Április a magyarországi zsidók gettóba zárásának, a deportálások kezdetének évfordulója. Ötvenhét év múlt el azóta, már a túlélôk többsége sincs az élôk sorában, de az akkori események máig is óriási érzelmi hullámokat keltenek. Errôl tanúskodik, hogy a közelmúltban is szenvedélyes vita zajlott a 168 Órában és más magyar lapokban a deportálások hátterérôl, a mentésekrôl, Eichmannról, Becherrôl és Kasztnerrôl.
Az akkori események szenvedô alanya, és csak nagyon kis részben aktív résztvevôje is voltam. Ezért véltem úgy, hogy megpróbálhatom dokumentumokra támaszkodva, szubjektivitástól mentesen a tények keretébe helyezni a régmúlt, de máig nyílt sebekként égetô történéseket.

*

Kurt Becher SS-Obersturmbannführer röviddel Magyarország náci megszállása után, 1944 márciusának végén érkezett Budapestre, mint Heinrich Himmler SS-fônök különmegbízottja. Budapesten önállóan tevékenykedett, az SS-fôparancsnokság közvetlen alárendeltségében, Otto Winkelmann, az SS és a Gestapo magyarországi parancsnoka felé csupán jelentéstételi kötelezettsége volt. (KMT, 125. o. A hivatkozások feloldásához lásd a cikk végén található forrásjegyzéket). Himmler annyira nagyra értékelte Magyarországon végzett munkáját, hogy 1945 januárjában elôléptette SS-Standartenführerré, és kinevezte az összes német koncentrációs tábor „birodalmi felügyelôjévé". (KMT, 139. o.)  Igaz, Becher már korábban is bebizonyította huségét és hatékonyságát. 1941-ben, a Szovjetunió megtámadása után Bobrujszk, Riecsica és Mozir térségében tevékenykedett egy dandár kötelékében.
A dandár írnoka 1983-ban egy német bíróság elôtt tett tanúvallomásában elmondta: parancs érkezett a dandárnak alárendelt ezredhez, „hogy egy bizonyos térségben meg kell semmisíteni a zsidó lakosságot. Emlékszem, hogy e parancsok némelyikét Becher ordonánc-tiszt diktálta nekem". Az SS-lovasezred egy akkori katonája pedig így vallott: „Egy parancs alapján a zsidókat egy tóba fojtották. Ennél az akciónál jelen volt Kurt Becher SS-Sturmbannführer is." (KMT, 209. o.)
Hivatalosan Becher azért jött Magyarországra, hogy lovakat, nyersanyagokat és ipari termékeket szerezzen az SS számára. Feladatát Becher nagyon eredményesen teljesítette: magyarországi tartózkodása idején vasúton 55 000 tehervagonnyi, a Dunán pedig 79 uszálynyi magyar árut szállíttatott Németországba. (KMT, 141. o.)  De nem kevésbé fontos feladata volt a gazdag magyar zsidók megzsarolása, hogy az SS rátehesse kezét vagyonukra. Ennek érdekében Becher már magyarországi tevékenysége legelején találkozott Adolf Eichmann-nal, aki a zsidók deportálását szervezte és irányította. Bechernek ugyanis a deportálás által kiváltott pánikhangulatra volt szüksége, hogy növelje zsarolásának sikeresélyeit. Errôl maga Eichmann így vallott jeruzsálemi perében 1961-ben: Becher „különmegbízott szinte mindennap a nyakamon ült, és agresszívan követelte a kitelepítések felgyorsítását, hogy a deportálások ideges légkört teremtsenek". (Az Eichmann-per jegyzôkönyve, a tárgyalás 86. napja, 1961.
július 5.) Más szóval, Eichmann és Becher úgy viszonyult egymáshoz, mint a harapófogó két szára.
Még korábban, az ötvenes években - amikor még nem sejtette, hogy egyszer majd bíróság elôtt fog felelni tetteiért - Argentínában Eichmann hangszalagra vette visszaemlékezéseit. Itt mondta a következôket: „Jó viszonyban voltam Becherrel, egyikünk sem keserítette meg a másik életét. Tudom, hogy annak idején Becher Standartenführer nagyon sok értékes anyagot, ezüstöt és ehhez hasonlót szállított el Magyarországról." (IAE, 403. o.) Errôl különben Kasztner Rezsô is megemlékezett a Szohnutnak (Jewish Agencynek) a háború után tett jelentésében: „Az SS intézményei között példás volt az együttmuködés" - írta Kasztner. - „A zsidó-kommandó (Eichmann) likvidált, a gazdasági vezérkar pedig behajtotta a pénzt." (LB, 2263. o.) A Malkiel Grünwald ellen vezetett rágalmazási perben - amelyet sokan „Kasztner-per" néven emlegetnek - tett tanúvallomásában Kasztner megjegyezte: „Minden német ott rabolt, ahol csak tudott. Ebbôl a szempontból Becher semmi esetre sem volt kivétel."
Ennek alapján Silberg bíró az izraeli Legfelsôbb Bíróság 1958-ban a „Kasztner-perben" hozott ítéletében leszögezte: „Bechernek is része volt a zsidók megsemmisítésében. A megsemmisítés tette hatékonnyá a zsarolást... Becher, az SS gazdasági vezérkarának fônöke, Himmler egyik legközelebbi segítôje háborús bunös volt, mégpedig nem csak a szó »technikai«, hanem valóságos, legszörnyubb értelmében." (Ibid.)
A csepeli Weiss Manfréd muvek megszerzése a Becher-Eichmann együttmuködés eredménye volt. Budapestre érkezése után Becher azonnal lefoglalta a Weiss család Andrássy út 114. és 116. alatti, illetve Lendvay utcai villáit, és onnan irányította csoportja tevékenységét. 1944. április 2-án a Gestapo letartóztatta báró Weiss Jenôt és fiát, Györgyöt. Miután néhány napig egy zsúfolt cellában tartották, hazaengedték ôket. Ugyancsak letartóztatták dr. Chorin Ferencet, a WM-gyár egyik tulajdonosát. Egy Bécs melletti lágerben tartották fogva, ahol tanúja volt, amint fogolytársait kínozták és meggyilkolták, úgyhogy nem kellett túl sok fantázia ahhoz, hogy sejtse, mi vár rá is. Ilyen lélektani elôkészületek után rendelték be a Weiss és a Chorin család tagjait a Budakeszi út 79. alatti villába, ahol Kurt Becher várt rájuk. Becher rövid beszédet tartott, és megígérte: ha a jelenlévôk aláírják a vagyonuk átadásáról szóló nyilatkozatot, Bécsbe, majd Svájcba viszik ôket. Erre mindenki hajlandónak mutatkozott, csak Chorin Ferenc felesége, Daisy nem akarta a nyilatkozatot aláírni, mert nem bízott Becher ígéreteiben. Ekkor „a teljesen megtört és halálsápadt Chorin félrevonta feleségét, és azt mondta neki: »Nincs más választásunk! Alá kell írnunk!«" (KMT, 131-5. o.)
Amikor Eichmann „üzleti ajánlatokat" tett a magyar zsidó vezetôknek, „ott állt mögötte civil ruhában Kurt Becher" - ahogyan arra Joel Brand visszaemlékezett az Eichmann-perben. Amikor pedig Becher zsarolta a zsidókat, újabb és újabb pénzösszegeket követelve tôlük, Eichmann-nal fenyegette ôket. Maga Eichmann így vallott errôl perében: „Egyik megbeszélésükön Becher odavetette Kasztnernak: »Ha eddig és eddig az idôpontig nem fizetik ki nekem a kért dollárösszeget, szólok Eichmann barátomnak, hogy küldjön a gázba pár tízezer zsidót.«" (IAE, 354. o.) 1684 „prominens" kimentéséért a zsidó vezetôk 7,2 millió svájci frankot adtak át, de Becher emberei más valutaárfolyam szerint számították ki az összeget, és csak 3,2 millió frankot ismertek el. (EK, Sie und Er, 1962/3.)
Becher késôbb, 1944 augusztusában a Joint képviselôjével, Saly Mayerrel találkozott a német-svájci határon. Ekkor már befejezôdött a vidéki zsidóság Auschwitzba szállítása. Becher a budapesti zsidók deportálásának rémét lebegtette Mayer szemei elôtt, amikor követelte, hogy a zsidó szervezetek szerezzenek Svédországban, Svájcban és Portugáliában nyersanyagokat, gépeket és alkatrészeket a németek számára: „A budapesti zsidók deportálásra vannak ítélve. További sorsuk attól függ, mennyi áldozatot hajlandó a világ zsidósága értük hozni." A csalétek ezúttal 318 zsidó volt („318 darab" - ahogy Becher jelentette Himmlernek), akiket kiengedtek Svájcba, hogy Himmler bizonyítsa szavahihetôségét. (KMT, 155. o.) Az izraeli Legfelsôbb Bíróság elnöke, Olsan bíró 1958-ban így összegezte a különbséget Eichmann és Becher között: „A zsidóemberevô Eichmann-nal összehasonlítva Becher zsidóvagyonevônek tunhetett (Kasztner szemében)." (LB, 2233. o. Olsan bíró ítéletindoklása)
Becher tehát a zsidók pénzét és a gazdagok vagyonát akarta megkaparintani. De mi volt Eichmann célja, amikor tárgyalásokba bocsátkozott a zsidó vezetôkkel? A Legfelsôbb Bíróság 1958-ban errôl így vélekedett: „A zsidók összeterelése és deportálása elleni ellenállás meggátolása érdekében a nácik nem csak terrort és erôszakot alkalmaztak, hanem a lélektani háború fegyvereit is, vagyis a megtévesztést, a megnyugtatást és az álcázást. A nácik Budapestre érkezése után Krumey és Wisliczeni SS-tisztek azt mondták a zsidó vezetôknek, hogy valószínuleg gazdasági korlátozásokat léptetnek életbe a zsidókkal szemben, de vallási és kulturális életüket zavartalanul folytathatják - amennyiben hajlandók együttmuködni és nem okoznak zavart. Felszólították a vezetôket, hogy lépjenek fel a pánik-hangulat kialakulása ellen a zsidók körében." Agranat bírónak az ítélet indokolásában kifejtett véleménye szerint ezt a célt szolgálta a „prominensekkel" és a zsidó vezetôk családtagjaival szembeni kivételezés is: „A nácik lélektani taktikája volt kegyesen kezelni az egyes zsidó vezetôk »magánmentési« akcióit, hogy ezzel megnyugtassák, és hálára kötelezzék ôket a németekkel szemben, és ilyen módon meggátolják, hogy olyan tevékenységet fejtsenek ki, amely megzavarhatná a kiirtás megvalósítását... A valóságban ezen eszköz felhasználása sikeres volt, mivelhogy arra késztette a (kolozsvári) zsidó vezetôket, hogy a csoportba kerülôk listájának készítésével foglalkozzanak, és ezáltal eltereljék a figyelmüket a kötelességükrôl, hogy a többiek megmentése érdekében cselekedjenek." Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt - jegyezte meg Agranat bíró - hogy „Kasztner már akkor, vagy késôbb észrevette és megértette, hogy csakis e cél érdekében javasolták neki a németek a »prominensek« mentôakciója tervét, vagy hogy ez lesz a terv megvalósításának következménye". (LB, 2043. és 2073. o.)
Más szóval, Kasztner a németek céljait szolgálta, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Erre utalt a per folyamán tett tanúvallomásában Freudiger Fülöp, az ortodox hitközség elnöke is: „Amikor (a prominens-) vonattal foglalkoztunk, talán nem láttuk (a nácik) célját, mint ahogyan az ember egy erdô közepén sem látja az erdô nagyságát. De szeptemberben, amikor már minden mögöttünk volt, és láttuk, mi történt, arra a következtetésre jutottunk, hogy minden csak blöff volt; hogy egy pár zsidót akartak adni, százat, ezret, talán tízezer zsidót, hogy a többit könnyebben semmisíthessék meg." (LB, 2100. o. Agranat bíró ítéletindoklása)
Az ún. „Mentôbizottság" („Vaadat hacala") tagjai kétségtelenül a legjobban tájékozott emberek közé tartoztak Budapesten. Már 1944 áprilisában tudomásukra jutott két Auschwitzból elszökött szlovákiai fogoly jelentése a gázkamrákról és a krematóriumokról. A Kasztner ellen felhozott egyik legsúlyosabb vád az volt, hogy Auschwitzcal kapcsolatos ismereteit nem osztotta meg a zsidó tömegekkel, és hogy eleve lemondott az aktív ellenállás lehetôségérôl. E vádtól nem tekintett el a Legfelsôbb Bíróság sem. Agranat bíró ítéletindoklásában megjegyezte, hogy „Kasztnernek joga volt abban az idôben azt gondolni, hogy a mentés maximális lehetôségei szempontjából semmilyen gyakorlati haszonnal nem járna az erôszakos ellenállásra való felhívás... Ennek ellenére is kérdéses, vajon nem volt-e a Mentôbizottság vezetôjének kötelessége a kolozsvári zsidó vezetôk számára lehetôvé tenni, hogy ôk maguk ítéljék meg az Auschwitzról szóló hírek jellegét, és ôk maguk határozzanak közösségük tagjainak sorsáról." (LB, 2080 o.) A kérdés Silberg bírót is foglalkoztatta: „Melyek voltak Kasztner indítékai? Vajon önszántából kívánt részt venni Eichmann-nal a magyar zsidók megsemmisítésében? Világos, hogy nem. Ezt senki nem mondta, és nem is gondolta. A hatszázak - akiknek száma fokozatosan majdnem 1700-ra emelkedett - iránt érzett aggodalma, és a megmentésük iránti odaadás tartotta vissza az »auschwitzi titok« feltárásától, és késztette arra, hogy az igazságot eltitkolja nemcsak a megsemmisülésre ítéltek elôl, hanem még a megmentésre jelöltek elôl is." Csakhogy, folytatta Silberg bíró, „vajon szabad-e egyetlen embernek, esetleg néhány társával együtt, 800 ezer más ember nevében, tudtuk nélkül feladni a reményt?" A túlélôk állítása szerint, jegyezte meg a bíró, „ha ismerték volna az Auschwitz-titkot, ezreknek, esetleg tízezreknek sikerülhetett volna megmenekülni közülük egyéni akciók segítségével. Hogyan engedheti meg magának egy húsból-vérbôl való egyén, hogy abszolút biztonsággal elvitassa e lehetôségeket? Hogyan vizsgálhatná meg e sok ezer lehetôség esélyeit? Vajon Istennek képzeli magát?" (LB, 2246-7. o.)
A tényállás szempontjából a Legfelsôbb Bíróság hasonló következtetésre jutott, mint Halevi bíró a jeruzsálemi körzeti bíróság ítéletében. Agranat bíró megjegyezte: „Kifejtettem egyetértésemet (Halevi) elnök megállapításával, hogy a »prominensek« megmentésének terve a nácik kezében lélektani eszköz volt, amely megkönnyíthette a deportálásokat és a megsemmisítést. Ezért, amennyiben Kasztner e terv végrehajtása érdekében muködött, valóban segített Eichmann-nak és embereinek céljaik elérésében." Agranat bíró szerint a vádlott Grünwald állítása, miszerint Kasztner kollaborált a nácikkal, úgy értelmezhetô, hogy Kasztner tevékenysége valóban „elôkészítette a talajt a magyarországi zsidóság meggyilkolására", de ez a tevékenység „mégsem érte el a büntetôjogi felelôsség szintjét". ( LB, 2073. o.) Dr. Benjamin Halevi, az alsóbbfokú bíróság elnöke úgy vélte, hogy Kasztner Eichmann-nal való együttmuködése „megolajozta a megsemmisítés gépezetét, elhárította az esetleges akadályokat muködésében, és hozzájárult hatékonyságához". Agranat bíró véleménye szerint azonban „ha az adott körülmények között Kasztner úgy gondolta, hogy a lehetô legtöbb embert menti meg tevékenységével, nem lehet erkölcsileg elítélni azért, mert e tevékenység eredménye végül a deportálások és a megsemmisítés megkönnyítése lett. Ebben az esetben csak azt lehet mondani, hogy Kasztner kudarcot vallott közéleti tevékenységében, de nem azt, hogy nem teljesítette erkölcsi kötelességét a magyarországi zsidókkal szemben." Vagyis - hangsúlyozta Agranat bíró - Kasztnert ugyan nem terheli felelôsség büntetôjogi értelemben, de „kérdés az, hogy tulajdonítunk-e vagy nem tulajdonítunk Kasztnernek erkölcsi felelôsséget a vidéki zsidók tragédiájáért". (LB, 2079-80. o.) E kérdés megítélésében még a Legfelsôbb Bíróság tagjainak véleménye is eltért egymástól. Silberg bíró feltette a kérdést: mire gondolt Halevi bíró, amikor kijelentette, hogy Kasztner „eladta a lelkét a Sátánnak"? „Vajon arra utalt, hogy ezt saját akaratából tette, akaratának és lelkének »végkiárusításához« folyamodott? Vagy pedig azt akarta (Halevi) kifejezni - és persze ez is nagyon súlyos vád -, hogy amikor ígéretet kapott a »prominensek« megmentésére, Kasztner náci urai rabszolgájává, akaratán kívül, de a tények teljes tudatában, eszközükké vált." (LB, 2217. o. Silberg bíró ítéletindoklása)
Ebbôl a szempontból nem érdektelen magának Eichmann-nak a véleménye sem. Amikor emlékiratait hangszalagra vette - és amikor, tudvalevôleg, még nem tudhatta, hogy egyszer bíróság elé fogják állítani -, arról elmélkedett beszélgetôpartnere elôtt, hogyan járna el a nácikkal kollaboráló zsidókkal szemben, ha zsidó lenne. Ebben az esetben - mondta a zsidók hóhéra - „a lista elsô helyén dr. Kasztner állna". Eichmann szerint Kasztner gyakran mondta neki: „Elviheted a többit, de ezt a csoportot add nekem! És mi-
után Kasztner nagy szolgálatot tett nekünk azáltal, hogy segített fenntartani a nyugalmat a gyujtôtáborokban, beleegyeztem csoportja megmenekülésébe. Végül is ez a kicsi
- mintegy ezer vagy valamivel több zsidót számláló csoport - nem érdekelt. Ez volt a »gentlemans' agreement« köztem és Kasztner között." („Eichmann vallomása", Life, 1960. XI. 28. - XII. 5.)
Míg azonban Eichmann argentínai rejtekhelyén aránylag nyugalomban képzelôdhetett, Kurt Bechernek - a „harapófogó másik szárának" - más gondjai voltak. Mivel Németországban maradt, letartóztatása után - sôt, elôtte is - meg kellett kísérelnie megfelelô alibit találni. 1945. május 5-én - tehát négy nappal a háború vége elôtt - Becher, „az összes koncentrációs tábor birodalmi felügyelôje", megjelent Mauthausenben, és egy zsidót kivezetett a táborból. Ez a rab volt dr. Moshe Schweiger, a Mentôbizottság 1944 áprilisa óta fogva tartott tagja. Simon Wiesenthal szerint Schweiger volt „Becher életbiztosítása és alibije". A hálás Schweiger aláírt egy a szövetségesek katonai és polgári hivatalainak, a Nemzetközi Vöröskeresztnek és a Jewish Agencynek címzett levelet, amelyben Bechert mint zsidómentôt állította be. Becher annyira jóindulatú volt - írta Schweiger -, hogy a Weiss Manfréd muvek eltulajdonítását Chorin Ferenc „a szó szoros értelmében rákényszerítette Becherre". A levelet nyilván Becher fogalmazta. Eltekintve attól, hogy Schweiger 1944 áprilisa óta fogságban volt, és így nem is tudhatott részleteket Becher tevékenységérôl, erre utal az is, hogy Schweiger levelében ugyanolyan hibásan írta a Roosevelt elnök által alapított War Refugee Board képviselôjének, Roswell McClellandnak a nevét - tudniillik McLellandként -, mint ahogyan Becher tette feljegyzéseiben. (KMT, 176-9. o.)
Schweiger alibi volt, de természetesen nem elégséges alibi. Hathatós segítséget Becher Kasztnertôl kapott. Kasztner 1947 júliusában érkezett Nürnbergbe. Itt egy amerikai tiszt jelenlétében két és fél órán át beszélgetett Becherrel. Kasztner állandó utalásokat tett Bechernek a budapesti gettóba zárt zsidók megmentésében vállalt állítólagos szerepére. Becher eleinte meg sem értette, mire utal Kasztner: „Emlékszik rá, hogy [1944] december közepén a nyilas kormány elhatározta, hogy megsemmisíti a budapesti gettóban lakó zsidókat?"
Becher: „Valami rémlik nekem, de nem tudok pontos választ adni."
Kasztner: „Feltételezhetô, hogy ez a terv német beavatkozást vont maga után."
Bechernek végre „leesett a tantusz": „Igen. Akkor, amikor Pfeiffer-Willenbruch tábornok megkérdezte Himmlert, mi történjék a zsidókkal, én azonnal azt mondtam Himmlernek, hogy természetesen semmi bajuk nem eshet."
Kasztner: „Igen, ezt mesélte nekem annak idején." (KMT, 187. o.)
Nem lehet teljes bizonyossággal tudni, miért akarta Kasztner Becherbôl a budapesti zsidók megmentôjét kreálni. Talán úgy érezte, hogy szerepe és tevékenysége igazolásához nem elégséges a „prominensek vonata". Egészen másképp nézne ki, ha Becherrel együtt magának tulajdoníthatta volna sok ezer budapesti zsidó megmentését is. Mindenesetre 1947. augusztus 4-én egy nyilatkozatot nyújtott be a nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróságnak, amelyben eskü alatt tanúsította, hogy Becher bátran ellenállt a zsidógyilkolás programjának, és emberéleteket mentett. Hozzátette, hogy nyilatkozatát nem csak saját nevében, hanem a Jewish Agency és a Zsidó Világkongresszus felkérésére is tette. Ez a nyilatkozat járult hozzá döntôen Becher felmentéséhez. Mint késôbb kiderült, a Jewish Agency és a Zsidó Világkongresszus vezetôi nem adták beleegyezésüket a nyilatkozathoz - nem is tudtak róla, amíg a Grünwald-perben nem derült rá fény.
Ez a következôképpen történt. Elsô tanúvallomásában Kasztner kijelentette: „Elsô és második nürnbergi tartózkodásom idején nem tanúskodtam Becherrel kapcsolatban, sem a Nemzetközi Bíróság elôtt, sem e bíróság intézményei vagy alkalmazottai elôtt. A német denácifikációs bíróság meghívott, hogy jelenjek meg Becher denácifikációs perében. Ezt nem tettem meg. Nem volt kedvem megjelenni a németek elôtt." Samuel Tamir védôügyvéd kérdéseire válaszolva Kasztner megismételte: „Nem tettem nyilatkozatot sem Becher mellett, sem ellene." Ekkor Tamir felolvasta Kasztner 1947-ben a Jewish Agency vezetôjének, Eliezer Kaplannak írt levelét, amely szerint „Kurt Becher a múltban SS-ezredes volt, és a mentési tevékenységünk idején összekötô volt köztem és Himmler között [!]. A Szövetségesek megszálló hatóságai Nürnbergben az én személyes beavatkozásom nyomán engedték szabadon."
Tamir: „Azt írta e levélben, hogy Bechert az Ön személyes beavatkozása nyomán engedték szabadon."
Kasztner: „Igen."
Tamir: „Pár perccel ezelôtt viszont azt állította, hazugság, hogy Bechert az Ön személyes beavatkozása nyomán engedték szabadon."
Kasztner: „Igen."
Tamir: „Akkor most válassza ki, kérem, a két válasz egyikét. Melyiket választja?" (HB, 80. o.)
A per idején Walter Rapp alezredes, aki 1947-ben Nürnbergben a háborús bunösök elleni tanúságokat gyujtô amerikai bizottság vezetôje volt, eskü alatt tett tanúvallomásában elmondta: „Legjobb tudomásom szerint Kasztner mint önkéntes tanú érkezett Nürnbergbe, hogy Kurt Becher SS-ezredes javára tanúskodjon. Benyomásom szerint látogatása kizárólagosan Bechernek volt hivatott segíteni. Kasztner érkezéséig nagyon jó esély volt rá, hogy vád alá helyezhetjük Bechert." (HB, 88. o.)
(Egyébként, mint sokkal késôbb - Kasztner meggyilkolása és a Legfelsôbb Bíróság ítélete után - kiderült, Kasztner Eichmann cinkosa, Hermann Krumey javára is tanúskodott. 1947. február 5-én írt levelében értesítette a „nagyrabecsült Krumey urat", hogy „a Bázelben ülésezô Cionista Világkongresszusnak küldött jelentésemben utaltam azoknak a tetteire, akik a zsidókat segítették. Remélem, hogy az Önért kifejtett erôfeszítéseim lehetôvé teszik, hogy visszanyerje szabadságát, és új alapokon új életet kezdhessen. E téren minden tôlem telhetôt megteszek. Szívélyes üdvözlettel, Dr. Rudolf Kasztner")
Kasztner Becher javára tett tanúvallomásának Silberg bíró messzemenô jelentôséget tulajdonított: „Ha valaki képes volt az események után menteni, vagy segíteni Bechert - megmenteni ôt az akasztófától -, az arra utal, hogy az események idején sem voltak a szemében ama nagy gonosztevô tettei annyira megvetendôek és rémesek. Aligha lehet Kasztnert megvádolni Kurt Becher megmentésével anélkül, hogy következtetéseket vonnánk le" (tudniillik a nácikkal való együttmuködése ügyében). (LB, 2253-4. o. Silberg bíró ítéletindoklása)
A Legfelsôbb Bíróság másik négy tagja azonban nem látott szükséges összefüggést a Becher-ügy és a kollaboráció vádja között. Ezért nem látták bizonyítottnak Grünwald azon vádjait, miszerint Kasztner együttmuködött a nácikkal, és elôsegítette a magyar zsidóság megsemmisítését. Ezzel szemben bizonyítottnak látta a Legfelsôbb Bíróság Grünwald vádját Becher háborús bunös megmentésében, és ezért ebben a pontban Grünwaldot felmentette. „Kasztner beavatkozásának Becher javára fontos szerepe volt Bechernek a szövetségesek általi felmentésében. Ennek szükségszeru következtetése, hogy a vádlott [Grünwald] ez irányú vádja bebizonyosodott"
- írta ítéletindoklásában Agranat bíró. (LB, 2210. o.) Silberg pedig még tovább ment: „Véleményem szerint a vádlott [Grünwald] bebizonyította [Becher háborús bunös megmentésére vonatkozó] szavai igazát - amely nagyon sötét részlet, ráveti árnyékát az egész ügyre, és segítséget nyújt a kollaboráció kérdésének megítélésében is." (LB, 2264. o.)
Ennek alapján a Legfelsôbb Bíróság úgy döntött, hogy nem fogadja el az államügyész fellebbezését - vagyis helybenhagyja Halevi bíró ítéletét - abban a pontban, amely „[Becher] háborús bunösnek a büntetéstól való megmentésérôl" szól, elfogadja viszont a fellebbezést - vagyis elutasítja Halevi bíró ítéletét - a nácikkal való együttmuködés, a „közvetett gyilkosság" és „a talaj elôkészítése a gyilkosságra" vádjaira vonatkozó pontokban. Az ítéletet egyhangúan fogadták el, a „nácikkal való együttmuködésre" vonatkozó részleten kívül, amelyet 4:1 arányban fogadott el a Legfelsôbb Bíróság (Silberg bíró ellenszavazatával). (LB, 2317. o.)
A Kasztner-ügy jogi része általában úgy rögzôdött a köztudatban, hogy elsô fokon Benjamin Halevi bíró elítélte Kasztnert, és azzal vádolta, hogy „eladta lelkét a Sátánnak", a Legfelsôbb Bíróság viszont felmentette Kasztnert, és igazat adott neki. Goethe szavainak parafrázisával élve: sokan dicsérik a Legfelsôbb Bíróság ítéletét, de talán jobb lenne, ha el is olvasnák azt.
Források
Eichmann, Adolf: Ich, Adolf Eichmann, Leoni und Stamberger See, 1980. (IAE)
Emmenegger, Kurt: Reichsführers gehorsamster Becher, Sie und Er, Zürich. 1962/3. (EK)
Hecht, Ben: Perfidy, Tel-Aviv, 1960. (HB)
Müller-Tupath, Karla: Reichsführers gehorsamster Becher, Aufbau Verlag, Bremen. (KMT)
Az izraeli Legfelsôbb Bíróság ítélete a Grünwald-perben, 22. kötet, 1958. (LB)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu