Emmy Barouch
Bulgária: Szabadságot, szabadon játszani

Két esetet ismertetek elöljáróban, mindkét eset pontosan példázza, mennyire nincs kész válasz a poszttotalitárius Bulgáriában a média és politika viszonyrendszerének legfontosabb kérdéseire: a média vagy a politikai pártok határozzák meg a politikai gondolkodást? Megszületett-e a vélemények szabad piaca” a különbözõ médiumok közötti verseny létrejöttével? Teret nyertek-e az újságírás „nyugati” normái?
Néhány hónappal ezelõtt, a berlini fal leomlása óta elsõ ízben fordult elõ, hogy Bulgáriában törvényen kívül helyeztek egy pártot. Az alkotmánybíróság ítélete szerint az OMO-Ilinden-PIRIN (az Egyesült Macedón Szervezet – Ilinden – Gazdasági Fejlõdés és Haladás Pártja rövidítve) fenyegeti Bulgária nemzetbiztonságát, ezért törölték a pártok nyilvántartásából. Az ítélet, amely önmagában is sérti Bulgária állampolgárainak nemzeti önérzetét, jól mutatja, hogyan értelmezik a Balkánon az Emberi Jogok Európai Egyezményét. A média reakciója azonban még érdekesebb: egyetlen befolyásos lap, egyetlen független tévé vagy rádió sem elemezte az alkotmánybíróság döntését a hivatalos politikai irányvonaltól eltérõen – hogy az állami médiákról ne is beszéljünk. Az alkotmánybíróság sokkal inkább politikailag, semmint jogilag motivált döntését kizárólag csak a Bolgár Helsinki Bizottság és a Bolgár Emberjogi Központ vitatta.
De mi is ez az OMO-Ilinden, amely a hivatalos álláspont szerint oly nagy nemzetbiztonsági veszélyt jelentett?
A pártnak alig száz tagja van: mindegyikük bulgáriai macedónnak vallja magát, miközben azonban Bulgária nyolcmillió lakosának nagy többsége nem fogadja el a macedón kisebbség létét. S ennél több nem érdekelte a bolgár újságírókat sem: meg sem próbáltak részletesebben tájékozódni a párt programjáról, netán arról, hogy milyen módon is fenyegette a nemzetbiztonságot. Még csak véletlenül sem érintették az állampolgárok önrendelkezési és egyesülési jogának kérdéskörét, nem nyitottak vitát arról, hogy vajon milyen hatással lesz az alkotmánybíróság döntése az ország nemzetközi megítélésére. Az a kézenfekvõ jogkövetkezmény pedig, hogy az ügy nyilván a strasbourgi  Emberi Jogok Európai Bírósága elé kerül, végképp nem izgatta a médiát. Márpedig Strasbourgban Bulgária veszíteni fog, minthogy ott szerepel az Európai Emberi Jogi Egyezmény aláírói közt, amely egyezmény 11. cikkelye garantálja az egyesülés szabadságát. Mindezek után az a melldöngetõ „demokratikus” retorika, amellyel politikusok és újságírók oly egyöntetûen üdvözölték az OMO-Ilinden betiltását, csak arra lesz jó, hogy leleplezze, mennyire messze van a poszttotalitárius bolgár társadalom a demokráciától.
Az eset legkeserûbb tanulsága az, hogy az égvilágon senki sem kényszerítette az újságírókat arra, hogy elfogadják a hatalom álláspontját. Saját maguk választottak így. És ez a totalitáriusból a demokráciába való nehéz átmenet egyik olyan fontos jellemzõ vonása, ami, véleményem szerint, aggodalommal töltheti el az átmenet kutatóit. Újjászületett a hatalom és a média kapcsolatát 1989 elõtt jellemzõ modell. Közben a többnyelvû újságíró dalárda legkönnyebb, és alighanem egyetlen közös szólama már csak a nemzeti múlt dicsõsége iránti nosztalgia. Olyan nézetek ezek, amelyek virtuálisan szaggatják szét a balkáni közös teret.
A második eset: több mint egy éve, bár a koszovói háború még javában folyt, Szófia bejelentette: lezárja Bulgária határát a koszovói menekültek elõtt. Ez a bejelentés pedig azért volt igazán súlyos, mivel valójában azt jelentette: Bulgária kizárólag csak a korábbi Jugoszlávia nyugati felébõl, a szövetségi köztársaság bolgár kisebbsége által lakott területérõl származó menekülteket fogad be. Nem kívánok a döntés politikai aspektusaira kitérni, csak arra szorítkozom, hogyan reagált a média a kormány bejelentésére. A bolgár újságírók ismét elmulasztották, hogy vitát kezdeményezzenek a hatalom birtokosainak szavai és tettei között feszülõ riasztó ellentmondásról: noha Bulgária modern államnak tekinti magát, amely elfogadja az európai értékrendszert, mégis elutasítja, hogy részt vegyen a koszovói albánok megmentéséért indított humanitárius kampányban. Bulgária jó szomszédnak tartja magát, mégsem volt hajlandó arra, hogy szomszédját, Macedóniát megsegítse a menekülttáborok okozta krízishelyzetben. A bolgár média elmulasztotta, hogy rámutasson az ellentmondásra: lehet-e egy nemzet toleráns, ha közben a háború áldozatait „mi”-re és „õk”-re osztja? A média még arra sem volt képes, hogy számtanilag ellenõrizze a kormány érvelését, miszerint Bulgária szegény ország, s a menekültek beáramlása csak még jobban elszegényítené (mintha Macedónia olyan gazdag lenne!) Bármilyen gazdasági elemzés rögtön igazolta volna, mennyire tarthatatlan a kormány menekültekkel szembeni álláspontja, amely szerint „nem engedünk be titeket, de odamegyünk és építünk nektek egy mezei tábort elõre gyártott elemekbõl”. Ha bárki vette volna magának a fáradságot, hogy utánaszámoljon, akkor a bolgár közvélemény megtudta volna: míg mondjuk ötezer menekültet elhelyezhettek volna az ország területén az erre a célra létrehozott alapokból, addig a tábori kórház és az elõre gyártott építõelemek külföldre küldésének költségei az adófizetõk zsebét terhelték volna.
A bolgár nyilvánosságban senki sem támadta a kormány gazdasági és politikai érveit – a belügyminiszter például közölte, kábítószer-kereskedõket, kémeket és destabilizáló elemeket fedeztek fel a menekültek soraiban. Egyedül csak Petar Sztojanov elnök fogalmazott meg eltérõ álláspontot, amely viszont az ún. „független sajtó” szerint disszonáns, népszerûtlen és meglehetõsen nyugatbarát volt. Egyébként is, azon a napon, amikor a bolgár elnök errõl a kérdésrõl szólt a nemzethez, az országos elektronikus média épp azzal volt elfoglalva, hogy a menekültek szétdobálják a szemetet. Bulgária idegenellenes, a „mássággal” szemben bizalmatlan és gyanakvó ország.
Ennek kapcsán a nyugati sajtó emlékeztetett arra, hogy a második világháború óta a legnagyobb menekült-exodus éppen Bulgáriából indult ki, amikor Todor Zsivkov diktátor kommunista rendszere több mint háromszázezer bulgáriai törököt üldözött el az országból, miután névváltoztatásra kényszerítették õket, és megpróbálták vallásukat betiltani. Magáért beszél az a tény, hogy a bolgár újságíró-társadalom a kortárs bolgár történelemnek ezen fejezetérõl annak ellenére sem vesz tudomást, hogy még az ún. regenerációs folyamat végrehajtói és áldozatai egyaránt köztünk élnek.
A bulgáriai törökök drámája azonban csak egy a bolgár nyilvánosság számtalan „le nem folytatott” vitája között. Hasonló sorsra jutott a Nemzeti Kisebbségek Védelmérõl szóló Keretszerzõdés ratifikációja, valamint a halálbüntetés megszüntetésének kérdése is. Az új kormányzó többség mindkét esetben igazodott a változást kívánó európai elvárásokhoz, s a bolgár parlament is mindkét esetben a közvélemény döntõ többségének véleménye ellenében döntött. De a vita hiánya megfosztotta a közvéleményt attól, hogy megtanuljon, megértsen és érzékennyé válva tudatosítson olyan normákat, amelyek egyszerûen csak akkor válnak mûködõképesekké, ha az emberek megértik õket, érzelmileg azonosulnak velük – egyébként hiába írják elõ elfogadásukat rendeletileg. Bulgária ugyan aláírta a Nemzeti Kisebbségek Védelmérõl szóló Keretszerzõdést, de ez nem jelenti azt, hogy tiszteletben tartanák a bulgáriai nemzeti kisebbségek jogait. Sõt maga a „kisebbség” szó is hiányzik a politikusok szótárából.
A le nem folytatott viták olyanok, akár az elmulasztott órák egy olyan társadalom esetében, amely egyszerre több évfolyamra próbál járni, hogy minél elõbb behozza a lemaradását. Csakhogy az ismerethiány egyre súlyosabb következményekkel jár: egyre nehezebbé teszi a normális, teljes értékû fejlõdést. És ezért részben azok az újságírók és értelmiségiek is felelõsek, akik elmulasztották egy olyan racionális közszféra megteremtését, amelyet – Hannah Arendt kifejezésével élve – „az együttélés akarása” dominál.
Nemrégiben a bolgár parlamentben egy olyan vita robbant ki, amely egyenesen abszurd ebben a kontextusban. Egy, a kommunista rezsimet törvényen kívül helyezõ törvényjavaslat került a parlament elé. Ám a militáns antikommunista retorika – amely mintegy tizenegy évet késett – majdhogynem bohózattá tett egy fájdalmas kérdést. Az újságírók – a kormányközeli lapok munkatársainak kivételével – kigúnyolták a törvénytervezet elõterjesztõinek és támogatóinak buzgalmát, hiszen a törvényjavaslat egyetlen értelme a társadalmi ellentétek szítása volt. Vajon idáig fajultak volna a dolgok abban az esetben is, ha a kommunista történelem dicstelen lapjait józanul és racionálisan elemezték volna a nyilvánosságban akkor, amikor ez a téma még valóban a közbeszéd kitüntetett tárgyát képezte? Akkor a vita még lehetõséget adott volna az erkölcsi értékelésre, vagyis a totalitariáus uralom éveinek elítélésére.
Ez az eset ugyanakkor azt is alátámasztja, hogy a politikai napirendet nem az újságírók, hanem a politikusok állítják össze, és ez a tematika attól sem változik, ha az újságírók épp a politikusok mellett vagy éppen ellenük foglalnak állást.
Az esetek listája folytatható lenne, bemutatva számos szereplõt – a következtetés ugyanaz. Az utóbbi évek szabad játéka közepette a bolgár újságírók közössége elszalasztotta az esélyt, hogy ésszerûséget vigyen a politikai vitákba. Az újságírói reflexió ebben az értelemben „társadalmilag terméketlennek” bizonyult. Nézzük, miért.
Ez a szabad játék 11 évvel ezelõtt, a berlini fal leomlásával kezdõdött. Az utca volt az elsõ „pálya”, és a játék lelkes amatõrök tömegét vonzotta, akik nem ismerték a játék szabályait, de mindenképpen részt akartak venni benne. Az újságírók folyton csak követték az amatõröket – vagy legfeljebb lépést tartottak velük, de sosem jártak az élen. Ebben a tekintetben Bulgária különbözött a többi posztkommunista országtól, amelyekben az újságírók és értelmiségiek élcsapatként vettek részt a játékban – már a „hivatalos” kezdet elõtt is. Lengyelországban, Romániában, az egykori Csehszlovákiában, az egykori Jugoszláviában, az egykori Szovjetunióban és Magyarországon a közéletben 1989 elõtt is jelen voltak különbözõ ellenzéki csoportok, másképpen és eltérõ hatással, amelyek 1989 után a politikai változásokat végigvitték. Az, hogy Bulgáriában a berlini fal leomlása elõtt nem volt nemzeti élcsapat, részben megmagyarázza, miért képtelen a bolgár újságíró-társadalom a nyilvános viták tematikájának  meghatározására, miért képtelen a média ma is eszméket képviselni, és miért van az, hogy a sajtó pusztán követi, ahelyett, hogy magyarázná és elemezné az eseményeket.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Bulgáriában ne lenne szabad a sajtó. Bulgáriában a média valóban független. Az újságolvasási szokásokat, a rádiók és televíziók hallgatottságát, illetve nézettségét feldolgozó „objektív adatok” bizonyítják, hogy a média kellõképpen sokszínû. Csakhogy a számok, amelyek a szabadság kérdésének statisztikai oldalát ragadják meg, eltakarják a tényt, hogy az átmenet éveiben nem alakult ki megfelelõ közszféra. E hiány következménye, hogy parttalan kereslet mutatkozik a durva szövegek, az olyan biztos tényeket nélkülözõ vádaskodás iránt, amelyre értelmetlen válaszolni.
A szabadság a vulgáris nyelvezet, az ömlengõ stílus formájában fejezõdik ki. Mindennek csak az a vitathatatlan hozadéka, hogy az 1989 utáni média segített eloszlatni az emberek évtizedek alatt felhalmozódott félelmeit, és meggyõzte õket arról, hogy a politikában nincsenek vitathatatlan tekintélyek.
A szabad játék nem javított – Pierre Bourdieu-tõl kölcsönzött kifejezéssel – a „politikai akciók hatékonyságán”. Szabályait ugyanis olyan játékosok határozták meg, akik nem tudhatták, milyen társadalmi státus vár rájuk, hogyan élhetnek múltjukkal a jövõben. A játék résztvevõi két csoportra oszlottak: azokra, akik már nyomot hagytak hátra, és professzionális életrajzzal rendelkeztek, illetve azokra, akiknek nem volt múltjuk és c. v.-jük. Nagyon kevés újságíró nem csatlakozott az igenlõ emberekhez 1989 elõtt, számukra a berlini fal leomlása után saját c. v.-jük lett a probléma. Azok az újságírók viszont, akik nem dolgoztak a szakmában, éppen ettõl a c. v.-hiánytól szenvednek: õk a média beosztotti szintjére kerültek.
Az életrajzok átírása nagy hatással volt a média üzeneteire az elsõ esetben, a c. v.-k kitalálása a másodikban. Az átírók arra törekedtek, hogy az új közszférában új imázzsal jelenjenek meg az önmagukról kialakított legendának megfelelõen. A második esetben a médiaüzenetek a szerzõk azon törekvéseit közvetítették, hogy õk maguk azonosítható szereplõkké váljanak, hogy kiléphessenek az anonimitásból. Ez mindkét esetben végül az üzenet eltûnésével járt. Az újságírók elsõsorban saját imázsukkal voltak elfoglalva, aminek következtében az újságíró-szerzõk olyan mûfajokat is domináltak, amelyekben ennek a jelenlétnek semmi helye sincs. A tiszta információ ritka jelenség a bolgár médiában. Az általános szabály az, hogy az információt interpretálják, vagy olyan kontextusba helyezik, amely megfertõzi a tényeket. A szövegek érzelmekkel telítettek, moralizálók vagy politikailag elfogultak. Az értéksemleges elemzések roppant ritkák.
Mivel a szabadsággal játszó újságírók a szabadság legfontosabb ügynökei, idézek egy bolgár szakértõt: „Akarják az újságírók egyáltalán saját szabadságukat?”, majd megjegyzi: „Mint minden szabadságért, a szólásszabadságért is mindennap meg kell vívni, de egy csapásra el lehet veszíteni. A történetnek nincs vége.” Mégis, a bolgár sajtó az elmúlt 11 évben számos fontos eredményt ért el. Megváltoztatta a kommunikáció nyelvét, demitologizálta a szereplõket a hatalom legfelsõ köreiben, megvetette a nyilvános dialógus alapjait, és elfogadta a piacgazdaság alapelveit az abból fakadó negatív és pozitív következményekkel egyetemben. Ma bízvást kijelenthetjük: az új média új szerepe az átalakuló társadalomban „a befejezetlen projekt része”, elõszó a zöldfülû bolgár demokrácia történetéhez.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/