Nemrég fölhívott egy férfi, és egykori barátságunkra hivatkozva találkozót kért tõlem. Elhozná egy barátját is, mondta.
Barátja nagymenõ számítógépes vállalkozóként mutatkozott be. Noha Vladimir Meciar ex-miniszterelnök kormánya az egyik legfontosabb ügyfelének számított, az illetõ segítette az akkori ellenzéket is – és mivel ez utóbbi jelenleg kormányon van, õ most kitûnõ kapcsolatokkal rendelkezik. Megtudta, hogy újságunk egyik szerkesztõje cikket ír az õ múltbéli ügyleteirõl. A vállalkozónak több száz alkalmazottja van, s jelentõs külföldi befektetõket hozott Szlovákiába – mégis, ha most kedvezõtlen színben tüntetnénk õt föl, kénytelen lenne embereit kirúgni és Monacóba távozni, ahol immár felesége és fia is él. Kinek lenne jó ez az egész, kérdezte tõlem. Mint mondta, vagyona tízmillió dollárt ér, és nyugodt szívvel visszavonulhatna Monacóba. Ha a szerkesztõ mindenképp írni akar róla, tette hozzá, legalább kikérhetné a véleményét. Majd megadta huszonnégy órás elérhetõségû mobilszámát, noha õ maga másnap Hong Kongba utazott.
Egykori barátom helyeslõen bólogatott, majd megjegyezte, hogy a mostani kormányzat jó kapcsolatokat tart fenn az illetõvel, hogy õ maga is nagyon hálás neki, és kár lenne egész eddigi munkáját egyetlen cikkel romba dönteni.
Miután elmentek, azon töprengtem, valójában mit is akartak. Fölhívtam egy ismerõsömet, aki már régóta vállalkozó volt és ismerte a szlovák helyzetet, és röviden elmeséltem neki beszélgetésünket.
„Tiszta sor”, mondta ismerõsöm. „Amikor a barátod azt mondta, hogy barátjának jó kormányzati kapcsolatai vannak, az valójában azt jelentette, hogy az egyik miniszter szeretné, ha a vállalkozót békén hagynák. Amikor a vállalkozó tízmillió dolláros vagyonát említette, tulajdonképpen pénzt ajánlott neked. Vagyona valójában annak tízszerese, de számításaim szerint õ a tízmillió három százalékáig lenne hajlandó elmenni, ami háromszázezer dollár, de ez tõled függ. Most várják, hogyan reagálsz. A barátod egyfajta közvetítõ. Szóban ne mondj semmit, lehallgathatják a beszélgetést. Vagy írd az összeget egy papírra, vagy mutasd meg az ujjaidon, miközben az idõrõl társalogtok.”
„De hisz én egy független napilap fõszerkesztõje vagyok”, fakadtam ki.
„Persze”, mondta, „csakhogy az effajta vállalkozók háromféle embert ismernek: a becsületes idiótát, akivel nem érdemes tárgyalni; a balekot, akit pár ezerért meg lehet vásárolni; végül pedig, a dörzsölt üzletembert, aki ért a pénzhez. Tõled függ, melyik kategóriába akarsz tartozni.”
Ez a fõszerkesztõi életbõl vett rövid epizód egy fontos változásra mutat rá, amely az utóbbi években ment végbe Szlovákiában. Nevezetesen, hogy a média hatalma a politika területérõl áttevõdött a gazdasági szférába, és hogy az üzletemberek sokkal inkább fenyegetik a média függetlenségét, mint bármely politikus. Annak az újságnak a története, amelyet az alábbiakban mondok el, jól szemlélteti a média és az üzleti világ hatalmának erõsödését és a politikai hatalom egyidejû gyengülését.
Pontosan tíz évvel ezelõtt szlovák újságírók egy csoportja a fejébe vette, hogy kormányközeli napilapot alapít. Természetesen az akkori, a kommunizmus bukása után felállt kormányra gondoltak. Felkérték a kabinetet, hogy legyen az újság kiadója, azaz adjon kezdõtõkét az elinduláshoz – cserében biztosították a kormányt, hogy lojálisak lesznek hozzá. Részt vettem az egyik elõkészítõ beszélgetésen, amely a kormány képviselõi és az újságírók között zajlott. Ma is emlékszem a jelenlévõk megütközésére, amikor azt kérdeztem tõlük, hogy mi lesz az újsággal és a szerkesztõséggel, ha megváltozik a kormány.
Naiv kérdésem dacára a napilap megszületett. Kezdetben meglepõen sikeres volt, mivel az olvasók valóban akartak egy kormányhû lapot. Valamiféle bizonyosságra szomjaztak egy olyan világban, amely napról napra bizonytalanabbá vált. Egy idõ után a napilap megszûnt nyereségesnek lenni, és a kormány vállalkozóknak adta el (akiket a privatizáció során szintén segített). De az újság helyzete tovább romlott, mert – mivel idõközben új kormány állt föl – az olvasók megszûntek bármely kormánynak hinni.
A történet vége a következõ. Jó egy évvel ezelõtt, a legnagyobb kereskedelmi tévéadó, amelyet az összlakosság fele néz, megvásárolta a lapot, amelynek most hatalmas reklámja van, a tévé hírmûsorainak népszerû riporterei dolgoznak neki, és végül a példányszáma megemelkedett. Tíz évvel ezelõtt ez egy kormányhû újság volt, azaz gyökerei a politika világába nyúltak. Mára viszont egy kereskedelmi tévéadóhoz lojális újság lett belõle, amely az üzleti életbõl táplálkozik.
Ez a tévétársaság élõ példája annak, ahogyan a média és a politika közötti kapcsolat a visszájára fordult. Több mint két évvel ezelõtt a társaság vezérigazgatója a politikusokra kényszerítette azon elképzelését, hogy ki legyen a miniszterelnök és az államfõ. Sok választásuk nem volt, engedelmeskedniük kellett, ha meg akarták nyerni a választásokat, ezáltal megszabadítva Szlovákiát Vladimir Meciartól. Tény, hogy a vezérigazgató jelöltjei valóban miniszterelnök és államfõ lettek, s ma mindannyian látjuk, hogy választása távolról sem volt a legjobb, de már túl késõ.
Az üzleti szféra, a média és a politika mostani viszonya – ahol a politika a gyengébb fél – természetes következménye a szabadpiac kialakulásának, és nem lenne túl okos dolog siránkozni a pénz hatalma miatt, amely korrumpálja az újságírókat, fõszerkesztõket és médiatulajdonosokat (remélem, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy én nem tartom magam megvásárolhatónak). A szlovák médiapiac jó példája annak, hogy mind a szabadság eszménye, mind az újságírók szabadságvágya illúzió volt csupán. A kilencvenes évek elején az újságok alapítói és tulajdonosai is gyakran a szerkesztõk voltak. Abban az idõben ezt a függetlenség garanciájának tekintették, jóllehet igen hamar kiderült, hogy õk a lehetõ a legrosszabb tulajdonosok voltak. Végül apránként valamennyien eladták részüket újabb tulajdonosoknak, akik hamar elfelejtették, hogy személyük a függetlenség garanciája. A szlovák újságok döntõ többségükben alja szlovák vállalkozók kezeibe kerültek, akiknek vagyona homályos eredetû volt. Akkoriban a szlovákok szerették azt hallani, hogy a szlovák média szlovák ellenõrzés alatt áll, ellentétben a magyar vagy cseh médiával, amelyet (másokkal együtt) a németek tartottak a kezükben. Mindamellett a nemzeti vállalkozók rosszabb tulajdonosnak bizonyultak, mint a szerkesztõk.
A médiát a politika befolyásolására és saját vállalkozásaik támogatására szolgáló üzleti eszközként használták, és használják ma is.
Az elmúlt tíz esztendõ fontos, az emberek szabadság- és függetlenségkeresõ vágyát érintõ leckét adott fel egész Közép-Európának. Megmutatta, hogy mind az ideológia, mind a szabadságot és a függetlenséget elnyomó rendszer a status quo megõrzését szolgáló, primitív módszerek voltak. Manapság az elnyomás sokkal kifinomultabb formáival találkozunk, amelyek a demokratikus, versenyszellemû környezetben gyorsan fejlõdnek, és amelyeket nem könnyû felismerni. Ha fel is ismerjük, nem könnyû ellenállni nekik.  A szabadság és függetlenség ma olyan értékek, amelyeket egyre nehezebb mérni, és legtöbbször csak a saját lelkiismeretünkre és méltóságunkra hagyatkozhatunk. Függetlenségünkért a társadalom ma már nem tüntet ki tiszteletével, vagy éppen gyûlöletével, ahogyan régen tette. Egyáltalán nem törõdik a szabad és független újságírókkal, akiket egyébként is nehéz megkülönböztetni a korruptaktól. A rendszer, amelyben élünk, nem buzdít arra, hogy szabadok legyünk, igaz, a kommunizmussal ellentétben, nem is büntet meg miatta. A rendszer elõnye a megszorítások és határok különbözõ variációinak pluralitásában rejlik – még azok számára is van hely benne, akik a saját méltóságukat keresik. És ez – az eddig mondottak ellenére – több, mint amit tíz évvel ezelõtt vártam és reméltem.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu