1998. október ötödikén egy új intézmény nyitotta meg kapuit Ferencváros egykor szép napokat látott, immár újból szolid virágzás jeleit mutató részén. A Trafó – Kortárs Mûvészetek Háza hivatalosan egy, gyakorlatilag azonban két intézmény örökébe lépett. A Trafó igazgatója, Szabó György, az Andrássy (és még mi minden) úti Fiatal Mûvészek Klubjának rövid mandátumát töltô igazgatója a legendás „FiKa” utódlétesítményének élére került. Másfelôl, nem ennyire hivatalosan, egy másik intézmény, a Petôfi Csarnok egy markáns tevékenységi köre is itt folytatódott.
A „PeCsa” páratlanul gazdag táncprogramjait szervezôként ugyanaz a Szabó György indította el, aki a megújult, század eleji trafóház élére került. De menjünk egy kicsit vissza az idôben.
A Trafó helyén alig száz éve hatalmas virágkertészetek mûködtek: a helyszín, a Liliom utca neve a mára már hihetetlen múltat ôrzi. A gyorsan kiépülô környék egyik építészeti különlegességének számító, Gerstenberger Ágost és Arvé Károly tervezte ház a maga korában nagy elismerést vívott ki magának. A trafóház 1909-es avatásától a II. világháború végéig zümmögött zavartalanul. Az 50-es évekbôl nincs róla sok információnk, de a 60-asok elejétôl már tudjuk, az épület a Ramovill tulajdona, itt éri a privatizáció is, a vásárló kft. azonban nem törôdik az épülettel. E gondatlanság következménye, hogy a Trafó Csipkerózsika-álmának vége felé, de még az igazi ébredés elôtt, belép a köztudatba.
1991-ben rejtélyes csoport üt tábort a végletekig lepusztult épületben: a „francia házfoglalók” az egyre színesebb budapesti éjszaka (és persze nappal) izgalmas helyszínévé változtatják a házat. A Resonance névre hallgató társaság kitûzte zászlaját a lepusztult homlokzatra, amelyet hirtelen mûvészi graffitik burjánzó erdeje kezdett ellepni. Koncertek, akciók, performance-ok zajlottak a zegzugos épületben. A szomszédos gyermekonkológiára való tekintettel azonban vége szakadt ennek a különös táborozásnak. A Trafó termeit szép lassan újra belepte a törmelék és a guanó. A házban aztán alternatív társulatok raktározhatták díszleteiket, egy (mára már nem létezô) helyiségében pedig próbatermet alakítottak ki. Az izraeli Vertigo együttessel közös darabon dolgozó Artus még forgatott is az épületben. Én ekkor jártam itt elôször: gyertyával kezünkben ereszkedtünk alá a szinte lápvilágnak tetszô pincébe; lefektetett pallókon egyensúlyozva ismerkedtünk az irdatlan és páratlan terekkel. Kerülgettük a mai színházterem közepén összerogyott, galambfészkekkel teli zongorát.
A fôváros illetékes szakértôi testülete Szabó György ötletgazda kezdeményezésére 1994-tôl dolgozott egy új, modern, kortárs mûvészeti központ létrehozatalán. A világ számos nagyvárosában megtalálhatjuk a Trafó elôképeit: a gazdasági profilt váltott metropoliszokban ipari mûemléknek minôsülô csarnokok, gyárak, hangárok, dokkok alakultak át szórakoztatóipari és/vagy kulturális intézményekké. Izgalmas tereik jól hasznosulnak új funkciójukban, környezetüktôl izoláltak, szerkezetük a legmerészebb építészi álmoknak is jó gyakorlóterepe. A Trafó Schnell Judit és Gaskó Mátyás építészek keze munkáját dicséri, belsô tereinek dizájnját pedig Réthey Prikkel Benedek jegyzi. Az építmény kivitelezésekor nagy figyelmet fordítottak arra, hogy alapterülete rugalmasan bôvíthetô legyen – ha erre egyszer a távolabbi jövôben majd sor kerülhet.
A galériát, próbatermet, koncertek, közösségi események megrendezésére alkalmas klub-éttermet magába foglaló intézmény legfontosabb része a nagyszínpad; itt él tovább – sok egyéb rendezvény mellett – a Petôfi Csarnokban meghonosított modern tánc vendégjáték-hagyománya. A PeCsában az 1997–98-as évaddal záródó, másfél évtizedes történet az októberi nyitány után már a Liliom utcában folytatódik.
Szimbolikus, milyen elôadásokra került sor az utolsók közt a PeCsában és az elsôk közt a Trafóban a nagy költözés idején. 1998. január végén a még csak francia nevet viselô Compagnie Pál Frenák tartotta Sauvageries (Vadócok) címû darabja premierjét a Városligetben. Az elôadás legközelebb már a Liliom utcában ment, táblás házak elôtt. Ám ekkorra már magyar neve és magyar szereplôje is lett az 1983 óta Franciaországban táncoló és koreografáló Frenák Pál együttesének. Frenák ugyanis félig-meddig visszatelepült, és létrehozta az elsô állandó, nemzetközi koprodukcióban dolgozó hazai moderntánc-együttest. Franciaországi táncosaiból és itthon felfedezett, maga köré gyûjtött tehetségekbôl épített remek társulatot, hogy hamarosan bemutassa aztán elsô „vegyes” elôadását, a Zöld és savanyú, késôbb Out of the cage címet viselô, rendhagyó darabot.
Egyetlen darab erejéig összeállt koprodukció gyümölcse volt a Trafó legelsô táncelôadása is. A Bozsik Yvette Társulat a svájci Fabienne Berger Nevess remegve (Emlék) címû koreográfiájának-látványszínházának premierjét tartotta ekkor.
A Trafó nyitóceremóniáján pedig Rókás Lászlónak, a francia-magyar Sofa Trio vezetôjének megkapó akcióját láthatta a sokaság. Rókás rendezésében szinte a teljes fiatal alternatív/modern/kortárs táncosi mezôny felvonult, hogy egy emlékezetes záróképben, hatalmas gúlát formázva meggyújtsa a fényt a Trafó színpadán. A Bozsik-társulat utáni második elôadás a berlini Sascha Waltz Guests társulat pazar vendégjátéka volt, az Ûrhajósok Sugárútja.
A magyar származású Bergernek „kölcsönadott” Bozsik-társulat nem igazán sikerült, de igazán tanulságos elôadással nyitotta meg a színpad történetét. A gyökereit kutató koreográfusnô régi fényképek hatalmasra vetített reprodukciói elôtt se nem absztrakt, se nem narratív táncot játszatott. A háttérben százéves dagerrotípiákon komor vagy édesbús polgári portrék, a néha szilaj, néha lírai táncanyagban kvázi-folklór, a zeneiben (amelyet a kiváló Jean-Philippe Héritier, Bozsik többszörös zeneszerzôje jegyzett, aki szintén svájci) pedig a „kusturicizmus” hullámának markáns jegyei. Így együtt nem igazán sikerült végül eldönteni, hol is volnánk, mint nézôk.
Sascha Waltz elôadása a mûfajon belül páratlan kísérlet; az egykori Kelet-Berlin egyik lidércnyomásos fôútjának, az Ûrhajósok Sugárútjának (igazán ismerôs) panelrengetegébe visz el; az endékás múlt és a nehezen feldolgozott, újdonsült szabadság impulzusaival mit kezdeni nem tudó kispolgári létbe kalauzol. A tragikomikus elôadás nyelvezete, témája folytán az elmúlt évtized német táncmûvészete egyik legjelentôsebb alkotásaként tartják számon.
Frenák munkássága önmagában is figyelemre méltó; azzal a gesztussal pedig, hogy társulatát francia és magyar mûvészekbôl komponálta, nem elôzmények nélküli, de példának kivételes hídszerepet vállalt. A Vadócok, mint említettem, a tánc-befogadóhelyként megszûnô Petôfi Csarnok egyik utolsó, az újonnan megnyílt Trafónak pedig egyik elsô elôadása lett. Az 1998-as koreográfia jellegzetes darabja Frenák egy szálra felfûzhetô, önvallomásos alkotásainak. E minôsítés ellen újra és újra felemeli szavát alkotójuk, de talán ez is csak része a koncepciónak, hiszen az autobiografikus elemek sokaságát nem lehet nem észrevenni. Frenák süketnéma szülôk gyerekeként született az ötvenes évek Magyarországán. Az édesapa halála után testvéreivel együtt állami gondozásba került. A hivatalosság erôvel szakított szét egy családot, hivatkozva arra, hogy az édesanya nem tudja ellátni gyermekei gondozását egyedül.
A koreográfus munkáiban erôs szerepet kap a süketnéma jelelés; az egyetlen mód, amellyel megértethette magát szüleivel. Használták ezt a szekunder nyelvet a szintén halló testvérek egymás közt is; hol a szülôk iránti figyelembôl, hol olyankor, ha titkos nyelven akartak kommunikálni. A koreográfus komplex módon használja a test nyelvét: komor fátum és különös, bölcs játékosság sugárzik át mûveinek mozgásvilágán. Az uniformizált, steril és lelketlen intézeti élet szintén megjelenik munkáiban. Figuráinak egymásrautaltsága, gátlásossága, reménytelen közeledés- és közlésvágya mind az igazságtalan és embertelen szétszakíttatást és az arra adható válaszokat idézi.
A Vadócok – mint ez Frenák több más koreográfiája esetében is elmondható – gyakran sokkal kódoltabb, többrétûbb, mintsem egyetlen megtekintéssel felfogható lenne. Sugall és sejtet, gondolkodóba ejt, de ha nyelvezetére nem érzünk rá, akkor furcsa feszültségben, egyhangúságban múló perceit üresnek is érezhetjük. Szikrázó és váratlan mozdulati és vizuális ötletekkel játszik, amelyeket komor nyugalomba ágyaz, figyelemre méltó kompozíciós képességrôl tanúságot téve. A Vadócok nem technikázós darab: a hangsúly elôadóinak átütô jelenlétén van.
Szólóval indul az elôadás: a színpadon magát a koreográfust látni. Meztelen testére magasból aláereszkedô, köldökzsinórra emlékeztetô csô csatlakozik. Fején feszes gumisapka, orrán fekete napszemüveg. A teljes némaságban apró, hol intrauterálisnak, hol eszelôs-kényszeresnek tûnô mozdulatait látjuk. Gesztusai néha mosolyogni, néha borzongani valók. Teste aztán egyszerre elernyed, és a lazán lógó, ezüstös csô lassan felemeli a földrôl. Hamarosan megérkezik a többi szereplô: három férfi, kifogástalan fehér ingben, vasalt nadrágban, nyakkendôben. Mozdulataik dinamikusak, de idôrôl idôre megtörnek: a táncszinkronitást apró zavarok törik meg. Frenák és a zeneszerzô Francois Donato közös koncepciója a dinamikus emelkedés könyörtelen, a nézô idegeit felborzoló megszakítása, a hevület, a kiteljesedés csúcspont közeli berekesztése. A hármak játéka – melyhez negyedikként a hozzájuk öltözött Frenák is csatlakozik – erre épít: egy-egy táncos nüansznyit lemaradva vagy elôreszaladva adja elô a koreográfiát, hogy disszonanciát keltve összezavarja figyelmünket.
A színpadot átjáró szereplôk egyike hirtelen ruhátlanul zuhan be a színre: állatias mozdulatokkal araszol, hullámzik be hason csúszva a középpontba. Összes öltözete két hófehér térdvédô, fél pár zokni a lábán, a másik pedig a nemiszervén. A majdnem teljes meztelenség: így még sokkal hatásosabb. A konvencionális eleganciát zoknira váltó figura tabu lesz a többiek számára. A meztelen ember kiesik a rendszerbôl; mikor egy jól öltözött társához lépne, az elrántja elôle az arcát, a kezét. Elhatárolódó mozdulatait két, távolabb álló társa is utánozza. Késôbb két másik szereplô is zoknira vetkôzik, egyikük azonban mindig ruhában látható. Frenák koreográfiájában minden szereplôre kijut a leosztás: egyszer mindegyik kirekesztetik a másik három ellenében. Ugyanígy történik az össztáncoknál: mindenki kap „fôszerepet”, és mindenkinek kijut legalább egy-egy szóló is.
Sötét után, a felderengô fényben lebegni látjuk a táncosokat: magasból leengedett kötélen lógó hurokpántokban, egyenes testtel egyensúlyoznak, jó méterrel a föld fölött. Ideges mozdulattal meg-megrándulnak: de mindig csak egyvalaki. Egyszerre vad kutyaugatás hallatszik: a férfiakból ijedt kisfiúk lesznek, akik a magasan himbálózó hurokba ugranak az acsargás hangja elôl. A riadalom pillanataiban felcsendül Karády Katalin hangja: „A boldogságom nem veheted el.” A táncosok meglódulnak a kötélvégeken, lendületben összekapaszkodnak a magasban, mint a csoportos ejtôernyôugrók: de mindig csak hárman, egy mindig kimarad. Szétszakadnak aztán, és egyedül lendülnek a magasba: gyakran mélyen a közönség fölé.
A színen aztán teljesen sötét lesz, csak két fényrianás látszik: ebben villannak fel a táncosok, amint hátulról elôre jönnek. A színpad fekete legmélyén, éles fényben, vadul csillogó, ezüstös pikkelyruhában egyetlen táncos lép be. Eksztatikus mozgása nyomán vakítanak ruhája szemei: eltûntekor három társa tapsrendre jön be, tapsrendes mosolyban, mintha vége lenne. Pedig a csillámember újra és újra átszeli a teret a leereszkedô sötétségben. Az egymásba montírozott elôadás-tapsrend végül tényleg „civil” meghajlásba megy át.
A messzirôl jött, egzotizáló Fabienne Berger, a tánc-szociodrámát rendezô Sascha Waltz és a feldolgozhatatlant alkotásokká feloldó Frenák egyaránt a múlttal számol. Le és el. Munkáik egy korszakzárást követô idôszak tipikus és egyaránt fontos, tanulságos darabjai. A sokat megélt épületben – annak újjászületését követôen – méltó indulásnak számítottak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu