Jegyzetek

Az elmúlt évtized elején derült elõször fény az olasz politikai korrupciósorozatra: rajtakapták a szocialista párt egy obskúrus helyi tisztségviselõjét, amint éppen egy kisebb összegû kenõpénzt tett zsebre, amely hatalmas leleplezési lavinát indított el. Ez nemcsak a teljes politikai elitet sodorta el, hanem az egész politikai rezsimet, amely Olaszországot az elmúlt negyven évben kormányozta. A botrány nagyon rövid idõ alatt – 1992 májusától 1993 decemberéig – országossá terebélyesedett. Kezdetben a legfontosabb olasz politikai vezetõket érintette – Bettino Craxit, a szocialista párt vezetõjét, volt miniszterelnököt, Arnaldo Forlanit, a kereszténydemokraták elnökét, majd a többi kormánypárt politikai vezetõit, késõbb aztán az egész akkori kormány, amelynek néhány tagja ellen szintén nyomozás folyt korrupció miatt, kénytelen volt lemondani, míg végül a köztársasági elnök rákényszerült a parlament feloszlatására és új választások kiírására. A botrány nyomán eltûnt a politikai színpadról a két legjelentõsebb kormánypárt, amelyeken Olaszország politikai rendje nyugodott – a szocialista párt és a kereszténydemokraták.

A Tangentopoli-ügy

1993 végén Olaszország legfontosabb politikusainak kellett a Milánóban1 zajló büntetõper tárgyalásán megjelenni, ahol kénytelenek voltak bevallani: nagy állami és magánvállalatoktól illegálisan fogadtak el komoly összegeket, amelyekbõl pártjukat és saját választási kampányaikat finanszírozták.2
A per három hónapig tartott, és hatalmas nézettség mellett, fõmûsoridõben közvetítette az egyik közszolgálati csatorna (RAI 3), valójában afféle lefokozási ceremóniává vált. Szimbolikusan kódolta a delegitimációs folyamatot, és rituálisan újjáalakította a már-már létében fenyegetett politikai szférát.3 Így aztán a következõ országos választásokon már egy jobboldali front meglepõ gyõzelmének lehettünk tanúi, élén a médiamogul Silvio Berlusconival, egy homo novusszal az olasz politikában.
A korrupciós botrány és Berlusconi azt követõ sikere sok megfigyelõ szerint igazi fordulópont volt az olasz politikában, és néhány újabb keletû tanulmány már az úgynevezett Prima Repubblica (Elsõ Köztársaság) delegitimizációját vizsgálja. Ezt a folyamatot számos tényezõre vezetik vissza: megszûnt a kommunista fenyegetés; az állam pénzügyi válságba került; a nyolcvanas években elhatalmasodott a közéleti korrupció; fokozódott a politikai establishmenttel szembeni népi elégedetlenség az Észak-Olaszország elszakadásáért indított mozgalom formájában.
Jóllehet mindezen tények kétségtelenül szerepet játszottak Olaszország politikai rendszerének válságában, a magyarázatok közös jellemzõje, hogy alulértékelik az 1992–93-ban lezajlott események jelentõségét, és úgy fogják fel, mint egyszerûen a megelõzõen is létezõ strukturális trendek eredményét, mint egy olyan, régóta bújtatottan jelen levõ delegitimációs folyamat csúcspontját, amelynek forrása a politikai establishmenttel és elégtelen teljesítményével szemben érzett egyre növekvõ elégedetlenség volt. De ez csak visszatekintve tûnik így. A valóságban a rendelkezésünkre álló adatok nem mutatnak arra, hogy a politikai elit és a politikai pártok támogatottsága ezt megelõzõen is folyamatosan erodálódott volna,4 hogy aztán ez a folyamat a Tangentopoli-botrányban csúcsosodjon ki. Éppen ellenkezõleg: a válság hirtelen tört ki. Az események jelentése nem volt eleve elrendelt, hanem sokkal inkább esetleges, és ráadásul napról napra változott. A politikai rendszer diffúz támogatottságának összeomlása, az állampolgárok erõs szimbolikus azonosulása a milánói bírákkal nem a válság elõtt, hanem az ügy kibontakozása folyamán alakult ki. De akkor hogyan magyarázhatjuk ezt a gyorsan bekövetkezõ delegitimációt?
Ahhoz, hogy megérthessük a Tangentopoli által generált legitimációs válságot, nem csak a közvélemény válság elõtti állapotát kell figyelembe vennünk, hanem azt is, hogyan változtak néhány fontos elit csoport koalíciós viszonyai a krízis során – elsõsorban is a politikai establishment, az igazságszolgáltatás és a média viszonyának újrarendezõdését.
Az elmúlt harminc évben a politikai hatalom és az igazságszolgáltatás viszonyát az utóbbi autonómiájának növekedése jellemezte, amelynek eredményeképpen olyan törvények születtek, amelyek fokozatosan kiemelték a bírákat és az ügyészeket az igazságügy-miniszter ellenõrzése alól, illetve lezajlott egy generációváltás is, melynek során a kései hatvanas és a hetvenes évek politikai klímájában egyetemet járt emberek kerültek az igazságszolgáltatás különféle posztjaira. Ezeknek a tényezõknek köszönhetõen a nyolcvanas évek elején az olasz bírák a korábbiaknál sokkal inkább készek voltak arra, hogy a politikai korrupció folyamatait vizsgálják. Természetes, hogy ezek a kezdeményezések komoly ellenállásra találtak a politikai establishment részérõl, amely még mindig számíthatott a magasabb szintû bíróságokkal kialakított kapcsolataira, illetve arra, hogy a parlament nem fogja engedélyezni, hogy nyomozásokat folytassanak tagjai ellen. De ennél is sokkal fontosabb tényezõ a média érdeklõdésének hiánya, amely – néhány kivételtõl eltekintve – alig figyelt a politikai korrupciós ügyekkel kapcsolatos vizsgálatokra. (A nyolcvanas évek folyamán a külföldi sajtót sokkal jobban érdekelte a politikai korrupció, mint az olaszt, ami néha diplomáciai feszültséghez is vezetett. Például 1984-ben Bettino Craxi, az akkori miniszterelnök hivatalos leiratot intézett a francia nagykövethez, Gilles Martinet-hez, mivel a Le Monde egy cikket jelentetett meg „L’Italie malade de corruption” [Olaszország, a korrupció-beteg] címmel római tudósítója tollából.) Így aztán a bírák és az ügyészek nem kaphattak komoly támogatást a közvéleménytõl, és gyakran teljes elszigeteltségben végezték munkájukat.
A Tangentopoli során a politikai mezõ, az igazságszolgáltatás és a média háromszögében új jelenséggel találkoztunk: a nyomtatott sajtó és a televízió egy másmilyen álláspontot foglalt el. A média nemcsak hogy fáradhatatlanul és intenzíven követte a botrány menetét, amely majdnem két évig a vezetõ hírek között szerepelt, hanem nyíltan állást is foglalt az igazságszolgáltatás szervei mellett. Miért történt mindez? Miért változott a média-establishment álláspontja, amely az elmúlt évtizedben kevés kivételtõl eltekintve támogatta a kormánykoalíciót? Többen állítják, hogy az ügy nagyobb hullámokat vert annak idején annál, hogysem ignorálni lehetett volna – csakhogy ez nyilvánvalóan körben forgó érvelés, hiszen az, hogy a botrány ilyen mértéket öltött, nem kis részben éppen a média által neki szentelt figyelemnek köszönhetõ. Mások a média politikai orientációjára hívták fel a figyelmet, mondván a beszámolók mennyisége és elmélyültsége attól függ, hogy az adott lap vagy televízió csatorna által favorizált politikai erõk milyen tõkét kovácsolhattak a korrupciós ügyek kiteregetésébõl. Csakhogy ez a tézis sem állja meg a helyét empirikusan. A Tangentopoli követése éppen fordított korrelációban állt az egyes lapok és tévécsatornák átpolitizáltságával – amelyet a szervezett politikai erõktõl való távolsággal definiálhatunk. A valóságban nem az átpolitizáltság, hanem a média depolitizálódása – vagyis a piaci igényekhez való fokozott igazodás – magyarázza a Tangentopolinak szentelt figyelem mennyiségét és milyenségét.5 Adataink azt mutatták, hogy a napilapok között az Indipendente, egy új, piaci pozíciói konszolidálásán és példányszáma növelésén fáradozó lap érdeklõdött leghosszabban és legmélyebben az események iránt, míg õt a három „független” országos lap követte (a Corriere, a Repubblica és a Stampa). Ugyanezt a mintát találjuk a tévécsatornák esetében is: a kereskedelmi Fininvest lánc két újonnan alapított hírcsatornája (a TG4 és a TG5) több idõt szentelt a Tangentopolinak. Természetesen a verseny dinamikája következtében a közszolgálati adók is hamarosan követték a példát. Újságíróik – akik egyrészrõl féltek, hogy a nézõk átpártolnak a kereskedelmi konkurenciához, másrészrõl viszont fokozatosan kiszabadultak a politikai pártok ellenõrzése alól, miután utóbbiak befolyása a közszolgálati televízióra (RAI) fokozatosan csökkent, éppen a delegitimizációs folyamat eredményeképpen – a szakmai normákat egyre inkább a politikaiak elé helyezték a Tangentopolival kapcsolatos beszámolóikban.
Meglehetõsen világosak az okok, amelyek arra vezettek, hogy a Tangentopoli-ügy követése egyre inkább a piacosodás irányába terelte a médiát, illetve hogy egy olyan ügy, amely önmagában sem nagyobb, sem jelentõsebb nem volt, mint számos más, az igazságszolgáltatás által a nyolcvanas években vizsgált korrupciós ügy, olyan országos botránnyá dagadhatott, amely az egész politikai intézményrendszert megrázta. A piac logikája kikényszerítette, hogy a média és a politikum sok esztendõn át mûködõ viszonya megváltozzon. A politikai korrupció bemutatása és leleplezése nemcsak jó üzletnek bizonyult a média számára – amennyiben növelte a lapok eladását vagy a mûsorok hallgatottságát-nézettségét –, de arra is jó volt, hogy független erõként, a közszféra korrektségének õreiként is megjelenhettek.

A politikai patrónusoktól a piacig (és vissza?)

Azért idéztem fel ilyen hosszan a Tangentopoli-ügyet, mert illusztrálni akartam, milyen új politikai szerep lehetõségét nyitotta meg a piacosodás az olaszországi média elõtt. A következõkben ezt a témát szeretném mélyebben kibontani.
Eltérõen az Egyesült Államoktól és más európai országoktól, Olaszországban a hírek piacosodása meglehetõsen új keletû fejlemény. Az 1950-es évektõl egészen az 1970-es évek végéig az olasz napilapok nem a piacnak íródtak, hanem egy szociológiailag és kulturálisan meglehetõsen szûk rétegnek, a közép- és a felsõbb osztályoknak. A „népszerû” sajtó szerepét a hetilapok töltötték be Olaszországban – olcsóbb sajtótermékek, amelyek egy sokkal szélesebb közönségnek szóltak. A legtöbb lap pénzügyi vagy ipari konszernek kezében volt, és gazdasági érdekeik védelmében használták õket, cserébe azért a politikai támogatásért, amelyet a kormány kapott ezektõl a lapoktól. A sajtó alapvetõ szerepe az elit politikai nézeteinek alakítása volt. Így aztán az olasz sajtót egyrészrõl a politikai érdekek heteronóm logikája strukturálta: a legfontosabb tõkének ezen a területen – vagyis annak a tõkének, amely az elhelyezkedésrõl, az elõléptetésekrõl és a sikeres karrierrõl döntött – a politikai kapcsolatok és elkötelezettségek számítottak. Másrészrõl viszont ezt a politikai osztódást keresztbemetszette a sajtómunka sajátos logikája.
A napilapok kerülték a szenzációkat, és megpróbáltak komoly – néha akár egyenesen régimódi – sajtótermékeket elõállítani. A narratív képességek, a mûveltség és az értelmiségi körökkel fenntartott kapcsolatok tüntettek ki valakit. A legfontosabb lapok – mint a Corriere della Sera – irodalmi rovata nagyon hangsúlyos volt, híres olasz írókat kértek fel publikálásra. A legtekintélyesebb olasz újságírók (például Missiroli, Spadolini és Montanelli) sokkal inkább értelmiségieknek tekintették magukat, mint sajtómunkásoknak. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a napilapok egy másik csoportja vagy közvetlenül bizonyos pártok – mint a kereszténydemokraták vagy a kommunista párt – tulajdonában volt, vagy közvetetten gyakoroltak ellenõrzést felettük. Ezek esetében kizárólag a politika logikája volt irányadó – mint a politikai pártok házi kiadványai vagy feltétlen hívei, ezek a lapok nyíltan is propagandaeszközök voltak. Ez különösen igaz a L’Unita esetében, melynek vezetõ szerkesztõi mindig a kommunista párt befolyásos tagjai voltak. A politikusi és az újságírói szerepek átfedése folytatódott az után is, hogy a kommunista párt átalakult és létrejött a poszt-kommunista PDS – mind D’Alema, mind Veltroni (a PDS elõzõ és jelenlegi elnöke) fõszerkesztette a L’Unitát a kilencvenes évek folyamán.
Ebben a helyzetben indultak meg az ötvenes évek második felében a közszolgálati rádió-televízió adások (RAI), amelyeket az elõfizetési díjakból finanszíroznak. Így tehát Olaszországban valószínûleg bármely más európai országnál inkább állami monopóliumok voltak a közszolgálati adók, amelyeket a domináns pártok – és elsõsorban a kereszténydemokraták – szoros ellenõrzés alatt is tartottak. A RAI mûsorfilozófiája meglehetõsen paternalisztikus volt: a közönséget egyének tömegének tekintette, akiket nem informálni, hanem nevelni kell. A szórakoztató mûsorok a katolikus erkölcs morális normáit követték, míg a hírmûsorok gátlástalanul kiszolgálták az uralkodó pártokat. Ugyanakkor a hírmûsoroknak – nyilvánvaló elfogultságuk ellenére is – kezdettõl fogva jelentõs közönségük volt, és számos olyan család is követte õket, akik sosem olvastak, vagy akár csak láttak újságokat.
A helyzet a hetvenes évek végén alapvetõen megváltozott mind a lapok, mind az adók szempontjából. Az elõállítási költségek, illetve az eladások és a reklámbevételek közötti egyre mélyülõ szakadék következtében számos lap kénytelen volt lehúzni a rolót, és számos kiadó lett súlyosan veszteséges, és kérte a kormányzat támogatását. Ennek következtében hoztak egy törvényt, amely megkönnyítette a sajtóholdingok kölcsönhöz jutását az átalakítások és a technikai innováció érdekében. Ezek az intézkedések, valamint a gondosabb gazdasági tervezés lehetõvé tették, hogy a kiadók kilábaljanak a gazdasági válságból, és az elkövetkezõ évtizedben a sajtó-üzletág kilátásai is javultak, hála a példányszámok és a hirdetési bevételek jelentõs növekedésének. (1975 elõtt becslések szerint mintegy 4 millió példányban keltek el lapok, ez a szám a hetvenes évek végén érte el az 5 milliós határt, majd továbbra is meredeken emelkedett – 1985-re 6 millióra, majd 1988-ra 7 millióra. De az olasz lappiac még így is sokkal szûkebb, mint más európai államoké: Olaszországban ezer lakosra számítva 110 lapot adtak el 1999-ben, míg Nagy-Britaniában ez a szám 317, Németországban 303, Hollandiában 290, és még Franciaországban is 145.) De ennél is fontosabb, hogy megváltozott a kiadók orientációja és az újságírók attitûdje is. Hirtelen fontos szerepet kapnak a gazdasági és kereskedelmi szempontok, elsõsorban is a marketing.
Ugyanez a piacosodási tendencia érvényesült a televíziózás területén is, jóllehet más okokból. 1976-ban az alkotmánybíróság egy döntésében eltörölte a közszolgálati adók monopóliumát ezen a területen, így megnyílt az út a kereskedelmi adók megjelenése elõtt. Alig egy évtized alatt egy ifjú vállakozó, Silvio Berlusconi lett a magántévé-szektor domináns szereplõje, aki agresszív mûsorpolitikájával és a kihasználatlan reklámforrások megcsapolásával komoly konkurenciaharcra kényszerítette az állami adókat. Az 1980-as évek végére az olasz tévépiacon kialakult egy virtuális duopólium, amelyben egy kereskedelmi vállalkozás (a Fininvest, késõbbi nevén Mediainvest) áll szemben egy állami szereplõvel (RAI).
Ezek a változások a médiaipar hatalmi viszonyainak addigi egyensúlyát is felborították. Eddig ugyanis a politikai pártok, az üzleti világ és a média viszonya a politika központi szerepén alapult, de a nyolcvanas évek közepétõl a piaci megfontolások kerültek elõtérbe. Ez a változás összetett hatásokat váltott ki, mind az újságírás strukturális viszonyai, mind a szereplõk stratégiái tekintetében. Egyrészrõl a média, amely inkább a vállalkozás nyereségességére törekedett, mint a politikai támogatás elnyerésére, egy függetlenebb szerepet célzott meg, nagyobb mozgástérrel és több kiskapuval – ezek a tényezõk elvben mind hozzájárulnak a hatékonyabb informáláshoz. Másrészrõl azonban a piacosodás nem azt jelentette, hogy a szakma függetlenebbé vált volna, hanem csak azt, hogy a politikai tõke (a politikai összeköttetések és kapcsolatok) szerepét átvette a „gazdasági tõke” (a terület gazdasági vonatkozásainak – a tömegszórakoztatás, nagy hallgatóság stb. – dominancája). Manapság a televíziós hírmûsorok esetében sokkal fontosabb az Auditel (a nézettségi adatokat mérõ olasz cég) eredményeiben kifejezett piaci elismertség, mint a szakmai hírnév, vagy – ami még rosszabb – utóbbi éppen az elõbbi függvénye: a legjobb hírmûsornak tehát azok számítanak, amelyeknek a legmagasabb a nézettségük, és ennek következtében a reklámbevételeik is. Röviden azt mondhatjuk, hogy a politikai dominancia felcserélése a piacival sok olasz újságíró szemében egyenértékû azzal, hogy a sajtó csöbörbõl vödörbe került: szerintük az újságírás autonómiája – amivel mindig is hadilábon álltak Olaszországban – még jobban meggyengült, és ezáltal a hírszolgáltatás színvonala is tovább esett.
Érdemes továbbgondolni azt a kérdést, jogosan jutottak-e erre a következtetésre. A piaci orientáltságú sajtóval foglalkozó kritikai írások közhelyszerûen ismételgetik, hogy a piac per se ellensége a „minõségi” újságírásnak és hírmûsoroknak. Mivel a költségek nagyobb részét a reklámbevételek fedezik, „a haszon maximalizálásának módja egy olyan termék elõállítása, amely legalább minimálisan meghaladja a demográfiailag kívánatos réteg maximális részének tetszésküszöbét. A nagyobb reklámozók nem a hírmûsorok minõségéért, hanem a közönség „milyenségéért” és mennyiségéért fizetnek. Azaz szigorúan gazdasági értelemben egy eset vagy ügy esélye arra, hogy hír legyen belõle, fordítottan arányos felderítésének és a sztori összeállításának költségeivel, viszont egyenesen arányos a sztori azokra gyakorolt vonzerejével, akiknek eléréséért a reklámozók hajlandók fizetni” (McManus 1992: 789, 799). Ez persze a hírértéknek aligha olyan definíciója, amely elnyerhetné egy független újságírói szakmai testület egyetértését. Ráadásul a tisztán gazdasági elvekkel összhangban, azokról a hírekrõl, amelyek a reklámozók számára érdektelen társadalmi rétegek – a szegények, az öregek – szempontjából fontosak, nem vesznek tudomást, miután ezek nem a „megfelelõ” közönséget vonzzák.
Jóllehet, ezek a meggondolások kétségtelenül helyénvalók, fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon a politikum által befolyásolt újságírás sokkal vonzóbb opció-e. A nyomtatott sajtót (tisztelet a kivételnek, természetesen) és különösen a RAI hírmûsorait a hetvenes évek közepéig jellemzõ merev konformizmus után a hírkészítés új, piaci orientációja sokak számára mégis üdítõ volt. Ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a gazdasági és a szakmai érvek nem minden esetben mondanak ellent egymásnak – vannak olyan ügyek, amelyek nemcsak hogy a szakma független normái szerint hírértékûek, de könnyen követhetõk, és a közönség érdeklõdésére is számot tarthatnak. Olaszországban pontosan ilyen eset volt a Tangentopoli-botrány. Az eset felderítése nem került komoly erõfeszítésbe, hiszen a milánói ügyészek naponta álltak elõ az újdonságokkal, ami a példányszámokat is szinte automatikusan növelte, hiszen a közönség szomjazott a politikai elit törvénytelen machinációinak részleteire. Tény, hogy – amint arra a fentiekben már rámutattam – a Tangentopoli-ügy szoros követésével a médiának közvetlen, piaci céljai voltak (ami azt is megmagyarázza, miért tálalták ezt az ügyet ilyen szenzációhajhász, populista hangnemben), de a politikai hatalomtól való új keletû függetlenség hiányában ez a botrány is valószínûleg elsikkadt, vagy legalábbis jelentéktelen ügyecskeként folydogált volna, mint annyi elõdje a megelõzõ évtizedben.
A második kritikus megjegyzés a média kommercializálódására vonatkozik. Ennek a folyamatnak automatikus következménye a tulajdonosi koncentráció, illetve a kiadványok számának csökkenése, amivel a kisebbségek média-megjelenésének lehetõségei szûkülnek. Ez a veszély különösen élesen jelenik meg Olaszországban, mivel hiányoznak az ezt megakadályozó trösztellenes törvények (Giglioli and Mazzoleni 1991). Ebben a tekintetben a legnagyobb veszély, és egyben az olaszországi helyzet sajátossága, hogy a legnagyobb média-konglomerátum vezetõje, Silvio Berlusconi 1994-ben úgy döntött: maga is belép a politikai arénába.
A kereszténydemokrata párt és a szocialista párt eltûnésével létrejött politikai vákuumban, csak néhány héttel a választások elõtt, megalapította Forza Italia nevû pártját, amely médiabirodalma hatékony támogatása mellett váratlanul megnyerte a választásokat. Ez rögtön két kérdést is felvet.
Az elsõ aggály abból fakad, hogy vajon egyenlõ-e a hozzáférés a politikai kommunikációs csatornákhoz a választások idején. Igaz, hogy metodológiai okokból nagyon nehezen mérhetõ, milyen hatással van a televízió a voksolásra, több megfigyelõ biztos volt abban, hogy Berlusconi 1994-es választási sikerét nagyban segítette a televíziócsatornái által nyújtott támogatás. Hosszú politikai vita után végül az ügy azáltal jutott ideiglenesen nyugvópontra, hogy megtiltották a politikai reklámok sugárzását az országos csatornákon a választási küzdelmek ideje alatt, csakhogy ez egy ad hoc intézkedés, amely nem oldja meg a problémát.
A másik ügy az a virtuális televíziómonopólium, amelyet Berlusconi élvezett rövid ideig miniszterelnöksége alatt. Miután hivatalba került, összeférhetetlenségi törvények hiányában, felhasználhatta tévécsatornáit politikájának támogatására. Különösen érdekes volt az a radikális változás, ahogyan a Fininvest-hírmûsorok a politikai korrupcióról tudósítottak. Míg annak idején minden eszközzel támogatták a Tangentopoli-ügy vizsgálóit, rögtön támadni kezdték õket, amint Berlusconi ellen kezdtek vizsgálódni, állítólagos korábbi, még vállalkozóként elkövetett korrupciós cselekményei kapcsán. Sõt mi több, Berlusconi még legalább az egyik állami csatorna támogatására is számíthatott, így képes volt a hírmûsorok legnagyobb részét befolyásolni az ország egész területén. (Választási gyõzelme után Berlusconi lecserélte a RAI vezetését, ily módon próbálva az adókat politikai pozíciójával szemben lojálisabbá tenni. Csakhogy ennek a kísérletnek ellenálltak a RAI dolgozói, akik még az elõzõleg domináns pártok alatt kerültek állásaikba – és ezért inkább hozzájuk voltak lojálisak. Berlusconi túlságosan rövid ideig volt hivatalban ahhoz, hogy sikerülhessen az egész közszolgálati szférát ellenõrzése alá vonni.) Végül túlságosan rövid ideig volt hivatalban ahhoz, hogy meglássuk, milyen hatással lehet az ilyen politikai-gazdasági összefonódás az ország közvéleményére.
Igaz, Berlusconi esetében tulajdonképpen csak egy személyrõl van szó, csakhogy az õ gazdasági és politikai hatalma messzemenõ következményekkel járt a média minden területén. A legfontosabb ezek közül az volt, hogy véget ért, vagy legalábbis jelentõs késedelmet szenvedett a média emancipációja a politikum ellenõrzése alól, amelynek egyik elsõ gyümölcse a Tangentopoli-ügy részletes követése volt. A Berlusconi hatalomba kerülését követõ két évben a televíziók hírmûsorai és az újságok megint átpolitizálódtak, és fel is sorakoztak egy-egy párt mellett. Sok esetben a piacosodás és az átpolitizáltság legellenszenvesebb vonásai keveredtek bennük, különösen a Fininvest tévécsatornái esetében. Ez a kínos keveredés, illetve a politika logikája és a piac logikája közti inherens konfliktus jellemzi ma is az olasz médiát, így aztán az, ami elõször egy gyors kommercializálódási folyamatnak tûnt, nehéz és látszólag vég nélküli átmenetté vált, amelynek még ma sem világos a kimenetele.
Ebbõl a zsákutcából azonban nem a média szférájának, hanem a politikai rendszernek kell megtalálnia a kivezetõ utat. Csak szigorú trösztellenes- és összeférhetetlenségi törvények meghozatalával lehet a politika, az üzleti élet és a média területeinek határait meghúzni – ami elengedhetetlenül szükséges egy demokratikus rendszer megfelelõ mûködéséhez.

Aközszolgálati média jövõje

Végezetül néhány szó a közszolgálati adókról. Érvelhetünk amellett, hogy az információközvetítés területén a közszolgálatiság jelenti a megoldást a sajtó piacosodása által felvetett problémákra. Végül is a közszolgálatiság iedológiai legitimációja éppen abban áll, hogy létrehoz egy olyan nyilvános teret, amely mentes a gazdaság és a politikum befolyásától, és amelyben a politikai és közügyek úgy tárgyalhatók, hogy az segítsen a polgároknak véleményük kialakításában, illetve a civil és a politikai szférában való cselekvésben. Csakhogy ez ebben a formában ritkán teljesül. Nagyon kevés olyan kormány van, amely tartózkodik attól, hogy megkíséreljen befolyást gyakorolni a közszolgálati adókra. Még a legkedvezõbb körülmények között – egy olyan bejáratott liberális demokráciában, mint az Egyesült Államok, ahol csak meglehetõsen kicsi, és éppen ezért nem túl befolyásos közszolgálati média mûködik – is kimutatható, hogy Johnsontól Reaganig, minden hatalomváltásnál megváltoztatták a közszolgálati média szervezeti struktúráját és programfilozófiáját, hogy az jobban kövesse a hatalomba lépõ adminisztráció politikai orientációját (Lashley 1992). A BBC, amely meglehetõs függetlenséget és szabadságot élvez a domináns politikai erõkkel szemben, inkább a kivétel, mintsem a szabály. Egy olyan kivétel, amely a vezetõ brit pártok politikai kultúrájában gyökerezik (Sparks 1997).
Olaszország ezzel szemben a szabályt erõsíti. Mint említettem, a RAI hírmûsorai a kezdetektõl a hetvenes évek közepéig szorosan a kormány ellenõrzése alatt álltak. Azóta a dolgok némileg változtak: a RAI hírmûsorait felosztotta egymás között a kereszténydemokrata, a szocialista, illetve a kilencvenes évek elejétõl a kommunista párt, miáltal létrejött egyfajta pluralizmus – jóllehet politikai választóvonalak mentén. Természetes, hogy az elosztás közvetlenül is tükrözte a három párt szavazótáborának nagyságát. A kereszténydemokraták kapták a legnézettebb hírmûsort, a szocialisták a második legnézettebbet, míg a kommunisták kapták a TG3-at, a legkevésbé nézett programot. Csakhogy a TG3 – részben az olasz kommunista párt válságának köszönhetõen, hiszen a párt politikai ellenõrzõ potenciálja is megsínylette a feloszlatást és az új párt, a PDS (ma DS) létrehozását 1989 után – hamarosan egy nagyon érdekes, antikonformista, liberális hírmûsorrá változott, amely sok nézõt vonzott, mindenekelõtt a fiatalság körében. Még késõbb bizonyos intézményi változtatásokat is bevezettek, azzal a céllal, hogy csökkentsék a politikai ellenõrzés lehetõségét a RAI felett. Például a RAI igazgatóságát ma már a parlament két házának elnökei nevezik ki, és nem a kormány. De még ezek a törvényi változtatások sem igazán szüntették meg a közszolgálati adók átpolitizáltságát.
Persze nem a hírek termelése a közszolgálati adók egyetlen feladata. Hasonlóan fontos a nemzeti identitástudat alakítása, a nemzeti kultúra és a mûveltség terjesztése. Annak ellenére is, hogy a RAI ennyire prûdnek és konformistának látszik, sokat tett fennállásának elsõ húsz éve alatt. Például nagyon hatékonynak bizonyult az olasz nyelv sztenderd változatának elterjesztésében, egy olyan országban, ahol – elsõsorban az öregek és a vidéken élõk körében – sokan voltak, akik csak a helyi dialektust beszélték. Tévéjátékok készültek a XIX. és XX. század olasz irodalmának legjobb regényeibõl és színházi darabjaiból. Kísérletet tettek arra is, hogy növeljék a nemzeti összetartozás tudatát a különbözõ régiók lakóiban. Ezek a mûsorok mai szemmel nézve talán túlságosan didaktikusak, és egy kicsit unalmasak, de biztos, hogy sosem készültek volna el egy kereskedelmi adónál. A RAI azért tehette meg, hogy elkészítette õket, mert monopóliumot élvezett.
A magánszférából érkezõ vetélytárs megjelenése mindezt megváltoztatta, és rákényszerítette a RAI-t, hogy szembenézzen azzal a dilemmával, amellyel minden európai közszolgálati adó szembesült a hetvenes években. Nevezetesen, hogy vagy egyenlõ feltételekkel belemegy a kereskedelmi adókkal folytatott versenybe, és egy másfajta, kereskedelmi stratégiát követve kommercializálja mûsorát, hogy visszaszerezze elvesztett közönségét (nyilvánvaló, ebben az esetben kiteszi magát annak a kritikának, hogy az elõfizetési díjért valami olyat ad a nézõknek, amit a kereskedelmi adóktól ingyen is megkapnak), vagy olyan magas színvonalú adásokat készít és sugároz, amelyek a népesség kulturális, információs és nevelési igényeit elégítik ki (természetesen abban a formában, ahogy azt a közszolgálati adók vezetõi elképzelik). Csakhogy az ilyen, egyébként a piaci kínálatból hiányzó adások esetében fennáll a veszély, hogy csak egy korlátozott közönségréteg figyelmét keltik fel, ami megint csak megkérdõjelezi az elõfizetési díj jogosságát (mindig feltehetõ ugyanis a kérdés: miért kell rétegmûsorokat közpénzbõl finanszírozni?).
A két lehetséges megoldás közül a RAI – az európai közszolgálati adók többségéhez hasonlóan – az elsõt választotta, mégpedig kitûnõ eredménnyel: nézettségi adatai folyamatosan magasabbak voltak, mint a kereskedelmi adóké, viszont eközben a RAI mûsorpolitikájában a Fininvest tükörképévé vált. A két cég annyira hasonult egymáshoz, hogy a felsõ vezetõk, az adók sztárjai, a mûsorvezetõk és a producerek gyakran átléptek a RAI-tól a Fininvesthez, és vice versa, aszerint, hogy melyik cég volt éppen hajlandó többet fizetni nekik. De azért maradtak apró különbségek: a RAI hírmûsorai általában hivatalosabbak voltak, és több pénzbõl készültek, mint kereskedelmi megfelelõik,
a RAI több saját programot készít, és kevesebb amerikai filmet, valamint szappanoperát vásárol (bár az eltérés csak minimális), a RAI néha minõségi filmeket és oktatómûsorokat is készít más európai közszolgálati adókkal közös vállalkozásban. De ezek a különbségek önmagukban bizonyosan nem elégségesek a közfinanszírozás fenntartásának alátámasztására.
Ez nem jelenti azt, hogy a RAI el fog tûnni. Ez egy nagy cég, az olasz médiaipar legnagyobb szereplõje, amelynek kitûnõ kapcsolatai vannak a politikai pártokkal. Ennek ellenére közfinanszírozásának legitimitása egyre törékenyebbnek tûnik, és sokan követelik a privatizációját, amire – feltéve, hogy a jobb-közép koalíció nyeri a következõ választásokat – talán nem is kell sokáig várni. Kivéve természetesen, ha még a jobboldali politikusok is úgy döntenek, hogy a közszolgálati adók feletti ellenõrzés politikai elõnyei indokolttá teszik, hogy túllépjenek saját ideológiai aggályaikon.

Jegyzetek

1 Tangentopoli, azaz „kenõpénz-város”, ezt a nevet Milánó kapta az 1992–93-as korrupciós botrány idején.
2 Mindannyian tanúként és nem vádlottként jelentek meg a bíróság elõtt, ezért nem is ítélhették el õket ebben a perben. De más, késõbbi perekben elítélték õket – közülük többeket börtönbüntetésre. Egyikük, Bettino Craxi külföldre szökött a büntetés elõl, és Tunéziában élt 1999 év elején bekövetkezett haláláig.
3 A pernek a lefokozás rituáléjaként való interpretációja kapcsán l. Giglioli et al. (1997).
4 Annak a nézetnek, hogy a nyolcvanas években a népi elégedetlenség folyamatosan nõtt volna, ellentmondanak például azok a közvélemény-kutatási adatok, melyek szerint 1982 és 1986 között, ha csak csekély mértékben is, de folyamatosan nõtt az elégedettség az olasz demokrácia mûködésével; megint csak 1986-ban a lakosságnak csak egy kisebbsége (8 százalék) gondolta, hogy a politikai korrupció komoly problémát jelent. Bettino Craxi és Giulio Andreotti, akik mindketten a nyolcvanas években voltak miniszterelnökök, elfogadottsága százalékosan is sokkal magasabb volt, mint a hetvenes években kormányzó elõdeiké. (L. mindezzel kapcsolatban Giglioli et al. 1997, 61–64.)
5 A botrány médiafeldolgozása és a tárgyalás közvetítésének következményei kapcsán l. Giglioli (1996, 387–391. o.) és Giglioli et al. (1997, 31–38. o. és 75–130. o.).
Irodalom
De Lucia, A. (1996): „L’influenza della televisione sul voto. Un caso esemplare: San Felice a castello”, Sociologia e ricerca sociale, 49: 99–119. o.
Giglioli, P. P., 1996. „Political Corruption and the Media. The Tangentopoli affair”, International Social Science Journal, 149, 381–394. o.
Giglioli, P. P., S. Cavicchioli és G. Fele (1997): Rituali di degradazione. Anatomia del processo Cusani, Bologna: Il Mulino.
Giglioli, P. P. és Mazzoleni, G. (1991): „Concentration Trends in the Media”. In: F. Sabetti and R. Catanzaro (eds.): Italian politics: A Review Volume, 5, London. Pinter, 112–125. o.
Lashley, M. E. (1992): „Even in Public Television Ownership Matters”, Communication Research, 19, 770–786. o.
McManus, J. H.: „What Kind of Commodity is News”, Communication Research, 19, 787–805. o.
Pisati, M. (2000): „Il video e il voto. Gli effetti dell’informazione politica televisiva sulle elezioni del 1996”, Rivista italiana di scienza politica, 30, 329–353. o.
Ricolfi, L. (1997): „Politics and the Mass Media in Italy”, West European Politics, 20, 135–156. o.
Sparks, C. (1997): „Post-Communist Media in Transition”. In: J. Corner, P. Schlesinger and R. Silverstone (eds.): International Media Research: A Critical Survey, London: Routledge, 96–122. o.
Sewell, W. H. (1996): „Historical Events as Transformations of Structures: Inventing Revolution at the Bastille”, Theory and Society, 25, 841–881. o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu