Ha a történészek beszélhetnek „hosszú XVI. századról”, amely 1492-tôl 1640-ig tartott, „rövid XX. századról”, amely 1914-tôl (vagy 1917-tôl) 1990-ig tartott, akkor a privatizáció 1996. november 2-ától 1998. május 27-ig tartó periódusát is nyugodtan hívhatjuk „hosszú 1997-nek”.
A folyamat résztvevôjeként, e 19 hónapban az ÁPV Rt. igazgatósági tagjaként a krónikás úgy emlékezik – de magát objektívnek képzelô közgazdász-kutatóként is azt gondolja –, ez volt a magyar privatizáció legszebb korszaka.
A kezdet, pontosabban: az elôjáték távolról sem volt olyan szép, hiszen 1996. november 2-án azért állt fel az ÁPV Rt. új igazgatósága, mert a Horn-kormány a Tocsik-botrány nyomán elcsapta a korábbit. Ez az „örökség” meglehetôsen terhes volt: nem elsôsorban azért, mert akkoriban (is) mindenkit korruptnak tartott a közvélemény és a közvélemény-formálók nagy része, aki kapcsolatba került a privatizációval. Ez nem volt új. A botrányok elkerülésének igénye sem. (Csillag István már 1993-ban azt írta, hogy az ÁVÜ azért nem mûködik hatékonyan, mert egyetlen cél vezeti, a botrány elkerülése.) Félô volt azonban, hogy a „csak nem hibázni” görcse megbénítja majd az ÁPV mûködését – egy olyan idôszakban, amikor nagy tranzakciók, például a bankprivatizációk voltak soron.
A két részletben – elôször nyolc fôvel – kinevezett igazgatóság elsô döntéseként elhatározta, hogy a továbbiakban csak az összes tag (11 fô és nem a jelenlévôk egyszerû) többségével hoz majd döntést. (Tocsik Márta hírhedtté vált megbízásáról a 7 jelenlévô többsége, 4 fô igen szavazata döntött…) Ehhez ugyan meg kellett volna változtatni az SZMSZ-t, amit csak a kormány tehetett meg a részvényesi jogok gyakorlójának, a privatizációt felügyelô tárca nélküli miniszternek a javaslatára, de ez a miniszter, Csiha Judit közölte, „informális megegyezéssel létrehozott önkorlátozásként” folytathatunk ilyen gyakorlatot addig is, amíg a kormány nem módosítja az SZMSZ-t. (Erre 1997 közepén sor került.)

*

Az új igazgatóság 1996. november 2-án tartotta elsô ülését. Ekkor kiderült, olyan sok eldöntetlen ügy halmozódott föl a két hónapos interregnum alatt, hogy karácsonyig hetente kétszer kell ülésezni – alkalmanként átlagosan 25-30 napirendi ponttal. A szerdai ülések elôtt pénteken délután kaptuk meg az anyagokat – napirendi pontonként 56-60, combosabb esetekben 100-120 oldalon. Az elsô csomag legszebb darabja az MHB privatizációjára kiírt pályázat értékelése volt.
Éreztük annak a nyomasztó felelôsségét, hogy az elsô érdemi – tranzakciós, tehát vagyonértékesítésre vonatkozó – döntésünk ekkora horderejû, és tartottunk a körülményektôl is. Mindenki tudta ugyanis, hogy „a Creditanstalt gyôzött”. Akkor már csak két pályázó maradt versenyben – a korábbi négybôl. Az elôzetes értékelésre pillantva azonban megnyugodhattunk: két nagyon jó, valóban versengô ajánlat érkezett. Az esélyesebbnek tartott Creditanstalt Bankverein is 200 százalékos ajánlatot tett, azonban 4,5 milliárd forint összegû állami garanciákat kért, és viszonylag kis tôkeemelési kötelezettséget vállalt. A négyszáz éves múltra visszatekintô holland óriás, a valóban globális ABN Amro ugyanakkor 90 millió dolláros (azaz: 222 százalékos) vételi ajánlata mellé 100 millió dolláros tôkeemelési kötelezettséget vállalt, s nem kért semmilyen állami garanciát. Ennyire eltérô ajánlatok esetében nem lehet politikai nyomás. („A Gyula a Creditanstaltot szerette volna, én is jobban örültem volna nekik, de ennyivel jobb ajánlatot nem lehet nem elfogadni” – mondotta egy elôzetes magánbeszélgetésben a pénzügyminiszter.)
A történet azonban nem volt olyan egyszerû, mint ahogy elsôre látszott. Az MHB portfólióját ugyanis mintegy 9,2 milliárd forint értékben terhelte egy bizonyos „reverzális”, ami az MNB-nek a nyolcvanas évek „haladó közel-keleti országaiban” (Algériában, Líbiában, Irakban, Szíriában stb.) befagyott kinnlevôségeinek a kereskedelmi bankokhoz való leosztásából keletkezett a kétszintû bankrendszer kialakításakor. Ez a tétel szerepelt az információs memorandumban – jelezve, hogy azt az állam idôközben kiemeli a bank portfóliójából. Az MNB és a PM azonban nem volt képes megegyezni a konkrét összegben, pontosabban az MNB arra hivatkozva, hogy az irattárban az egerek megrágták a szóban forgó dossziékat (sic!), nem volt hajlandó írásban nyilatkozni arról, mekkora garanciát kell az ÁPV-nek vállalnia. Hétrôl hétre újratárgyalta az ÁPV Rt. IT ezt a részletkérdést – aminek elrendezése nélkül nem lehetett aláírni az adásvételi szerzôdést –, de a PM és az MNB csak nem tudott megegyezni. Végül az ÁPV IT ráunt a meddô vitákra, és saját felelôsségére kibocsátotta a garanciát 9,2 milliárd forint összegben. Járai Zsigmond, az MHB vezérigazgatója megdicsôült – és mehetett a kasszához. Az ÁPV számára érthetetlen módon ugyanis, nagy sajtócsinnadratta közepette, még 1995-ben aláírt egy részvény-opciós szerzôdést, melynek értékét – az értékesítési ár ismeretében – 290 millió forintra taksáltuk 1997 végén. Csak az nem volt világos, kivel és milyen meghatalmazás alapján születhetett ilyen megállapodás.
A privatizációs törvény egyik legnagyobb hiányossága ugyanis éppen az volt, hogy nem zárta ki az ilyen menedzser-opciókat, ami nagyon megnehezítette a menedzsment ösztönzését a privatizációra való tisztességes felkészülésre. (Nem is szólva arról a – nem elkerülhetetlen, de az ÁPV eszközeivel megakadályozhatatlan – gyakorlatról, ami részben ennek következtében alakult ki. Nevezetesen, a vállalati menedzsmentek – a jogszabályi hézagokat kihasználva – a kedvezményes dolgozói részvényvásárlási akciók során magukat jutalmazták meg, mivel a kedvezményes részvénycsomag vállalati allokációját a jogszabályok az érintett vállalatok igazgatóságára bízták. Így adott magának késôbb Erôs János, a KH vezérigazgatója a névérték 50 százalékáért KH-részvényt, amit a bank brókerháza – mint minden dolgozótól! – másnap a 10 százalékos pakettért adott 567 százalék alapján számított 270 százalékon vett meg.)
A bankprivatizáció többi része – a sikeresen haladó makrogazdasági stabilizáció és az 1995-ös privatizációs áttörés nyomán nagyon jó külsô megítélés alapján – a vártnál könnyebben alakult.
Tekintettel a Takarékbank különleges szerepére a magyar bankrendszerben – ez a pénzintézet a 280 magyarországi takarékszövetkezet „ernyôbankja” –, az ÁPV öt olyan külföldi bankot hívott meg zártkörû pályázatra, amelyek hazájukban is ilyen tevékenységet folytatnak. A hosszú elôzetes tárgyalások nyomán a meghívott öt bankból kettô, a német Deutsche Genossenschaft Bank (DG Bank) és az osztrák Giro-
Credit Bank adott be érvényes pályázatot a Takarékbank alaptôkéjének 61,89 százalékát képviselô részvénycsomagra. A DG Bank 4,4 milliárd forintos, 532 százalékos ajánlattal nyert – szemben a GiroCredit 494 százalékos ajánlatával.
Ugyancsak meghívásos, de kétfordulós pályázattal értékesítette az ÁPV Rt. az ország harmadik legnagyobb mérlegfôösszegû kereskedelmi bankját, a Kereskedelmi és Hitelbankot. A 35 (!) komoly érdeklôdôbôl hat prekvalifikálta magát a meghívottak közé, a második fordulóba pedig a belga-ír Kreietbank-Irish Life konzorciuma és a Bank of Ireland Group került. Szoros versenyben a belga–ír konzorcium gyôzött: a KH 10 százalékáért 567 százalékos, rekordnak mondott árfolyamot (30 millió dollárt) fizettek, majd 60 millió dollárral 105 százalékos árfolyamon tôkét emeltek, így a bank többségi tulajdonosává váltak. Idôközben az EBRD részvénnyé konvertálta a korábban a banknak nyújtott 30 millió dolláros alárendelt kölcsöntôkéjét, amivel a bank második legnagyobb tulajdonosává vált. Az állami tulajdonban maradt 4,5 milliárd s a két tb-önkormányzatnál lévô 3,1 milliárd forint névértékû részvénycsomag nyilvános tôzsdei bevezetésérôl döntött a kormány, azonban ezt elôbb 1997 ôszén, majd 1998 júniusában is el kellett halasztani – mindkétszer a kedvezôtlen tôzsdei viszonyok miatt. (A bank az 1999-es pénzügyi évben súlyosan veszteségessé vált, ezért tôkeemelést kezdeményezett – az ÁPV számára elfogadhatatlan feltételek mellett. 2000 februárjában – egy közgyûlés elhalasztása, egy másik fölfüggesztése és kiadós sajtópolémia után a belga fôtulajdonos 120 százalékon kivásárolta az állami tulajdonhányadot, majd – a veszteségek fedezése és a megfelelô szavatoló tôke biztosítása érdekében – 10 milliárd forinttal tôkét emelt a bankban.)
Az ÁPV Rt. 1997 júliusában írt ki meghívásos pályázatot a Mezôbank részvényeinek 88,7 százalékára. Mivel a Citibank végül nem nyújtott be pályázatot, a Raiffeisen Unicbank és a BankAustria-GiroCredit között dôlt el a verseny. A gyôztes BankAustria-GiroCredit 320 millió osztrák schillinges (4,947 milliárd forintos), 172 százalékos árfolyamot jelentô vételárat ajánlott, s emellett 133 százalékos ázsión megvalósítandó 4 milliárd forintos tôkeemelési kötelezettséget is vállalt. Tekintettel a Mezôbank „viharos elôéletére” (az Agrobankkal két évvel korábban megvalósított kényszerû fúziójára) a Mezôbank privatizációja utólag is sikeres tranzakciónak tekinthetô.
Ezzel lezárulni látszott a magyar bankprivatizáció – a PK Bank bohózatba illô értékesítése már sokkal inkább egy új történet, a Postabank vergôdésének része volt.

*

1997-ben az ÁPV Rt. mintegy 350 milliárd forint – abból 317 milliárd készpénz – bevételt realizált. Ennél többet csak a minden szempontból kivételes 1995-ös évben teljesítettek a privatizációs szervezetek. Gazdaságtörténeti megközelítésben alighanem az ÁPV Rt. kiemelkedô tôkepiaci aktivitása volt 1997 legfontosabb jellemzôje. A MOL második összetett részvényértékesítése Londonban és a BÉT-en, a Richter második részvénycsomagjának értékesítése – ugyancsak Londonban és Budapesten, valamint az OTP 25 százalékos részvénypakettjének hazai és külföldi értékesítése átrajzolta a Budapesti Értéktôzsde térképét. A magyar privatizáció legfontosabb jellemzôi között pedig – a csaknem kizárólag piaci módszerek, a nyilvános pályáztatás abszolút túlsúlya és a külföldi tôke domináns szerepe mellett, azokon túl – kiemelt szerepet tölt be a tôzsdei kibocsátások jelentôs súlya.
Blue chipet gyakorlatilag csak az állami privatizációs szervezetek vezettek be a Budapesti Értéktôzsdére, melynek kapitalizációját 1997. december 31-én 97(!) százalékban privatizált cégek adták.
A tôzsdei bevezetések különösen sikeresek voltak a magas kibocsátási árak következtében. Az újonnan kinevezett igazgatóság megütközve tapasztalta, hogy a korábbiakban mindig a tanácsadó és a kibocsátást szervezô befektetési bank határozta meg a kibocsátási árakat. A MOL értékesítése elôtti „prezentáció” során a bevezetést irányító tekintélyes londoni befektetési bank ügyvezetô igazgatója olyan primitív tájékoztatást adott az igazgatóságnak, hogy megkértük, két nap múlva jöjjön vissza, s beszéljük meg az árat. „Miért, Önök akarják meghatározni az árat?” – kérdezte láthatóan megrökönyödve a derék brit. „Miért, nem mi vagyunk az eladók?” – kérdezett vissza dr. Szabó Pál vezérigazgató. Két nap múlva azután az igazgatóság és a tanácsadó megegyezett egy – meglehetôsen széles – ársávban. Ki hozza meg azonban a konkrét döntést? Budapesten nem lehet igazgatósági ülést összehívni és konferencia-telefonbeszélgetés keretében dönteni, majd az árat Londonban, tôzsdezárás után bejelenteni, mert akkor az kiszivárog. „Dönteni Londonban kell, a kibocsátás elôtti napon, 18 órakor!” – ragaszkodott hozzá a tanácsadó. Legyen: az igazgatóság meghatalmazta három tagját, hogy döntsön az árról a vezérigazgató irányításával Londonban, a mondott idôben. Így a döntést az eladó hozza, s nem annak ügynöke – de a hazai kiszivárogtatás is csaknem lehetetlen.
Döbbenetes élmény volt, hogy hiába fizetett az ÁPV 2,5-3,0 százalékos jutalékot (azaz: sok tízmillió dollárt, forintmilliárdokat) a kibocsátás szervezôinek – „ésszerû költségeik” megtérítésén túl –, mi csak egyszer voltunk az ügyfelük, a vevôk, a nagy befektetési alapok, illetve alapkezelôk azonban napi klienseik voltak. Így azután az eladó ügynöke rendszerint a minél alacsonyabb eladási ár mellett kardoskodott – mondván, így lehet „elsôrendû minôségû befektetôket toborozni”! Azt azonban gyakorlatilag soha nem mondták meg – saját megbízójuknak! –, hogy a „könyvépítés” (az angol-amerikai szakzsargon, a „bookbuilding” tükörfordítása) során milyen befektetôk, milyen árfolyamon, mekkora ajánlatot tettek. A furcsa titkolózás okaként a tanácsadók arra hivatkoztak, hogy az ajánlattevôk nem járulnak hozzá esetleges el nem fogadott ajánlataik nyilvánosságra hozatalához.
A nagy tôzsdei értékesítésekre 1997 ôszén került sor. A MOL sikeres kibocsátása után a Richter következett. Ez azért vált emlékezetessé, mert az ÁPV Rt. megbízott igazgatósági tagjai a tanácsadókkal folytatott éles vita után ragaszkodtak a 14 500 forintos árfolyamhoz. A Financial Times másnapi száma nem ment el szó nélkül az ár mellett: „dr. Szabó Pálnak, az ÁPV vezérigazgatójának agresszív árazási igényei nyomán fölöttébb magas ár alakult ki.” Az „agresszív árazás” mögött egyáltalán nem a költségvetési többletbevétel hajszolása állt – az ÁPV ebben egyébként sem volt semmilyen formában érdekelt. Az ellenséges kivásárlás lehetôsége ellen azonban nyilvánvalóan sokkal hatékonyabban véd a magas tôzsdei árfolyam, mint akármilyen részvénytársasági alapszabály.
A „szezon tôkepiaci szenzációját” természetesen a Matáv New York-i bevezetése jelentette. Elsô közép-európai papírként a magyar távközlési cég részvényei kezdtek el forogni a New York-i tôzsdén. Ennek a presztízsértéke majdnem olyan fontos volt, mint a 45 milliárd forintos bevétel. A Matáv ma is a legfontosabb papír a BÉT-en, melynek kapitalizációjából ma is csaknem 40 százalékkal részesedik, és árfolyama a tôzsdei hullámzások ellenére is stabilan erôs. 1997-ben ez a kibocsátás – a MOL, az OTP és a Richter kibocsátásának sikerével együtt – mindenekelôtt a stabilizáció sikerét jelképezte a külföldi befektetôk és hitelezôk szemében.
Talán a novemberi OTP-kibocsátás története volt a legérdekesebb. Az ÁPV Rt. igazgatósága a privatizációs törvény módosításakor azt javasolta, hogy az állam az OTP-ben csak egy aranyrészvényt tartson meg, így a 25 százalékos állami pakett értékesíthetôvé vált. Mivel a tb-önkormányzatok 16 százalékot birtokoltak, az OTP ezzel válhatott valóban magánbankká.
Az elôjelek azonban hirtelen kedvezôtlenné váltak. A road show, azaz a nemzetközi vevôtoborzó körút sikeresnek bizonyult, érdeklôdô és ajánlattevô volt szép számban. A könyvek zárását hétfôre, a kibocsátást keddre ütemezték. A Wall Street azonban a megelôzô csütörtökön számottevôen esett, pénteken pedig zuhant. Az árazás lezárása 13 órakor kezdôdött Londonban, a Shroeders londoni székházában. A 40 fokos lázzal küzdô dr. Szabó Pál a tôle megszokottnál is lakonikusabban kezdte a tárgyalást: „6100 forint alatt nincs kibocsátás: most volt két nagy dobásunk a tôzsdén, a bevételi terveinket már ötven százalékkal túlteljesítettük – ha nem megfelelôek a körülmények, három hónap múlva visszajövünk.” A Shroeders és a társszervezô Creditanstalt képviselôi sápadtan hivatkoztak a „könyvépítésre”, hogy a „legjobb befektetôk nem ajánlanak 5800-nál többet, és ma délelôtt már telefonáltak is, hogy ilyen tôzsdén az is sok…” De a könyvet nem mutatták meg. A tanácsadóknál talán csak Csányi Sándor volt sápadtabb: ô tudta a legjobban, mi volt a tét. „Akkor inkább halasszuk el a kibocsátást?” – kérdezte dr. Szabó Pál. „Kérünk 15 perc szünetet” – válaszoltak a tanácsadók. A tárgyalóból kimenvén az asztalon „felejtették” a könyvet. Az ÁPV és az OTP valamennyi jelenlévô munkatársa úriemberként viselkedett: nem vetettük rá magunkat valamennyien az asztalon heverô papírlapokra – egyikünk egy diszkrét mozdulattal kézbe vette és halkan fölolvasta a legalább 6100 forintos ajánlatot tevôk névsorát. Fél kettôkor a Shroeders és a CA képviselôje elfogadta a 6100 forintos árat. Minden idôk leggyorsabb árazása volt ez: az ügyvédek csak hat órára várták az aláíró feleket, így fél kettôkor még nem voltak az irodájukban – ötig sétáltunk, majd kézzel kitöltögetett szerzôdéseket kellett aláírni.
Ha ezt a részvénycsomagot akkor nem értékesíti az ÁPV Rt., akkor az 1998-as választások után a tb 16 százalékos pakettjével együtt az állam ma 41 százalékos, meghatározó tulajdonosa lenne a legnagyobb magyar banknak. Nem csak Csányi Sándor szerencséje, hogy nem így van…

*

Az ÁPV Rt. 1997. évi tevékenységének még számos sikeres tranzakciója volt: a Rába tôzsdei privatizációja, a Hungarocamion negyedik nekifutásra sikeres privatizációja, a TVK és a Szolnoki Kôolajkutató, a Fôtaxi, az Ózdi Kohászat értékesítése stb. (Ez utóbbihoz nyújtotta be a pályázó – a Max Aicher Gmbh – minden idôk legszebb hitelígérvényét. A Deutsche Bank egészen rövid nyilatkozatában gyakorlatilag egy érdemi sor volt: „Creditworthiness: unlimited collateral: 1100 flats in Stuttgart and 20 000 acres of forest.”) Volt azonban néhány ügy, amely miatt nehéz volt felhôtlenül örülni az – egyébként valóban igen nagy – sikereknek: Ikarusz, DAM, Bábolna, Postabank. A felsorolás nem teljes.

*

Ikarusz-ügyben Széles Gábor nem sokat teketóriázott: az új IT második ülésére „benyomatta” az általa kidolgozott stratégia megtárgyalását. Az IT tagjainak teljesen jóindulatú, tájékozódó kérdéseit Széles láthatóan sértônek találta. Világos volt, hogy az Úr hangjával azt vallja: „Hódolat illet, nem bírálat!” Mi nem hittünk a 3000 darabos orosz értékesítésben, és sok fontos elemében megalapozatlannak találtuk nagyratörô üzleti tervét, és különben sem láttunk okot a kapkodásra, hiszen még azt sem tudtuk, miért vannak, egyáltalán vannak-e olyan sajátos elnöki többletjogai, amilyenekkel egyetlen állami tulajdonú társaság igazgatósági elnöke sem rendelkezik? (Soha nem is sikerült egyébként kideríteni, ki volt ez a különleges jogforrás: Horn Gyula? Suchman Tamás?) Kapkodásra azért sem volt ok, mert nyilvánvalónak tûnt, hogy az orosz társtulajdonos mindenben vétójoggal rendelkezik – az Antall-kormány egyik sajátos privatizációs technikája, a külföldi stratégiai befektetônek a kisebbségi tulajdonhányadhoz adott többségi menedzsment-jogok következtében (lásd még: Malév, cukoripar). Ikarusz-ügyben az ÁPV Rt. igazgatósága nem két, de sok tûz között érezte magát: kordában kellett tartania saját ügyvezetését, amely állandó harcban állt Szélessel (ez még indokolható lett volna), és sokkal szívesebben vagyonkezelte volna a céget, mintsem „hagyja”, hogy az IT privatizálja... A PM a Tocsik-botrányt követô interregnumban nem élt egy 2 milliárd forintos kötvény tulajdonra konvertálásának lehetôségével, s ennek következtében 4,2 milliárd forinttal nôttek az Ikarusz tartozásai(!). A késôbbi privatizáció során pedig elsôsorban azért küzdött a minisztérium, nehogy kár érje a társaság egyik nagy hitelezôjét, az akkor már magántulajdonban lévô ABN Amro Bankot. Végül is nem maradt más választás, mivel az orosz tulajdonosok semmi másba nem voltak hajlandók beleegyezni, mint egy formailag egyébként mindenben korrekt pályázat keretében (amely minden jogszabálynak megfelelt, de nyilvánvaló volt, hogy Széles Gáboron kívül senki sem fog pályázni rá…) négyszázmillió forintért plusz az összes tartozás átvállalásáért eladni az utolsó komoly magyar feldolgozóipari végterméket elôállító Ikaruszt gyakorlatilag Széles Gábornak. (Aki éppen ezért vetett szemet a cégre: látta, hogy más hazai végtermékgyártó már nincs a privatizációs piacon, és a cégben rejlô lehetôségek valóban jelentôsek voltak, más kérdés, hogy nem lehetett vagy legalábbis a Széles-féle menedzsment nem tudta kiaknázni azokat.)
A DAM tengeri kígyóként tekergô ügyében nem volt, nem lehetett jó döntés. Két dolgot mindenesetre tudtunk: a DAM felszámolása 20 milliárd forintba került volna a költségvetésnek, s minden korábbi állami törekvés valamiféle vagyonkezelésre, állami tulajdonban tartásra kudarcot vallott és reménytelenné vált. (Ekkor történt meg, hogy a cég területérôl kiloptak egy egész szerelvényre – azaz: egy mozdony által húzott tíz vagonra – való öntöttvas bugát...). Volt egy – politikailag ugyan kissé pikáns –, de szakmailag nyilvánvalóan hozzáértô vásárló: szabályos és minden tekintetben korrekt pályázat nyomán a Kelet-Szlovákiai (népszerûen: a Kassai) Vasmû lett a DAM új tulajdonosa. Az állam voltaképpen még fizetett is: magára vállalt egy készpénzes tôkeemelést, de úgy látszott, így meg lehet menteni a diósgyôri kohászatot. Ha mégsem – akkor is megtakarítottunk sok milliárd költségvetési kiadást, s ennyi áldozatot azért megért Meciar bukása...
Bábolna a magyar mezôgazdaság, a magyar baromfifeldolgozás zászlóshajója kezdettôl fogva komoly gondot jelentett az ÁPV Rt. igazgatósága számára. Bábolna vezérigazgatója, a valóban nagyformátumú és kiterjedt politikai kapcsolatrendszerrel rendelkezô agrárpolitikus, Papócsi László – Széles Gáborhoz hasonlóan, az övével azonos lendülettel – azonnal nyomulni kezdett. Az ÁPV Rt. elôzô igazgatósága ugyanis igencsak furcsa igazgatóságot nevezett ki Bábolnára. Az Antall-kormány által delegált ribizlitermesztô után egy borászt tett elnökké (Bábolnán valóban csaknem „minden” volt – kertészet kivételével). Az OTP egyik társaságának elsô embere is IT-tag lett – noha az OTP nem finanszírozta Bábolnát, de IT-tag lett Suchman Tamás falujának tsz-elnöke és egy konkurens cég második embere is… Papócsi László elszabotálta az IT-vel való együttmûködést, és a Bábolna Rt. néhány – egészen nyilvánvalóan Papócsi által fölbiztatott – kisrészvényese megtámadta a Komárom-Esztergom Megyei Cégbíróságon a közgyûlés határozatait. Új közgyûlést kellett tartani. Komoly átalakításokra került sor. Mindenekelôtt egy erôs elnök, Halmai Péter, a Gödöllôi Agrártudományi Egyetem professzora került az IT élére. Ô biztosítékot jelentett arra, hogy a Bábolna Rt. gazdálkodása ésszerûbb mederbe terelôdhet. Papócsi László ugyan valószínûleg valóban nagyformátumú agrárpolitikus – de rossz vállalatvezetônek bizonyult. Kiterjedt politikai kapcsolatrendszerében bízva csak akvirált, akvirált, fenntartott és megvásárolt további veszteséges tevékenységeket – a mérleget pedig ragyogó képességû pénzügyi helyettese vagyonátértékelésekkel, illetve a 35(!) altársaság közötti pénzmozgatásokkal kozmetikázta évrôl évre. 1996-ban azonban már csak úgy lehetett „pozitív nulla” egyenleget kimutatni az éves mérlegben, hogy a készséges könyvvizsgáló egy vitatott 350 millió forintos tételt hajlandó volt „mérlegen kívül” szerepeltetni. Ugyanebben az évben a Bábolna Rt. 150 millió forintot fordított a városi kaszinó – egyébként valóban nagyon ízléses és színvonalas – felújítására, 10 millió forintot Bábolna város közterületeinek virágosítására… A küzdelem megkezdôdött: hogyan lehet ezt az egyébként kiváló szakembert üzletszerû vállalatvezetési gyakorlatra bírni annak érdekében, hogy a magyar baromfifeldolgozás zászlóshajója – és az adott pillanatban egyetlen magyar tulajdonú nagyvállalata –, a magyar takarmánytermelés egyik integrátora újra jövedelmezôvé váljon, és olyan modernizációs impulzusokat adjon a magyar mezôgazdaságnak, amilyeneket a hetvenes-nyolcvanas években adott. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Papócsi László ehhez nem partner. Képtelen megérteni, hogy a tulajdonos tulajdonosként akar viselkedni, ezért követelményeket támaszt. Fölháborította az, hogy 1996-os teljesítménye után nem kapta meg a maximális – 50 százalékos – éves prémiumot.
A bili mégis váratlanul borult ki. Egy kormányülésen a Miniszterelnöki Hivatal nem várt – a tulajdonosi jogokat gyakoroló ÁPV-vel nem egyeztetett – „jelentést” terjesztett elô, melynek alapján a kormány kötelezte az ÁPV-t a Bábolna Rt. helyzetének megvizsgálására, „reorganizációs terv” készítésére és a kormány elé terjesztésére – három héten belül. Az a kétes értékû „dicsôség” ért, hogy Kocsis Imrével ketten vezethettük azt az ad hoc bizottságot, amelyet az ÁPV Rt. igazgatósága a kormányhatározat végrehajtására küldött ki. A helyzetértékelést elvégeztük, a reorganizációs programot – legalábbis annak kereteit – idôre kidolgoztuk. Mielôtt a kormány elé került volna – a kormány munkarendjének megfelelôen –, megtárgyalta a gazdaságpolitikai kabinet. A kabinet ülése elôtt Kocsis Imrét és engem fogadott Medgyessy Péter, a gazdaságpolitikai kabinet vezetôje. Mindenben egyetértett velünk: Bábolna tôkevesztése 7,7 milliárd forint, ezt pótolni kell – legfeljebb két, közel egyenlô részletben. Új vezérigazgatóra, fölfrissített igazgatóságra és menedzsmentre van szükség. Záró megjegyzése annyi volt: „úgy látszik, egy dzsentri kvázitulajdonos helyett egy jó gazdatisztre van szükség Bábolnán”. Együtt mentünk a kabinet ülésére, ahonnan a pénzügyminisztert öt perc után kihívták, s ezt követôen javaslatainkat „lemosták” az asztalról. Surányi György például erôsen nehezményezte, hogy a hitelezô bankok – mindenekelôtt a CIB és az MKB – miért nem vállalnak felelôsséget rossz kihelyezéseikért: „Állítsák ki a kombájnokat a Medve utcai parkolóba és árverezzék el azokat az elbukott hitelek fedezeteként.” Vissi Ferenc – a Gazdasági Versenyhivatal akkori elnöke – annak a véleményének adott hangot, hogy Bábolna 30 százalékos piaci részesedése a hazai baromfipiacon nem elég jelentôs ahhoz, hogy aggódjunk a csôdje miatt – de a baromfi-fajtaváltáshoz is adott néhány, hasonlóan értelmes tanácsot. Végül a kabinet úgy foglalt állást, hogy az ÁPV Rt. a reorganizációs alapjából rendezze Bábolna tôkevesztését.
Bábolna új igazgatósággal, új vezérigazgatóval, Halmai Péterrel mint fôállású IT-elnökkel hozzákezdhetett a reorganizációhoz, de csak nagy késéssel, ugyanis az említett ÁPV-forrásokat a Postabank-ügy elhúzódása és bizonytalanságai miatt a pénzügyminiszter nem engedte folyósítani – egészen a Postabankban eszközölt tôkeemelésig. A „Bábolna-ügy” kezelésére (mert rendezésrôl nem beszélhetünk) nem lehettünk büszkék – az nem vigasz, hogy azóta tovább rontottak a cég helyzetén...

*

Miközben az ÁPV a magyar privatizáció történetének legnagyobb – és legsikeresebb! – tôkepiaci bevezetéseit bonyolította, 1997 nyarának elejétôl hétrôl hétre a Postabank konszolidációjával kellett foglalkoznia. A februári pánik nyomán immár elkerülhetetlenné és elodázhatatlanná vált valamiféle állami szerepvállalás a második legnagyobb lakossági bank talpra állításában, illetve – amint az szakmai körökben már évek óta evidenciának számított – a bank prudens mûködéséhez szükséges feltételek megteremtésében. Az ÁPV Rt.-nek ehhez elvben semmi köze sem lett volna. 1997 júniusától kezdôdôen azonban egyre-másra születtek az olyan kormányhatározatok, amelyeket az ÁPV-nek kellett végrehajtania. Kezdôdött mindjárt az „ingatlan-értékpapír portfólió-cserével”. A tranzakció lényege az volt, hogy a Postabank – erôsen túlméretezett – ingatlan-portfóliójából átad egy „csomagot” likvidálható értékpapírokért cserébe. Ha a csere értékarányos, az ÁPV „hozzárendelt vagyona” nem csökken, mi több: a késôbbi értékesítések során még nyereséget is realizálhat – ugyanakkor a Postabanknak csökkennek a céltartalékolási kötelezettségei, és javul a februári bankpánik nyomán meggyöngült (korábban egyébként feltûnôen jó) likviditása. Az ÁPV szerepe itt az értékarányosság biztosítására korlátozódott – de ez nem ment vita nélkül. A Postabank ugyanis a könyveiben szereplô 17,5 milliárd forintos értéken akarta elismertetni a „felkínált” ingatlanokat – a könyv szerinti érték pedig az Arthur Andersen által auditált 1996. évi mérlegben szereplô értéket jelentette. Jómagam biztos voltam abban, hogy a „big six” egyikének értékbecslését egyetlen másik nagy sem fogja jelentôs mértékben módosítani, ezért mondtam – szerencsétlenségemre, jegyzôkönyvbe –, hogy ha végre akarjuk hajtani a kormányhatározatot, ezen az értéken cseréljünk minél gyorsabban – hátha utána kimaradhatunk ebbôl a nyúlós ügybôl. Aggályosabb kollégáim ugyanakkor ragaszkodtak az új vagyonértékeléshez, amelyre a Deloite and Touche kapott megbízást a Postabanktól (ezt szabta feltételként az ÁPV Rt. igazgatósága az ügylet lebonyolításához). A DT értékelését pedig az ÁPV – saját költségére – felülvizsgáltatta a KPMG-vel. Az ingatlanbecslés elkészítéséhez idô kellett – a Postabanknak az sem nagyon volt. Princz Gábor fûnek-fának szidta az ÁPV-t, mint a bokrot, de várnia kellett. A múló idô azonban újabb balszerencsét hozott Princznek: a július eleji zöldár elöntötte a szentendrei Duna-klubot, így a DT vagyonértékelôje a tengerkék medence helyett a Duna hordalékát „csodálhatta meg” a teljesen víz alatt álló parkban. Hamar rájött, hogy az egész luxusszálló építési engedély nélkül, ártérre épült. 500 millió forintra értékelte a Postabank könyveiben
2,5 milliárd forinton nyilvántartott ingatlant... Néhány hasonló „malôr” következtében az ingatlanok értéke 10,5 milliárd forintra apadt, így nyár végén ezen az értéken került sor a „porfóliócserére”.
A Postabank-történet következô eleme, ami az ÁPV-t érintette, a PK (Pénzintézeti Központ) Bank privatizációja volt. Adva volt egy teljesen felesleges, mert ügyfelek és ügyek nélküli, ugyanakkor erôsen túltôkésített(!) bank. Legegyszerûbb lett volna eszközeinek elvonása, majd lassú kivezetése a bankpiacról. Eszközeinek értéke 9 milliárd forint fölött volt, azok értékesítése és a piacról való kivezetés ugyanakkor költségeket és idôt emésztett volna föl. Így a Postabank „rejtett konszolidációjaként” egy, a Postabank által finanszírozott konzorcium vehette meg 6 milliárd forintért a bankot. Az ügylet teljesen szabályos és jogszerû volt: a nyilvános pályázatra egyetlen érvényes ajánlat érkezett. Annak az ajánlatnak azért volt egy kis „bukéja”, mivel a pályázatot magyar és angol nyelven is be kellett nyújtani, s mindkét nyelven meg kellett jelölni egy eredeti példányt. A pályázatok befogadásakor a formai kritériumok ellenôrzése után a „bontó bizottság” egybevetette az anyagokat. Nem kellett különösen éles szem annak észrevételéhez, hogy az angol változat eredeti példányán az ajánlott ár ki van javítva, és a hitelesített javítás összege 4,8 milliárd forint, míg a magyar nyelvû ajánlatban az ajánlott vételár 6 milliárd forint volt. A bizottság – dr. Szabó Pál vezérigazgató utasítására – írásban értesítette a pályázó(k) képviselôjét, nyilatkozzon haladéktalanul faxon arról, hogy a 6 milliárd forintos ajánlott ár az érvényes, ellenkezô esetben a pályázat érvénytelen. Elôször – teljesen természetesen – Princz Gábor tiltakozó telefonja érkezett, mivel azonban ô formálisan nem szerepelt ebben a játékban, a pályázó konzorcium képviselôje elküldte a kívánt faxot, s a PK Bankot az ÁPV „sikeresen privatizálta”...
A történet evvel nem ért, nem érhetett véget. 1998 tavaszán – az 1997 februári bankpánikhoz viszonyítva is legalább egyéves késéssel – kormánydöntés született a Postabank feltôkésítésérôl. A bonyolult konstrukciót itt nem érdemes ismertetni, a végén az ÁPV tôkét emelt az MFB-ben, amely tôkét emelt a Postabankban. A háttérben – persze – Princz Gábor sem tétlenkedett, errôl azonban a „döntéshozókhoz” nem sok konkrét információ jutott el (a formális döntéshozók voltaképpen azt sem tudták, kik az igazi döntéshozók). Az ÁPV igazgatósága mindenesetre megpróbálta teljesíteni a kötelességét, úgy végrehajtani a kormányhatározatokat, hogy közben ne sérüljön mûködésének alapelve, az állami vagyonnal való gondos sáfárkodás, illetve semmilyen jogellenes lépést ne tegyen. Ma már csak nevethetünk egykori önmagunkon: az ÁPTF elnöke hetente óvott minket egy-egy lépéstôl, mondván, úgyis megvétózza. Nem értettük, korábban miért nem foglalkoztak ilyen aktívan a Postabankkal. Hetekig vitattuk, hogyan emeljünk tôkét az MFB-ben. A törvény szerint annak kizárólagos tulajdonosa a Pénzügyminisztérium, ezért csak az emelhet benne tôkét. A pénz viszont az ÁPV-nél volt, amely pénzt nem engedhet át, csak a költségvetésnek. Komolyan tartottunk attól, hogy ha az ÁPV emel tôkét az MFB-ben, s utána átadja tulajdonhányadát a Pénzügyminisztériumnak, akkor egy éjszakára résztulajdonosa lesz a Magyar Fejlesztési Banknak, ami ellentmond a pénzintézeti törvénynek, s ezért „a Cégbíróság nem fogja bejegyezni a tôkeemelést”! Aggályosnak tartottuk azt is, hogy sok milliárdot adunk ki úgy, hogy a felhasználását nem ellenôrizhetjük. Princz Gábor udvariasan fölajánlotta, hogy az ÁPV IT képviselôje meghívottként vegyen részt a Postabank IT ülésein. Többrôl nemigen lehetett szó: három törvény tiltotta akkoriban (ma már csak kettô), hogy az ÁPV IT egy tagja a Postabank IT tagja is legyen. (Ehhez képest megrökönyödtünk, amikor Gansperger Gyula, az ÁPV Rt. elnök-vezérigazgatója IT-tag lett a Postabankban...)
Az ÁPV végül csaknem 18 milliárd forinttal emelt tôkét az MFB-ben, amely 24 milliárdos tôkeemelést hajtott végre a Postabankban, és újra összehívatta a Postabank közgyûlését. Arra a közgyûlésre azonban már a választások után került sor. Az új kormány nem kifejezetten a lex minimi, a minimális ráfordítás klasszikus közgazdasági-gazdaságpolitikai elve alapján rendezte a Postabank és az MFB ügyét. Az Orbán-kormány a Postabankban végrehajtott tôkeemelésre hivatkozva adott pénzt az MFB-nek, amely így még egyszer megkapta azt a csaknem 18 milliárdot, amit az ÁPV-tôl egyszer már megkapott. Az MFB valóságos vesztesége a Postabank-ügyön 6 milliárd forint volt, máig nem derült ki, mire költötte-költi el az MFB ezt a 18 milliárdot.

*

A végjáték, a privatizáció hosszú 1997-ének a végjátéka 1998. május 27-én zajlott le. Elôzô este a TV-Híradóban Áder János 10 milliárd forint fölötti vagyon kisíbolásának szándékával vádolta meg az ÁPV Rt. igazgatóságát. Elképedtünk. Két döntésrôl lehetett csak szó (mert az aznapi napirenden csak két olyan pont szerepelt, amely összegszerû döntést tartalmazott). A KH részvénycsomag tôzsdei értékesítésének elhalasztásáról (a rossz tôzsdei viszonyok miatt), valamint a Volán vállalatoknak buszvásárlásra juttatandó 5 milliárd forint odaítélésérôl. Szóval: „+5 –5 = +10” – amit, teljesen nyilvánvalóan, el akartunk lopni. Gansperger Gyula, a Fidesz FB-tagja az ÁPV-ben képviselte pártját – nem világos ugyan, milyen jogcímen, némileg izzadva ugyan a nyilvánvaló hazugságok miatt („Nem én tájékoztattam Áder urat” – mondta kínjában), de miután a Horn-kormány nem – akkor sem – állt ki az ÁPV mellett, az IT elhalasztotta a buszokról való döntést. Ostoba döntés volt: voltaképpen csak arról kellett volna döntenünk, hogy az általunk juttatott 5 milliárd forintot a KHVM és a Volán Rt. összesen szintén 5 milliárd forintjával együtt, azonos elvek alapján osszuk el, s tételes döntést kellett volna hozni arról, hogy ennek alapján a 23 Volán-vállalat számlájára mekkora összeget utaljunk át – zárolva, azzal a kikötéssel, hogy az egységes közbeszerzési eljárás alapján kiválasztott buszok megvásárlására fordítható az összeg. Tekintettel a Volán-vállalatok buszparkjának átlagos életkorára és mûszaki állapotára, nehezen magyarázható a halogatás, hiszen az idén is csak alig 2,5 milliárd forintot fordítanak ilyen célra.
Az új korszak megkezdôdött, a Fidesz hivatalos felhatalmazás nélküli helytartói megjelentek a Pozsonyi úton, s megkezdték a tájékozódást – melynek eredményeként 1998 októberére minden ügyvezetô igazgató távozott az ÁPV-tôl. Utolsóként egy helyettesbôl frissen elôléptetett ügyvezetô igazgató. Ôt telefonon rúgatta ki Katona Kálmán, mivel 1994-ben személyesen ô tett javaslatot az ÁPV nevében Katona Kálmán visszahívására egy állami tulajdonú társaság igazgatóságából. (Katonával igen „méltánytalanul” bánt a Horn-kormány: a Hírközlési Fôfelügyelet fôigazgató-helyettese volt 1994–1998 között.)

*

A „hosszú 1997-es év” sikerei természetesen nem jelentik, a szubjektív visszaemlékezô számára sem jelenthetik azt, mintha akkoriban nem lettek volna komoly bajok. Soha nem volt elfogadható színvonalú az ÁPV vagyonkezelô (s azon belül reorganizációs) tevékenysége; nem került sor a piacon lévô kárpótlási jegyek teljes körû bevonására (bár a gondosan, de nagyon lassan elôkészített utolsó lépést már az Orbán-kormány állította le, s 11 milliárd forintnyi kárpótlási jegy azóta is bevonásra vár...); nem zárult le az ÁPV és az önkormányzatok vagyonvitája; nem került sor olyan, tervezett privatizációs tranzakciókra, mint a Hungaropharma és a CD Hungary értékesítése. Arról nem is szólva, hogy az ÁPV-nek soha, 1997-ben sem sikerült a közvéleménnyel elfogadtatnia tevékenységét.
De az tény, hogy a bankprivatizáció és a tôzsdei bevezetések sikere, számos évek óta húzódó „nagy ügy” szerencsés lezárása, a külföldi befektetôi bizalom látványos visszaszerzése, az államadósság csökkentésére fordított privatizációs többletbevételek nagysága alapján is 1997-et nevezhetjük a privatizáció legsikeresebb évének. (1995 a közmûvagyon privatizálásának egyedisége miatt nem lehet reális viszonyítási alap.) A dekoratív mennyiségi mutatókon túl talán minôségileg is igaz ez. A korábbiaknál kedvezôbb makrogazdasági klímában – egy résztvevô szubjektív, nyilvánvalóan elfogult értékelése szerint – az igazgatóság és a dr. Szabó Pál által vezetett ügyvezetés minden korábbinál üzletszerûbben irányította a privatizáció és az állami vagyonkezelés folyamatát.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu