A fogalmak tisztázása mindig hasznos, kiváltképp az olyan ingoványos területen, ahol a politikai és tudományos elemzés találkozik. Az „Európáról alkotott nézetek” kifejezés véleményem szerint a közvetkezõ három mozzanatot fedi: egyrészt mélyen beágyazódott értékek, amelyek csak a legritkább esetben változnak, másrészt általános kérdésekkel kapcsolatos, tágabb idõhatáron belül érzékelhetõen változó attitûdök, harmadrészt pedig konkrétabb kérdésekrõl különféle befolyások hatása alatt alkotott vélemények, amelyek gyorsan megváltozhatnak, ha az ember új információ birtokába kerül vagy új tapasztalatot szerez. Például, az, hogy az igazságot tiszteletben tartom, egy mélyen gyökerezõ érték; attitûdöm az Európai Unió irányában általában véve pozitív; és véleményem arról, hogy a kutyafalkás rókavadászatot be kell-e tiltani, változó az érvek és a bemutatott bizonyítékok függvényében.
Az elit és az átlag emberek „Európáról alkotott nézeteinek” vizsgálatakor tehát értékek, attitûdök és vélemények konglomerátumával állunk szemben, s legelsõ feladatunk az, hogy a vita tárgyának pontosítása érdekében szétfejtsük az összegubancolódott szálakat, különben pusztán csak a hangzavart és a felkorbácsolt indulatokat növeljük.
Brit kontextusban az Európa-kérdésnek külön politikai története van. Nagy-Britannia annak idején rosszul ítélte meg, mennyire komoly a hat alapító állam azon szándéka, hogy létrehozza az Európai Gazdasági Közösséget, ezért aztán késõbb De Gaulle kétszer is megakadályozta, hogy a britek csatlakozzanak. Amikor végre a csatlakozásról tárgyaltak, a feltételek meglehetõsen kedvezõtlenek voltak. Az 1972-es törvényt megelõzõ parlamenti vita megkerülte a fõ kérdést: melyek lesznek a külpolitika ilyen fundamentális megváltoztatásának komolyabb következményei? Az egyezmény újratárgyalásakor három-négy évvel késõbb szintén elsiklottak afölött, mi is Európa végsõ célállomása, s helyette néhány konkrét gazdasági elõnyre koncentráltak. Noha az 1975-ös népszavazás 2:1 arányban megerõsítette, hogy Nagy-Britannia a közösség tagja marad, a két fõ politikai párt jelentõs része ellenezte ezt a politikát. Azóta sem a Munkáspárt, sem a konzervatívok nem alakítottak ki egységes álláspontot a kérdésben: eleinte a Munkáspárt ellenezte Anglia tagságát, most meg a Konzervatív Párt a szkeptikusabb. Csak a harmadik, kisebb párt, a Liberális Demokraták támogatták konzekvensen majd ötven évig a nagyobb európai integrációt.
Jelenleg a két nagy pártban igen nagy a szóródás: az európai integrációért való lelkesedéstõl a jelentõs szkepticizmusig számos attitûd érhetõ tetten. Pontosan tükrözi ezt Nagy-Britanniának az euró-rendszerben való részvétele körül kialakult vita, ahol a vélemények széles skálán helyezkednek el: egyesek a legszívesebben már csatlakoztak volna, mások szerint most kellene csatlakozni, végül vannak olyanok, akik szerint késõbb lenne jó a csatlakozás, vagy olyanok, akik azt kívánják, hogy a font soha ne lépjen be.
E kérdésben a politikai elit igencsak megosztott. Az attitûdök és vélemények különböznek, még az olyan alapvetõ értékek esetében is, mint egyfelõl a „szuverenitás”, „függetlenség” és „szabadság”, másfelõl a „bizalom”, „együttmûködés” és „békés egymás mellett élés”. Ezeket a politikai elitek számára oly fontos kérdéseket a népesség nagy része nem tekinti annak. Az 1992 és 1997 közötti közvélemény-kutatásokban például, arra a kérdésre, hogy milyen jelentõs kérdésekkel áll szemben Nagy-Britannia, az európai kérdés csupán harmadiktól nyolcadik helyig szerepelt, jóval a hétköznapi belpolitikai kérdések – egészségügy, rend és törvényesség, oktatás stb. – mögött. Még ennél is alacsonyabb helyezést kapott egy 1997-es közvélemény-kutatásban, amikor az embereknek 16 témából kellett kiválasztaniuk, melyek befolyásolják az általános választáskor leadott szavazataikat; ezen belül kicsit fontosabb volt a férfiak, mint a nõk számára, és fontosabb a középosztály, mint a munkásosztály szavazói számára. Igaz, amikor konkrét kérdésre került sor, például a font euróhoz való csatlakozásáról, a közvélemény-kutatások figyelemreméltóan egységesek voltak több éven át: durván minden ötödik ember (21 százalék) határozottan azt gondolja, hogy Nagy-Britanniának soha nem lenne szabad az euróhoz csatlakoznia, s kb. ugyanennyi (20 százalék) szerint a lehetõ leghamarabb csatlakozni kellene. A válaszolók meglehetõsen nagy százaléka, 48 százaléktól 59 százalékig, ismeri el, hogy bármelyik álláspontról meg lehetne õket gyõzni, az érvektõl függõen.
E magas arányokból arra következtethetünk, hogy a nyilvánosság megfelelõ tájékozottság hiányában nem tud ésszerû ítéletet alkotni. 61 százalék gondolja, hogy több információt szeretne az EU-ról, és a legtöbben jó néven vennék, ha a kormány álláspontja valamelyik irányba húzna erõteljesebben. Az 1975-ös népszavazáskor tartott közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az erõteljes kormányzati vezetõ szerep 12-15 százalékkal növelni tudja az általa támogatott érv elfogadását. A brit kormány máig sem mutatott ilyen világos irányt, pusztán arra utalt, hogy fel kell készülni a belépésre, ha és amikor a körülmények megfelelõek lesznek. Ezek után nem meglepõ, hogy öt britbõl négy – függetlenül attól, hogy mi a véleményük az euróhoz való csatlakozás kívánatosságáról – máris úgy gondolja, hogy Nagy-Britannia elõbb-utóbb mindenképpen csatlakozik. A vélemények alapján tehát az derül ki, hogy a brit közvélemény, mind az átlagember, mind az elit szintjén, megosztott az európai kérdések megítélésében, miközben több információt és útmutatást szeretnének kapni.
Ugyanezt a képet látjuk, ha az attitûdök mélyebb rétegét nézzük?
Egy 1996–97-ben egész Nyugat-Európára kiterjedõ, a nemzeti identitást vizsgáló közvélemény-kutatásban az olaszok 48 százaléka, a németek 41 százaléka és a franciák 30 százaléka azt mondta, hogy éppannyira érzi magát európainak, mint saját országa állampolgárának. Ez az adat Nagy-Britanniában mindössze 12 százalék volt. Egy frissebb, csak az Egyesült Királyságban végzett közvélemény-kutatás eredménye szerint négybõl három brit tartotta nemzeti identitását nagyon fontosnak, s három fõbõl mindössze egy tartotta ilyen fontosnak európai identitását.
Érdekes jelenség tanúi lehetünk: mivel a kormányzat nem gyakorolt erõs befolyást, nem adott határozott útmutatást a közvéleménynek Európa szerepét illetõen, a rugalmas identitásérzet a „nemzeti” pólus preferálása felé fordult, s folyamatosan csökkent Nagy-Britannia EU-tagságának támogatása. Szemben az 1975-ös népszámlálás magas arányával (67 százalék), amit csak 1990–91-ben sikerült újra elérni, 1999-ben a támogatás 48 százalékra zuhant. Ha most tartanának népszavazást arról, hogy maradjon-e Nagy-Britannia EU-tag, akkor e pillanatban a „nemmel” szavazók lennének többen.
Nem meglepõ, hogy ilyen népszavazás nem szerepel a politikai napirenden. Az EU általános támogatottságának folyamatos csökkenése azonban arra sarkallta mind a hivatalban lévõ kormányt, mind az ellenzéki pártok, az üzleti élet és a szakszervezetek Európa-párti részét, hogy létrehozzanak egy „Nagy-Britannia Európában” elnevezésû többpárti kampányszervezetet a közvélekedés megfordítására. A szervezet elõvigyázatosan elkerüli a csapdát, hogy pusztán a font-euró viszony kérdésérõl vitatkozzon, és igyekszik a nyilvánosságot meggyõzni az EU-tagság általános elõnyeirõl (munkalehetõség, kereskedelem, kultúrák cseréje, szociális védelem stb.).
A legfontosabb feladat megnyerni az egyre eurószkeptikusabb médiát az Európa-barát álláspontnak, és növelni az európai témák fontosságát. Bár nincs statisztikai bizonyíték, általános az egyetértés, hogy az eurószkeptikus brit média az oka, hogy csökken az európai integráció népszerûsége. Természetesen igaz, hogy a tömegmédia – elsõsorban a sajtó – nagyrészt eurószkeptikus. A bulvárlapok között talán a The Sun hatása a legerõsebb a maga több mint négymilliós példányszámával, de még a sokkal kisebb példányszámú, de befolyásos olvasótáborhoz eljutó „elit” lapok közül – különösen a Daily Telegraph és a The Times – nyíltan ellenségesek az európai integrációval szemben. Más lapok – például a The Independent vagy a The Guardian –, noha euróbarátnak számítanak, gyakran bírálják az integrációs folyamat során elkövetett konkrét hibákat vagy tévedéseket. Olvasótáboruk nem lenne teljes egészében potenciális „igen” szavazó egy esetleges népszavazáskor.
Az eurószkeptikus média befolyása olyan erõs, hogy a miniszterelnök kezét-lábát törte elsõ hivatali évében, hogy találkozzon Rupert Murdochkal, a The Sun és a The Times, valamint a Sky Tv tulajdonosával, hogy egyebek mellett megbeszéljék a sajtócézár európai ügyekben elfoglalt álláspontját. Azóta a The Sun valamelyest tompította euróellenes hangvételét.
A kanadai Conrad Black tulajdonában lévõ The Telegraph Európával kapcsolatos negatív politikai vonala csak megerõsödött, mióta a Munkáspárt került hatalomra, és szabad teret ad a Konzervatív Párton belül szélsõségesebben anti-európai hangvételek képviselõinek, valamint a kicsi, de szélsõséges Egyesült Királyság Függetlenségi Pártnak, amely nyíltan azt propagálja, hogy Nagy-Britanniának ki kell lépnie az EU-ból.
A rádióban és a televízióban sugárzott európai tudósítások bonyolultabb esetet jelentenek. A rádióban, mivel egyre kevesebb a beszéd, több a zene, az érvelésnek viszonylag kevés teret biztosítanak – és még kevesebbet a tévében. Ilyen körülmények között a BBC hagyományosan tárgyilagos és egyensúlyteremtõ tudósításai még nagyobb megbecsülésnek örvendenek. Két mozzanat azonban aggodalomra ad okot. Az elsõ: a szerkesztõségekben egyre jobban eluralkodik a bizonytalanság annak megítélésében, hogy mi az információ és mi a propaganda; a második: egyre inkább vonakodnak attól, hogy behatoljanak a hírek felszíne mögé, és feltárják az aktuális események hátterét.
A bizonytalanságot leginkább azzal tudjuk illusztrálni, hogyan reagáltak tavaly a rádió- és tévészerkesztõségek az Európai Parlament által a választások elõtt elkészített tényanyagra. A szerkesztõk gyakran nem voltak hajlandók felhasználni e tárgyszerû anyagot, mert attól féltek, hogy Európa-párti propagandának fog tûnni, tehát majd ugyanennyi teret kell engedniük az Európa-ellenes nézetek megjelenésének is. Még a szavazás új arányos választási rendszerét vagy a parlament mûködését (a bizottságok szerkezete, helye stb.) magyarázó háttéranyagot is ilyennek tekintették. Állítom, hogy ez a félelem és bizonytalanság hozzájárult ahhoz a tájékozatlansághoz, ami kétségkívül szerepet játszott az Egyesült Királyságban az alacsony, 26 százalékos választási részvételben.
Legalább két tényezõ motiválja, miért nem ásnak a szerkesztõk a hírek felszíni tényei mögé. Elõször is, az idõ szorítása: a programokat lerövidítették, a magazin típusú mûsorok dominálnak, s abból a feltételezésbõl indulnak ki, hogy a hallgatók, illetve a nézõk nagyon kevés ideig képesek koncentráltan odafigyelni a mondandójukra. Ez az „elbutulás” oda vezet, hogy a szerkesztõk beérik azzal a hírrel, amelyet a kormány vagy valamilyen érdekcsoport röppent fel, s gyakran csupán arra a szûkszavú információra hagyatkoznak, amelyet a sajtóközleményben rendelkezésükre bocsátanak könnyen feldolgozható formában.
Itt van például a britek számára létfontosságú téma, a halászat. Az elsõsorban spanyol halászokkal vívott hosszas szócsata során, amelynek tétje brit partoknál folytatandó halászat engedélyezése volt, emlékeim szerint egyetlen televíziós vagy rádiós dokumentummûsor sem készült a közös halászati politikáról, sem arról a nagyobb horderejû kérdésrõl, miként reagál az EU arra, hogy a halállományt meg kell védeni, ami nélkül pedig képtelenség megérteni a brit és spanyol halászok közti heves vitát. Megfelelõ információk nélkül nem lehet megelõzni a már említett mélyen gyökerezõ „értékek” – szuverenitás, függetlenség, szabadság – összeütközését a többivel – bizalom, együttmûködés, békés egymás mellett élés. A média édes-keveset tett a kár enyhítéséért: végül is a veszekedés az hír, a megegyezés pedig nem. Mérget vehetünk rá, hogy a konfliktusba belekeveredett brit halászok közt egy sem akad, aki valaha is megváltoztatja kevésbé mélyen gyökerezõ attitûdjeit és véleményeit, amelyeket Európáról kialakított. Az értékek felkavarodtak, az attitûdök és vélemények átrendezõdtek.
Mindezek után igen sok munkát kíván, hogy a megfelelõ értékrend újra helyreálljon. Elõször is azt kell elérni, hogy megszûnjön a szerkesztõségek félelme és bizonytalansága az európai beszámolók készítésekor, másodszor pedig, hogy a több információt igénylõ sokaság megfelelõ útmutatást kapjon. Mindezért a kormány is felelõs, de azok is, akik – legyen bár mégoly eltérõ véleményük az európai integrációról – úgy gondolják, hogy a demokratikus társadalom belsõ értékét jól informált viták adják, az a mód, ahogy a döntésekig eljutunk. Ez segít meghatározni, miféle társadalmak is vagyunk voltaképpen.

(A dolgozatban használt közvélemény-kutatási statisztikákért köszönet Robert Worcester „The British: reluctant Europeans” címû cikkéért, amely a Britain and Euroland címû könyvben jelent meg, szerk. Stephen Haseler és Jacques Reland, kiadta a The Federal Trust, London, 2000. június.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu