Gyermekkor?

Csodálatos gyerekkorom volt. Kunágotán születtem, Békés megyében, 1936. március 19-én, ott éltem le a fiatalságomat. Nyolcéves voltam, amikor a németek megszállták az országot. Malinovszkij marsall második ukrán frontja is borzalmas nyomokat hagyott bennem. De ennek ellenére nagyon szép életem volt ott. Az õseim mind parasztemberek voltak. Az édesapám és az édesanyám már értelmiségi volt, de minden más õsöm parasztember.

Mivel foglalkoztak a szülei?

Az édesanyám tanítónõnek készült, de már nem tanított, mert közben férjhez ment az édesapámhoz. Édesapám, szegény, hadiárva volt, mégis a hitelszövetkezet igazgatója lett. A Horthy-rendszerben nem volt könnyû az elõmenetel, de a tehetségeket fölkarolták. Észrevették, hogy édesapám rendkívül jó szervezõ.

Szóval nem is gazdálkodtak a szülei?

De gazdálkodott az édesapám, sõt mintagazda volt, úgyhogy nagyon nagy elismerést szerzett a nevünknek, mert a falunkban parasztemberek éltek, és annak ellenére, hogy õ már úr volt, soha nem tagadta meg, hogy kik voltak a szülei, és nagy támasza volt a falusi embereknek. Az édesanyám pedig nagyon humánus személy volt. Emlékszem, egyszer a háború elõtt, amikor én még egész kisgyerek voltam, mentünk valahova lovas kocsival, és az úton ment egy kérges sarkú, mezítlábas cigányasszony. Az édesanyám fölvette. Én odaszólok anyukámnak, hogy bepiszkolódik a szép sárga pokróc. Akkor anyám elmondta a leckét egy életre, hogy fiam, azt ki lehet mosni. De nézd meg azt a fáradt asszonyt!

Mekkora földön gazdálkodtak?

Tizenvalahány holdon. Mi nem voltunk gazdagok, bár apám sok mindent csinált, szinte ötven évvel megelõzte a korát, mert abban a kis faluban épített egy bevásárlóközpontot, ahol volt fodrász, cipész, cukrász, gazdakör, fogorvos. Arra, hogy mennyire népszerû volt az édesapám, egy példa: az 1956-os forradalom alatt volt egy kis lincshangulat a faluban, az egyik kommunistát meg akarták lincselni. Ezt az édesapám akadályozta meg, háziõrizetbe vetették az illetõt a nemzetõrséggel, hogy majd a bíróság dönt. Az illetõ öngyilkos lett, és az édesapámat meg akarták hurcolni, s ennek a Baka Károly nevû embernek az özvegye ment tanúskodni az édesapám mellett, hogy semmi köze az édesapámnak a férje halálához. Az apámnak el kellett hagynia a falut a Kádár-rendszer terroréveiben. 1962-ben meghalt, és nem is engedték a faluban eltemetni. Amikor harangoztak neki, sokan kimentek a temetõbe a tiszteletére.

Ön nyilván úri fiúnak számított a szegény gyerekek között.

Képzelhetik, mennyire voltam én úri fiú, de a szegény gyerekek között, akik télen klottgatyában jöttek iskolába, annak számítottam, és üldöztek is ezért. Soha életemben nem verekedtem, mindenki megvert büntetlenül. Beteges, nyápic gyerek voltam, háromszor csinálták meg a koporsómat, minden betegségen átmentem, ami volt. Aki meg akart verni, az megvert. Legfeljebb elszaladtam, ez volt az egyetlen, amit tudtam csinálni. A falunkban két iskola volt. A jobb módú gazdák iskolája a nagyiskola, a kisiskola pedig a szegény embereknek. Az apám oda íratott be. Egy zsidó fakereskedõ fia is oda járt. Egy pajszlis gyerek. Két gyereket üldöztek az iskolában, engem meg azt a zsidó gyereket. És mindig a pajszliját húzogatták. Azért utáltam a szüleit, hogy miért teszik ki ezt a gyereket ennek a procedúrának. Nem tudtam én, hogy mi a zsidóság, mi a pajesz, semmit. Kisgyerek voltam. Mi voltunk az üldözöttek. És azután elvitték ezt az én üldözött barátomat, eltûnt, semmit sem tudok róla. A házunkban volt egy bolt, amit egy Reichmann nevû zsidó család bérelt, a nagyapám nagyon jó barátjuk volt. Reichmann felesége a falu angyala volt, sokat segített, a boltból nem küldtek el senkit, ha nem volt pénze. És ezeket is elvitték. És borzasztó lelki válságon ment keresztül a családom, az édesanyám, a nagyapám, hogy elvitték a barátját, és nem tudunk tenni semmit.
Az egyik német katona elvette az egyik gyerektõl a biciklit, és biciklizett a falu fõutcáján. Nagy, testes pofa volt, és ahogy ült a biciklin, kacsázott, mert lent volt az ülés, a lábai kint voltak, a feneke, mint két hájtömeg, lelógott. Ez nagyon mély nyomot hagyott bennem. Késõbb erre emlékeztetett a ’90-es választási plakátokon az az orosz katona, akinek a tarkójára rá volt írva, hogy továrisi konyec.
Kimentünk egy tanyára, hogy ott meghúzódjunk, és jöttek a csendõrök, hogy az apám vonuljon be, amikor már ott dörögnek az orosz ágyúk. Ez már 1944. október 15-e után történt. Apám elõtte a fronton volt, de hazavezényelték, és mint gazdasági szakembert leszerelték. A csendõrök elmentek, apám szedelõzködött, nagyapám pedig, aki nagyon békés ember volt, elõjött a pisztolyával. Egy nagy forgópisztolya volt neki, és azt mondja: fiam, neked itt vannak a gyerekek meg a családod, a haza neked most ez, ezt kell védeni. Csak a testemen keresztül. Nem is ment el. Aki akkor elment, nem jött vissza senki.
A nagyapám, aki baloldali érzelmû ember volt, ezzel a Baka Károllyal, akirõl már beszéltem, s akivel nagyon jóban voltak, mindig hallgatták a londoni és a moszkvai rádiót. Érdekes ez, hisz a nagyapám, akárcsak a nagyanyám, nagyon vallásos ember volt, nála aztán a kommunizmus nem jöhetett szóba… A nagyapám várta cigarettatárcával az oroszokat, kint a tanyán, a kukoricásban. Az orosz nem cigarettát vett, hanem elvette a cigarettatárcát mindenestül. Ez rettenetes volt. Nagyapámat nagyon megrendítette a felszabadulás. Bementünk a faluba, és amit ott láttunk… Édesapámnak azt mondta: „Nem ezt vártuk, fiam.”

Testvérei voltak?

Volt egy öcsém és van egy húgom. Az öcsém tavaly lett öngyilkos. Alkoholista volt a szerencsétlen, egy végtelenül rendes fiú volt, imádtuk egymást. Nem tudta megemészteni a rendszerváltást. A nyolcvanas években kivittem õt Amerikába, akkor õ ott teljesen meghasonlott. Mert egyébként nagyon jó szakember volt, részt vett az összes nagy szocialista építkezésben, a tiszalöki erõmûtõl kezdve mindenütt, és itt Budapesten is valami technológiai kutatóintézetben dolgozott. Neki mindig azt mondták, hogy mindenhol a szovjet az élenjáró, kijött Amerikába, és akkor nagyon megzavarta a gondolkodását, amit ott látott. Kimegyünk egy munkára, felhívom a telefontársaságot, hogy most megyünk, és kérünk telefont a munkahelyre. Megpakoltuk a teherautót, felraktuk az árut, és mikor kiértünk a munkahelyre, ott áll egy kisteherautó, és szerelik fel a telefonfülkét. Az öcsém ettõl majdnem sokkot kapott. Az öcsém Kádárt János bátyámnak mondta, engem pedig disszidensnek, a húgomat meg lekommunistázta. Építette a szocializmust, és valóban elsõ osztályú szakember volt, nem bírta ezt a váltást. De alig volt pénze, néha szinte éhezett. Én ezt nem is tudtam, az élettársa mondta el. A húgom nálam tizennégy évvel fiatalabb, persze párttag volt, most Békés megye büntetõtanácsának az elnöke.

A szovjet rendszerben az apja már nem lehetett sem mintagazda, sem hitelszövetkezeti elnök. Mihez kezdett a család?

A hitelszövetkezetnek volt egy szobája és volt egy tárgyaló, egy belsõ szoba. Édesapám ott tartotta a kabátját, esernyõjét. Az államosításkor Békéscsabáról bejött egy téglagyári munkás, és azt mondta, hogy adja oda a kulcsokat. Édesapám odaadta, és be akart menni, hogy vegye a kalapját meg az esernyõjét. Nem lehetett.

Csak a föld maradt ezek után?

A föld maradt, és nagyon sokat gürcöltünk. Én kitûnõ tanuló voltam végig, de aztán egy kis baj történt. Akkor volt a görög polgárháború, és az úttörõújságban volt egy cikk, hogy a görög fiatalok milyen röpcédulákat terjesztenek, és hogy az úttörõk kövessék a példájukat. Hát követtük. És a harangozó fiával, mi szépen elkezdtünk röpcédulákat gyártani. „Halál Rákosira, akasszák fel Rákosit” stb. Ezeket szépen széthordtuk a faluban. Odatettük a kapura, titokban, az éj leple alatt, ahogy az újságban volt. Azonnal kijött Békéscsabáról egy nyomozó, mert mindenki beszolgáltatta a röpcédulákat. Józsa Lacit fedezték fel elõször. Kapott egy pofont, és gyorsan elmondta, hogy ki volt a társa. Engem napokig vallattak a községházán, éjjel-nappal, nem hagytak aludni semmit. Egy alma meg egy pisztoly volt az asztalon. A szüleim majdnem megõrültek. Két embert akartak belekeverni az ügybe, hogy tõlük kaptuk az ötletet: a katolikus papot és az édesapámat. A papot, Krajnai Houdolin Lajost mindenki imádta a faluban. Agyon is verték késõbb a kommunisták, bottal, az utcán, mert amikor már csak a templomban lehetett hittant tanítani, a templom mindig tele volt gyerekekkel. Ez lett a veszte. Ha más konspirációt akartak volna, talán megtörtek volna, de se a papot, se az apámat nem hagytam.
Egy hétig tartott a vallatás. Aztán fegyverrejtegetéssel is gyanúsítottak. „Igen, van fegyver is”, mondtam, hogy hol, s a battonyai és kunágotai út keresztezõdésébe kirendeltek kulákokat ásni, de persze nem találtak semmit. Már berregett az autó, hogy viszik az apámat – szóval borzalmas volt. Olyan pszichológiai nyomás alá tettek, de ezt a két embert nem hagytam. Kijött a békéscsabai kémelhárítás fõnöke, egy hosszú, magas ember. Állok elõtte a községháza termében, ott vannak a detektívek is, és ez az ember engem bolondnak nyilváníttatott. „Bolond ez a gyerek” – mondta.

És mi lett önnel az általános iskola után?

Kitûnõvel végeztem, de nem tanulhattam tovább a röplapügy miatt. Felmentem hát Pestre, hogy ipari tanuló leszek, és elkerültem egy építõipari vállalathoz. A Károlyi-palota háborús romjait hordtuk el a nyáron, és akkor jelentkeztem ipari tanulónak. Megkérdezték, mit csinálok. Építõipari segédmunkás? Ó, a nép fia, ez kell nekünk, felvettek lakatosinasnak. Az egy óriási dolog volt akkor. Kikerültem a Beloiannisz gyárba, ott voltam egy évig, négyszáznyolcvan inas volt, és az elsõ három hónapban elvégeztem az összes tanmeneti munkát, és kihelyeztek különféle mûhelyekbe. A többiek még a tanmeneti munkát reszelgették. Abban az évfolyamban a négyszáznyolcvan inas között az elsõ hat között végeztem.
A második évben kihelyeztek Újpestre a Rádiófelszerelések Gyárába.

Az egy hadiüzem volt.

Igen. Fülhallgatókat csináltam Kínába. De annyit, hogy csuda. Mondom: hány ezer tank van Kínában? Aztán egy titkos üzembe kerültem, ahol híradástechnikai dolgokat készítettünk, a jobb tanulókat oda helyezték. Négyes kategóriában szabadítottak fel ’53-ban.

Nem érte utol a híre?

De, éppen a legrosszabbkor ért utol a káderlapom. Éppen át akartak helyezni a Telefongyárba, Magyarország legtitkosabb híradástechnikai üzemébe. Volt nekem egy Czigler József nevû fõnököm, nagyon jó ember volt, és mondtam neki, hogy „Czigler szaki én nem akarok innen elmenni”, mert itt olyan jól éreztem magam, és csodálatos dolgokat csináltam. Ahogy én ott siránkozom, hívatnak a pártirodára. Bata István honvédelmi miniszter felesége volt a párttitkár, és az a nõ ott mindent rám zúdított, hogy a nép ellensége vagyok, és be akarok férkõzni ide meg oda. Majdnem szívszélhûdést kaptam, olyan vádakat szórt rám. Mikor ott állok félholtan, beront Czigler, és letolja a párttitkárnõt, hogy mit akar, sír a gyerek a nyakamon, nem akar innen elmenni, dicsért engem agyba-fõbe, hogy ne helyezzenek el. A nõ le volt forrázva, mert nem éntõlem tartott, mert én nem számítottam, hanem az volt a lényeg, hogy racionalizáltak. Nem maradhattam ott, kidobtak az utcára. Kitûnõ bizonyítvánnyal. Maradt a bánya- vagy építõipar.

Úgy sejtjük, nem eleve lakatosnak készült. Nyilván más pályát szánt magának az édesapja. Nehéz lehetett a falusi elitbõl belecsöppenni a pesti proletáréletbe.

Én az édesapámat annyira tiszteltem és becsültem, hogy soha, még gondolatban sem mondtam volna neki nemet. Az édesapám az egyikõnket ügyvédnek, másikunkat orvosnak szánta. És egyikõnknek sem sikerült. Gyerekkoromban az udvarunk egy részén napraforgószárból, sárral betapasztva csináltam egy kis mûhelyt, összeszedtem a kicsorbult kalapácsokat, szerszámokat, én ezekkel bíbelõdtem szívesen. Biztosan az ügyvédség is ment volta nekem, de nem akartam én ezt olyan nagyon. Tulajdonképpen a röplapügy meg is oldotta az én pályaválasztásomat. Anélkül, hogy az édesapámnak ellent kellett volna mondani. Az az érzésem egyébként, hogy valamikor mégis ellentmondtam volna neki. Mert engem ez érdekelt, a kézzel való munka, a vas, az alkotás, ilyesmi. Tehát igazán nem vágyódtam szellemi pályára. Illetve: eredetileg papnak készültem. Ez vonzott, ministráns is voltam, és úgy volt, hogy az utolsók között, aki még mehettek Rómába tanulni, én is ki tudok menni. De a plébánosunk, aki felfedezte, hogy én nem vagyok annyira buzgó hívõ, behívott, és eltanácsolt a papi pályáról.

A két fiúból tehát munkás lett, és a késõn született kislányból lett jogász?

Így van, pontosan. Az édesapám kívánsága így valahol mégiscsak teljesült.

Pesten munkásszállón lakott?

Igen. Be volt írva a munkakönyvembe, hogy racionalizáltak. Ez egy olyan ítélet volt, hogy csak a bánya- vagy építõipar maradt. Mondtam, hogy bányába nem megyek, építõiparba viszont elmentem több helyre is munkát keresni. Borzalmas munkaköröket láttam. Egyszer aztán bementem a VIII. kerületi épületszerelõ vállalathoz a Kisfaludy utcába, a munkaügyi osztályra. Én mindig parasztosan öltöztem, és életemben nem mondtam ki azt a szót, hogy elvtárs. Egyszer sem. Mindig úgy forgattam a szót, hogy ne kelljen kimondani. Bemegyek, állok a pultnál, a nõ csak néz, hogy mit akarok. Bejön egy úr, és azt mondja, azt az embert vegyék fel. Ördögh Zoltánnak hívták ezt a mérnököt. Elõször Kínának gyártottunk rádióadókhoz hûtõberendezést.

Sokat köszönhet önnek Mao Ce-tung.

Hogy õszinte legyek, nem is tudtam akkor, hogy ki is az a Mao Ce-tung. Itt zárt világ volt. A gyûléseken, ahová betuszkolták az embereket, mindenki hallgatott. Páran felálltak, megadták a tónust, ki voltak osztva a szerepek, és mindenki más hallgatott. A legegyszerûbb és legbiztonságosabb az volt, ha valaki elszunyókált, mert akkor nem mondott se jót, se rosszat. Az Ördögh betett engem egy halálbrigádba. Akkor már csoportvezetõ lettem. Az egyik segédmunkásom Horthy-testõr volt, a másik a budapesti kommunista pártfõiskola volt igazgatója. Korrektek voltak egymással, én meg érdekes módon mind a kettõvel szimpatizáltam. Olyan munkákra mentünk, ahol csak lassan meghalni lehetett. Lebontottuk a Chinoin gyárnak azt a gyárrészlegét, ahol óriási tégelyekben kanállal keverték a gyógyszereket, meg mindenféle mérgeket. Aztán mentünk az ipari láncgyárba a Lehel útra elszívóberendezést építeni, majd Salgótarjánba az acélárugyár több mint százéves azbeszttel szigetelt gõzvezetékét lecserélni. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a Múzeum körúton a kémiai laboratóriumokba kellett ventilátorokat, elszívóberendezéseket fölszerelni. Ez egy fantasztikusan jó munka volt, mert közben összebarátkoztam a kutatókkal. Ezek az elmélyült tudósok, akik minden politikától távol dolgoztak, beszélgettek velünk, kedvesek voltak, és én mindig szerettem az okos emberek társaságát. Aztán átküldtek minket a bölcsészkarra. 1956. október 23-án vonultunk fel a munkára, egy kazánházat kellett volna még a fûtés beindítása elõtt rendbe hozni. Felvonulunk reggel, és jött a röpcédula. Óriási volt a hangulat Budapesten. Mi is fölmentünk pufajkában, abban dolgoztunk, ott álltunk az ajtóban. Fent a színpadon a forradalmi bizottság, és azt latolgatták, lesz-e felvonulás a Petõfi-szoborhoz, vagy sem, és akkor megérkezett a Mûegyetemrõl egy küldöttség, amelyik pártolta a demonstrációt. Ami igazából eldöntötte a dolgot, hogy a katonai iskola tisztképzõ küldöttsége is pártolta azt. Véletlenül rákerültem a filmszalagra, mivel az ajtóban álltunk koszosan, piszkosan, a tömeg jött kifelé, mi mentünk elöl. Így kerültem a menet élére. Nem azért, mert nagy hõs voltam.

És a beosztottja, a pártiskola volt vezetõje is ott vonult?

Nem, akkor már õ nem volt a csapatban. Szóval, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, csodálatos volt. Visszamentem, hogy elrakjam a szerszámokat, utána mentünk a Körútra. Egyszer csak valaki mondta, menjünk, döntsük le a Sztálin-szobrot. Fölültünk egy teherautóra, s ahogy mentünk, jöttek ki a munkások a gyárakból délután. A diákfelkelést talán el is fojthatták volna. De mikor a villamosról jövõ munkások leszálltak, és megindult az áradat… A Sztálin-szobornál csoda történt. Fönn álltam a talapzaton, amikor rákötöztek egy drótkötelet a szoborra, és az elszakadt. Ez rettenetesen veszélyes dolog. És a tömegben senkin nem esett egy karcolás sem. Ezután a rádió következett. Teherautóval mentünk az Andrássy úton, és ott kezdtük el elõször kiabálni, hogy „ruszkik, haza”. Az Oktogonnál rákanyarodtunk a Körútra, én a teherautó hátsó részén voltam, és ahogy bekanyarodunk a Körútról a Rádióhoz, ott van egy kis tér…

…a Gutenberg tér.

Ott lõtték le a kalapot a fejemrõl. Azóta nem viselek kalapot. Én mesterlövész voltam, volt fegyvertartási engedélyem, a fegyvert otthon tarthattam, de akkor éppen nem volt otthon. Háromhavonta be kellett mennem a Conti, ma Tolnai Lajos utcába az ideiglenes pesti tartózkodási engedély meghosszabbításáért. Ezt mindig a VIII. kerületi rendõrkapitány írta alá. Oda jártam éveken át. Hát most is mondtam, menjünk a rendõrségre. És jött a tömeg, csak be kellett ezt dobni. A legérdekesebb, hogy ott találom szemben magam ezzel a pofával, aki ismert, mert rendszeresen látott. Nem volt könnyû találkozás. Ô szabad utat engedett: „Amit találnak, vigyenek” – mondta. Valaki falhoz akarta állítani. Az az érzésem, hogy én egyedül nem tudtam volna megmenteni, de kiálltam, hogy nem gyilkolunk, hanem oda megyünk, ahol harcolni kell. Visszamentünk a Rádióhoz, akkor már ott dúlt a harc. Valaki azt mondta, hogy nem elég a fegyver, menjünk a lámpagyárhoz. Ez akkor így ment: valaki mindig idõben mondott valamint. Nincs a világon olyan tábornok, hadvezér, aki így le tudta volna vezényelni. Megyünk a lámpagyárba, akkor is teherautón, én a sárhányón. Akkor tudtam meg, hogy az egy fegyvergyár. Fönt voltak az õrök a toronyban, le akarták lõni õket, de valaki azt mondta, hogy nem kell, hagyjuk a fenébe: a kapuhoz érve az már tárva-nyitva volt. Megkönnyebbült mindenki, hogy nem lõttük le fölöslegesen azokat a szerencsétleneket. Ott elég sok fegyvert szereztünk, és mentünk át a Rádióhoz harcolni. Hajnalban jöttek az Üllõi úton a tankok, ott állt az egyik toronyban egy katona, és én rálõttem. Hogy eltaláltam-e vagy sem, nem tudom, mert a tank gyorsan ment. Még ma is szorongok miatta. Soha életemben nem verekedtem, és tessék, most egy emberre lõttem. Éppen akkor jött ki a házmesterné, és elkezdett sopánkodni, hogy miért lövünk mi arra a fiúra, azt is várja az anyja. Ez az asszony engem ismert, éveken keresztül ott mentem el reggel, mikor õ vitte ki a szemetet. És letolt piszkosul.

Utána is használta azért a fegyverét?

Hát használtuk, ahol kellett. A Rádiónál nem kellett, mert már ott volt a katonaság, mi nem is tudtuk megközelíteni a hadszínteret, mert ott állt egy tank a Múzeum utca sarkán. Nem csatlakoztam egyik felkelõ csoporthoz sem. Ide-oda csapódtam, ahol kellett valamit csinálni. Például egy épületbõl kijött egy ember, az ott ácsorgóknak adott egy-egy köteg röpcédulát – elvettem és osztogattam. A Corvin közbe vissza akartam menni, de nem vettek be. Az ember a bajtársait nem szapulja, de ez is hozzátartozik a történethez, hogy õk egy zárt csoportot alkottak, többükkel, már Amerikában, nagyon jó barátságba kerültem. Dr. Lehotai Judit volt az egyetlen, aki tudta kontrollálni Pongrátz Gergelyt. Ô volt az egyetlen koronatanú, aki tudta, hogy mi ment ott. A tanúja voltam Ottawában, a tízéves évfordulónk elõtt rendezett kongresszuson, ahol a Gergelyt a Judit leintette, hogy: „No de Gergely!” És akkor Gergely nem hõsködött tovább.

A forradalom idején is hazament azért néha a nagybátyja Múzeum körúti lakására, ahol akkoriban az édesanyja is lakott. Az anyukája nem mondta, hogy fiam, ne menjél ki, maradj nyugton?

Nem, nagyon keveset voltam ott, mert nem aludtunk. Egy fantasztikus kavargás volt az egész forradalom. Édesapám hozta föl az élelmet a pesti forradalmároknak, november 3-án találkoztam vele, édesanyám közben hazament Kunágotára, vele nem is találkoztam október 30-a után. Édesanyám nem volt egy forradalmi alkat, de nem is csitított engem.
A Köztársaság téren is ott voltam, ami úgy él bennem, mintha ma is látnám: föl volt akasztva, már meg volt halva egy ávós, és egy asszony ott marcangolta, hogy add vissza a fiamat! Borzalmas látvány volt. Én ezt nem pártoltam, ezt elmondtam mindig, de nem is tudom elítélni. Ha egy anya akkoriban akár csak érdeklõdött az eltûnt gyermeke után, maga is eltûnhetett. Évekre eltûntek emberek, mint a szomszédunk, Marján József, vagy akár örökre is, mint a falumbeli Miklós Mihály, akinek a sírját ma sem ismerjük.

Mindszenty bíboros november 3-i rádióbeszédéhez mit szólt?

A hercegprímás úrral én már gyerekkoromban találkoztam, lovas kocsival, gyalog messzire elmentünk, ahol õ tartotta a Mária-napokat, ez csodálatos élmény volt. Láttuk, hogy õ az egyetlen ember, aki ki mer állni a rendszer ellen. A hercegprímás úr beszédének különösen arra a részére emlékszem, hogy álljon vissza az élet a normális kerékvágásba. Késõbb személyesen is megismertem õt amerikai útján, kétszer voltam vele négyszemközt, és énrám ember még olyan nagy hatással nem volt, mint õ. Annyi humanitást és szeretetet éreztem benne. Ha van szent, akkor õ az volt.

Azokban a napokban mennyire foglalkoztatta önöket Nagy Imre bizonytalansága, ellentmondásos lépései?

Nagyon is foglalkoztatott, de nekem mindig volt hitem, bizalmam Nagy Imrében. Ehhez az is hozzájárult, hogy ’53-ban, amikor Nagy Imre hatalomra került, elképzelhetetlen állapotok uralkodtak vidéken. Akkor minden héten hazajártam munkásvonaton, marhavagonban Kunágotára édesapámnak segíteni, hogy ne börtönözzék be az elmaradt beszolgáltatás miatt. Este tíz óráig dolgoztam a Beloianniszban, a munkásvonat 11-kor indult a Keletibõl. A vonatot mindig már a váltóknál értem el, ott szaladtam utána. Hajnalban értem haza a falumba, ahol ordítottak a disznók az éhségtõl. Levágni sem volt szabad õket, és egész éjszaka ordítottak. Budapestrõl vittem a kétkilós kenyeret, amikor pedig édesapámtól nem tudom hány mázsa búzát besöpörtek. Amikor jött Nagy Imre, akkor föllélegzett a vidék, tehát ’56-ban nagy volt iránta a bizalmunk.

November 4-e után mit csinált?

Mikor Pesten találkoztam az édesapámmal november 3-án, azt mondta, „fiam, a forradalom gyõzött, az életet helyre kell állítani, gyere haza”. Az édesapám élesztõt szerzett, és hazaparancsolt. Mentünk haza teherautóval, Kecskemét környékén eltereltek bennünket. Ô már tudta, hogy mi van, és láttam, hogy nagyon elsápadt. November 3-án késõ estére holtfáradtan vergõdtünk haza Kunágotára. Mindannyian lefeküdtünk, és hajnalban édesapám ráz, életemben akkor egyszer láttam sírni: akkor hallottuk Nagy Imre beszédét. Persze én azonnal vissza akartam indulni, de édesapám visszaparancsolt, és azt mondta, hogy én megyek, fiam. Egy teherautó rakománnyal elindult, és kiadta a munkát, hogy mit kell csinálni a gazdaságban. Azt csináltuk az öcsémmel együtt. Nem tudom, hány tank ment Kunágotán keresztül. Majdnem el is gázolt az egyik. Az édesapámat azután már sohasem láttam. Megtiltotta, hogy elmenjek Pestre, én azt be is tartottam.
November 23-án vagy 24-én bent ültünk a házban, a kishúgom az ölemben, és a nagyanyám jött halálra váltan, hogy Feri, jönnek érted. A házunk beljebb volt a portán, és két ávós lovas egész a házunkig jött. Megcsókoltam nagyanyámat, húgomat, átugrottam a kerítésen az éjszakába, és irány Budapest. Vonattal jöttem el Magyarbánhegyesrõl. Estére értem a Keletibe, kijárási tilalom volt, ha ott maradok a Keletiben, összeszednek, ha kimegyek, akkor felszólítás nélkül agyonlõnek. Én mégis kimerészkedtem, mert láttam, hogy szedik össze a pályaudvaron a fiatalokat. Nekivágtam a városnak, a Múzeum utcába tartottam, teljes sötétség volt a romos városban, valami törmelékben megbotlottam, és hallom hogy rátölt az orosz a fegyverre, úgyhogy nagyon megijedtem. Eljutottam a Múzeum utcába, becsöngetek, és a házmesterné beengedett. Tudják, mit jelentett akkor beengedni valakit? Ôt is agyonlõhették volna ott a helyszínen. A Múzeum környéke tele volt katonákkal.
A lakásban volt fegyverem, a pisztolyt kiürítettem, a második emeleten volt egy régi Sax motor, kicsavartam a gyertyát, beletettem a lövedéket, a pisztolyt meg a közös vécé víztartályába eltüntettem, és másnap reggel, ahogy lehetett, elmentem.

Amikor megjelentek magáért az ávósok, már tudta, hogy külföldre kell mennie?

Akkor már tudtam. A mi utcánkban lakott egy ávós százados, Albertus József, és amikor engem soroztak Békéscsabán, õ ott volt a bizottságban. Nem vettek fel rendes katonának, mert gyerekkoromban valami baj volt a tüdõmmel, írnok lettem. Ezt a katonatisztet rettenetesen bántotta, hogy én, az osztályidegen, mindjárt írnok lettem. Miután hazamentem Kunágotára, megjelent egy ávós osztag élén a házunk elõtt. Én éppen fát vágtam, és õ gúnyos megjegyzést tett rám, hogy tudok a viselt dolgaidról. Hát hogy honnan tudta, nem tudom.

A Köztársaság téren készült fényképekrõl azonosítható emberek közül kevesen élték túl a pereiket, már persze ha elkapták õket.

Hát akkor én is ott lettem volna köztük, az biztos. November 29-én léptem át Ausztriába Nickelsdorf térségében.
A vonat megállt, és neki a határnak.

És akkor nyilván táborba került.

Igen, fölkerültünk Észak-Ausztriába egy volt amerikai katonai táborba. Nem szerettem a tábort, azért mentem ki dolgozni a farmra. A fõnököm egy csodálatos ember volt. Volt hizlaldája, tehenészete, malma. Ketten mentünk oda magyarok. Mi dolgoztunk a legtöbbet. Az osztrákok dolgoztak reggel 7-tõl nyolc órát, de nekünk már reggel 4-kor disznóólat kellett pucolni, etetni, és a tulajdonos feleségével reggel 7-re mi már elláttunk sok száz disznót. A malomban 150 kilós zsákokat emelgettünk egész nap. Rettenetesen kemény munka volt. Ott ettünk a tulajdonossal, naponta ötször adtak enni és rengeteget. Fantasztikus élmény volt nekünk, akik onnan jöttek, ahol „a legfõbb érték az ember”, és évekig éheztek. Ausztriában, ha mentünk széthordani a lisztet, a sofõr fel volt hatalmazva, hogy tizenkettõkor álljunk meg egy Gasthaus elõtt, és a legfinomabb, legbõségesebb ételt együk. Amikor pedig a társammal megbetegedtünk, a felesége ápolt bennünket: „a gazdag kapitalista” két menekültet.
Sokáig nem jelentkeztem kivándorolni, mert én azt hittem akkor, hogy vissza tudok jönni harcolni, mert arról volt szó ott a táborban, hogy alakul Gyõrben egy ellenkormány. Nem akartam kivándorolni soha. Egy idõ után aztán már nem lehetett tovább maradni, ki kellett vándorolni. Egy reggel bementem a közös étkezdébe, ott volt sok ablak, amiknél különbözõ országokba lehetett jelentkezni, de nem volt kiírva, hogy melyikbe. Volt, amelyiknél hosszú sor állt. Én oda álltam, ahol éppen nem állt senki. Így kerültem az Egyesült Államokba.

Az Egyesült Államokban mihez kezdett? Rögtön Los Angelesbe került?

New Jerseybe kerültünk. Az utolsó elõtti rendszeres menekültgéppel érkeztem 1957. április 10-én. Utána már csak családokat hoztak. Jelentkeztünk a segélyszolgálatnál: fertõtlenítettek, és természetesen a CIA is kihallgatott bennünket, amikor megtudták, hogy a Beloianniszban dolgoztam. Egy koromfekete ember hallgatott ki, aki úgy beszélt magyarul, mint maguk vagy én. Még azt is tudta, hogy Kukutyinba zabot hegyezni. Amit tudtam, elmondtam, de nem tudtam semmi titkot. Megismerkedtem egy magyar hölggyel, Mrs. Grace-szel (a keresztnevét az idõ már kimosta a fejembõl), aki önkéntes tolmács volt, egyszer csörög a telefon. A nõ mikor leteszi, azt mondja, hogy beteszlek ebbe a transzportba. Milyen transzportba? Kérnek öt embert Los Angelesbe. Megmondom õszintén, nem tudtam, hol van Los Angeles.
A nõ azt mondta: „Tudod, én nagyon megkedveltelek, és még meg is szerettelek. Lehet, hogy ezt még most nem tudod, de késõbb majd értékelni fogod. Elküldelek Kaliforniába.”
Los Angelesben odavittek a Szent István magyar templomhoz, ott fogadott egy magyar hölgy, és adtak nekem öt dollár segélyt, kivettek egy hotelszobát, és azt mondták, hogy vasárnap van húsvét, jöjjünk el, az egyház vendégei leszünk. Az öt dolláron vettünk egy üveg bort, kenyeret meg egy kiló szalonnát. Elmentünk vasárnap a templomba, a szertartás után volt egy közösségi ebéd, az egyház vendégül látott bennünket. Nagy szám voltunk, mert akkoriban még kevesen jöttek oda.
Utána elköltöztem egy szép, nagy házba, ahol szobákat adtak ki. A háziasszonynak az volt a kikötése, hogy kutyát és nõt nem szabad felvinni. Ott többen laktunk magyarok, mindenkinek volt egy-egy szobája. Akkor kerestem 78 dollárt hetenként. Mentünk az üzletbe vásárolni. Mit vegyünk? Konzervet, mert jó olcsó. Azon éltem egy hétig. Hét végén jön a háziasszony. Láttam, hogy valami nem stimmel, és a barátom, aki tudott angolul, tolmácsolt, hogy az asszony azt mondja, megszegtem a házirendet. Kaján mosollyal az arcán hoz egy zacskót, amit a kukából vett ki, s amelyben kutyaeledeles konzervdobozok voltak. Hol van a kutya? – kérdi. Így jöttem rá, hogy egy hétig kutyakaját ettem.

Hol kapott munkát?

Amerika egyik leghíresebb sportlövõ fegyvergyárában, a Pachmayr-nél. Oda bekerültem betanított munkásnak. Egy óra múlva jöttek, hogy megköszörüljék a fúrót. Látták, hogy én javában csinálom, amit kell. Mi történt, nem ment ki a fúró éle? Mondom kiment, de én megköszörültem. Mindjárt adtak tíz cent emelést. Ott dolgoztam egy évig, aztán munkanélküli lettem. Elmentem kubikolni egy családhoz, nagyon jó dolgom volt, nagyon megbecsültek, és amikor a munka befejezõdött, a tulajdonos szinte kézen fogva jött velem, hogy keressen nekem munkát. Pedig nem is nagyon tudtam vele beszélgetni, mert egy év után nem nagyon tudtam még angolul. Egy nyugalmazott rendõr volt az illetõ. A megspórolt pénzén épített házakat a telkén.

Hatalmas kontraszt lehetett az ötvenes évek Magyarországáról átkerülni a fogyasztói kultúra Amerikájába, éppen amikor a rock and roll korszak indult.

És egyenrangú ember vagyok mindenkivel! Ez volt a legfontosabb. Ha a cégnél volt egy karácsonyi parti, mindenki húzott egy nevet, és vett ajándékot a másiknak. De az az ajándék két dollárnál nem kerülhetett többe. Én egy japántól kaptam egy nyakkendõt, amit soha nem viseltem, de talán még ma is megvan, a gesztus miatt. A karácsonyi partin mindenki együtt szórakozott, nem lehetett tudni, ki a tulaj. Ez egy nyitott társadalom volt, mindenkit a keresztnevén szólítottunk.

Az emigráns ’56-os szervezetekkel mikor került kapcsolatba?

Mikor én kiértem, már megvolt a Szabadságharcos Szövetség magja, és ahhoz rögtön csatlakoztam. Az elsõ októberi ünnepélyünkön Dolinszki János, az elnök mondott egy csodálatos beszédet: egy évvel a forradalom leverése után kijelentette, hogy a forradalom gyõzött, a rendszer megdõlt, olyan, mint egy hulla, aminek még nõ a szakálla. Dolinszki János beszéde lelket öntött abba a vert seregbe, mert hiszen az életünkért futottunk, a Sztálin-gyertyákat, a tankokat, a sortüzeket hagytuk magunk mögött. És nem volt az életünknek olyan napja, amikor ne tettünk volna valamit a rendszerváltás érdekében. Nem rajtunk múlott persze, nem mi harcoltuk ki, de hogy nagyon sokat dolgoztunk érte és az egész életünket ennek szenteltük, az biztos.

És a magánélete, a családi élete hogy alakult?

1959-ben megnõsültem, egy ecuadori asszonyt vettem feleségül, született hat gyermekünk, öt lány és egy fiú. Dolgoztam egy ûripari gyárban (Precise of Calif), amelyik benne volt a holdkutatási programban, és ott egy üzemegység vezetõje voltam. Az elsõ holdjárókban (Surveyor I és II) legalább egy tucat alkatrésszel, amit a saját kezemmel csináltam, én is benne vagyok. Errõl kaptam is egy emléktáviratot annak idején. Dolgoztam egy filmkamerákat gyártó cégnél, a Panavisionnél, amely egy garázsból indult öt emberrel, és ma már a világ egyik legnevesebb cége. Az elsõ film, amit azzal a géppel csináltak, aminek a beállításán én is dolgoztam, a West side story volt.

És hogy lett kubikosból precíziós munkát végzõ szakember?

A kubikolás nyitotta meg az utat ezekhez a helyekhez. Ez a rendõr rengeteg embert ismert, és az ismeretségi körében keresett nekem munkát. Különlegesen jó szemem volt és nagyon finom tapintásom. Fél millimétert tudtam érzékelni. És a nagyon finom mûszeriparban óriási elõnyöm volt. Elég jó nevet szereztem. Soha életemben nem kértem fizetésemelést. Ott, ha az ember jól dolgozik, szeretik, akkor ezt úgy közlik vele, hogy adnak fizetésemelést.

Lakatosból mûszerész lett végül is, ha jól értjük. De késõbb újra lakatos, igaz, akkor már mint üzemtulajdonos.

Mûszerészként elég jó anyagi helyzetbe kerültem. De egy idõ után már úgy éreztem, hogy ebben a szakmában följebb már nem juthatok. Volt megtakarított pénzem, meg közben befektettem, házakat vásároltam. A feleségem mindig panaszkodott, hogy miért nincs nekünk soha pénzünk? Háztulajdonosnak lenni nagyon jó dolog, de elég sok gonddal is jár. Amikor családi körben éppen leülünk a karácsonyi asztalhoz, felhív az egyik lakó, hogy eldugult a lefolyója. Elmentem, bebújtam az aknába, zuhogott az esõ, fürödtem a trutymóban… Egy idõ után elegem volt a háztulajdonosságból, és úgy határoztam, hogy valami másba kezdek. Az újságban olvastuk, hogy egy magyar férfi és a felesége szörnyethalt egy balesetben. Ez az ember rettentõen sokat dolgozott, volt négy gyerekük, és végre el tudta vinni a feleségét vacsorázni. Mentek haza, és egy részegen hajtó rendõr nekik ment, a házaspár szörnyethalt. Volt egy vasüzemük. És itt jön az én magyarországi halálbrigádos lakatosságom: a feleségem azt mondja, hogy itt maradt a négy árva, az üzemet valakinek tovább kell vinni, adódott egy lehetõség befektetni ebbe a szakmába. Nekem és egy barátomnak ideadták üzemeltetni ezt a céget addig, amíg versenytárgyaláson az árvaszék értékesíti azt. De a tárgyaláson valaki rám ígért, és az övé lett az üzem. Ez volt 1978 decemberében. És akkor én csak azért is tíz nap alatt létrehoztam egy üzemet. Amikor beindult, én még állásban voltam, de sikerült átkerülnöm éjszakai mûszakba. Délután mentem dolgozni, hajnali kettõig tartott a munkaidõ, akkor elmentem a mûhelyembe, ami a közelben volt, és egy pokrócon aludtam, mert reggel 7-kor már jöttek az alkalmazottak, és ez ment egy évig. Éjjel mûszerész voltam alkalmazottként, nappal lakatos a saját cégemnél. Ez a cég ma is dolgozik, most már a fiamé, aki már tanult ember, mérnök, jelképesen egy dollárért vette meg tõlem. Nagy áldozat volt a fiamtól, hogy ilyen olcsón lettem szabad.

A feleségén keresztül nyilván belelátott a hispano világba is?

A feleségem õsi spanyol családból származik. Mikor az elsõ gyerekünk megszületett, elmentünk Dél-Amerikába. A feleségem testvére hadügyminiszter-helyettes volt, egy közeli rokon pedig államelnök. Az akkori ecuadori elnök repülõgéppel mutatta be nekünk az országot. Közben otthon az öcsém el volt ítélve, mert kisiklatott egy terményszállító kisvasutat Békés megyében, mert akkor az a legenda terjedt el, hogy a búzát kiviszik Oroszországba, és így akarják kiéheztetni az engedetlen népet. Mikor Kádárék az ENSZ-ben a magyar ügyet megpróbálták levenni a napirendrõl, akkor a magyar delegátus megpróbálta megkörnyékezni a dél-amerikai köztársaságokat, és akkor a sógorom ENSZ-követ volt. Hozzá is odament egy magyar diplomata, próbálta bizonygatni, hogy mennyire konszolidálódott a helyzet, már nincs szükség a magyar ügy napirenden tartására, és akkor a sógorom azt mondta neki, hogy ne beszéljen már, amikor a sógorom testvére ma is Kistarcsán van internálótáborban.

Kicsi a világ.

Az öcsém haláláig nem hitte el, hogy ennek köszönhetõen engedték szabadon soron kívül.

Milyen volt a Los Angeles-i Szabadságharcos Szövetség szelleme és összetétele?

Akik ott voltak, nagyrészt hasonló körülmények között, hasonló okokból mentek el. ’56-ban mindenki ’56-os volt. Azért mert én lõttem az oroszra, egyáltalán nem tartottam többre magam, mint Moldvainé, a házmesterünk, aki a kijárási tilalom alatt beengedett a házba, vagy az az asszony, aki teát hozott nekünk. Mi azért dolgoztunk, hogy elmondjuk az ország sérelmeirõl, fájdalmairól azt, amit az otthoni elhallgattatott tízmillió nem tud elmondani. Nagyon kényes és felelõsségteljes dolog volt ez. Mi belpolitikai kérdésekkel nem foglalkoztunk. Három alapvetõ követelésünk volt: a szovjetek kivonulása, a politikai foglyok szabadon bocsátása és a szabad választások. Ennek a három pontnak a képviselete összekötötte az egész magyar emigrációt. Amikor Mansfeld Pétert, aki a forradalom idején 16 éves volt, kivégezték, Tollas Tibor elindított egy világakciót, hogy a tízmillió elhallgattatott magyar nevében gyûjtsünk tízmillió aláírást. Az ENSZ-be teherautók vitték a világ minden részérõl összegyûjtött tízmillió aláírást. Ez olyan akció volt, amire fölfigyelt a világ. A Szabadságharcos Szövetség ’64-ben lett igazán erõs szervezet, amikor Dálnoki Veress Lajos elnökünkkel az élen, a forradalom tizedik évfordulóját elõkészítõ világkongresszust rendezett Washingtonban. A szervezet valójában a tizedik évforduló nagyszabású megszervezésével vált politikai tényezõvé a világban, elsõsorban az Egyesült Államokban. Az emlékünnepségre készülve jött létre az Észak-Amerikai Egyesületek Koordinációs Bizottsága, amely aztán évtizedekig keretet adott a forradalom hagyatékát magukévá tevõ emigrációs magyar szervezetek politikai tevékenységének. A bizottság aztán 1990. október 23-án, céljának beteljesedése, a szabad és demokratikus magyarországi választások után feloszlott.

Közben önöknek a távolból is látniuk kellett, hogy Magyarországon puhul a diktatúra, a hetvenes évek Magyarországa már nem olyan borzasztó, mint ami elõl elmenekültek.

A puha diktatúra korszakát sok tekintetben, elsõsorban a magyar lélek rombolásában veszélyesebbnek tartottuk, mint az elõzõt. Az embereket lekötötték a gyarapodás, a túlmunka, a mellékfoglalkozás lehetõségével, és elfordították a figyelmüket 1956 célkitûzéseirõl, a szabadság és függetlenség mindenekfelett álló értékeirõl, a diktatúra elutasításáról: az igazi, a valóságos problémák a demagóg szóáradatban elhomályosultak. Ezt nehéz volt feldolgozni. Hitünk szerint ugyanis a magyar lét, a magyar kultúra, a magyar identitás ügye nem azonos azzal, hogy egy kicsit többet lehet enni, jobban lehet élni. A politikai munkánk tehát nehezebbé vált. Másrészt viszont a diktatúra enyhítése alá is ásta a rendszert. Johnson elnök például óriási mennyiségû kukoricát juttatott Magyarországnak, és éppen a forradalom tizedik évfordulóján írta alá ezt az egyezményt (itthon persze nemigen mondták, hogy az élenjáró imperialistáktól kérnek kukoricát). Mi tiltakoztunk ez ellen, de tévedtünk, mert a rendszer éppen akkor vette be a mézes madzagot. Johnson az üzletet nem kommentálta, nem mondta, hogy a kukoricával üzenetet is küldött Magyarországra és nyilvánvalóvá tette: a kommunista rendszer még a „puha diktatúrában” sem képes kielégíteni az emberek legalapvetõbb igényeit, míg az Egyesült Államok erõs, és a magyar lakosság megsegítésére kész.
Az enyhülés tehát egyrészt tényleg megnehezítette a dolgunkat, másrészt viszont közelebb kerültünk az itthoniakhoz, gyakoribbak lettek a látogatások, részt vettek a rendezvényeinken, hallottak rólunk, olvasták az emigrációs sajtót, ami nem mindig volt szélsõséges. Vannak nagyon tisztességes magyar lapok, rádiók is. Az otthoniak látták, hogyan dolgozik a cserkészet, hogy templomaink vannak, amelyeket önerõbõl tartunk fönn, boldogulunk, élünk szabadon. Az én házam elõtt 33 évig a magyar zászló és az amerikai zászló mindig ki volt téve. Ugyanúgy, mint most a tanyámon, Gyulán.

1990-ig nem jött Magyarországra. Nem is jöhetett?

Nem is próbálkoztam, mert én nem kértem vízumot attól a rendszertõl, amelynek a megdöntéséért dolgoztam.

1990-ben viszont jött, és ahogy jött, azzal rögtön híressé is vált.

Nem híressé, talán ismertté, a világsajtó is hírt adott az eseményrõl. Én úgy hittem abban, hogy meg fogom élni a rendszer összeomlását. És amikor az ország az elsõ választásokra készülõdött, azt gondoltam, hogy amikor ez végre megtörténik, akkor nekem itt kell lennem. Úgy gondoltam, hogy ez a születésnapi ajándékom lesz. Március 18-ról 19-re virradó éjjel elindultunk, Nickelsdorfban Gizike lányom letett közel a határhoz, és gyalog nekivágtam a határnak úgy, ahogy ’56-ben eljöttem. Odaértem ahhoz az oszlophoz, ami már akkor is ott volt, csak ’56-ban nem volt szögesdrót, most meg igen. Nem tudtam, hogy csak azon a részen van drót, máshol nincs. Átmásztam, és mielõtt leugrottam, borzalmas érzés futott át rajtam: te jó isten, ha fennhagyták a drótot a katonák, akkor talán az aknákat is itt hagyták. Ez nehéz perc volt, de leugrottam, és hál’ istennek nem volt akna. Közben a lányom keresett, hogy nem találja az apukáját, és riasztották a határõrséget.

A gyerekek mind a három nyelven beszélnek, magyarul is, spanyolul is, angolul is?

Két lányom, a többi csak angolul és spanyolul. Szóval akkor kerestek, elfogtak, és két kiskatona megmotozott. Egy lejárt személyi igazolvány volt nálam. Kérdezte egyikük, hogy minek jött, mondom, megdönteni a rendszert. Én ott nekik egy kiselõadást tartottam, õk tátott szájjal hallgatták. A kiskatonák percek alatt az én pártomra álltak. Visszajöttek, mondták, hogy ha jön a tiszt, térdepeljek le, mert úgy kell nekik engem tartaniuk. Az életem beteljesedése volt ez. Hogy lesz szabad Magyarország! Aztán jött a tiszt, én letérdeltem, persze színjáték volt az egész. Bevittek, faggattak, egyre magasabb rangú tisztek jöttek. Vissza akartak lökni a határon, de az osztrákoknak nem tudták bizonyítani, hogy onnan jöttem. Én meg azt mondtam, hogy én a születés jogán vagyok itt, és úgy jövök ebbe az országba, ahogy akarok. Bevittek Hegyeshalomra, és jött a határõrség parancsnoka, és sok huzavona után felköltötték Németh Miklóst, hogy mit csináljanak ezzel a csodabogárral. Alá akartak velem íratni valami papírt, de én mondtam, hogy nem írok alá semmit, én ebben az országban szabadon mozoghatok a születés jogán. Toloncoljanak ki, akasszanak fel, csináljanak, amit akarnak, de én nem… Végül is azt mondták, hogy ha megígérem, hogy Békéscsabán jelentkezem másnap a rendõrségen, akkor elmehetek. Akkor már láttam, hogy megkaptam mindent, amit akartam. Akkor azt mondja a parancsnok: meghívhatom egy reggelire? Nagyon finom reggelit adtak a határõrségen, megettem, könnyezve megköszöntem, kezet fogtunk, elmentem. Minden papír nélkül. Az egész béketáborban én voltam az elsõ szabad ember a születés jogán. Kaptam telefonokat Jugoszláviából, az ország minden részébõl, mert tudták, hogy Gyulára megyek. Édesanyám mondta, hogy hagyjam már ezt a felhajtást.

Azóta kétlaki életet él, Gyulán és Los Angelesben. Elolvastuk a felszólalása tervezetét, amelyet el akart mondani, amikor Várhelyi András kisgazda képviselõ Los Angelesben járt. Ez a szöveg, a kérdései, a bíráló megjegyzései a mai magyar liberális ellenzékre jellemzõek, holott a gyökerei, a katolikus neveltetése, a Mindszenty-hatás és még sok egyéb arra predesztinálná önt, hogy inkább a magukat konzervatívnak nevezõ körökhöz álljon közel.

Nézze, én nagyon liberális vagyok bizonyos dolgokban, és nagyon konzervatív más dolgokban. A család, a gyermek az nekem szentség. Életpárti vagyok, nem hiszek az abortuszban, hiszek viszont a megelõzésben. Az emberi méltóságban hiszek, bármilyen fajhoz is tartozzon valaki. Én magyar vagyok, ezt nem szégyellem, és az én magyarságomat hagyják megélnem, azt ne piszkálja senki. Ez éppen olyan, mint a vallásom. Az én magánügyem. Én minden nemzetet egyenrangúnak tartok. Én nem vagyok filozófus, ha a liberalizmus az emberi méltóságot, a szabadságot jelenti, akkor liberális vagyok.

Az elmúlt tíz év magyarországi politikusaival, politikai pártjaival kapcsolatban milyen tapasztalatai vannak?

A Munkáspárt és a MIÉP kivételével minden párttal volt kapcsolatom. Még a rendszerváltás elõtt igen sok politikus fordult meg a házamban, meghívtam õket, mikor a dél-kaliforniai magyar szervezetek tanácsának az elnöke voltam. Ez egy nyolcvanezres magyar közösség csúcsszerve. A Szabadságharcos Szövetségben való mûködésemet már felfüggesztettem, mert gyõztünk, és a szerepe már megszûnt. Mások meg mostanában kezdtek szabadságharcosok lenni, és különféle szövetségeket alakítgatni. Vendégül láttam a rendszerváltás utáni elsõ október 23-án Göncz Árpádot, akihez barátság is fûz. Antall Józsefet, Zwack Péter és Tar Pál nagykövet urakat is vendégül láttuk. Ezzel együtt nekem nagyon kemény vitáim voltak Antall miniszterelnök úrral és Jeszenszky külügyminiszter úrral is. Antall miniszterelnök úr szétzúzta az emigrációt. Ezt merem állítani. Az oszd meg és uralkodj! alapján. Az emigráció mint politikai tényezõ szétzüllött, megszûnt. A templomokban folyik az egyesületi élet, de hatékony politikai emigráció, mint az íreké, a lengyeleké vagy az izraelitáké, nem létezik.

Hogyan zilálták szét Antallék az emigrációt?

Fölkarolt pártpolitikai alapon súlytalan embereket, akik 30 éven keresztül nem sokat számítottak az emigrációban, és félretolt, levegõnek nézett olyan kulcsembereket, akik nemzeti és soha nem pártpolitikai alapon képviselték a magyar ügyet. Ezzel az emigráció egységét megbontották. Ez nagy hiba volt. Nekem a Horn-kormánnyal nemigen volt kapcsolatom. Nincs egy csepp szocialista vér sem bennem, de el kell ismernem Kovács László külpolitikusi teljesítményét, szerintem õ egy remek miniszter volt.

Mások?

Hát Demszky Gábor. Leginkább vele barátkoztam össze. Amikor Demszky Gábor 1988-ban ott járt Los Angelesben, ez a mosolygós, energikus fiatalember elhozta nekünk a reményt.

Van egy másik energikus fiatalember is, aki most éppen a kormányt vezeti. Róla és a pártjáról mi a véleménye?

Nézze, én életemben soha nem mondtam ki azt a szót, hogy elvtárs. Viszont azt a szót, hogy polgár, szerettem, szeretném használni, de most már ezt a szót sem mondom ki. Mert kezd nekem úgy tûnni, hogy olyan, mint régen volt az elvtárs. 1990-ben még az elsõ forduló elõtt minden pártszékházba elmentem, kivéve az MSZP-t. A Fidesznél ismertem Szájer Józsefet, aki többször volt a házamban, Szelényi Zsuzsát, Bozóki Andrást, és ’90-ben engem mindenáron tiszteletbeli Fidesz-taggá kívántak választani. És ott találkoztam elõször Orbán Viktorral, aki nagyon fanyarul viselkedett, abszolút nem osztotta a többiek lelkesedését, akik, amikor engem megláttak, odajöttek, megöleltek. Szájernek most a gyulai eset kapcsán írtam egy levelet, és válaszolt, hogy majd próbálja támogatni a Gyula érdekében végzett munkámat, hát remélem, majd fogja is.

Mi ez a gyulai munka? Egyáltalán, miért ment éppen Gyulára?

Én Kunágotán születtem, azon a környéken. Édesanyám és húgom is Gyulán él, ott kapott a család kárpótlási földet, és Kunágotán már igazából alig van valaki. Amikor itthon voltam, ott ápoltam az édesanyámat. De az én tanyám nem is Gyulán, hanem a két város, Gyula és Békéscsaba között van, a fõút mellett. A tanyám helyén, amikor a család a kárpótláson megvette, nem volt semmi, csak az üres hathektáros terület. Kimentem napfelkelte elõtt, leültem, ott voltam egész nap, és a nap végén kitûztem a portám helyét. Ez ’93 október 24-én volt. Elkezdtem ott közéleti fórumokat szervezni. Minden csütörtökön szalonnasütés van nálunk – és én meghívtam például az önkormányzati képviselõmet, hogy mit csinált eddig két év alatt, mit szándékozik tenni a következõ két évben, és így tovább. Nagyon nagy érdeklõdés volt, meghívtam a polgármestert, az is eljött, elég nagy sajtóvisszhangja volt ennek, meghívtam Pusztai Erzsébetet, legutóbb Demszky Gábor volt ott. Közéletet csinálunk Gyulán. Azért vetettem bele magam a gyulai közéletbe, mert fertõ van itt… Úgy bánnak a pénzzel… Olyan emberek úgy dobálóznak milliókkal, költenek milliókat, akik még az életben nem is láttak együtt egymillió forintot sem. Arról nem is beszélve, hogy az életben nem is produkáltak egymillió forintot. És a korrupció mérhetetlen. És a tragédia az, hogy ha én építkezni akarok, akkor nekem is korruptnak kell lennem, mert itt senki sem tud nem korrupt lenni. Azt hiszi, hoznak egy teherautó sódert számlával? Magyarországon én egy forintot nem csináltam, én csak hoztam ide a pénzt. Úgyhogy nem kell senkinek elszámolnom azzal, amim van. Mindenekelõtt a magyar közéletet kell megtisztítani. A versenyszellem, a piacgazdaság, az emberi kreativitás nem tud kibontakozni, mert annyira meg van kötve mindenki. Maga állami megrendelést nem kap, ha nem csúsztat.

Úgy hírlik, Amerikában se nagyon.

Én azt nagyon jól tudom, de miért nem a jó modelleket követjük? Ott ez ritkaság, nem érinti egyfolytában az életünket, újsághír, itt meg a mindennapi élet része.

Csak ismernénk egy olyan országot, ahol az állami megrendelésekhez nem társul korrupció…

Mi, akik 33 évig az emigrációban dolgoztunk, mindent önerõbõl csináltunk, nem kaptunk támogatást. Itt a polgármesternek Gyulán 300 ezer forint prémiumot szavaztak meg, mert az árvízi munkálatok idején éjt nappallá téve dolgozott. Ha árvízveszély van, a falu, a város apraja-nagyja ott kéne, hogy legyen a gáton. A polgármesternek persze hogy ott kell állnia az elsõk között. És a polgármesternek van képe felvenni ezért 300 ezer forintot! Hol itt az erkölcsi tartás?! Hogy gondolkodnak azok a képviselõk, akik ezt megszavazzák?! Milyen üzenet ez a népnek?!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu