A rendszerváltás után két egymással ellentétes tendencia érvényesült a cigány gyerekek iskoláztatása terén. A 80-as évek közepe óta folyamatosan csökkent az iskolába kerülô évfolyamok létszáma, és ez a 90-es évek elejétôl kezdve már a középfokú iskolákban is éreztette hatását. Ezzel párhuzamosan bevezették a közoktatás normatív finanszírozását, amely a középfokú iskolákat is abban tette érdekeltté, hogy minél nagyobb létszámot érjenek el, és a beiratkozott tanulókat lehetôleg minél nagyobb arányban meg is tartsák. Mindez növelte a hátrányos helyzetû, az iskoláztatás terén korábban versenyképtelen társadalmi csoportok (így többek között a cigányság) gyerekeinek bejutási esélyeit a középfokra, illetve ezen belül az érettségit adó középiskolákba, és valamelyest csökkentette a korábban nagyon magas arányú lemorzsolódás veszélyét. A tanulólétszám csökkenése sok helyen együtt járt azzal, hogy a pedagógiai munka feltételei is javultak: csökkentek az osztálylétszámok, több idô és energia maradt az egyéni bánásmódra, a speciális problémák kezelésére. Tovább liberalizálódott az oktatás tartalma, több lehetôség nyílott alternatív tantervek, pedagógiai módszerek kidolgozására és bevezetésére.
1990 után az oktatásügy irányítói a korábbinál lényegesen több megértést tanúsítottak a kis iskolák problémái iránt is, és módosították azt a több évtizedes gyakorlatot, amely a gazdasági racionalitás szempontjait abszolutizálva kizárólag az erôszakos és egyre növekvô mértékû körzetesítést tekintette megoldásnak. A 90-es évek elejétôl, elismerve, hogy minél kisebb létszámú egy iskola, annál nagyobbak a fajlagos költségek, a központi költségvetésbôl változó formában, de minden évben biztosítottak többletforrásokat a kis iskolák finanszírozásához, ezzel is segítve azok fennmaradását. Sôt, az évtized elsô felében néhány korábban bezárt kis iskola újraindítására is sor került. A cigányok szempontjából ennek azért van különös jelentôsége, mert ôk lényegesen nagyobb arányban élnek falvakban, illetve ezen belül alacsony lélekszámú, sorvadó kistelepüléseken, mint a népesség egésze.
Ezeknek az iskoláztatási helyzet alakulása szempontjából kedvezô tényezôknek a hatását némileg erôsítette, hogy a cigány társadalomnak az iskoláztatáshoz fûzôdô viszonyában is megkezdôdött egy lassú elmozdulás. A rendszerváltásnak a cigányok széles tömegeit érintô sokkja (tömeges kiszorulás a legális munkapiacról) sokak számára tette nyilvánvalóvá, hogy a magasabb iskolázottsági szint elérése nélkül hosszabb távon sincs esély nemhogy a visszakapaszkodásra, de még a marginalizálódás megállítására sem. A felismerés természetesen elsôsorban azokban fogalmazódott meg, akik a 70-es évek, illetve a 80-as évek ilyen szempontból kedvezôbb idôszakában elindultak a társadalmi integrálódás lassú, de viszonylag megalapozottnak tekinthetô útján: szakmát, olykor érettségit is szereztek, esetleg eljutottak a közvetlen termelésirányítói munkakörökig, megfelelô lakáskörülményeket teremtettek, jövedelmüket és életformájukat többé-kevésbé stabilizálni tudták. Ezeknek az elôzményeknek volt köszönhetô az is, hogy a rendszerváltás után nem kerültek a cigányok nagy többségéhez hasonló kiszolgáltatott helyzetbe, kisebb-nagyobb zökkenôk után alkalmazkodni tudtak a megváltozott feltételekhez, és így haszonélvezôi, de animátorai is lettek a cigány társadalmon belül végbemenô differenciálódási folyamatoknak. Elsôsorban közülük kerültek ki azok a helyi kisebbségi önkormányzati és civil szervezeti cigány vezetôk, akik nemcsak az önérvényesítésben, hanem a közösség érdekeinek a képviseletében, a helyzet javítását célzó programok kitalálásában és megvalósításában is eredményeket tudtak fölmutatni. Természetesen ôk járnak az élen a gyerekek iskoláztatásával kapcsolatos ambíciók erôsítésében is, de az iskolázottsági szint emeléséhez kapcsolódó motivációk erôsödése ma már ennél lényegesen szélesebb körben jellemzi a cigány társadalmat. Megjelent azokban a tradicionális közösségekben is, amelyeknek a szabályozás liberalizálódását kihasználva, a hagyományokra építve a kereskedelem különbözô ágaiban megszerzett jövedelem révén az elmúlt években sikerült jelentôs gazdagságra szert tenniük. Ezekben a családokban is megjelent a törekvés, hogy a hagyományos értékek kamatoztatása révén elért társadalmi pozíciót a gyerekeik iskoláztatása útján erôsítsék meg. E minták és a jelenlegi helyzettel összefüggô keserû tapasztalatok azután a cigányság rosszabb helyzetû csoportjaiban is erôsítik a motivációs szintet, különösen azok körében, akik alacsony iskolázottságuk és szakképzetlenségük ellenére az életforma stabilizálásában és a társadalmi integrálódásban a rendszerváltás elôtt jelentôs eredményeket értek el, és ebbôl valamit a romló feltételek dacára a rendszerváltást követôen is megôriztek. Persze annak a felismerésétôl, hogy ma már érettségi nélkül semmire sem lehet menni, még nagyon hosszú az út a gyerekek iskoláztatását a gyakorlatban is aktívan és hatékonyan támogató magatartás kialakulásáig, de az tagadhatatlan, hogy az ehhez elengedhetetlenül szükséges szemléleti változás elkezdôdött.
Az Oktatáskutató Intézetnek az 1999–2000-es tanévben végzett kutatása szerint1 a szakmunkásként dolgozó cigány apák 38,3 százaléka, a segéd- vagy betanított munkásként dolgozók 24,5 százaléka szeretné a most általános iskolás gyermekét legalább az érettségiig eljuttatni, és még a munkanélküli apák 14,7 százalékának is ez a terve.
A vágyak és a realitások közötti feszültséget persze jól érzékelteti, hogy miközben átlagosan a szülôk 18,9 százaléka szeretné, ha gyermeke legalább érettségizne, csak 8,2 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy addig vállalja is a taníttatás költségeit.
Ezért van fokozott jelentôségük a továbbtanulást segítô ösztöndíjas és más támogató programoknak (Magyarországi Cigányokért Közalapítvány, Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány, Soros Alapítvány). Hozzá kell tenni azonban, hogy az állami szerepvállalás ezen a téren nem megfelelô mértékû, és éppen ezért túl sok minden függ a változó stratégiájú NGO-szervezetek aktuális anyagi helyzetétôl és szándékaitól. (A Soros Alapítvány például fokozatosan építi le a cigány fiatalok felsôfokú tanulmányait támogató ösztöndíjas programját, és összességében is egyre kevesebbet költ a magyarországi programokra, így többek közt a cigányoktatási programokra is.)
A felsorolt tényezôk együttes hatásának köszönhetôen az elmúlt években mindenesetre jelentôsen megnôtt mind az érettségit adó középiskolákba, mind a felsôfokra beiratkozó cigány fiatalok aránya. Igaz, hogy amióta 1993-ban adatvédelmi szempontokra hivatkozva az iskolai statisztikákban megszüntették a cigány gyerekekre vonatkozó elkülönített adatgyûjtést, még a középfokú továbbtanulási arányokról sem állnak rendelkezésre országos adatok, de néhány témába vágó kutatás eredményei és más közvetett információk alapján a javulás ténye nem vitatható.
Az Oktatáskutató Intézet említett kutatása szerint a mintában szereplô 192 iskola nyolcadikat végzett cigány tanulóinak 1997-ben a 13, 1998-ban a 15,8, 1999-ben a 19 százalékát vették fel érettségit adó középiskolába (szakközépiskola, gimnázium). Ezek a számok a fentebb idézett 1994-es adatokhoz képest is egyenletes, bár nagyon lassú, javulást mutatnak.
A kutatás – kevés számú kivételtôl eltekintve – csak azokra az általános iskolákra terjedt ki, ahol a cigány tanulók aránya az 1992–93-as tanévben elérte a 25 százalékot vagy meghaladta a 100 fôt. Így feltételezhetô, hogy a vizsgálat által érintett cigány népességben az átlagosnál nagyobb arányt képviselnek a legszegregáltabb, legmarginálisabb helyzetû cigány családok gyermekei, akiknek ennél fogva a továbbtanulási esélyeik is rosszabbak az átlagosnál. Ezért az eredményeket érdemes összehasonlítani a Delphoi Consulting ebben az évben végzett hasonló vizsgálatának az eredményeivel, ôk ugyanis szélesebb merítéssel az 1992-ben 8,5 százalék feletti cigány arányú iskolákból vettek mintát. A középfokú továbbtanulási arányokban ennek ellenére nem mutatkozik lényeges különbség.
A felsôfokon továbbtanulók számáról a nekik szóló ösztöndíjas programok adatai alapján lehet hozzávetôleges képet alkotni. Az utolsó években évente 4-500 cigány fiatal részesült egyetemi, fôiskolai ösztöndíjban. A 80-as évek elején az érettségit adó középiskolákban tanulók száma volt ennyi, a jelentôs elôrelépés tehát nyilvánvaló. Mindez azonban nem sokat ér a teljes népesség hasonló adataival való összevetésben. Ma már ugyanis a 8 általánost végzettek 70 százaléka tanul tovább érettségit adó középiskolákban, és az érettségizettek fele nyer felvételt valamilyen felsôoktatási intézménybe. A cigányok és nem cigányok közötti olló tehát lényegében változatlan marad.
A következményeket még súlyosabbá teszi, hogy a viszonylagos javulás is csak a cigány népességnek egy kisebb – jórészt már középosztályi helyzetben lévô vagy afelé törekvô és értékrendjében ehhez igazodó – részét érinti. A többséget az iskoláztatás terén ma lényegében ugyanolyan hátrányok sújtják, mint amilyeneket már a 70-es, 80-as évek kutatásai és elemzései is kimutattak, és az iskolázottsági szint emelésének legfôbb akadályaként jelöltek meg.

Hova járnak iskolába?

Különösen súlyos következményekkel jár a cigány gyerekek növekvô mértékû iskolai elkülönítése. Mindez jól érzékeltethetô az Oktatáskutató Intézet kutatási mintájában szereplô iskolák adataival. A kutatás során 192 iskolát kerestünk fel. Ez a magyarországi általános iskolák valamivel több mint 5 százaléka, ahova a nem cigány tanulóknak összesen 4 százaléka, míg a cigány tanulóknak 24,6 százaléka jár. A kutatás néhány kivételtôl eltekintve olyan iskolákban folyt, ahol a cigány gyerekek aránya már 1992-ben meghaladta a 25 százalékot, vagy a létszámuk elérte a 100 fôt, de nem minden ilyen iskola került be a mintába. Országosan a cigány általános iskolások 44 százaléka tanul az említett kritériumoknak megfelelô (25 százalék feletti arány, illetve 100 fô feletti létszám 1992-ben) iskolákban. Ugyanakkor a nem cigányoknak csak 6,3 százaléka jár ezekbe az iskolákba. Ez az adatpár már önmagában is jelzi, hogy milyen jelentôs mértékû a cigány gyerekek iskolai elkülönítése ma Magyarországon. Még egyértelmûbbé válik a kép, ha figyelembe vesszük az idôsoros trendeket is, hiszen 1992 óta ezen a téren is jelentôs változások következtek be. (A mintavétel során azért voltunk kénytelenek az 1992-es adatokból kiindulni, mert akkor készült utoljára a cigány tanulókra vonatkozó adatokat külön feltüntetô statisztika.)
A vizsgált iskolákban a létszámok és arányok az elmúlt tíz évben a következôképpen változtak:
A cigányok aránya tehát a teljes tanulólétszámon belül igen jelentôsen (több mint a másfélszeresére) nôtt, miközben az összlétszám és különösen a nem cigányok létszáma jelentôsen csökkent. Ezek a változások azonban nem magyarázhatók meg az országos demográfiai trendekkel. A cigány általános iskolai tanulók száma ugyanis 1989-tôl 1999-ig országosan csak 4,5 százalékkal, a vizsgált iskolákban viszont 36,9 százalékkal nôtt. A nem cigány tanulók száma ugyanebben az idôszakban országosan 24,4 százalékkal, a vizsgált iskolákban viszont 32,7 százalékkal csökkent. Még nagyobbak az országos és az érintett iskolákra vonatkozó trendek közötti eltérések, ha az 1999-es helyzetet az 1992-es adatokkal vetjük össze. Ebben az idôszakban a nem cigány tanulók száma országosan 14,1 százalékkal, a vizsgált iskolákban viszont 26,1 százalékkal – tehát lényegesen nagyobb mértékben – csökkent, a cigány tanulók száma pedig országosan csak 5,2 százalékkal, a minta iskoláiban viszont 29,8 százalékkal nôtt. 1992-ben a mintába került 192 iskola közül a cigány tanulók 31-ben voltak többségben, ma már 64 iskoláról mondható el ugyanez. Ennek megfelelôen országosan 61-rôl 126-ra, vagyis 7 év alatt több mint a duplájára emelkedett az ilyen iskolák száma.
Az országos és az érintett iskolákra vonatkozó trendek eltérése összességében azt jelenti, hogy míg 1989–90-ben az összes általános iskolás cigány gyerek 18,6 százaléka járt, addig tíz évvel késôbb már 24,6 százaléka jár a mintába került iskolákba. 1992-ben minden tizenkettedik-tizenharmadik cigány tanuló (7,1 százalék) tanult olyan iskolában, ahol ôk alkották a többséget, ma minden ötödik-hatodik (18,1 százalék).
Az adatok tehát egyértelmûen azt bizonyítják, hogy az elmúlt években igen jelentôs mértékben erôsödött a cigány tanulók iskolai elkülönítésének tendenciája.
Ez a folyamat természetesen szorosan összefügg a cigányság helyzetében a rendszerváltás után bekövetkezett változásokkal, a romák tömeges marginalizálódásával, a többségi társadalomnak a szaporodó válságtünetek hatására egyre türelmetlenebbé váló magatartásával, a kirekesztô mechanizmusok általános erôsödésével, amelyek az etnikai alapon is mûködô hátrányos megkülönböztetés legváltozatosabb formáit teremtik meg nap mint nap, az élet minden területén. A szociális ellátások szabályozásában és gyakorlati alkalmazása során éppúgy, mint a munkaerôpiacon, az egészségügyi ellátásban, a lakóhely megválasztásában, a lakhatással összefüggô hatósági eljárásokban vagy az iskoláztatásban.

Lakóhely és iskola

A cigány tanulóknak az iskolák meghatározott körében nyomon követhetô rohamosan növekvô koncentrációjában például igen jelentôs szerepet játszik, hogy az elmúlt években részben a spontán migrációs folyamatok eredôjeként, részben a többségi társadalom tudatos kirekesztô törekvéseinek eredményeként ismét erôsödik a cigányok lakóhelyi elkülönítése. Már az 1994-es országos reprezentatív cigányvizsgálat kimutatta, hogy hiába számolták fel korábban a régi cigánytelepek túlnyomó részét, a 90-es évek elején a cigányság 60 százaléka mégis erôsen szegregált körülmények között lakott. Ebben szerepet játszott a telepfelszámolási akciók végrehajtási módja, amely már magában hordozta új szegregátumok kialakulásának a lehetôségét.

Néhány példa a kutatás során készült leírásokból:2
„Régen volt egy cigánytelep, de azt lerombolták. A romák nagyobbik része azonban a falu Szerencs felôli végén most is egy tömbben lakik.”
„A cigánytelep régen az Árpád úton és környékén volt, amely a város Sárospatak felôli végén található, és amelyet megszüntettek, és ma már csak néhány család lakik ott. A cigány családok jelentôs része a település másik végén koncentrálódik a Bihari út és a Virág nevû utcák környékén. A Bihari úton egy klasszikus telep van, ahol egymással szemben állnak kicsi szoba-konyhás épületek.”
„A 60-as évek végén szûnt meg a telep, amikor a putrikat lerombolták, s közvetlenül mellettük CS lakásokat építettek, így alakult ki a Táncsics utca beszögellése. Ugyanezekben az utcákban épültek késôbb szocpolos házak is. A 70-es évek végén nyitottak a falu másik végén egy új utcát (Árpád u.), aminek azóta sincs szilárd burkolata. Itt is szinte kizárólag cigányok építkeztek.”
„A régi cigánytelep a település Karcag felé esô részén, a vasút és a volt szovjet katonai reptér között terült el. A telepfelszámolás a hatvanas évek végén kezdôdött, az utolsó kunyhót 1982-ben bontották le. A telepi cigányok nagy része a falu túlsó végébe, egy utcába épített CS házakba költözött, de az évek során a környezô utcák parasztházaiba is romák költöztek. Ma már a Bibó utcában, a vele párhuzamos Tópart utcában és az elôbbi folytatásában lévô Új soron szinte csak romák laknak. Az utóbbi években ezen a területen épült a szocpolos házak többsége is.”
„A 60-as, 70-es években a falutól kb. 1 kilométerre, a töltés mellett volt a »Gödör«, akkor ott 10 család lakhatott, olyan 50-60 fôvel. A régi telepet a »C« építkezésekkel számolták fel, és a falu egyik régi, kiesô részén kezdtek el lakásokat építeni. Az újtelepi rész kb. 3 kilométerre van a központtól, innen a gyerekek busszal járnak be. A bérletet nekik kell megvenni (400 Ft/hó), az iskola nem fizeti. Ezen az újtelepi részen, ami valójában a falu régi része, szinte csak cigányok laknak. Régi parasztházakban, szocpolos, OTP-és házakban vegyesen. Burkolt út sehol nincs, a nagyobb utcákon útalap van.”
A lakóhelyi elkülönítés részleges fennmaradása, majd újabb keletû megerôsítése azonban nem csak a telepfelszámolási program ellentmondásos és gyakran képmutató végrehajtásának a következménye. A lakóhelyi szegregációnak már a 60-as, de fôként a 70-es években kialakultak teljesen új típusú formái is. Az erôszakos téeszesítés által megrendített aprófalvakból, kistelepülésekrôl már a 60-as években megindult a lakosság erôteljes ütemû elvándorlása. A folyamatot tovább erôsítette a helyi intézményeket felszámoló, az infrastruktúra fejlesztésének lehetôségét kizáró településpolitika. Az így megüresedô házakba többnyire olyan cigány családok költöztek a helyi teleprôl vagy a környékrôl, akiknek a korábbi lakásviszonyaikhoz képest ez is elôrelépést jelentett.
A cigány családok beköltözésére és növekvô arányú jelenlétére azután a nem cigány családok még erôteljesebb ütemû elvándorlása volt a válasz.
„Jegyzô asszony szerint a hetvenes évek közepétôl a falu sorvadásnak indult. Sokan beköltöztek Dombóvárra, Szekszárdra és messzebbre is: Budapestre, Érdre. Dunakeszin egyenesen »gy.-i kolónia« van. A megüresedett házakba kerültek adásvétel útján a romák.”
„A 60-as években a téeszesítés elôl nagyon sokan költöztek városokba. Az elvándorlás, illetve a cigányok beköltözése azóta is folyamatos. A mostani 24 elsôs között csak egy gyerek van, aki egyik ágról sem cigány – mondta szörnyülködve az iskolaigazgató.”
„A falu prosperáló jellegére utalhat, hogy a népesség maximumát 1960-ra éri el, 1050 fôt regisztrál a népszámlálás.
Attól kezdve folyamatosan fogy a népesség. Az 1960-as tsz-szervezés, majd az iparba áramlás csapolja meg a régi paraszti népességet. Helyükre elsôsorban cigány családok költöznek.”
A 80-as évek végétôl a gazdasági recesszió, a szocialista nagyipar összeomlása, a téeszek megrendülése, majd felszámolása és a rohamosan növekvô munkanélküliség a „lakosságcsere” újabb hullámát indította el a szóban forgó településeken. Ebben az idôszakban az olcsón megvásárolható ház lehetôségébe kapaszkodva munkahelyüket elvesztô, a városi bérlakások fenntartási költségeinek drámai mértékû drágulása elôl menekülô, egzisztenciálisan ellehetetlenülô városi szegény – közöttük igen nagy arányban roma – családok tették ki a beköltözôk egyre nagyobb részét. Megjelenésük, illetve az általuk támasztott kereslet viszont újabb „ôslakosokat” késztetett elköltözésre.
„A zádorfalvi cigányok egységes és egyenlô társadalmi képlete az elmúlt 15 évben a bevándorlók jóvoltából megváltozott. E nézetet hangoztatja a polgármester és az iskolaigazgató-helyettes is. Úgy látják, hogy minden rossz okozói a bevándorlók. Zádorfalva paraszti népességének elöregedése, a 60-as években kezdôdô, a 70-es években felerôsödô elköltözési törekvése olcsóvá tette az ingatlanokat, ezen házakba kezdtek beköltözni részben Ózdról, részben Kazincbarcikáról a munkanélkülivé lett cigány családok, akik itt remélték megélhetésüket.”
„Vannak betelepült cigányok is, furcsa mód Ózdról, Miskolcról költözött ide 10-15 család. Nyíregyházáról, Debrecenbôl is költöztek ide cigányok, abban reménykedve, hogy itt a földmûvelésbôl, állattartásból kicsit könnyebben meg tudnak élni. Az egyik család asszonya mondta, hogy: »két autóval, szekrénysorral érkeztem, mint egy úr, most meg…« Mostanra eladták a bútorokat, egy rozoga kocsi maradt, ami nincs levizsgáztatva, és egyre jobban elszegényednek. Ôk Debrecenbôl jöttek, ott volt a férfinak takarítócége, de egyre kevesebb megrendelést kapott, egyre nagyobb díjhátralék volt a nyakukon, itt meg olcsón megvettek egy vizes vertfalú parasztházat, és a mellette lévô üres telket.”
A folyamat szükségszerû következménye a helyben maradó nem cigány népesség fokozatos elöregedése. Az érintett településekrôl elsôsorban a fiatalabb nem cigányok költöznek el, míg az idôsebbek nagyobb valószínûséggel maradnak. A folyamat elôrehaladtával a cigány és nem cigány népesség korösszetétele között többnyire egyre nagyobb a különbség, és ezért az iskolások között a cigányok lényegesen magasabb arányt képviselnek, mint a teljes népességben.
„A falu pedig a közeljövôben homogén cigány település lehet, mert a sokác és a német nemzetiségû emberek idôsek, kihalnak vagy elköltöznek. A polgármester ennek okát elsôsorban a 60–70-es években életben lévô építési korlátozásokban látja, aminek következményeként a nem roma fiatalok elmentek a faluból.”
„A cigányok körülbelül 500-an vannak, az utóbbi idôkben fôleg Borsodból, Szabolcsból, illetve a közeli falvakból jöttek. A 60-as évek elejétôl kezdett emelkedni a cigány beköltözôk száma. Nem cigány fiatalt nem is láttam, csak öregeket, akik a kocsmában – halkan a bajszuk alatt, hogy meg ne hallják – a cigányok ellen acsarkodnak. Egy-két középkorú nem cigány férfit lehetett látni a délutáni pesti busz érkezése után, nyilván ôk maradtak a rengeteg bejáró közül. A fiatalok – akik csak tehették – végleg elköltöztek. Beszéltem is négy, 60–70 éves asszonnyal, akik fiatalon Pestre költöztek és most egy akkoriban Kállón maradt asszony temetésére jöttek vissza. Rokonuk sem lakik már itt, akinél megaludhattak volna, a temetés után hazabuszoztak.”
„A jegyzô asszony és az általa behívott gazdasági vezetô teljesen elkeseredve és nem kis adag cinizmussal beszélt arról, hogy náluk a kisebbségi problémák nem a cigányokat, hanem a magyarokat érintik, mert már ôk vannak kisebbségben. Ez részben köszönhetô annak, hogy a születô gyerekek 90%-a cigány, tavaly mindössze két magyar gyerek született, másrészt pedig a fiatalok, ha csak tehetik, elköltöznek a faluból.”
„Az iskolába 16 helybeli parasztgyerek jár, s hatszor annyi a helybeli cigánygyerekek száma. Ez azt is jelzi, hogy a parasztnépesség, noha az össznépességen belüli aránya 50%-os, alapvetôen elöregedett. 1960 óta lényegében új házat csak a cigányok építenek, a magyarok Edelényben, Szendrôben vásárolnak telket, építenek házat.”
A bemutatott demográfiai és szegregációs folyamatok egyik következménye, hogy a cigány általános iskolások 30 százaléka 1000 fô alatti lélekszámú kisközségek iskoláiba jár, ahol az átlagos arányuk meghaladja az 50 százalékot, miközben a teljes magyarországi népességnek csak nem egészen 6 százaléka él ilyen településeken.
A kistelepülésekéhez hasonló folyamatok játszódtak el az elmúlt évtizedekben, de különösen a 70-es évek közepétôl kezdve a városok, nagyobb községek slumosodó negyedeiben, egykori munkáskolóniáin. A korábban ott élôk a rossz és egyre romló feltételek miatt (fejletlen infrastruktúra, alacsony komfortfokozatú lakások, az építési tilalom, illetve a karbantartás hiánya miatt lepusztuló lakóépületek stb.) vagy a társadalmi felemelkedésbôl (továbbtanulás, munkahelyi mobilitás stb.) adódó lehetôségekkel élve egyre nagyobb számban költöztek ki, és helyükre egyre nagyobb arányban kerültek más szegény családokkal együtt a felszámolt telepekrôl kirajzó és iparba áramló cigány családok. A beköltözésükre azután a még ott maradt, kicsit is jobb helyzetû nem cigány családok újabb, még erôteljesebb ütemû elvándorlással reagáltak.
„Az iskolába – az igazgatónô elmondása alapján – a hetvenes években a környékbeli munkás szülôk gyerekei jártak. A szülôk a csepeli, illetve erzsébeti gyárakban dolgoztak, fôként szakmunkásként, kisebb részük segédmunkásként. A gyerekeknél a fô cél természetesen valamilyen szakmunkás-bizonyítvány megszerzése volt. Akkoriban csak egy-két cigány gyerek járt az iskolába, ôk »elvesztek« a többiek között. A ’80-as évek elején kezdték építeni a Török utca másik oldalán a lakótelepet, amelyet a tervek szerint ezen az oldalon is folytatni akartak. Ezért ez a terület építési tilalom alatt volt egészen a ’80-as évek végéig. Még egy kerítést sem lehetett felhúzni engedély nélkül, amit persze nem adtak meg, mert úgyis mindjárt épül itt a lakótelep. A régi, rossz állapotú házakból elkezdtek kiköltözni az emberek, megpróbálták eladni, cserélni. Az ingatlannak nem volt értéke. Ebben az idôben kezdtek el betelepülni a cigányok. Elsôként Nógrádból jöttek családok, majd Szabolcsból, Borsodból. Elég sok önkényes volt, több kilakoltatási akció is zajlott, amibe megpróbálták bevonni az iskolát is.”
„A cigány lakosság jelentôs része egy tömbben lakik, a Május 1. úti iskola környékén lévô lakótelepen. A cigány lakosság aránya itt folyamatosan növekszik, a környezô falvakból beköltözôknek köszönhetôen. A telep mögött egy kis erdô van. A lakótelep lepusztult, a szemeteskonténerek körül nagy halom szemét látható.”
„Az iskola körzetéhez tartozik a Dzsumbuj, háromtömbnyi nyomorúságos munkáskolónia, ami az utóbbi évtizedben kiérdemelte a kerületi szociális politika külön figyelmét; saját segítô intézménye van. A Dzsumbuj régen elcigányosodott, fôleg a keleti országrészekbôl vándoroltak ide családok.”
Az egykori munkáskolóniák „elcigányosodásának” a legújabb és legtragikusabb változata akkor jött létre, amikor a 80-as évek közepétôl-végétôl sorra zárták be azokat a bányákat, üzemeket, amelyek munkásai számára annak idején megépítették ezeket az akkor elfogadható színvonalú, de a komfort hiánya és az elavulás miatt késôbb alaposan leértékelôdô lakásokat. A hozzájuk kapcsolódó üzemek bezárásával megszûntek a helyben megélhetést biztosító munkahelyek is. Aki tudott, menekült, s a megüresedô, többnyire nagyon rossz állapotú lakások csalóka megkapaszkodási lehetôséget kínáltak a környék legelesettebb, legnyomorúságosabb helyzetû családjainak.
„Két századfordulón épített egykori kolónia van a településen. Az egyik a nádasdi úttól jobbra a Vajosbánya-telep, a másik az iparvasút melletti ún. Alsórész. Mára mindkét telepen zömében cigányok laknak, a »bevándorlók«, akik fôleg Arlóról jöttek, de érkeztek ide családok Hangonyról és Domaházáról is.”
„A régi bányászlakásokból álló sorházak teljesen leromlottak, komfort nélküliek, karbantartásukra, felújításukra nincs pénze lakóiknak. Ezeket a lakásokat többnyire romák lakják, nagyrészt jogcím nélküli lakosként.”
„A kimerült bányák bezárását követôen az elbocsátott bányászok többsége elhagyta telepi lakását, s az ô helyükbe jöttek az arlói cigányok.”
Természetesen ezek a nagyobb községekben, városokban lezajló spontán, ám szigorú társadalmi törvényszerûségeknek engedelmeskedô és a szegregáció jelentôs erôsödését eredményezô folyamatok is éreztetik hatásukat a környék iskoláiban. Részben ilyen okokra vezethetô vissza a cigány tanulók arányának ugrásszerû növekedése a Nagykörút menti pesti kerületek, különösen a Józsefváros és Ferencváros egyes iskoláiban. Az OKI-kutatás mintájába került 12 budapesti iskolában – ezek túlnyomórészt a VII., a VIII. és a IX. kerületben találhatók – a cigány tanulók aránya tíz év alatt (1989-tôl 1999-ig) több mint a duplájára (22,7 százalékról 49,1 százalékra) emelkedett. Hasonlóan rövid idô alatt még nagyobb arányváltozások következtek be vidéken az egykori bányatelepi vagy más slumosodó negyedekben mûködô iskolákban.
„A bányatelep hajdan Pécs egyik legszebb fekvésû területe volt. A településen múlt századi épületek – épségben megmaradt, gondozott gerendavázas tûzoltószertár, néhány bányászlakás és az iskola – és a két világháború között épült középületek (kórház), valamint Széchenyi-akna építményei tanúskodnak a valamikori jólét állapotairól. Ezt a jobblétet egyébként a Duna Gôzhajózási Társaság hozta létre, és annak idején születéstôl halálig tartó biztonságot nyújtott az alkalmazásában lévôk részére. A szocializmus idôszakában prosperáló bányászatnak köszönhetôen tágas családi házak és egy-két szobás bányászlakások sorházai találhatók egymás mellett. Mára a település leromlott, egyre többen hagyják el régi lakói, családjai közül. A nyíltszíni fejtés állítólag 2002-ig ad még munkát, de jóval kevesebb embernek, mint a régi intenzív mélymûvelés. A munkahellyel rendelkezô felnôttek a »városba« járnak dolgozni. Sok a munkanélküli, a romák majd mindegyike az. A lakosság kicserélôdését jól érzékelteti, hogy 25 éve kb. 300 tanulója volt ennek az iskolának, köztük senki se volt cigány, ma kb. 120-130 gyerek jár ide, akiknek majd fele cigány származású.”
A telepfelszámolási program nyomán kibontakozó spontán társadalmi folyamatok és új szegregációs minták hatását már a Kádár-korszakban, de különösen az elmúlt tíz évben jelentôsen felerôsítették a többségi társadalom stratégiai válaszai és a tanácsok, majd önkormányzatok tudatos intézkedései. Bár a tudatos elkülönítô törekvések sokszor nemcsak a cigányokat (tegyük hozzá: többnyire a szegény cigányokat), hanem a nem cigány, de hasonlóan leszakadt, marginalizálódott társadalmi csoportokat is sújtják, az ezzel összefüggô eljárások az etnikai szegregáció eszközeként is mûködnek.
„A telep a 70-es években szûnt meg, amikor CS lakásokat kezdtek el építeni Gyürén, a belvizes területeken. Az akkori vezetés elgondolása szerint a szomszédos Nagyvarsányt meg kellett tisztítani a cigányoktól, és áttelepíteni a Gyürén épülô »modern« házakba. Ennek eredményeképpen ma az iskolaigazgató szerint egy cigány sem jár a varsányi iskolába.”
„1983-ban Hajdúhadházon felszámolták az ország egyik legnagyobb cigánytelepét – oly módon, hogy a felépült OTP-s lakásokkal az elkülönítés megmaradt, és a romák többsége ma is a település szélein, erôsen szegregált körülmények között él.”
„A város idôvel számos helyen mért ki telket, és adott vagy épített házat a békési cigányoknak. Szinte mindegyik központi telepítésnek jellemzôje azonban, hogy a telep környékén, illetve tömbben történt.”
„A várost az áthaladó vasút szinte kettéosztja. A vasúttól északra fekvô terület – mely a város lakott területének durván az egyharmada – a cigánynegyed. Nem tudom, valószínûleg nincs is rá adat, hogy a város cigány lakosságának hány százaléka él itt, de az biztos, hogy a döntô többsége. Jelzi ezt az is, hogy a Fáy utcai iskolában kért húsz címbôl talán négy volt, amelyik nem ezen a városrészen volt található. Megkülönböztetô név nem ragadt erre a városrészre, mindenki így nevezi: ahol a cigányok laknak.”
„A nyolcvanas évek elejétôl kezdtek cigány családok a telepeken kívül házakat vásárolni, de a falubeliek gondosan ügyeltek arra, hogy ez csak a telep környéki utcákra korlátozódjék. Ezekben az utcákban ma már alig él néhány magyar család. Ez a gondosság a mai napig jellemzô a verpelétiekre. Cigány család nem vehet, nem építhet házat az fôút túloldalán.”
„A Dobó II. a cigánysor. A név a nem is olyan régen lebontott cigánytelep nevét ôrzi. Ez a cigánytelep ’92-ig létezett, és a Dobó I. – azaz az akkori Dobó utca – szomszédsága miatt »Dobónak« hívták. Miután eltüntették a »Dobót«, létrehoztak ott egy új utcát, melyet Dobónak neveztek el, és csak cigányok lakják, ez a Dobó II.”
„Az idén nyáron újra kiöntött a Tarna, a Dankó-telepen összedôlt hét ház. Az árvízsegélybôl a helyi önkormányzat a kisebbségi önkormányzat segítségével vásárolt házakat. (Ekkor derült ki, hogy több összedôlt ház hivatalosan nem is létezett, nem volt tulajdonosa, tulajdoni lapja.) Volt egy eladó ház a község másik felén, az iskola mellett. A kisebbségi önkormányzat már ki is alkudta az árat, de mikor a szomszédok megtudták, hogy kinek akarják adni a házat, inkább összeadták a pénzt, és megvették ôk, csak nehogy cigány költözzék oda.”
„Bár több roma család él Berettyóújfalu belvárosában, magyar lakókörnyezetben, több roma panaszkodott arra, hogy újabb roma családok beköltözését az önkormányzat a szomszédok tiltakozására megakadályozza vagy nehezíti. Találkoztunk olyanokkal, akik házat vettek a településen belül, az önkormányzat azonban a szomszédok kérésére megakadályozta a lakhatási engedély kiadását, így jelenleg is árulják frissen vett házukat.”
„A bányát 1992-ben zárták be, s akkor lényegében a Farkaslyukon lakók többsége munkanélkülivé vált. Az öreg bányászok számára már korábban szociális bányászlakásokat építettek Ózdon, s az így megürült lakásokba elsôsorban cigány családok költöztek. Ózd törekvése már ekkor világosan láthatóan az volt, hogy minél több, a városi bérlakásban lakó cigány családot költöztessenek ki Farkaslyukra, ugyanakkor minél több nem cigány családot hozzanak be Ózdra.”
„Tapasztalatom szerint kétirányú a jelenség, egyrészrôl van egy széttartó, a diaszpóra irányába ható folyamat, de emellett legalább ilyen erôs a lakóhelyi szegregálódás is. Az utóbbi bár nem szükségszerûen etnikus, mert a szegények gyengébb komfortértékû lakóövezetekbe való szorulása zajlik, mégis a cigányság leszakadó, reménytelen részeit (meglehet, a többséget) húsbavágóan érinti. Szegény cigány lakóhelyek a városban: az említett Öreg Rókus (Hunyadi tér környéke), amelyben a konfliktust tovább erôsíti, hogy a városrész értékes ingatlanokkal rendelkezik, és a befektetôk szeretnék pacifikálni, vagyis az önkényeseket, cigányokat – úgy ötszáz fôt – kiseperni, amihez az önkormányzatban erôs szövetségesre találtak; a város nyugati szélén fekvô Repülôtér elhanyagolt betonblokkjai (számuk 100 fô körül lehet); Móraváros öreg bérházai és földszintes házacskái; illetve a Cserepes sor zömében önkormányzati tulajdonú szükséglakásai (itt 70 család élhet).”

A nem cigány gyerekek elvándorlása

A lakóhelyi szegregáció, a cigány lakosság arányának egyes településeken, településrészeken vagy városi lakónegyedekben bekövetkezett rohamos mértékû növekedése mellett az iskolai elkülönítés erôsödésében igen jelentôs szerepet játszanak a többségi társadalom erôteljes elkülönülési törekvései is. Ezt igazolja, hogy Budapesten és a megyeszékhelyeken, ahol több általános iskola is van elérhetô közelségben, rendkívül egyenlôtlen a cigány gyerekek iskolák közötti eloszlása.
Az iskolák közötti eloszlás feltûnô egyenlôtlenségeit lényegében ugyanazok a mechanizmusok hozzák létre, mint a lakóhelyi szegregáció erôsödését. Egyes iskolákban a környék migrációs folyamatai (a ki- és beköltözések) következtében nôni kezd a cigány tanulók aránya. Erre a többségi családok úgy reagálnak, hogy igyekeznek más iskolába íratni a gyerekeiket, és így a cigány tanulók aránya lényegesen nagyobb mértékben növekszik, mint amit a lakónépesség összetételének változása indokolttá tenne. Az OKI-kutatás mintájába került budapesti iskolákban már az 1989–90-es tanévben is 22,7 százalék volt a cigány tanulók aránya, míg a mintába nem került iskolákban ugyanekkor csak 2,8 százalékot ért el. Azokon a megyeszékhelyeken, ahonnan került a mintába iskola, ezekben 26 százalék volt a cigányok aránya 1989-ben, míg az érintett városok többi iskolájában csak 3,1 százalék. A különbség tehát a mintába került, illetve nem került iskolák között Budapesten is és a megyeszékhelyeken is már akkor több mint nyolcszoros volt. Azóta a teljesen szabaddá vált iskolaválasztás és a szerkezetváltó
6 és 8 osztályos gimnáziumok térhódításával az eloszlások egyenlôtlensége tovább növekedett. A minta iskoláiban 10 év alatt a cigányok aránya Budapesten 49,1 százalékra, a megyeszékhelyeken pedig 53,2 százalékra emelkedett. Budapesten például az egyik ilyen iskolában 20-ról 60, egy másikban pedig 40-rôl 100 százalékra nôtt a cigány tanulók aránya, miközben ugyanezeken a településeken belátható közelségben vannak „cigánymentes” vagy csak elenyészô számú cigány tanulót oktató iskolák is.
Budapesten, a megyeszékhelyeken és a nagyobb városokban könnyû helyzetben vannak azok a családok, akik nem akarják, hogy a gyerekeik olyan iskolába járjanak, ahol a cigány gyerekek aránya meghaladja az általuk „tolerálható” mértéket, hiszen bôven van választási lehetôségük.
Budapest, VIII. kerület: „A 80-as évek elején már volt angoloktatás, az igazgatónô szerint (1984 óta dolgozik itt) akkoriban határozottan elitiskolának számított. A cigányok aránya akkor 7% volt. A cigány tanulók száma ezután enyhén emelkedett, majd kb. 1995-tôl kezdett drasztikusan nôni. Most majdnem 50%. Az igazgatónô szerint ezzel olyan folyamatok indultak be, amelyeknek az iskola ugyan próbál, de nem képes ellenállni: a törekvôbb családok elviszik a gyerekeiket. A jobb képességûek a hatodik osztály után hatosztályos gimnáziumba mennek (most 73 hatodikosból 11-en adták be a jelentkezésüket).”
Dunántúli megyeszékhely: „Az iskolába 349 tanuló jár, ebbôl 179 a cigány. Az iskola egyébként retteg attól, hogy a város végképp leírja ôket. Évrôl évre megfigyelhetô, hogy a körzetükben mûködô három óvodából kb. 20 gyereket már nem íratnak be hozzájuk, hanem jobb iskolákba viszik.”
Észak-magyarországi város: „Jelenleg négy állami és egy egyházi általános iskola van a városban, mindegyikben kb. 400 diák tanul. A szülôket az iskolaválasztásban befolyásolja a roma tanulók aránya. Az iskolavezetô mesélte, hogy az egyik szülô beíratás elôtt végigjárta az iskolákat, és azért döntött az Esze mellett, mert ott látta a legkevesebb cigány diákot.”
A nagyobb településeken azok az iskolák, ahova nem vagy alig járnak cigány tanulók, gyakran maguk is sokat tesznek azért, hogy a cigány gyerekek minél hatékonyabb távoltartására vonatkozó társadalmi igényt kielégítsék, és ezzel megôrizzék az iskola jó hírnevét. Egy alföldi megyeszékhely „cigányos” iskolájának az igazgatónôjével készült interjúból idézünk:
„Egyáltalán semmiféle segítséget nem érzek a társadalom részérôl. Pedig hát, ez a saját jól felfogott érdeke lenne. Én ezért ellenzem a szelektálást az általános iskolákban, az elsô osztályban. Már ott megkezdôdik a szelekció, és nem a képességek alapján. Úgy tüntetjük föl, mint ha eszerint lenne, de valójában nem ez alapján. Ugyan tilos felvételiztetni, de felvételi elbeszélgetés az nem tilos, hát most soha senki nem megy oda, hogy megnézze, gyakorlatilag mi folyik ezen az elbeszélgetésen. Lehet ezt burkoltan csinálni, mint ahogy bármit.
Itt arra céloz, hogy a cigány gyerekeket már ekkor kiszórják?
Módjukban áll, ha akarják. Következménye nincs. Vagy ha mégis fölveszik, a cigány gyereket ott ugyanúgy kezelik, mint a többi gyereket, és a hátrányai leküzdésében nem nyújtanak neki segítséget. A hátrány marad, azt önállóan a gyerek nem tudja leküzdeni. Tehát elôbb-utóbb nyílik az olló: a többi gyorsabb ütemben halad, mint ô. Egy idô után egyre kevésbé tudja a követelményeket teljesíteni, és a szülôvel év vége elôtt közlik, hogy a gyerek most sem érte el azt a szintet, és semmiképp sem vagyunk hajlandók átengedni. Akkor szintén hozzánk hozza. Pedig annak a gyereknek se teszünk jót, akit kiválogatunk az elitosztályba. Látom az utcán, meg a konfliktusokban is egyre több az olyan eset, hogy egy védett közösségbe járó gyerek meglát egy cigány gyereket az utcán, és rögtön rá van írva, hogy lebénul, a frász áll belé. Amitôl a másik gyerek (és ez természetes) rámászik. Az lenne az útja az integrációnak, hogy minden iskolába mindenféle gyerek járna, hogy lássa, mi is van valójában. Mert a társadalom se olyan, hogy itt vannak az elitek, ott a közepesek, amott meg az alja. Ilyen kis országban mindenki mindenkivel találkozhat. Én a saját sorsomból tudom, hogy ha az embernek vannak gyerekkori tapasztalatai a cigányokról, akkor nem lesz velük ellenséges. A gyerek nem születésétôl fogva cigányellenes, a cigány és magyar gyerek egymással játszik, és semmi gondja egymással. Mindaddig, amíg nem tudatosítják benne, hogy fiam, ettôl félni kell.
Ezt azért elég korán tudatosítják.
Igen. Akaratlanul is kifejlesztik benne azt a hozzáállást, ami akadályozza az integrációt. Ha a gyerekben tudatosítjuk, hogy ennek más a bôre színe, akkor ezt az életben nem tudjuk belôle kiszedni. Soha nem fogja elfogadni a másfajtát. Lehet az nála tízszer különb, akkor se fogja ezt elismerni, de még azt sem, hogy vele egyenértékû. Én ebben látom a legnagyobb tragédiát. Ha ez így marad, innen kijutni nem lehet.”
A már „reménytelenül elcigányosodott” iskolákban viszont sokszor a tantestület is beletörôdik a megváltoztathatatlanba, s elfogadja a társadalmi környezet lesújtó ítéletét.
Budapest, VIII. kerületi iskola: „Volt olyan, hogy a jól tanuló hatodikos cigány gyereknek azt mondta a tanára, hogy menjen el egy másik iskolába, ha tovább akar tanulni, mert ha meghallják, hogy innen jött, egyszerûen nem fogják felvenni.”
Ám a „lábbal szavazás”, a gyerekek átíratása azokon a településeken is mindennapos gyakorlat, ahol helyben csak egy iskola van, s ahol ennél fogva az iskolaváltoztatás azt jelenti, hogy a gyereknek az ezzel járó idôráfordítást, többletköltséget és -energiát is vállalva egy másik településre kell járnia. A kutatás során felkeresett 192 nyolcosztályos általános iskola közül 38-ból van egyértelmû adat arra, hogy az elmúlt években a magas cigányarány és az ezzel összefüggô színvonalproblémák miatt az iskola teljes tanulólétszámához képest jelentôs mennyiséget ért el a beiskolázási körzetbôl máshova be- vagy átíratott nem cigány tanulók száma. Közülük 28 olyan településen mûködik, ahol csak ez az egy iskola van. Hangsúlyozni kell, hogy a máshova járók között olykor megtaláljuk a legtörekvôbb cigány családok gyerekeit is, de ez csak azt bizonyítja, hogy a felemelkedéshez az etnikai és általában a társadalmi szolidaritás megtagadására is szükség van.
Egy Borsod megyei kistelepülés iskolájában 1992-ben a tanulók fele volt cigány. Ma már a nem cigány tanulók egyetlen kivételtôl (egy alkoholista apa gyerekétôl) eltekintve valamennyien egy másik település iskolájába járnak, így a helyi iskola úgy vált tiszta cigány iskolává, hogy a faluban még szép számmal élnek nem cigány gyerekek is. A gyerekek iskolai elvándorlásával járó létszámcsökkenés jelentôsen megnövelte a helyi iskola fenntartásának a fajlagos költségeit, ezért a polgármester be akarta zárni. Tervérôl azonban le kellett mondania, mert a cigány gyerekeket a környék egyetlen iskolája sem volt hajlandó fogadni.
Ha nem is ennyire szélsôséges formában, de számos egyetlen iskolával rendelkezô kistelepülésre igaz, hogy a gyerekek „elvándorlása” miatt a helyben lakó iskolás korú népességben, illetve a helyi iskolában érvényesülô cigány–nem cigány arányok lényegesen eltérnek egymástól.
„Az utóbbi években kezdôdött el, hogy a nem cigány szülôk máshová viszik a gyerekeiket. Nagykónyiból 8 alsós is Tamásiba (a legközelebbi város) jár iskolába. 8 osztályos gimnáziumba 12-en Tamásiba, ketten pedig Dombóvárra járnak, s még Érténybôl is (az iskolai körzethez tartozó, Nagykónyinál rosszabb forgalmi helyzetû kisközség) 5-6 gyerek eljár Tamásiba iskolába.”
„K.-n a szegregációnak egy nagyon érdekes fajtáját sikerült megtalálnom. Ugyan a kérdôívben nem elkülönített cigányiskolaként jelöltem a k.-it, 87%-ban cigány tanulók járnak oda. Az óvodában ez az arány még magasabb. Ezek döbbenetes számok ahhoz képest, hogy a falu lakosságának csupán 47%-a cigány. Érdemes megnézni az adatokat az osztályokkal kapcsolatban:

1. évfolyam – 26 tanuló; ebbôl cigány 25
2. évfolyam – 25 tanuló; ebbôl cigány 25
3. évfolyam – 17 tanuló; ebbôl cigány 17
4. évfolyam – 22 tanuló; ebbôl cigány 18
5. évfolyam – 18 tanuló; ebbôl cigány 16
6. évfolyam – 20 tanuló; ebbôl cigány 13
7. évfolyam – 15 tanuló; ebbôl cigány 12
8. évfolyam – 20 tanuló; ebbôl cigány 13
A két kisegítô osztályban 18 tanuló; ebbôl 17 cigány.

Nem csupán demográfiai okokra vezethetô vissza ez a magas arány, hanem arra is, hogy aki teheti, elviszi innen a gyerekét másik településre, leginkább a szomszédos B.-re és T.-re vagy a kb. húsz kilométernyire lévô hevesi hatosztályos gimnáziumba. Az iskolaigazgató szerint a hevesi hatosztályos gimnázium minden jó képességû gyereket elszippant. A mostani hatodikos osztályban 7 magyar van és 13 cigány: az összes magyar gyerek Hevesre készül, de a cigányok közül is többen szeretnék megpróbálni. A legtöbb gyereket a tizenegy kilométerre lévô B.-re viszik. B. nagyobb település, az iskola is nagyobb; a cigányok aránya pedig mind a faluban, mind az iskolában jóval alatta marad a k.-inak. Az iskolaigazgató szerint legalább egy osztályra való gyerek jár csak B-re; fôleg magyarok, de cigányok is. Ez az iskolaváltoztatás vagy -választás igazából csak 3-4 éve gyakorlat, de a K.-n tanító pedagógus is elviszi innen a gyerekét. Újabban már az óvodát is máshol kezdi sok gyerek.”
„Az iskola 123 tanulója közül 116 cigány. A faluban még 38 iskolaköteles korú gyerek él, ôk a közeli V.-re vagy Gy.-re járnak tanulni.”
„A magyar szülôk közül egyre többen 6-8 osztályos gimnáziumba íratják gyereküket, ha lehet, Nyíregyházára, hogy ne legyenek együtt a kisebbség gyermekeivel.”
„A két iskola közötti különbségek azokra az idôkre vezethetôk vissza, amikor az egykori tanácstagok elhatározták, hogy N.-ben nem lesznek többé cigányok. Innentôl kezdve a gy.-i iskola híre egyre rosszabb lett, és amikortól lehetett, egyes szülôk elkezdték nem a helybéli iskolába beíratni gyermekeiket, hiszen ott meg voltak cigányok. Az ellentétet csak fokozta, hogy néhány évvel ezelôtt az n.-i iskola általános mûvelôdési központ is lett. Az igazgatónô szerint semmivel sem jobb az n.-i iskola színvonala, ott még régebbi számítógépek is vannak, mint náluk, és a tanerô sem képzettebb, csak ott nincsenek cigányok.”
Az átiratkozás sok helyen önmagát gerjesztô folyamattá válik. A gyerekelvándorlás miatt nô a cigány tanulók aránya a helyi iskolában. A pedagógusok egyre kevésbé hajlandók odamenni tanítani. Emiatt csökken a tanítás színvonala, ami aztán további szülôket késztet arra, hogy máshova írassák gyermekeiket. A törekvôbb, jobb helyzetû cigány családok is ezt teszik, mert nem akarják, hogy a gyerekeik behozhatatlan hátrányba kerüljenek, és a helyi iskola végérvényesen a szegény cigányok etnikai gettójává válik.
Így az iskolák közötti szelekciónak, a homogén cigány és az erôs cigány többségû iskolák kialakulásának egyik legsúlyosabb következménye, hogy együtt jár a pedagógusok erôteljes szelekciójával. A tanárok többnyire nem szívesen tanítanak cigány vagy „elcigányosodó” iskolákban. Félnek a speciális nevelési és oktatási problémáktól, úgy érzik, hogy ezekben az iskolákban nem juthatnak sikerélményekhez, és hogy komoly presztízsveszteséget jelent számukra ott tanítani. Szép számmal akad közöttük olyan is, aki erôsen elôítéletes a cigányokkal szemben, és úgy gondolja, hogy a cigány gyerekek oktatása eleve reménytelen feladat. Az OKI kutatásából kiderült, hogy miközben a gyerekszám csökkenése miatt ma már sok helyen munkanélküliség fenyegeti a pedagógusokat, az „elcigányosodó” iskolákban még mindig sokan tanítanak képesítés nélkül. Van olyan (homogén cigány) iskola, ahol a tantestület 7 tagjából 4 csak érettségivel rendelkezik. Sokan képesítés nélküliként is csak azért mennek „cigány” iskolába tanítani, mert így könnyebben juthatnak be a pedagógusképzésbe, és mihelyt megszerzik a diplomát, átmennek egy másik iskolába.
Egy falusi iskola, ahol a cigány gyerekek aránya megközelíti a 90 százalékot: „Azok a gyerekek, akik itt ötös tanulónak számítottak, és másik iskolába kerültek, az új helyen tanulási gondokkal kell, hogy szembenézzenek. Van úgy, hogy az egyik tanár részeg; van úgy, hogy nem jön be tanár az órára. Ez utóbbit többen is említették; a matematikaóra abból állt, hogy az igazgató bejött, felírt két feladatot a táblára a gyerekeknek; és nem jött be senki óra végéig. A gyerekek az ilyen órákon magnóznak vagy játszanak. Felsôs gyerekeknek gondot okoz a szorzótábla, amit egykor nagyon jól tudtak, de elfelejtettek. Rengeteg az elmaradt óra. Az iskolaigazgató említette, hogy sok a helyettesítés mostanában – azt azonban nem, hogy ezek az ún. helyettesítések hogyan is zajlanak. Több szülô panaszkodott arra, hogy nincsenek szakkörök, délutáni foglalkozások az iskolában; napközi is csak alsóban mûködik, nincsen felsôs tanulószoba. Véleményem szerint nem ártana egy alapos szakfelügyelôi vizsgálat K.-n.”
Egy másik falu gyakorlatilag homogén cigány iskolája: „Az iskola belül is elég siralmas látvány, a falakon csak a tablók láthatók, az osztályokban alig van díszítés, néhány rajz a faliújságon. A bútorok lepusztultak, nincs számítógép, szemléltetôeszközök se nagyon. Az érzôdött az iskolán, hogy nincs »gazdája«, senkinek nem fontos, hogy mi történik benne, hogy hogy néz ki. Ennek oka egyrészt az anyagiakban keresendô, mivel a falu szegény, és nagy gondot jelent az iskola fenntartása, másrészt az odafigyelés teljes hiányában. Az igazgató hatvanéves, tanítói végzettségû, 1993 és 1996 között személyi ellentétek miatt nem itt dolgozott. Az önkormányzattal, a polgármesterrel került többször konfliktusba, feljelentés is lett a dologból. Az iskola finanszírozása volt a konfliktus egyik oka, az igazgató túlzott alkoholfogyasztása a másik. Az iskola nem önálló gazdálkodású, de olyan szinten nem, hogy az igazgatónak semmi fogalma nem volt róla, hogy mire mennyi pénzt költenek. Év elején benyújtja a tervezett költségvetést, és kész. Minden egyes ceruza megvételéhez pénzt kell kérnie. Mikor beszélgettünk, akkor hozott a postás egy csomagot, ami 400 Ft-ba került, de még erre sem volt pénze, mondta, hogy majd kér az önkormányzaton. Ahogy írtam, elég súlyos konfliktusok vezethettek ehhez a megalázó helyzethez. Az iskolában részben összevont osztályok vannak: 1.–2., 3.–4., 5.–6. és 7.–8. osztály. Hét tanár dolgozik, de négyen csak érettségivel rendelkeznek. Szakképesítés nélküliek tanítják felsôben a magyart, történelmet, földrajzot, kémiát, németet, rajzot, technikát, testnevelést, matematikát vagyis szinte mindent. Az 1.–2.-ban és a 3.–4.-ben van szakképzett tanítónô, de az utóbbi csoport szaktárgyait képesítés nélkül oktatja a tanítónô. Az említettekbôl kifolyólag az oktatás színvonala alacsony. Az igazgató is említette, hogy a minimumszintre építenek, aminek egyik oka az otthoni hozzáállás. Az iskolából máshova átkerülô diákok állítólag szinte semmit nem tudnak. Nagyon nagy a fluktuáció az iskolában, sokan, mikor meghallják, hogy csak cigány gyerekek járnak ide, már vissza is vonják a jelentkezésüket.”

Iskolán belüli szelekció

Azokban a fôként nagyobb létszámú iskolákban, ahol a cigány gyerekek aránya már jelentôs, de még nem elkerülhetetlen, hogy az iskola hosszabb távon tiszta cigány iskolává váljék, a nem cigány családok részérôl általában komoly nyomás nehezedik az iskolavezetésre annak érdekében, hogy gyerekeiknek legalább ne kelljen egy osztályba járniuk a cigány és fôként a szegényebb, a különösen rossz családi körülmények közül érkezô cigány gyerekekkel. A nyomásgyakorlás legfôbb eszköze a nem cigány gyerekek átíratása más iskolába, vagy a településen belül, vagy, ha ez nem lehetséges, másutt. Sok igazgató és pedagógus elismeri, hogy az iskoláján belül azért kellett az elkülönítés különféle technikáit alkalmazni, és ennek érdekében különbözô funkciójú párhuzamos osztályokat létrehozni, mert megindult a nem cigány gyerekek elvándorlása, s ha nem akarták, hogy ez a folyamat felgyorsuljon, „lépniük kellett”.
„Megállt a gyerekelvándorlásunk is. Ez valamennyi résztvevônek az együttes közremûködésével történt így. Szakmai fejlesztések is benne vannak ebben. A kis létszámú nyelvoktatás, a nívócsoportos matematikaoktatás, azon kívül nyilván az eltérô tantervû és kis létszámú osztályok beindítása is.”
A cigány gyerekek iskolán belüli elkülönítését szolgáló eljárásoknak a magyar iskolarendszerben több évtizedre visszatekintô hagyományai vannak. Ha szükségét érzik, az iskolák ma is ezeket a megszokott eljárásokat alkalmazzák. Az elkülönítés többnyire nem kizárólag etnikai alapon mûködik, hanem keverednek benne az egyértelmû faji diszkrimináció és a szakirodalomból jól ismert, általánosabb érvényû társadalmi szelekció elemei. Ez azt jelenti, hogy egyrészt létrejönnek a magasabb társadalmi státusú családok gyerekeinek a magasabb színvonalú oktatását szolgáló, különleges pedagógiai szolgáltatásokat biztosító osztályok, ahova kivételképpen bekerülhet néhány cigány gyerek is a legintegráltabb, legjobb társadalmi pozíciójú családokból. Másrészt az iskolázatlan, alacsony jövedelmû és státusú nem cigány családokból is kerülnek gyerekek azokba az osztályokba, amelyeket elsôsorban a cigány gyerekek elkülönítése érdekében hoznak létre. Hozzátehetjük, hogy a migrációs folyamatok, a lakóhelyi szegregáció és az iskolák közötti szelekció révén az iskolák egy része a szegények, a marginalizálódott, leszakadt társadalmi csoportok iskolájává válik, ahol a belsô szelekciónak már nem nagyon van funkciója. Ezekben szinte mindig nagyon magas a cigány tanulók aránya, de az egyes osztályok között e tekintetben már nincsenek lényeges különbségek.
Az iskolák jelentôs részében azonban igen erôteljesen érvényesül a belsô szelekció is. Részletesen megvizsgáltuk, hogy a mintába került iskolákon belül mekkora különbségek alakultak ki az egyes osztályok összetétele között. Az osztályokat hat csoportba soroltuk: homogén nem cigány osztályok, azok az osztályok, ahol a cigány tanulók aránya 25 százalék alatt, 25 és 50 százalék között, 50 és 75 százalék között, illetve 75 százalék felett van, és végül a homogén cigány osztályok. Azt tekintettük szélsôségesen egyenlôtlen eloszlásnak, ha egy iskolán belül legalább háromfokozatnyi különbség van az osztályok között. (Például: miközben vannak homogén nem cigány osztályok, vannak olyanok is, ahol a cigány gyerekek adják a többséget.) 178 iskolából vannak osztályszintû adataink, s közülük 90-ben, tehát az ilyen szempontból megvizsgált iskolák nagyobbik felében, kialakultak az említett szélsôséges különbségek.
23 olyan iskolát találtunk, ahol homogén cigány és homogén nem cigány osztály is mûködik. További 30 iskolában a homogén cigány osztályok mellett vannak olyan osztályok is, ahol a cigány gyerekek aránya 25 százalék alatt marad. 9 iskolában fordul elô, hogy olyan osztályok is mûködnek, ahol a cigányok aránya 75 százalék fölött van, és olyanok is, ahova csak nem cigányok járnak.
Tanulságos mindezt összevetni az iskola egészét jellemzô arányokkal. 23 olyan iskola van, ahol a cigány gyerekek aránya összességében nem éri el a 25 százalékot. Közülük 10-ben mutathatók ki az osztályok közötti szélsôséges aránykülönbségek.
96 olyan iskola van, ahol a cigány gyerekek aránya a 25 és 50 százalék közötti sávba esik, s közülük 53-ban alakultak ki az osztályok közötti szélsôséges aránykülönbségek.
37 olyan iskola van, ahol az arány 51–75 százalék. Közülük 25-ben minôsíthetôk szélsôségesnek az osztályok között aránykülönbségek. S még a 75 százalék feletti cigány arányú iskolák között is, ahol pedig ez már majdnem fizikai lehetetlenség, találtunk két olyat, ahol kimutathatók a szélsôséges aránykülönbségek.
A kutatás adataiból kiindulva becsléseket végeztünk az országos arányokra vonatkozóan. E szerint az ország összes nyolcosztályos általános iskolájában együttvéve: kb. 1230 olyan osztály lehet, ahol a cigány tanulók aránya meghaladja az 50 százalékot, s ezekben kb. 13 300 cigány gyerek tanul; kb. 740 olyan osztály lehet, ahol a cigány tanulók aránya meghaladja a 75 százalékot, s ezekben kb. 10 300 cigány gyerek tanul; kb. 770 homogén cigány osztály van, ahol kb. 9000 cigány gyerek tanul.
Mindez azt jelenti, hogy a teljes általános iskolás népesség 10 százalékát kitevô cigány általános iskolások bô egyharmada (a 93 ezerbôl 32 600 fô) cigány többségû osztályokban végzi tanulmányait.
Hogyan jön létre ez a polarizáció? Fôként a különbözô osztálytípusok létrehozása és mûködtetése révén. Ahogy az egyik igazgató nyersen megfogalmazta: „Ha nem akarjuk, hogy a magyar gyerekek végképp elfogyjanak az iskolából, föl kell vállalnunk a magyar és cigány gyerekek képességei közötti különbséget.” Ahol tehát az iskolán belüli elkülönítésnek még lehet jelentôsége, elsôsorban ott mûködnek egyfelôl tagozatos, másfelôl felzárkóztató, kisegítô vagy más ún. speciális tantervû osztályok. Az utóbbiak létrehozásának és fenntartásának a hivatkozási alapja mindig az, hogy az oda irányított gyerekek a családi szocializációval és az elégtelen óvodáztatással összefüggô szocio-kulturális hátrányok miatt nem tudják teljesíteni a „normál tantervû” osztályok követelményeit, nem képesek lépést tartani a többi gyerekkel, és ezért a hátrányok ledolgozása, a felzárkóztatás érdekében speciális pedagógiai bánásmódra, eljárásokra és módszerekre van szükségük. A gyakorlatban azonban ezek az osztályok a ritka kivételektôl eltekintve erôsen csökkentett követelményeket és pedagógiai színvonalat eredményeznek, s annak az elfogadását, hogy azok a gyerekek, akik ide járnak, kevesebbre képesek, tehát kevesebbet is kell tudniuk. Így a különbség köztük és a többi gyerek között nemhogy nem csökken, hanem folyamatosan nô az általános iskolai tanulmányok során.
„Mindkét óra matematika volt. A tanárnôknek való bemutatkozáskor aggodalmunkat fejeztük ki, mondván: semmit sem fogunk érteni az anyagból. Megnyugtattak, hogy ne tartsunk ettôl, mert csak a legalapvetôbb dolgokat próbálják elsajáttíttatni a »korrekciós« osztályokban. 7.-ben az egyszerû egyenletek, 6.-ban a négy alapmûvelet és a százalékszámítás lesz a téma. Az igazgatóhelyettes asszony közbeszólt: »Minek is kéne nekik többet tanítani? Úgy sincs rá szükségük.«”
„Tulajdonképpen egy másfajta tanítási módszert alkalmaznak, tehát kvázi nem tanítanak nekik mindent. Példának mondták, hogy a Pitagorasz-tételt nem tanítják meg ezeknek a cigány gyerekeknek, mert olyan mindegy. Ha tovább is mennek, csak szakmunkásiskolába mennek, de többnyire oda se. Oda ez nem kell, így hosszabban tudnak egy-egy alaptémával foglalkozni.”
Az OKI kutatási mintájába került iskoláknak egy elég jelentôs része már menthetetlenül a szegények iskolájává vált, ezért viszonylag alacsony mind a tagozatos, mind a „speciális tantervû” osztályok száma. Az érintett iskolákban az 1999–2000-es tanévben összesen 2722 osztály mûködött. Ezek megoszlása a következô volt:

Normál 2048 osztály  75,2 %
Kisegítô  225 osztály  8,3 %
Felzárkóztató  133 osztály  4,9 %
Testnevelés tagozatos  83 osztály  3,0 %
Nyelv tagozatos  70 osztály  2,6 %
Ének-zene tagozatos  70 osztály  2,6 %
Matematika tagozatos  30 osztály  1,1 %
Egyéb tagozatos  63 osztály  2,3 %

Összesen 2722 osztály 100,0%

A cigány és nem cigány tanulók eloszlása azonban így is egyértelmûvé teszi, hogy a különbözô osztálytípusok létrehozása és mûködtetése az etnikai szegregáció céljait is szolgálja.
Minél nagyobb egy osztályban a nem cigány és minél kisebb a cigány tanulók aránya, annál valószínûbb, hogy ez az osztály tagozatos képzés formájában vagy más módon az átlagosnál magasabb színvonalú oktatást, az alapkövetelményekhez képest pedagógiai-képzési többletszolgáltatást biztosít. Ugyanakkor minél kisebb a nem cigány és minél nagyobb a cigány tanulók aránya, annál valószínûbb, hogy az adott osztály a megfelelô képességek és/vagy készségek hiányára, a családi szocializációnak az iskolában már pótolhatatlan mulasztásaira hivatkozva eleve csökkentett követelményeket támaszt az oda járó tanulókkal szemben. Az osztályokat a keretükben folyó pedagógiai munka jellege és tartalma, illetve az ehhez kapcsolódó követelményszint alapján némi leegyszerûsítéssel három csoportba lehet sorolni. A tagozatos osztályokban az átlagosnál többet nyújtanak és többet is követelnek. A normál osztályokban az alapkövetelmények teljesítése a mérce. A speciális (felzárkóztató, korrekciós, kisegítô stb.) osztályokban pedig bevallottan ennél is kisebb, olykor lényegesen kisebb követelményeket támasztanak, és gyakran a pedagógiai munka, a pedagógus attitûdje is ehhez a csökkentett elváráshoz igazodik. Ezért is különös jelentôsége van annak, hogy miként alakul a három osztálytípusban a cigány és nem cigány tanulók aránya. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egyes pedagógusok szakmai felkészültsége, hivatástudata, elkötelezettsége ellensúlyozó hatású is lehet, de az vitathatatlan, hogy a három osztálytípus közötti eloszlás alapvetôen meghatározza az iskolai pályafutás esélyeit.

A cigány tanulók aránya a különbözô osztálytípusokban:
Testnevelés tagozatos osztályok 14,1 százalék
Ének-zene tagozatos osztályok 16,1 százalék
Matematika tagozatos osztályok 16,2 százalék
Nyelvi tagozatos osztályok 17,5 százalék
Normál tantervû osztályok 45,2 százalék
Felzárkóztató osztályok 81,8 százalék
Kisegítô osztályok 84,2 százalék
Átlagos arány 40,5 százalék

Különösen feltûnô, hogy a készségtárgyból tagozatos osztályokban milyen alacsony a cigány tanulók aránya. Az egyik megyeszékhelyi iskolában van egy rendkívül tehetséges cigány gyerek, aki rendre az iskola hírnevét öregbítô kiváló eredményeket ér el a különbözô sportversenyeken. Az iskola mégsem tartja érdemesnek arra, hogy a testnevelés tagozatos osztályba járjon.
Még világosabbá válik az osztályok közötti szelekció etnikai vetülete, ha azt vizsgáljuk, hogy a homogén cigány osztályok hogyan oszlanak meg a különbözô osztálytípusok között:

Tagozatos osztály  3 osztály  1,0%
Normál osztály 123 osztály  39,5%
Speciális osztály 185 osztály  59,5%
ebbôl felzárkóztató  57 osztály  18,3%
ebbôl kisegítô 128 osztály  41,2%

Összesen 311 osztály 100,0%

Ha figyelembe vesszük, hogy a három tagozatos osztály közül egy sem tartozik a nálunk jelentôs hagyományokkal és éppen ezért kidolgozott tantervekkel, metodikával rendelkezô, tipikusnak tekinthetô tagozatok (matematika, nyelv, ének-zene, testnevelés) sorába, hanem csak egyéb kategóriába sorolt kvázi-tagozatnak tekinthetô, akkor megállapítható, hogy a tiszta cigány osztályok gyakorlatilag ki vannak zárva a tagozatos képzés lehetôségébôl.
Viszont sok helyen kifejezetten azért hoznak létre felzárkóztató vagy kisegítô osztályokat, hogy a cigány tanulókat el lehessen különíteni. A felzárkóztatás elvileg azt jelentené, hogy speciális készségfejlesztô pedagógiai módszerekkel igyekeznek csökkenteni azokat a szocio-kulturális hátrányokat, amelyek miatt a szegény, marginális társadalmi helyzetû családokból érkezô gyerekek már az iskolai pályafutásuk kezdetén sem tudnak lépést tartani a többiekkel. A felzárkóztató osztályokat mûködtetô iskolák többségében azonban nincsenek speciális programok, nem alkalmaznak a problémákat valóban enyhítô, a hátrányokat érzékelhetôen csökkentô módszereket. Többnyire a pedagógusok sincsenek tisztában azzal, hogy mit is kellene tenniük, hogy milyen lehetôségeket kínálnak a reformpedagógia különbözô irányzatai, az erre a célra megoldásokat kidolgozó módszertani iskolák. Csak annyit érzékelnek, hogy a cigány gyerekek gyakran rosszul teljesítenek, és miattuk nem lehet a kívánatos ütemben haladni a tananyaggal. A felzárkóztató osztályokat azért tartják megoldásnak, mert ott az ô teljesítôképességükhöz lehet igazítani a mércét, ami viszont egyre növekvô lemaradáshoz vezet. A felzárkóztató igyekezet legfeljebb abban merül ki, hogy rendszeresen korrepetálnak a lemaradó gyerekekkel, és így a szokásosnál többet gyakoroltatják a tanultakat, ám anélkül, hogy változtatnának a kudarcosnak bizonyuló pedagógiai eljárásokon. A felzárkóztató osztályok zsákutcáját jelzi, hogy ezek több helyen felmenô jelleggel mûködnek, vagyis még a felsô tagozatban is biztosítják a cigány gyerekek elkülönített oktatását.
A felzárkóztató és kisegítô osztályok létrehozásában egyaránt jelentôs szerepet játszik az elkülönítési szándék. Van azonban egy lényeges különbség is. Míg az elôbbiekbôl a felsôbb évfolyamokon át lehet kerülni a normál osztályokba, és a gyerekek több mint 60 százaléka át is kerül, addig az utóbbiakban erre minimális az esély.
Normál iskolákban mûködô kisegítô osztályokat többnyire csak a kisebb településeken és olyan iskolákban szerveznek, ahol a cigány tanulók aránya viszonylag magas.
(A nagyobb településeken ugyanis önálló kisegítô iskolákban oktatják az értelmi fogyatékosnak minôsített gyerekeket.) Számuk a 60-as évek elejétôl, a cigány gyerekek egyre teljesebb körû beiskolázásával párhuzamosan egészen a 80-as évek végéig folyamatosan növekedett. Azóta valamelyest csökkent, mert az ország demokratizálódása következtében az iskolák kénytelenek voltak óvatosabban bánni ezzel az eljárással. A cigány szülôk jelentôs része mindig is nehezményezte, ha egy vagy több gyerekének kisegítôbe kellett járnia, de a pártállam idején nem nagyon volt lehetôségük az iskolák döntéseinek a befolyásolására. Az elmúlt években viszont egyre gyakoribbá vált, hogy helyi civil szervezetek, kisebbségi önkormányzatok vagy maguk a szülôk is fellépnek a kisegítô osztályokba irányítás gyakorlata ellen. Úgy is fogalmazhatunk, hogy erôsödött az iskola döntéseinek társadalmi ellenôrzése. Ugyanakkor sok helyen a többségi társadalom nyomása az elkülönítés különbözô formáit, így többek között a kisegítô osztályok fenntartását kényszeríti ki. Ezért még mindig jelentôs a normál iskolákban mûködô kisegítô osztályok száma, és a cigány gyerekek összehasonlíthatatlanul nagyobb arányban tanulnak ilyen osztályokban, mint a nem cigányok.
Hiába szigorították többször is az áthelyezés feltételeit, ahol az elkülönítés szándéka erôs, és a helyi hatalmi viszonyok ezt lehetôvé teszik, ott megtalálják a kiskapukat. Gyakran van példa arra, hogy az áthelyezésért felelôs szakembereknek a helyi óvónô mondja meg, véleménye szerint kik azok a gyerekek, akik nem fogják bírni a normál tantervû osztályok követelményeit, és a bizottság a gyerekek egyenkénti vizsgálata nélkül, ennek alapján hozza meg döntéseit. Számos tapasztalat utal arra, hogy az áthelyezések során erôteljesen érvényesülnek a diszkriminatív szándékok is.
Arra is több példa van, hogy az iskola olyan cigány gyerekeket irányít a kisegítôbe, akiknél a szakértôi bizottság nem ezt javasolta.
„Az összevont osztály tanítónôje azt mondta, neki csak egy-két gyerekrôl van nevelési tanácsadós szakvéleménye. Szerinte a többiek az óvónôk véleménye alapján kerültek ebbe az osztályba. Az ô csoportjában lévô négy elsôs mind másodszor járja az elsôt, mert szinte egyáltalán nem jártak óvodába az iskolakezdés elôtt.”
Elôfordul, hogy a normál tantervû, de tiszta cigány osztályok és a kisegítô osztályok egymás alternatíváiként jelennek meg. Van olyan iskola, ahol évekig mûködtek normál tantervû cigány osztályok. Aztán ezeket megszüntették, de hamarosan kisegítô osztályokat indítottak, és ezekbe megint csak cigány gyerekek járnak. Máshol több cigány gyereket a legközelebbi város kisegítô iskolájába helyeztek át. A szülôk azonban ellenálltak és elérték, hogy gyerekeik mégis a helyi iskola normál osztályaiban tanulhassanak, ahol nincs velük semmi probléma. Ám éppen ez kérdôjelezi meg a korábbi áthelyezési döntés szakmai megalapozottságát.
A kisegítô osztályok létét erôsen megkérdôjelezik a hozzájuk kapcsolódó mûködési sajátosságok és a keretükben folyó szakmai munka színvonala is. A vizsgált iskolákban a tagozatos osztályokban sehol, a normál osztályokban pedig csak ritka kivételként fordul elô, hogy több évfolyam tanul együtt. Ugyanakkor a kisegítô osztályokban igen gyakoriak a – sokszor az egész alsó- vagy felsô tagozatot együtt oktató – összevont tanulócsoportok. Sok helyen van példa arra is, hogy a kisegítôsöknek a 7.–8. osztályt már egy másik – olykor jelentôs távolságra lévô – település kisegítô iskolájában kell elvégezniük, mert az ô oktatásukat a helyi iskola nem tudja vagy nem akarja vállalni.
A kisegítô osztályokban tanító pedagógusok között az átlagosnál magasabb a képesítés nélküliek aránya, ugyanakkor meglepôen kevés a gyógypedagógus végzettségû.
„Hogyan is folyik a kisegítô oktatás? Napi egy vagy két órát vannak a gyerekek iskolában, alig tanulnak valamit. Ezeknek a gyerekeknek esélyük sincs a továbbtanulásra, olyan keveset foglalkoznak velük. Ahelyett, hogy több órájuk lenne, mint a normál oktatásban részt vevôknek, sokkal kevesebb van. Van egy kislány, aki még csak néhány hete jár a k.-i iskolába, amikor nincs órája a kisegítôben, beül a többi évfolyamtársához órát hallgatni, ôt azonban soha nem feleltetik.”
Jegyzetek
1 Integráció és elkülönítés a cigány gyerekek oktatásában. Oktatáskutató Intézet 1999–2000. A kutatás az MTA Kisebbségkutató Mûhelye, az Oktatási Minisztérium és a Soros Alapítvány támogatásával, Havas Gábor, Kemény István és Liskó Ilona vezetésével folyt.
2 A cikkben idézett leírásokat, interjúkat a kutatás „terepmunkásai” – Bernáth Gábor, Bernáth Péter, Breitner Péter, Burka Viktória, Diósi György, Janni Gabriella, Gyorgyevics Zsuzsa, Kadét Ernô, Kardos Lajos, Kóródi Miklós, Kovács Andrea, Kresalek Dávid, Kresalek Gábor, Lengyel Gabriella, Mándl Iván, Pálinkás János, Szuhay Péter, Vásárhelyi Bálint, Virágh Tünde, Wizner Balázs, Zádori Zsolt és Zolnay János – készítették. Értékes munkájukat ezúton is szeretném megköszönni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu