Jegyzetek

A kápolnatárlatok betiltása nyomán kialakult „Boglár-mítosz” rendkívül nehéz helyzetbe hozza a korszak mai kutatóját. Egyfelôl ugyanis a betiltás ténye az akkori rokonszenvezôk szemében egyfajta negatív igazolásul szolgált, másfelôl azonban kissé ránehezedik a kápolnatárlatokon kiállító mûvészek tevékenységére és teljesítményük nem politikai szempontú értékelésére.
A több évre visszatekintô kutatás tükrében kirajzolódó ismeretanyag, túl mûvészettörténeti jelentôségén, számos olyan kérdést érint, amely a korszak más területeit kutatóknak is értékes adalékokkal szolgálhat. A különbözô forrásokból feltárt iratanyagok, dokumentumok, interjúk tükrében, mûvészeti és mûvészetpolitikai szempontból egyaránt modell értékûnek tekinthetô eseménysorozat bontakozik ki, amelyben szinte pontról pontra nyomon követhetô a korabeli hatalom mûködési mechanizmusa és a konfliktus koreográfiája.
A 60-as évek második felétôl aktivizálódó neoavantgárd, valamint a hatósugarába tartozó progresszív mûvészeti törekvések a kápolnatárlatokon konvergálódva a korai hetvenes években ugyanis olyan, társadalomtörténetileg érdekes, a demokrácia csíráit magában hordozó szituációt eredményeztek Balatonbogláron, amelyhez hasonló csak jóval késôbb, a rendszerváltozás idôszakában volt tapasztalható. Ebben a helyzetben kristályosodott ki az az avantgárd értelmiségi szemlélet, amely mintegy elôképe lett a diktatúrával szembeni ellenzéki magatartásnak, annál is inkább, minthogy az informálisan szervezôdô ellenállás kizárólagos terepe hosszú ideig a kultúra maradt. Az avantgárd mûvészek és a politizáló ellenzék kapcsolata a baráti átfedéseken, személyes nexusokon túl alapvetôen a hasonló erkölcsi attitûdbôl táplálkozott. A különbség abban mutatkozott meg, hogy az elôbbieknek a cenzúrával való összeütközés vitte bele a politikumot az életébe, míg az utóbbiaknak a politika volt az életeleme. Természetesen elôbb-utóbb a zsûri által kirekesztett mûvész is fogékonnyá válhatott a rendszerbíráló értelmiség szempontjai iránt, s ez utóbbi sem okvetlenül csak a konfrontáció lehetôségét becsülte a mûalkotásokban.
A hivatalos mûvészeti életbôl kiszorult vagy az abban részt venni nem kívánó képzômûvészek már az ötvenes évek végétôl szórványos szervezôdések formájában dolgozták ki túlélési technikájukat: vagy baráti körként kamuflálták magukat, vagy akcióról akcióra szervezôdtek. Az 1958-ban létrejött, utóbb a szakirodalomban Zuglói Kör néven emlegetett mûvészcsoport1 visszanyúlt a sutba dobott hagyományokhoz, újra felfedezte a nyilvánosság számára hozzáférhetetlen, indexre tett irodalmat, a koalíciós idôszakban mûködô Európai Iskolát és a korai avantgárdot. A budapesti presszók mûvészi asztaltársaságain kívül (többek között a Bajtárs és Muskátli Kör), a lakásokon megrendezett alkalmi tárlatok, zártkörû események mellett (többek között Bálint Endre–Jakovits József–Vajda Júlia Rottenbiller utcai, Petri Galla Pál Vécsey utcai, Erdély Miklósék Virágárok utcai lakása), egyre fontosabbá vált a nyilvános fellépés, a szakmai mûhelyek kialakítása (Egyetemi Színpad, Kassák Mûvelôdési Ház, az angyalföldi József Attila Mûvelôdési Ház, az Építész Pince stb.). A többnyire azonos törekvéseket képviselô mûvészek mintegy véd- és dacszövetségként léptek fel periferiális helyeken megrendezett tárlataikon, míg a közönség e kiállításokat tájékozódási pontoknak tekinthette.
Mindezek mellett a kápolnatárlatok meghatározó szellemi elôzményének tekinthetô az 1966-os Stúdió, az 1968-as és ’69-es Iparterv I–II., az 1969-es Szürenon és az 1970 áprilisában betiltott pécsi Mozgás kiállítás, 1966-ban Szentjóby Tamás és Altorjay Gábor elsô magyarországi happeningje. A különféle irányzatok, a pop-art, a minimal art, az absztrakt szürrealizmus és absztrakt expresszionizmus, a geometrikus és konstruktív hagyományokhoz, valamint a konceptuális mûvészethez kapcsolódó törekvések az elsô boglári nyár után 1970 decemberében a Mûegyetem R-épületében az R-kiállításon már együttesen jelentkeztek.2 Ez a kápolnatárlatok továbbfejlôdése szempontjából meghatározó esemény 1971-ben részben kiszélesítette a Bogláron kiállítók körét, másrészt érlelni kezdte azt a mûvészek között kialakuló belsô konfliktust, amely a hatalom felôl érkezô támadásokkal szinte egy idôben indult meg. A Szürenon és a vonzáskörébe tartozó mûvészek (Csáji Attila, Csutoros Sándor, Haraszty István, Haris László, Molnár V. József, Pauer Gyula, Türk Péter és mások) elsôsorban a hazai és közép-kelet-európai problematikákat elemezték ebben az idôszakban, és a hazai progresszív hagyományból merítettek, míg az Iparterv alkotói (Bak Imre, Erdély Miklós, Hencze Tamás, Nádler István, Szentjóby Tamás és mások) erôsebben kapcsolódtak a kortárs nyugat-európai és amerikai tendenciákhoz. A személyi ellentéteken túl a mûvészek egymás közötti riposztjának legfôbb médiuma maga a kápolna volt. Használták sajátosságait, és a „benne okozott változtatások” hatottak az egymás közötti és a külvilággal való  kapcsolatukra. A kápolna közege az ott született mûvekkel világnézeti, szemléletbeli pengeváltások közvetítôje és hordozója lett, amely a Marshall McLuhan-i felfogásban maga volt az üzenet. Ezt a hatalom is jól értette – e tekintetben a kápolna számára is emblematikussá vált. Sokan beérték volna azzal, hogy a kápolnát munkabemutató kiállító helyiségnek használják, ami nem ütközött volna szigorú jogi megkötésekbe. Egy radikálisabb vonulat azonban továbbment ennél, nem csekély aggodalmat keltve a kevésbé heves vérmérsékletû mûvészek között, a helyi közvéleményben és a hivatalban (Szentjóby Tamás: A-B happening, 1971). Nem ok nélkül, hiszen e mûfaj kiszámíthatatlanságával és kíméletlen társadalomkritikájával mindannyiuk számára rémképként hatott.3 A mérsékeltek úgy vélték, hogy a happening megfosztja méltóságától a kápolnát, s ezért azt, többek között egy – különben megrendítôen szép – installációval újra szakralizálták.4 Megjegyzendô, hogy az ô kifogásaik és az ezekkel egybecsengô késôbbi hivatalos vádak között nagyjából az a különbség, ami a szentség és álszentség között van.
A már említett happeningeken kívül a kápolna otthont adott a valóságos szituációkkal rokon, realista ízû eventeknek, (eseményeknek) performance-oknak, akcióknak, installációknak, konkrét, hang- és vizuális költészetnek és más, az irodalom, a képzômûvészet és a zene határvidékén mozgó experimentális mûfajoknak.
Különösen provokatívnak érezte a korabeli kultúrpolitika a kápolna eseményeit szervezô Galántai György részérôl a külföldi mûvészek bemutatását, mert azt speciális engedélyekhez kötötték. A cseh, szlovák és magyar mûvészeket Beke László hívta meg 1972-ben. A kiállítás és a hozzá tartozó akció egyben az eltiport prágai tavasszal való együttérzés jelzése is volt. A meghívottak között szerepelt az újvidéki Bosch + Bosch csoport (Kerekes László, Slavko Matkovic, Predrag Sidjanin, Szalma László és Szombathy Bálint), Ladik Katalin, Csernik Attila és Eva Martha Ujhazy. Tematikus nemzetközi bemutatókat szervezett 1973-ban Beke László (Tükör, 1973), és Maurer Dóra Tóth Gáborral (Szövegek/Texts).  Bogláron a korszak jelentôs alternatív színtársulatai is felvonultak. (Halász Péter 1971-ben betiltott  Kassák Ház Stúdiója, Najmányi László Kovács István Stúdiója, valamint Szikora János, Szkárosi Endre, Márta István Brobo Társulata.
A Galántai György által 1968-ban a helybeli római katolikus egyháztól 15 évre kibérelt kápolna hamarosan a Balaton környékének egyik leglátogatottabb kiállítóhelyévé vált. Kezdettôl sejteni lehetett, hogy a hatóságok ezt nem fogják sokáig tûrni. A kiállítások rendezését egy 1963-as kormányrendelet lektorátusi és minisztériumi engedélyhez kötötte,  ezen kívül csak párnapos munkabemutatókat lehetett tartani. Valójában ez a kiskapu volt az egyedüli jogszerû biztosítéka a kápolna mûködésének.
1972-ben Ormos Tibor, a Magyar Képzô- és Iparmûvészeti Lektorátus igazgatója levelet intézett Gádor Endréhez, a Mûvelôdésügyi Minisztérium képzômûvészeti osztályvezetôjéhez a kápolnatárlatok ügyében.5 Ebben a levélben nem kevesebbrôl van szó, mint a Lektorátus mint felügyeleti szerv teljes tehetetlenségérôl, amelynek a kápolnatárlatok ügye csak egyik tünete. A hetvenes évek elején ugrásszerûen megnövekedtek a hivatalos célkitûzésekkel nem konform új stílustendenciák, törekvések és kiállítások. A Lektorátusnak se apparátusa, sem pedig világos szempontrendszere nem volt e mûvészeti robbanás felfogására és kezelésére. Ebben a válságos helyzetben a fôlektor abban látta a megoldást, ha egyszemélyi felelôsség helyett decentralizálják a tiltási/engedélyezési folyamatot. Boglár esetében ez azt jelentette, hogy a döntést a Somogy Megyei Tanács mûvelôdésügyi osztályvezetôjéhez delegálták. Az irodalommal ellentétben a vizuális mûvészet azonban szinte semmiféle kapaszkodót nem nyújtott az amúgy sem felkészült helyi kádereknek. Eleget akartak tenni a szemlátomást inkább tiltásra hajlamos központi elvárásoknak, ezt azonban csakis mûvészeten kívüli, adminisztratív érvekkel tehették.
Ormosnak 1972-ben még nem volt sikere a decentralizálás tervével.6 A vezetô elvtársak nem találták erre érettnek a helyzetet. Egy évvel késôbb – mintegy „megszüntetve és megôrizve” a faramuci helyzetet (a tervezet fôpróbájaként) – a központ utasította Somogy megyét, hogy úgymond, saját hatáskörében számolja fel a kápolna körüli anarchiát.7
A helyiek elôször Köjál-szemponttal „érveltek”, majd amikor Galántai megépíttette a kívánt illemhelyet, akkor azt engedélyezetlen építkezésnek minôsítették. Késôbb  beleszólt az ügybe a tûzrendészet, és végül elôvették a helyi hívôk állítólagos vallásos érzékenységét a profanizált kápolna láttán – mintha az egypártrendszer valaha is szívén viselte volna a hívôk érdekeit. Itt természetesen minden esetben ürügyekrôl volt szó, ám a hajuknál fogva elôrángatott kifogások mögött a legteljesebb ötlettelenség rejlett. Az otromba kampányban mégis igazi Kádár-kori koalíció jött létre, amelyben a Köjálon, a tûzoltóságon kívül megtalálta helyét a veszprémi megyéspüspök, a központi pártlap belpolitikai újságírója, a belügy némely nyílt és titkos munkatársa és természetesen az egyszerû közrendôr is – vagyis aki nem volt ellenük, velük volt.
1973-ban a kultúrpolitikai irányítás az értelmiség elleni represszió részeként Balatonboglárt is „beáldozta”, ennek ellenére a helyzetet kanalizálniuk kellett. A társaságot 1974-tôl a Fiatal Mûvészek Klubjában „tûrte” tovább, de közben a kiszorítás módszeréhez folyamodott. 1975-ben emigrálásra kényszerül Szabó László Happening a kriptában címû cikke miatt Pór György, 1976-ban a Halász-társulat és Szentjóby Tamás.
A kápolnát kékre festik, és 1974-ben, a Magyar Képzô- és Iparmûvészek Szövetsége, a Somogy Megyei Tanács, a Balatonboglári Községi Tanács és a Fiatal Képzômûvészek Stúdiója közremûködésével megnyílik Modern magyar mûvek címmel az új „Kápolna Tárlat” elsô kiállítása.

Jegyzetek

1 Andrási Gábor: A Zuglói Kör (1958–1968). Egy mûvészcsoport a hatvanas évekbôl. Ars Hungarica, 1991/1., 47–64. o.
2 A kiállítást Galántai György kezdeményezte Balatonboglár ’70 címen, amely végül Csáji Attila szervezésében valósult meg R-kiállítás címmel.
3 A happening mint tiltott mûfaj a Magyar Hírlap 1970. június 11-i számában jelent meg elôször a sajtóban. G. Szabó László ír Happening címû cikkében az angyalföldi József Attila Mûvelôdési Központban megrendezett Balaskó Jenô–Ladik Katalin-estrôl.
4 Csutoros Sándor, Haris László, Molnár V. József: Szembesítés (1973).
5 MOL XIX-I-4-m 118.393/1972.
6 MOL MDP-MSZMP Iratok Osztálya 288.f. 36/1972/11. ô. e. Az 1963-as kormányrendelet vonatkozó pontjainak módosítása 1974. január 1-jével lépett hatályba (A Mûvelôdésügyi Minisztérium Képzômûvészeti Osztályának javaslata a képzômûvészeti, iparmûvészeti és fotómûvészeti kiállítások zsûrizésének és engedélyezésének decentralizálására. MOL MDP MSZMP Iratok Osztálya 288.f. 36/1973/14. ô. e.)
7 „…Arra kérjük a Somogy megyei Tanács Mûvelôdésügyi Osztályát, hogy a Galántai György által meghirdetett programot felülvizsgálni szíveskedjék, s engedély nélkül kifejtett tevékenysége ellen hathatós lépéseket tenni szíveskedjenek. Elôre is köszönjük intézkedésüket, amelynek – tekintettel a vidék képzômûvészeti kultúrájának aktuális kérdéseire, valamint a kiállítások decentralizálásának elôkészítésére – most megkülönböztetett fontosságot tulajdonítunk.” (Gádor Endre levele Horváth Lajos osztályvezetônek. MOL XIX-I-4-m 117.916/1973.)
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu