Létezik-e egyáltalán az, amit úgy emlegetünk, hogy európai nyilvánosság? Szerintem nem, és némiképpen szkeptikus is vagyok a tekintetben, milyen gyorsan teremthetõ meg. Ha egy pillantást vetünk a páneurópai média megteremtésére irányuló kezdeményezésekre, azt látjuk, hogy mindegyik megbukott, vagy igencsak döcög (The European, L’Européen, és EuroNews). Hogy kissé cinikusan fogalmazzunk: európai nyilvánosság legfeljebb csak a szórakoztatás vagy sport terén van (MTV, Eurosport stb.), de politikai szinten semmiképp.
A nyomtatott és az internetes kereskedelmi média valóban egy tágabb, európai nyilvánosságon belül mûködik, de ezt is pontosabb lenne inkább nemzetközinek vagy globálisnak, s nem európainak nevezni.
Szkepticizmusomat támasztja alá az a mód is, ahogyan konkrétan az Európai Unió történetének éppen most folyó negyedik bõvítését kezeli a média. Pedig a téma óriási horderejû: Európa átszabásával az is átalakul, ami nem Európa – elsõsorban Oroszország, de Ukrajna és Belorusszia is – s az is megváltozik, ahogyan ez a nem-Európa látja az Európai Uniót.
Az Európai Újságíró Központ (EJC) az elmúlt öt évben több mint száz tanfolyamot szervezett közép- és kelet-európai újságíróknak és szerkesztõknek, ahol az a kérdés is rendre szóba került, hogyan tudósít a bõvítésrõl a nyugat-európai média. Jelen írásomban itt szerzett tapasztalataimat foglalom össze, hangsúlyozom, csak nagyvonalakban, az árnyalatokat mellõzve.
Elsõ és legfontosabb megállapításom az, hogy a tagállamok tömegmédiája alig és egyáltalán nem tájékoztat szisztematikusan a bõvítésrõl. Az alig pislákoló érdeklõdés megfelel annak, ahogyan a tagállamok kormányai maguk is kezelik ezt a kérdést: minek foglalkozni olyan folyamattal, amelynek a vége távolinak tûnik. Mondjuk ki nyíltan: a médiában tapasztalható sztereotípiák és elõítéletek oka az, hogy az EU-tagállamok kormányai nem tekintik prioritásnak a bõvítési folyamatot.
A bõvítés eleddig az „elit” ügye volt, s ennek megfelelõen csak az Európai Unió politikai döntéshozó centrumának véleményére fogékony „elitista” média foglalkozott vele komolyan. Márpedig ez nagyon nem jó. Az Eurobarometer által a tizenöt tagállamban elvégzett közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy a jelenlegi tagállamok lakosságának átlagosan 43 százaléka támogatja a bõvítést. A legnagyobb támogatottságot élvezõ csatlakozni kívánó ország Málta (49 százalék), amelynek tagságát a franciák 36 százaléka támogatja, a görögöknek pedig 72 százaléka. Magyarország támogatottsága 36 százaléktól (Franciaország) 65 százalékig (Dánia, Svédország) terjed; Lengyelországé 23 százaléktól (Ausztria) 70 százalékig (Dánia). A rangsor alján Törökország található, átlagosan 30 százalékos támogatottságot élvez (20 százalék Németországban és 44 Írországban). A bõvítés nem szívügye az Európai Unió állampolgárainak.
Az információ minõsége és mélysége tagállamonként változik. Minél távolabb van egy ország, annál kevésbé figyelnek rá. Az ír és brit sajtó alig törõdik a bõvítéssel, míg például a német sajtót elsõsorban a szomszédok – Lengyelország és a Cseh Köztársaság – érdeklik, a skandináv médiát pedig a három balti állam.
A bõvítés sajtóját érintõ második megállapításom az, hogy bár a híradások mennyisége kétségkívül növekszik, de a szaksajtón kívüli tájékoztatás voltaképp csak 1997 júliusában kezdõdött, amikor az Európai Bizottság nyilvánosságra hozta az összes tagjelölt országról szóló véleményét, valamint az Agenda 2000 címû dokumentumtervezetet. A jelentõs nemzeti médiumok csak akkor ébredtek rá arra, hogy valódi politikai folyamat zajlik, amelynek belsõ dinamizmusa megállíthatatlannak tûnik.
A középpontban a finanszírozás kérdése állt. Az Agenda 2000-t úgy magyarázzák, hogy mekkora áldozatot kell hozniuk a tagállamoknak azért, hogy a bõvítés lehetõvé váljon.
A tagállamok közötti veszekedés a pénzrõl, az ártámogatások csökkentése a közös mezõgazdasági politikán belül, az egyes régióknak nyújtott strukturális alapok fokozatos leépítése; az EU költségvetési hozzájárulások maximálása a GNP 1,27 százalékában – ezek váltak az EU belpolitikájának fõ kérdéseivé. Ez a harmadik általános megfigyelés, amit tehetünk: a média figyelme jobbára azokra a költségvetési kiadásokra irányult, amelyeket az új tagok igényelnek majd. Ugyanakkor a csatlakozni szándékozó országok által viselendõ pénzügyi terhet a nyugati média teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, s negligálja azt a politikai destabilizálódást is, amelyet e terhek elõidézhetnek.
Csak nemrégiben – és ez a negyedik megjegyzésem – kezdte a nyugati média egyáltalán külön kezelni a tagjelölt államokat: most értünk csak oda, hogy külön cikkek jelennek meg az egyes tagjelölt országokról, amelyekbõl végre kiderül, hogy ezek az országok nem egyformák, gazdaságilag, kulturálisan és történelmileg egyaránt különböznek, és eltérõek a csatlakozási kilátásaik is. Vannak végre olyan elemzések is, amelyek többek, mint turisztikai beszámolók egzotikus tájakról, és befolyást gyakorolhatnak mind az olvasókra, mind a döntéshozókra.
Az ötödik megfigyelésem látszólag banális: az egyes tagállamok sajtója a bõvítéssel kapcsolatban csak arról ír, ami közvetlenül érdekli az adott ország nyilvánosságát. Gyakran szûklátókörûek: a német és osztrák sajtó a keleti munkaerõ-vándorlás hatását elemzi, vagy épp amellett kampányol, hogy a külföldiek földet vehessenek Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon és Szlovéniában. A svédek, dánok és finnek pedig Észtország, Lettország és Litvánia fejlõdését kísérik figyelemmel, és azért lobbiznak, hogy mindhármat az „elsõ csoportban” vegyék fel. A franciákat a mezõgazdasági termékek versenyhelyzete izgatja, Portugália pedig arra készül, hogy fel kell vennie a harcot a jövendõbeli tagállamokban gyártott olcsó textíliával. A déli „mediterrán klub” azt lesi, kevesebb lesz-e a pénze, romlik-e a versenyhelyzete, s hogy az EU figyelme észak felé fordul-e a mediterrán térség rovására – noha kicsit lelkesebbek azóta, hogy Ciprus és Málta is a jelöltek listáján van.
A sajtó szemlélete tehát dominánsan nemzeti – s nem európai. Attól tartok, e szemlélet nem is fog megváltozni mindaddig, amíg a politikai vitákban nem kerül a megfelelõ helyre a bõvítés ügye. Hogy ez a helyzet megváltozzon, a média dolga is: mind az országos, mind a regionális média tudósítóinak meg kell ismerkedniük az EU-val és a bõvítés folyamatával. Persze, ennek az éremnek is két oldala van: egyrészt a bõvítéssel foglalkozó hivatali szóvivõket arra kell ösztönözni, hogy a lehetõ legtöbb információt bocsássák a média rendelkezésére, az újságíróknak pedig tudatosan arra kell törekedniük, hogy megbízható információs forrásokra tegyenek szert, akár oly módon is, hogy a többi tagjelölt országbeli és tagállambeli kollégáikkal hálózatot építenek ki. Jelenleg túl nagy teret kap a váratlan, szenzációhajhász vagy épp idegengyûlöletre épülõ sztori.
Az összkép nem sokkal rózsásabb a közép-kelet-európai médiában sem. A bõvítés témájának tárgyalásában három veszélyes tendencia alakult ki. Egyrészt: a bõvítés körüli viták voltaképp szakújságírók, szakpolitikusok és köztisztviselõk kis csoportjának szûkkörû dialógusára korlátozódtak; másrészt: ha valaki e körön kívül hozza szóba a témát, leginkább azon a hurrá-optimista hangon teszi, amely elkerüli a problémákat, s egyáltalán nem meggyõzõ az olvasók számára; harmadrészt: szaporodnak a nacionalista, félelmet és nyugtalanságot keltõ írások is. Mindkét utóbbi megközelítés sztereotípiák összefüggéstelen alkalmazására és a bõvítési folyamat ismeretének hiányára vezethetõ vissza. Az idegen és bürokratikus brüsszeli szörnytõl a tagállamok egyike-másikában ugyancsak tartanak (például Dániában), de amikor a média is rájátszik erre a félelemre, ráadásul semmiféle információt nem kínál az állampolgároknak, hogy aggodalmaikat eloszlathassa, akkor a nacionalista és szélsõjobb mozgalmaknak igazán könnyû a dolguk.
Én magam buzgó és reménytelenül optimista híve vagyok a felvilágosítás és képzés eszményeinek: a nagyobb tudás jobb újságíráshoz vezet. Ám a politika emocionális oldalának hatását soha nem szabad alábecsülni. Azért is alakul ki a primitívebb fekete-fehér kép, mert a média alig foglalkozik a bõvítés fõ politikai szempontjával, a biztonsági kérdésekkel, leginkább arra koncentrálnak, mi jót várhatunk a bõvítéstõl itt és most. Pedig ha csak erre koncentrálunk, a tárgyalások menetének a legkisebb megtorpanása beindítja az ellen-mozgalmat. Ahelyett, hogy a tagjelölt országok politikusai elismernék és megmagyaráznák, milyen nehézségekbe fognak ütközni a csatlakozni kívánó országok, és milyen terheket kell vállalniuk, inkább elkerülik a nehéz kérdéseket: sokkal könnyebb Brüsszelt hibáztatni, ha rosszul mennek a dolgok. Ugyanezek a politikusok persze nagyon is tudják, hogyan kell a saját sikerükként elkönyvelni, ha viszont jól mennek.
Mindeközben a legkevesebb szó a bõvítési stratégia lényegérõl, az intézményi reformról esik: hogyan tud majd fennmaradni a jelenlegi konszenzusorientált döntéshozatali rendszer, ha több mint 25 tagállam lesz? Hogyan lehet fenntartani a törékeny egyensúlyt a nagy és kicsi, gazdag és szegény, észak és dél között, amikor több mint tíz új ország fog hamarosan belépni eme paradigmák közé, és még egy új ellentétet is fognak képezni, a kelet–nyugatot? Hogyan lehet majd kezelni a szorosabb együttmûködés és a belsõ piacok megnyílása folytán a kelet–nyugati migrációt? Ezeket a kérdéseket egyelõre sztereotípiák és elõítéletek sokasága veszi körül. Hogy csak az utolsó kérdés kapcsán említsünk egy példát: a migráció rémét a nyugati média tartja életben, noha a valóság az, hogy több nyugat-európai él és dolgozik a tagjelölt országokban, mint fordítva.
Az Európai Unió bõvítése a berlini fal ledöntése óta a legjelentõsebb politikai fejlemény. A folyamat legalább négy szintbõl áll, amelyek mindegyike próbára teszi a médiát. Az elsõ a globális politikai szint, amely a kelet és a nyugat, valamint Európa és Oroszország közti viszonyt jelenti. A második a belsõ politikai szint, amely a meggyengült, de még létezõ megosztottságot jelenti Kelet-Európán belül az elsõ, illetve a második hullámban csatlakozó országok között, valamint azok között, amelyek már tagjelöltek, és azok, amelyek még nem. A harmadik a technikai szint, amely a konkrét tárgyalásokat jelenti a legkülönfélébb kérdésekrõl, a mezõgazdaságtól az oktatásig. És végül, a negyedik szint az EU belsõ intézményi és finanszírozási reformjait érinti, ami meghatározza a jelenlegi tagállamok egyensúlyát.
Hangsúlyozom, a bõvítés a berlini fal leomlása óta az egyik legfontosabb fejlemény. A szabad és nyílt vita a bõvítésrõl, anélkül hogy alábecsülnénk a kérdés komplexitását és politikai jelentõségét, jól informált és jól képzett újságírókat igényel. Amit pedig a sajtónak leginkább el kell kerülnie: hogy ne váljon az Unió PR-irodájává. Nem az a sajtó dolga, hogy dicsõítse a bõvítést, vagy netán épp szidja, hanem, hogy alaposan beszámoljon a folyamatról és vitát kezdeményezzen róla.
Az Európai Bizottság 150 millió eurót különített el a bõvítéssel kapcsolatos információs tevékenységre az elkövetkezendõ hat évre – ami egyébként elárul valamit a bõvítés várható idõpontjáról is. Jó lenne, ha ezt a pénzt nem csillogó-villogó hirdetési kampányokra költenék, hanem a bõvítésre vonatkozó ismeretek tényleges és hatékony terjesztésére, ami a különféle véleményeket és bírálatokat is magában foglalja.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu