Frenák Pál 1957-ben, Budapesten született. 1983-ban Párizsban telepedett le. Saját társulatát 1989-ben alapította: ebben az évben készítette el elsô koreográfiáját Franciaországban Ter címmel. Az azóta eltelt tizenkét évben improvizációs darabokban együtt dolgozott Kurtág Györggyel, Patrick Schneiderrel és számos további kortárs zeneszerzôvel. A koreográfus elsô átütô sikerét Les Palets (Gördeszkák) címû alkotásával aratta; ezt, összes eddigi mûvével együtt a hazai közönség is láthatta a Budapesti Ôszi Fesztiválok programjainak részeként, illetve önálló vendégjátékok formájában.
Frenák 1998 óta egyre többet dolgozik Magyarországon. 1999 óta társulatának jelentôs része hazai táncosokból áll. Az együttes három legutóbbi elôadásának (Out of the Cage, Tricks & Tracks és a legújabb, a Festen/Lakoma) premierje már Budapesten, a Trafó Kortárs Mûvészetek Házában zajlott.
 
 

Azt hiszem, keveseket determinált a sorsa táncmûvésszé olyannyira, mint téged.

Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Édesanyám születésétôl süketnéma, apámat pedig már születésem idején megtámadta egy betegség, az akkor még gyógyíthatatlan agytumor, amitôl gyakorlatilag fokozatosan megôrült. Anyám szinte egyedül küszködött halló, beszélô hatunkkal. Apámat hihetetlenül agresszívvá tette a rohamosan elhatalmasodó kór: kevés és nagyon fájdalmas, ijesztô emlékem maradt csak róla. Akkor rettegtem tôle, ma már egyfajta megértô szeretettel gondolok rá. Apám nagyon rövid élete is iszonyú szenvedésekkel volt teli. Az édesanyját kisgyerekként vesztette el, az alkoholista nagyapám pedig már hét-nyolc évesen dolgozni kényszerítette.

Hogyan tudott a család ilyen körülmények közt egyáltalán együtt maradni?

Sehogy. Édesanyám belefáradt a botrányokba, szenvedésbe, a kilátástalanságba. Gyámügyi nyomásra eldôlt: mindannyiunknak jobb lesz, ha mi, gyerekek egy idôre nevelôotthonba kerülünk, mert ezt nem lehet így tovább csinálni: egy süketnéma képtelen hat gyerek nevelésére és egy halálos beteg ápolására. Ahhoz sem voltak meg a körülmények, hogy az iskolai tanulmányaimat végezzem: lemaradtam, nem tudtam követni a tanmenetet. Emlékszem, úgy kellett tanulnom, hogy tudtam, ha hibázom, az apám az asztallapba veri a fejemet. Az írászavaraim egészen felnôttkoromig megmaradtak. 1983-tól Franciaországban élek: számomra is hihetetlen, de az új nyelv elsajátításával szoktam meg egyáltalán azt, hogy a mindennapi életben alapvetôen beszéddel fejezzem ki önmagam. Nyilván elôtte is gyakoroltam a verbális kommunikációt, de állandó szorongást éreztem amiatt, hogy képtelen vagyok pontosan megfogalmazni, amit akarok. Ez az állapot vezetett el engem a mozgáshoz, a tánchoz már gyerekkoromban.

Miféle tánc volt ez?

Valami teljesen autodidakta, önmagamnak, önmagamból kifejlesztett fantázia-mozgás. Hétévesen kerültem intézetbe, és emlékszem, hosszú éjszakákon át képtelen voltam aludni. Alvás helyett kezdtem el ezeket a különös játékokat. Munkált bennem a hajsza a megértés felé: nem értem fel ésszel mást, mint a puszta tényt, hogy valami felborult. Közben, néhány hónappal azután, hogy szétszakadt a család, apám is meghalt: szembesülnöm kellett vele, hogy már semmit sem lehet visszacsinálni.
Máig elôttem van egy kép: Balatonszabadiban voltam sokáig intézetben, ott hatunkból legalább hárman együtt lehettünk egy ideig. A kerítés után húzódott az út, aztán a vasúti töltés és a Balaton. A tó adott nekem perspektívát: olyan volt nekem akkor, mint valami óceán. Évek múltán értettem meg igazán, miért néztem órákon át a kerítésbe kapaszkodva, gyerekfejjel azt a nagy, kinyíló vizet. A fantáziámba tudtam csak menekülni… ha kellett, akkor mozdulatokkal.

Mennyire sikerült beilleszkedned az intézeti világba?

Elég, ha annyit mondok: az osztálytársaim nagy része 16-17 éves korában szinte egyenesen ment át a javító-nevelôbe. Egy-két fiúról tudom, hogy dolgozik, pincérkedik, a többiek szinte kivétel nélkül alkoholisták, börtöntöltelékek lettek. Hihetetlen sorsokkal találkoztam. Korábban azt hittem, hogy annál nincs nagyon lejjebb, ahogy mi éltünk a családommal. Aztán egyszer egy osztálytársammal, akinek tíz testvére volt (részben szintén árvaházban), elmentünk hozzájuk „haza”. A világ végére kellett kijutnunk: egy lomos telken, egy fabódéban laktak. Aztán ezeket a „családlátogatásokat” is megszoktam. Jártam még jó néhány ilyen fabódéban.

Mi viselt meg leginkább?

Talán az, hogy az intézetbe kerülésünk után minden személyes holminkat azonnal elvették. Utólag értem a dolog logikáját, de végtelenül embertelennek tartom. Megpróbáltam felidézni, hogyan próbálta meg kijátszani a tudatalattim ezt az intézkedést: minden kis vackot összeszedtünk, fadarabokból, kövekbôl hoztunk létre magunknak meghatározhatatlan, de saját tárgyakat. A japán kultúrával találkozva éltem át újra ezeket az emlékeket. Rájuk jellemzô, hogy van két semmi, és abból csinálnak egy csodát. Gyerekként én is ilyesmivel kísérleteztem, és közben észrevétlenül kialakult bennem valami nagyon erôs és maradandó fogékonyság, szeretetérzet a tárgyak iránt. A japán táncmûfaj, a buto, ami felnôtt fejjel mélyen megérintett, valami nagyon hasonlóról szól. Megtanít arra, hogyan válj a táj, a természet részévé, mint egy kô, fatörzs, bármiféle tereptárgy.

Meg tudtad bocsátani az intézeti éveket?

Anyámmal szemben még mindig érzek némi haragot, de tudom, hogy nincs igazam. Ez a történet azonban még távolról sincs lezárva a lelkemben: újra és újra meg kell vele küzdenem. Sokat jár a fejemben a legidôsebb bátyám is, aki 1956-ban azért ment el, hogy megtalálja külföldön a szerencséjét, kitörjön, és idôvel a távolból segítsen majd rajtunk. Meg akarta váltani a világot: szabályosan halálra dolgozta magát. Mire a család újra együtt volt, jött a gyászhír: alig harmincévesen ment el, két gyereket, feleséget hagyott maga után. Hátborzongató élmény volt hosszú évek után megismernem a fiát: mintha a bátyámmal találkoztam volna újra, ô pedig az apjával. Megtapasztaltam, hogyan tud beleolvadni egyik ember lénye a másikéba. Ugyanezt éreztem a nôvérem esetében, aki öngyilkos lett: évek múltán találkoztam elôször a lányával, akivel ugyanígy meredtünk egymásra. Aligha lehet fogalmunk róla, hogy az élet által provokált tragédiák hatását hogyan éljük majd újra évek, évtizedek múltán. Gyerekkoromtól kezdôdôen annyi drámai változással kellett megbirkóznom, hogy páratlan alkalmazkodóképesség alakult ki bennem védekezésül. A világ bármely pontján képes vagyok azonnal felvenni a helyi ritmust: Oszakában „japánul” közlekedem, az Urálban, Jekatyerinburgban oroszul.

Hogyan kezdtél el táncolni? Ez is valami alkalmazkodási reakciónak indult?

Annak bizony. Az intézetbe kerülve elképesztô körülmények között találtam magam. Emeletes ágyakon, három szinten aludtunk iszonyatosan zsúfolt, szûk kis szobákban. Sajátos klikkesedés indult el, ahogyan az természetes. Én nem az erômmel, hanem a már emlegetett fantáziámmal tûntem ki: a mi „maffiánkban” volt mindig a legerôsebb és a legokosabb, így nekem is jobb ágy jutott. Próbáltam kreatívkodni: „megrendeztem” például az Ali baba és a negyven rablót. De megalkottam egy saját, titkos világot, amikor éjjelente kiszökdöstem a folyosóra a tükrök elé, táncolni, magamnak…

De honnan jött az indíttatás? Hol találkoztál elôször a tánccal?

Nagyon sok filmet néztünk az intézetben. Az elsô nagy élményem Chaplin volt, aztán jött sorban Fellini, Zeffirelli. Az ô munkáik talán életem legmeghatározóbb filmélményei, bár azóta sok új kedvencem is akadt. Ezekbôl a filmekbôl másoltam figurákat, mozdulatokat, történeteket. De nem csak utánoztam: figyeltem az engem körülvevô, dzsungelszerû világot. Ne gondolj itt meghatározó élményekre: a legapróbb impressziókat „dolgoztam fel”. Anyám velünk tapintással, tekintettel, késôbb süketnéma jelekkel kommunikált: el tudod képzelni, hogy nem esett nehezemre mozdulatokra, egyfajta táncra lefordítani az érzéseimet már gyerekkoromban sem.
A süketnémák a testükkel kommunikálnak: a táncmûvész választja ezt a nyelvet, nekik pedig ez adatott. Soha nem felejtem el, egyszer anyám elvitt egy kulturális rendezvényre a „szövetségbe”, és én egyszerre észrevettem furcsa két embert, akik egy hatalmas kályha mellett üldögéltek összebújva. Süketnémák voltak és vakok. Hátborzongató volt figyelni azt, ahogyan ôk kommunikáltak egymással: a szokásos jelelést használták, de tapintással, egymás kezét az ölükbe fogva olvasták egymás mozdulatait.
Ezek az élmények alapvetôen és igazán sajátosan formálták az én egészséges személyiségemet: ha valamilyen intenzív hangulatba kerülök, nagyon gyorsan át tudom ragasztani: ha egy próbára például idegesen, vagy izgatottan érkezem, szavak nélkül is gyorsan magammal tudom rántani a környezetemet. Ez pedig nem csekély önfegyelmet és figyelmet követel meg az embertôl.

Hogyan értek véget az intézeti évek?

Tizennégy éves voltam, amikor hazaengedtek. Döntöttek róla, hogy hol folytassam a tanulmányaimat: a kiindulópont az volt, hogy én, mint minden intézeti gyerek, csak komplett hülye lehetek, így jelölték ki az iskolákat, ahová továbbmehettem. Az élet aztán úgy hozta, hogy szinte azonnal dolgozni kezdtem, mást se csináltam egészen 19 éves koromig. Ezekre az évekre sem szívesen emlékszem vissza: egyetlen hosszú hajsza volt az egész, ehhez jött a serdülôkor a létezô összes problémájával. Értelmetlennek láttam, hogy dolgozzak, nagyon szerettem volna tovább tanulni, de nem volt semmilyen mérlegelhetô lehetôség elôttem: az intézeti évek rövid távon meghatározták a sorsomat. Tudtam, ha nem vagyok elég erôs, a rövid táv helyett élethossziglani determináltság várhat rám.

A családnak sikerült legalább újból összeállnia?

Borzasztó körülmények között, de igen. A legalapvetôbb feltételeket kellett szinte a semmibôl megteremtenünk: egy saját ágyat mindenkinek, mindennapi kenyeret, bútorokat. Az egyetlen szobás zuglói lakásunk helyett kaptunk egy tágasabbat, ezt, amelyikben most is ülök veled. Nehéz érzékeltetni, mit éreztem az után a hét év után. Már hosszú ideje keltem minden reggel fél ötkor, hogy munkába menjek, amikor még mindig nem fogtam fel, hogy egyáltalán hol vagyok, hogy vége, hogy nincs több sorakozó az udvaron.

Hol dolgoztál?

Az Astoriában lettem pincértanonc, aztán pikolófiú. El lehet képzelni, hogyan éreztem magam egy ilyen munkakörben én, akit pánik fogott el, ha csak ránéztek.

Mitôl féltél?

Attól, hogy valamit elrontottam, vagy el fogok rontani. Ez a rettegés belém nevelôdött: gyerekkorom zömét töltöttem egy, az akkori laktanyáktól alig különbözô intézmény keretei között. Búgba hajtott ágynemûvel, körlet-, cipô-, körömellenôrzéssel. Idôvel aztán kezdtem kicsit kiengedni, alkalmazkodni, megfelelni. Jó volt, hogy dolgoztam, mert mindig kaptam néhány forint borravalót, bent tudtam rendesen enni, elhozhattam kis lekvárt, péksüteményt, vajat, aminek otthon mindig nagyon örültek. Pincérkedve is elôjött a kreativitásom: szoktam a tárgyakkal való kapcsolatot, megpróbáltam mindent újszerûen, még szebben csinálni, mint ahogy másoktól láttam.

Egy népszerû kávéházban azért a legzárkózottabb pikolófiú is felenged…

Sokat számított, hogy törôdhettem az emberekkel, hogy alkalmam lett szabadon alakítani a környezetemet, foglalkozni a széppel. Máig emlékszem egy házaspárra, akik nászúton voltak Budapesten. Hosszabb idôt töltöttek az egyik Balaton-parti szállodában, ahol dolgoztam. Nagyon meghatott a szerelmük, gyönyörködtem a szépségében, a szépségükben. Szinte szerelmes lettem mindkettejükbe. Egy nap kérdezték, nem vehetnének-e a hotel egyedi borospoharaiból, mire én titokban összeválogattam nekik egy készletet, órákig pepecseltem valami nagyon nagyszerû díszcsomagolással, és kimondhatatlanul boldoggá tett, hogy boldoggá tehetem ôket.

Hogyan találtál vissza a korosztályodhoz?

Tizenhét-tizennyolc évesen elkezdtem mindenféle bulikra járni, de eleinte nem volt benne sok örömöm: iszonyatosan gátlásos voltam. Hozzájárult ehhez a szexuális identitás serdülôkori, menetrend szerinti válsága. Én öt nô közt éltem: anyám és a négy nôvérem közt nem igazán sikerült férfi szerepmintákra bukkannom. Ehhez jött a tény, hogy alkatilag sem nagyon tértem el tôlük: angyalarcú, igazán szép kisfiú voltam, nagy kék szemekkel, szôke hajjal. A bunkók szemében nôies, vagyis, legyünk konkrétabbak: buzis. A pincértársadalom, amelynek én is részese voltam, nem a szellemi szintjérôl volt híres. Az elsô érzéki megnyilvánulásaim mindegyikéhez kapcsolódik valami súlyos agresszió emléke. A mai helyzettôl sem vagyok elragadtatva, de akkoriban fokozottan érvényes volt az, hogy egy igazi férfinak nincsenek, pontosabban nem lehetnek érzelmei. Én nem voltam hajlandó macsót játszani, de nem tudtam volna hozzáfogni sem: jött hát a buzizás. Az én szememben a finomság, az érzékenység eklatáns részét képezi a férfiasságnak. A tapasztalataim megerôsítették a meggyôzôdésemet: a nôk szerették az érzékenységemet. Ezek az érzések és dilemmák máig meghatározóak minden egyes munkámban, koreográfiámban, mozgásanyagomban.

A tánc fontos eszköz lehetett ahhoz, hogy megnyílj…

Ez egy különös ellentmondás. A tánc egy idô után a leghatékonyabb eszköz lett az életemben, aminek segítségével elfogadtam és megszerettem saját magam. Én gyerekfejjel alig kaptam szeretetet. Borzasztóan megszenvedtem, hogy gyerekkorom hét éve során senkihez sem tudtam odabújni, senkitôl nem kaptam gyengédséget: hatalmas tömegben voltam magányos. Nem kaptam szeretést, ezért gyakorolni sem mertem. Túlélési reakcióként nagyon erôs nárcizmus alakult ki bennem. Azt éreztem, ha senki, akkor majd én szeretni fogom saját magam. Az intézeti tükör elôtt rendszeresen eljutottam valami egészen különös transz-stressz állapotba. Megkettôzôdtem és magamba olvadtam. A tükör olyan szerepet játszott az életemben, mint a Balaton víztükre: megnyílt vele a fullasztóan zárt tér, ki tudtam lépni általa egy irreális, de valahogy mégis megtapasztalható, jelen való távlatba. Olyan ijesztôen messzire elmentem ezekben a narcisztikus, önizgató, önerotizáló fantáziákban, hogy sokáig vissza sem találtam a realitáshoz.

Az életed korai szakaszában realitásnak amúgy sem találni túl sok nyomát.

Ez igaz, de aztán óriási késéssel elkezdôdött az igazi életem, és iszonyatosan küzdenem kellett, hogy visszataláljak a valósághoz. Amiben olyan dolgok is elôfordulnak, hogy az embert szeretik. Mindenesetre profitáltam a nehézségeimbôl, mert nagyon igényessé váltam az emberi kapcsolataimban, hiszen a felszínességgel nem tudok mit kezdeni.

A tükrök iránti vonzalom, körülnézve a lakásodban, nem változott…

Tágítják a teret, és nem hagynak benne elbújni. Mint mindenki, én is szeretem nézegetni magam. De nem azért, mert még mindig tombol bennem a nárcizmus: egyszerûen csak szeretem követni magam. Szeretem megfigyelni az arcomat, a testemet különbözô helyzetekben. A tükröknek önmagam alakításában, nevelésében és kontrollálásában is hasznát veszem. Tulajdonképp a tükör csalt be életem elsô tánciskolájába is. A tükör, ami a balettrúddal együtt ilyen helyen a legalapvetôbb berendezési tárgy.

Hova jártál elôször?

Alánk, a félemeletre. Itt a Semmelweis utcában mûködött, mûködik a Jeszenszky-féle tánciskola, egy igazán patinás múltú intézmény. Különös adottsággal léptem át a küszöbét: elôbb voltam megbízható kritikus, mint táncos. A süketnéma jelrendszer – ami, úgy is mondhatnánk, hogy szó szerint az anyanyelvem – nagyon intenzív figyelmet követel.
A halló-beszélô a szavaival, a hanglejtésével árulja el, igaz-e vagy hamis az, amit elôad. A süketnéma a testbeszéddel artikulál és kommunikál. A test szavaihoz én már kisgyerekként értettem, mert különben nem tudtam volna kommunikálni a teljes testét igen kifinomultan és érzékenyen használó anyámmal és környezetével. Profán példával élve: ha egy asztalnál ülve valaki rám néz, én már a tekintetébôl látom, hogy sót kér, vagy paprikát. Ez a megfigyelôi gyakorlatom adott lehetôséget rá, hogy gyorsan és könnyûszerrel ki tudjam szûrni a hazug mozdulatokat, észleljem a gesztuális mellébeszélést. Amikor táncolni kezdtem, a balettet manírosnak tartottam, ôszintétlennek: így nem a klasszikus technikákkal indítottam. Késôbb már találkoztam olyan elôadókkal, akiktôl elfogadtam a szépségét, a hagyományait. Nurejev vagy Vasziljev férfias, de ugyanakkor rendkívül érzékeny személyisége nagyon megérintett. Érezhetô volt, hogy a technikai tudás „fedi” az érzéseiket, így megadatott számukra a továbblépés lehetôsége.

Milyen nyelvezetet éreztél közel magadhoz?

Akkor is, most is az organikus rendszerekbôl kialakuló mozgásvilágot szeretem.
A balettet inkább tisztelem és becsülöm. Ezért is kezdtem el tanulni, elszántan igyekezve, hogy minden csínját-bínját elsajátítsam. Számomra az az érdekes, hogy a mozgás anyaga milyen forrásból tör a felszínre, mennyire ôszinte és hozzájárul-e a táncos önismeretéhez, saját maga megértéséhez és megértetéséhez. A mozgásmûvész így kommunikálhat egy más, mindenképpen fejlettebb szinten. Aki egész életében a klasszikus tánc megrögzült elemeibôl akar építkezni, nem fog elôrelépni; aki viszont felfogja, hogy azok, de bármilyen más nyelvezet jegyei, csak az önkifejezés eszközei, felhasználandó technikák és formák, az sikeresen használhatja ôket. Az én módszeremnek is ez a lényege: megpróbálom átadni, hogyan fedezhetjük fel önmagunkat, hogyan fejezhetjük ki a lényegünket a leghitelesebben és legkreatívabban.
Jeszenszky óriási hatással volt rám: mint sok nagyságról, róla is elmondható, hogy rossz korban, rossz helyre született azzal a hatalmas tudással, amit birtokol. Ki merem jelenteni: annyi tehetséges ember még az Operában sem volt, mint amennyit a mester maga köré gyûjtött – az ô felfedezésük volt talán a legnagyobb erôssége. Az én nagy szerencsém abban állt, hogy a késôbb, az állandó bizonyítási helyzetekben már megfáradt Jeszenszky roppant pedagógusi tudását fénykorában tapasztalhattam meg. Ezt pedig azt hiszem, tengernyi tanítványa közül elég kevesen mondhatják el magukról. Nagyon sok külföldi nagymesterrel dolgozhattam, de nekem soha senki nem tudott többet és jobbat adni nála. Talán japán buto-táncmestereknek van még ilyen tudásuk.

Te is Jeszenszky nagy felfedezései közé számítottál?

Ezt nem az én tisztem eldönteni, de tény, hogy az elsô meghallgatáskor rögtön azt kérdezte tôlem, hogy balettoztam-e. Megleptem a válaszommal, a történetemmel. Két-három év elteltével pedig már taníthattam mellette: csak arra intett, ne „dicsekedjek” azzal, hogy milyen kevés ideje vagyok a pályán, hiszen úgysem hinnék el, és csak elôítéleteket váltanék ki magammal szemben. Az tény, hogy meglepôen gyorsan fejlôdtem, pedig igazán késôn kezdtem a rendszeres tánc elsajátítását. Tulajdonképpen olyan életkorban, amikor mások befejezik.
Nagyon megmaradt bennem egy beszélgetés: a Lyoni Táncmûvészeti Fôiskolán tanítottam, ahol odajött hozzám egy tanártársam. „Frenák, magának könnyû. Maguk hat-hét évesen elkezdik a klasszikus alapokat tanulni Magyarországon…” Erre közöltem vele, hogy húszéves koromban voltam kezdô. Talán máig nem ocsúdott fel a döbbenetbôl.

Eszerint elég sikeresen megbarátkoztál a balettel is.

Nagyon nagy nevekkel dolgozhattam együtt, talán emiatt fedeztem föl idôvel – az elsajátítása után – az igazi értékeit. Egy teremben dolgoztam, egy színpadon táncoltam Vlagyimir Derevjenkóval, Vasziljev tanítványával, a világ egyik legnagyobb klasszikus táncosával, aki ma a Drezdai Operaház igazgatója, vagy a nagyszerû balerinával, Pietragallával, aki pedig a Marseille-i Operaházat vezeti. Egy gálában táncoltam a francia balett kiemelkedô szólistáinak egész sorával. Számos alkalommal jött hozzám gratulálni maga Vasziljev, vagy a tánctörténet nagyasszonya, Madame Lidova is. Erre azért nagyon büszke vagyok. Kicsit elôre szaladtam, de csak az illusztráció kedvéért: soha nem voltam klasszikus repertoáron, nem is érdekelt. De balett-táncossá képeztem magam, hogy ezzel is gazdagítsam a tudásomat, közben pedig belekóstoltam általa a sikerbe és a hírnévbe.

Egyelôre még a Semmelweis utcában vagyunk. Te tánciskolaszerte megbecsült tanerô és helyi reménység lettél. Hogyan ugrottál ki? Mivel tettél szert ismertségre?

Elôször is elkezdtem másfelé is tanítani: oktattam például az Artistaképzô Intézetben, amit nagyon szerettem. Külföldi tanítványaim voltak, köztük nagy artistadinasztiák sarjai. Jeszenszky nagy szomorúságára elhatároztam, hogy továbblépek: bejutok a Gyôri Balettbe. Nem jöttek be a számításaim. Korábban beszéltem a technikák eszközként való értelmezésérôl, mint a továbblépés egyetlen útjáról. Ilyesféle problémákkal szembesültem náluk. Akkori vezetôik is csak a szisztéma foglyai voltak, visszagondolva már nem is ôket hibáztatom. Fel voltam háborodva azon, hogy elutasítottak, csak mert nem voltam balettintézeti növendék. Kész termékre vágytak, olyanra, akin már technikailag nem kell alakítani: a képességek egyáltalán nem voltak fontosak. Ennek az esetnek a kapcsán döbbentem rá arra, hogy ebbôl az országból nekem hamarosan el kell mennem, mert ha az így bánik a tehetséggel, akkor nekem itt nincs keresnivalóm. Viszonyítottam magam, mert volt viszonyítási alapom. Biztos voltam abban, hogy bármelyik nagy hazai társulatban megállnám a helyem. Tudtam és éreztem, hogy a gyôriek valami olyat hoztak közénk, amit korábban nem láthattunk itthon, bármennyire észleltem valami bujkáló hamisságot, sziruposságot az egészben.
Mindennél erôsebben éreztem viszont a kultúrpolitika hamisságát és aljasságát, a sztárcsinálást, a kijelölôs, piedesztálra emelôs rendszert, a megmutatkozási lehetôségek erôszakos korlátozásának tendenciáját. Rólam most beszélnek, hazajöttem dolgozni és jól fogadnak, nevem lett. De a személyiségem miatt nem tudnak hova tenni: ez magyarázza azt, hogy nem lettem szent tehén, állandó kuratóriumi tag, díszvendég. Hogy számomra a legfontosabb az, amit csinálok, természetszerûleg nem jelenti azt, hogy ne volna véleményem, amit megosztanék másokkal. A legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy az alkotói munkám zavartalan legyen: annak privilégiumát ne zavarhassa semmi. Újra és újra bizonyítani akarok, mert irtóztat a gondolat, hogy önmagam szobrává, emlékmûvévé változzak.

Azonnal neki is vágtál Európának?

Nem, visszajöttem Jeszenszkyhez, és megcsináltuk azt a társulatot, a Jeszenszky Jazzbalettet, amelynek tagjai nagyrészt meghatározzák a mai magyar kortárs táncot. Nagyon igényes technikákkal dolgoztunk. A jazzbalettel szemben manapság sokan komoly elôítélettel viseltetnek: akkor az volt a modern, a kitörés, az újítás egyik lehetséges útja. Ennek a társulatnak keretén belül készítettem el a „kígyós számomat”, egy rövidebb szólót. A bal karom egy kígyót formázott, azzal viaskodtam, végül pedig megöltem. Ma már nem tartom érdekesnek, inkább banálisnak ezt a munkát, de akkor sokan beszéltek róla, ismert lettem általa. Emlékszem rá, amikor egy budai szabadtéri színpad show-jában léptem fel, az ezerötszáz nézô majd szétverte a házat: engem eléggé semmibe vettek az ott fellépô „nagyok”, de azt meghallottam, ahogy Záray súgva kérdezi Vámosit: „Kinek tapsolnak itt ennyire?”
Különös élményt nyújthattam ezzel a skizoid szólóval, és persze a meztelenség – a testem egyik fele látható volt, a másikat dressz takarta – is újszerû lehetett akkoriban. Egy biztos: itt tört fel igazán elôször a bensômbôl valami olyasféle organikus mozgásanyag, amilyennel ma alapvetôen dolgozom. Önmagammal kellett megküzdenem, a bennem lévô rosszal viaskodtam: jó volt újra és újra megölni a színen a saját magam életre keltette kígyót.
A feszültség azonban egyre nôtt bennem: elviselhetetlennek, szinte bélyegnek éreztem a minôsítést: „nem operaházi táncos”. Állandó konfliktushelyzetben voltam. Aztán jött valami újabb elkerülhetetlen: be akartak hívni katonának, de aztán megmenekültem. Elvittek a Honvéd Táncegyüttesbe, ott töltöttem a katonaidômet. Rettenetes néptáncos voltam, naná. De ezt a másfél évet örökre köszönöm nekik: ha elvisznek, szerintem elôbb-utóbb öngyilkos lettem volna, és ezt értsd szó szerint.

Hogy érezted magad Novák Ferencnél, a Tatánál?

Abban az idôben ô is avantgárdnak, igazán modernnek számított. Emlékszem, egyszer kiválasztott egy szólóra. Nagyon megérintett a bizalma, amely annak ellenére érezhetô volt, hogy tudta, látta, hogy minden vagyok, csak néptáncos nem. Meglátta a tehetséget bennem. Azóta évtizedek teltek el, és én most is csak az ilyesfajta kollegiális gesztusokra vágyom. Meg kell adnunk egymásnak a mûködési teret, a lehetôséget a megmutatkozásra. Máig úgy érzem, hogy olyan világban küszködöm, amelyben a kortárs mûvészet még gyenge, és ehhez minden segítség elkél.

De végül úgy alakult, hogy elfogyott a levegô. Fogtad a bôröndöket, és összepakoltál, hogy másfél évtizedre elmenj? Vagy rövidebb távra terveztél?

Elôször Londonba mentem ki, egy táncversenyre. Ott döntöttem el, hogy Párizsba veszem az irányt. A bôrönd fölött állva azonban már éreztem, hogy itt nem egy-két hétrôl lesz szó. Franciaországba érve már tudtam: maradok, és próbálom megvetni a lábam. Elôször a „chilei Béjart”-ként aposztrofált, akkor már Párizsban mûködô Germaine Silvával kezdtem dolgozni: ôk intézték el a papírjaimat is, ami nem volt kis szó, mert politikai menekültként már nem sok esélylyel léphettem volna fel a hatóságok elôtt. Ôk tanácsolták, hogy próbáljak bejutni a Moulin Rouge-ba, az majd ad nekem tisztes megélhetést. Minden bejött: felvettek, és egy évet tölthettem ott, meg is éltem szépen, a szükséges hivatalos papírokat pedig úri körülmények közt, sorban állás, várakozólista nélkül megkaptam.

Ijesztô lehetett egyszerre a világ leghíresebb mulatójának tánckarába csöppenni: gondolom eléggé idegenül is érezhetted magad.

Arra nagyon jó volt, hogy rengeteg embert megismerjek, belelássak a sztárok világába, és megkóstoljam a könnyû mûfajokat, a showbusinesst. Ennek a világnak a professzionalizmusa azonban egy életre beleégett a tudatomba. Hihetetlen fegyelemben, másodperc pontossággal dolgoztunk. A Moulin Rouge revüi egy katonai díszfelvonulás szervezettségét is lepipálják: ha egy táncos egyetlen pillanatot is késik, többtucatnyi társa „borul” miatta. A napnál világosabb volt elôttem, hogy egyetlen hibát elég elkövetnem azért, hogy repüljek, hiszen száz másikat vehetnek fel azonnal a helyemre. Emiatt folyamatosan bizonyítani akartam, állandóan rám kellett szólni, hogy ne ugráljak annyit, mert kilógok a sorból. Meg kellett tanulnom, hogy annyit adjak, amennyit kérnek. Lehet, hogy pont itt sajátítottam el mindazt, aminek köszönhetôen ma vezetni tudok egy saját együttest.

A show mellett pedig ismerkedtél a kortárs irányzatokkal, kettôs életet éltél…

El is fárasztott. Hajnal kettôig dolgoztam, háromkor feküdtem, kilenckor keltem, tízkor pedig már fogtam a balettrudat, aztán végigtáncoltam a napot. Közel két évig minden napom így nézett ki. Germaine Silvánál nagyon szerettem dolgozni, és azt hiszen ô is igazán kedvelt engem, legalábbis nagyon jó koreográfiákat csinált nekem: rögtön a szólistájává tett. Éreztük a sorsközösséget, bár igazán nem értettük meg egymást: Silva nagyon nagy névnek számított a hazájában, Chilében, aztán Párizsba jött, és ott nem tudott igazán befutni. Iszonyú küzdelmek árán tudta aztán elfogadtatni magát a franciákkal. Nála találkoztam az akkor a Beaubourg-ban, az egyik legfontosabb francia színpadon dolgozó Janine Charret-val, aki új munkájához szólistát keresett, és engem választott. Charret nagy öregnek számít: együtt indult Roland Petit-vel, Maurice Béjart-ral: igazán meg voltam szeppenve a lehetôségtôl, hogy vele dolgozhatok. Rövid idô alatt aztán annyira megszerettük egymást, hogy olyan volt már, mint a nevelôanyám. Lassan barátokra, közegre találtam Párizsban.
Hamarosan aztán találkoztam egy építésznôvel, akit megszerettem és hamarosan feleségül vettem. Rajta keresztül nemcsak a szakmáját és a kollégái egész sorát ismerhettem meg, hanem bejáratos lettem olyan körökbe, felvilágosult, progresszív mûvészek közé, akik inspiráltak és elbûvöltek. De Párizsban egészen misztikus találkozásokra is sor került. Évekig laktam egyszer egy helyen, ahol ugyanabba a kis kambodzsai boltba jártam vásárolni. Ott figyeltem fel egy különös, idôsebb férfira, akivel szinte naponta összefutottunk: sugárzó, eleven szemmel nézett rám. Soha egy szót nem beszéltünk, de idôvel különös viszony alakult ki köztünk. Figyelt, fürkészett, köszönt, mint jó ismerôsének. Bizarr volt a kontraszt a megjelenésében: ennek a sármos, érett és elég elhanyagolt férfinak például nem volt nyírva a körme. Ijesztôen kunkorodott az ujjai végén valami szarus szörnyûség. Elköltöztem egy új helyre, és soha többé nem láttam. Aztán elkezdtem filozófiával foglalkozni: könyveket, hangkazettákat vettem. Egy elôadásokat tartalmazó szalagon hallható férfihangra figyeltem fel. Megnéztem a nevét, és tudtam, hogy ha hihetetlen is, de ismerem ôt. Egy nap láttam egy videófelvételt, amelybôl kiderült számomra: nem mással, mint Gilles Deleuze-zel, a talán legnagyobb kortárs francia filozófussal léptem különös barátságra egykor a fûszerüzletben. Legújabb, beszélgetésünk idején készülô darabom egyik legfontosabb ihletôje a közelmúltban elhunyt Deleuze fraktál-elmélete.
Ez a miliô nekem Magyarországon nagyon hiányzik: errefelé sokkal csekélyebb az átjárás, a találkozási lehetôség nem csupán mûfajok és szakmák, az egyes emberek között is. Nagy különbséget látok abban is, hogy a kintieknek birtokukban van a képesség arra, hogy megváltoztassák a véleményüket. Kevesebb a prekoncepció, a „leírás”: tudatában vannak a saját maguk és mások folyamatos változásának, alakulásának, fejlôdésének. Nálunk szeretik kategorikusan kijelenteni valamirôl, hogy „szar”, vagy „zseniális”.

Nem jött elô a szorongásod az új miliôben? Hirtelen olyan kulturális közegbe kerültél, amihez hasonlót korábban nem ismertél. Az ilyesmi pedig egyfajta szellemi keszonbetegséget is kiválthat.

Nem dicsekedhetem különösebb képzettséggel. Nem voltak jó iskoláim, természetes, hogy megijesztett a sok zseni. De azt hiszem, nekem az a nagy szerencsém, hogy tudok szelektálni, megvan bennem a ráérzés képessége. Az iskola egy tudásrendszert ad, amelyet te tovább bôvíthetsz. A mai világ viszont arról szól, hogy minden pillanatban belefulladhatsz az információ-szökôárba. Olyan organikusan igyekszem építkezni a megismerésben, mint a koreográfiáimban. Mindig találok egy gondolkodót, akinek az életmûvébe beleáshatom magam: Deleuze mellett így jártam a közelmúltban például Ferenczi Sándorral.

Hogy jutottál el a gondolatig, hogy Párizsban megalapítsd a saját társulatodat?

Germaine Silva majd Janine Charret társulatában klasszikus és egy sor modern technikát tanultam meg. Balettgálákban dolgoztam olyan hírességekkel, akikrôl gyakran csak utólag tudtam meg, milyen megbecsülésnek örvendenek. Nagyon hirtelen csöppentem bele ebbe a világba, és egyre gyorsabban történt minden. Mámorító helyzetekbe kerültem: egy alkalommal például a Casino de Paris-ban léptünk fel, és odajött hozzám gratulálni maga Vasziljev. Három-négy évig forogtam ebben a fényes társaságban, de aztán egyre jobban éreztem: elgálázhatnék még évekig, ameddig csak fizikailag bírom, de valami nem stimmel. Egyre erôsebb dilemmákkal kellett megküzdenem. Egy szép napon aztán megkerestek a Montreáli Modern Balettôl, és meghívtak szólistának. A feleségem ekkor már terhes volt a kislányunkkal, így eldôlt, hogy nem megyek, és már tudtam: ezzel a lépéssel a pályám is hatalmas fordulatot vesz.
Biztos voltam abban, hogy végre valami olyan dologgal akarok foglalkozni, ami igazán érdekel, amihez tényleg közöm van. Az eszközeim már meg voltak ehhez, csak a pillanatnak kellett eljönnie, hogy elhatározzam magam. Keresgélni kezdtem: a klasszikus-neoklasszikus irányzat után megismerkedtem a Cunningham-technikával, dolgoztam több német koreográfussal, akiknek segítségével különbözô német technikákat ismertem meg. Nekem klasszikus értelemben soha nem voltak példaképeim, csak globális elképzeléseim arról, mit is szeretnék csinálni. Három-négy ember életét éltem hosszú évekig, és szintézisbe igyekeztem hozni a tapasztalataimat.

Mi volt az elsô igazán saját munkád?

A Theatre Chatillonban szerveztek egy fesztivált: egy kiváló táncosnôvel, Christine Merlivel komponáltunk erre egy triót, a Ter-t. Christine azóta, vagyis több mint egy évtizede közeli alkotótársam és társulatom tagja. Sikerünk lett: gyorsan felkapták az elôadást.

Mit láttak meg benne?

A kritikák szerint „egy sajátos, újszerû energiaforrást találtunk”: a felhasznált mozdulatok, a kifejezés eszköztára állt a dicséretek fókuszában. Megkaptam persze azt is, hogy nem vagyunk elég gondolatiak, túlzottan intuitív, kiforratlan a munkánk, de összességében rokonszenveztek velünk. A következô munkám az autobiografikus Les Palets, vagyis Gördeszkák, aztán igazi áttörést jelentett: Oroszországtól Izraelig turnéztunk vele. Kedvezô kritikák jelentek meg rólunk a Le Monde-ban, a Liberationban, én meg csak kapkodtam a fejem, hiszen minden olyan gyorsan jött, hogy felfogni is alig tudtam. Mi voltunk a friss hús: idôvel aztán rá kellett jönnöm, hogy amikor az ember elkezd egyre mélyebbre nyúlni, az igazi mélységekben turkálni, az érdeklôdés gyérül. Egy-két évig többé-kevésbé csend lett körülöttem. Franciaországban elképzelhetetlenül sok táncegyüttes mûködik, szinte naponta alakul egy-egy újabb. Megjelenni, megismertetni magad talán ezért kevésbé nehéz, mint késôbb fenntartani ezt az ismertséget, megôrizni a híredet. A társulat megalakítását követôen nem az elsô, hanem a második három év volt nehéz és küzdelmes: annak során mutatja és tapasztalja meg az ember, hogy képes-e megmaradni, vagy elbukik.

Kikbôl szervezôdött az évek során a társulatod?

A táncosaim hozzám személyesen kötôdnek: leginkább természetesen az egymásban való hit a domináns szervezôelv. Jó érzés elmondani, hogy sokak, akik alkalmilag dolgoztak velünk, rendszeresen megkeresnek, hogy mikor dolgozhatnánk újra együtt. A társulat keretet ad, és azon belül maximális szabadságot az egyéni kreativitáshoz, önmegvalósításhoz. Erre mindig is ügyeltem: azt hiszem, sokkal szabadabbak a táncosaim, mint az megszokott. Van egy rendszer és egy nyelvezet, amelyhez mindenkinek idomulnia szükséges, ám a saját világunkat együtt építjük.

Hogyan választasz?

Ha találkozom egy táncossal, azt figyelem, mennyire van „levegôje”, mennyire fejlett a metakommunikációs képessége. Rendszerint még azelôtt döntök valaki mellett, hogy táncolni látom. Akibôl kinézem, hogy befogadja, asszimilálja a gesztusrendszeremet, hozzátesz, épít rajta, gyorsan munkatársammá fogadom. Nagyon sokféle elôképzettségû mûvésszel dolgozom, akikhez nem csak szakmai, hanem emberi kérdésekben, gondolkodásmódban is igyekszem közel kerülni; gyakran már az is elég, ha csak „viselkedni” látom ôket. Néha egy kávéházi asztal mellett többet tanulhatsz, mint egy fôpróbán. A végeredmény egy olyan mély kommunikációs rendszer, amelynek segítségével már elég a tekintetemmel instruálnom, megszólalni, megmozdulni sem szükséges.
A táncosaimnak átadott anyag a befogadással gazdagszik: ôk a magukévá fogadják, interpretálják, hozzáteszik a saját tudásukat, és ezáltal tovább fejlesztik. Ilyen organikusan épül a nyelvezet, amely a társulat sajátja. Talán nem is mindig tudják, hogy én magam is milyen sokat tanulok tôlük és belôlük.

A harmadik három év során új erôre kaptál: e periódus idején lett a társulatod francia–magyar formáció, hiszen megerôsítetted a „magyar vonalat”.

Ez volt számomra az igazi változás ideje. Stabilizálódtam, így alkalmam nyílt a valódi továbblépésre. A szakmai elismertség kivívása mellett bennem is történt valami: egyszerre visszaigazolódni láttam az erôfeszítéseimet.
A magyar vonalról annyit: evvel kapcsolatban az a közvélekedés, hogy én minden átmenet nélkül beléptem, visszaléptem a hazai keretek közé. Ez azonban így egyáltalán nem igaz. Amióta társulatot vezetek, és így módom nyílt rá, állandóan fogadtam magyar táncosokat, ápoltam a hazai kapcsolatainkat. Minden új munkámat elhoztam ide, és igyekeztem tartani az összeköttetést. Egy mûvésznek mindig ott a helye, ahol a legjobban sikerül kifejeznie magát. A munkámnak most Magyarországon van a helye. Ez a vegyes gárda itt találkozott egymással, itt érett be a munkájuk.
Másfelôl korábban elképzelhetetlen mennyiségû képzett táncosból választhatsz, akik a legkülönbözôbb képzettségi hátteret tudhatják maguk mögött. A mûvészek pedig talán sokkal autonómabbak, mozgékonyabbak is, mint korábban.
Egészen egyszerûen arról van szó, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikben megéreztem, hogy velük érdemes csinálnom valamit közösen. A társulatomban dolgozó Juhász Kata, Jantner Emese, Gergely Attila, Zambrzyczki Ádám személye mellett a struktúra, a döntési pozícióban lévôk hozzáállása is sokat nyomott a latban. És az egyik legfontosabb fejlemény: a Trafó megnyitása is újszerû, izgalmas helyzetet eredményezett. A hazai táncélet soha nem látott pezsgése pedig mélyen megérintett.
Különös azonban az, hogy az emberek (gondolom, ez nem hazai sajátosság) mennyire nem látnak. Ráleltem táncosokra, eszközöket adtam a kezükbe, alkotótársammá fogadtam ôket, és egyszerre mindenki ôket akarja. A Tricks & Tracks címû, legutóbbi elôadásomban vezetô szerepet játszó Juhász Kata és Gergely Attila most mindenki favoritja. Bocsánat, de eddig nem tetszettek észrevenni ôket? Nem gondolom, hogy az átlagosnál nagyobb tehetségem volna rá, hogy izgalmas embereket megtaláljak: az én érdemem legfeljebb annyi, hogy sikerül elôcsalogatnom a rejtett képességeiket.
A Tricks & Tracks premierje után egyes, a szûk szakmához tartozó emberek például angolul gratuláltak Gergely Attilának, mert azt hitték, hogy valami francia titán, Juhász Katát is sokan külföldinek gondolták. Nonszensz. Attila hosszú évek óta táncolt a Honvéd Táncegyüttesben: a saját társulatán kívül nem látta, nem vette észre senki?

Franciaországban követik-e a munkádat, aminek székhelye most már alapvetôen Budapest?

Mi folyamatosan küldünk videó demóanyagokat, és a közeljövôben egy igazán kivételes francia turnéra indulunk. A visszajelzésekbôl kitûnik, hogy nagy érdeklôdéssel figyelik a magyar társulati tagok munkáját. Nem akarok konkrétumokat mondani, ez babona, de nagyon rangos játszóhelyekre szólnak a meghívásaink. A pályám elején megtanultam a semmibôl építkezni, aztán pedig jól választani: azt hiszem, joggal lehetek büszke erre a társaságra.

Nem kell téged személyesen ismerni ahhoz, hogy megérezze az ember: a koreográfiák mögött egy önmagával szemben könyörtelen, minden rejtett zugot ismerni akaró, kutakodó ember áll. Olyasvalaki, aki még akkor is kapni vágyik, amikor ad. Mi az a legfontosabb dolog, amit alkotóként vagy magánemberként leginkább birtokolni törekszel?

Az önazonosság. Egész életemben áhítattal figyeltem és elsajátítani igyekeztem ezt a nagyszerû állapotot. Ha például meglátom Giacometti arcképét, olyan, mintha a mûveit látnám; ha hallom a hangját, látom a vonásait, ha látom egy szobrát, megszólal a hangja. Deleuze-zel ugyanígy vagyok: hallok, olvasok egy mondatot, és tudom, hogy az övé.
Sok mûvészre mondják, hogy örökösen ismétli magát. Ezt rendszeresen megkapom én is. Egész életünkben ugyanazt mondjuk: ha egyszer le tudtunk hatolni valaminek elképzelhetetlen mélyére, akkor azt igyekszünk kiaknázni. Bizonyos mozgás-jelrendszereket felszínre hoztam-hoztunk, ami csak az enyém, csak a miénk. Ezekrôl lehet megismerni a munkáimat. Ez annyit tesz, hogy önmagunkat kiaknázva egy kicsit hozzá tudtunk tenni mindahhoz, ami korábban már létezett.
Egyre intenzívebben foglalkoztat mindaz, ami körülvesz: az úgynevezett nagy társadalmi kérdések. Elnyomás, kisebbségi lét, egyenjogúság: olyan dolgok, amelyek korábban jóval kevésbé voltak jelen a fejemben és a színpadomon. Bizonyítani már nem akarok, csak lenni szeretnék és dolgozni, nyugton. Szeretném végre jól érezni magam: azt hiszem, van mit kompenzálnom.

Úgy érzed, már nem kell hogy foglalkoztasson a verseny?

Nem fogadom el az eltúlzó sztároltságot, az ezzel járó csinnadrattát. A versenyszellem nem, de a másokon áttaposni tudás képessége, vágya teljességgel hiányzik belôlem. Azt hiszem, alapvetôen alkalmatlan volnék a vízcsapból is folyni. Döbbenten figyelem, hogyan izmosodik nálunk is a mesterségesen gerjesztett sztárkultusz, a totális értékzavar jegyében milyen könnyen emelnek az egekbe teljesen érdektelen és érdemtelen figurákat. Engem a szakmám, a munkám érdekel. Ha valamire törekszem, az az, hogy legalább a környezetemben próbáljam megváltoztatni az egész országra jellemzô, nem éppen túlzó pozitivizmusáról híres gondolkodást.
A mostani bemutatónk, a Lakoma sem könnyed élmény, de azt szeretném, ha a végkicsengése arról szólna: lenni, élni jó. Banális, amit mondok, de ha a másik városomban, Párizsban végigmegyek az utcán, bemegyek a boltba, próbálok, tárgyalok, emberi és elviselhetô, fesztelenebb a hangulat. Lassan két évtizede rohangászok a két város között. Havonta itt vagy ott lenni: nem kicsi a különbség. A közelmúltban hosszú idôt töltöttem Japánban: ami ott megy, tényleg túlzás. Nem kell éjjel-nappal vigyorogni a másikra, de bántani, fájdalmat okozni sem.
Minden társadalmi folyamat a szabadság fokának függvénye. A magyar társadalom még csak szokja azt, ami a franciának generációk óta a sajátja. Talán az aktuális fejlôdési szakasz tünete a nyomott közhangulat is. El kell kezdenünk felvállalni a személyiségünket, hogy önmagunkból építkezni kezdjünk: én sem teszek mást, amióta élek és dolgozom. Átláthatóvá kell válnia országnak, társadalomnak, színpadnak: le kell szokni az állandó takarásról és fedezésrôl.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu