Kutatásunkban arra
a kérdésre kerestük a választ, hogy vajon a cigányság
rendelkezik-e olyan sajátos kulturális mintákkal,
amelyek befolyásolják a joghoz való viszonyát.
A kérdést a „cigány bûnözéssel”
kapcsolatos hazai kriminológiai kutatások eredményei1
és a kortárs jogantropológiai, illetve összehasonlító
jogtudományi irodalom megállapításai között
mutatkozó ellentmondások inspirálták. Az elôbbi
szerint a „cigány bûnözés” (vagyis az a tény,
hogy a romák felülreprezentáltak bizonyos bûncselekménytípusok
elkövetôi körében), alapvetôen a szegénységgel
és az iskolázatlansággal összefüggô
szociológiai probléma (az azonos „kemény tényekkel”
jellemezhetô nem roma népesség kriminalitása
hasonló vagy azonos a romákéval), míg az utóbbi
megközelítés viszont a romák joghoz való
viszonyában a sajátos kultúra jelentôségét
hangsúlyozta.2 Mi ez utóbbi álláspontot fogadtuk
el kiindulópontként, s ez bizonyos fokig befolyásolta
a kutatás helyszínének és módszerének
kiválasztását.
Elsô koncepciónk
szerint a kutatást a helyi (elsôfokú) bíróságon,
a polgári ügyek résztvevô megfigyeléssel
történô leírására építettük
volna, és egy roma, illetve nem roma kontrollcsoport anyagának
összehasonlító elemzésébôl kívántunk
következtetéseket levonni a romák sajátos viselkedési
mintáira vonatkozóan. Az elképzelés mögött
az a feltevés állt, hogy a polgári ügyszakban
vélhetôleg a legkisebb a diszkriminatív elôítéletek
szerepe a hatóság munkájában, így viszonylag
torzításmentes képet kaphatunk a romák jogszociológiailag
releváns, sajátos kulturális mintáiról.
A kutatás elsô
évében azonban bebizonyosodott koncepciónk hibás
volta: elôször is kiderült, hogy – mások megfigyeléseivel
egybevágóan3 – gyakorlatilag elhanyagolható (vagyis
jelentôs mértékben alulreprezentált) a roma
ügyfelek száma a polgári ügyszakban. Másrészt
rá kellett döbbennünk arra, hogy hiábavaló
és elhibázott törekvés a többségi
társadalom romákkal szembeni elôítéletének
a vizsgálatból történô kikapcsolására
tett kísérletünk.4 Arra a következtetésre
jutottunk tehát, hogy a kutatás során a bírósági
tárgyaláson (most már a büntetô ügyszakra
is kiterjesztve vizsgálódásainkat) zajló interakció
egészét kell tanulmányoznunk, amelyben szükségképpen
megjelennek a nem roma résztvevôk értékítéletei,
elôítéletei és attitûdjei, másrészt
– amennyiben ilyenek vannak – a romáknak a többségi
társadalom által mûködtetett igazságszolgáltatással
kapcsolatos sajátos kulturális mintái is. Ez a felismerés
vezetett a kutatás alapkérdésének újrafogalmazásához,
és a „cigány per” fogalmának kidolgozásához.
Ettôl kezdve arra a kérdésre kerestük a választ,
hogy vajon létezik-e „cigány per”, amely eltérô
(sajátos) jegyeket mutat az olyan perekhez képest, amelyekben
az ügyben szereplô felek (leginkább a vádlottak)
nem romák.
Ugyanakkor helyesnek ítéltük,
ha a módszertan vonatkozásában kitartunk a résztvevô
megfigyelés módszere mellett, amelynek egységes szempontrendszerét
a kutatás elsô évében dolgoztuk ki, s a vizsgálatba
bevont terepmunkásokat (a Miskolci Egyetem 1998-ban harmadéves
joghallgatói, kulturális és vizuális antropológia
szakos bölcsészhallgatói) felkészítettük
ennek alkalmazására. Emellett szólt az az érv
is, hogy a bíróságon folyó kommunikáció
tanulmányozására ez sokkal hatékonyabb módszernek
látszott, mint a szokásos kérdôíves módszer,
amely inkább a résztvevôk véleményének
felderítésére alkalmas, semmint az interakciók
leírására. Ráadásul a módszer
spórolósabb is (kevés pénzbôl kutattunk),
és olyan vaskos elméleti problémával sem kellett
túlságosan sokat foglalkoznunk, mint hogy ki tekinthetô
cigánynak, romának.5
A résztvevô
megfigyelés módszerének fontos eleme, hogy a megfigyelô
„beleolvadjon” a megfigyelt környezetbe, hogy jelenléte ne
zavarja meg a dolgok „normális menetét”. Ez természetesen
egy ideális helyzetre megfogalmazott módszertani követelmény,
valójában a megfigyelô jelenléte valamilyen
mértékben mindig befolyásolja a megfigyelt eseménysort.
Nem volt ez másképp
a mi esetünkben sem, különösen a kutatás elsô
idôszakában. Több megfigyelô jelezte (különösen
a joghallgató lányok), hogy jelenlétük hatással
van a bírákra, akik igyekeztek „brillírozni, többet
kihozni” magukból vagy az adott ügybôl; döntéseiket,
intézkedéseiket részletesebben indokolták a
tárgyaláson, mint rendesen; próbálták
tanítani, eligazítani a jövendô kolleginákat,
kollégákat. Kezdetben még az is elôfordult,
hogy a bírák a védelem asztalához ültették
a hallgatókat. (A megfigyelôk egyébként általában
a második padsor szélén vagy még hátrébb
foglaltak helyet a tárgyaláson.)
Idôvel a bírák
hozzászoktak a megfigyelôk jelenlétéhez, s ez
a hatás fokozatosan csökkent, de továbbra is nagyon
segítôkészek maradtak, így például
több bíró megengedte nekik, hogy a tárgyalás
elôtt, az ítélethozatal idején, illetve a tárgyalás
berekesztése után is a tárgyalóban maradhassanak.
A helyszín
A bíróságok
minden demokratikus jogállam – bár a common law és
a római–germán jogcsalád országaiban némileg
eltérô súllyal – jogrendszerében kiemelkedô
szerepet játszanak. A jogszociológiai irodalomban napjainkban
széles körben elfogadott álláspont szerint a
bíróság e megkülönböztetett jelentôsége
azonban nem az elsôdleges, manifeszt funkciójához kapcsolódik
(vagyis az egyedi társadalmi konfliktusok rendezésében
játszott szerepéhez), hanem sokkal inkább sajátos
szimbolikus, ideológiai funkciójához.6 Ennek lényege,
hogy a bíróság mint az igazságszolgáltatás
központi szerve testesíti meg, valamint képviseli a
jogrendszer és ezáltal a társadalom egységét.
A bíróság feladata, hogy koherens egészként
jelenítse meg és konkretizálja az egyébként
egymásnak részben ellentmondó társadalmi eszményeket
(szabadság, egyenlôség, szolidaritás stb.) kifejezô
jogi alapelveket. Emellett a független bíróságok
rendszere önálló hatalmi ágként a végrehajtó
hatalmat korlátozó – s egyben legitimáló –
politikai tényezôként is mûködik, ezért
a „pártatlan”, „elfogulatlan” bírói ítéletek
jelentôs mértékben alakítják a közvéleményt
és a társadalom értékrendjét.
E szimbolikus, ideológiai
funkció ellátása természetesen rendkívül
bonyolulttá és körülményessé válhat
olyan helyzetekben (mint például a magyar társadalom
jelenlegi helyzetében is), amikor a társadalom egymástól
már-már a szakadás veszélyét hordozó
mértékben, élesen elkülönülô
csoportokra oszlik, különösen, ha e csoportok között
az érintkezést kirekesztô jellegû elôítéletek
akadályozzák.
Márpedig a többségi
társadalom és a roma kisebbség viszonyában
jellemzôen ilyen szituáció érzékelhetô
napjainkban országunk „roma-sûrû” megyéiben.
A szociológiai kutatások azt mutatják, hogy kutatásunk
helyszíne, Borsod-Abaúj-Zemplén megye egyik kistérsége
az ország egyik romák által sûrûn lakott
területének számít, és – mint ahogy az
a rendôrök körében végzett felmérésekbôl
is kiderül – az efféle környezetben a romákkal
szembeni elôítéletek erôsen befolyásolják
a közgondolkodást.7 Ilyen körülmények között
rendkívül nagy felelôsség nehezedik a bírákra,
hiszen a bírói tevékenység kapcsán szóba
jöhetô rejtett diszkrimináció bármely formája8
tovább ronthatja a romák helyzetét az igazságszolgáltatásban.
A kutatás célja
azonban nem a bírói tevékenység diszkriminatív
jellegének vizsgálata volt, hanem annak a kérdésnek
a tisztázása, hogy a bírósági tárgyalás
közegében zajló interakciókban mutatkozik-e különbség
annak függvényében, hogy valamelyik fél (általában
a vádlott) roma-e, vagy sem. Ha ilyen különbségek
valóban megragadhatók, akkor ezek nem csupán az interakcióban
részt vevô nem roma szereplôk esetleges diszkriminatív
elôítéleteibôl és beállítódásaiból,
hanem bizonyos fokig a romák sajátos viselkedési mintáiból
is adódnak.
Formai jegyek
Elsô pillantásra
egyáltalán nem könnyû felfedezni a „cigány
per” sajátos vonásait: nincsenek szembeötlô különbségek
az olyan tárgyalások között, ahol a szereplôk
valamelyike roma, s azok közt, ahol mindenki a többségi
társadalomhoz tartozik. Elsô lépésként
ezért érdemes áttekintenünk a tárgyalásokról
készült leírások közös mozzanatait.9
A szociológiai felmérések
és a különféle igazgatási célú
állami nyilvántartások készítése
kapcsán visszatérô probléma, hogyan lehet meghatározni
egy (etnikai vagy nemzeti) kisebbségi csoportot, illetve hogyan
lehet eldönteni, hogy egy személy a csoporthoz tartozónak
tekinthetô-e, vagy sem. Különösen nehéz kérdés
ez a romák esetében, akik különféle befogadó
országokban, eltérô nyelveket beszélô
és különféle életmódú csoportokban
élnek. A hazai roma népességnek is egyik legszembeötlôbb
vonása a kulturális és szociológiai értelemben
vett heteronómia. Ebbôl a szempontból a skála
egyik végpontján a többségi társadalomba
teljesen asszimilálódott romungrók („zenészek”,
magyar anyanyelvû cigányok) egyik része áll,
akiknek már legfeljebb csak bôrszínük emlékeztet
származásukra, míg a másik végletként
a tradicionális rokonsági rendszerüket, nyelvüket,
szokásaikat megtartó oláhcigányokat említhetjük.10
A két végpont között helyezkedik el a hazai népesség
mintegy 5 százalékát kitevô roma népesség
többsége, amelynek legfontosabb közös jellemzôje
a többségi társadalomhoz viszonyított hátrányos
helyzete, amely a szociológiai módszerekkel mérhetô
„kemény tények” szinte minden dimenziójában
– az egészségi állapottól az iskolázottságig,
a jövedelmi viszonyoktól a lakáskörülményekig
– megmutatkozik.11
Abban szinte minden kutató
egyetért, hogy a cigánysághoz tartozás megállapításának
egyetlen politikailag korrekt módja az „öndefiníció”,
azonban bizonyos körülmények között (így
különösen a diszkriminációval jellemezhetô
helyzetekben) ez szociológiailag kivitelezhetetlen eljárás,
vagy irreleváns eredményekhez vezet.12 Mi úgy véltük,
hogy egy olyan szituációban (mint amilyen a bírósági
tárgyalás), amelyet alapvetôen a többségi
társadalom értékítélete határoz
meg, helyesebb, ha az identitás meghatározását
a megfigyelôre bízzuk.
A megfigyelt esetekben –
kettô kivételével13 – a romák általában
a büntetôeljárás vádlottjaiként
vagy pedig tanúkként jelentek meg a tárgyaláson.
A leírt esetek között a büntetôügyek túlnyomó
többsége lopás, rablás, illetve garázdaság
miatt indult, nem szerepelt azonban egyetlen emberölési ügy
sem. Ez a megoszlás egyébként megfelel a kriminológiai
kutatások által feltártaknak, amelyek azt mutatják,
hogy az elôbbi bûncselekményekben a romák felülreprezentáltak,
míg az emberölés, illetve az emberölés kísérlete
tekintetében kriminalitásuk jelentôsen a nem roma népességé
alatt marad.14
Külsô megjelenésüket,
ruházkodásukat illetôen a romák öltözködése
nem sokban tér el a hasonló társadalmi helyzetben
lévô nem romákétól: a különbség
fôleg a hangsúlyozottan „divatos” fazonok, az élénkebb
színek kedvelésében, a silányabb minôségû
anyagokban fedezhetô fel. Az összhatás – amelyhez hozzájárul
a többségi megítélés szerinti ápolatlanság
(piszkos körmök, zsíros haj, nem „patyolattiszta” ruha
stb.) – azonban mégis elég jellegzetes, és gyakran
olyan esetekben is egyértelmûvé teszi az illetô
roma származását, amikor egyébként az
fizikai antropológiai jegyekbôl nem lenne megállapítható.
Általában
a romák igyekeznek az „alkalomhoz illôen” öltözködni
– még ha láthatóan nem is mindig biztosak benne, hogy
ez pontosan mit is jelent (vagyis, hogy a bírósági
tárgyalás a temetéshez, a miséhez vagy az esküvôhöz
hasonlít-e inkább) –, és csak elvétve fordul
elô olyan eset, mint amikor egy idôsebb roma asszony papucsban,
feltûnôen elhanyagolt öltözetben jelent meg a bíróság
elôtt.15
A romák általában
udvariasan, tisztelettudóan beszélnek a bíróság
tagjaival, s a kérdésekre tôlük telhetôen
igyekeznek válaszolni. A bírósággal való
kommunikációjukat azonban gyakran zavarja, hogy nem mindig
értik a jogi szakkifejezéseket (pl. bûnsegéd)
vagy egyes idegen szavakat (pl. inzultálás), néha
pedig egészen hétköznapi kifejezéseket is „fordítania”
kell a bírónak (pl. családi állapot – ezt a
romák gyakran a gyermekek számára vonatkozó
kérdésként értelmezik). E jelenségek
nyilvánvalóan összefüggésben vannak a romák
aluliskolázottságával, és esetenként
az általuk beszélt helyi nyelvjárással.
Ezt az alapképletet,
természetesen a tárgyalás résztvevôinek
személyes pszichológiai karakterén túl, két
tényezô befolyásolja: az egyik a visszaesô elkövetôk
esetében a börtönkultúra, a másik pedig,
ha a tárgyalóteremben nagyobb létszámú,
egymást jól ismerô roma van jelen.
A börtönkultúra
ellentmondásosan hat a romák viselkedésére:
egyrészt lényegesen csökkenti a kommunikációs
nehézségeket, ilyenkor az érintettek olyan jogi terminus
technicusok jelentésével is tisztában vannak, amelyek
a laikus nem romák számára sem mindig világosak;
másrészt viszont csökkenti a romák bírósággal
szemben egyébként megnyilvánuló tiszteletét.16
Több esetben megfigyeltük,
hogy mikor a tárgyalóteremben egyszerre legalább tíz
roma tartózkodik, akkor viselkedésük megváltozik.
A kérdezett személy ilyenkor már nem csak a bírósághoz,
hanem a többi romához is intézi szavait, és ez
alapvetôen feloldja a tárgyalás egyébként
(érthetôen) komor hangulatát.17 Két roma család
közötti „leszámolás” ügyének tárgyalásakor
pedig egyenesen minden erélyére szüksége volt
a bírónak a bíróság és a tárgyalás
tekintélyének megôrzése érdekében.18
Ez utóbbi „kritikus
tömeg effektusra” úgy tûnik a bíróság
vezetése is felfigyelt, s az épület portáján
szolgálatot teljesítô lila egyenzakós ôrök
nemcsak fémdetektorral ellenôrzik a belépôket,
hanem megkérdezik jövetelük okát is, és
finoman „eltanácsolják” azokat, akik nem kaptak idézést
egyik tárgyalásra sem. (Ez az intézkedés egyébként
nyilvánvalóan nem egyeztethetô össze a tárgyalás
nyilvánosságának általános elvével.)
Éppen ezért a vártnál sokkal ritkábban
tapasztalták a megfigyelôk, hogy a tárgyalásra
idézetteken kívül az ügyben közvetlenül
nem érintett családtagok, rokonok vagy ismerôsök
jelentek volna meg az üléstermekben. Viszont annál rendszeresebben
lehetett látni kisebb-nagyobb roma csoportokat sétálni,
várakozni a bíróság épülete elôtt.
Bírák, ülnökök, ügyészek, ügyvédek
A megfigyelt ügyek többségében
az eljáró bírák (férfiak és nôk
nagyjából egyenlô számban) a fiatalabb, 30–40
év közötti generációhoz tartoztak. Ami külsô
megjelenésüket illeti, a talár viselésének
bevezetéséhez fûzött fôbírói,
minisztériumi remények igazolódni látszanak,
legalábbis a romák viszonylatában. A talár
tekintélyt sugall, és tiszteletet ébreszt. Mint azt
egy idôsebb roma asszony megjegyezte: „Rendesen megijedtem a köpenyektôl,
azt hittem, papok.”
A vizsgált tárgyalásokon
a bírák egyértelmûen meghatározó
szerepet játszottak a tárgyalás vezetésében,
az ügyészek, a védelem, nem is beszélve az ülnökökrôl,
ritkán intéztek közvetlenül kérdéseket
a vádlotthoz vagy a tanúkhoz.
A tárgyalások
szigorúan eljárásjogi szempontból nézve
teljesen korrektek voltak, s ha a bíráknál egyáltalán
szerepet játszott a romákkal szembeni negatív beállítódás,
akkor az a nyilvánosság elôtt csak nagyon burkolt formában
jelentkezett. Például az olyan kétértelmû
(talán humorosnak szánt) kiszólásokban, mint
mikor a lopással vádolt fiatalkorú törvényes
képviselôjének meghallgatása során a
bíró megjegyezte, hogy „ô is mondja a fiának,
aki kukás akar lenni, hogy akkor is tanulnia kell, mert aki nem
jár iskolába, annak annyi máma”.
Egy másik tárgyaláson
a megfigyelôk azt vették észre, hogy a bíró
következetesen olyan idegen szavakat használt, amelyeket a
vádlott nyilvánvalóan nem értett: „Érte-e
önt valamilyen atrocitás? Inzultálták-e önt?”
Majd csak a kínos csend után kérdezte meg, hogy „Megverték-e?”
A bírák nyíltabban
hangot adtak a romákkal szembeni esetleges ellenérzéseiknek
a tárgyalás elôtt vagy után az ülnökökkel,
illetve az ügyésszel folytatott beszélgetéseik
során. Például az egyik tárgyalás elôtt
– miközben az egyik vádlott elôvezetésére
várakoztak – a bíró azzal a fordulattal kezdte az
ügy ismertetését az ülnököknek, hogy
„fognak majd itt nekem összevissza hazudozni ezek a cigányok!”
Az ülnökök
többségükben az idôsebb, 60 év körüli
generáció tagjaiból kerültek ki a megfigyelt
ügyekben. A tárgyalások folyamán szinte teljes
passzivitás jellemezte ôket. Félig elnyomott ásításokkal,
fontoskodó arckifejezéssel és bólogatással
igyekezték megkülönböztetni magukat a tárgyalóterem
élettelen díszleteitôl. Tiszteletet parancsoló
koruk és öltözetük azonban kétségtelenül
növelte a bíróság tekintélyét.
A vizsgált ügyek
többségében az ügyészek a bírákhoz
hasonlóan a fiatalabb, 30–40 év közötti korosztályhoz
tartoztak, férfiak és nôk nagyjából azonos
arányban. Az ügyészek a tárgyalások során
nem voltak különösebben aktívak. A megfigyelôk
semmilyen romákkal szembeni beállítódásra
utaló megnyilvánulást nem észleltek a részükrôl,
ugyanakkor pozitív érdeklôdést sem tapasztaltak:
általában egyszerû rutinügyként kezelték
az eseteket.
Az ügyészek
jó viszonyban, személyes ismeretségben vannak a bírákkal,
s gyakran a tárgyalás elôtt vagy után, néhány
perces beszélgetés során egyeztetik a tárgyalandó
vagy az éppen tárgyalt ügy kapcsán kialakított
álláspontjukat. Az is elôfordult, hogy az ügyész
a bíró segítségére sietett, mert annak
gondja volt a vádlottak elôzetesben tartásával.
„Úgyis végrehajtandó szabadságvesztést
fogok indítványozni, és akkor fenntartható
az elôzetes” – mondta az ügyésznô. „A másodrendûnek
meg majd kitalálok valamit” – nyugtázta a szívességet
a bírónô.
A vizsgált ügyekben
az ügyvédek közös jellemzôje
– korra és nemre
tekintet nélkül – a már-már felháborító
érdektelenség és felkészületlenség.
Gyakran láthatóan idegesíti az ügyvédeket,
hogy végig kell ülniük a tárgyalást: közben
ki-be járkálnak, vagy ügyvédjelölteket ültetnek
be maguk helyett, akik koruknál és szakmai tapasztalataik
hiányánál fogva képtelenek szakszerûen
ellátni a védelem feladatát (vagy bármiféle
emberi kontaktust létesíteni védencükkel). Az
is igaz, hogy az ügyvédi érdektelenség nem címzetten
a romáknak szól, hanem leginkább abból adódik,
hogy a „védenc” nem képes megbízni, fogadni, megfizetni
egy védôt, és emiatt rendelnek ki neki egy ügyvédet,
akinek a költségeit az állam ugyan névleg magára
vállalja, de valójában az állami költségtérítés
csupán töredéke a megbízással szerezhetô
jövedelemnek. A kirendelt védô intézményét
a szakcikkek tömege, illetve legutóbb már egy ombudsmani
vizsgálat is a jogok érvényesülésének
csôdjeként értékelte.
Úgy tûnik,
hogy a tárgyalásokon az ügyvédek legfontosabb
célja az ügyekre fordított energia minimalizálása
volt, ezért gyakran az olyan elemi lépéseket sem tették
meg védencük érdekében, amelyek elmulasztása
egy harmadéves joghallgató számára is feltûnt.
Ilyen körülmények között érthetô,
hogy a romák gyakran jobban bíznak a bírák
jóindulatában, mint saját védôikben,
akik néha azt sem tudják, hogy éppen milyen ügyre
ültek be. Ez a megfigyelés egybevág a Huszár
László által készített felmérés
eredményével, miszerint a fogva tartott romák 42,6
százaléka volt elégedetlen ügyvédjével.19
A tárgyaláson
tanúként, gyakran egyúttal az ügy sértettjeként
megjelenô nem roma személyek és a romák közötti
kapcsolatra többnyire az érzelemmentesség jellemzô
– már ami magát a tárgyalást illeti.20 Ez az
érzelemmentesség azonban leginkább a tárgyalások
tiszteletet parancsoló atmoszférájának köszönhetô.
Egészen más
a helyzet a romák egymás közötti kapcsolataiban.
Legyen az illetô rokon, barát, szeretô vagy csak ismerôs,
a hozzá fûzôdô érzelem, szeretet vagy éppen
gyûlölet gyakran láthatóan sokkal fontosabb a
romák számára, mint a tárgyalás formális
eredménye vagy az általában vett jogi racionalitás.
A lánya mellett tanúskodó apa minden további
nélkül dühösen lehülyézi gyerekét
a bíróság elôtt, ha az érzelmileg „indokolt”,21
és a vádlott férfi is inkább a szerelmére
vall, csak hogy míg ô a börtönben ül, a nô
is odakerüljön, addig se hagyhassa ôt el.
Ritualizált igazságszolgáltatás
A megfigyelt tárgyalások
legkarakteresebb közös vonása a „gyorsaság”. Ha
egyszer megjelennek a tárgyalás megtartásához
szükséges személyek, akkor utána már „megy
minden, mint a karikacsapás.”
Ebben nagy szerepe van persze
az ülnökök, a vád és a védelem fentebb
már jelzett passzivitásának, de a bírák
is mindent megtesznek ennek érdekében: a tényállással
kapcsolatos minden ellenmondást, bizonytalanságot igyekeznek
a bizonyítékok szabad mérlegelésének
címén „saját hatáskörben” rendezni. Fikarcnyit
sem számít, ha a vádlott megváltoztatja a nyomozati
szakban tett vallomását, ha nem ismeri el minden vádpontban
bûnösségét, ha tíz sértett közül
csak egy ismeri fel a vádlottat.
Az ülnökök,
a vád és a védelem passzivitása folytán
a tárgyalás alatt a kommunikáció leszûkül
a bíró és a vádlott, illetve a tanúk
párbeszédre, amelyet természetesen a bíró
ural, hiszen ô kérdez. E kommunikáció jellege
ezért nagymértékben függ az adott bíró
személyiségétôl. Vannak például
olyan bírák, akik igyekeznek „humorosra venni dolgot”, különösen
a „keményfiúk” esetében, mások ragaszkodnak
a kimért, távolságtartó stílushoz, míg
megint mások atyáskodó, anyáskodó gesztusokat
tesznek, természetesen fôként a fiatalkorú vagy
a fiatal felnôtt vádlottakkal szemben. Az, hogy végül
melyik stílus fogja az egész tárgyalás hangnemét
megszabni, persze nagymértékben függ a vádlott,
illetve a tanúk reakcióitól is.
Úgy véljük,
hogy a „cigány per” formai jegyeinek fenti leírása
nem elegendô lényegének megragadásához.
E formai jegyek együttes megléte, vagy egyes elemek hiánya
nem érinti a jelenség lényegét. De mi is volna
akkor a lényeg?
Ha egy mondatban kellene
erre felelnünk, akkor azt mondhatnánk: a „cigány per”
nem per, nem jogi aktus, hanem sokkal inkább rítus. A rítus
egy olyan formalizált cselekvési sor, amelynek nincs önmagában
vett értelme vagy jelentése, legalábbis a rítuson
kívül álló számára is magától
értetôdôen racionalizálható, megfejthetô
értelme vagy jelentése.22 A rítus szereplôi
viszont már a rituális cselekvéssor megkezdése
elôtt tisztában vannak annak menetével és végkifejletével.
Ez közelebbrôl a „cigány per” vonatkozásában
azt jelenti, hogy az akkuzatórius per eljárási formái
között valójában nem folyik érdemi jogvita.
A rítus a résztvevôknek
nem szolgál meglepetésekkel, de voltaképpen még
valódi alternatívákat sem kínál fel.
A romák számára – legyenek bármennyire iskolázatlanok
is – teljesen világos, hogy ôk már akkor elveszítették
a pert, amikor romának születtek. Várhat-e egy roma
igazságot a gádzsók bíróságától,
amikor nem számíthat a világon senkire, csak a családjára,
rokonaira és a többi romára? Mit tehet a roma, ha egy
olyan klánba született, amelyik zsebtolvajlásra szakosodott?
Azonkívül, hogy igyekszik nem lebukni, nem sokat. Mit tehet
a roma, ha olyannyira szegény családba született, hogy
lopnia kell, ha nem akar éhen halni?23
A bíró szempontjából
sincs sok értelme és tétje a tárgyalásnak,
hiszen sokszor a vádirat alapján, tárgyalás
nélkül is kiszabhatná az ítéletet – a
(kirendelt) védelem úgysem fellebbezne –, amelyrôl
elôre tudja, hogy semmilyen büntetési célt nem
érhet el vele, mert a vádlott iskolázottsága
és vagyoni helyzete eleve kilátástalanná teszi,
hogy valaha is kikeveredjen a megélhetési bûnözés
életformájából vagy valamelyik bûnözô
szubkultúrából. A károsultaknak pedig semmi
esélyük sincs, hogy az elkövetôn behajthassák
kárukat.
Az ülnököknek meg persze minden mindegy.
Az ügyészt sem
érdekli a per, hiszen a bíró úgyis elfogadja
a vádiratban foglaltakat, a büntetési nemre vonatkozó
javaslatát pedig úgyis a tárgyalás elôtt
szokta egyeztetni vele. Egyébként pedig teljesen egyetért
a bíróval a büntetés egyéni visszatartó
hatásának, illetve nevelô hatásának kilátástalanságában.
A kérdés csupán az, hogy a vádlottat mennyi
idôre „vonják ki a forgalomból” a társadalom
védelme érdekében, de azt a bíró egyedül
is el tudja dönteni.
Végül pedig,
az ügyvéd igencsak hálás volna, ha nem rendelnék
ki, és a „drága idejét” nem rabolnák ilyesféle
piti ügyekkel.
Az a tény, hogy a
rítusnak önmagában véve nincs magától
értetôdô, a külsô szemlélô számára
is megérthetô értelme, még nem jelenti azt,
hogy nem szolgálhat valamilyen sajátos társadalmi
funkciót.24 Ez a funkció a „cigány per” esetében
véleményünk szerint a többségi társadalom
és a roma kisebbség egymással szemben fennálló
kölcsönös elôítéletei rendszerének
fenntartását, és ezáltal a roma kisebbség
kirekesztettségének megerôsítését
jelenti.
Ha röviden, egy szóval
akarnánk jellemezni a „cigány pert”, a legtalálóbb
lenne szörnyûnek nevezni. És hogy mennyire szörnyû,
ennek érzékeltetése érdekében had idézzünk
néhány részletet az egyik megfigyelô feljegyzésébôl:
„Az eset lényege:
5 vádlott, 4200 Ft (!) értékû alumíniumhulladék
lopása. A vádlottakból csak 2 volt jelen, tanú
és ügyvéd egy sem. A két vádlott cigány
házaspár, de a legüresebb tekintetû, legrosszabb
állapotban lévôk közül valók. Négy
általánost végeztek – minden bizonnyal már
olvasni is elfelejtettek; három gyerek, a negyedik útban,
se szakképzettség, se alkalmi munka, se semmi. Most elôször
éreztem a bíróságon az abszolút kiszolgáltatottságot,
ami a bírónônek köszönhetôen mégsem
fajult el, ô nem élezte ezt, hanem csodálatos módon,
maximális toleranciával segített a vádlottaknak.
Ez az egész formális, de nagyon. Kiábrándító.
Mechanikus kérdések, gépies válaszok, de a
bíróság formális nyelvét mindig le kell
fordítani a vádlottaknak. Ezt rossz nézni. A bírónô
kiszalad, mert az ügy miatt van valami elintéznivalója,
de olyan csend marad utána, hogy döbbenet. Kibírhatatlan.
És a perek többsége ilyen. Megéri? Még
az ülnökök között is feszültség van.
Rivalizálás. Ki figyel jobban. Ez a feszültség
kibírhatatlan. Se pisszenés, se semmi. Csendkirály.
Nihil.”
A „cigány per” formai
elemzésénél felbukkanó sajátos viselkedési
minták (öltözködés, beszédkultúra,
emocionális viselkedés stb.) valójában másodlagos
jelentôséggel bírnak a romák életesélyeit
meghatározó szociológiai tényezôkhöz,
illetve a velük szemben érvényesülô diszkriminatív
beállítódásokhoz képest. E formai elemek
jelenléte tehát csupán elôsegítheti a
„cigány per” jelenségének kialakulását,
de önmagában nem feltétlenül idézi azt elô.
Ez azt jelenti, hogy egyrészt nem minden roma bírósági
tárgyalása esetében keletkezik „cigány per”,
másrészt, hogy valójában a nem romákkal
szemben is folyhat „cigány per”.
A kutatás eredményei
alapján megfogalmazható néhány fontos, a jogpolitika
szintjén is értelmezhetô gyakorlati következtetés.
Ha meg kívánjuk szüntetni a „cigány pert”, s
ha nem akarjuk, hogy a továbbiakban a bíróságok
akaratlanul is a kirekesztés és az elôítéletek
megerôsítésének intézményes eszközeiként
mûködjenek, akkor arra kell törekedni, hogy rítusokból
valódi jogvitákká alakítsuk át az efféle
ügyeket. Ennek legáltalánosabb feltételeit nyilván
elsôdlegesen a társadalmi érintkezések és
a politika világában kell megteremtenünk, ez azonban
nem jelenti, hogy a jog világában maguk a jogászok
ne tehetnének sok mindent a joghoz való hozzáférés
elôsegítése érdekében. Ezt szolgálhatná
a civil kezdeményezésen alapuló ingyenes jogsegélyszolgálatok
megteremtése, a kirendelés helyett közvédô
intézményének bevezetése, vagy a teljesen formális,
üres és kontraproduktív ülnökrendszer megreformálása.
1 Tauber István: A
hátrányos társadalmi helyzet és a bûnözés
összefüggései, különös tekintettel egyes
kisebbségi csoportokra. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986.
Tauber I.–Vigh J.–Madácsi I.: A hátrányos társadalmi
helyzet és a bûnözés kapcsolata. Kriminálstatisztikai
és kriminológiai értékelés. BM Könyvkiadó,
Budapest, 1988. Póczik Szilveszter: Etnikai hátrányok
és a roma kisebbség kriminológiai nézôpontból.
Belügyi Szemle, 1999/7–8., 15–40. o.
2 W. O. Weyrauch–M. A. Bell:
Autonomous Lawmaking: The Case of the Gypsies. 103 (2) Yale Law Journal
(1993) 323–401. o.
3 Egyed M.: Cigányok
az igazságszolgáltatásban. Esély, 1996/5.,
78–88. o.
4 Errôl l. Loss S.–H.
Szilágyi I.: Opening Scissors. The Legal Satus of the Gipsy Minority
in the Nowadays Hungary. The First „Comparative Legal Cultures” Symposion
on Transition to Rule of Law. Budapest, 1997. március 17., 1–15.
o. Megjelenés elôtt a Rechtstheorie-ban.
5 Ezt a kérdést
a „cigány per” fogalmának kidolgozásakor a Huszár
László által alkalmazott eljáráshoz
hasonlóan oldottuk meg. L. Huszár L.: …és bûnhôdés.
A magyar fogvatartottak szociológiai vizsgálata. [Kandidátusi
értekezés.] 1998, 148–165. o. A roma identitás meghatározásának
problémájáról l. még R. Sandland: The
Real, the Simulacrum and the Construction of „Gypsy” in Law. Journal of
Law and Society, 23 (1996) 3, 313–405. o. A kérdés körül
kialakult vitában született cikkek gyûjteménye:
Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Szerk.:
Horváth Ágota–Landau Edit–Szalai Júlia. ATA – Új
Mandátum, Bp., 2000, 179–282. o.
6 Erre vonatkozóan
l. R. Cotterrell: The Sociology of Law. An Introduction [2nd ed.] (London:
Butterworth 1992) 205–243. o.
7 Csepeli György–Örkény
Antal–Székelyi Mária: Rendôrök és romák.
Szertelen módszerek. A megkülönböztetésmentes
viselkedés lehetôségei és akadályai.
In: Csányi Klára (szerk.): Szöveggyûjtemény
a kisebbségi ügyek rendôrségi kezelésének
tanulmányozásához. COLPI, Budapest, 1997, 130–172.
o.
8 A bírói
munka során a rejtett diszkrimináció különbözô
formái közül leginkább a szándékos
diszkrimináció [intentional discrimination] jelentkezhet,
amikor a törvény vagy jogszabály látszólag
„semleges”, de az alkalmazása lehet diszkriminatív. A diszkrimináció
különbözô formáiról l. Fehér
füzet 1998. Szerk.: Furmann Imre. NEKI, Másság Alapítvány,
Budapest, 1998, 13–14. o.
9 A résztvevô
megfigyelés szempontrendszerének kidolgozásakor figyelembe
vettük Kengyel M.: Perkultúra. Bíróságok,
bírák, ügyfelek a nyolcvanas évek végén.
Pécsi Tudománytár, Pécs, 1993. írásában
szereplô vizsgálati szempontokat, és az általa
rögzítetteket bizonyos fokig összehasonlítási
alapnak is tekintettük a nem roma perek vonatkozásában.
10 M. S. Stewart: Daltestvérek.
Az oláhcigány identitás és közösség
továbbélése a szocialista Magyarországon. T-Twins
Kiadó –
MTA Szociológiai
Intézet – Max Weber Alapítvány, Budapest. 1994.
11 Erre vonatkozóan
l. Havas Gábor–Kemény István: A magyarországi
romákról. Szociológiai Szemle, 1995/3., 3–20. o.
12 Igen tanulságos
ebbôl a szempontból Huszár László vizsgálata,
amelyben összehasonlította a börtönnépességben
a romák öndefiníciója alapján számított,
illetve a börtönparancsnokok által becsült számukat,
és extrém 62 százalékpontos (13%, illetve 75%)
eltérés mutatkozott a kettô között. Huszár
i. m. 149–150. o.
13 A megfigyelô említést
tesz egy kártérítési ügyrôl, amelyben
mind a felperes, mind az alperes roma volt. A másik eset egy büntetôügy
volt, amelyben mind az elkövetôk, mind a tanúk, mind
pedig a sértettek romák voltak. Az egymással hosszabb
ideje perben és haragban álló két roma család
között a tárgyalás tömegverekedésbe
torkollott.
14 Vö. Huszár,
i. m. 158–159. o.
15 „Elhanyagolt cigányasszony,
lila ruha, igénytelen haj, hiányos fogazat, egyik kezén
kötés, mely fekete volt a piszoktól.”
16 „Most mit tetszik itt
vitatkozni velem, bíró úr, nem mindegy, hogy az elsôrendû
vádlott mit csinált, én nem bántottam senkit.”
17 „P., mint központi
figura, mindig kap egy-egy pillantást. Hátranéznek
rá, ránevetnek, odasúgnak neki. Érezhetôen
kiemelt figyelmet kap a személye.”
18 „Amikor a tíz
roma vádlott belépett a tárgyalóba, meglepôdött
a tömeg láttán. A sok tanú is ott volt már.
Vagányak, lazák, élvezik a cirkuszt. Röhögcsélnek,
rágóznak. A bíró állandóan fenyegetôzik,
hogy a rendzavarókat megfékezze: »Nem muszáj
szabadlábon védekezni.« A helyzet fokozódik,
mert még a bíróság elôtt várakozó,
be nem engedett emberek közül is felrendelt a bíró
néhány személyt.”
19 L. Huszár L.:
i. m. 159. o.
20 Az egyik alkalommal a
megfigyelô beszédbe elegyedett a tárgyalás elôtt
az ügy sértettjével (35 év körüli fiatal
nô, akinek H. községben két kocsmája van;
és a vádlottak törtek be az egyikbe), aki „nem volt
különösebben mérges a fiúkra, bár volt
egy olyan megjegyzése, hogy az ilyeneket mind sorba állítaná,
és lelôné.”
21 „A lányomnak a
hülyeségén kívül semmilyen betegsége
nincs.”
22 E rítus fogalmáról
l. P. A. Winn: Legal Ritual. Law & Critique 2 (1991) 2 207–231. o.
23 Az egyik leírásban
szereplô ügyben a romák krumplit loptak, és pokoli
éhségükben a helyszínen nyersen ettek belôle.
24 Errôl bôvebben
l. A. T. M. Schreiner: „Ritual and Law” paper presented at the International
Congress of Law & Society & Research Committe of the Sociology
of Law, Glasgow, 10–13 July 1996.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu