A Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) tagjai a világ több mint száz országában dolgoznak a sajtószabadság kibontatkoztatása, támogatása és védelme, valamint az újságírói normák tökéletesítése érdekében. Az IPI alapelve az, hogy a szólásszabadság minden demokratikus társadalom alapvetõ eleme, ám ez számos európai országban még mindig illúzió. Kétségtelen, hogy a kommunista rendszer bukása óta a sajtószabadság jelentõs fejlõdésen ment keresztül Közép- és Kelet-Európa új demokráciáiban. Mégis, az újságírók folyamatosan olyan törvényekbe és gyakorlatba ütköznek, amelyek komolyan korlátozzák a szólásszabadságot és az információk szabad folyását. A média szabadságának kiteljesedését általában olyan tényezõk kombinációja fenyegeti a posztkommunista demokráciákban, amelyek egyfelõl a végbemenõ demokratikus átalakulás, másfelõl a régi kommunista gyakorlatok és attitûdök következménye. A rágalmazástól a nemzetbiztonságig, a magántitoktól a bírói intézkedéssel szembeni engedetlenségig, a törvényeket gyakran használják olyan információk és vélemények eltitkolására, amelyeknek alapvetõen napvilágra kellene kerülniük. A közszereplõk hivatalos információkat, aktákat és iratokat gyakran és szükségtelenül tartanak vissza a nyilvános vizsgálat elõl, veszélyeztetve az állampolgárok jogát a teljes körû tájékoztatáshoz, s ezáltal képviselõik teljesítményének értékéléséhez. Kellemetlen riportok megjelenésének megakadályozásához gyakran alkalmaznak fizikai erõszakot, fenyegetést és megfélemlítést. Ráadásul a független média finanszírozásának hiánya és a médiatulajdon koncentrációja is bénítóan hat.
Közép-Európában nem teljesült az az erõs várakozás, amelyet ahhoz fûztek, hogy a privatizáció a médiát szabaddá és függetlenné teszi. Mivel az állami támogatás, amely az újságírói szabadság megengedhetetlen állami felügyeletével járt, megszûnt, a médiumoknak új pénzforrások után kellett nézniük tevékenységük finanszírozására. Ez a folyamat az esetek többségében rossz gazdasági környezetben zajlott, az emberek újságvásárlási lehetõségei korlátozódtak, és a hirdetési piac szûkült. Mivel nem számíthattak a hirdetésekbõl befolyó bevételekre, a médiumok a politikai pártok vagy a magántõke környékén kerestek támogatókat. Azok azonban cserébe befolyásolni kívánták a médiában kifejezett véleményeket és a közölt hírek tartalmát. Az újságírók szabadságát a rendkívül alacsony bérek is korlátozzák: könnyen megvesztegethetõvé válnak.
A médiumok sokszor képtelenek megfelelõ felszerelést vásárolni, a munkatársak továbbképzésére és fejlesztésére áldozni.
Mindez nemcsak a független média gazdasági túlélését veszélyezteti, hanem jelentõsen csökkenti az újságírás színvonalát: teljesítménye nem az igazság szabatos kifejtésében mérhetõ le, hanem külsõ tényezõk befolyásolják – lehetetlenné téve a kormányzat ellenõrzésének alapfunkcióját.
A jogi szabályozás és a régi, kommunista jellegû gyakorlat szintén nagymértékben akadályozzák a szabad médiát. A három kulcstényezõ: a rágalmazás és rossz hír keltése, a hivatalos információhoz való hozzáférés és az újságírói források védelme.
Számos posztkommunista országban a jelenlegi vezetõk a régi pártállamhoz tartoztak, ma is azt várják el az újságíróktól, hogy ideológiai és nevelõmunkát végezzenek. Régi újságírók is hisznek ebben ott is, ahol nincs hivatalos cenzúra.
A rágalmazás a közép- és kelet-európai országok többségében ma is olyan bûnvádnak számít, amelyért börtönbüntetés szabható ki, és számos újságírót ítélnek el a politikusok becsületének vagy „tekintélyének” megsértéséért, illetve a szakmai hozzáértésük megkérdõjelezése miatt, rágalmazásért. A büntetõjogi felelõsségre vonás – börtönbüntetés vagy tiltó bírságok, akár csak felfüggesztett büntetések, amelyek további kihágás esetén börtönnel fenyegetnek – veszélye bénító hatással van a sajtószabadságra. Meggyõzõdésünk, hogy a rágalmazási törvényeket szabálysértésként a polgári jog körébe kell utalni, és a jogorvoslat ennek megfelelõen bocsánatkérés vagy helyreigazítás szabadon választott közlése, vagy a bizonyítható károk megfizetése kellene hogy legyen. Fontos itt hangsúlyozni a rágalmazásért és rossz hír keltéséért kiszabható bírságok arányosságát. Számos országban, noha a rágalmazás polgári szabálysértésnek minõsül, a bírságok olyan hatalmasok, hogy pénzügyi csõddel fenyegetik a szóban forgó médiát, következésképpen visszatartják a politikai élet szereplõinek nyílt bírálatától is.
1999 szeptemberében az Európai Emberjogi Bíróság egy határozata elítélte a büntetõjogi rágalmazás használatát Romániában, fontos és régóta várt precedenst teremtve az újságírók védelmében. A bíróság szerint a demokratikus társadalmak érdekeit leginkább az szolgálja, ha a sajtó gyakorolhatja alapvetõ ellenõrzõ szerepét a közügyekben, és közölheti a fontos közérdekû információkat.
A bíróság már korábbi döntésével állást foglalt a polgári rágalmazási perekben kiszabható bírságok arányosságának ügyében is, kimondva, hogy azok „nem tántoríthatják el az újságírókat a nyilvános párbeszédben való részvételtõl”. Valójában a közhivatalnokok továbbra is számos esetben a cenzúra hatékony formájaként használják a bírságokat: a kritikák elhallgattatására és saját érdekeik megvédésére.
A legtöbb közép- és kelet-európai országnak nincs külön jogszabálya az összes lehetséges, törvényes forrásból történõ információszerzéshez való alapvetõ jog védelmére. Erre vonatkozó állásfoglalásában az Európai Bíróság kiemeli, hogy „ennek megfelelõen a hatóságok feladata hozzáférhetõvé tenni a közérdekû ügyekrõl szóló információkat”. „Az információ szabályozásának szabadsága” azért fontos, hogy kritikus hangvételû vagy kínos tudósítások esetében ne legyen megkerülhetõ (amint az gyakorta megesik) az átláthatóság és elszámoltathatóság elve.
Magyarországon is azzal vádolták 1999-ben egy hetilap és tévémûsor szerkesztõjét, hogy államtitkokat terjesztett. A közpénzekbõl fenntartott m1 csatorna számos munkatársát elbocsátották, amikor ismertettek egy esetet, amelyben a kormányzó párt tíz tagja volt korrupciós botrányban érintett.
A mûsorszolgáltatók, különösen a rádió- és tévétársaságok, nyugati modellen alapuló társasági struktúrájuk dacára még mindig erõs és közvetlen politikai hatásnak vannak kitéve. Számos ilyen intézményt a hatalomért folytatott politikai küzdelem eszközeként használnak. Az IPI által kiadott Nyilatkozat a Közszolgálati Mûsorszolgáltatásról az alapja az Európa Tanácscsal és az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezettel (EBESZ) való együttmûködésünknek; ezek a szervezetek felszólítják a tagállamokat a mûsorszolgáltatók függetlenségének biztosítására. Ez a probléma a nemzeti hírügynökségeket is érinti, amelyek továbbra is állami tulajdonban állnak.
1995-ben az IPI tiltakozott egy olyan cseh törvényjavaslat ellen, amely elrendelte volna, hogy a központi kormányszervek képviselõinek kijelentéseit és nyilatkozatait a nemzeti hírügynökség, a CTK csak teljes terjedelmükben, szerkesztetlenül közölheti. Egy ilyen korlátozás sajtóosztállyá silányítaná a hírügynökséget, és megakadályozná, hogy közintézményként feltehetõen a köz érdekében tevékenykedjék.
Közép- és Kelet-Európa országai, néhány kivételtõl eltekintve, mind tagjai a negyvenegy nemzetet tömörítõ Európa Tanácsnak, s így valamennyien aláírták az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amelynek 10. cikkelye a szólás- és információs szabadságot szavatolja. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye kötelezõ érvényû jogi eszköz, amelyet olyan nemzetek feletti szervek ellenõriznek, mint az Emberi Jogok Európai Bírósága, és a benne foglalt emberi és szabadságjogok közvetlenül kényszerítõ hatályúak a nemzeti bíróságok számára.
A sajtó jogainak védelmét garantáló jogi keret létrehozása mellett az IPI általában az önszabályozó rendszer fontosságában hisz a szigorúbb állami szabályozás elkerülése érdekében. Az önszabályozó rendszer nem tévesztendõ össze az öncenzúrával: olyan etikai kódexet jelent, amely figyelembe venné az egyes országok különféle jellemzõit és igényeit, és amelynek betartásában, a magasabb újságírói normák elérése érdekében, az újságírók is egyetértenének.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu