Oroszországban a történelmi és politikai körülmények sosem kedveztek az információs szabadság kibontakozásának. A peresztrojka idején született és a vasfüggöny leomlása után a Nyugattól kölcsönzött modelleken alapuló szabadságjogokat a közvélemény sosem tekintette a demokratikus reform alapfeltételének. A törvényi szabályozás azóta is akadozik, a törvények végrehajtása következetlen, szelektív, ráadásul sok esetben csupán a különbözõ kormányzati hivatalok érdekeinek védelmére használják. Az egyes szervezetek és szakértõk reformkísérletei túl erõtlenek ahhoz, hogy optimisták lehessünk a jövõt illetõen.

Elõtörténet: a cenzúra mint kettõs szelep

Oroszországban sosem volt érvényes az az elv, hogy egy törvény mindenkire vonatkozik. Ugyanígy mûködött az információáramlás is: a hír eleve két elkülönült halmazba került – az egyik mindenkinek szólt, a népnek, a tömegnek, a másik pedig kizárólag csak a cári rangtáblázat vagy épp a nómenklatúra legfelsõ szintjein ülõ elitnek. A két halmaz közti „ellenõr” szerepét a cenzúra intézménye töltötte be, amely meggátolta, hogy a közvélemény hozzájusson a kiválasztottaknak szóló információhoz. A cenzúrát 1917 februárjában megszüntették, ám a szovjet kormány mindjárt egyik legelsõ rendeletében visszaállította, s csak 1990-ben törölték el végleg, miután elfogadták a (még szovjet) sajtótörvényt.
Ezzel azonban még nem hárult el a szabad információáramlás útjában álló összes akadály. Elõször is: senki nem vette figyelembe például azt a tényt, hogy a cenzúra afféle kettõs szelepként mûködött: nemcsak azt gátolta meg, hogy a köznép az elitnek szóló információhoz jusson, hanem útjában állt annak is, hogy a közérdekû információ a magasabb körökbe szivárogjon – mégpedig azáltal, hogy kiiktatta a visszacsatolás lehetõségeit, s a csúcson lévõket a társadalmi fejlõdésekrõl szóló saját, specializált, zárt és titkos információforrásainak foglyául ejtette. Ezt a speciálisan szûrt és szelektált információt ugyanis mindenekelõtt a hírszerzés és az elhárítás juttatta el nekik, ám a cenzúra eltörlésével paradox módon ezt a fajta információt is eltörölték. Ez azt jelentette, hogy nem csupán az információhoz való hozzáférés lehetõsége változott meg radikálisan, hanem átalakult – egységessé vált – az információ tartalma is. Sõt, más lett az információközvetítés célja maga is: mivel korábban a tömeg felé közvetített információt a propaganda eszközének, a nómenklatúrának címzett információt pedig sok esetben a manipuláció eszközének tekintették, valójában az információ mint olyan semelyik rezsim számára sem szolgált önértékkel bíró hírforrásként.
A cenzúra eltörlésének másik következménye, amellyel ugyancsak nem számoltak a peresztrojka idején sem a hazai, sem a nemzetközi szakértõk: a „boldog tudatlanság”, azaz annak a sajátos tömegpszichológiai stabilitásnak a megszûnése, amelynek révén az információhiány, a hírek elhallgatása nem csupán tudatformáló eszköz volt, hanem hozzájárult egy sajátosan értelmezett hazafiság erõsítéséhez is: szénbánya-katasztrófa, terrorcselekmény, felkelés, sztrájk stb. – ez mind csak (az ellenséges) Nyugaton fordulhat elõ, nálunk ilyesmi nem történhet meg. A „kegyes tudatlanság” állapota helyett most egyszerre csak mindenki az információzuhatag kellõs közepén találta magát, aminek szociálpszichológiai, sõt politikai következményeit a peresztrojka idején sajnálatos módon a szakértõk alábecsülték, vagy teljesen figyelmen kívül hagyták.
A harmadik tényezõ pedig, amelyet ugyancsak negligáltak, holott késõbb nagyon is erõsen befolyásolta a közvélekedést: a szabad információáramlás következtében kialakuló szabadság, a választás lehetõsége, ami váratlanul érte azokat, akik több generáció óta nem ismerték a szabadságot. Amint az eufória lankadt, a közemberek kezdték egyre riadtabban fogadni a tények áradatát, s egyre inkább azt tapasztalták, hogy az eléjük tárt legkülönbözõbb álláspontok, látásmódok, interpretációk, programok és koncepciók hallatlan sokasága fárasztó és idegesítõ.
Mindezen tényezõket tehát figyelembe kell venni az oroszországi információszabadság jelenlegi helyzetének összegzésekor. Ugyanakkor el kell oszlatnunk azt a tévhitet is, hogy kizárólag a volt Szovjetunió lakossága nõtt fel a szabadság teljes hiányában, miközben a demokratikus újságírás a nyugati liberális nézetek szent szellemében fogant.
Mai helyzet: tûzfészek, rejtett aknákkal
A jelenlegi oroszországi médiahelyzet leginkább egy háborús tûzfészekhez kezd hasonlítani; megszámlálhatatlanok az áldozatok, ellentmondásos és ellenõrizhetetlen hírek érkeznek olyan területekrõl, ahol az ellenségesség a tetõfokra hágott, s a szembenálló felek arra törekednek, hogy teljesen elfojtsák az információáramlást, miközben hihetetlen erõfeszítéseket tesznek, hogy elrejtsék valódi érdekeiket. Ilyen tûzfészekké vált most az orosz média.
(1) Az Orosz Újságírók Szövetsége és a Nyilvánosság Védelme (Glásznoszty) Alapítvány vizsgálata szerint (amely az Oroszországi Föderáció 89 jogalanyából 80-ra terjedt ki) nincs a média országos jogi szabályozásával kapcsolatban egységes megközelítés: a föderáció egyes közigazgatási egységeiben eltér a média jogi státusa.
(2) A nyomtatott és elektronikus sajtó gazdasági helyzete egyre inkább politikai irányvonalától függ. A kormánypárti média sokkal nagyobb valószínûséggel marad fenn, mint az ellenzéki vagy a politikailag semleges (ráadásul a „kormánypárti” kifejezés itt a regionális és a szövetségi hatalmi szervekre egyaránt értendõ).
(3) A médiára gyakran gazdasági, adózási vagy ál-jogi kényszerítõ eszközök bevetésével gyakorolnak politikai nyomást. Egy „nem megfelelõen igazodó” rádióállomást például minden további nélkül bezárhatnak úgy is, hogy egyetlen kormányzati szerv sem keveredik gyanúba, elég, ha a kormánytól függõ tûzvédelmi vagy közegészségügyi felügyelet vizsgálata nyomán.
(4) A média mûködését meghatározó törvényeket annyiszor vizsgálták már felül, hogy jogi káoszt teremtettek az újságíró közösség számára. Mindinkább magát az újságírói teljesítményt szabályozták, mégpedig nem sajtótörvény révén (például a Polgári törvénykönyv egyes cikkelyei, vagy a kábítószerek terjesztését tiltó törvény stb.).
(5) A média ugyanakkor etikai szabályok és viselkedési normák nélkül kénytelen mûködni. Önszabályozó mechanizmusok nem léteznek. Az etikai szabályozás utolsó eszközeként funkcionáló (Oroszország elnökének ellenõrzése alatt mûködõ) információs kamarát 2000. június elején bezárták.
(6) Elképesztõ méretekben kiterjedt az egyes kormányszervek (mint például a Sajtó- és Információs Minisztérium és a vele együttmûködõ regionális irodák) szerepe és hatásköre.
(7) Európai értelemben vett sajtópiac Oroszországban sosem létezett, mivel a politikai és gazdasági kényszerítõ eszközöket éppen arra használták, hogy aláássák a piac mûködését, ahelyett, hogy a piaci önszabályozást erõsítették volna. Sajnos a média asszisztálásával: „esélyegyenlõségrõl” szó sem lehetett.
(8) A rosszul értelmezett „negyedik hatalmi ág” fogalom alapján ilyen körülmények közt a tömegmédia jó része alkalmatlanná vált arra, hogy a közvéleményt formálja vagy fórumot teremtsen, ehelyett saját, társadalmilag irreleváns nézeteit képviselte, vagy nyíltan tulajdonosai érdekeit védte.
(9) A média mûködésének gazdasági háttere átláthatatlanná vált, illegális, fekete készpénz áramlott a médiába. Elég csak annyit mondani, hogy a ma Oroszországban megjelenõ 13-14 ezer újság közül csak kétszáz jelenik meg igazolt példányszámmal (ezt független számvizsgálók erõsítették meg). Ugyanez igaz a televíziók és rádiók nézettségi arányaira. A hirdetések területét a barter-kereskedelem uralja.
(10) Az újságíró társadalom gyenge és nem elég hatékony. Szervezeti kötelékei lazák, a szerkesztõk és újságírók egyéni érdekei erõsebbek az újságírói szolidaritásnál, amely ahhoz végképp nem elegendõ, hogy együttesen védjék ki a kormány médiára gyakorolt nyomását. Egyre nõ a médiumok egymás elleni sajtópereinek száma.
(11) Nem meglepõ, hogy a friss közvélemény-kutatások egyértelmûen megállapították: a tömegmédia elveszítette olvasói bizalmát.
(12) Putyin elnök hatalomra jutása felbátorította a titkosszolgálatokat: egyre növelik jelenlétüket az információáramlás területén, ügynökeiket, kapcsolataikat és know-how-jukat kihasználva épülnek be a tömegmédiába. Ezt a jelenlétet szentesíti az Oroszországi Föderáció Információs Biztonságáról szóló törvénytervezet is.
(13) A Kurszk tengeralattjáró tragédiája megmutatta, hogy az információs szabadság Oroszországban továbbra is korlátozott, és hogy e téren nagyon keveset fejlõdtünk egy korábbi tragédia, a csernobili atomerõmûben történt robbanás óta. A kormányzati hivatalnokok felelõtlenül hazudnak, az információmorzsák adagolásakor a kormányzati médiumokat egyértelmû elõnyben részesítik. Ez fellázította az újságíró közösséget és a társadalom többi részét – félõ, hogy csak átmeneti idõre.

A törvények: titkok, tiltások, korlátozások

Az Oroszországi Föderáció Alkotmánya megfelel az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltaknak: a gondolat- és szólásszabadságról szóló 29. cikkely, valamint a 41., 42. és 55. cikkely számos olyan eszközt foglal magában, amelyek alkalmasak a szabadságjogok védelmére. Az Oroszország által aláírt nemzetközi egyezmények és megállapodások elsõbbségét a törvények elismerik, s ezek némelyike (köztük a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye 19. cikkelye és az Emberi Jogok Európai Egyezménye 10. cikkelye) felismerhetõ a nemzeti törvényekben, és gyakran hivatkoznak is rájuk. Ezeket a normákat azonban sosem alkalmazták az információszabadság sérelmével kapcsolatos bírósági eljárások során.
Az 1991-ben megszavazott szövetségi médiatörvény igen demokratikus, megfelel az európai normáknak. Számos olyan paragrafusa van, amely meglehetõsen zavaros a média mûködésének mai jogi kontextusából szemlélve. Például nem ad pontos meghatározást a médiatulajdonos fogalmáról, így nem képes szabályozni a médiatulajdonosok és a birtokukban levõ újságok vagy televízió- és rádiótársaságok közötti viszonyt sem. Pedig ez fontos lenne, mivel a tömegtájékoztatás Oroszországban egészen 1991-ig teljes mértékben az állam birtokában volt, és a jelenlegi tulajdonosi különbségek csak késõbb jelentkeztek, részben a törvény hatálybalépésének következtében.
Ami a szabályozást illeti, a médiatörvény elsõsorban a nyomtatott sajtóval foglalkozik, miközben az elektronikus média mûködését egy késõbbi, a televíziózásról és rádiózásról szóló külön törvényre bízza. Ilyen törvényt azonban az 1991 óta megválasztott három parlament egyike sem fogadott el. Ismerve, mekkora szerepet játszik a televízió a választási kampányok idején, a képviselõk képtelenek voltak átláthatóvá tenni a mûsorszórás engedélyezési folyamatát. Az egyetlen esetben, amikor túlléptek pártközi ellentéteiken, a törvényjavaslatot, amelyet pedig már a parlament felsõháza is elfogadott, maga az elnök vétózta meg, mivel úgy találta, hogy az új törvény jóváhagyása mögött húzódó politikai konszenzus az õ elnöki jogkörét korlátozza, hogy szabályozzon és beavatkozzon. Azóta az elnök (még Jelcin elnök) saját hatáskörében, a nyilvánosság teljes kizárásával dönt: közvetlen elnöki rendeletben utalta ki a 4-es csatornát az NTV társaságnak, jutalmul azért, mert oly kitûnõen teljesített Borisz Jelcin elnökválasztási kampányában 1996-ban (igaz, azóta, mint a hírekbõl ismeretes, az NTV jövõje bizonytalan).
Az információhoz való hozzáférés jogát szentesítõ törvényt két éve fektetik az Állami Duma irattárában, miután elsõ olvasatban az elõzõ képviselõ-testület elfogadta. Információszabadságról szóló törvény, mint olyan, nem létezik. Egyes rendelkezései ugyan megtalálhatók az információ-, a számítógép-programozási és adatvédelmi törvényben, ám ez utóbbi rész szûk értelemben vett technikai aspektusokkal foglalkozik (például az információs források létrehozása és alkalmazása, az információs technológia fejlesztése és használata, az információvédelem és az információs folyamat résztvevõinek jogai).
Nincs törvény a személyes adatok védelmérõl sem (még mindig csak az elsõ olvasat szövegén dolgoznak). Létezik azonban az államtitokról szóló törvény, amelyhez hosszú listát mellékeltek az információk titkosítására felhatalmazott szervezetekrõl. Sõt, 1993 óta, a törvény elfogadása óta, a listát kétszer bõvítették ki.
Az államtitokról szóló törvény értelmében a következõ információkategóriákat nem lehet államtitoknak minõsíteni:
– a rendkívüli állapot, katasztrófahelyzet és súlyos tömegszerencsétlenség (érdemes emlékeztetni, hogy Oroszország csak 36 óra múltán értesült a Kurszk atomhajtású tengeralattjáró legénységének haláláról);
– ökológiai helyzet, egészségügyi ellátás, demográfia, bûnözés (bûnözéssel kapcsolatos információkat jelenleg csak a rendõrség adhat közre, semmilyen civil kontroll nincs engedélyezve);
– az állam által nyújtott kedvezmények és juttatások (ezek szerint remélhetjük, hogy az elnök üdülõhelyeirõl olvashatunk beszámolót?);
 – az emberi és szabadságjogok megsértése (az országos szinten elkövetett törvénysértésekrõl – például fizetéselmaradásról – számos hír jelent meg, de a rendõrség által elkövetett kínzásokról lehetetlen információt szerezni a cég magasfokú titkos jellege miatt);
– az ország arany- és keményvaluta tartalékai (az errõl szóló információ általában hozzáférhetõ);
– az ország vezetõinek egészségügyi állapota (akik Borisz Jelcin egészségügyi állapotáról akartak írni, éppen csak megúszták a bírósági tárgyalást);
– a kormányhatóságok és kormányhivatalnokok törvénysértései (még mindig nem tudjuk, ki rendelte el a csecsenföldi háború megkezdését).
Az 1995-ben hozott szövetségi távközlési törvény azt tartalmazza, hogy „a levelezés, a telefonbeszélgetés, a postai üzenetek és az egyéb, elektronikus és postai kommunikációs csatornákon keresztül folytatott információcsere titkosságát az Orosz Szövetségi Alkotmány védi”, ám 2000-ben a távközlési minisztérium rendeletben utasította az összes telekommunikációs szolgáltatót, hogy biztosítsanak korlátlan hozzáférést a titkosszolgálatok számára a kliensek telefonszámaihoz és internetoldalaihoz. Tehette ezt anélkül, hogy bármiféle dokumentummal igazolta volna, erre az eljárásra bírósági döntés vagy a fõügyészség hatalmazta fel, vagyis teljesen önkényesen intézkedett.
Az effajta magatartás teljesen összefér az információs biztonsági koncepcióval, amelyet Putyin elnök részvételével a Biztonsági Tanács fogadott el. A tervezet szóhasználata
– információs hadviselés, információs fegyver, információs terrorizmus, információra alapuló bûnözés stb. – önmagáért beszél: olyan állambiztonsági szakértõk dolgozták ki, akiket a gutaütés kerülget, amint az információ nyitottságáról hallanak. Szerintük minden olyan polgár, aki a nemzetközi joggal összhangban, átfogó információhoz szeretne jutni, elsõdleges veszélyforrást jelent az információ biztonságát tekintve.
Hadd említsem személyes tapasztalatomat. 1964 és 1982 között a hatóságok nem engedélyezték, hogy külföldre utazzak, még turistaként sem, Bulgáriába. Amikor 1994-ben az Állambiztonsági Bizottságtól (KGB) – ma Szövetségi Biztonsági Szolgálat – betekintést kértem aktáimba (tudva azt, hogy aki akár csak egynapos útra is külföldre ment, kötelezõ KGB-megfigyelés tárgya volt), azt a választ kaptam: sohasem létezett ilyen akta. Ez csakis azt jelenthette, hogy önként, én magam zártam magamat az ország határai közé közel 18 éven át.

Információhoz jutás: a király meztelen

Az információhoz való hozzáférést Oroszországban nem biztosítja törvény, és sajnálatos módon a közvélemény az emberi jogok és a szabadság területén ezt nem tartja olyan fontosnak. A második csecsen konfliktus súlyos információhiánnyal kezdõdött, amit szándékosan is szigorúan kényszerítettek a társadalomra, Andrej Babicki esete bizonyítja ezt, akinek a kevés újságírók egyikeként sikerült azt az információblokádot aláásni, amit a katonai és biztonsági szolgálati erõk hoztak létre azért, hogy ellenõrizzék és visszatartsák az információt a sebesültek számáról, a békés polgárok elleni katonai akciókról és a harci manõverek valódi eredményeirõl. A blokád elleni bírósági kereset nem járt semmilyen sikerrel: az ügyészség visszautasította, hogy vádat emeljen az információk visszatartóival szemben, noha ezt a fajta titkosítást a létezõ törvények tiltják. A legtöbb újság és televíziótársaság megvásárolja vagy lopja az információt, legjobb esetben is saját, „megbízható forrásából” meríti. A gyakorlat azonban az, hogy ezek a források hajlamosak riválisaikkal, ellenfeleikkel kompromisszumot kötni, és olyan információt szolgáltatnak, amely nem ellenõrizhetõ vagy hitelesíthetõ; ez aztán politikai fegyverré válik, különösen választási kampányok idején. (Ilyenkor aztán röpködnek a „kompromat”-ok, azaz a kompromittáló anyagok, amelyekkel szemben aztán védtelen mindenki, de leginkább a közvélemény.)
Bírósági információhoz is rendkívül nehéz hozzájutni. Sok bíróság még a legszükségesebb számítógépeket sem tudja megvásárolni. Az állampolgárokat olykor még a nyilvános bírósági tárgyalásokra sem engedik be. Volt már példa arra is, hogy újságírókat zártak ki, mert a bíró engedélye nélkül akarták lejegyezni vagy felvenni a nyílt meghallgatások fontosabb részeit – noha ez az érvényben lévõ jogszabály szerint engedélyezett. Az utóbbi hónapokban a terrorcselekemények növekvõ fenyegetésére hivatkozva megszigorították a civilek belépését a bíróságok épületébe.
Az információhoz jutás megoldatlansága különösen gyakran vezet abszurd jogi vitákhoz választások idején, amikor – a közérdekû információ fogalmának tisztázatlansága miatt – nem tudhatták meg a választópolgárok, hogy képviselõjelöltjük egy olyan orvosi igazolás alapján kapott felmentést a katonai szolgálat alól, amely õt cselekvésképtelen idiótának nyilvánította. A választójogi törvény egyébként is jobban védi a jelöltek érdekeit, mint a választópolgárokét.
Ha abból indulunk ki, hogy az információs szabadság (amit Oroszországban hagyományosan „szólásszabadságként” értelmeznek) törvényre, hagyományokra, tudásra és szokásokra alapozott közmegegyezés, akkor azt kell mondjuk, hogy ezen szabadságjog érvényesülésének feltételrendszerébõl Oroszország egyedül csak a glásznoszty tradíciójára építhet. Azaz arra a lehetõségre, hogy valaki megragadja a (meglehetõsen kockázatos) alkalmat, s a tömeg közepén elkiáltja magát, hogy „a király meztelen” – mint ahogy azt a kisfiú tette Hans Christian Andersen híres tündérmeséjében.
Más nézõpontból viszont a szólásszabadságnak  része a glásznoszty (azaz a másikkal való kommunikáció szabadsága), illetve annak a lehetõsége, hogy meghallgassanak (azaz hogy ezek a nézetek hatással vannak a kormányzatra és közösségi vitát képesek kezdeményezni), vagyis megállapíthatjuk, ténylegesen csak a glásznoszty létezik Oroszországban, mivel mindeddig hiábavaló volt az összes kísérlet, beleértve a törvényhozást is, hogy rávegye a bürokratákat, válaszoljanak az állampolgárok kérdéseire.

Kilátások: demokrácia helyett deklaráció

Putyin elnök hatalomra kerülésétõl aligha várható az információs szabadság erõsödése: a titkosszolgálati közösség neveltjeként, a titoktartási hagyomány õrzõjeként ódzkodik mindentõl, ami a nyilvánosság elõtt zajlik, s vonakodik attól, hogy az információt egynek és oszthatatlannak tekintse, amikor nincs külön „információ mindenki számára”, és „információ a hatóságok számára”.
A jövõ kilátásai a legkevésbé sem biztatóak. A további okok közül a következõk említendõk: Jelcin elnök idején az összes államilag irányított elektronikus médiumot egyetlen állami holdingban egyesítették; a nyomtatott sajtó negyven százalékát újra állami ellenõrzés alá vonták, a Sajtó-, Tájékoztatási és Távközlési Minisztérium szabályozó és bírságoló szerepe egyre nõ; az Állami Dumában egyre erõsödik az elnökpárti lobby; a regionális vezetõk súlya egyre kisebb a Szövetségi Gyûlés felsõ házában, a Szövetségi Tanácsban.
S a sor még nem ért véget: a közeljövõben további hasonló „innovációk” is várhatók a médiatörvény esetében. Jók a kilátások a közvetett cenzúra bevezetésére a társadalom erkölcsi tisztaságának védelme ürügyén vagy a „felelõtlen” média elleni kampány révén. A titkosszolgálatok hamarosan könnyebben hozzáférhetnek a levelezésekhez, a telefonbeszélgetésekhez, az e-mail-üzenetekhez és az internet-site-okhoz az újonnan elfogadott helyhatósági rendeletek alapján. Várható aztán a nem kormánypárti média további hanyatlása is, miközben tovább nõ a Kurszk tengeralattjáró tragédiájánál nyilvánvalóvá vált egyenlõtlenség; az államilag irányított média preferálása. Az osztankinói tévétoronynál kiütött tûzvész megmutatta azt is, mennyire fontosak az alternatív adóállomások, s milyen következményekkel jár, ha Moszkva és környéke egy egész hétre meg van fosztva a televíziós jelektõl. Ez az eset azonban, a jelek szerint, még mindig nem volt elegendõ ahhoz, hogy felgyorsítsa az alternatív televíziós és rádiós mûsorszóró tornyok építését. Ellenkezõleg, a hatóságok komoly kompenzációt kínálnak majd az állami televíziónak; ami kedvezõbb helyzetbe hozza a nem kormányzati csatornákkal szemben. Még keményebb engedélyezési, visszavonási szabályokat vezetnek be, s továbbra is élõ gyakorlat marad a közvetítési jog felfüggesztése. Alkalmanként a hatóságok közvetlen fenyegetéshez folyamodnak, amint tették azt akkor, amikor a Media-Most konszern székházában házkutatást rendeltek el, és letartóztatták a cég igazgatóját, Vlagyimir Guszinszkijt.
Kevés okunk van azt remélni, hogy az Állami Duma mai képviselõi meg fogják hozni az információhoz való hozzáférésrõl szóló törvény „demokratikus” változatát. Inkább azt lehet várni, hogy megint csak a „deklaratív” változathoz fognak visszatérni: kihirdetik ugyan, miféle jogokat élveznek az orosz polgárok, a gyakorlatban azonban nem követelik meg a hivatalnokoktól, hogy tiszteletben is tartsák azokat.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu