. Mit tehet az egyház? Az egyháznak nincs politikai és társadalmi hatalma. Csak a lelkek felett van hatalma. Jótékonykodunk, ahogy tudunk.” De ez nekem nem volt elég.
Körülbelül ekkor hagytam ott Pécset és mentem a budapesti egyetemre. Itt voltak barátaim, akikkel megbeszéltem a történteket, és akikkel együtt kezdtük tanulmányozni a marxizmust. Ez merôben elméleti érdeklôdés volt, meg akartuk magyarázni a magyar társadalom egyenlôtlenségeit. Ez már a 30-as évek elején történt, a gazdasági válság idején, amely Magyarországon is éreztette hatását. Munkanélküliség volt, munkástüntetések, a szocialista szakszervezetek által vezetett sztrájkok. Bennünket mindez nagyon érdekelt, és az egyetemen megalakítottunk egy marxista tanulmányi csoportot. Célunk mindenekelôtt a problémák, a marxizmus tanulmányozása volt. Az egyetem legjobb hallgatói vettek részt ebben a csoportban, késôbb a konzervatórium zenészei, mûegyetemisták, mérnökök, jogászok csatlakoztak hozzánk.
A kommunista mozgalom titokban mûködött, a kommunistákat üldözték a rendôrök. Amikor csoportunk elég nagy lett, a kommunista párt és Moszkva, személyesen Lukács György elkezdtek érdeklôdni a csoport iránt. „Az értelmiség körében mozgolódás van Magyarországon” – örvendeztek. Ez teljesen új volt az ellenforradalom után. Így kerültünk kapcsolatba a kommunista párt ifjúsági szervezetével. Kiadtunk egy hetilapot, amelynek néhány száma ki is jött, majd a rendôrség elkobozta, és engem a csoport egyik szervezôjeként letartóztattak. Ez akkor történt, amikor már kezdtem elszakadni a kommunista eszméktôl.
Ez paradoxon volt. Azért tartóztattak le, amit fél évvel, egy évvel korábban csináltam, akkor, amikor már lábujjhegyen ki akartam osonni a kommunista mozgalomból. Elszakadásom oka az volt, amit a teljes forradalmi lázban égô Németországról megtudtam. 1932-t írtunk, nem tudhattuk, ki gyôz, a nácik vagy a kommunisták. Ekkor kerültem börtönbe. József Attila meglátogatott és elmesélte, hogy Berlinben a kommunisták és a nácik együtt harcolnak a szociáldemokrata porosz kormány megbuktatásáért. Számunkra ez volt a végsô döfés. Nem tudtunk többé együtt dolgozni ezzel a mozgalommal, amely moszkvai irányítás alatt kollaborál a nácikkal a szociáldemokraták ellen. A porosz kormány többségében szociáldemokrata volt, ellentétben azzal, amit még ma is állítanak. Poroszországban a nácik kisebbségben voltak. Hát így szakítottam a kommunista mozgalommal.
A börtönben azért még tovább tanultam a marxizmust. Dosztojevszkij- és Tolsztoj-könyvborítókban hozták be nekem Marx és Lenin mûveit. Van egy mulatságos történetem. Egy este, zárás után már a cellámban voltam – egyébként nem éreztem rosszul magam a börtönben, mert kaptam könyveket, reggel egy órát sétáltunk az udvaron, délután is, írtam, tanultam, álmodoztam. (Az egyetlen dolog, ami hiányzott, a nôk jelenléte.) Ennem adtak, az állam költségén laktam, sôt tanulhattam is. Nos egy este, zárás után, bejön a börtönôr a cellámba, és azt mondja: „Szeretnék valamit kérdezni. El tudná nekem mondani, mi az a marxizmus?” Mondom neki: „Figyeljen, el tudom magyarázni, de nem így, öt perc alatt, ennél bonyolultabb a történet.” Ezután a börtönôr takarodó után minden este bejött egy üveg vörösborral, és én úgy készültem ezekre az órákra, mintha az egyetemen lennék. Kezdtem a német filozófiával, Hegellel, majd a fiatal Marxszal stb. Ekkor olvastam Lukács elsô könyveit, ezeket korábban nem ismertem. (Lukáccsal személyesen csak késôbb ismerkedtem meg.) A börtönôr jegyzetelt, nagyon jó barátok lettünk, és azt hiszem, hogy végül megtérítettem a marxizmus–leninizmus, a kommunizmus számára – akkor, amikor én már elfordulóban voltam.
Ezzel kapcsolatban még egy anekdotám van, amely bennem bûntudatot kelt. Néhány éve New Yorkban Bíró Yvette meghívott magához, és ott találkoztam Mészáros Mártával, aki épp akkor fejezte be szép filmjét Moszkvában töltött fiatalkoráról, ahol az apja elôször részese, majd 1937-ben áldozata volt a sztálini terrornak. Kivégezték, mint tudom is én milyen kémet. Tehát ettük a gulyást, amikor Mészáros Márta elmesélte a történetét, és én ráébredtem: „Te jó ég, én oktattam az apádat, én csináltam belôle kommunistát.” Mészáros László a marxista csoportunkhoz tartozó igen tehetséges szobrász volt, aki elhagyta Magyarországot, hogy a szocializmus országában éljen, és mint sok millióan, a sztálinizmus áldozatává vált.

Miután otthagyta a kommunista pártot, belépett a szociáldemokrata pártba, és a mai napig szociáldemokrata maradt.

Ezt azért árnyalni kell. Nem tartozom egy párthoz sem.
A háború alatt szoros kapcsolatot tartottam fenn magyar szocialista barátaimmal, és Párizsból írtam újságjaikba, aztán a háború után, amikor a nagykövetnek kinevezett Károlyi mellett a franciaországi követség sajtó- és dokumentációs irodáját vezettem, gyakran mûködtem együtt a szociáldemokratákkal. Ez egészen addig tartott, amíg a szociáldemokraták tagjai voltak a kormánykoalíciónak. De 1948-tól, amikor a magyar szociáldemokrata pártot magába olvasztotta a kommunista párt, egyik párthoz sem tartozom.
Nemrégiben azt kérdezték tôlem: „Mi a helyzet a meggyôzôdéseivel?” Úgy definiáltam magam lengyel barátomnak, Kolakowskynak, az Oxfordban élô filozófusnak, hogy konzervatív liberális szocialista vagyok.
Konzervatív, mert ragaszkodom országom bizonyos hagyományaihoz, de nemcsak saját országoméhoz, hanem általában a liberális tradícióhoz.
Liberális, mert úgy vélem, hogy a gazdasági kollektivizmus abszurditás, és, hangsúlyozom, hogy harcom, amelyet a kollektivizmus ellen folytattam 1934 óta, kezd eredményessé válni. Hogy ezt egy kicsit árnyalhassam, hadd mondjak el egy magyar viccet: Kérdés: „Mi a rosszabb a szocializmusnál?”
A válasz: „Ami utána jön.” Ebben van egy kis igazság. Vannak rákbetegek, akik a saját lábukon mennek be a kórházba a mûtét elôtt, de nem tudnak még lábra állni mûtét után, hanem hosszasan lábadoznak.
És végül szocialista, maradok mindig is, mert nem hiszem, hogy a liberális kapitalizmus teljes tisztaságában, korrekciók nélkül mûködhet. Állandóan ellenôrzés alatt kell tartani, hogy elkerüljük, úgy Franciaországban, mint másutt, a munkanélküliséget, a környezetpusztítást stb. A kapitalista magánvállalatok módszerével nem lehet ezeket a dolgokat szabályozni. Ebben az értelemben tehát szocialista, megrögzött szocialista vagyok. Szocialistának érzem magam, mint legjobb barátaim, az Olasz Köztársaság elnöke, Craxi, aki régi barátom, vagy a portugál elnök, aki szintén barátom franciaországi számûzetése óta. Ezzel szemben kevesebb a kapcsolatom, mondhatni, kevesebb szimpátiát érzek azok iránt, akik Franciaországban magukat szocialistáknak nevezik.

Térjünk vissza a 30-as évekhez. Meséljen József Attiláról, a Franciaországban alig ismert költôrôl, és a Szép Szó címû lapról, amelyet együtt szerkesztettek.

A század elején volt Ady Endrénk, és kb. 1925-tôl kezdve József Attila lett a nagy költô abban az értelemben, ahogy Rimbaud, Verlaine vagy Baudelaire nagy költôk. József Attilát kevéssé ismerik Franciaországban, mert költôt csak költô tud jól lefordítani, és sajnos kevés olyan francia költô van, aki veszi a fáradságot, hogy megtanuljon magyarul. Ezért van az, hogy a magyar költészet és irodalom mérhetetlen gazdagságát általában kevéssé ismerik Franciaországban. És mivel Franciaországban élek, igyekszem minden tôlem telhetôt megtenni azért, hogy ezt jobban megismertessem. Ez az egyik kudarcom, vannak mások is.
Attilát még kommunista koromban ismertem meg, együtt tettük meg a „fordulatot”. Mindketten antifasiszták voltunk, antinácik és antisztálinisták, de szocialisták és liberálisok is. Barátságunk és eszmei közösségünk a 30-as évek egyik legjobb folyóiratában, a Szép Szóban bontakozott ki.
A címet Attila találta ki. Talán ezek voltak életem legszebb évei, minden ránk leselkedô veszély, a korszak baljós perspektívái ellenére. A gazdasági és társadalmi helyzet egyre feszültebbé vált, a rendszer kezdett bekeményedni.
Több okból is figyeltek bennünket, legfôképpen ama nézetünk miatt, hogy Közép-Európa népeinek össze kell fogniuk. Prágában és Pozsonyban rendeztünk konferenciákat, az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai közti összefogást és barátságot hirdettük a nácizmus ellen. Még egy kudarc…
A folyóiratot mostanában újra felfedezik, újra kiadják, és a mai generációk számára is megvilágító erejû, hogy mennyire európai gondolkodású volt a mi csoportunk akkor, mennyire demokratikus, pluralista és liberális, és milyen magas szinten mûvelte az irodalmat.

1938-ban telepedett le Párizsban. Kik voltak elsô barátai?

A legeslegelsô Clara Malraux volt. Véletlenül ismerkedtünk meg. Budapesten volt egy kitûnô barátom, Jérome Jouve, a Francia Intézet igazgatója és a francia követség kulturális tanácsadója. Cantali parasztok fia volt. Egy csapásra megszerettük egymást, és a végén elvette egyik legjobb barátnémat, aki egyben Budapest egyik legszebb nôje is volt. Ô volt Malraux-ék, Clara és André, és még mások barátja, és amikor megérkeztem Párizsba, elôször Malraux-éknak telefonáltam. A barátságom Clarával, amely 1938 áprilisában kezdôdött, egészen nemrégiben bekövetkezett haláláig tartott. A háború alatt Lot megyében azt a lakást béreltem, amelyet Clara hagyott ott. Clarán keresztül ismertem meg egy csomó írót, elmentem a Nouvelle Revue Française-hez, megismerkedtem Paulhannal és másokkal.
Szerencsém volt, meg kell adni. Párizsban találkoztam egy magyarral, a volt Strem nevû sajtóügynökség tulajdonosával, aki több mint 25 éve élt Franciaországban. Amikor egy nap azt mondtam neki, hogy Malraux-éknál fogok vacsorázni, nagy szemeket meresztett, és azt mondta: „25 éve élek Franciaországban, és soha még át nem léptem egy francia lakás küszöbét. Sok barátom van, de csak kávéházakban, éttermekben találkozunk.” Még soha nem hívták meg egy családhoz. Micsoda szerencsém volt! Párizsba érkezésem után 2-3 nappal egy magyar sportújságíró barátomnak köszönhetôen meghívtak Geneviéve Taboui-hoz, az akkoriban ünnepelt újságírónôhöz. Az ô meghívottjaiként ismertem meg Paul Renaux-t, Georges Mandelt, Sforza grófot és az emigrációban élô Károlyi grófot. Az ebéd alatt, emlékszem, Paul Renaux azt mondja Madame Taboui-nak: „Tudja, feltétlenül el kell olvasnia egy fiatal tisztnek a könyvét, szerintem zseniális.” Madame Taboui fogja a jegyzetfüzetét, én is veszem a magamét, és felírtuk egy bizonyos De Gaulle ezredes könyvét: Armée de métier (Zsoldoshadsereg).
Emmanuel Mounier-val és az Esprit folyóirat körével való barátságom könnyítette meg leginkább értelmiségi integrációmat. Mint a Szép Szó társkiadója sokat foglalkoztam a francia irodalommal, kicsit a szakmám volt. Többek között az Esprit-rôl is írtam cikket, és azt hiszem, hogy én voltam az elsô külföldi, aki észrevette Emmanuel Mounier perszonalizmusának a jelentôségét. Párizsba érkeztem után természetesen felkerestem ôt. Emmanuel Mounier barátom lett, elvitt Jacques Maritainhez. Maritainnél ismerkedtem meg Bergyajevvel és Gabriel Marcellel. Clara Malraux-n keresztül ismertem meg e kör más személyiségeit. Egy nap megkérdeztem, mi szép s jó van az irodalomban mostanában. Clara azt mondta, olvassam el egy fiatal író, Jean-Paul Sartre könyvét, épp most adták ki. Megvettem a könyvet, ez volt A fal. Nagyon szépnek találtam a szöveget. Lefordítottam magyarra folyóiratunk számára, mert a folyóirat távozásom után is mûködött, csak két évvel késôbb tiltották be. Én voltam Sartre elsô fordítója, amit ô soha nem felejtett el, még akkor sem, amikor viszonyunk politikai okok miatt megromlott.
Számos hazámbéli menekülttel szemben a francia értelmiségi létbe való beilleszkedésem nem okozott nehézséget. Clara Malraux révén megismertem egy fiatal történészt, Georges Duveau-t is, akit mára teljesen elfelejtettek, de akkoriban feljövôben volt. A háború alatt Lot megyében
Georges Duveau szomszédja voltam, és sokat dolgoztam vele A munkások élete és gondolkodása a második birodalomban (La vie et la pensée ouvriére pendant le Second Empire) címû kiváló könyvén, amely még ma is irányadó. Tíz évig kutatott rendôrprefektúrákon, mert a rendôrségi jelentések és vallomások voltak a legjobb források ahhoz, hogy megismerhessük a munkások életét és a franciaországi munkásmozgalom kezdeteit. Megkért, hogy segítsek neki, hát belevetettem magam a második birodalom irodalmába.
Számomra ez vakáció volt, érdekes vakáció. Bujkáltam, de ugyanakkor egy barátom védelme alatt álltam, aki Lot megye prefektúrájának vezetôje volt. Ô bízott a csendôrségre Causses-ban, arra az esetre, ha a németek arra vonulnának. Már a déli zóna elfoglalása után voltunk. Amikor a németek megjöttek, valóban, a csendôrök elszalasztották a pék fiát, hogy figyelmeztessen, menjek a bozótba. Én tehát Franciaországot a legjobb oldaláról ismertem meg. De megismertem egy másik oldalát is, azt, amelyik xenofób volt, dekadens, a Front Populaire elleni szélsôjobbos uszítás áldozata.
Részt vettem az antifasiszta bizottságban, amelyet két kommunista vezetett, Langevin professzor és Jourdin építész. A bizottságban voltak szocialisták, szociáldemokraták, liberálisok. Megismertem a német emigránsokat, Joseph Rothot, Heinrich Mannt, Thomas Mann testvérét, és újra felvettem a kapcsolatot Arthur Koestlerrel, akit már Budapesten megismertem, amikor még sztálinistaként visszajött Moszkvából. Ez 1938- vagy ’39-ben volt, amikor a Nulla és a végtelen címû könyvét írta, amelynek hírnevét köszönhette. Párizsban élt, amíg nem internálták mint gyanús idegent. Ezt is megírta egyik szép könyvében, A föld söpredékében. Leírja, milyen „kedvesen” bántak vele és más antinácikkal a francia hatóságok. Pechére német-osztrák volt. Nekem megvolt a magyar útlevelem, amely védelmet nyújtott, mert Magyarország akkor még nem lépett be a háborúba. Franciaország xenofób volt. Engem Place de Voges-i lakásomban, Victor Hugo házával szemben, feljelentettek egyszer a háború alatt, mert úgymond jeleket adtam le az ablakból a felettünk elrepülô német gépeknek. Szerencsére volt alibim, éppen a pincében voltam másokkal együtt.
A háború után Albert Camus, akit Párizs felszabadítása után ismertem meg, az ellenállás által kiadott Le Combat szerkesztôségében, részt vett a Variétés címû szép folyóirat kiadásában, de sajnos a lap hamar eltûnt. Szóval Camus azt kérte, hogy írjak neki ezzel a címmel: „Szeretem-e Franciaországot, s ha igen, miért, ha nem, miért?” Elég hosszút írtam, kifejtettem az érveket és ellenérveket. Azzal fejeztem be, hogy szeretem a francia nagylelkûséget, amely 45 millió egoizmusból áll. Ez tetszett Camus-nek.

Ön részt vett a lot-i ellenállásban.

Lot-ban, ahol a megszállás alatt éltem, sok száz ember tudta, hogy bujkálok. A parasztok a hivatalos piaci áron adtak el nekünk élelmiszert, pedig szegények voltak. Mi meg segítettünk nekik az aratásban, velük éltünk, dolgoztunk. Nekem és feleségemnek nagy konyhakertünk volt, mûvelgettük, de ôk szántották fel nekünk. És így, természetes módon kezdett szervezôdni az ellenállás Lot-ban és Dordogne-ban, Franciaország középsô részén. Az ellenállást egy tengerész ôrnagy szervezte meg, aki munkanélküli lett, azok után, ami a francia flottával történt Toulonban. Orvos volt, visszatért eredeti szakmájához, majd nekilátott megszervezni az ellenállást. Én lettem a helyettese. Sajnos a partraszállás után nem sokkal német csapdába esett, és megölték. A prefektúra vezetôjét, aki engem védelmezett, s aki szintén az ellenállásnak dolgozott, szintén lelôtték a németek. Ez is szerencsesorozat, egyfajta csoda, hogy túléltem, és nem haltam meg, mint sok barátom az ellenállásban.

A háború után gondolt arra, hogy visszatér Magyarországra?

A háború alatt fenntartottam kapcsolataimat Magyarországgal. Svájcon keresztül lehetett levelezni, de akár közvetlenül is, mert Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. Ez 1944 márciusáig, Magyarország német megszállásáig tartott. A kálvária ekkor kezdôdött, ekkor deportáltak 600 000 zsidót, és családom egy részét kiirtották. Egyik féltestvérem, fél-zsidó, fél-keresztény, az orosz frontra került, egy másikat Buchenwaldba deportáltak.
Párizs felszabadulása után, mindezt nem tudván, mivel ’44 márciusát követôen minden kapcsolatom megszakadt a családommal, visszatértem Párizsba és munkát kerestem. November volt, nem volt egy vasam sem, hideg volt, feleségemnek sem és nekem sem volt télikabátunk, lakásunk. És megint szerencsénk volt, találtunk egy cselédszobát a rue François I. 1. sz. alatt. Mindenki, akinek csak megadtam ezt a címet, el volt képedve (mert ez nagyon elôkelô utca), de hát ez csak egy cselédszoba volt az 5. emeleten, lift nem volt, nem volt ez annyira kényelmes. Aztán egy hónappal késôbb felajánlották Neuilly-ben ezt a lakást, ahol most is vagyunk. A ház félig romba dôlt, az ablaküvegek hiányoztak, mindent rendbe kellett hozni. Haboztam, hogy jöjjek-e ide lakni, Párizstól ilyen messze, hiszen a közlekedés nem volt túl jó, de átmenetileg elfogadtam az albérletet. Az én példám is mutatja, amit a franciák oly szívesen hangoztatnak: csak az átmeneti tart sokáig. Ez az átmenet 47 éve tart. Magyarországi rehabilitációmat követôen kijött ide a magyar televízió riportot készíteni. Litván György elsô kérdése az volt, mióta élek itt. Azt válaszoltam, látod, én egy konzervatív alak vagyok, itt lakom több mint negyven éve, azóta ugyanaz a telefonszámom, és több mint ötven éve ugyanaz az asszony a feleségem, akit szeretek, és több mint ötven éve ugyanaz a politikai meggyôzôdésem. A világ sokat változott, de én belegyöpösödtem szokásaimba, meggyôzôdéseimbe.
Térjünk vissza a felszabadulásra. Hála Jéròme Jouve-nak, aki idôközben mozgalmas pályát futott be – újságíró volt a Havas-ügynökségnél –, hamar találtam munkát. Véletlenül a Champs Elysées-n összetalálkoztam Jouve-val, megkérdezte, mit csinálok. Mondtam neki, éldegélek és munkát keresek. Mondja nekem, gyere velem. De Gaulle kinevezett az Agence France Presse politikai igazgatójának. Így történt, hogy ’44 novemberében egyszerre találtam munkát és lakást. Feleségem akkor terhes volt, Párizs felszabadulásának napján esett teherbe.

A háború után visszatért Magyarországra?

Igen, 1946-ban visszamentem, majd másodjára 1947-ben. Találkoztam barátaimmal, akik akkor a kormányban voltak. A szociáldemokrata Riesz barátom volt az igazságügy-miniszter. Koalíciós kormány volt, mint Franciaországban és Olaszországban. Még ez volt a rend. Még nem tudtuk, hogy az oroszok bolsevizálni, szovjetizálni fogják az egész régiót. Még reménykedtünk, hogy felépítjük a demokráciát ezekben az országokban. Voltak szociáldemokrata újságok, a folyóiratok újra megjelentek, újra elkezdtem írni, de Párizsból. Párizsban maradtam. Szociáldemokrata barátaim felajánlották, hogy legyek közoktatási államtitkár, és ebbe még a kommunisták is beleegyeztek, jóllehet tudták, hogy antikommunista vagyok, de ekkor a kommunisták liberálisnak akartak látszani, akárcsak itt Franciaországban.
Rajk László, régi barátom, akivel együtt ültem 1932-ben, belügyminiszter volt. Azt kérdezte tôlem: „Miért nem jössz vissza a demokráciát építeni?” Megdühödött, amikor azt mondtam: „Tudod, inkább vagyok Párizsban házmester, mint miniszter egy országban, amely orosz megszállás alatt áll.” Nem bíztam a dologban, szerencsére. De azért csábított a magyar közoktatás átszervezésének feladata. Pályámat tanárként kezdtem, és egyik rögeszmém az oktatási reform volt. Talán ha a feleségem nem tiltakozik – jobbak az ösztönei, mint az enyémek –, engedtem volna az unszolásnak. De hát inkább visszajöttem Párizsba dolgozni az Agence France Presse-nél. És elkezdtem könyveket írni és megjelentetni.

Elérkeztünk 1949-hez, a Rajk-perhez, aminek kapcsán Ön akcióba lépett.

Igen, de ’49-nek megvoltak a maga elôzményei, kitört a hidegháború. Addig, a magyar nagykövetség sajtóirodájának igazgatójaként, ismertem az egész irodalmi és szellemi Párizst, kiállításokat, koktélokat szerveztem, faltam Hervét és Kurtágot. Aragon és a többi kommunista egyfajta királyságot alkotott, hegemóniájuk volt a francia szellemi élet felett. De én jó viszonyban voltam velük, Franciaországban is koalíció volt: kommunisták, gaulle-isták és szocialisták barátkoztak, én is barátkoztam, noha fenntartásokkal. De akkor jött elôször a Tito-ügy, az elsô szakadás, aztán a magyar kommunisták szétverték a szociáldemokrata pártot, úgynevezett fúzióval, vagyis eliminálták az igazi szocialistákat, és fuzionáltak a kriptokommunistákkal.
Egy kicsit elôbb, 1948-ban történt, hogy Lukács György meglátogatott. Sorbonne-i híresség, a humanizmusról beszélt, kicsit támadta a Sartre-féle exisztencializmust, de csak visszafogottan, mert Sartre mégiscsak útitárs, Amerika-ellenes, annak rendje-módja szerint. Egyébként egész Franciaország Amerika-ellenes volt. Én nem, ez volt egyik fenntartásom politikai barátaimmal szemben. Nekem az volt az érzésem, mint neofita franciának, hogy az amerikaiak másodszor mentették meg Franciaországot, és ezt el kellene ismerni. Ezzel a nézetemmel eléggé egyedül voltam. Amikor a Tito-ügy elkezdôdött, nem értettem egyet balos barátaim többségével, még a nem kommunistákkal sem, akik hagyták magukat megbolondítani a Jugoszlávia-ellenes kampánnyal. Rengeteg szerb, horvát, „jugoszláv” barátom volt, Marko Risztic, jugoszláv nagykövet, korábbi szürrealista is barátom volt. Néhány barátommal, Jean Cassou-val, Clara Malraux-val, Hean Duvignau-val és Edgard Morinnel, akik még haboztak, elkezdtünk gondolkodni. Ekkor jött el Lukács a követségre. Hivatalosan felszólított – még nem mondtam le sajtóigazgatói posztomról, bármit gondoltam is –, hogy kérjem felvételemet a kommunista pártba, és a kérvényhez mellékeljem önéletrajzomat. Önkritikát kellett volna gyakorolnom kommunistaellenességem miatt, és vállalnom kellett volna a felelôsséget azért, hogy eltérítettem a kommunizmustól József Attilát, a proletár költôt és exkommunistát, akibôl a kommunista párt hôst akart csinálni. Ehhez azonban kellett valaki, egy tanú, aki vállalja a felelôsséget a költô becsapásáért. Ezt kérték tôlem.

József Attila néhány hónappal azelôtt halt meg, hogy ön elhagyta Magyarországot.

Igen, 1937-ben lett öngyilkos, de nem politikai okokból. Súlyosan skizofrén volt, és sem a pszichoanalízis, sem az akkori pszichiátria nem tudott segíteni rajta – ma már másképpen kezelnék. Egy világos pillanatában, amikor megértette gyógyíthatatlan elmebetegségét – amelynek egyébként a világirodalom néhány legszebb, Hölderlinéhez fogható versét köszönhetjük –, a vonat elé vetette magát.
De térjünk vissza Lukácsra. Felkavart, hogy miként tud a kommunizmus egy ilyen nagy szellemet így lealacsonyítani. A kommunista párt iránti szolgalelkûségébôl képes volt eljönni hozzám és megkérni, hogy hazudjak, mert a „párt érdeke” ezt kívánja. És még csak fel sem fogta [nevet], hogy nem vagyok kommunista, hogy nem érdekem, nincs ideológiai okom, hogy a párt érdekében hazudjak. Hát ez egy elég durva találkozás volt. És nem sokkal késôbb kirobbant a Rajk-ügy.
Rajk barátom, aki kommunista maradt, belügyminiszterbôl külügyminiszter lett, amikor letartóztatták, mint titóistát. Rajkot nagyon szerettem, fiatalkori barátom volt, tökéletesen integráns személyiség, tiszta, és én méltányoltam a tisztaságát. Ô is tiszteletben tartotta az én meggyôzôdéseimet. Amikor találkoztunk Budapesten vagy Párizsban, mindig heves vitákba bonyolódtunk, de ez mit sem változtatott barátságunkon. Amikor megtudtam, hogy valószínûtlen vádak alapján letartóztatták, megdermedtem. Elérkeztünk a kirakatperhez, és láthattuk Rajkot, amint önmagát vádolja nyilvánosan, hogy gyerekkora óta az ördög fia volt, antikommunista, francia, amerikai kém, amit csak akarsz. Arról a korszakról volt szó, amikor együtt voltunk egyetemen, börtönben. Olyan dolgokkal vádolta magát, amelyekrôl tanúsíthattam volna, hogy teljesen hamisak. Ekkor jött el a szakítás pillanata. Elôször is nyilatkoztam az Agence France Presse-nek, és kértem, hadd tegyek tanúvallomást. Károlyi gróf csatlakozott hozzám. Tehát együtt kértük, hogy Rajk ártatlansága mellett tehessünk tanúvallomást, és elmondhassuk, hogy az eljárás teljesen abszurd.
E kommüniké nyomán egybôl kampány indult ellenem a kommunista sajtóban, amelynek akkor domináns szerepe volt Franciaországban. Voltak kommunisták és útitársak, együttmûködôk. Hirtelenjében az imperializmus, a CIA ügynökévé váltam, áruló, titóista, minden lettem. A legrosszabb rágalmakkal illettek a l’Humanitéban és a Les Lettres Francaises-ben. Barátaim, akikkel két évvel azelôtt még együtt vacsoráztam, ebédeltem, ellenem fordultak. Fájdalmas volt, még ha sokan közülük késôbb újra jó barátaim is lettek. Koestler után én lettem a kommunisták második számú ellensége egy idôre. Szerencsére olyan emberek vettek körül, mint Clara Malraux, Jean Duvignaud, Edgard Morin, Gilles Martinet és mások a szocialista pártból, akik megvédtek, akik nem engedtek a nyomásnak, és nem hitték el a vádakat.

Azt írja Emlékirataiban, hogy Franciaországban nagy hatása volt a Rajk-pernek.

Igen, a dolog Kravcsenko perével kezdôdött, amikor az egész francia elit, mondjuk, 90 százaléka azoknak, akik számítottak, Kravcsenko ellen tanúskodott, mert a koncentrációs táborokról beszélt és írt.
Egyébként nemrég láttam az Histoire címû folyóirat egyik számát, amely a hidegháborúról szól. A francia történelemnek ez a korszaka még mindig teljesen zavaros, és a harc, amelyet néhányadmagammal vívtam, ki van belôle radírozva. Pedig voltak emberek, akik 1949-ben igenis léptek. Az élen Raymond Aronnal, aki soha nem hagyta magát megtéveszteni, és ott volt Manos Sperber, Koestler és egy egész csoport. Megindult az ellentámadás a kommunista hegemóniával szemben, ami nagyon is létezett, Elouard-ral, Afaginnal, a Les Lettres Francaises-zel, Claude Morgannal. Vercors-ral – csupa világhírû név. Mindnyájan megesküdtek a bíróságon, hogy hazugság a szovjetunióbeli munkatáborokról vagy hamis perekrôl beszélni. Értem, hogy Magyarországon vagy Csehszlovákiában, a politikai rendôrség terrorja alatt, az emberek össze-vissza beszéltek, de nem értem, hogy Franciaországban, ahol az emberek szabadok, ilyen mértékben hagyták magukat megtéveszteni.
A Rajk-per alatt például elmentem Julien Bendához, Az írástudók árulása címû sikeres könyv szerzôjéhez. Meghívott vacsorára, és reggel háromig beszélgettünk. Vittem neki dokumentumokat, tanúvallomásokat, hogy bebizonyítsam a per hamis voltát. Másnap ott volt a Mutualitéban Jacques Ducrot oldalán, hogy követelje Rajk és áruló bandája felakasztását, ami, mint mondta, „a demokrácia és a szocializmus gyôzelmét” jelentette volna. Néhány éve újra megjelent Az írástudók André Lvof elôszavával, és világos, hogy Lvof nem tudott errôl a történetrôl, mindenesetre dicsôíti Bendát, mint modellértékû írástudót, aki nem lesz áruló. Néhány héttel ezelôtt a szocialista párt meghívott, hogy szervezzek egy kollokviumot a mai idôk ideológiai helyzetérôl. Az egyik téma: „Szégyelljük-e magunkat, szégyellje-e magát a baloldal?” Miután már órák óta hallgattam a különféle felszólalásokat, szót kértem, és egyszerûen annyit mondtam, hogy azok nagy része, akik 1949–50-ben, amikor a Szovjetunió valódi mivolta kezdett kiütközni, mégis tovább védelmezték a Szovjetuniót, „a haladás, a béke, az antiimperializmus stb. egyedüli hatalmát”, a legtöbb esetben idealizmusban szenvedtek, valóban hitték, hogy Amerika háborút akar, világuralomra tör, a Szovjetunió pedig megvédte Magyarország, Oroszország, Csehszlovákia szabadságát. Hittek ebben. Elmentek Magyarországra, mesésen fogadták ôket, és a szocializmus építésétôl megittasulva tértek vissza. Láttam Simone de Beauvoirt, amikor hazajött Kínából. Akkoriban már tudtam, hogy a Pekingi körzetbôl százezer értelmiségit deportáltak Sinkiangba. Beauvoir három hét után egy könyvvel jött haza Kínából, amelyben bemutatta, hogy Mao Ce-tung értelmiségpolitikája csodálatos. És akkor megkérdeztem: „Hogy volt képes ezt leírni, nem tudja, mi folyik ott?” Nem, nem tudta. Honnan tudtam én, Párizsból? Egyszerûen olvastam az Agence France Presse tudósításait. Ez volt hát a helyzet. Visszatérve a szocialisták kollokviumára, ott azt mondtam, nem kell szégyellni magunkat, mert jóhiszemûek voltunk, és mindenki tévedhet. De szégyellhetjük magunkat, hogy ilyen ostobák voltunk. Szégyellni kell magunkat, hogy elutasítottunk minden információt.
Sartre késôbb bevallotta nekem, hogy szégyellte magát 1956-ban. 1952-ben elküldtem neki szívélyes ajánlással az Histoire des démocraties populaires (A népi demokráciák története) címû könyvem elsô kötetét, amelyben nagyon visszafogottan, de mégis leírom a szovjet blokk országai szovjetizálásának kezdetét. Mivel olvasott róla egy dicsérô kritikát a Figaróban, betette a könyvtárába anélkül, hogy felvágta volna – akkoriban még fel kellett vágni a könyveket –, mondván, hogy nem olvassa el egy imperialista ügynök könyvét, akit a Figaróban hirdetnek. Csak 1956-ban, amikor Hruscsov leleplezte a sztálini bûnöket, gondolta meg magát Sartre, hogy talán mégis el kellene olvasni a könyvet. Levette a könyvespolcról és elolvasta, felkeresett, és elmondta, hogy szégyelli magát, amiért nem tette meg elôbb. Az emberek, csakúgy, mint Sartre, nem tudni akartak, hanem hinni.

Ez csak a francia értelmiségre jellemzô?

A francia, az olasz, úgy mondanám, a latin értelmiségre. Hosszú szociálpszichológiai elemzést kellene végezni a különbözô országok oktatásával kapcsolatban, hogy ezt megértsük. Az angol-amerikai oktatás pragmatikus, azaz a dolgokat ítélik meg. Az emberek nem eszmékbôl, hanem tényekbôl indulnak ki. A francia oktatás nagymértékben az eszmékre és dedukciókra, az általánosságokra irányult és irányul ma is. A szociológia abban a pragmatikus értelemben, hogy meg akarjuk tudni, mit gondolnak az emberek, a megfigyelt valóságból akarunk kiindulni, újonnan hódított csak teret a francia szellemben. Akkoriban még nem.
Például Sartre kibékülésünk után, újabb hatásoknak köszönhetôen, újra a „béketábor” felé hajlott, azaz a Szovjetunió felé az Egyesült Államokkal szemben, és a Les Temps Modernes-ben írt egy nagy cikket a francia proletariátus pauperizációjáról. Akkor írta ezt a cikket, amikor minden francia szociológiai felmérés szerint a munkásosztály életszínvonala érezhetôen emelkedett. Ez volt a kezdete, a 60-as évek elején, a francia munkásosztály polgárosodásának. Meg voltam döbbenve, felhívtam. Nem találtam otthon, de beszéltem a titkárával, Jean Cau-val. Megkérdeztem Cau-t: „Hogyan írhatta Sartre ezt? Beszélt a munkásokkal?” Mert én – mondom neki – Levallois akkor még munkásváros volt –, én jártam a bisztrókba, beszéltem a munkásokkal. Érzelmileg kezdtek elfordulni a kommunista párttól. „Gondolhatja – mondta Cau –, soha nem beszélt egyetlen munkással sem.” Írt tehát az elszegényedésrôl, a munkásosztály nyomoráról, anélkül hogy valaha is betette volna a lábát közéjük. Nem is ment a közelükbe egészen 1968-ig, amikor is a forradalomról szónokolt a Renault munkásainak. Ôk aztán mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy Franciaországban forradalmat akarnának csinálni.

Hogyan fogadták Franciaországban Georges Orwellt, aki hasonló utat járt be, mint Ön?

Megvetéssel. Áruló volt, mint én. Eladtuk magunkat az amerikai imperializmusnak. Ami vicces, hogy az „eladás” ellenére én például nagy szegénységben éltem. Az Agence France Presse-tôl kapott fizetésembôl éltem. Ma az újságírókat jobban fizetik, de akkor egy házvezetônô jobban keresett, mint én. Egy kétszobás lakásban laktunk, és csak 1963 után gondolhattam fürdôszoba kialakítására. És mindezek az emberek, akiknek nem akarom felsorolni a nevét, elôkelô palotákban éltek a Foch sugárúton vagy más hasonló elôkelô helyeken. A szalonkommunisták, útitársak, nagypolgárok, mint Aragon, aki úgy élt, mint egy király, jobban, mint Thorez, azt mondták, hogy mi eladtuk magunkat a CIA-nak. Ugyanakkor ôk több millió rubelt vágtak zsebre, miután kiadták ôket a Szovjetunióban. Vercors-nak nincs olyan könyve, amelyet ne adtak volna ki 500 000 példányban a Szovjetunióban. Ôk kaptak pénzt. A többi francia író könyvét, mivel nem volt szerzôi jogi egyezmény a Szovjetunióval, az oroszok ellopták, és nem fizettek.
Az 1950-es években kezdôdött az, amit az emlékirataimban a liberális szellemek ellentámadásának nevezek, ezt Aron, Camus és mások vezették a magyar felkelés után. Igen, a magyar felkelés nagyon sokat jelentett. De még ezzel kapcsolatban is megosztott volt Franciaország. A kommunista befolyás még mindig nagyon erôs volt. A Quartier Latinben verekedések voltak azok között, akik úgy gondolták, hogy Magyarországon nemzeti felkelés volt, és azok között, akik azt gondolták, hogy külföldrôl manipulált ellenforradalom volt.
Úgy mondhatjuk, ez volt a második nagy csatám 1949 után. Voltak barátaim az Observateurben, Gilles Martinet, Claude Bourdet, Roger Stéphane, meg szocialista barátaim és Raymond Aron, aki óriási tekintélynek örvendett, Manes Sperver és Camus. Megszerveztük magunkat. Addig egyedül viseltük a nyomasztó hazugságot. Ekkor megalakítottuk a Congres pour la Liberté de la Culture nevû szervezetet, és megalapítottuk a Preuve (Bizonyíték) címû folyóiratot. Megindítottuk az ellentámadásunkat. Kiadtam A népi demokráciák történetét, Camus kiadta a maga könyveit, Aron kiadta a totalitarizmusról szóló könyvét. Aztán ott volt még Hannah Arendt az Egyesült Államokban, Ignazio Silone, aki hasonló folyóiratot csinált Olaszországban, a Tempo Modernót. Megfordult a szél, az értelmiségiek és az útitársak is elkezdtek gondolkodni és tisztábban látni. Az a tény, hogy sok ezer magyar munkást és egyetemistát öltek meg a szovjet tankok, elgondolkodtatta az embereket, ekkor indult meg az elpártolás elsô hulláma Claude Royjal, Claude Morgannal, sôt még Vercors is habozni kezdett.
De az igazi csapás a prágai ’68 volt. Magyarországot kevéssé ismerték, és a magyarokat olyan szellemiség képviselôinek tekintették, mint most a horvátokat: fasiszták, usztasák, nyilaskeresztesek, antiszemiták stb. Csehszlovákia, az más, annak jó sajtója volt, mint Szerbiának. Korábbi szövetségesek, háború elôtti demokráciák. ’68 után Aragon elkezdte kritizálni Biaffra szellemiségét, a normalizációt, a szovjet beavatkozást. Magyarországon a munkások és a diákok fegyvert fogtak a szovjet ellen. Csehszlovákiában még ez sem volt. Az emberek mindössze az emberarcú szocializmust akarták megteremteni. És ez a szelídség, békés reformakarat ugyanazt a reakciót váltotta ki. Odaküldtek 500 000 szovjet katonát, hogy leverjék a sajtószabadságot, amely megteremtôdött Prágában. Ettôl már mozgásba jött Párizs.
A prágai tavaszt Prágában éltem át. Míg itt Franciaországban az egyetemisták a fogyasztói társadalom ellen tüntettek, én Prágában a franciaországi tüntetések értelmét magyaráztam a diákoknak, mert ezt ôk nem értették. Ôk fogyasztani akartak, elegük volt a nyomorból, a hiányból, utazni akartak, meg akarták ismerni a világot, és nem értették, miért követelnek a diákok forradalmat egy olyan országban, ahol szabadság van, ahol sajtószabadság van, ahol szabadon lehet beszélni, és ahol a gazdasági helyzet lehetôvé teszi, hogy mind több munkásnak legyen nyaralója és autója.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu