Havas Bálint
Plakett

Aligha van a Beszélõnek olyan olvasója, aki ne látta volna még a Nyugat címlapját. Mégis, egy képzeletteli, aktív pillantást – idõnként – az ilyen jól ismertnek hitt jelenségek is megérdemelnek. A címlap a folyóirat homlokzata, mondhatnánk képletesen szólva. És ez a metafora ebben az esetben nem tûnik túlzásnak, tekintve, hogy a Nyugat emblémája valóban olyan, mint egy – tipográfiai architektúrába illeszkedõ – épületszobrászati elem. Szobrászati mû, egy plakett reprodukciója. A Nyugat címoldalán látható képhez – az alkotó szobrász – Beck Ö. Fülöp önéletrajzában a következõ megjegyzést fûzi: „fényképes cinkográfia útján reprodukálták, de ezt nem jól lehetett látni a szürke fedél papirosán.” Való igaz, életlennek tûnik a kép, a nyomdatechnika távolságot teremt mû és nézõje között. Meglehet, ezért is támad olyan érzésünk, mintha a közvetlenül elõttünk fekvõ papíron lévõ embléma valójában egy épületszobrászati alkotás volna, amelyhez – lévén túl magasan – nem tudunk közel menni, amelynek csak távolnézeti képe létezik.
Mégis azt javaslom, hogy tekintsük meg közelebbrõl ezt a képet. Erre bátorít az is, hogy utóbb maga a szerzõ mintha ugyancsak közelebb lépett volna saját munkájához, tovább finomította, pontosította a dombormû rajzolatát. „Már 1907-ben mintáztam egy változatát, erõsen domborút, ez azonban nem jutott el a sokszorosításig. Íróbarátaim akkoriban készültek a Nyugat folyóirat kiadására, meglátták nálam ezt a Mikest, és címlapjukra jelképül felhasználták. (…) A következõ évben, 1908-ban, még egyszer megmintáztam az érmet, egészen lapos, leheletnyi plasztikával.”
Ez utóbbi, a Nyugat címlapján reprodukált érem egy évvel késõbbi keltezésû, végleges változata alapján készítettem egy ceruzarajzot, amely a Beszélõ e számának címlapján látható. Rajzom az eredeti mûvel pontosan megegyezõ méretû.
A munka megkezdésekor ugyanis a plakettet a rajzlapra helyeztem, és körülrajzoltam körvonalát. Ezt a papíron elõre kijelölt területet töltöttem meg a rajzzal, apránként rögzítve megfigyeléseimet, tekintetemmel bejárva az elõttem lévõ dombormû felszínét. Hasonlóan ahhoz, mintha egy szigeten sétálnék, és ezen keresztül határoznám meg a képen a papír vízszintjébõl kiemelkedõ domborzatot. Így ez a rajz egy sajátos geográfiai mûvelet eredménye, nem más, mint a domborzat mélység-magasság adatainak lefordítása tonális értékekre, a jelenséggel egyméretû, a valósággal megegyezõ részletességû térkép, a lehetséges legközelebbi nézet.
Az ilyesmi nem arra való, hogy közelrõl nézve majd kiderül az adott tárgyról valami, amit távolról nézve még csak nem is sejthettünk volna. Ez nem nyomozati anyag, nincsen új információ, amely az ügy megoldásán nagyot lendítene. Egy kép más módon informatív. A vele eltöltött idõ, az odafigyelés ebben az esetben arra való, hogy apránként meg tudjuk nevezni azt, amit már az elsõ pillanatban is láttunk, hogy lehetõvé tegyük felszínre jutását, jelen idejûvé válását mindannak, amit már tudunk. Ha reakcióinkhoz képesek vagyunk hozzárendelni azokat a tapasztalatokat, amelyek kiváltották õket, a magunk számára elfogadhatóbbá, ezáltal felszabadultabbá válhatnak. Viszonyunk az adott tárggyal életre kel.
Hiába nézzük e plakettet napestig, ismereteink az ábrázolt íróról, az ábrázoló szobrászról mennyiségi értelemben nem gyarapodnak. Minél tovább nézzük azonban, annál többet tudunk meg arról, hogy mi magunk hogyan is látjuk azt. Robusztus görög harcos, sisakban, oldalán fegyverrel, írott szó fölé hajol. Baseballjátékos levelet ír az öltözõben. Megérthetjük lassan, hogy hõsünk nyilvános szerepköre és aktuális tevékenysége nem szükségszerûségként feltételezik egymást. Ennek következményeként a cselekmény jelentõsége a lehetõ legszélesebb körû, a cselekvõ szellemi függetlensége azonban a lehetõ legcsorbítatlanabb. Hazafi számûzetésben – e szintagma történeti kopársága egyszeriben az ideális alkotói helyzet érzékletes leírásává változik.
Mikes Kelemen az egyik legelsõ író volt a magyar irodalom történetében, aki nem önmagának, hanem a közönségnek írt, és a levélforma eredete mûvében minden bizonnyal ez. Igaz, hogy közönsége csupán egyetlen – ráadásul képzeletbeli – személy, mégis, ezáltal munkájában az olvasó már az alkotás pillanatában megjelenik. Életmûve életfogytiglan tartó magányban született, ugyanakkor egyik legfõbb irodalmi invenciója, hogy az általa írt szöveg folyamatos párbeszédet feltételez.
A Nyugat fedlapján látható érem esetében tán nem is annyira Mikes Kelemen személyes világába nyerünk bepillantást, mint inkább szerephelyzete tárul fel elõttünk. Mást és máshol csinál, mint amit és ahol – nyilvános szerepébõl következõen – kellene. Ne feledjük azonban, minden kép önkép, nemcsak leírás, hanem vágy is. Ilyenformán a képi közlés elõjele megváltozik, a számûzetés határozottan pozitív csengésû fogalommá válik. A számûzetés itt megbízás, intézmény, amely lehetõvé teszi, hogy a nyilvános szerep által meghatározott és diktált jelenlét a vágyott tevékenységgel helyettesíthetõ legyen. A számûzetés ténye megengedi a térbeli, az idõbeli és a lélektani távolságot a számûzött saját szerepétõl – mintegy otthon hagyhatja azt. Autonómiát biztosít, mi több, az alkotáshoz szükséges minimális infrastruktúrát is, egyszersmind megmarad a szerepéhez tartozó nyilvánosság, személye része a köztéri párbeszédnek. Egy irodalmi folyóirat ebben az értelemben a számûzetéshez hasonlatos, ám kétségtelenül korszerûbb kulturális intézmény.
A folyóirat címlapján reprodukált érem alkotója életének errõl az idõszakáról, az 1907-es esztendõrõl a következõket írja. „Tapasztalataim megmutatták, hogy szobrász ábrándjaim megvalósításáért akkor tudtam elõrevivõ lépést tenni, ha egy-két hónapra újra és újra sikerült magamat kiszakítanom érmemegrendeléseim világából. (…) És minden újabb kísérleti nekifutás után az az érzésem támadt, hogy csak kitartó magam-nekiszenteléssel, hosszan tartó állandó munkával tudnék érdemleges eredményekig eljutni. (…)
A szobrászati probléma így életproblémává dagadt mindjárt az elején. Az életemet megoldani látszott szükségesnek elõttem, hogy megoldhatókká váljanak a magam elé tûzött, de csak a továbbiakban részleteiben is tisztázható feladataim. Ezeknek megsejtésével felébredt érdeklõdésem olyan mûvésztársaim élete iránt, kik azt mûvészeti céljaik érdekében átalakították. (…) Folytonos plakett munkák között, mégis ilyen példákon és a saját életmegoldásom feletti tépelõdéseken jártatva eszemet, végre elhatározásra jutottam magam is.”
A kép továbbra is távolnézeti, ismereteink ugyanolyan rossz felbontásúak maradtak, önmagunkról, nézõi helyzetünkrõl azonban többet tudunk. A felfedezõút eredménye, újdonsült térképünk nem tájleírás, hanem az önmagunkkal kapcsolatos tájékozódás eszköze. A dombormû alighanem az akkor harmincnégy éves szobrász saját alkotói helyzete, értelmiségi mivolta, lehetõségei feletti tépelõdésének képi összefoglalása. Köztéri képként, a Nyugat szellemi épületének homlokzatán, egy szélesebb értelemben vett önkép összefoglalásának tekinthetõ. A közönség körében is kétségtelenül sikeres mû, melyet – a szerzõ saját szavai szerint – „sokan máig is legkülönb munkáim egyikének tartanak. Azóta sokszor kellett újra és újra veretnem és még ma, harminchat-harminchét év után is akadnak igénylõi.” Köztéri képeink történetében azon ritka mûvek egyike, amelynek esetében az értelmiségnek saját szerepét illetõen a közönséggel (és nem az adott köztér felett aktuálisan erõszakot gyakorló hatalommal) sikerült megegyezésre jutnia.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/