Mélyen tisztelt családtagok, püspök úr, polgármester úr, katolikus egyház képviselôje püspök úr, és házigazdánk, az egyetem rektora!

Szép és értékes szobrot állítunk vissza megérdemelt helyére ezen az ajándékba kapott kellemes ôszi napon. Nagy hatású, megragadó alkotást veszünk ma újra birtokba, és adjuk át az értô debreceni közönségnek. 1926-ban, amikor Klebelsberg Kunó felavatta, így beszélt Kisfaludy-Stróbl Zsigmond talán legkiválóbb mûve elôtt: „Méltóságteljes testtartás jellemzi, az alak bal kezével könyvre támaszkodva áll. Különlegessége a tekintet. Megérinti és megállítja a nézôt. A szem fizikailag üres, de a szobor magassága, elhelyezése és a fényviszonyok miatt nem az ürességet érzékeljük, éppen úgy, mint a Rodin keze munkáját magán hordozó Balzac-szobron.”

Köszönetet szeretnék a magyar kormány nevében mondani azoknak, akik a szobrot nehéz körülmények között hol szenespincében, hol a múzeum udvarán megôrizték. Köszönetet mondok azoknak, akik újrafelállításáról döntöttek, és köszönetet mondok Györfy Lajos úrnak, hogy volt olyan kedves és restaurálta.

Egy nemes testtartású, régi idôk magyar tekintélyét, mûveltségét és méltóságát megidézô történelmi alkotás fel- vagy visszaállítása önmagában is elegendô lenne, hogy ide siessünk, és osztozzunk a debreceni polgárok örömében. Jövetelünknek azonban más, számosabb, meglehet nyomósabb okai is vannak. Kedves barátaim! Elsôsorban az igazságtétel. A méltányosság és a becsület védelme vezette ide lépéseinket. Ne feledjük, a magyar államalapítás ezredik évfordulójának évében járunk. Különleges pillanat ez mindannyiunk számára. Csak minden harminchatodik magyar nemzedéknek adatik ez meg. Elgondolkodtató és számvetésre késztetô idô. Arra rendeltetett, hogy a magunk tökéletlen, esendô, mégis együttérzô és ôszinte módján megkíséreljünk igazságot szolgáltatni mindenkinek, akit illet, igaz beszéd és igaz emlékezés által. És ez a történelmi elégtétel az elsôk között járt ki gróf Tisza István miniszterelnök úrnak. Rá gondolva Kányádi Sándor sorai jutnak az eszembe, aki így írt: „Az igazság ritka, de nem költözô madár a mi tájainkon, amolyan velünk telelô. Van idô, amikor hangját veszítve hallgatás erdejében fészkel, vagy lelkünk északos oldalában húzza meg magát a hazugság ráidomított vadászsólymai elôtt.”

Tisza István miniszterelnök úr a sorsnak kiszemeltje volt, de nem kegyeltje. Modern gazdaságot akart, és maradisággal vádolták meg. Igazi, korszerû, a törvénykezésen és az önkormányzatokon nyugvó szabadságeszméje volt, és a szabadság korlátozását vetették a szemére. Mélyen hívô református ember volt, és sokan a hittársak közül nem bocsátották meg neki a korát megelôzô ökumenikus gondolatot. S ami talán a legtöbbet mond, mélyen, az utolsó lehetséges pillanatig ellenezte a magyarok hadba lépését, és mégis, miniszterelnöksége java idejében neki kellett az akarata ellenére háborúba lépett Magyarország hajóját navigálnia, ráadásul ôt tették felelôssé azokért a háború okozta szenvedésekért, amelyektôl éppen ô akarta leginkább megkímélni az országot.

Kedves barátaim! Igazi magyar sors az övé. Tudta, hogy meg fogják ölni. Nemcsak onnan, hogy egyszer már rálôttek. Támadták jobbról, és támadták balról.

A magyarkodóknak nem volt elég hazafias, az idegenlelkûeknek nacionalista volt. Dühödt ellenségei és odaadó hívei egyaránt voltak. Csak közönyt nem tudott kiváltani maga iránt. Nagyvad volt, az utolsó ebbôl a fajtából. Kilôtték, több nem volt belôle. Károlyik és Kun Bélák jöttek csak utána. Hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg újra méltó formátumú, elhivatott kezekbe, Bethlen miniszterelnök úr kezébe került az ország kormányának a rúdja.

Kedves barátaim, de nemcsak az emléke elôtti fôhajtás igazította utunkat. Szeretnénk az ô vezérgondolatait is fölidézni, hogy magunkkal vihessük ôket. Ki-ki saját városába, falujába, iskolájába, de különösképpen a nagy székesfôvárosba. Magunkkal vigyük ôket, s szükség szerint újra és újra mérlegre tegyük. Segítséget, irányadást remélve saját munkánkhoz. Mert mit is mondott ez a kiemelkedô magyar miniszterelnök a szabadságról? Azt mondta, hogy a szabadság abban rejlik, hogy részt vegyünk a törvények megalkotásában és az önkormányzat terén részt vegyünk a törvények alkalmazásában is, de azután a saját közremûködésünkkel alkotott és alkalmazott törvényt tisztelni kell mindenkinek. Mit is mondott ez a kiemelkedô miniszterelnök a hatalomról? Azt, hogy az emberi ész önhitt uralomra vágyódása csak addig tart, míg gondolataink a felszínen mozognak. S mit mondott ez a kiemelkedô miniszterelnök az elhivatottságról? Százszor inkább morzsoltatom össze magam az események által, semhogy a tétlen félreállás vagy a gyávaság vádját kelljen a lelkiismeretemben elviselni. És mit állított ez a kiemelkedô miniszterelnök a történelmi materializmusról már jóval a lenini puccs elôtt? Azt, hogy nem igaz, hogy a gazdasági önérdek kormányozza az emberiséget. Nem igaz, hogy az osztályérdek a társadalmat ellenséges táborokra szakítja szét, nem igaz, hogy az osztályok gyûlölködô harcában áldozatul esnek az emberiség ideális javai. Alkotói lelki sivárságát visszatükröztetô agyrém, felületes, tudatlan, üres ideológia a történelmi materializmus. Lidércnyomás, amelyet az élet napfényének ragyogása az éjszaka homályába ûz, káros miazma, amelyet a magyar népléleknek ki kell magából vetnie. Mindezek fényében, tisztelt hölgyeim és uraim, már nem kell meglepôdnünk azon, hogy kortársai és méltó utódjai Tisza István nevét Széchenyi mellett emlegették.

S végül, tisztelt hölgyeim és uraim, idézzük meg Tisza István miniszterelnök úr talán legfôbb tanácsát, melyet ránk, az ô utódjaira, minden mai magyarra rábízott. Így írt: amely nemzet maga nem becsüli meg önmagát, hogy akarja, hogy becsülete legyen mások elôtt. Amely nemzet nem tud bölcsen élni jogaival, nem tudja alkotmányos jogait bölcs politikai cselekvésre, politikai akcióra felhasználni, a felett a nemzet felett azután napirendre tér a történelem.

Tisztelt hölgyeim és uraim, rektor úr, püspök urak, polgármester úr, tisztelt hozzátartozók, minden kedves debreceni polgár!

Legyen erônk, hogy megbecsüljük magunkat. Legyen erônk becsülni a lehetôséget, amelyet a gondviseléstôl kaptunk, hogy újra tekintélyes, utódokban, lélekben, anyagiakban gyarapodó Magyarországot teremthetünk. Adja a jó Isten, hogy a XXI. században számos hozzá hasonló, elhivatott vezetô nevelkedjék a magyarok között.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu