Március idusától áprilisig sok minden történt, sorsfordító dolog azonban egy sem. Magyarország szilárdan tartotta helyét a félperiférián. Prodi aggodalmai és az Amnesty International reklámkampánya nyilvánvalóan nem azonos súlycsoportba tartozó dolgok, üzenetük viszont ugyanaz. Bár a deklaratív megrovás elmaradt, Magyarország elvesztette a beléfektetett bizalmi tôke jelentôs részét. Az erre adott kétségbeesett válaszok, a tagadás és az ellenkampány nem jelentenek újdonságot a számomra. (Másfél évtizede figyelem, ahogy Törökország bonyolódik bele ebbe a hínárosba. A török sajtóban lassanként már axióma lesz, hogy a nyugati közvélemény éppen Törökország felzárkózási kísérleteire válaszol ilyen módon.) A sértettség nyilvánvaló, ne feledjük el azonban, mi is a Magyarországgal szemben folytatott kampány célja. Nem arról beszél, hogy Magyarországon megtörtént valami, hanem azt sulykolja a nézô gondolkodásába, hogy Magyarország olyan ország, ahol megtörténhet ilyesféle atrocitás.
Az AI válasza e szempontból kertelés nélkül ôszinte. Nem tudnak, s nem is akarnak konkrét esetekre hivatkozni. Arra akarják felhívni a figyelmet, hogy Magyarországon általában történnek rendôri túlkapások. Ez akkor is szimbolikus üzenet, ha tudjuk, hogy az AI nem csak Magyarországot vette célba. Magyarországon kívül az új AI-kampány elsôsorban olyan országokra igyekszik koncentrálni, amelyek a közvélekedésben civilizált és humánus rezsimeknek tunnek.
Próbálkozhatnék én most annak örülni, hogy éppen „ezek" kormánya alatt hullott az áldás Magyarország nyakába, ettôl azonban két alapos ok tart vissza engem. Az egyik, hogy a jelenlegi kormány megmaradása vagy bukása közömbös a külsô bizalom szempontjából. Mikulás¡ Dzurinda hatalomra kerülése sem sokat változtatott Szlovákia Mec¡iar alatt eljátszott presztízsén. A másik ok, amiért nem örvendezhetek: hogy a gond nem most kezdôdött. Közel negyedszázada jelzik ezt azt ország krónikus bajai között. A cigánykérdés már a Kádár-érában bekötetlen sebként virított az ország arcán, s azt is régóta tudjuk, hogy a rendôri szervezetek munkáját is alaposan át kellene szervezni. A jól fizetett, professzionális, polgári arculatú rendôrség kialakítása helyett továbbra is maradt a rosszul ellátott, s eseti tehetetlenségét csendôri hatalmaskodással álcázó szervezet. Ez egyben a rendszerváltás évtizedének általános vesztesége is. Azé az álságos közmegegyezésé, amely turte, hogy a kádári korszak „megalvadt struktúrái" köztünk maradjanak. Ebbôl a szempontból töretlenül folytatódott a kádári korszak „fenn az ernyô, nincsen kas" politikája. Miközben a magyar politikai elit fennen hangoztatta, hogy nálunk viszonylag a legjobb, a nagy nyilvánosság elôtt omlott össze az ország maradék infrastruktúrája. Hadra foghatatlan a honvédség, gyógyíthatatlan beteg az egészségügy, bárdolatlan az oktatás. Miközben Magyarország a nagypolitika szférájában sikerrel hozott létre egy nyugati típusú, polgári demokratikus intézményrendszert, a közpolitika alatti intézményrendszer és a társadalom szervezete lényegében érintetlenül megôrzôdött. Sôt, 1990 tavasza óta minden gyôztes politikai erô úgy került hatalomra, hogy elhitette, megôrzi a Kádár teremtette torz társadalmi viszonyokat.
A Fidesz-MPP gyôzelme éppen azzal magyarázható, hogy elhitette, az egykori radikális ifjak, ha kell, virtiglibb kádárizmust képesek csinálni, mint Kádár utódai. Szavukat be is tartották. A jelenlegi kormányzati ciklus gesztusaiban kevés az újdonság. Jószerivel azokból a patronokból építkezik, mint amelyekbôl a Kádár-éra hazafiassága. Mindössze úgy tesz, mintha nem e régi patronokat próbálná újratölteni.
Ha eltekintünk a „keresztény Magyarország" ígéretétôl, Kádár Magyarországa egyre lelkesebben fedezte fel a nemesi-rendi Magyarország örökségét, s ezen az alapon igyekezett, a lengyelekre és a csehekre kacsintva, kihangsúlyozni azokat a különbségeket, amelyek a hasonló elôzményekkel nem rendelkezô, parvenü szövetségesek népi nacionalizmusától elválasztják.
Magyarország annyiban volt sajátos képlet, hogy itt valóban létrejött egy, a kádári közmegegyezést elfogadó, deklaráltan nem kommunista réteg. Ôk jutottak diadalra 1990-ben. Hívhatjuk bár megvetôen az osztályvezetô-helyettesek forradalmának, az Antall-kormány egy tiszta technokrata fordulat jelszavával jutott hatalomra, s a saját, teljes ôrségváltást követelô radikálisainak esett áldozatául. A választási sikerét jelentô szerep, „a nyugodt erô" voltaképpen a kádári közmegegyezés „kommunisták nélküli" folytatását ígérte, amikor az egykori állampárt ifjútörökjei deklarálták e közmegegyezés végét. Bár hosszú és kacskaringós út vezetett idáig, a jelenlegi „kétosztatú" hatalmi tér igénye azt jelenti, hogy e két csoport osztozna a magyar politikai mezôn. Természetesen ez még nem véglegesen eldôlt játszma. Igaz, a két nagy párt már eldôltnek tekinti.
Voltaképpen errôl szólt idôszakunk legkiemelkedôbb eseménye, a dabasi választás is. Bebizonyosodott, hogy a magát a „koalíció kurvájának" nevezô MIÉP nélkül aligha megy a jobboldal szekere, ráadásul az is nyilvánvalóvá vált, hogy a párt a kialakuló új leosztás elleni tiltakozásból egész jól meg tud élni. A magyar politikai élet közepe jelenleg valóban üres, s csak egyetlen párt hirdeti, hogy a jelenlegi hallgatólagos közmegegyezés tarthatatlan. A MIÉP körül kikristályosodott csapat éppen annak köszönheti sikerét, hogy folyamatosan napirenden tartja az elitváltás helyett a rendszerváltás jelszavát, bár már Antallékkal is szembekerült miatta. Ezzel nyilvánvalóan hiteltelenít minden, az alvadt struktúrák likvidálására irányuló kísérletet.
Ráadásul úgy, hogy a feltörekvô fiatal generációk szemében ôk az egyetlen párt, amelyik deklaráltan szembehelyezkedik velük. Márpedig 2002-ben már az 1984-ben született generáció lesz elsô választóvá, az elsô csapat, amelyik számára Brezsnyev és Kádár a történelem árnyait jelenti csak. A róka fogta csuka tipikus esete, ahogy a szélsôjobb beszély megakadályozta, hogy a kádári közmegegyezés mindent túlélô hálózata széttépessék, jelenleg pedig éppen az ez elleni fellépés csinál létjogosultságot a szélsôjobbnak.
Egyébként azt, hogy a kádári korszak mennyire mélyen irányítja még a mai napig a magyar társadalmat, elegendô egy tényezôt idézni. A magyar falvak többségének polgármestere voltaképpen az 1990 elôtti tanácselnök. Ez egyfelôl azt is jelenti, hogy Magyarországon a falusi közigazgatás pártfüggetlen, másfelôl viszont arra is figyelmeztet, hogy egy évtized is kevés volt egy másik falusi elit kinevelôdéséhez. Ez késôbb súlyos következményekkel járhat még.
A magyar falusi társadalom állapotairól árulkodik az is, ami a tiszai árhullám után történik. Tetszetôs elmélet, miszerint a hirtelen árvizeknek okozója, hogy lelketlen szomszédaink tarra vágják a kárpáti fenyvest. Hazug és álságos kijelentés ugyanakkor, hogy ez ellen nincs védekezés. A Kárpátokban nem a rendszerváltással kezdôdött a fakitermelés. A károk távoli oka lehet ugyan ez, a tényleges okokat azonban nem a határokon túl kell keresnünk. Magyarország hagyta magukra a felsô-tiszai falvait, Budapesten élnek azok, akik számára Márokpapi vagy Tivadar körülbelül annyira egzotikus helyek, mint Afrika szarva. Ez természetesen megint csak félperiferikus tünet. Törökországban hallhattam hasonló történeteket a „kelet", azaz Kelet-Anatólia vad viszonyairól.
A félperiferikus ország értelmiségét és polgárságát ugyanis nem az mozgatja, hogy hazája jobb létéért küzdjön, hanem hol azt bizonygatja, hogy - honfitársai nagy tömegével szemben - ô a civilizáció támogatandó letéteményese, hol pedig azt igyekszik hangosan bizonygatni, hogy az elé tartott tükör lám csalóka, a gond nem is akkora, mint amekkorára felfújják azok, akiknek semmi sem drága, ha a haza tüzénél saját pecsenyéjüket sütögethetik. Többé-kevésbé ezt láthattuk a zámolyi kivándorlók ügyében. Miközben a kormányzat látványos akciókkal igyekezett tisztára mosni az összemocskolt ágynemut, a magyar értelmiség színe-virága Párizsba írt köszönô levelet. Ez kétséget kizárólag imponáló gesztus egy diktatúrában. A szabad köztársaságok sajátossága azonban az, hogy maguk képesek megoldani ügyeiket.
A felsô-tiszai árvizek tíz év felelôtlen nemtörôdömségét tették láthatóvá, amit  még tovább fokozott az a kormányzati ígéret, miszerint az állam, ha kell, az eredetinél jobb minôségben építteti újjá az összedôlt otthonokat. E kezdeményezés nyilvánvalóan tetszetôs, hiszen valóban nem egészséges ítélôképességu ember, akinek nem szorul össze a szíve honfitársai oktalan szenvedésén. Csakhogy aki az elhanyagolt gátak mellett, az ártereken, nem megfelelô muszaki állapotú házakban lakik, gondolhatja akár azt is: ô csak jól járhat. Ha jön az ár, az állam mindent helyrehoz, így keresve cinkosokat a saját felelôtlenségére, elvégre a vízügyek elsôsorban állami feladatot jelentenek. Illetve - figyelembe véve az elszántott csatornákat - községit.  E célra viszont dôlnie kellett volna a célzott támogatásnak, tudjuk, miért: a Kárpát-medence vízrajza nyolcadikos tananyag.
Ami a Független Kisgazdapárt jelenlegi, hosszú haldoklását illeti, ugyanezt kell a háttérben látnunk. Nem az a lényeg, hogy egy nagybeteg öregember meddig képes még az orránál fogva vezetni a magyar politikai mezônyt, hiszen tudható, hogy politikai karrierjének napjai megszámláltattak már. Sokkalta fontosabb kérdés, honnan került ki az a „sajátos kisgazda szavazóréteg", amely biztosan állt ki e mögött az ember mögött. Túl az agrártársadalom ügyeskedôin, Torgyán szavazatait ugyanaz a falusi reménytelenség adta, amelyik most a tiszai gátak romjain kuporog. Az a kérdés, miért érzi magát olyannyira elhagyatva. Miközben fennkölt beszédeket tartunk az európai mezôgazdaságról, voltaképpen nem történik semmi. Magam március idusán csodálkoztam el azon, hogy mezôgazdaságunk szakértôje konzekvensen a farmok tájalakító szerepérôl beszélt. Az eredetileg tanyás birtokost jelentô angol farmer szó nemcsak arra utal, hogy szótárunkból kikopott a birtok, az üzem, a tanya, a telek szó, de arra is, hogy a mesterkélt szóhasználat fogalmi bajokat is takar. A jelenlegi magyar politikai elitnek egyszeruen nincs értelmes elképzelése arról, mi történjék a Kádár-kori mezôgazdaság romjaival. Ez természetesen érthetô. A nagyüzemek maradékába kapaszkodó falusi munkavállalót csak iszonyatos tôkeinjekcióval lehetne önálló birtokossá tenni, e birtokok jelentôs részét is elvinné a verseny. Erre egyébként már annak idején rámutatott a Népszava jeles közgazdasági szakírója, dr. K. Havas Géza is. Ez a szerzô, aki a mai köztudatban legfeljebb, ha Örkény dr. K. H. G.-jaként él, s akit holtában háttérbe szorított mártírtársa, Bálint György, már a második világháború elôtt felhívta a figyelmet arra, hogy a mezôgazdasági kisüzem szükségszeruen bukásra van ítélve, s ezért nem a nagybirtok felosztása, hanem korszerusítése és a felszabaduló munkaerô elhelyezése a követendô út.
A lelkünkben élô kép nyilvánvalóan a saját birtokán gazdálkodó boldog mezôgazdáé, a valóság azonban más. A politikai kép, amelyben ott áll az elavult, feudális örökséggel terhes nagybirtok, valamint Nagy Imre, a földosztó miniszter, majd mártír miniszterelnök, s két ellenlábasa, a kuláklistázó és padlássöprô Rákosi Mátyás, valamint a hatvanas évek téeszesítését végrehajtó Kádár János, nyilvánvalóan megerôsíti azt a lelki benyomásunkat, hogy az egyéni gazdálkodás szép, igaz, járható út. A valóság azonban azt mutatja, hogy még a koalíciós idôk felvirágzó egyéni gazdálkodása is csak egy rekonstrukciós konjunktúra viszonyai mellett, erôs állami bábáskodással tudott sikereket elérni.
Torgyán sikerét éppen az adta, hogy azt a falusi társadalmat vetítette elô, amelyet népmeséinkbôl ismerhetünk. Politikai mutatványának külsôségei vitathatatlanul a harmincas-negyvenes évek „népbarát" politikusáé, aki autójáról leszállva, lovas kocsin megy beszédet tartani, hogy azután a többiekkel együtt kanalazzon a jóféle bográcsosból. Rosszullétének hivatalos indoklása, miszerint a látóképi csárda pacalpörköltje ártott volna meg neki, voltaképpen a varázsló köpenyének lefoszlását jelenti. Azok a gesztusok, miszerint Torgyán épp aludt, amikor a miniszterelnök nála járt, de jó szívvel fogadta Horn Gyulát, csak a habot jelentik a tortán. Viszont, ennek ellenére, továbbra sem látunk megoldást a falusi társadalom bajaira. Maradnak tehát a gesztusok, miszerint a tönkrement házakat újjáépítik, de hogy lakóik mibôl élnek majd azután, erre a kérdésre még adós a válasszal a jövô.
Az elmúlt hónap szociális tényei közé tartozott az a közfelháborodás is, amivel a szakszervezetek az új munkajogi szabályozást fogadták. Ez ügyben is lehetnek kifogásaink. Úgy tunik, szakszervezeti uramék elfelejtették a tételt, miszerint a munkabér a munkaerô ára. Ez azt is jelenti, hogy a munkabérért dolgozni kell, mégpedig a tövény adta lehetôségek határain belül ott, akkor és annyit, amennyit a munkaadó elvár. A munkaadók sem vonultak az utcára a negyvenezres minimálbér kikényszerítése ellen.
Liberális szemmel két kifogásunk lehet. Az egyik az, hogy az állam kétszer is beavatkozott a munkaerô-piaci viszonyokba, s egyiket sem tarthatjuk elméletileg helyesnek. Másfelôl viszont, s ez a szomorúbb, mindkét alkalommal a józan belátás helyett volt szükség állami erôre. A jelenlegi, alig valamivel több mint száz dolláros minimálbér éppúgy nem tartható túlzónak, mint az, hogy cserébe a munkáltató valóban rendelkezzen az általa eltartottak munkaerejével. A bajok oka nyilvánvalóan megint a túlhordott struktúrákban van.
Nyílt titok, hogy a kötelezô minimálbér voltaképpen fikció. A nyomorúságos összeg, a különféle terhek mián, így is halmozottan jelentkezik a munkáltató kosarában, aki, ha csak teheti, inkább kézbôl és zsebbe fizet. A munkavállalók, különösen azok, akik még a régi feltételek között kezdtek el dolgozni, az új törvényi szabályozástól nem a rekreációs idejüket féltik. A kádári „közmegegyezés" szerint ugyanis a szabad idô nem pihenésre szolgált, hanem szabadpiaci munkára. Akár pénzért, fusiban, akár természetben. A telek, a barkácsmuhely Magyarország lakossága számára továbbra sem a kikapcsolódás, hanem a pluszmunkával kicsikart életszínvonal-növelés színhelyei.
A kormány szándéka ugyan dicséretes: visszaszorítani a szürke gazdaságot, legalább minimálisan rákényszerítve a munkapiaci szereplôkre a szabályszeru viselkedést. A megvalósítás módja azonban elfogadhatatlan. Ahelyett, hogy elbúcsúzna az ésszerutlen és a valóságban behajthatatlan terhektôl, s új, korszeru szabályokkal igyekezne jogkövetô magatartásra késztetni a munkapiaci szereplôket, váltig ragaszkodik a halott szabályokhoz. Ez pedig megint csak a félperiferikus országok sajátsága. Azoké, amelyekben a bürokrácia a saját létének garanciáját látja az avult szabályokban. Ezért az utolsó leheletéig ragaszkodik a saját, feleslegessé vált szerepéhez. A Fidesz-MPP vezette koalíció, azzal, hogy bevezeti a fôtiszviselôi kategóriát, még erôsíti is a bürokrácia szerepét.
Nem újdonság a státustörvény sem (lásd még errôl összeállításunkat a Játéktér rovatban). Nyilvánvaló az is, hogy gesztusértéku. Hasonlóan az árvízkárok állami helyreállításának ígéretéhez, érzelmileg nem lehet támadni. Közeli jó barátságunk okán magam is jó néhányszor végigszenvedtem, hogyan kering a magyar stilisztika hetvennégy éves, kolozsvári illetôségu atyja a magyar idegenrendészet útvesztôiben.
Aki csíki, felsô-tiszai vagy délvidéki magyarként reszketett már az anyaország határrendôrei és hatóságai elôtt, az nyilvánvalóan megkönnyebbüléssel fogadja a hírt, hogy ezentúl hatósági igazolványt kap, miszerint ôt nem lehet Magyarországon „lebüdösrománozni". Viszont van itt más bökkenô is.
Túl azon a szintén érzelmi zavaron, miszerint az újonnan bevezetendô magyarságigazolás és a mellé rendszeresített „magyar házastársa" és „magyar gyermeke" papír meglehetôsen kellemetlen emlékeket ébreszthet, reális kifogásaink is lehetnek. Nem tekinthetünk el attól, hogy szomszédaink megkérdezzék, mi jogon tesz Magyarország különbséget az ô állampolgáraik között. Erre persze nyugodtan mondhatnók mi is azt, hogy Magyarország elfogadja, ha ôk is hasonló kedvezményekben részesítik a magyar fennhatóság alatt maradt nemzettestvéreiket. Clemenceau-nak hála nem jelenthet ez tömeges problémát mifelénk. A valós veszély nyilvánvalóan az, hogy Magyarország a határok légiesítését alapvetôen egyoldalúan gondolja megvalósítani. Miközben úgy tekint a saját keleti-délkeleti határaira, mint egy ostromlott vár falára, eleve kiválasztja azokat, akiket adott esetben hajlandó átengedni. Illetve, voltaképpen ôket sem.
A jelenlegi státustörvény legnagyobb furcsasága az, hogy engedi az állami hatalom privatizálását. Nem az kap ugyanis határon túli magyarként státust, aki azon állam hatóságai elôtt vallotta magát magyarnak, amelynek polgára. Egy ilyen gesztus ugyanis nyílt vállalás, amelynek akár kockázatai is lehetnek valamikor. Jelenleg a fortélyos félelem igazgat. A határon túli magyar státusa iránti alázatos szuplikációkat valamely helyi magyar szervezethez kell benyújtani, amely szervezet az ajánlást közvetlenül juttatja el a budapesti Belügyminisztériumba.
E törvénytervezet senki által nem választott és senki által nem ellenôrzött testületek kezébe ad közfeladatokat. Ezt megfejeli azzal, hogy az eljárás az érintett feje felett zajlik. A jelenlegi magyar kormányzat eleve úgy számol, hogy például Romániában mintegy 6-800 ezernyi magyarságigazolás talál kérelmezôre. Ez kevesebb, mint a fele annak a számnak, amivel Magyarországon az erdélyi magyarságot számolni szokás. Ráadásul, ez az igazolás is csak egy adott ideig lesz érvényes. Ezért a kiszámíthatatlan procedúráért cserébe a határon túli magyarság legfôbb privilégiuma az lesz, hogy legálisan vállalhat évente három hónapig munkát Magyarországon. Azaz, a törvény csak szentesíti az eddigi gyakorlatot, törvényesítve a határon túlról ingázók alkalmi munkavállalását. Nagy valószínuséggel gondolhatunk viszont arra, hogy szülôhazájában pedig ellátatlan marad. Elvégre, évente három hónap abszencia nem toleráltatik könnyen sehol.
E furfangosan szerkesztett törvény voltaképpen a helyi magyar elit és a mindenkori budapesti kormányzat függésében tartott idénymunkás-hadsereggé degradálja a határon túli magyarság tömegeit, akiknek nagy része számára valószínuleg még ez is enyhülést jelent a nyomorúságos hazai körülményei közepette. Ugyanakkor, a háromhavi türelmi idô leteltével marad az illegalitás, vagy pedig az otthoni idénymunka, netán a tétlen várakozás.
Az összes többi kedvezmény minimális. Az évente egyszeri vonatjegy és a
húszezer forintos segély jószerivel koldusbot. Tekintve, hogy a rendelet által elvárt magyar iskoláztatást folymatosan nem ellenôrzik, elvben elôfordulhat, hogy egy dél-szlovákiai szülô egyszerre vagy egymás után vegye fel a státusmagyaroknak járó magyar segélyt, valamint az Anna Malíková által a határvidéken gyermekeiket szlovák iskolába járató szülôknek követelt hatezer koronát.
Ugyanakkor kérdéses, mi lesz azokkal a magyar szórványokkal, ahol nincs magyar iskola. Mi történjék a csángókkal, mi történjék a Zobor-vidékiekkel, vagy éppen mi történjék azokkal, akiket sorsuk rendelése a tömbben lakó magyarságtól távolra vetett? Aki Prágába került, netán Giurgiuban hajós, már nem lehet magyar? Hová soroljam barátomat, akit színmagyar családja annak idején német elemibe járatott Kolozsváron?
E törvény igazi sajátossága voltaképpen megint a magatehetetlenné degradáltak állami gyámolítása. Sajátságosan szomorú: miközben jogos a panasz, hogy az aradi munkahelyeken máris röpködnek az epés megjegyzések a státusgyámolítottak irányába, az ottani magyar közösség máris attól reszket, nehogy már a szegény dádé is a magyarba adja a purdéját, s kaphasson húszezer forintot. Pedig az ô sorsát talán még meg is változtathatná ez az adomány.
Április a magyar belpolitikában sem hozott igazi változást. Azt, hogy Kövér László helyére Pokorni Zoltán lép a Fidesz-MPP elnökségében, nem fogadhattuk a friss híreknek kijáró érdeklôdéssel. Eldöntött tény volt, hogy a radikális kijelentései miatt a nagypolitikából fölfelé buktatott Kövér László helyett valaki másnak kell a választási vizekre fordítani a Fidesz-MPP hajójának orrát. Pokorni Zoltán több szempontból ideális jelölt. Új fiú, aki az 1994-es vereség után került be a csapatba, s így nem kötôdik szorosan a belsô maghoz. Ugyanakkor, derus, kiegyensúlyozott és ideális konfliktuskezelô egyéniség. Magam sem kívánnék jobbat, ugyanakkor tudom, hogy a jelenlegi leosztásban a Fidesz-MPP elnökének lenni inkább protokolláris, mint napi politikai feladat.
A Fidesz-MPP politikai arculatához kötôdik egy másik kérdés is. Ne feledjük el, hogy miközben Orbán és csapata néha duzzogva, s az ország valódi jelentôségét igencsak felértékelve, de azon erôlködik, hogy Magyarország elismertesse a saját szerepét az euroatlanti integrációban, addig a MIÉP eleve tagadja ennek szükségességét.
Az osztrák példa annyiban sántít, hogy az osztrák szavazópolgár a legvégén egy hosszú kétpárti tehetetlenség miatt törôdött bele annak a Szabadságpártnak a térnyerésébe, amely egyébként évtizedek óta erôs és komoly bázissal rendelkezô pártja volt az országnak, ráadásul éppen az általa hordozott fenyegetés tartotta össze hosszú ideig a nagykoalíciót. Jelenleg Magyarországon távolról sem szükségszeru az MSZP és a Fidesz-MPP összefogása ahhoz, hogy megállíthassák Csurkát.
Sokkalta elszomorítóbb volt az április a Fidesz-MPP melletti másik nagy párt szempontjából. A Magyar Szocialista Pártról van szó. A Köztársaság téren nincsenek új arcok. A késô-kádári MSZMP ifjútörökjei (az „új undokok") belharcait láthatjuk. Ez akkor is elszomorító, ha tudjuk, hogy van köztük különbség. A csapatból különösen feltunô Medgyessy Péter visszatérése. Az ô esetleges miniszterelnök-jelöltsége nyíltan azt az üzenetet hordozná, hogy a szocialista párt visszatért a kései nyolcvanas évek politikai hitvallásához. Miniszterelnöksége voltaképpen a késô-kádári apparátus diadalmenetét jelentené.
Mivel nem feladatunk a jóslás, zárjuk ezt az összefoglalást egy édesebb témával. Magyarország, Gyôr városa és a világ munkásosztályának együttes fellépése megmentette a Gyôri Kekszgyárat.
A méltán világhíru magyar vaníliás karika érdemeit nem lehet elég nagyra becsülni. Nem csak finom, de a tudománytörténetbe is beírta a nevét. A Microsoft programok magyarításában részt vevô programozóink annak idején a gyôri keksz, a hírek szerint a vaníliás karika csomagolását használták bizonyítékul arra, hogy a magyar hosszú ô valóban használatos írásjel, amelyet nem lehet mással helyettesíteni. Illô tehát, hogy mi is megvédjük kedvelt csemegénket.
A siker értékét nagy valószínuséggel az sem csökkenti a szemünkben, ha tudjuk, hogy Magyarország egy, a saját anyaországában is támadások kereszttüzébe került multit hozott sakk-matt helyzetbe. Ráadásul, ha a kekszgyár meg is marad, ez valószínuleg nem deríti jobb kedvre a jószerivel haldokló Rába munkásait. Alig hihetnôk, hogy nyomorú álláspénzüket kekszre költik.
Országosan azonban úgy tunik, teljes a boldogság. Kell is az ilyen kis diadal. Megédesíti a napot, erôsíti a lelket.
Elkel ez még jobb idôkben is.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu