1999 ôszén hat általános iskolát látogattam meg a Havas Gábor, Kemény István és Liskó Ilona vezette „Cigány gyerekek az általános iskolában” címû országos reprezentatív kutatás keretében. Ennek során adatfelvételt végeztem az általános iskolákban, az intézményeket fenntartó önkormányzatoknál és cigány családoknál, beszélgettem tanárokkal, tanulókkal, órát látogattam.
Az általam felkeresett hat falu viszonylag közel van egymáshoz, helyzetük mégis sokban különbözik. A falvak mindegyikében számottevô a cigány lakosok száma, megítélésük azonban, a településen belüli helyzetük, a többségi, nem cigány lakossághoz fûzôdô viszonyuk, a cigány gyermekek általános iskolai helyzete igen változatos képet mutat.

Megélhetés

Az eltérô gazdasági-társadalmi környezet, a cigányok és nem cigányok változatos viszonya különféle megélhetési stratégiákat alakított ki az egyes cigány családoknál. Az egyes településeken belül nagyon különbözô helyzetben élô cigány családokkal találkoztam, a falvak többségében a nagyon szegény, kilátástalan helyzetben élôk mellett vannak gazdaságilag sikeresebbek is.
Minden településen él olyan cigány család, ahol valakinek van állandó jövedelme. A munkaadóktól húzott jövedelmek nagyon széles skálán mozognak. A legmagasabb beosztású dolgozó, akivel találkoztam, érettségizett, és évek óta a közeli erômûben dolgozik, jelenleg blokkgépész, több ember munkáját irányítja. A legtöbb pénzt azok vihetik – vagyis küldhetik – haza, akik hosszú évekig a közeli város vágóhídján dolgoztak, és ahonnan külföldi munkalehetôséghez is jutottak. Az általam megismertek közül a legrosszabbul fizetett munkaerô az az asszony, aki havi 23 000 forintért végez segédmunkát három mûszakban a szomszédos település vasöntödéjében.
Egy-egy faluból többnyire mindenki ugyanabba a két-három közeli gyárba, üzembe jár dolgozni, a falubeliek, ismerôsök, rokonok egymást ajánlják be. De van olyan település is, ahol a helyi gyárban folyamatosan van munkaerô-felvétel, de inkább két-három faluval messzebbrôl vesznek fel embereket, csak falubeli cigányokat nehogy alkalmazni kelljen – „mert lopnak”.
A rendszeres és legális munkavállalásból származó jövedelmek azonban a háztartások bevételeinek csak kisebb hányadát adják. A cigány családok többsége jövedelmét alkalmi munkákból is kiegészíti, vagy teljes egészében abból szerzi. Az alkalmi munkák lehetôségeit befolyásolják a helyi adottságok és a falubeliekhez való viszony. Szinte minden családnál tartottak állatot a ház körül. Még a legszegényebb cigánytelepen is van néhány disznó, amit jelesebb ünnepekre tartogattak. Gyakori a csiga-, gomba-, gyógynövénygyûjtés – de ezekbôl csak idôszakosan lehet jövedelemhez jutni. Általános a tûzifa-gyûjtögetés különbözô formája. Van, aki csak úgy elhozza a fát az erdôbôl – mert nincs mivel tüzelnie. (Ezt a legtöbb településen nem nézik jó szemmel.) Akinek már van egy motoros fûrésze, az egy erdôrész tisztítását vállalja, így a téli tüzelô mellett még eladni is tud a fából.
Többeknek a falubeliekkel ápolt jó viszony jelent valamiféle megélhetési biztonságot. A legtöbb „parasztnak” megvan a maga „jó cigánya”, akit elhív ásózni, kapálni, különféle rohammunkára. A fizetség sokszor nem pénzben történik, hanem élelemben, használt ruhában, apró szívességekben. Ez a munkaadó részérôl jótékony cselekedetnek minôsül, amit illik alázatosan elfogadni. Ezt a kliens-patrónus jellegû viszonyt piacosították az egyik faluban. Itt évek óta a helybeli cigány családok segédkeztek a falubeli gazdáknak a szôlôben, eleinte csak szüretkor, nagyobb rohammunkák alkalmával. Ma már februártól novemberig kialkudott napszámért rendszeresen járnak a szôlôkbe dolgozni. Ez biztos megélhetést jelent sok családnak, de ez is csak egy bizalmi kapcsolaton alapul, mindkét félre kötelezô szerzôdés nem áll mögötte.
Legtöbben a különbözô jogcímen kapott járadékaikat, csekély önkormányzati segélyeiket kénytelenek kiegészíteni alkalmi munkákkal. De az így szerzett jövedelem nem elégséges ahhoz, hogy egy család – még ha csak létfenntartási szinten is – megélhetését hónapról hónapra biztosítsa. Hónap végén a legtöbb családnak pénzt kell kölcsönkérnie. Napjainkban a cigány családok legtöbbje olyan szegény, hogy még ha tud is gondoskodni saját családjáról, közvetlen hozzátartozóiról, azt már nem engedheti meg magának, hogy a többi rokonának kölcsönadjon. Ezt felismerve kezdtek a tehetôsebb cigány családok uzsorakamatra hitelezni. Majd minden faluban található olyan, aki ezzel foglalkozik. Ennek egy gyakorlatiasabb példája, amikor a kisebb tôkével rendelkezô személy a környéken felvásárol néhány disznót, és a helyi hentesénél jóval magasabb áron otthon hitelbe kiméri. Ezek az illegális vagy azt súroló tevékenységek könnyen kilátástalan helyzetbe sodorhatják az adós családokat. Az általam látogatott hat faluból háromban egyértelmûen megmondták, hogy melyek azok a családok, amelyek bûnözésbôl élnek, és hogy kik tartoznak tágabb környezetükhöz. Ôket a helyiek közül mindenki ismeri, még a rendôrök is. Rendre hosszabb-rövidebb idôre néhányan börtönbe is kerülnek közülük, de ettôl a helyzet semmit sem változik. Elbeszélések szerint manapság a lopás, betörés már kevéssé jövedelmezô, ráadásul nagy a kockázata is. Mindhárom helyen a pénzkölcsönzés mellett a prostituáltak foglalkoztatását és védelmét – a „lányfuttatást” – jelölték meg a bûnözô családok legfôbb tevékenységi körének. A „foglalkoztatott” lányok sokszor saját falubeliek, szegénységbôl mindenáron szabadulni vágyó fiatal lányok, eladósodott családanyák.

Kívül-belül

A cigány családok falun belüli térbeni elhelyezkedése alapján ezeket a településeket két nagy csoportba oszthatjuk. Ahol a hetvenes években a cigány családok elkezdtek beköltözni a faluba, és nem cigány környezetben elszórtan házakat építeni vagy vásárolni. Ahol csak a faluszéli homogén cigánytelepen vagy amellett, de szintén tömbben élnek a cigány családok, és építenek új házakat.
Négy olyan település van, ahol cigány családok a falun belül elszórtan, nem cigány környezetben is élnek. Ezekben a falvakban a cigány családok a hetvenes évek elején, a régi cigánytelep felszámolása után kezdtek házakat vásárolni, illetve a nyolcvanas években új házakat építeni. Egyik településen sem tudták teljesen felszámolni a régi „cigánysort”, a mai napig élnek ott családok, akiknek valamilyen oknál fogva nem sikerült elköltözniük, illetve a faluba költözô nagyon szegény családok csak itt képesek maguknak házat vásárolni vagy az elhagyott, üres házba beköltözni. Ezek a „cigánysor”-maradványok a falu örökös szegénytelepévé váltak.
Több településen megfigyelhetô, hogy a családok, ha el is költöztek a régi cigányteleprôl, házakat a falu belsô részeiben csak egymáshoz közel, egy-egy utcában vásároltak, vásárolhattak. Ezzel a falun belül újabb telepszerû utcák jöttek létre, ahol a cigány családok mellett már csak néhány, általában idôsebb nem cigány család él.
Ahogyan a családoknál különbözô életminôségekkel találkozhatunk, úgy a többségi társadalommal való viszony is többféleképpen alakul. Azok, akik a faluban laknak, mindennapos, intenzív kapcsolatban állnak a nem cigányokkal. Erre a falu szélén lakóknak nyilvánvalóan kevesebb a lehetôségük. Ennek megfelelôen a cigány családok többségi megítélése is differenciált: megkülönböztetnek rendes és nem rendes cigányokat. Ezeknek a kifejezéseknek több variánsával találkoztam: a rendes cigányokat általában a sajátjukként kezelik
(„a mi cigányaink”), alázatosnak, tisztelettudónak mondják, ellentétben a jöttment, hangoskodó betelepülôkkel. Az egyik faluban évtizedek óta a központtól egy kilométerre egy domboldalon volt az a három utca, ahol a cigányok laktak,
a település belterületén viszont a közeli városból kitelepült cigányok vettek házakat az utóbbi években. Egy-két év alatt kialakult a megkülönböztetés: „A telepiek a mi régi jó cigányaink, de ezekkel a hangoskodó jöttmentekkel a faluban nem lehet mit kezdeni.”
Egy másik faluban, ahol egyes cigány családok a hetvenes-nyolcvanas években szép házakat építettek maguknak, a mai napig a közeli ipartelepen dolgoznak, kezdenek magukra maradni. A falu mellé települt bánya tönkretette a talajt, az ivóvizet, a környék holdbéli tájjá változott – így aki teheti, elköltözik a közeli városba, de legalább a szomszéd faluba. Azok a cigány családok, akik eddig megbecsült tagjai voltak a falunak, most személyes sértésként élik meg, hogy szomszédaik, ismerôseik is elmennek a lassan cigány többségû faluból, vagy ha ôk ugyan nem tudnak elköltözni, de gyerekeiket nem járatják a falu cigány többségû iskolájába.
Abban a két faluban, ahol cigány családok csak a falu meghatározott részén laknak, illetve lakhatnak, a nem cigány családokkal való viszony is másképp alakult. Az évtizedek óta tartó kirekesztô önkormányzati politika, amely a mai napig megakadályozza vagy hallgatólagosan eltûri, hogy cigány családok csak bizonyos utcákban vásárolhassanak házakat, erôsíti a cigány családokkal szembeni elôítéleteket, sztereotip gondolkodásmódot. Az egyik faluban közel 800 cigány él négy-öt utcába berekesztve. A falubeliek, ha kell, összefogva megvásárolják a falu más részein lévô eladó házat, csak hogy azt semmiképpen se cigány vegye meg. Önkormányzati telket sem vehet meg cigány család. Csak abban a nekik kirótt négy-öt utcában élhetnek. Ezek az utcák – ellentétben a falu többi részével – nincsenek csatornázva, aszfaltozva; a folyamatos belvíz miatt bokáig ér a sár, a kertekben áll a víz. Így októbertôl áprilisig valóban rendezetlennek tûnnek a cigányok lakta utcák. A helyi diszkóba, bizonyos kocsmákba csak a „rendesebb cigány családok” tagjait engedik be. A faluban a cigányok között szinte teljes a munkanélküliség, de a nem cigányok között is nagyon magas. Az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató, többek között két mezôôrt is alkalmaznak, akik arra ügyelnek,  hogy télen senki se lopja a fát az erdôbôl, nyáron pedig a terményt a mezôrôl.
A másik helyen más okok miatt próbálják kiszorítani a cigányokat a településrôl. Itt a falu két végén van „cigánytelep”. A jegyzô nyíltan megmondta: nagy vágya, hogy valahogy megszabaduljon a cigányoktól. Pedig ôk még segélyt sem kérnek – dolgoznak. De jelentôs az idegenforgalom. Ráadásul a falu újonnan felfedezett nevezetessége a cigánytelep mellett van. Így az idelátogató turisták egy másik irányból, kis kerülôvel kénytelenek azt megközelíteni. Egyre több ember költözik ki a közeli városból, a falu már szinte elôvároskénti kertvárosként funkcionál, az ingatlanárak nagyon magasak. A befolyásos, tehetôs városi embereket zavarja ez a „szomszédság”. Az önkormányzat pedig már bánja, hogy a nyolcvanas évek közepén fillérekért mérette ki cigány családoknak a telkeket.
Azt, hogy cigányok és nem cigányok mit gondolnak egymásról, jól tükrözi a következô példa. Az egyik iskolában – egy olyan faluban, ahol a cigány családok helyzete relatíve jó, nincsenek különösebb konfliktusok cigányok és nem cigányok között – magyarórán fogalmazást írattak 7–8. osztályos gyerekekkel arról, hogy mit gondolnak a másságról, különösen a faluban élô cigányokról. Íme néhány részlet:
„Anyukám postás, és ô tudja, hogy milyenek ezek a cigányok. Amikor megküldik a segélyeket, már reggel nyolckor ott várják ôt a posta elôtt. Azután elviszik a kocsmába, és az összeset elisszák. Ha jól emlékszem, a cigányokat I. Zsigmond királyunk engedte be. Én elbeszélgetnék Zsigmonddal, hogy nem gondolt-e az utókorra, hogy milyen lesz az ország helyzete a késôbbi idôkben. I. Zsigmond nagyon felelôtlen volt, amikor megnyitotta elôttük a határt.”
„Nem dolgoznak, hanem mikor megkapják a segélyt az 5-6 gyerekre, sokan elisszák, és otthonra nem marad pénz. Jó lenne, ha kimennének Strassbourgba, és ott letelepednének. Jobb és könnyebb lenne az élet nélkülük.”
„Mostanában a cigányok úgy szaporodnak, mint a nyulak. Én a romákat kiküldeném az egész országból. Mindig a kocsmában vannak, isznak, részegek, büdösek, kötöszködôek. Én megvetem ôket álltalában. Volt már nem egyszer olyan, hogy egy cigány kötekedett, és ha visszabeszélsz vagy megcsapkodod, már másnap vagy hatan jönnek rád. De vannak köztük jópofák, aranyosak is. Olyanok is vannak, akik csak azért csinálnak öt-hat gyereket, hogy a segélyt és a pénzt felvegyék és eligyák. Szerintem kölcsönösen lenézzük egymást.”
„Az osztálytársaim közül egy, kettô, három lány van, aki ha nem is akarja, hogy észre vegyem, akkor is lenéz, mert cigány vagyok. De én ha meghallom tôle vagy bárki mástól, hogy büdös cigány, már elnézést a kifejezésért, de kezét lábát eltöröm, és a haját kiszaggatom. Mert nem szeretem, hogyha lenéznek, habár én nem szégyellem azt, hogy cigány vagyok, mert akárhogy is, nem külömbek tôlem, én is ugyan olyan ember (lány) vagyok mint egy magyar lány.”
„A magyarok tisztelettudóbb emberek, mint a romák. Azok szépen beszélnek, nem pedig csúnyán, mint némelyik romák. Pedig én is roma vagyok, de én úgy nézem magam, mint egy cigány, de az engem nem nagyon érdekel. A magyarok nem lopnak, nem bûnöznek. Az én szüleim és testvéreim se bûnöznek, lopnak. Az én apám régebben kéményseprôs volt, de most seprôket köt.”

Cigány gyerekek az iskolában

Egy gyerek iskolai sikerességét vagy sikertelenségét nagyban befolyásolja az, hogy milyen kapcsolat van közte és a társai, közte és tanárai között; hogyan viszonyulnak hozzá, a családjához, életmódjához, esetlegesen eltérô kultúrájához. Az önkormányzati politika, illetve a többség viszonya a kisebbséghez, mindig visszatükrözôdik az iskolában.
Tapasztalataim szerint a tanárok többsége – tisztelet a kivételnek – nincs tisztában azzal, hogy a gyerek milyen körülmények közül érkezik az iskolába. A falusi iskolák egyik nagy problémája, hogy tanáraik többsége nem helybeli lakos, vagy csak átmeneti idôre, egy-két évre költözik a faluba, amíg nem adódik más, jobb lehetôsége. A hat iskolából kettôben az összes tanár, másik kettôben a tanárok többsége a közeli városból jár ki nap mint nap tanítani. Két iskolában a tanárok többsége évenként kicserélôdött, volt, hogy csak októberre tudtak minden állást betölteni. Valószínûleg ezek a tanárok csak kényszerbôl, más lehetôség híján kerültek ezekbe az intézményekbe. Azok, akik falusi tanítóskodásukat csak átmeneti állapotnak tekintik, nem fektetnek különösebb hangsúlyt a gyerekek és családjaik megismerésére. Volt iskola, ahol a tanárok egyszerûen megmondták, hogy „náluk nem divat a családlátogatás”. Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy a tanár nem érti, hogy mirôl beszél a gyerek – és fordítva. Egyik helyen az osztályfônöki óra témája a szabadidô eltöltése volt. Amikor az egyik fiú megemlítette, hogy elôzô éjszaka milyen filmet látott a televízióban, a pedagógus teljesen felháborodott: „És a szüleid nem szóltak rád, hogy ez nem neked való film, menj el aludni?!” A fiú már szégyellte is magát, meg a szüleit is egy kicsit, amikor egy kislány felvilágosította a tanár nénit: „De hát nekik csak egy szobájuk van, hova küldte volna?”
Véleményem szerint, ha a pedagógus megismeri azokat a körülményeket, ahonnan a gyerek érkezik, felméri, hogy azokból milyen hátrányok vagy elônyök származnak, már könnyebben kezelheti a felmerülô pedagógiai problémákat. Például az egyik helyen a cigány családok a közeli patakban rendszeresen horgásznak, vesszôt szednek, amibôl kosarat tudnak fonni. Az ezekbôl a családokból érkezô gyerekek mutatták meg a patakparton megtartott biológiaórán, hogy hol terem a fûzfavesszô, milyen a sás. A délutáni séták, kirándulások útvonalát is mindig ôk tervezték meg. Ezzel a tanár olyan szituációt teremtett, ahol ôk is sikeresen tudtak szerepelni társaik elôtt.
A cigány szülôkkel való kommunikáció, kapcsolattartás talán még ennél is nehezebb egy pedagógus számára. A rossz szociális helyzet általában együtt jár az alacsony iskolázottsággal, a rossz érdekérvényesítô képességgel. Mindebbôl egyenesen következik, hogy bármilyen hivatalos ügy elintézése számukra nehézségekbe ütközik, általában a hivatallal történô bármiféle kapcsolatot kudarcként élnek meg. És nincs ez másképp az iskolával sem. Valószínûleg a cigány szülôknek is eleve rossz iskolai élményeik vannak, nem is nagyon értik, hogy mi az, amit tôlük az iskola, immár mint szülôktôl, elvár. Ahogy gyerekkorukban sem kérdeztek rá, ha nem értettek valamit, ugyanúgy szülôként sem teszik ezt meg, és szülôként ugyanúgy nem tudnak teljesíteni, ahogy gyerekként sem tudtak.
Persze a tanároknak sem egyszerû: senki sem tanította nekik, hogyan kell egy az övéiktôl eltérô szociokulturális közeget megismerni és megérteni, a szülôvel és a gyerekkel kapcsolatot teremteni, párbeszédet kialakítani. Nem tudja, hogy mire számíthat, amikor elmegy egy ilyen családhoz látogatóba, nem tudja, mit tegyen, hogy ne hatóságként, hanem partnerként kezeljék. Néhány kudarcos kísérlet után már nem is megy el ezekhez a családokhoz. A szülôk pedig kicsit megbántottan mesélik, hogy persze hallottak már családlátogatásról, de ide a falu szélére soha nem jönnek ki az iskolából.
A hat iskolából kettôben tapasztaltam azt, hogy a cigány szülôkkel kialakult valamiféle kapcsolattartás. Mind a két iskolában olyan tanárok tanítottak, akik olykor már a mostani gyerekek szüleit is tanították, vagy gyerekkorukban együtt jártak velük iskolába. Ezek a pedagógusok tisztában vannak azzal, hogy milyen körülmények között élnek a cigány családok, és milyen tudást tartanak fontosnak. A szülôk ebbe a két iskolába be mernek menni hívás nélkül is, csupán azért is, hogy érdeklôdjenek a gyerek után, megbeszéljenek valamit az osztályfônökkel. Tudják ugyanis, hogy meg fogják ôket hallgatni.

Támogatások

A hat falu iskolái egyetlen dologban teljesen azonosak: az ott tanulók legalább 25 százaléka cigány. A kutatás során azt a gyereket tekintettük cigánynak, akire az iskolában a pedagógus, az osztályfônök azt mondta, hogy cigány. Az iskolák azért kényszerülnek tanulóikról eldönteni, hogy cigányok-e vagy sem, mert az állam a „cigány etnikumhoz tartozók felzárkóztató oktatásáért” fejkvótát fizet. Azt, hogy ki tartozik a cigányok közé, az iskola a legkülönbözôbb szempontok alapján dönti el.
1. Azokon a településeken, ahol szegregált cigánytelep van, az utcanevek alapján kategorizálnak. Aki a Dankó, Ibolya, Viola stb. utcában lakik, azt mind cigánynak minôsítik, hiszen ezekben az utcákban valóban többnyire cigányok laknak. Az említett utcákban séltálva aztán kiderül, hogy néhány nem cigány szegény család is csak ott tudott magának házat vásárolni. Az egyik „cigánytelepen” hat cigánynak tartott gyerekbôl kettô vegyes házasságban született, és a szülôk gyereküket már nem tartják cigánynak. Valószínûleg a falu más utcáiban pedig laknak egy-két generációval elôbb odaköltözött cigány családok, akikre ma már kevesen mondják, hogy cigányok, mert „nem úgy élnek”.
2. Kisebb településeken általában a szülôk származása alapján kategorizálják a gyerekeket. Ehhez persze az szükséges, hogy a tanárok a falu összes lakóját ismerjék, ám a hatból csak egyetlen iskolában voltak ilyenek. Ugyanebben az iskolában történt meg az is, hogy a faluból férjhez ment cigány lány a körzetesítés miatt ebbe az iskolába hozta vissza a gyerekeit, de megkérte volt tanárait, hogy gyerekeire ne mondják, hogy cigány gyerekek.
3. Van olyan iskola, ahol a nevek alapján állapították meg valakirôl, hogy cigány vagy sem. Ebben a faluban többségében szlovákok laktak, így a szlovák nevûek nem cigányok, a többiek cigányok lettek. Itt minden tanár egy másik faluból vagy a közeli városból járt ide tanítani.
Nyilvánvalóan más kategorizációs variánsok is léteznek, de azt hiszem, ennyibôl is egyértelmû, hogy az iskola által cigánynak tekintett gyerekek, és a magukat cigánynak vallók csoportja nem fedi egymást. Az iskolák, ha nem is tudatosan, de nagy valószínûséggel azokat a gyerekeket fogják cigánynak tekinteni, akik hátrányos helyzetbôl, eltérô szociokulturális közegbôl érkeznek, és az ebbôl fakadó mindennapos problémáik, konfliktusaik alaposan megnehezítik a tanárok, intézmények dolgát. Ugyanakkor a fejkvóta igénylése miatt az iskolák hajlandók még azt a gyereket is cigánynak tekinteni, akinek felmenôi között akár csak egyetlen cigány is van. De akit egyszer cigánynak tekintenek, azt azután nagy valószínûséggel cigányként is fogják kezelni, öntudatlanul is társítva az elôítéletekbôl fakadó negatív tulajdonságokkal. Nem a teljesítmény lesz az egyedüli mértékadó. „Jó tanuló gyerek, pedig cigány. Mindig tiszta a ruhája, pedig cigány.” Gyakran elhangzanak ezek a mondatok: a dicséret szembeállítva a származással.
A helyzetet bonyolítja, hogy ezekben az iskolákban a hátrányos helyzetû gyereket és a cigány gyereket azonosnak tekintik. Pedig e két kategóriát hiba összemosni, és egy társadalmi problémát egyedül az etnikai eredetre visszavezetni. A hátrányos helyzetû gyerekek nagy része valóban cigány, de egyrészt vannak nem cigány hátrányos helyzetû gyerekek is, másrészt nem minden cigány gyerek hátrányos helyzetû. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert az iskolák többségében – és sajnos nem csak ott – cigányfelzárkóztatásról beszélnek. Tévedés: nem a cigányokat, a hátrányos helyzetben élôket kell felzárkóztatni.
A kutatás során azt is megkérdeztük mind az iskolában, mind a fenntartó önkormányzatoknál, hogy mire használják fel azt a pénzt, amit a „cigány etnikumhoz tartozók felzárkóztatására” kapnak, hogyan jelenik meg a többlettámogatás az iskola költségvetésében. Egyetlen iskola sem volt, ahol pontosan meg tudták volna mondani, hogy költségvetésükbôl mekkora részt tesz ki ez a juttatás. Ezt általában azzal magyarázták, hogy a kisiskolák nem önállóan gazdálkodnak, az önkormányzat, mint fenntartó hagyja jóvá a költségvetésüket, minden nagyobb kiadásukat a hivatallal kell egyeztetniük. Arra a kérdésre, hogy mire használják fel ezt a fejkvótát, általában azt válaszolták, hogy mivel a tanárok korrepetálásokat tartanak a gyerekeknek, ez beépül a bérükbe. A felzárkóztató fejkvótából az iskola köteles heti hat óra korrepetálást biztosítani a tanulóknak, de ennek költsége általában jóval kisebb, mint a teljes igényelt támogatás. A fenntartó önkormányzatoktól sem kaptam ennél konkrétabb válaszokat, ott is általában a teljes költségvetésbôl osztották vissza, hogy mennyi is lehetett a fejkvóta. Az önkormányzatok általában az állami támogatások mértékétôl függôen egészítették ki az iskolák költségvetését. Az önkormányzatoknak, mint ahogy az iskoláknak is, érdekükben áll minél több gyereket cigánynak minôsíteni, mert ezzel is több állami támogatáshoz jutnak. Ezzel csak az állami támogatások mértéke nô – az iskola költségvetése azonban nem magától értetôdôen. Mert a cigány gyerekek után kapott pénz egy nagy kalapba kerül, ahol már a fejkvóta felhasználását nagyon könnyû adminisztratívan igazolni, de a tényleges felhasználást, a felhasználás eredményeit senki sem firtatja.
A hat iskolából kettôben találkoztam olyan kezdeményezéssel, amely konkrét programokat fogalmazott meg, és indított el cigány gyerekek számára. E két iskola tanárai elkezdtek különféle programokon gondolkodni, amelyek alapján sikeres pályázatot lehet írni. A tanórai kötöttségektôl, a számonkérés kellemetlen helyzetétôl mentes közegben a tanár-gyerek viszony átalakult, a tanár más oldalról ismerte meg tanítványait, ez talán visszahatott a tanórai kapcsolatukra is. A pályázati programokban részt vevô tanárok ösztöndíjat kaptak, ezzel egészítették ki fizetésüket. Sajnos azonban ezek a pályázati lehetôségek nem teszik lehetôvé a hosszú távú tervezést, hisz elmélyültebb munkát mindig csak egy adott idôszakra biztosított a program finanszírozása.

A buktatók

Mind a hat iskola a falu, a település egyetlen iskolája, így nem találkoztam az iskolai szegregáció azon szélsôséges esetével, amikor cigány gyerekek a település egyik, a többiek a másik iskolájába járnak.
Egy iskola volt, ahol kialakult a „spontán” szegregáció. Ma az iskola 123 tanulója közül 116 cigány. A faluban még 38 iskolaköteles korú gyerek él, ôk a közeli városba járnak tanulni. Az 1977–78-as tanévben az elsô osztályosok közül még 12 volt magyar és 4 cigány, az 1985–86-os tanévben már 3 magyar és 12 cigány gyerek iratkozott be. A negyedik, ehhez a korosztályhoz tartozó magyar gyerek anyukája a mostani igazgatónô, aki akkor a szomszéd faluban tanított, és ezért odavitte a gyerekét is. Az igazgatónô szerint ekkortól kezdték a nem cigány szülôk másik iskolába elvinni gyerekeiket. Miután bevezették a szabad iskolaválasztást, ez a folyamat felgyorsult. Ekkor már néhány cigány szülô is elvitte a gyerekét más iskolába, mert úgy gondolta, hogy gyerekük az adott feltételek mellett nem lesz sikeres az iskolában. 1998 júniusáig a nyolcosztályos iskola három épületben mûködött, egymástól 1-1 km távolságra, igen mostoha körülmények között. Fatüzelésû kályhával fûtöttek, sokszor maguk a tanárok. Akkora volt a füst, hogy még télen is nyitott ablaknál kellett tanítani. Tornaterem nem, WC pedig az udvaron volt. Sem a tanárok, sem a diákok nem jártak szívesen iskolába. Az oktatás színvonala igen alacsony volt, amit a továbbtanulási mutatók is jeleztek. Amikor az oktatás már teljesen lehetetlenné vált, az egyébként gazdag önkormányzat építtetett egy modern iskolát tornateremmel. A felújítás hírére a cigány szülôk többnyire visszahozták gyerekeiket az iskolába. De a nem cigány szülôk már nem.
Hasonló folyamat indult meg másik két iskolában is. A tehetôsebb szülôk elviszik gyereküket a közeli város vagy a szomszéd falu iskolájába onnan, ahol egyre több a problémás, hátrányos helyzetû, többnyire cigány gyerek. Ettôl relatíve egyre több leszt az iskolában a problémás gyerek, egyre feltûnôbb lesz számosságuk, egyre nehezebben lehet tanítani. Egy ponton túl a folyamat öngerjesztôvé és megfordíthatatlanná válik.
Az alábbiakban az oktatás azon kényes pontjaira szeretném felhívni a figyelmet, ahol a rendszer szabályozatlansága, vagy a szabályok ellenôrizetlensége miatt a hátrányos helyzetû gyermekek egy olyan struktúrába kényszerülnek, amely nem nyújt lehetôséget számukra a felzárkózásra, az öröklött hátrányok leküzdésére. Általában az iskolai pályafutásnak két kényes pontja van: a kezdet és a vég.

A kezdet

Minden iskolában azt hangsúlyozták, hogy az iskolába való belépés mikéntje meghatározhatja egy gyerek egész iskolai karrierjét, hosszabb távon: az életét. Az pedig, hogy valaki elsôsként milyen osztályba kerül, pedig alapvetôen eldöntheti további iskolai elômenetelét. Nyilvánvaló különbségek vannak egy falusi és egy városi, egy normál városi és egy tagozatos iskolában, vagy egy alapítványi iskolában tanuló gyerek esélyei között, de a hat falusi iskola is igen eltérô esélyeket kínál az ott élôk számára.
Valaki akkor kezdheti meg az iskolai tanulmányait, ha iskolaérett lesz. Az iskolaérettséget általában az óvodában mérik fel. Ha egy gyerekrôl nem tudják biztosan megállapítani, hogy már iskolaérett-e, elküldik egy bizottság elé. Ott hivatalosan felmérik, rendelkezik-e a megfelelô képességekkel ahhoz, hogy teljesíteni tudjon az iskolában. Ám mind a tankönyvek nyelvezete, mind az ehhez kapcsolódó feladatsorok egy normál körülmények között felnövô gyerek környezetéhez igazodnak: van a szobában asztal, ahol a gyerek rajzolni szokott, a szülôknek vannak könyveik, volt már életében nyaralni stb. Egy hátrányos szociális helyzetben élô gyerek számára mindez nem természetes. Az ô környezetében más a természetes. Így a tesztek, a tankönyvek valójában nem a képességeket vizsgálják, hanem egy bizonyos életvitelre épülô tudást kérnek számon. E tesztek alapján a hátrányos helyzetbôl érkezôk könnyen minôsülnek fogyatékosnak, könnyen a kisegítô osztályba kerülnek.
Iskola elôtt minden gyereknek kötelezô egy évig óvodába járnia. Elvileg ez alatt az egy év alatt az óvodai foglalkozásnak csökkentenie kell a hozott hátrányokat, a gyerekeket fel kell készítenie az iskolai elvárások teljesítésére. De ha az óvoda csak gyerekmegôrzô funkciót lát el, ha nincs kapcsolat, párbeszéd az óvodai és az iskolai pedagógusok között, ez a felkészítés szinte  lehetetlen. Az egyik igazgatónô panaszolta, hogy náluk az óvodában az sem baj, ha kilencre viszik a gyereket, de délben már vigyék is haza, mert az óvónônek indul haza a busza. A gyerekekkel senki sem foglalkozik. Az iskola 123 tanulójából (94 százaléka cigány) 49-et minôsített az iskolai képességeket vizsgáló bizottság – a standard tesztek alapján – fogyatékosnak. A 49-bôl 16 gyereknek mindenképpen kisegítô iskolában kellett volna tanulnia, de az igazgatónô kiharcolta, hogy a normál iskolában tanulhassanak speciális tantervvel. Kiderült, hogy ahogy elkezdtek foglalkozni az „enyhe fokban értelmi fogyatékos” gyerekekkel, hirtelen elkezdtek fejlôdni, és egy idô után már nem is tûntek fogyatékosnak. Ezeknek a gyerekeknek a sorsa csak az igazgatónô lelkiismeretességén múlt, a rendszer mindenképpen kisegítô iskolába utalta volna ôket. Azt pedig mindenki tudja, hogy a kisegítô iskola egy zsákutca: továbbtanulási lehetôségek, piacképes szakma, munkalehetôség a kisegítô iskolákban végzettek számára ritkán adatik.
Önálló kisegítô iskola csak nagyobb településeken mûködik, és a normál osztályok melletti kisegítô osztályt is csak a nagyobb iskolák tudnak indítani. Az általam látogatott hat iskolából háromban olyan alacsony volt a tanulók létszáma (77, 123, 125 fô), hogy nem tudtak külön kisegítô osztályt indítani. A kisegítô oktatásra szoruló tanulók szülei választhattak, hogy bentlakásos kisegítô iskolába íratják a gyereküket, vagy mindennap elkísérik ôket a legközelebbi kisegítô iskolába, illetve a helyi megoldást választják. Senki sem válik meg szívesen hetekre hatéves gyerekétôl, a mindennapi utazgatás pedig nagyon sokba kerül, és mindenféle munkavállalást megakadályoz, így általában mindenki a helyi megoldást választotta. Ez azt jelenti, hogy a gyerek végigüli a normál tanórákat, de nem feleltetik; a dolgozatokat megírhatja, de nem osztályozzák; és heti hat órában (innen van a köznapi neve is „hatórás gyerek”) a tanár felkészíti a kisegítô tananyagból. Ugyanez a tanár vizsgáztatja ôt év végén is. Ezekrôl a gyerekekrôl mindenki tudja az osztályban, hogy ôk „mások”, soha nem is lehetnek egyenlô partnerei osztálytársaiknak, a mindennapi gúnyolódás céltáblái ôk. Ezt enyhítheti egy jó pedagógus, egy jó szellemû iskola – de ezek nem számon kérhetô dolgok. Ugyanígy csak a tanár jóindulatán, lelkiismeretességén múlik, hogy a tanuló valóban tanul-e valamit az órán vagy sem. A „hatórás gyerek” a hátrányos helyzetû kisegítô iskolás.
Az a gyerek, akinek sikerült elkerülnie a kisegítô osztályt, még mindig kerülhet felzárkóztató osztályba. A hat iskolából kettôben mûködött ilyen osztály, amelynek célja, hogy a hátrányos helyzetû gyermeket felkészítse a normál iskolai oktatásra. A tanulók az elsô év végén vagy normál másodikban, vagy újabb bizottsági tesztek alapján kisegítô iskolában, vagy újra felzárkóztató elsôben folytathatják iskolai pályafutásukat.  Mind a kisegítô osztályokban, mind a felzárkóztató osztályokban nagyon magas volt a cigány gyerekek száma.
Ha valaki bekerül egy normál osztályba, a rendszer már nem gördít különösebb akadályokat a tanuló útjába. Természetesen a pedagógusoknak nagyon sok problémával kell megküzdeniük, de ezek alapvetôen pedagógiai kérdések, nem a rendszerbôl fakadó problémák.
Az iskola itt „csak” kiskapukat kínál a tanulóknak, amik rendszerint zsákutcába vezetnek. Az alapvetôen pedagógiai problémáknak ezen „egyszerû” megoldásai szerencsére egyre kevésbé léteznek. A legtöbb iskolában csak múlt idôben beszélnek róla.
Az egyik ilyen közkedvelt kiskapu az idegen nyelv alóli felmentés. Ha az osztályból kiemelik a problémás gyerekeket – ami általában a cigány gyerekeket jelenti –, a többiek könnyebben, jobban tudnak haladni a tananyagban, így a továbbtanulásnál jobb esélyei lesznek. A felmentett gyerek pedig megszabadul egy nehéz tárgytól – amibôl valószínûleg úgyis megbuktatták volna –, és helyette mehet felzárkóztató órára, mert úgyis szüksége van rá. De aki nem tanul idegen nyelvet, az legfeljebb szakmunkásképzô intézetben tanulhat tovább, és ezzel már tízévesen végletesen lehatárolódnak munkavállalási esélyei. Persze miután formálisan már nem lehet az idegen nyelv tanulása alól bárkit felmenteni, az igazgató mutatja is a hivatalos statisztikát, hogy náluk nincs felmentett, de a matematikatanár azért jóhiszemûen elmeséli, hogy sokat jelent, amikor a gyengébbeket elengedik németóráról, és korrepetálhatja ôket, neki sem kell visszajönnie délután, a gyerek meg úgyis csak ül és csak néz azon a németórán.

A vég

A hátrányos helyzetû gyerekek körében nagyon gyakori az osztályismétlés. Bár van olyan iskola, ahol inkább nem is buktatnak, mindegy, hogy mit teljesít a tanuló. Ebbôl az iskolából gyakorlatilag értékelhetô tudás nélkül kerülnek ki a gyerekek, és ha be is iratkoznak valamilyen középfokú intézménybe, arra nincs esélyük, hogy el is végezzék.
A hátrányos helyzetû gyerekeknél általában az elsô és az ötödik osztályban torlódnak fel a problémák. Vannak gyerekek, akik eleve túlkorosan érkeznek az ötödik osztályba, de 13-14 éves korukig ott is maradnak. Az iskolákban ez általában nem a túlkoros gyerek problémájaként, hanem a többiek problémájaként vetôdik fel. Nem az a kérdés, hogyan lehetne átsegíteni a nehézségeken a problémás gyereket, hanem az, hogy zavarja az órát, bomlasztja az osztályközösséget, rossz példát mutat a többieknek, ezért semlegesíteni kell, meg kell tôle szabadulni. Ennek több technikája lehetséges.
Az egyik iskolában adminisztratív megoldást vezettek be: a túlkoros tanulókat egy osztályba szervezték, és délután tartottak nekik órákat. Ezzel az iskola megszabadult problémás gyerekeitôl, a szülôk sem háborogtak tovább, hogy milyen rettenetes gyerekekkel kénytelen egy osztályba járni a gyereke, és végre csend és fegyelem volt az iskolában. Délutánonként pedig vagy bejöttek, vagy nem a túlkoros-problémás gyerekek, tanítottak is nekik valamit… Szerencsére a megyei pedagógiai intézet beszüntette ezt az osztályt – a tanárok legnagyobb bánatára.
A túlkoros, problémás gyereket fel lehet menteni az iskolalátogatás kötelezettsége alól, ezzel hivatalosan magántanuló lesz, ami egyet jelent azzal, hogy befejezte iskolai tanulmányait. Ezt általában már csak nagyon szélsôséges esetekben szokták alkalmazni. Van olyan iskola, ahol minden tanévben két-három lányt kell felmenteni azért, mert terhes lesz. Volt olyan, ahol akkor mentették fel az egyébként sokat mulasztó fiút, amikor elmesélte, hogy elôzô éjszaka neki kellett a lányokra vigyázni a placcon. Valóban nem szerencsés, ha ezek a fiatalok nap mint nap együtt vannak 10-14 éves gyerekekkel. De az sem fogadható el, hogy ôk ilyen élethelyzetekbe kerülhetnek 14-15 évesen.
Ma az általános iskolások többsége még 16 éves koráig iskolaköteles. Így ha valaki befejezi az általános iskolát, és abban az évben még nem tölti be a 16. életévét, be kell iratkoznia valamilyen középiskolába. Általában egy hátrányos helyzetû tanuló nem a legjobb eredményekkel végzi el az általános iskolát, így felvételizni is csak egy alacsonyabb színvonalú középiskolába tud. Minden beiskolázási körzetben megtalálható az a szakmunkásképzô intézet, amely nem kínál ugyan piacképes szakmákat, de mindenkit felvesz. Egy ilyen intézményre mondta az egyik igazgatónô, hogy szíve szerint senkit sem küldene oda, mert ha eddig még nem találkozott az alkohollal, a droggal, akkor ott majd fog.
A középiskolák már nem fektetnek túl nagy hangsúlyt az iskolakötelezettség betartására, ha a gyerek nem jár iskolába, egy idô után automatikusan kizárják. Elvileg a helyi jegyzô feladata lenne, hogy ilyen esetben egy újabb iskolát jelöljön ki a gyerek számára, de mire ez a hír eljut a jegyzôhöz, a gyerek már biztosan betöltötte a 16. évét.
Azok sincsenek sokkal könnyebb helyzetben, akik jó eredménnyel végezték el az általános iskolát, és sikeresen felvételiztek akár egy szakközépiskolába. Ezek a gyerekek hirtelen nagyon sok problémával találják szembe magukat. Kikerülnek megszokott helyzetükbôl, mindennap buszra, vonatra szállnak, ahol ismeretlen, új emberekkel kerülnek szembe. Egyszerre zúdul rájuk az addig csak kirándulásokból ismert város megannyi csábítása, együtt a szabadság, a felnôttség érzésével. Bekerülnek egy új osztályközösségbe, ahol senkit sem ismernek, ahol ôket többszörösen is másnak tartják. Másnak, mert egy faluból jöttek, másnak, mert másképpen beszélnek, másnak, mert más szavakat használnak, mint a városi gyerekek, és másnak, mert esetleg olyik még cigány is, amely jelenség sajnos szokatlan egy városi középiskolában. És ezt a problémás helyzetet a gyereknek egyedül kell feldolgoznia. Ôk általában olyan családokból érkeznek, ahol nincs állandó jövedelem, a közlekedési bérlet, tanszerek megvásárlása is gondot okoz. A mindennapi nehézségek, a létbizonytalanság nem teszi lehetôvé a hosszú távú gondolkodást, az elôrelátást – számukra négy év beláthatatlanul hosszú idô. A szülôk féltik elengedni gyereküket, hiszen ott a sok rossz példa: hány lány jött már haza terhesen a középiskolából, vagy hány fiú kallódott már el. Más szempontból egy 14-15 éves gyerek ezekben a családokban már felnôttnek számít, elvárják tôle, hogy dolgozzon, vagy legalább otthon segítsen a háztartásban. Az ilyen családokból kikerülô gyerekek egyedül, segítség nélkül nem tudják elvégezni a középiskolát, bármilyen jó képességûek is, ha nincs, aki elvárja tôlük a tanulást, aki vigyázzon rájuk, és értékként kezelje az ô teljesítményüket, a kihívások, a környezet hatására feladják a küzdelmet.
Az egyik iskolából több cigány gyerek is továbbment középiskolába, a tanárok pedig a Soros Alapítvány támogatásával megszervezték ezeknek a gyerekeknek a segítését. Hetente háromszor (az egyik nap szombat volt, hogy a kollégisták is élhessenek vele) biztosítottak szaktanári korrepetálást a falu általános iskolájában, kapcsolatban álltak a gyerekek iskoláival, a gyerekek szüleivel, és nagy hangsúlyt fektettek a rendszeres iskolába járásra. Személyes közbenjárással több iskolai konfliktust elhárítottak, kijárták, hogy mégse csapják ki a gyereket az iskolából, ha kicsapták, elintézték, hogy év közben átvegye egy másik iskola. De még ilyen erôfeszítések ellenére is a 12 továbbtanuló gyerekbôl az elsô év végéig kettô végleg kimaradt az iskolából.
Persze a többség nem maradt ki, de ez valahogy mégsem eléggé szívderítô. És most nem a példában szereplô, az elsô középiskolai tanévén valahogy átevickélô példában szereplô tíz cigány diákra gondolok, hanem azokra, akik el sem jutnak a középiskoláig; a többszörös bukottakra, a kisegítôsökre, a magántanulókra, a cigányosztályba kényszerülôkre, a nyomorban élô gyerekekre. Velük ez a közoktatási rendszer nem tud mit kezdeni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu