Az már 1998 ôszére
napnál világosabbá vált, hogy a Fidesz véresen
komolyan gondolja a „több mint kormányváltás,
kevesebb mint rendszerváltás” jelszavát. Az sem maradt
titok, hogy célkitûzései megvalósítása
érdekében nem fog válogatni az eszközökben
sem. Innen nézve 1999 a belpolitikában valóban újat
nem hozott. Annak lehettünk tanúi, hogy a Fidesz tényleg
agresszív elszántsággal dolgozik stratégiai
célkitûzései megvalósításán,
és eközben tényleg nem válogat az eszközökben.
Meg annak, ami ebbôl következett.
Országátszabási
buzgalom
Nagy kár, hogy a
rendszerváltás óta eltelt idôszak legenergikusabb,
legkövetkezetesebb és legelszántabb vezetô kormánypártja
elôtt nem olyan célok lebegnek, amelyek jobban harmonizálnak
az ország érdekeivel. A Fidesz ugyanis – nagyon indokolt
a klisé használata – jobb ügyhöz méltó
buzgalommal dolgozik grandiózus országátszabási
tervén.
Orbán Viktorék
valamikor az 1994-es választások után a fejükbe
vették, hogy az MSZP gyôzelmének és az MSZP–
SZDSZ-koalíció
létrejöttének mély, strukturális okai
voltak. Az MSZP azért nyert, mert a rendszerváltás
ellenére övé (illetve holdudvaráé) maradt
a gazdasági hatalom, és megôrizte informális
hatalmát a társadalom és az intézmények
fölött. A koalíciót pedig nem két párt
kötötte, hanem a gazdasági és társadalmi
hatalom birtokosai léptek szövetségre benne az intellektuális
élet SZDSZ által képviselt hegemónjaival. „Összenôtt,
ami összetartozik” – fogalmazott Orbán Viktor.
A diagnózis – melynek
szellemi atyja Tellér Gyula, az elsô parlamenti ciklus SZDSZ-es
parlamenti képviselôje – rendkívül pesszimista.
Lényegében azt prognosztizálta, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció
leválthatatlan. Miután ez mégis megtörtént,
kézenfekvô lett volna arra a következtetésre jutni,
hogy a diagnózis, bár tetszetôs féligazságokra
épült, téves volt. Ehelyett a kormányra került
Fidesz kemoterápiát kezdett adminisztrálni egy olyan
országnak, amelyrôl kiderült, hogy jobboldali perspektívából
is csak náthás volt, de már abból is kigyógyult.
Légkalapáccsal esett neki azoknak a „megalvadt kádárista
struktúráknak”, amelyekrôl éppen akkor bizonyosodott
be, hogy a politikai hatalmi viszonyok nincsenek beléjük fagyva.
Nem egyszerûen arról van szó, hogy megmámorosította
ôket a hatalom, bár miért pont erre lettek volna immúnisak.
Sokkal inkább az motiválja ôket, hogy tartóssá,
megismételhetôvé tegyék a csodát, a nem
MSZP (és nem SZDSZ) kormányra kerülését,
amelyet a vízen járáshoz foghatónak tartanak.
Ehhez a telléri diagnózis sugallata szerint meg kell változtatni
a gazdasági, társadalmi és kulturális élet
erôviszonyait, egyensúlyt kell teremteni, mert eddig lejtett
a pálya. Ez az, amit Fidesz-doktrínának lehet nevezni.
A Fidesz-doktrína
Vezérlô elvei
Sok minden, amit a Fidesz
kormányra kerülése óta tett – minél nagyobb
botrány keveredett belôle, annál inkább –, logikus
eleme annak a cselekvési tervnek, amely ebbôl a doktrínából
következik. A csodaszámba menô módon megszerzett
kormányzati hatalom nyújtotta lehetôségeket
nem szabad elherdálni – hangzik a vezérelv. Ebbôl adódik,
hogy a Fidesznek az állami szerepvállalásról
vallott korábbi (’94-es választási programjában
még egyértelmûen és következetesen) liberális
elveit ki kellett dobnia. Az MSZP (és az MSZP csatlóspártjaként
elkönyvelt SZDSZ) mindenre rátelepedô hatalmát
csak a végrehajtó hatalom szégyenlôsködés
nélküli kihasználásával lehet ellensúlyozni,
és különösen csak így lehet ellenhatalmi bázisokat
létrehozni a gazdaságban, a civilszférában,
a tudományos és kulturális életben, valamint
a médiában. (Tiszta szerencse, hogy a Horn-kormány
e tekintetben liberális retorikájától való
különbözés kényszere alatt a társadalomépítô
és népboldogító állam eszméjével
való barátkozást már a kormányra kerülés
elôtt meg kellett kezdeni.)
A rendszerváltás
után kialakult „konszenzusos demokrácia” a status quónak,
a fennálló hatalmi viszonyoknak kedvez, tehát fel
kell rúgni. A jogállamiság és a hatalommegosztás
elveinek, valamint a kormánytól független intézmények
autonómiájának vallásos tisztelete gátolja
a végrehajtó hatalom fegyverként való forgatását,
ezért kontraproduktív luxus, amelyet a „polgári kormány”
nem engedhet meg magának.
A másik vezérlô
elv, amely szintén logikus folyománya a Fidesz-doktrínának,
hogy a Fidesznek mint a posztkommunista hegemóniával szembenálló
pártnak a jobboldalon helye, mivel az MSZP-t és a hozzá
átállt SZDSZ-t csak jobbról, minél szélesebb
körû jobboldali összefogással, a hagyományos
magyar jobboldalra jellemzô érzelmek mozgósításával
lehet opponálni. Ennek fényében félrevezetô
az a kérdés, hogy a Fidesz vezetôi ôszintén
gondolják-e, amit mondanak, vagy csak cinikus, meggyôzôdés
nélküli hatalomtechnikusok. Idôközben nyilván
meg is barátkoztak azokkal az eszmékkel, amelyek érvényesülését
elôsegítik. De hogy ez mennyire van így, nem különösebben
érdekes. Ahhoz képest, hogy mennyire monomániásan
ragaszkodnak alapmeggyôzôdésükhöz, a hagyományos
magyar jobboldal eszmevilágához fûzôdô
viszonyuk mindenképpen instrumentális. Ez az eszmevilág
egyrészt azért hasznos számukra, mert az ellenkultúrát
valami köré szervezni kell, és semmi más nem
áll rendelkezésükre. Másrészt pedig azért,
mert önjáró módon biztosítja a közbeszéd
radikalizálódását, a kulturkampfos indulatok
elszabadulását, a kulturális-szellemi élet
kettéhasadását, és ez elvben elôsegíti
a társadalom két olyan ellenséges szavazótáborba
való szervezését, amelyek között az átjárás
pszichológiailag költséges.
Szakkényszerek
Természetesen egyáltalán
nem lenne felfûzhetô erre a szálra minden, ami 1999-ben
történt és fontos volt. A Fidesz-kisgazda koalíció
végezte a dolgát, vagyis jól-rosszul kormányozta
az országot a szakkényszerek (Niklas Luhmann) által
kijelölt meglehetôsen szûk ösvényen. Fenntartás
nélkül elismerte szakkényszernek a nyugati integráció
által támasztott követelményrendszert, noha az
az eszmevilág, amelyet saját kulturális bázisaként
kezel, rendkívül ambivalens a nyugati integráció
kívánatosságát illetôen.
Március 12-én
Magyarország Lengyelországgal és Csehországgal
együtt a NATO tagja lett. Március 24-én a NATO a koszovói
albánok védelmében tizenegy hétig tartó
légi háborút indított Jugoszlávia ellen,
így Magyarország is – passzív – hadviselô féllé
vált. Az Orbán-kormány komolyan vette a NATO-tagságból
ráháruló kötelezettségeit: szövetségesi
megbízhatóságból jól vizsgázott.
Az összképen az sem ront jelentôsen, hogy – részben
talán belpolitikai megfontolásokból – megkísérelt
olyan ellenszolgáltatást kiügyeskedni (a vajdasági
magyarok autonómiájának a háborús célok
közé való felvételét) a NATO-akció
támogatásának fejében, amelynek teljesítésében
nem reménykedhetett. (Szabó János honvédelmi
miniszter bugyuta viselkedése viszont rávilágított
arra, hogy a kisgazdákkal kötött koalíciónak
nagy ára van.) A kormány egy nehéz és bonyolult
helyzetben összességében megfontoltan és felelôsségteljesen
cselekedett, ami az MSZP-rôl nem volt elmondható.
Nem rontotta az Orbán-kormány
EU-csatlakozásunk esélyeit sem. Magyarország 1999-ben
is megtartotta elsô helyét a csatlakozási tárgyalásokat
folytató kelet-közép-európai országok
között. Nyilván lehet vitatkozni Orbán Viktornak
a nemzetközi parketten is agresszív magatartásának
célszerûségérôl, vagy arról a kormányzati
meggyôzôdésrôl, hogy a derogáció-kérelmek
számának szaporítása a nemzeti érdekek
szívós védelmezésével egyenlô.
De az Európai Bizottság októberi országjelentése
pozitív volt, ha tartalmazott is bírálatot. Egyebek
mellett szóvá tette a jelentés a kormánynak
a médiák ügyeibe való beavatkozását,
amelyet a „médiaegyensúly” megteremtésének,
a „szociálliberális médiauralom” megtörésének
vágya motivál.
A Fidesznek tehát
fontos a jobboldal integrációja, de nem mindenáron.
Legalábbis 1999-ben még nem volt az. Fórumokat teremtett
egy olyan eszmevilágnak, amelynek számos eleme összeegyeztethetetlen
a nyugati integráció gondolatával, sokat tett azért,
hogy a mainstream tiszteletreméltóság látszatát
kölcsönözze neandervölgyi eszméknek, de egy
ponton túl nem hagyta, hogy ez az eszmevilág konkrét
tetteit vezérelje. Nemcsak a nyugati integráció esetében
volt ez így, hanem a gazdaságpolitikában is. A miniszterelnök
kedvenc rádiómûsorának, a Vasárnapi Újságnak
antiszemitizmusba ojtott antikapitalizmusa nem köszön vissza
a kormány gazdaságpolitikai intézkedéseiben.
(Bár Surányi György vegzálása a jegybanki
függetlenség eszméjével szembeni jobboldali gyanakvásnak
tett gesztus is volt, nemcsak bosszú a Fidesz gazdasági programjának
elemzéséért, amely a kampány idején
szivárgott ki az MNB-bôl.)
Nemzeti kemoterápia
Leszögezhetjük
tehát, hogy a Fidesz által az országnak adminisztrált
kemoterápia 1999-ben – és mind a mai napig – azonnali katasztrófát
nem okozott. De bajt eleget, és köztük olyanokat is, amelyek
hosszú távon katasztrófákba is torkollhatnak.
A Fidesz stratégiai
célkitûzései akkor is veszélyesek lennének,
ha elvben egyet lehetne velük érteni. A társadalom fenekestül
való felforgatására irányuló nagyszabású
tervekkel ugyanis az a baj, hogy mindig szándékolatlan következményekkel
is járnak, amelyek rendszerint több kárt okoznak, mint
amennyi hasznot szándékolt következményeik hoznak.
De kezdjük azokkal
a bajokkal, amelyek nyilvánvalóak. A kisgazdapártnak
a kormányzati hatalomba való beemelése eleve nem ígért
sok jót. Az egységes jobboldal megteremtésének
szempontjából ügyes megoldásnak bizonyult, hogy
Orbán a kisgazdákat saját minisztériumaikban
hagyta szabadon garázdálkodni. Ily módon az FKGP önmagát
tette tönkre, a Fidesz pedig minimalizálni tudta saját
felelôsségét. De az országnak rengetegbe került
annak demonstrálása, hogy a Torgyán-párt alkalmatlan
az ország vezetésében való részvételre.
Pepó Pál ámokfutására szeptember elején
figyelt fel a közvélemény, amikor elindította
Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója elleni
vendettáját. Pedig Pepónak sokkal több van a
rovásán. Mérhetetlen károkat okozott a környezetvédelem
ügyének, a kevés környezetvédelmi szakember
közül több tucatot kényszerített pályaelhagyásra.
„Egy éven belül hét környezetvédelmi felügyelôség
élén kilenc ízben hajtott végre személycserét,
átalakította a Környezetgazdálkodási Intézetet,
és leváltotta teljes vezérkarát, átszervezés
címén pedig 49 fôt helyezett át a földmûvelési
tárcához” – írta a HVG év végi számában.
Persze a kompetenciát
és tetterôt sugárzó Fidesznek is volt olyan
minisztere – Deutsch Tamás, aki sikeres államvizsgája
jutalmaként az év elsô napján kapott bársonyszéket
–, aki csetlô-botló agresszivitásával csak azért
nem okozott túl nagy kárt, mert a magyar focin nem lehet
rontani. De Kovács Attila MLSZ-elnök elleni háborúja
éppoly elfogadhatatlan volt jogállami szempontból,
mint Aradi Csaba Pepó általi kinyírása – függetlenül
a két célpont minôség- és karakterbeli
különbségétôl.
Pepó és Deutsch
jogállami elvek iránti demonstratív módon mérsékelt
tisztelete nem két inkompetens miniszter egyéni eltévelyedése
volt. A törvények kijátszása, az alkotmányos
és törvényes keretek feszegetése, sôt alkalmankénti
áthágása, 1999-ben is kormányzati gyakorlat
volt, azóta is az, mint ahogy ezt több politikai elemzô
érzékletesen leírta. Az Országgyûlés
ülésrendjének önkényes megváltoztatása,
alkotmánybírósági határozatok önkényes
értelmezése, az ellenzéki önkormányzatok
„kiszárítására” irányuló törvénytelen
igyekezet, bírói ítélet figyelmen kívül
hagyása a négyes metró ügyében, a Nemzeti
Színház felépítése körüli
túlságosan kreatív jogászkodás, a táblabíróságok
felállításának elmulasztása, a médiakuratóriumok
kormánypárti megszállása még csak nem
is kimerítô lajstroma a Fidesz vezette kormány 1999-ben
elkövetett jogszerûtlen önkényeskedéseinek.
Ezek közül nyilvánvalóan
a parlament folyamatos ülésezésének beszüntetése
a legsúlyosabb kihágás. Ebben az esetben mind a cél,
mind a cél elérését szolgáló
eszköz az alkotmányosság kereteit feszegette. Egy kormánynak
joga van azon eltûnôdni, hogy miként tudná csökkenteni
az ellenzék hatékonyságát. De parlamenti demokráciában
az ellenzék hatékonyságának a parlament devalválása
árán való csökkentése nem lehet cél.
Ha egy kormánytöbbségnek ez eléggé el
nem ítélhetô módon mégis eszébe
jut, bele kell nyugodnia, hogy az ellenzék a változtatáshoz
nem járul hozzá. Nem cselekedhet önkényesen,
és ezt nem rejtheti olyan jogi fügefalevél mögé,
amely egy zugügyvédet is pirulásra kényszerítene.
Végül az alkotmánybíróság elmarasztalását
nem értelmezheti jóváhagyásként, kihasználva
azt a körülményt, hogy a mulasztásos alkotmánysértésnek
nincs szankciója. (A médiakuratóriumok kormánypárti
megszállása, amely hasonló módszerekkel történt,
csak azért esik enyhébb megítélés alá,
mert a közszolgálati rádió és televízió
mégsem demokratikus alapintézmény.)
„si vis pacem, para bellum”
A Fidesz-doktrína
szerint a gazdasági és kulturális hatalom újraelosztására
a demokrácia kibontakoztatása, a rendszerváltás
megmentése érdekében van szükség. A Fidesz
tehát meghirdetetett szándéka szerint a demokrácia
védelmében használ a demokrácia minôségét
rongáló eszközöket. A kliensrendszer ellen akar
saját klientúra megteremtésével harcolni. Azért
szeretné saját hatalmát tartóssá tenni,
mert veszélyesnek tartja egy politikai monolit tartós kormányzását.
Azért törekszik az MSZP hatalmát konszolidáló
kétpártrendszer megteremtésére, mert azt szeretné,
ha az MSZP eltûnne a politikai életbôl. Azért
cselekszik a késô kádári logika szerint, mert
szeretné felszámolni a késô kádári
logika érvényességét.
Mindebben nyilván
fontos szerepet játszik a nyers hatalomvágy, és az
ezt leplezô képmutató bújócskázás.
De részben ennél is veszélyesebb dologról van
szó. Tölgyessy Péter írta le több ízben,
hogy a Fidesz politizálásának rákfenéje
a háborús észjárás. Ebben Tölgyessynek
mélyebben igaza van, mint ahogy ez fejtegetéseibôl
kiderül. A háborús észjárással
nemcsak az a baj, hogy kártékony, szükségtelen
és kontraproduktív durvulásra ösztönöz.
A háborús észjárással, a háború
logikájával az a legnagyobb baj, hogy eredendôen és
lényegileg különbözik a béke logikájától,
amelynek a demokratikus politikai versengést jellemeznie kell. Edward
Luttwak, a katonai stratégia neves amerikai szakértôje
mutatott rá, hogy katonai stratégák nem találnak
semmi furcsát paradox állításokban, mivel a
háború logikája paradox logika. A „si vis pacem, para
bellum” (aki békét akar, készüljön a háborúra)
paradox logikája civilek számára is értelmezhetô,
a „leromboltuk a falut, hogy megmentsük” kijelentésé
már kevésbé (egy amerikai parancsnok tette a vietnami
háborúban), noha ennek is van értelme, a falut ugyanis
katonai értelemben valóban megmentették a Vietkongtól.
De ennek a paradox logikának nincs érvényessége
az élet semmilyen más területén, így a
demokratikus politikai versengésben sem. A demokráciát
nem lehet lerombolása révén megmenteni, nem lehet
néhány utolsó nagy törvénysértést
elkövetni, hogy a jövôben minden törvénysértés
lehetetlenné váljon.
A féligazságokat
tartalmazó diagnózisra épülô Fidesz-doktrína
olyan cselekvési tervet adott a kormánynak, melynek megvalósításával
nem izmosabbá, hanem gyengébbé válik a demokrácia.
Már a társadalomátszabási terv azonnal észlelhetô,
közvetlen hatására is. Közép- és
hosszú távon még súlyosabb károk keletkezhetnek,
köztük olyanok is, amelyek elôreláthatatlanok. A
társadalom bonyolult szerkezet, a társadalmi csoportoknak
nem lehet menetparancsot adni. A háborús észjárás
pedig ragályos.
A Fidesz vezérei
feltehetôleg kéjes elégtétellel figyelték,
hogy az SZDSZ a súlyos 1998-as választási vereség
után képtelen volt talpraállni. De az bizonyára
tompította efelett érzett örömüket, hogy az
év végére az MSZP már magasan vezette elôttük
a népszerûségi listákat. Vagyis a Fidesz 1999-ben
sok mindent elért: elmozdulás történt a számára
elônyösnek gondolt kétpártrendszer irányába,
sikerült kormánybarát közszolgálati rádiót
és televíziót létrehoznia, kormánybarát
történelemkutató intézetet gründolnia, az
’56-os Intézettôl a költségvetési támogatást
megvonnia stb., csak éppen ha decemberben választások
lettek volna, az MSZP abszolút többséget kapott volna.
Tehát a Fidesz elképzelései már ilyen rövid
távon sem váltak be tökéletesen. Azt pedig lehetetlen
elôrelátni, hogy mit hozna hosszú távon a kétpártrendszer,
ha a háborús észjárással sikerülne
kikényszeríteni. Jó okkal feltételezhetô,
hogy inkább rosszat – esetleg igen rosszat –, mint jót.
A legkopásállóbb
hagyaték
A kulturális élet
és a médiaviszonyok jelentôségének túlbecsülése
értelmiségiek által gyakran elkövetett hiba.
Ráadásul annak a folyóiratnak a szerzôi és
olvasói, amelyben ez az írás megjelenik, abba a körbe
tartoznak, amely kárára a kormány a kulturális
hatalmi viszonyokat meg akarja változtatni, és ebbéli
igyekezetének azonnali és közvetlenül érzékelhetô
kellemetlen kihatásai vannak. Mégsem hiszem, hogy elfogult
vagyok, amikor úgy gondolom, hogy a szellemi élet – és
ezen belül a média – viszonyaiba való kormányzati
beavatkozásnak lehet hosszú távon a legkártékonyabb
hatása, olyan hatása, amelynek a következményei
beláthatatlanok. Nem az ad okot aggodalomra, hogy „szoclibnek” bélyegzett
kulturális intézményektôl forrásokat
vontak meg, „nemzeti-keresztény-konzervatív” intézményeknek
pedig forrásokat juttatnak. Ez csupán a „három té”
politikájának fideszes utánérzése, a
„két té” politikája, amely elvileg természetesen
helytelenítendô, a csak tûrteknek kellemetlen és
általában vérlázító. Aggodalomra
annak egy része ad okot, ami a támogatott körbe bekerült,
amire a két té politikája ráütötte
a szalonképesség pecsétjét, ami hivatalosan
elônyben részesítendô az SZDSZ „álliberalizmusával”
szemben. Az, ami még néhány évvel ezelôtt
is hetekig tartó botrányt okozott, ma gyakran észrevétlenül
hangzik el. A Fidesz által tartott védernyô alatt a
szélsôjobb olyan kérdéseket tematizált,
amelyek a Fidesz kormányra kerülése elôtt nem
voltak a mainstream nyilvánosságban tárgyalhatók.
A mainstream közvélemény ingerküszöbe magasabbra
került. Olyan jelenség játszódott le, amelyet
Patrick Moynihan amerikai szociológus és nyugalomba vonult
szenátor defining downnak nevezett:
a deviáns megnyilvánulások
megszaporodására a közvélemény komfortérzete
megôrzése érdekében úgy reagál,
hogy szigorúbb kritériumokat alkalmaz a deviancia definiálására,
és így tartja azt szinten.
A szélsôjobboldali
nézetek nem operatívak, nem határozzák meg
a kormány cselekvési irányát. Ezt úgy
is lehet mondani, hogy a kormány nem szélsôjobboldali,
nem antiszemita. De ez a nem szélsôjobboldali és nem
antiszemita kormány saját kulturális háttere
részének ismeri el a legkacifántosabb szélsôjobboldali
és antiszemita nézeteket is. Erkölcsi védelmet
és pénzügyi támogatást nyújt nekik
a „szoclib” establishmenttel szemben.
Nincs olyan érett
demokrácia, ahol a magyar közszolgálati rádió
és televízió egyes mûsoraiban, valamint egyes
kormánybarát sajtótermékekben propagált
nézetek olyan nyilvánosságot kapnának, mint
nálunk. Nincs olyan érett demokrácia, ahol a kormány
által preferált rádiómûsorokban és
lapokban a demokráciát népámításnak
mutatják be. Nincs olyan érett demokrácia, ahol a
kormány pozitívan diszkriminál szélsôjobboldali,
nácigyanús eszméket a baloldali eszméket ellensúlyozandó.
Az az amerikai polgár, aki a Vasárnapi Újságban
hallható, a Demokratában olvasható antiszemita uszításhoz
hasonlóra vágyik, neonáci weboldalakra van utalva.
Ebbôl nem következik
szükségszerûen, hogy nem létezhet demokrácia
ott, ahol a szélsôjobboldali, kvázi náci, antiszemita
eszméket és eszmeforgácsokat a liberalizmus, a szociáldemokrácia,
a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia eszméivel
elvileg egyenrangú antropológiai hipotézisekként
kezelik. De erre még nem volt példa. Lehet attól tartani,
hogy ez nem vezet jóra.
Nem elképzelhetetlen,
hogy a Fidesz-kormány legkopásállóbb hagyatéka
egy olyan nagy létszámú szubkultúra lesz, amely
posztmodern úzus szerint identitásában fogja magát
sértve érezni, ha nem kapja meg a neki kijáró
tiszteletet azért a vélekedéséért, hogy
a vérvád igaz. Amely igaza tudatában fog magának
fórumot, mûsoridôt követelni, esetleg pozitív
diszkriminációt a múltbeli háttérbe
szorításért, hogy sikeresen versenyezhessen.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu