Két esetet ismertetek
elöljáróban, mindkét eset pontosan példázza,
mennyire nincs kész válasz a poszttotalitárius Bulgáriában
a média és politika viszonyrendszerének legfontosabb
kérdéseire: a média vagy a politikai pártok
határozzák meg a politikai gondolkodást? Megszületett-e
a vélemények szabad piaca” a különbözõ
médiumok közötti verseny létrejöttével?
Teret nyertek-e az újságírás „nyugati” normái?
Néhány hónappal
ezelõtt, a berlini fal leomlása óta elsõ ízben
fordult elõ, hogy Bulgáriában törvényen
kívül helyeztek egy pártot. Az alkotmánybíróság
ítélete szerint az OMO-Ilinden-PIRIN (az Egyesült Macedón
Szervezet – Ilinden – Gazdasági Fejlõdés és
Haladás Pártja rövidítve) fenyegeti Bulgária
nemzetbiztonságát, ezért törölték
a pártok nyilvántartásából. Az ítélet,
amely önmagában is sérti Bulgária állampolgárainak
nemzeti önérzetét, jól mutatja, hogyan értelmezik
a Balkánon az Emberi Jogok Európai Egyezményét.
A média reakciója azonban még érdekesebb: egyetlen
befolyásos lap, egyetlen független tévé vagy
rádió sem elemezte az alkotmánybíróság
döntését a hivatalos politikai irányvonaltól
eltérõen – hogy az állami médiákról
ne is beszéljünk. Az alkotmánybíróság
sokkal inkább politikailag, semmint jogilag motivált döntését
kizárólag csak a Bolgár Helsinki Bizottság
és a Bolgár Emberjogi Központ vitatta.
De mi is ez az OMO-Ilinden,
amely a hivatalos álláspont szerint oly nagy nemzetbiztonsági
veszélyt jelentett?
A pártnak alig száz
tagja van: mindegyikük bulgáriai macedónnak vallja magát,
miközben azonban Bulgária nyolcmillió lakosának
nagy többsége nem fogadja el a macedón kisebbség
létét. S ennél több nem érdekelte a bolgár
újságírókat sem: meg sem próbáltak
részletesebben tájékozódni a párt programjáról,
netán arról, hogy milyen módon is fenyegette a nemzetbiztonságot.
Még csak véletlenül sem érintették az
állampolgárok önrendelkezési és egyesülési
jogának kérdéskörét, nem nyitottak vitát
arról, hogy vajon milyen hatással lesz az alkotmánybíróság
döntése az ország nemzetközi megítélésére.
Az a kézenfekvõ jogkövetkezmény pedig, hogy az
ügy nyilván a strasbourgi Emberi Jogok Európai
Bírósága elé kerül, végképp
nem izgatta a médiát. Márpedig Strasbourgban Bulgária
veszíteni fog, minthogy ott szerepel az Európai Emberi Jogi
Egyezmény aláírói közt, amely egyezmény
11. cikkelye garantálja az egyesülés szabadságát.
Mindezek után az a melldöngetõ „demokratikus” retorika,
amellyel politikusok és újságírók oly
egyöntetûen üdvözölték az OMO-Ilinden
betiltását, csak arra lesz jó, hogy leleplezze, mennyire
messze van a poszttotalitárius bolgár társadalom a
demokráciától.
Az eset legkeserûbb
tanulsága az, hogy az égvilágon senki sem kényszerítette
az újságírókat arra, hogy elfogadják
a hatalom álláspontját. Saját maguk választottak
így. És ez a totalitáriusból a demokráciába
való nehéz átmenet egyik olyan fontos jellemzõ
vonása, ami, véleményem szerint, aggodalommal töltheti
el az átmenet kutatóit. Újjászületett
a hatalom és a média kapcsolatát 1989 elõtt
jellemzõ modell. Közben a többnyelvû újságíró
dalárda legkönnyebb, és alighanem egyetlen közös
szólama már csak a nemzeti múlt dicsõsége
iránti nosztalgia. Olyan nézetek ezek, amelyek virtuálisan
szaggatják szét a balkáni közös teret.
A második eset: több
mint egy éve, bár a koszovói háború
még javában folyt, Szófia bejelentette: lezárja
Bulgária határát a koszovói menekültek
elõtt. Ez a bejelentés pedig azért volt igazán
súlyos, mivel valójában azt jelentette: Bulgária
kizárólag csak a korábbi Jugoszlávia nyugati
felébõl, a szövetségi köztársaság
bolgár kisebbsége által lakott területérõl
származó menekülteket fogad be. Nem kívánok
a döntés politikai aspektusaira kitérni, csak arra szorítkozom,
hogyan reagált a média a kormány bejelentésére.
A bolgár újságírók ismét elmulasztották,
hogy vitát kezdeményezzenek a hatalom birtokosainak szavai
és tettei között feszülõ riasztó ellentmondásról:
noha Bulgária modern államnak tekinti magát, amely
elfogadja az európai értékrendszert, mégis
elutasítja, hogy részt vegyen a koszovói albánok
megmentéséért indított humanitárius
kampányban. Bulgária jó szomszédnak tartja
magát, mégsem volt hajlandó arra, hogy szomszédját,
Macedóniát megsegítse a menekülttáborok
okozta krízishelyzetben. A bolgár média elmulasztotta,
hogy rámutasson az ellentmondásra: lehet-e egy nemzet toleráns,
ha közben a háború áldozatait „mi”-re és
„õk”-re osztja? A média még arra sem volt képes,
hogy számtanilag ellenõrizze a kormány érvelését,
miszerint Bulgária szegény ország, s a menekültek
beáramlása csak még jobban elszegényítené
(mintha Macedónia olyan gazdag lenne!) Bármilyen gazdasági
elemzés rögtön igazolta volna, mennyire tarthatatlan a
kormány menekültekkel szembeni álláspontja, amely
szerint „nem engedünk be titeket, de odamegyünk és építünk
nektek egy mezei tábort elõre gyártott elemekbõl”.
Ha bárki vette volna magának a fáradságot,
hogy utánaszámoljon, akkor a bolgár közvélemény
megtudta volna: míg mondjuk ötezer menekültet elhelyezhettek
volna az ország területén az erre a célra létrehozott
alapokból, addig a tábori kórház és
az elõre gyártott építõelemek külföldre
küldésének költségei az adófizetõk
zsebét terhelték volna.
A bolgár nyilvánosságban
senki sem támadta a kormány gazdasági és politikai
érveit – a belügyminiszter például közölte,
kábítószer-kereskedõket, kémeket és
destabilizáló elemeket fedeztek fel a menekültek soraiban.
Egyedül csak Petar Sztojanov elnök fogalmazott meg eltérõ
álláspontot, amely viszont az ún. „független
sajtó” szerint disszonáns, népszerûtlen és
meglehetõsen nyugatbarát volt. Egyébként is,
azon a napon, amikor a bolgár elnök errõl a kérdésrõl
szólt a nemzethez, az országos elektronikus média
épp azzal volt elfoglalva, hogy a menekültek szétdobálják
a szemetet. Bulgária idegenellenes, a „mássággal”
szemben bizalmatlan és gyanakvó ország.
Ennek kapcsán a nyugati
sajtó emlékeztetett arra, hogy a második világháború
óta a legnagyobb menekült-exodus éppen Bulgáriából
indult ki, amikor Todor Zsivkov diktátor kommunista rendszere több
mint háromszázezer bulgáriai törököt
üldözött el az országból, miután névváltoztatásra
kényszerítették õket, és megpróbálták
vallásukat betiltani. Magáért beszél az a tény,
hogy a bolgár újságíró-társadalom
a kortárs bolgár történelemnek ezen fejezetérõl
annak ellenére sem vesz tudomást, hogy még az ún.
regenerációs folyamat végrehajtói és
áldozatai egyaránt köztünk élnek.
A bulgáriai törökök
drámája azonban csak egy a bolgár nyilvánosság
számtalan „le nem folytatott” vitája között. Hasonló
sorsra jutott a Nemzeti Kisebbségek Védelmérõl
szóló Keretszerzõdés ratifikációja,
valamint a halálbüntetés megszüntetésének
kérdése is. Az új kormányzó többség
mindkét esetben igazodott a változást kívánó
európai elvárásokhoz, s a bolgár parlament
is mindkét esetben a közvélemény döntõ
többségének véleménye ellenében
döntött. De a vita hiánya megfosztotta a közvéleményt
attól, hogy megtanuljon, megértsen és érzékennyé
válva tudatosítson olyan normákat, amelyek egyszerûen
csak akkor válnak mûködõképesekké,
ha az emberek megértik õket, érzelmileg azonosulnak
velük – egyébként hiába írják elõ
elfogadásukat rendeletileg. Bulgária ugyan aláírta
a Nemzeti Kisebbségek Védelmérõl szóló
Keretszerzõdést, de ez nem jelenti azt, hogy tiszteletben
tartanák a bulgáriai nemzeti kisebbségek jogait. Sõt
maga a „kisebbség” szó is hiányzik a politikusok szótárából.
A le nem folytatott viták
olyanok, akár az elmulasztott órák egy olyan társadalom
esetében, amely egyszerre több évfolyamra próbál
járni, hogy minél elõbb behozza a lemaradását.
Csakhogy az ismerethiány egyre súlyosabb következményekkel
jár: egyre nehezebbé teszi a normális, teljes értékû
fejlõdést. És ezért részben azok az
újságírók és értelmiségiek
is felelõsek, akik elmulasztották egy olyan racionális
közszféra megteremtését, amelyet – Hannah Arendt
kifejezésével élve – „az együttélés
akarása” dominál.
Nemrégiben a bolgár
parlamentben egy olyan vita robbant ki, amely egyenesen abszurd ebben a
kontextusban. Egy, a kommunista rezsimet törvényen kívül
helyezõ törvényjavaslat került a parlament elé.
Ám a militáns antikommunista retorika – amely mintegy tizenegy
évet késett – majdhogynem bohózattá tett egy
fájdalmas kérdést. Az újságírók
– a kormányközeli lapok munkatársainak kivételével
– kigúnyolták a törvénytervezet elõterjesztõinek
és támogatóinak buzgalmát, hiszen a törvényjavaslat
egyetlen értelme a társadalmi ellentétek szítása
volt. Vajon idáig fajultak volna a dolgok abban az esetben is, ha
a kommunista történelem dicstelen lapjait józanul és
racionálisan elemezték volna a nyilvánosságban
akkor, amikor ez a téma még valóban a közbeszéd
kitüntetett tárgyát képezte? Akkor a vita még
lehetõséget adott volna az erkölcsi értékelésre,
vagyis a totalitariáus uralom éveinek elítélésére.
Ez az eset ugyanakkor azt
is alátámasztja, hogy a politikai napirendet nem az újságírók,
hanem a politikusok állítják össze, és
ez a tematika attól sem változik, ha az újságírók
épp a politikusok mellett vagy éppen ellenük foglalnak
állást.
Az esetek listája
folytatható lenne, bemutatva számos szereplõt – a
következtetés ugyanaz. Az utóbbi évek szabad
játéka közepette a bolgár újságírók
közössége elszalasztotta az esélyt, hogy ésszerûséget
vigyen a politikai vitákba. Az újságírói
reflexió ebben az értelemben „társadalmilag terméketlennek”
bizonyult. Nézzük, miért.
Ez a szabad játék
11 évvel ezelõtt, a berlini fal leomlásával
kezdõdött. Az utca volt az elsõ „pálya”, és
a játék lelkes amatõrök tömegét vonzotta,
akik nem ismerték a játék szabályait, de mindenképpen
részt akartak venni benne. Az újságírók
folyton csak követték az amatõröket – vagy legfeljebb
lépést tartottak velük, de sosem jártak az élen.
Ebben a tekintetben Bulgária különbözött a többi
posztkommunista országtól, amelyekben az újságírók
és értelmiségiek élcsapatként vettek
részt a játékban – már a „hivatalos” kezdet
elõtt is. Lengyelországban, Romániában, az
egykori Csehszlovákiában, az egykori Jugoszláviában,
az egykori Szovjetunióban és Magyarországon a közéletben
1989 elõtt is jelen voltak különbözõ ellenzéki
csoportok, másképpen és eltérõ hatással,
amelyek 1989 után a politikai változásokat végigvitték.
Az, hogy Bulgáriában a berlini fal leomlása elõtt
nem volt nemzeti élcsapat, részben megmagyarázza,
miért képtelen a bolgár újságíró-társadalom
a nyilvános viták tematikájának meghatározására,
miért képtelen a média ma is eszméket képviselni,
és miért van az, hogy a sajtó pusztán követi,
ahelyett, hogy magyarázná és elemezné az eseményeket.
Ez persze nem jelenti azt,
hogy Bulgáriában ne lenne szabad a sajtó. Bulgáriában
a média valóban független. Az újságolvasási
szokásokat, a rádiók és televíziók
hallgatottságát, illetve nézettségét
feldolgozó „objektív adatok” bizonyítják, hogy
a média kellõképpen sokszínû. Csakhogy
a számok, amelyek a szabadság kérdésének
statisztikai oldalát ragadják meg, eltakarják a tényt,
hogy az átmenet éveiben nem alakult ki megfelelõ közszféra.
E hiány következménye, hogy parttalan kereslet mutatkozik
a durva szövegek, az olyan biztos tényeket nélkülözõ
vádaskodás iránt, amelyre értelmetlen válaszolni.
A szabadság a vulgáris
nyelvezet, az ömlengõ stílus formájában
fejezõdik ki. Mindennek csak az a vitathatatlan hozadéka,
hogy az 1989 utáni média segített eloszlatni az emberek
évtizedek alatt felhalmozódott félelmeit, és
meggyõzte õket arról, hogy a politikában nincsenek
vitathatatlan tekintélyek.
A szabad játék
nem javított – Pierre Bourdieu-tõl kölcsönzött
kifejezéssel – a „politikai akciók hatékonyságán”.
Szabályait ugyanis olyan játékosok határozták
meg, akik nem tudhatták, milyen társadalmi státus
vár rájuk, hogyan élhetnek múltjukkal a jövõben.
A játék résztvevõi két csoportra oszlottak:
azokra, akik már nyomot hagytak hátra, és professzionális
életrajzzal rendelkeztek, illetve azokra, akiknek nem volt múltjuk
és c. v.-jük. Nagyon kevés újságíró
nem csatlakozott az igenlõ emberekhez 1989 elõtt, számukra
a berlini fal leomlása után saját c. v.-jük lett
a probléma. Azok az újságírók viszont,
akik nem dolgoztak a szakmában, éppen ettõl a c. v.-hiánytól
szenvednek: õk a média beosztotti szintjére kerültek.
Az életrajzok átírása
nagy hatással volt a média üzeneteire az elsõ
esetben, a c. v.-k kitalálása a másodikban. Az átírók
arra törekedtek, hogy az új közszférában
új imázzsal jelenjenek meg az önmagukról kialakított
legendának megfelelõen. A második esetben a médiaüzenetek
a szerzõk azon törekvéseit közvetítették,
hogy õk maguk azonosítható szereplõkké
váljanak, hogy kiléphessenek az anonimitásból.
Ez mindkét esetben végül az üzenet eltûnésével
járt. Az újságírók elsõsorban
saját imázsukkal voltak elfoglalva, aminek következtében
az újságíró-szerzõk olyan mûfajokat
is domináltak, amelyekben ennek a jelenlétnek semmi helye
sincs. A tiszta információ ritka jelenség a bolgár
médiában. Az általános szabály az, hogy
az információt interpretálják, vagy olyan kontextusba
helyezik, amely megfertõzi a tényeket. A szövegek érzelmekkel
telítettek, moralizálók vagy politikailag elfogultak.
Az értéksemleges elemzések roppant ritkák.
Mivel a szabadsággal
játszó újságírók a szabadság
legfontosabb ügynökei, idézek egy bolgár szakértõt:
„Akarják az újságírók egyáltalán
saját szabadságukat?”, majd megjegyzi: „Mint minden szabadságért,
a szólásszabadságért is mindennap meg kell
vívni, de egy csapásra el lehet veszíteni. A történetnek
nincs vége.” Mégis, a bolgár sajtó az elmúlt
11 évben számos fontos eredményt ért el. Megváltoztatta
a kommunikáció nyelvét, demitologizálta a szereplõket
a hatalom legfelsõ köreiben, megvetette a nyilvános
dialógus alapjait, és elfogadta a piacgazdaság alapelveit
az abból fakadó negatív és pozitív következményekkel
egyetemben. Ma bízvást kijelenthetjük: az új
média új szerepe az átalakuló társadalomban
„a befejezetlen projekt része”, elõszó a zöldfülû
bolgár demokrácia történetéhez.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu