A jedwabne-vita: Lengyelek, zsidók
Dawid Warszawski: „Is" nélkül
Jan Tomasz Gross: Mirôl szól Ez a könyv?
Gabriele Lesser: Kelet-galíciai pogromok
Jerzy Robert Nowak: Zsidó kollaboránsok
A tanúk - Marek Edelmannal beszélget Katarzyna Jankowska és Piotr Mucharski
A megbékélés jelképe - Michael Schudrich, Varsó és lódzi rabbija nyilatkozik a Lengyel Katolikus Hírügynökségnek
A várost megszállta a sátán - Stanislaw Przechodzkit kérdezi Anna Bikont
Jan Nowak-Jezioranski: Nyilatkozat
Tomasz Strzembosz: Szomszédok: egy másik kép
Fenntartom állításaimat - Jan Tomasz Gross válaszol Pawel Wronski kérdéseire
Erkölcsi érvek és a történelmi igazság
A vizsgálat folyik - Leon Kieres professzor, a Nemzeti Emlékezet Intézete igazgatója
Stanislaw Radecki: A bûnbánat politikája, a politika bûnbánata
Lengyel nemeslelkûség és lengyel gyalázat - Aleksandr Kwasniewski köztársasági elnökkel beszélget Adam Boniecki és Krzysztof Burnetko
A csontvázak számolgatása - Agnieszka Arnold, a Szomszédok címû film rendezôje

Jedwabne - egy ismeretlen kelet-lengyelországi kisváros  - neve szinte egyik percrôl a másikra a világsajtó címoldalára került. Holott maga az esemény, amirôl a lapok írnak, nem most történt, hanem hatvan évvel ezelôtt, 1941 nyarán. A zömmel zsidók lakta kisvárost egyetlen nap leforgása alatt a város nem zsidó, azaz lengyel lakói - nem minden német segédlet nélkül - különös kegyetlenséggel teljesen „zsidótlanították". A hajdani pogromot annak idején, noha nem maradt titokban, a legutóbbi idôkig mégis - a pártállami hatalom által is szorgalmazott -, jótékony feledés övezte. 1989-ben azonban megnyíltak az addig zárt archívumok, s elôbb egy dokumentumfilmes, majd egy amerikai-lengyel történész könyve szembesítette a lengyeleket a keseru tényekkel.
Ma Lengyelország-szerte a nyilvánosság legkülönbözôbb fórumain hömpölyög a Jedwabne-vita, amely egy sor súlyos kérdést exponál, és amelybôl alább megkísérlünk némi ízelítôt adni. Indokolhatja-e a nemzeti becsület óvása az egykori gyilkosok mentegetését? Nem az használ-e többet a lengyelség jó hírének, ha mindenekelôtt a tényekkel akar szembenézni, és elhatárolja magát az egykori bunténytôl? Egyáltalán, a nemzeti becsület-e ilyenkor a legfontosabb kérdés, vagy az igazság? És megtalálhatja-e az igazságot az, aki e politikailag-történelmileg oly kényes és bonyolult, ám erkölcsileg annál egyértelmubb ügyben azonnal a mások felelôsségét firtatja? Jedwabne mai sajtója egyszerre szól múltról és jelenrôl, önismeretrôl és önáltatásról, szélsôséges indulatokról és józan reflexióról, a legforróbb lapok mégis azok, amelyeken az egykor történtek megelevenednek. Mindez kiderül az alábbiakból.
Összeállításunk élén Dawid Warszawski, a mai lengyel publicisztika egyik markáns egyénisége és erkölcsi tekintélye kap szót, aki fejtegetéseivel egy konkrét eseményhez - a lengyel katolikus egyház fejének hosszú idôn át várt, március elején elhangzott nyilatkozatához - fuz észrevételeket, de írásának szellemi és erkölcsi horizontja messze e napi aktualitáson túl bontakozik ki, amikor rámutat az egész vita sarkalatos „igen-nem"-jére, tudniillik hogy a mellébeszélésnek és a struccpolitikának egyetlen lehetséges alternatívája a szembenézés és a katarzis. P. A.

Dawid Warszawski
„Is" nélkül

Mindnyájan kíváncsian és nyugtalanul vártuk, mit mond Glemp bíboros a jedwabnei gyilkosságról. A prímás az alábbiakat jelentette ki: „Testvéreim! 1941 júliusában, amikor Lomz·a és Bialystock környékét megszállták a németek, az itt élô zsidók szörnyu leszámolás áldozatai lettek. Mindenekelôtt tagadhatatlan, hogy Jedwabnéban élve elégették a zsidó lakosságot, miután a lengyelek erôszakkal egy pajtába hajtották ôket. Az még vizsgálandó, hogy mi okból bántak a lengyelek a zsidókkal ilyen elvetemült és gyulöletes módon, amivel másutt nem találkoztunk. El kell ismernünk azonban, hogy e tettért egy egész nemzedéket felelôsség terhel, vagyis kérnünk kell Istent, bocsássa meg elôdeink bunét, és meg kell követnünk a sérelmet szenvedettek leszármazottait. Ha a bunbánat aktusával közelítünk a gyilkossághoz, amelyet hívô, de erkölcsileg elvetemült emberek egy csoportja hajtott végre, megleljük azt a lelki síkot, amely kifejezi együttérzésünket az ártatlanul legyilkoltak iránt."
Az lett volna a jó, ha vasárnap a József Rádióban csupán ennyit mond a prímás, aki ez alkalommal beszélt elôször a jedwabnei gyilkosságról, és nem is kívánt másról szólni. Lehet, hogy ez így túl rövidnek tunik, de semmi baj, a tízparancsolat is mindössze tizennégy vers a Bibliában. Egyáltalán nem biztos, hogy egy beszéd erkölcsi és szellemi rangja a kiejtett szavak számával egyenes arányban nô. Néha épp fordítva történik. Ha tehát a prímás beszéde így hangzik el - nemesen, becsületesen, tisztán -, az fordulatot jelentett volna abban, ahogy a lengyel egyház viszonyul a zsidók ellen elkövetett lengyel vétkekhez. Méltán kívánkoznának ide az evangéliumi szavak: „Legyen a ti beszédetek igen - igen és nem - nem."
Tulajdonképpen így is hangzott a lengyel egyházfô nyilatkozata, hisz amit fentebb idéztünk, azt mind e fellépésbôl merítettük, és huen adtuk vissza. A gond csak az, hogy az idézet a prímás által elôadottaknak csupán kis töredéke, alig több, mint egy tizede. A többi azonban nem magával a jedwabnei bunténnyel foglalkozik, hanem különféle körülményekkel, amelyek a kirobbant vitával kapcsolatosak. S e késôbbi elkalandozás a tárgytól elnyomja és jelentôs mértékben gyengíti a fenti mondatok egyértelmu hatását.
Miért csak hatvan év múltán - tunôdik a prímás - lett „híres" ez a buntény? „A kérdésnek több dimenziója van: történelmi, etnikai-nemzeti, lélektani és sajnos, politikai is." De azt, hogy miben áll ez a politikai dimenzió, a hallgatók már nem tudják meg; a kitétel azt sugallja azonban, hogy az egykori buntény mai felemlegetése mögött hátsó szándék rejlik.
Miért akarnak a politikusok - kérdi a prímás - nyomást gyakorolni az egyházra, hogy vegyen részt a buntény hatvanadik évfordulóján Jedwabnéban megrendezendô ünnepségen? „Jedwabne ugyanúgy a különféle politikai csatározások része lehet, ahogy ez más esetekben megtörtént" - emeli fel intô szavát a prímás, ezzel magyarázva, miért nem készül Jedwabnéba. Dicséretes törekvés lenne elkerülni az egyház átpolitizálását, ha annyi más, kétségkívül politikai esetben a lengyel egyház feje nem kért volna szót.
Végül a varsói rabbi levelére válaszolva, „elismeréssel" nyugtázza a meghívást, hogy közös imával adózzanak Varsóban az áldozatok emlékének. „Az emberi nem tagjaiként mély megrendülést érzünk az ártatlanok legyilkolása láttán Jedwabnéban, Katyn´ban, Dachauban, Auschwitzban, csakúgy, mint Ruandában, a Balkánon vagy a palesztinai szomszédok körében."
Nem tudom, a bíboros jól érti-e a rabbit, aki úgy tunik, éppenséggel nem javasol közös imát, de ezt a kérdést a két fôpásztornak már egymás között kell tisztáznia. Az viszont világos, hogy a prímás nem értette meg Jedwabne üzenetét. Katyn´ban, Dachauban, Auschwitzban állami buntényre került sor, a felelôsséget tehát Németország és Oroszország viselik. A jedwabnei buntényt lengyelek követték el, de nem a lengyel állam. Ha együtt említjük a kommunisták és a nácik által végrehajtott tömegmészárlásokkal, az Lengyelországra nézve igazságtalan, hogy azt ne mondjam, sértô. Hasonlóképp a ruandai hasonlat is, hisz a tuszik lemészárlása a hutuk által uralt államban zajlott le. Akkor már a leginkább a balkáni buncselekmények állíthatók párhuzamba Jedwabnéval, de még ott is mindig állami kezdeményezésre vagy legalábbis állami segédlettel folyt a gyilkolás.
Teljesen érthetetlen viszont az utalás „a palesztinai szomszédok körében" legyilkolt ártatlanokra. Gondolom, hogy a prímás nem az idôszámításunk kezdete táján létezô, római kori Palesztinára gondol, de nem is a két háború közti brit mandátumra, s valószínuleg nem is a mai Palesztin Autonóm Területen alkalmasint az arabok közt elôforduló összecsapásokra. Azon viszont nem akaródzik elgondolkodnom, miért nem jött a prímás szájára az a szó, hogy Izrael. Holott a szavak igenis fontosak - csak gondoljunk bele, hogy éreznénk magunkat, ha valaki a mai Lengyelországot per „Visztula menti tartomány" emlegetné. Így vagy úgy, mindenesetre az arab-izraeli konfliktus során, amely igazán nem szukölködik buncselekményekben, nem fordult elô olyan eset, amelyet a kegyetlen jedwabnei tömegmészárláshoz hasonlíthatnánk.
E félreértések - nevezzük csak így - még élesebb fényt vetnek minden elhallgatásra és mellébeszélésre. „Hogy mi volt az oka a lengyelek ilyen elvetemült és gyulöletes viselkedésének a zsidókkal szemben, az még további vizsgálódásokat igényel" - mondja a prímás, hozzáfuzve, hogy ez a viselkedés „Lengyelország más vidékein ismeretlen volt". Tény és való, hogy a jedwabnei buntény - vagy a háború utáni kielcei pogrom úgyszintén - már méreteit tekintve is egyedülálló jelenség. No de azért az, hogy a lengyelek zsidókat öltek meg - a háború alatt is, után is -, korántsem volt, sajnos, egyedülálló jelenség. Nincs-e valami „a hívô, de erkölcsileg elvetemült emberek" e tetteiben, amit a lengyel katolikus egyház fejének különös aggodalommal kellene szemügyre vennie? Nem igényelne-e további vizsgálódásokat az az esetleges összefüggés, ami e gyulöletes cselekedetek és az egyház által szított gyulölet közt alkalmasint felfedezhetô? Költôi kérdés. De ha a prímás hallgat ez ügyben, abban már nincs semmi költôi.
Legalábbis azt szeretném, ha az áldozatok emberi nyelven lennének megnevezve. Hogy embertelenül megkínzott és agyongyötört emberekrôl - férfiakról, asszonyokról, öregekrôl, gyerekekrôl - van szó. Hogy ôket, a nyolcvanéves Ábrahámot, a tizenkét esztendôs Sárát és nem a „zsidó lakosságot" égették el élve e „hívô, de erkölcsileg elvetemült emberek". Az ô utódaikat - a meggyilkoltak, és nem a „sérelmet szenvedettek" utódait - illeti meg a bocsánatkérés. De mindenekelôtt az igazság és a bunbánat szavai.
Nem, eszembe sem jut, hogy magamnak követeljem e szavakat. Amennyire tudom, a rokonaim közül - akik tucatszám lettek elgázosítva, halálra éheztetve és agyonlôve - senki sem lakott Jedwabnéban. De már csak azért sem jut ez eszembe, mert vannak olyanok a családomban, akik életük minden egyes napját lengyelektôl kapták ajándékba, lengyelektôl, akik a saját és övéik életét kockáztatva, mentették a rokonaimat a szomszédok gyulölködô pillantása elôl is, a német halál elôl is.
E lengyelek hôsiességét soha nem illethetjük kellô elismeréssel, hálával és csodálattal. A hôsök és a gazemberek tetteit ugyanakkor nem lehet mérlegre tenni. Mi ennél sokkal bonyolultabb elszámolásban vagyunk a lengyelekkel.
De azért sem juthat eszembe magamnak követelni e szavakat, mert lengyel állampolgárként - márpedig tudatos döntés következtében, és nem a geopolitikai összefüggések vagy saját sorsom kényszere folytán vagyok lengyel állampolgár, utóvégre kivándorolhattam volna - inkább a tettesekért vagyok felelôs, nem az áldozatokért. Nem, a jedwabnei buntényt nem a lengyel nemzet követte el, de a lengyel nemzet adta e gyilkosokat a világnak, akik fényes nappal követték el tettüket, abban a meggyôzôdésben, hogy a nemzet megérti és elfogadja ôket. Ezért és csakis ezért felelünk a tettükért mi mindannyian, akik ma lengyelnek tartjuk magunkat, hisz a demokratikus Lengyelországban a nemzet azonos a társadalommal. Így nekünk kell elmondanunk a gyilkosoknak - hatvan esztendô múltán -, hogy mi nem vagyunk ôk. És nem is leszünk ôk. És hogy ebben a kérdésben nem lesz több mellébeszélés.
Mint zsidó mindössze két dolgot szeretnék Lengyelországtól. Hogy errôl a buntényrôl minden elhallgatás nélkül mondassék ki az igazság, és hogy ezt az igazságot tanítsák az emlékmuvek feliratai is, a tankönyvek is. Továbbá hogy minden zsidó - a pajeszos és szakállas zsidó is, a kaftános zsidó is, aki nem beszél lengyelül és nem kíváncsi Lengyelországra - a menetrend szerinti autóbusszal elmehessen Jedwabnéba, és ott, ahol a vérfürdô lezajlott, elmondhassa a kaddist. Ehhez nincs szükségem ünnepségre és ünnepi szónoklatokra.
De mint lengyel ennél sokkal többet várok Lengyelországtól. Elvárom, hogy a lengyel közélet méltóságai - és a prímás, a lengyel egyház feje ilyen méltóság - becsületes és igaz mondatokat mondjanak Jedwabnéról, minden kazuisztika és retorika nélkül. Hogy a szavuk természetes, magától értetôdô, közérthetô nyelven szóljon. Hogy ne kelljen szégyellnem a hazámat. Hogy az arcpirító kijelentés - „ahhoz képest, hogy lengyel, nem is rossz" - soha senki ajkát ne hagyhassa el.
Ezen a nyelven szólt Lech Wale²sa volt köztársasági elnök a kneszetben, noha szavaira ugyancsak árnyat vetett a választási kampány idején tett nyilatkozata vagy emlékezetes hallgatása a gdan´ski Szent Brigitta-templomban. Ezen a nyelven beszélt Cimoszewicz miniszterelnök a kielcei pogrom ötvenedik évfordulóján, noha szavait elnyomta az auschwitzi keresztháború. Ezen a nyelven beszél Kwas´niewski elnök. Ezt a nyelvet használta Jan Józef Lipski. Ezzel a nyelvvel él II. János Pál pápa is.
Ezért nem elegendô nekem, hogy a prímás nyilatkozatában voltak tisztességes, bátor, nemes és tiszta szavak is. Abban a nyelvben, amilyet én szeretnék, egyszeruen nincs „is".

(Gazeta Wyborcza, 2001. március 9.)
 Pályi András fordítása

Jan Tomasz Gross (1947) varsói egyetemistaként részt vett az 1968 márciusában kitört diákmegmozdulásokban, letartóztatták és eltávolították az egyetemrôl. 1969-ben, amikor szabadult, családjával együtt Nyugatra távozott. 1975-ben doktorált szociológiából a Yale Egyetemen (USA), ahol ezt követôen több évig elôadott. 1983-1991 között az atlantai Emory Egyetem szociológia professzora, 1992-tôl a New York Egyetemen politológiát tanít. Vendégprofesszorként elôadott Párizsban, Bécsben, Varsóban, Berkeleyben, Cornellben, Princetonban, Stadtfordban, a Harvard és a Columbia Egyetemen. Több tudományos ösztöndíjat kapott a második világháború alatti lengyel ellenállás kutatására, e témakörben számos tudományos publikációja, illetve több általa gondozott dokumentumgyujtemény jelent meg. 1989-tôl az East European Politics and Societies szerkesztôségének tagja, 1994-1998 között fôszerkesztôje. Az Aneksnak, a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legjelentôsebb emigráns lengyel folyóiratának társalapítója. 1997-ben a dokumentumfilmes Agnieszka Arnold hívta fel a figyelmét Szmul Wasersztajn elfektetett vallomására, amely a jedwabnei vérengzésre irányította figyelmét. Így született meg Sa²siedzi (Szomszédok) címu könyve, amelynek itt elsô fejezetét közöljük.

Jan Tomasz Gross
Mirôl szól Ez a könyv?

1949. január 8-án Mazóviában, a Lomz·ától 19 km-re lévô Jedwabne kisvárosban ôrizetbe vett tizenöt férfit a Biztonsági Hivatal. A letartóztatottak fôként szegényparasztok és munkások voltak, de akadt köztük két cipész, kômuves, asztalos, órásmester, két lakatos, kézbesítô, a Városháza egykori hivatalsegéde és a tojásfelvásárló; voltak köztük sokgyerekes családapák (egyiküknek hét gyereke volt, a másiknak négy, a harmadiknak kettô) és egyedülálló emberek; a legfiatalabb huszonhét éves volt, a legidôsebb pedig hatvannégy. Tehát mindent egybevéve afféle egészen hétköznapi emberek voltak.
Akkoriban mintegy kétezer lakosa lehetett a városkának, ôket biztos felkavarta az esemény, de a szélesebb közvélemény csak négy hónappal késôbb, május 16-17-én értesülhetett az egész ügyrôl, amikor lefolytatták a lomz·ai városi bíróságon Boleslaw Ramotowski és huszonegy vádlott társa perét. A vádirat indoklásának elsô mondatában a következôket olvashatjuk: „a lengyelországi Zsidó Történeti Intézet bizonyító anyagot küldött az Igazságügy-minisztériumnak (az Ügyészi Felügyelôségnek) jedwabnei lakosok zsidó nemzetiségu személyek meggyilkolásához vezetô bunös tevékenységérôl. Az anyag Szmul Wasersztajn tanúvallomásán alapul, aki végignézte a zsidópogromot."
A Zsidó Történeti Intézetben nem maradt fenn a levelezés arról, hogyan és mikor adták át Wasersztajn információit az ügyészségnek. Az aktákban a beszámoló szövege mellett nincs dokumentáció, ami alapján megállapíthatnánk például azt, mikor tájékoztatták az ügyészséget a Jedwabnéban történtekrôl. Az ellenôrzô-vizsgálati anyagokban található az 1949. január 22-én kelt „Jelentés az ügy feltárásának megkezdésérôl", ebben pedig a következô feljegyzés olvasható „a feltárás megkezdésének története" rovatban: „Levelet küldött az Igazságügy-minisztériumnak a zsidó Calka Migdal, aki elmenekült, amikor a zsidókat gyilkolták Jedwabne helységben és mindent látott, ki vett részt a zsidók meggyilkolásában 1941-ben Jedwabne helységben," de dátum nincs mellette. Mindenesetre Wasersztajn vallomást tett errôl Bialystockban, 1945. április 5-én a Zsidó Történeti Bizottság tagjai elôtt. Íme, mit mondott akkor nekik:
„Jedwabnéban 1600 zsidó élt a háború elôtt, közülük csak 7 menekült meg, ôket a kisváros közelében lakó lengyel Wyrzykowska asszony bújtatta.
1941. június 23-án hétfôn este a németek bevonultak a városkába. A lengyel népességbôl kikerült helyi banditák már 25-én megkezdték a zsidópogromot.
E banditák közül a két fivér, Borowski (Barowiuk) Wacek és Mietek, más banditákkal együtt járta a zsidók lakásait, harmonikáztak és fújták a klarinétot, hogy túlharsogják a zsidó nôk és gyerekek sikolyait. Saját szememmel láttam, ahogy a fent említett gyilkosok megölték: 1. Chajcia Wasersztajnt, 53 éves; 2) Jakub Kacot, 73 éves és 3) Krawiecki Eliaszt.
Jakub Kacot téglákkal kövezték agyon, Krawieckit pedig késszúrásokkal ölték meg, késôbb kivájták a szemét és kivágták a nyelvét. Embertelen kínokat élt át 12 órán keresztül, amíg ki nem lehelte a lelkét.
Ugyanazon a napon szörnyu jelenetet láttam: Kubrzan´ska Chaja, 28 éves, és Binsztajn Basia, 26 éves, mindketten csecsemôvel a karjukon - látván, mi történik, kimentek a tóra, hogy inkább fulladjanak vízbe a gyerekeikkel együtt, mint hogy a banditák keze közé kerüljenek. Bedobták a gyerekeket a vízbe és saját kezükkel fojtották bele ôket, aztán a vízbe vetette magát Binsztajn Bas´ka, rögtön el is merült, Kubrzan´ska Chaja viszont órákig szenvedett.
Az összecsôdült huligánok nagy látványosságot csináltak ebbôl, azt tanácsolták neki, hogy arccal lefelé feküdjön a vízre, akkor hamarabb elmerül, az pedig - látván, hogy a gyerekek már elmerültek - nagy lendülettel a vízbe vetette magát, és ott lelte halálát.
Másnap a pap is felfigyelt az eseményekre, leállíttatta a pogromot azzal a magyarázattal, hogy most már a német hatóság maga is rendet tud csinálni. Ez hatott, és le is állították a pogromot. Ettôl a naptól kezdve a környékbeli lakosság nem adott el élelmiszert, minek következtében egyre nehezebb helyzetbe kerültek a zsidók. Idôközben elterjedt az a hír, hogy a németek hamarosan parancsot adnak minden zsidó kiirtására.
1941. július 10-én ki is adták a parancsot a németek.
Bár a németek adták ki ezt a parancsot, a lengyel huligánok kaptak az alkalmon, és a legrettenetesebb módon hajtották végre - különféle gyötrelmek, kínzások után minden zsidót elégettek a pajtában. Az elsô pogromok és a mészárlás alatt az alább felsorolt szemét emberek tuntek ki kegyetlenségükkel: 1. Szlezin´ski, 2. Karolak, 3. Borowiuk (Borowski) Mietek, 4. Borowiuk (Borowski) Waclaw, 5. Jermalowski, 6. Ramutowski Bolek, 7. Rogalski Bolek, 8. Szelawa Stanislaw, 9. Szelawa Franciszek, 10. Kozlowski Geniek, 11. Trzaska, 12. Tarnoczek Jerzyk, 13. Ludan´ski Jurek, 14. Laciecz Czeslaw.
1941. július 10-én reggel nyolc gestapós érkezett a városkába, késôbb tanácskoztak a helyhatóságok képviselôivel. A gestapósok megkérdezték, mik a szándékaik a zsidókkal, mire a legnagyobb egyetértésben mind azt felelték, hogy mindegyiküket el kell pusztítani. A németek javasolták, hogy minden szakmában hagyjanak meg egy-egy zsidó családot, mire a helyi asztalos, Szlezin´ski Br.[onislaw] azt felelte: Van elég iparosunk, minden zsidót el kell pusztítanunk, egyikük sem maradhat életben. Karolak polgármester és a többiek is mind egyetértettek vele. Elhatározták, hogy minden zsidót egy helyre terelnek és elégetik ôket. Szlezin´ski rendelkezésre bocsátotta erre a célra a városka közelében lévô pajtáját. Az ülés után kezdetét vette a mészárlás.
A helybeli huligánok baltával, szöggel kivert dorongokkal és más pusztító- és kínzóeszközökkel felfegyverkezve minden zsidót kizavartak az utcára. Kiválasztották a 75 legfiatalabb és legegészségesebb zsidót ördögi ösztöneik elsô áldozatának, rájuk parancsoltak, hogy emeljék fel és vigyék el a helyérôl a nagy Lenin-emlékmuvet, amit még az oroszok állítottak fel annak idején a városka központjában. Hihetetlenül nehéz volt, de a rettenetes ütlegek pörölycsapásai alatt muszáj volt megtenniük a zsidóknak. Miközben az emlékmuvet cipelték, még nótázniuk is kellett, amíg csak oda nem értek vele a kijelölt helyre.
Ott arra kényszerítették ôket, hogy ássanak gödröt és dobják bele az emlékmuvet. Ezután halálra kínozták ugyanezeket a zsidókat, és beledobták ôket ugyanebbe a gödörbe.
Így folytatódott a kínzás: a gyilkosok sírgödröt ásattak minden zsidóval, aztán el kellett temetniük az imént meggyilkolt zsidókat, aztán ôket ölték meg, majd temették el mások.
Nehéz lenne felidézni a huligánok minden kegyetlenségét, és nehéz lenne hasonló példát találnunk szenvedéseink történetében.
Leégették az öreg zsidók szakállát, csecsemôket öltek meg anyjuk mellén, agyonvertek embereket, másokat meg arra kényszerítettek, hogy énekeljenek, táncoljanak stb. Végül belekezdtek a legfôbb akcióba - a tuzvészbe. Az egész városkát ôrök vették körül, így senki sem tudott elszökni, késôbb négyes sorba állították az összes zsidót, a kilencven fölött járó rabbinak és a sakternek kellett a menet élén vonulni, vörös zászlót adtak a kezükbe, és nótaszóval hajtották ôket a pajtába. Útközben vadállati módon verték ôket a huligánok. A kapunál is álldogált néhány huligán, különféle hangszerekkel próbálták túlharsogni a szerencsétlen áldozatok sikolyait. Néhányan közülük védekezni próbáltak, de fegyvertelenek, kiszolgáltatottak voltak. Véresen, megnyomorítva taszigálták ôket a pajtába. Aztán lelocsolták benzinnel a pajtát, és felgyújtották, majd a banditák végigjárták a zsidók lakásait, betegeket és gyerekeket kerestek. A lakásokban talált betegeket maguk vitték a pajtába, a gyerekekbôl hármat-négyet összekötöztek a lábuknál, úgy vonszolták oda ôket a hátukon, aztán vasvillával dobálták ôket a tuzbe.
A tuzvész után a még egyben maradt holttestek szájából baltával verték ki az aranyfogakat, és mindenféle módon megbecstelenítették a szent mártírok tetemét."
Bár a Wasersztajn-beszámoló olvasója számára evidens, hogy Jedwabnéban különös kegyetlenséggel kínozták a zsidókat, az elsô pillanatban nehéz megérteni e tanúvallomás teljes tartalmát. Nagyjából annyi idô telt el, amióta rábukkantam a beszámolójára a Zsidó Történeti Intézet levéltárában, mint azóta, hogy megértettem, mirôl van szó benne. Amikor 1998 ôszén arra kértek, hogy írjak esszét a Tomasz Strzembosz professzor tiszteletére kiadott ünnepi kötetbe, úgy döntöttem, hogy Jedwabne példáján írom le, hogyan kínozták a lengyel szomszédok a helyi zsidókat. De akkor még nem jutott el a tudatomig az, hogy az aznap elkövetett gyilkosságok és kegyetlenségek egész sorozata következményeként egyszeruen elégettek minden életben maradt zsidót. Ezért nem csodálkozom azon, hogy a vallomás idôben távol áll a lomz·ai per kezdetétôl. Nekem is kellett négy év ahhoz, hogy megértsem, mit mondott Wasersztajn. Csak amikor átnéztem az Agnieszka Arnold Hol az idôsebb fiam, Káin? címu dokumentumfilmjéhez forgatott anyagokat (egészen konkrétan akkor, amikor azzal a nôvel beszélgetnek a kamera elôtt, akinek az apjáé volt az a pajta, ahol 1941 júliusában a lengyel szomszédok elégették a jedwabnei zsidókat), akkor fogtam fel, mi történt ott. És ahogy az már lenni szokott, amikor lehullik a hályog a szemünkrôl - mihelyt ráébredünk arra, hogy pontosan az történt, amit eddig elképzelhetetlennek tartottunk -, kiderült, hogy az egész történet gyönyöruen dokumentálva van, ma is élnek tanúk, e buntény emlékezete pedig nemzedékeken át fennmaradt Jedwabnéban.

A Szomszédok. Egy zsidó kisváros pusztulásának története (Sejny, Pogranicze, 2000) címu könyv elsô fejezete, jegyzetek nélkül. 

Gabriele Lesser
Kelet-galíciai pogromok

Amikor 1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, Kelet-Galíciában kb. 540 ezer zsidó élt. Keresztény szomszédaik segítségére - csekély kivételtôl eltekintve - a kelet-galíciai zsidók egyáltalán nem számíthattak.
Épp ellenkezôleg, közvetlenül a német hadsereg bevonulása után, néha már a megérkezésük elôtt is, mind a lengyelek, mind az ukránok, több agresszív akciót megengedtek maguknak a zsidókkal szemben. Csupán 1941 júniusában és júliusában 35 pogromra került sor Kelet-Galíciában - a legnagyobb Lembergben, 20 a kisebb városokban és 14 faluhelyen. Lengyelország keleti területein csaknem hatvan pogrom zajlott le. Kelet-Lengyelország megszállásának elsô két hónapjában a pogromok során legalább tízezer zsidó vesztette életét.
A német megszállókkal való kollaborálás szinte teljesen kitörlôdött a lengyel és az ukrán történelmi emlékezetbôl. Igaz, közvetlenül a háború után lezajlott több kollaboráns-per, ezeket azonban inkább a politikai ellenfelek megsemmisítésére használták föl, következésképp sztálinista színezetet nyertek. Az a körülmény, hogy a megmenekült zsidók 1945 után visszatértek a Szovjetunióból, csak a ,,judeobolsevizmus" sztereotípiáját táplálta. Az NKVD által 1941-ben Kelet-Galíciában végrehajtott buncselekmények ürügyet szolgáltattak a pogromokhoz. A háború utáni újabb NKVD-s gaztetteket pedig - így a már említett ,,sztálinista pereket" is - a számokkal végzett sajátos zsonglôrmutatvány folytán a zsidóknak tulajdonították. A lengyelek és az ukránok ekképp felmentették magukat, eszükbe se jutott, hogy szembenézzenek saját buneikkel. Csupán 2000 nyarán, miután Jan Tomasz Gross Szomszédok címu könyve megjelent, kezdôdött intenzívebb vita arról, mennyiben keveredtek bele a lengyelek a hitlerista vérengzésekbe. Noha a lengyel-zsidó viszony kérdései már a nyolcvanas évek elejétôl napirenden vannak a lengyel nyilvánosság fórumain. (...)
1941. június 22-tôl a Vörös Hadsereg pánikszeruen menekült azokról a lengyel területekrôl, amelyeket 1939 ôszén megszállt. A szovjetek a politikai foglyok evakuálásához nem rendelkeztek kellô szállítási eszközökkel, így az NKVD kivégezte ôket. A börtönpincékben és udvarokon, a környezô erdôkben és temetôkben egész sor provizórikus tömegsírt hagytak maguk után, több ezer legépfegyverezett vagy halálra kínzott áldozat földi maradványaival. A Wehrmacht benyomuló alakulatai legalább 22 kelet-galíciai településen tárták fel a volt NKVD-foglyok ilyen tömegsírjait.
Az ukránokat, akik a németekben a szovjet elnyomásnak véget vetô felszabadítót üdvözölték, most eltöltötte a fájdalom és a harag. S minthogy a valódi tettesek már rég elmenekültek, a megveszekedett tömeg a zsidókon állt bosszút. Azt vetették a szemükre, hogy bunrészesek az elkövetett gyilkosságokban, mert a megszállás alatt együttmuködtek a szovjetekkel.
Lembergben, ahol számos holttestet találtak négy börtönben is, köztük asszonyokat és gyermekeket, a lakosság Kelet-Galícia legnagyobb pogromját hajtotta végre. A Wehrmacht propagandistái nemcsak a szovjetek után maradt hullahegyeket, az áldozatok hozzátartozóinak gyászát vagy a német bevonulás feletti általános örömöt vették filmre, hanem az ukránok és a lengyelek leírhatatlan zsidóellenes haragját is. A „bolsevik zsidók" ellen elkövetett véres pogromokat elsôként a német filmhíradók örökítettek meg, a Fôkormányzóság területén is. (...)
A pogromok indítéka, úgy tunik, a sztálini buntényekben, az NKVD tömegmészárlásaiban, a börtönökben lekaszabolt tetemek minden képzeletet felülmúló látványában, végül pedig a gyászban és a gyulölettôl átfutött haragban keresendô. De hisz nem a zsidók - a pogromok áldozatai - követték el a tömeggyilkosságokat. Akkor hát a ,,judeobolsevik bunözôk" ellen irányuló pogromok a rituális gyilkosság vádjának modern változatát jelentették volna?
És természetesen sok minden szól amellett, hogy az 1941-es kelet-galíciai pogromok nem is oly spontán módon robbantak ki, mint tunhet. A városi pogromok felét nem elôzte meg semmiféle korábbi NKVD-s buntény, míg a falvakban egyáltalán nincs nyoma semmi effélének. Az is nyilvánvaló volt, hogy az igazi tettesek elmenekültek. Egészen jelentéktelen számban - így például az ukrajnai Zsitomirban - ítélkeztek tényleges vagy feltételezhetô tettesek felett.
A német és az ukrán propaganda azt ugyancsak elhallgatta, hogy az NKVD áldozatai között számos zsidó volt, köztük aktív cionisták. (...) A német megszállás elsô hónapjaiban a zsidók nagy részét úgy megfélemlítette a váratlan terrorhullám, hogy a szervezett ellenállás szóba sem jöhetett. A Szovjetunióban a Harmadik Birodalommal kötött szövetség 21 hónapja alatt egyáltalán nem beszéltek azokról a gaztettekrôl, amelyek a németek megszállta lengyel területeken történtek. A zaklatásokról, a kituzött „zsidócsillagokról" vagy a Dávid-csillagos karszalagokról, a gettókról és a kivégzésekrôl csak a Fôkormányzóságból ide menekülôktôl vagy egy-egy levélbôl lehetett valamit megtudni. A szovjet terrort megtapasztalva, a zsidók úgy érezték, hogy a nácik „zsidópolitikája" nem különbözik sokban a szovjetekétôl. (...)
A túlélésért folytatott harcnak mindemellett valamiféle drámai menete mégiscsak kellett hogy legyen: amikor a nácik szándékait illetôen szertefoszlottak a kétségek, emberek ezrei menekültek az erdôbe, jégben, hóban és hidegben próbálták megóvni családjuk életét, csatlakoztak a partizánegységekhez. 1942-43-ban csaknem valamennyi gettóban kitört a felkelés. Az ukrajnai Kolomijában és Sztanyiszlavban a hitleristák kénytelenek voltak felgyújtani az egész gettót, hogy megadásra bírják lakóit. A drohobicsi és boriszlavi gettó felszámolásáért folytatott harc több mint egy hónapig tartott, Brodiban és Bucsacsban pedig több napig.
A zsidók számára nemcsak a fegyverek hiánya jelentett problémát, hanem keresztény szomszédaik antiszemita beállítottsága is. Még a pénz sem segített: azt gyakran elfogadták, majd mégis cserbenhagyták a zsidókat. Különösen drámainak bizonyult a lembergi gettóból szökött ellenállócsoport sorsa. Jankiel Sudrich jiddis költô vezetésével a csoport tagjai hosszú heteken át gyujtötték a fegyvereket és készültek az erdei partizánharcra. Végre találtak két keresztényt, aki húszezer zlotyért elvezette ôket a Brodi környéki erdôbe, s csak ott, Brodiban, a sikeres menekülés után döbbentek rá, hogy elárulták ôket: az SS az egész csoportot lemészárolta.
Az erdô nem nyújtott biztonságot. A többségében városi zsidóság számára az erdei túlélés eleve groteszk ötletnek tunt, annál is inkább, mert az erdô a lengyel és ukrán ellenállócsoportok táborhelye volt, s részükrôl a zsidók semmi jóra nem számíthattak. Jó példa Grot-Rowecki tábornok 1941. szeptember 25-én leadott távirata. A Hazai Hadsereg parancsnoka a londoni emigráns lengyel kormánynak címzett üzenetében, három hónappal a „Barbarossa" akció megkezdése után, vagyis az elsô nagyobb kelet-galíciai pogromhullám idején így fogalmazott: „Jelentem, a Kormány és a Nemzeti Tanács tagjainak összes, a lengyelországi zsidókat érintô nyilatkozata és lépése vidéken a lehetô legrosszabb hatást éri el, és a Kormány ellendrukkereinek vagy ellenségeinek a malmára hajtja a vizet. Így volt ez a »Zsidóság Napjá«-val, Schwarcbart beszédével, Liberman kinevezésével és a zsidó újév alkalmából küldött jókívánságokkal is. Kérem, tekintsék ténynek, hogy az ország többsége antiszemita beállítottságú. Ráadásul ebben a szocialisták sem kivételek."
1941-ben a zsidók keresztény oldalról alapvetôen nem számíthattak segítségre. Ha sikerült itt-ott megelôzni egy pogromot, az többnyire a Wehrmacht támogatására bevonult magyar hadtesteknek köszönhetô. A magyarok szigorúan felléptek az ukrán milícia részérôl megnyilvánuló minden zsidóellenes terrorkísérlettel szemben. Egyik-másik településen, mint Kolomija környékén és a niezwiskói körzetben, még a magyar harci egységek megérkezése elôtt sor került pogromokra. Ezzel szemben a magyaroknak az általuk elfoglalt Sztanyiszlavban sikerült lefegyverezniük a pogromra készülô milíciát.
Száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre a német megszállás alatt Andrej Septickij lembergi érsek, a görög katolikus egyház metropolitája. Bár 1941-ben még hálálkodott a hitleri csapatok bevonulásáért a Szovjetunióba, áldását adva a németbarát Sztecskij-kormánynak, hamarosan rá kellett jönnie, hogy Hitler úgysem engedélyezi a független Ukrajna létrejöttét. A zsidópogromok és a kivégzések oly mélyen felkavarták, hogy számos pásztorlevelet tett közzé, figyelmeztetve híveit a „ne ölj!" parancsára. Septickij metropolita utasította a kolostorokat, hogy nyújtsanak a zsidóknak segítséget. A pogromok idején maga is a házába fogadott néhány zsidót, köztük egy lembergi rabbit. Hosszú levélben számolt be a pápának a mindennapos utcai gyilkosságokról, és óva intett az erkölcsi elvetemültségtôl. Himmlernek is küldött egy tiltakozólevelet. Adam Ronikiert, a lengyel Ellenállói Fôtanács elnökét megpróbálta meggyôzni, hogy közös kiáltvánnyal forduljanak a lengyelekhez és az ukránokhoz, amelyet rajta kívül Sapieha krakkói érsek és Wincenty Witos volt parasztpárti miniszterelnök is aláírna. Az indítványt a lengyelek elutasították. (...)

(Tygodnik Powszechny, 2001. március 11.)

Jerzy Robert Nowak
Zsidó kollaboránsok

A Glos elôzô számában már beszámoltam egy kis lengyel falu barbár megsemmisítésérôl és összes lakójának (kb. 300 fô) legyilkolásáról, ami 1944 áprilisában elsôsorban zsidókból álló szovjet partizánegységek nevéhez fuzôdik. Ez a vérfürdô megtorlás volt, amiért a parasztok, a falu meg-megismétlôdô kirablása miatt, megszervezték önvédelmüket. A koniuchei mészárlás célja csakis a többi lengyel falu megfélemlítése lehetett, hogy azok meg se próbálkozzanak hasonló önvédelemmel. Elsôsorban az Egyesült Államokban megjelent zsidó könyveket idéztem, amelyeknek szerzôi nyíltan dicsekedtek a lengyel parasztok lemészárlásával. Ennek kapcsán feltettem a kérdést, miért nem rendelte el mind ez ideig a nyomozást Leon Kieres, a Nemzeti Emlékezet Intézetének elnöke a koniuchei lengyelek szörnyu lemészárlása ügyében. (...)
Hogy tudatosítsam az olvasóban, milyen hamis úton-módon igyekszik Gross kimosni a keleti végeken élt zsidókat, s próbálja meg letagadni így is, úgy is jelentôs szerepüket a helyi szovjet adminisztrációban, szinte kizárólag az akkori idôk zsidó szemtanúinak vallomásaira hagyatkozom. Henryk Reiss például így emlékszik az 1939-1941 közti idôszakra, vagyis a szovjet hatalom elsô éveire Lembergben: „Akkoriban Lembergben jevrejnek lenni könnyebbséget jelentett.
A szovjet hatóságok nem bíztak a lengyelekben. Nem bíztak az ukránokban sem, akik független Ukrajnáról álmodoztak, s nem szovjet tagállamról. Maradtak hát a zsidók. Csupán ôk üdvözölték virággal a Vörös Hadsereget, akár a megváltót.
A londoni emigráns lengyel kormány felhívást tett közzé, hogy senki ne muködjön együtt a szovjet megszállókkal.
A lengyelek, legalábbis eleinte, még munkát sem vállaltak. Vártak. A zsidók nem tudtak vagy nem akartak várni. Könnyen lehetett státushoz jutni. Ráadásul a zsidóknak felettébb könnyen (...) Egyesülésünk hivatalnokai kilencvenkilenc százalékban zsidók voltak. Hasonló volt a helyzet minden más lembergi egyesülésben vagy termelôszövetkezetben, amelyek fôleg az ipar, a termelés és a kereskedelem terén muködtek. Csodálhatjuk-e, ha a lengyelek, akik igyekeztek nem együttmuködni az oroszokkal, hisz a londoni lengyel kormány is ezt várta tôlük, a zsidókat kollaboránsnak, bolsevik ügynöknek tekintették?" (Henryk Reiss: Egy lengyel zsidó emlékei, Varsó, 1993, 41. o.). Eugeniusz Rozenblat, belorusz zsidó történész írja egy helyütt, hogy „a zsidó népesség jelentôs rétegei kihasználták a lengyel értelmiség eltunését és a gazdasági-közigazgatási apparátus hanyatlását. A zsidó értelmiség és félértelmiség tömegesen beözönlött az ekkor támadt urbe, elfoglalva a pozíciókat az új állami apparátusban". Hogy amikor a zsidó „nép bevonult a belvárosba", mit jelentett a zsidó tömeg e felemelkedése, arról jól tanúskodnak a Rozenblat idézte adatok. Nos, 1941 januárjában a pin´ski járásban a különféle állásokra pályázók 25,3 százaléka zsidó volt, a különféle járási szervezetekben és intézményekben pedig hozzávetôlegesen az állomány fele (49,5 százalék).
A slonimski körzetben az összes állásra pályázók 43 százaléka zsidó, 43,5 százaléka belorusz, 10,4 százaléka lengyel.
A helységek egy részében bizonyos foglalkozási ágakban szinte csak zsidók töltöttek be pozíciókat. A pin´ski járásban például az orvosok 64,7 százaléka, a könyvelôk, a számfejtôk és a tervfelelôsök 49,2 százaléka zsidó volt. Rozenblat azt írja, hogy a zsidó szakemberek elônyben részesítése több helyütt éles konfliktusokhoz vezetett. Így például Baranowiczében a nem zsidó orvosok panaszt tettek, hogy a helyi kórházban csak a zsidó orvosok maradhattak meg, a nem zsidó orvosi munkaerôt a városban más területre irányították, vagy pedig kiküldték vidékre. Néha súlyos konfliktusokra adott okot a vezetô posztokra gyorsan befészkelôdô zsidók szakmai hozzá nem értése. Így például a Párizsi Kommünrôl elnevezett termelôszövetkezet frissen kinevezett elnöke alig egy hónap leforgása alatt felkavarta és maga ellen fordította a kolhoztagokat. Rozenblat szerint a zsidó elnök goromba modorával, az anyagi javak habzsolásával és a helyi zsidók nyílt protezsálásával vált ellenszenvessé. Amikor a körzeti pártbizottság elmozdította posztjáról, szükségesnek tartották a határozatban hangsúlyozni, hogy az elnök ténykedésével nemzetiségi gyulölködést szított a tagok körében. (...)
Itt, a Glos hasábjain közölt cikksorozatomban J. T. Gross válogatott rágalmainak és hazugságainak széles köru megvitatására törekedtem. Ha azonban a Glos tisztelt olvasói meg kívánnak ismerkedni Gross hazugságainak és ferdítéseinek teljes, ezerszínu skálával, felhívom a figyelmet a Niedzielában közölt, J. T. Gross száz hazugsága címu cikksorozatomra. Ott többek közt arról írok, hogyan hamisítja meg Gross a lengyel-zsidó viszony történelmi fejezeteit, azzal a ráfogással, hogy Helmickij ideje óta, amely ugyebár a „Soah elôképe" volt, azaz az elsô zsidóellenes népítélettôl a lengyel vidéken újra meg újra az erôszak paroxizmusaival adott hírt magáról „a készség minden idegen elem elpusztítására". E tételével, amely merô rágalom, Gross a Helmickij zászlaja alatt tömörülô kozákok és ukránok vérengzését is a lengyel parasztoknak tulajdonítja. Szemügyre veszem továbbá azon szélsôséges koholmányait is, amelyeket a lengyel katolicizmusnak címez, a „sötét klérust", Stanislaw Lukomski lomz·ai püspököt stb. vádolva szellemi sugalmazással.

(Tygodnik Glos, 2000. március 3.)

A tanúk
Marek Edelmannal beszélget Katarzyna Jankowska és Piotr Mucharski

(...)

Ön már jó ideje tudott a jedwabnei tömeggyilkosságról, amelyet a háború alatt lengyelek követtek el zsidó szomszédaik ellen. A történészek, a publicisták keresik a mentséget a történtekre. Emlékeztetnek rá, hogy a zsidók elôzôleg együttmuködtek az NKVD-vel, eltunôdnek rajta, hogy talán német katonák is részt vettek a pogromban, hogy ez az egész német provokáció volt. Lát-e ön bármiféle enyhítô körülményt?
Elôször is, nem egyedülálló esetrôl van szó. Jedwabnéban ölték meg a legtöbb embert, de annak, hogy nyolc vagy éppen ezer embert gyilkoltak meg, nincs semmi jelentôsége. A kettô egy és ugyanaz. A Jedwabne körül kirobbant vita eleve téves. Azt mondják, egy német Varsóban kitalálta, hogy az a legegyszerubb, ha a zsidókat a lengyelek kezével nyírják ki. Tegyük fel, hogy így igaz. De ezzel még nincs vége. Egy egész várost sikerült ugyanis mozgósítani a buntényhez. Hiszen amit néhány történész állít, hogy két huligán legyilkolt 1400 vagy 1600 embert, valótlanság. A publicistákat gondolkodóba ejti, hogy miért nem a zsidók, akik többségben voltak Jedwabnéban, ölték meg amazokat. Én meg eközben eltunôdöm, hogy akik a varsói felkelés bukása után elhagyták a várost, miért nem ölték meg azt a két németet, akik Pruszkówba vitték vagy az auschwitzi haláltáborba deportálták ôket.
Ne feledjük, hogy ilyen esetek nemcsak Jedwabnéban fordultak elô. A környezô falvakban ugyanez folyt, csak kisebb méretekben. Pogromok voltak Przedbórzban, ahol mindenki elpusztult, aki visszatért a munkatáborokból. Bevagonírozások is voltak. Volt még pogrom Krakkóban, Kielcében, Radomban és sok más városban is.
Azt jelenti ez, hogy van valami az emberben, ami ölésre ösztönzi. A németek az emberi élet megvetésére tanítottak. A háború elôtt Lengyelországban hatalmas méreteket öltött az antiszemitizmus, de senkit nem gyilkoltak meg. Csak a hitlerista propaganda tudta elérni, hogy a zsidókat többé ne embereknek tekintsék, hanem tetveknek, patkányoknak, akiket egyszeruen el lehet pusztítani. És ez folyt. Hiszen még ma is képesek azt üvöltözni, mintha nem tértek volna észhez, hogy „zsidók a gázba".

Jedwabne nemcsak történelmi tény. Olyan kérdés, amellyel ma kell megbirkóznunk. Tudjuk, hogy minden buntényért az a felelôs, aki elkövette. De nem vagyunk-e mi, lengyelek, e társadalom, e nemzet tagjai is valamiképp felelôsek?
Nehéz lenne megmondanom, hogy felelôsek-e. Egyet tudok, létezik olyasmi, hogy kollektív emlékezet. Ha tudom, hogy a bácsikám, a barátom, az unokatestvérem ilyesféle dolgot követett el, aligha fogom jól érezni magam. Ez a dolog lényege. Még ha azt állítja is valaki, hogy ô jól érzi magát, az sem igaz.
Éveken át senki nem beszélt Jedwabnéról.
Ennek semmi jelentôsége. Nemrég, az egyik vita után, amely errôl folyt, odajött hozzám egy 19 éves, történelem szakos egyetemista lány, és azt mondta: Edelman úr, én egész életemben illegalitásban voltam. Kislány koromban, amikor még a homokozóban játszottam, azt mondta az apám: soha senkinek ne valld be, hogy Jedwabnéból származol. Ne beszélj róla. - Egy jedwabnei születésu lengyel lány, aki egész életében bujkált.
Milyen hatással lesz a jedwabnei kérdés a lengyel-zsidó viszonyra? Megváltoznak-e a lengyelek és a zsidók emlékei arról a korról?
Nehéz megmondani. Az ember nem akar tudni arról, hogy buntényt követett el, vagy hogy egy bunténynek tanúja volt. Nem mindenki volt gyilkos abban a városban. Egy részük csak a függöny mögül leskelôdött. Egy fiú azt mondja: mindent láttam az erkélyrôl.
Ma sokan szóvá teszik, hogy csak a Jedwabnéban lemészárolt 1400 áldozatról beszélünk, és szó sem esik azokról a környékbeli falvakról, ahol húsznál is több üldözöttet mentettek meg. Az emberek jobb szeretnék csak ez utóbbit hallani, mert ez érdem.

Biztos, hogy nem kellene errôl is beszélni? Nem azért, hogy elkendôzzük a rosszat, hanem mert oly ritka a jó?
Miért, errôl senki sem beszél? Olvassák csak el Wladyslaw Bartoszewski Ô az én hazámból való címu könyvét. Ötszáz oldalon alig öt-hat rendôrspiclit említ, holott tudjuk, hogy százával voltak.
Jan Tomasz Gross a könyvében a bestialitás elképesztô példáit említi. Egy tizenhat éves lánynak levágják a fejét, és rugdalják, akár egy labdát. Ezt a képet nem lehet elfelejteni.
Ilyen az ember.
Ilyen gonosz?
Ne legyenek naivak.

(Tygodnik Powszechny, 2001. március 26.)

Marek Edelman (1922) lódz·i kardiológus professzor, a varsói gettófelkelés egyik vezéregyénisége és egyetlen életben maradt tanúja, a nyolcvanas években ismert ellenzéki személyiség. A jelen szöveg részlet abból az interjúból, amely a TVP, a lengyel állami televízió számára készült.

A MEGBÉKÉLÉS JELKÉPE
Michael Schudrich, Varsó és lódzi rabbija nyilatkozik a Lengyel Katolikus Hírügynökségnek

(...)

Lengyelország prímása, az ön levelére válaszolva, arról tájékoztat, hogy közös imát tervez önnel a jedwabnei vérengzés hatvanadik évfordulója alkalmából. A zsidók számára mi a lelki jelentése egy ilyen aktusnak, amelyben az ártatlanul kiontott vér bune miatt Istenhez könyörgünk?
A zsidó tradícióban természetes dolog, hogy valamelyik rokonunk vagy hittársunk halálának évfordulóján imádkozunk érte azon a helyen, ahol el van temetve. Ha Jedwabnéról van szó,  tudjuk, hol vannak elhantolva a tragédia áldozatai, és nekem, a rabbinak természetes lenne, hogy ezen a helyen imádkozzunk. Nyitott vagyok azonban más ajánlatokra is, bár a halottak leszármazottai érthetôen rokonaik sírjánál szeretnének találkozni és egyesülni a gyászban.
Hogyan képzeli egy ilyen közös ima lefolyását?
Nekünk, zsidóknak megvan a hagyományos imánk, amit a halottainkért mondunk el, ezt együtt imádkozhatja velünk minden jóakaratú ember, aki hajlandó egyesülni velünk a gyászban.  A zsidóknak és a keresztényeknek közös tradíciója van, többek között a Zsoltárok könyve. Természetes, ha valaki, aki nem zsidó, de részt kíván venni az imáinkban, az elmond, mondjuk, egy halotti zsoltárt. (...) Számomra az a legfontosabb, hogy együtt fogunk emlékezni e tragédiára. Ez az alkalom nem arra való, hogy bárki bármit elszámolni vagy felemlegetni akarjon, hogy ki mit csinált. Ha együtt imádkozunk, az azt jelenti, hogy egyesülünk a gyászban. (...)
Nem aggódik-e amiatt, hogy éppen e szerintünk nem túl pontos Gross-könyv alapján alkot majd az amerikai közvélemény fogalmat a második világháború alatti lengyel-zsidó viszonyról?
A lengyelek számára annál, hogy mit mondanak majd errôl a tragédiáról Amerikában, sokkal fontosabb kellene legyen az, hogy mit mondanak ôk maguk Istennek, és milyen lesz a viszonyuk Jedwabnéhoz. Ha az egyik fél azt érzi, hogy a másik el akarja tussolni az igazságot, az nem jó. Ha az ember egybôl elmondja az igazat és bocsánatot kér, az erkölcsi szempontból mindig jobb. Nincs itt mit eltussolni. Hisz úgysem tudjuk megváltoztatni azt, ami hatvan évvel ezelôtt történt. Azt viszont megváltoztathatjuk, ami ma történik. A bocsánatkérés erkölcsi parancs, ez formálja Istenhez való viszonyunkat, és ez a viszony a legfontosabb. A bocsánatkérésnek, noha erkölcsi dimenzióban történik, igen nagy a gyakorlati jelentôsége a zsidók és lengyelek kapcsolatában.
Természetesen, tisztában vagyok azzal, hogy mi az a valóság, amiben élünk, és az amerikaiak Jedwabne-képével adódhatnak problémák. De biztosan bejárja a hír az egész világot, ha a prímás, a köztársasági elnök és a miniszterelnök bocsánatot kérnek. Ez az újdonság erejével hat, és erre mindenki felfigyel. A világ azt mondja majd: Jedwabne megtörtént, de a lengyelek bocsánatot kértek. (...)

A prímásnak írott levelében az áll, hogy Jedwabnéban mózesi vallású lengyel állampolgárok pusztultak el, miközben a vérengzés áldozatainak jelentôs részét nem hithu zsidók alkották - egy részük például kommunista szervezetekhez tartozott.  A holokauszt fogalma a nem hívô zsidókat is magában foglalja?
Számunkra a zsidó mindig zsidó. Ez le van írva a Talmudban. Még ha a zsidó bunt követ el, elpártol a hitétôl, akkor is zsidó, jóban és rosszban, még akkor is, hogy ha magáról másképp gondolkodik.
Ön már majdnem kilenc éve lakik Lengyelországban.
Az antiszemitizmus, amit sok zsidó a lengyeleknek felhánytorgat, mennyire jellemzô vonása a lengyel társadalomnak?
A lengyel antiszemitizmussal se nem olyan rossz a helyzet, ahogy a zsidók mondják, se nem olyan jó, ahogy a lengyelek gondolják. Az igazság középütt van.  Számomra a problémát nem az antiszemiták jelentik, hanem azok az emberek, akik hallgatnak, amikor antiszemita megmozdulásokra kerül sor.
A pápa azt mondja: vegyétek tudomásul, hogy az antiszemitizmus bun, ne hallgassatok az ilyen helyzetekben.  Képzeljük el, hogy valaki egy társaságban náci viccet mesél; ilyenkor muszáj reagálni, muszáj kinyitni a szánkat: ezt én nem akarom hallani, ez sérti a fülemet. A jó emberek túl sokszor hallgatnak.
Valóban, a zsidók sokszor azt mondják, hogy a lengyelek antiszemiták, de ez egy bizonyos pszichológiai mechanizmusból ered. Ha egymás után két ember - az egyik jó barát, a másik idegen - megtámad és megver, nem arra fogsz emlékezni, amit az idegen tett veled, hanem arra, amit a jó barát. Attól fog fájni a szíved, hogy olyasvalaki bántott, akit jól ismertél. A háború elôtt a zsidók és lengyelek nagyon közeli viszonyban voltak egymással, és talán innen ered ez a hatalmas sajnálkozás amiatt, hogy a lengyel társadalom egy része a háború alatt úgy viselkedett, ahogy. A zsidók a barátaikra neheztelnek, akik mellett ezer évig éltek.

Vitathatatlan, hogy a jedwabnei vérengzés azt a parancsot állítja elénk, lengyelek elé, hogy kérjünk bocsánatot a zsidóktól az elkövetett gyilkosságokért.
A lengyel társadalomban azonban nagy sérelem él néhány zsidó származású emberrel szemben, akik elôbb 1939-41 között együttmuködtek az oroszokkal a lengyelek megsemmisítésében, majd 1945 és 1953 között, a kommunizmus térhódítása idején játszottak szégyenteljes szerepet. Lehet, hogy e sérelmek magas hôfoka is abból a mechanizmusból ered, amelyet ön említett az imént: hogy a hozzánk közel állóktól a rossz jobban fáj, mint az idegentôl, és ezért jobban is emlékszünk rá. Nem gondolja-e, hogy a zsidóknak bocsánatot kéne kérniük a lengyelektôl elôdeik buneiért?
Az embernek minden elkövetett bunért bocsánatot kell kérnie, ez kötelességük a zsidóknak is. Észre kell vennünk, hogy nemcsak áldozatok voltunk, de akadtak köztünk rossz emberek, akik ártottak másoknak. Ma a zsidóknak is jobban rá kell nyitniuk a szemüket a saját történelmükre, az utóbbi néhány évtizedre. A magam részérôl örülök, hogy jelenleg Lengyelországban élek, egy olyan nemzet tagjai között, akik készek keresni az igazságot, akik készek felelôsséget vállalni ezért a tragédiáért, készek bocsánatot kérni.
(Rzeczpospolita, 2001. március 15.)
Kriston Wojtek fordítása

A beszélgetést készítette: Bogumil Lozin´ski és Alina Petrowa-Wasilewicz

A VÁROST MEGSZÁLLTA A SÁTÁN
Stanislaw Przechodzkit kérdezi Anna Bikont

A Ne tessék idejönni többé címu riportom után, amely a megfélemlített Jedwabnéról szólt, ön úgy döntött, hogy nevesítve mesél arról, ami 1941. július 10-én a városban történt.
Ha most a gyilkosok védelmére kelünk azzal, hogy meghamisítjuk a tényeket, mi is bunrészesek leszünk. (...) Jedwabnéban születtem 1955-ben, s 1984-ig ott laktam. Az olyan viták, hogy hány ember fér el egy pajtában, értelmetlenek. Az a gyilkosságsorozat egész Jedwabnéban folyt, szinte minden utcában, minden udvaron. Csak a lakosság egy része vett benne részt, talán néhány tucatnyian. Többen érkeztek a szomszédos falvakból: Kossakból, Janczewbôl, Kubrzanból. És mi zajlott július 10-én a tóparton? Ott suru gabonatáblák húzódtak, jöttek, átkutatták, és ha zsidót találtak, vízbe fojtották. A kutakba is fojtottak zsidókat. Meggyilkolták azokat a zsidókat, akik a Lenin-szobrot cipelték. Nem tömegmészárlás folyt, név szerinti gyilkosságok sora követte egymást, lehet tudni, ki kit ölt meg. Nem alattomos gyilkosságok zajlottak, minden fényes nappal történt. „Ha a mezôn elkapták a zsidaját, azt ott el is kaparták"- így mesélik ma is Jedwabnéban. Még parázslott a pajta, amikor a lakosság egy része rávetette magát a zsidók hátrahagyott vagyonára. Mi lehetett annak az asszonynak a lelkében, aki elemelte a még meleg dunyhát, vagy kiráncigálta a szekrénybôl a szomszéd szegényes ruháit? Most azt mondják, hogy a németek fogták és elszállították a holmit. Azokat a rongyokat, azt a néhány cserepet? A németek antikokat és bundákat vittek el varsói ügyvédek és iparosok otthonából.
A szülei meséltek önnek errôl?
Van egy fényképem édesanyámról, amikor hetedikes. Megmutatta rajta a zsidó osztálytársait, és ilyeneket fuzött hozzá: „Ezt elégették, ezt elégették, ez meg elvágott torokkal végezte." Amikor megpillantotta a halálmenetet, amely a Sadowa utcán haladt, akkor fogta a nôvéremet, és elmenekült Lomz·a felé. Még két nappal a halála elôtt is emlegette azt a szörnyu halálsikolyt, pedig akkor már a nôvéremmel két kilométerre voltak a pajtától.
A családom mindig jól megvolt a zsidókkal. Anyám rossz érzéssel emlékezett a háború elôtti idôkre, amikor sábesz napján a lengyel ifjak csoportokba verôdve, a kezükben harmóniummal felkeresték a zsidó házakat, hogy megzavarják az ünnepüket, elvették tôlük a sábeszdeklijüket, és csak egy zloty fejében adták vissza. Például a Laudan´skiék, azok is ezt csinálták. A pogrom napján viszont a lengyel házakat keresték fel, s így szóltak: „Gyere velünk! Vagy velünk vagy, vagy ellenünk!" Az ô szerepüket a július 10-én történt eseményekben az egész város ismerte.

Hol voltak a szülei a gyilkosság napján?
Évekig a Rynek, azaz a Fôtér mellett laktunk az egyik házban, a Przechodzkiak a XIX. század közepétôl itt laktak.
A szüleimnek éttermük és boltjuk volt az épületben. Apám a kertben bújt el, majd a nagyanyám padlásán. Hangsúlyozom, a lengyelek elôl bújt el, nem akarta, hogy kikergessék zsidót ölni. (...)
Jan Gross professzor utal rá, hogy egy nappal korábban, július 9-én, vagyis vásárnap, az embereket értesítették, hogy másnap zsidóellenes akció lesz. Ez nem pontos. Abból, amit hallottam, 9-én már nem volt vásár, mert már második napja a Rynek tele volt zsidókkal, akiknek kiadták, hogy hozzák rendbe a teret. A szüleim, akik ott laktak a Ryneknél, ezt pontosan látták.
Anyám halála elôtt elmesélte, hogy három napig tartották ôket ott, a téren, tépkedték a füvet, azt ették, nagyon szomjasak voltak, de nem volt szabad vizet adni nekik. Július 8-án kergették ki ôket a Rynekre, a radzilówi zsidóégetés után. Nem tudom, hogy éjszakára hazaengedték-e ôket. Ez a két nap, nem tudni, miért, elsikkadt az események leírásakor, e szörnyu kínszenvedésre nem derült még fény.

Hogy lehet élni, ha az ember ilyesmit tud a szomszédairól?
Én fokozatosan tettem szert erre a tudásra, sok mindenrôl csak a hetvenes években értesültem, amikor magam kezdtem kérdezôsködni a korabeli szemtanúktól. Beszéltem többek között Karolak polgármester egykori helyettesével, Eugeniusz S´liweckivel. Ô megerôsítette, hogy Karolak egyezséget kötött a németekkel, hogy a város egyedül oldja meg a zsidókérdést.
Mindig reméltem, hogy fény derül erre a gyilkosságra. De nem sejtettem, hogy ekkora méreteket ölt az ügy, hogy politikai játszmává válik, s fôleg, hogy a nacionalista csoportok számára valóságos hajtómotor lesz belôle. Közben valahol elveszett az áldozatok problémája. Leon Dziecic, akit kényszerítettek a holttestek elásására, mesélte, hogy a megégett tetemek úgy össze voltak fonódva, akár a gyökerek, nem lehetett ôket szétválasztani. Hiszen anyák gyermekeikkel pusztultak el, egymáshoz bújva. Errôl nem beszélnek. Ez nem terheli senki lelkiismeretét, mert ott nem emberek haltak meg, csak zsidók. Ráadásul áruló zsidók, akik feljelentették a lengyeleket az NKVD-nél. Soha nem hallottam arról, hogy bárkit a zsidók miatt Szibériába hurcoltak volna. Jedwabnéban sokkal gyakoribb volt a lengyel feljelentô.
A drasztikus jeleneteket odahaza nem mesélték el nekem. Csak késôbb, 1980 után, amikor munkába álltam Lomz·ában a Megyei Hivatalnál, ott hallottam ezekrôl. Volt egy alkalmazott, aki korábban tanár volt Jedwabnéban, ô mesélt Kobrzynieckirôl, aki a pajtához vezényelt áldozatok közül kiválasztott egyeseket, és elvágta a torkukat. Egy másik ismerôsöm mesélte, hogy amikor július 10-én be akart lépni az árnyékszékére, látja, hogy ott egy zsidó átvágott torokkal, még élt és hörgött. Akkoriban minden árnyékszék kint volt a szabadban. A fô gyilkolóeszköz a szurony volt.

Az 1949-es per során a tanúk elôször részletesen beszámoltak arról, hogy mi történt július 10-én a kisvárosban, majd a tárgyaláson visszavonták vallomásaikat.
Említették nekem a pert, azt, hogy a tanúk mennyire meg voltak félemlítve. Fenyegették ôket, hogy ha nem vonják
vissza a vallomásukat, könnyen a koporsóban nézegethetik magukat. A Biztonsági Hivatal Lomz·ában volt, messze, a szomszédok pedig közel. Ôk senkitôl nem féltek úgy, mint a szomszédjaiktól. Ha egy ilyen tanú a vallomástétel után hazament, reggel még fel akart ébredni. Mert mi folyt a háború után? Rengeteg orvgyilkosság, családi leszámolások, egy részük a zsidó hagyaték miatt. Ma is a félelem szelleme uralkodik Jedwabnéban. A leginkább az mutatja, miféle vérengzés folyt itt, hogy hatvan év után még mindig a félelem az úr. Ezért is van, hogy a tanúk egy része nem nyújt információt a Nemzeti Emlékezet Intézetének, vagy hamisan tanúskodik. Gondolom, akik megfélemlítik a tanúkat, nem véletlenül teszik, tisztában vannak a jogi következményekkel. (...)
Figyelmesen olvasom a Jedwabnéról szóló cikkeket, és csodálkozva veszem észre, hogy ez alatt az egy év alatt mennyire megváltoztak a tanúvallomások. Összehasonlítom, amit valaha mondtak, meg amit ma mondanak, mondjuk Malgorzata Rutkowskának, a Nasz Dziennik riporterének. Janina Biedrzycka, Bronislaw S´leszyn´skinek, a pajta tulajdonosának lánya, így mesél a Nasz Dziennikben: „Jött az az álpolgármester Karolak, egy némettel, és azt mondta, hogy adjuk oda a pajta kulcsait. Apám nem kelt fel, erre anyámnak mondta, hogy adja oda a kulcsokat. Késôbb elmentem anyámmal, hogy megnézzük, mit akarnak a pajtával csinálni. Egy nagy fa alatt álltunk meg, a gabona derékig eltakart bennünket. Elôször kinyitották a nagy lakatot, azzal a kulccsal, amit a kovács készített, utána a kapuszárnyakat, majd elkezdték kihordani a szerszámokat. Egyik oldalon a civilek álltak, de hogy pontosan kik, azt messzirôl nemigen láttuk. Mellettük meg a németek." Fél évvel ezelôtt, amikor Jedwabne körül nem volt még ilyen zaj, Janina Biedrzycka azt mondta egy újságírónak, hogy az apjával ment a pajtába berakni a cséplôgépet és a társzekeret (Gazeta Pomorska, 2000. augusztus 4.).
Ryszard Malczyn´ski azt mondja, a templomtoronyból látta, hogy a németek bekergetik a zsidókat a pajtába. De mit csinált Malczyn´ski úr ott, a toronyban? Azt állítja, hogy a pap kérte, hogy javítsa ki a cseréptetôt. Reggel 10 óra van, 1941. július 10., és a pap a tetôt javíttatja vele. Franciszek Karwowski ugyanebben a riportban azt állítja: „Július 10-én az apám reggel megtudta, hogy a németek aznap fogják elpusztítani a zsidókat a városban. Befogta hát a lovat, hogy visszaszerezze még a mérleget, amit kölcsönadott Kosackinek." Tehát Karwowski apja a pár kilométerre fekvô faluban tudta, hogy aznap legyilkolják a zsidókat, a pap meg nem tudta, és úgy gondolta, ez a legalkalmasabb idôpont a tetô kijavítására? A Rynekre kivezényelt zsidók már tele vannak sebekkel, már elkezdôdött a pogrom, Malczyn´ski meg odafönt nyugodtan javítja a tetôt?
Jadwiga Wa²sowska (...), aki akkor tizenéves volt, meséli, hogy az égetés utáni harmadik napon elment a pogrom helyszínére, és behatolt a pajta romjai közé: „Beléptem a szérube. A délnyugati kiszögellésben valóságos testpiramis, egészen a plafonig." Ô, a fiatal lány, elment a pajtába, már a zsidók pusztulása után? Ilyen rendkívüli pszichikai erôvel rendelkezett, hogy saját akaratából oda mert menni? Leon Dziedzic, akit kényszerítettek, hogy odamenjen, meséli, hogy amikor eltakarították a holttesteket, mindegyikük vagy húszszor hányt. Vajon az a lány minek ment oda? Csak nem, mint jó páran Jedwabne lakosai közül, rabolni?
És ezek azok a tanúk, akik azt állítják, hogy a vérengzést a németek követték el! A forgatókönyv megismétlôdik. Megérkezik a Niedziela vagy a Nasz Dziennik újságírója, jelentkezik Jedwabnéban az ismert tekintélynél. Ez a személy pedig mindig ugyanazokat az embereket hívja össze.

Miért gyilkoltak ilyen kegyetlen módon lengyel állampolgárok zsidó származású lengyel állampolgárokat Jedwabnéban?
Elôször is a németek beleegyeztek. A lengyelek tudták, hogy a németek gyilkolják a zsidókat, és nem lesz semmi kifogásuk ellene, ha a lengyelek maguk irtják ki ôket.
Másodszor, ez a vidék a háború elôtt erôs nacionalista befolyás alatt állt, és számos zsidóellenes megmozdulás történt.
Harmadszor volt egy kicsi aktív csoport, amely készen állt a pogromra, Karolak polgármesterrel az élen. Ez a csoport kidolgozott egy tervet, és felbujtotta a többieket, ilyesféleképp: „Nézzétek, Radzilówban sikerült nekik, és letudták a dolgot." A németekkel muszáj volt megegyezniük. Talán ennek a csoportnak volt szüksége arra a három napra, hogy meggyôzôdjön róla, a többi lakos is készen áll-e.
Végül negyedszer, ezt a várost megszállta a sátán. Alighanem ilyen az emberi természet: ha az ember sok vért, sok fájdalmat, sok szenvedést lát maga körül, még rosszabbá válik. (...)

(Gazeta Wyborcza, 2001. április 5.)

Stanislaw Przechodzki a Közegészségügyi Centrum podlaski részlegének igazgatója Lomz·ában, korábban sok éven keresztül a Megyei Hivatal igazgatója volt Lomz·ában.

Jan Nowak-Jezioranski
Nyilatkozat

(...)

Sajnos, az a helyzet, hogy most nemcsak egész Lengyelország, hanem az egész világ szemtanúja lesz a hatvan esztendôvel ezelôtt történt tragédiának. A tömegmészárlást a németek az elsô perctôl filmre vették és fényképezték. Ami egyébként cáfolhatatlanul jelzi, hogy a vérengzést németek kezdeményezték. Gross könyve és a könyv körül támadt visszhang hatására jelenleg keresik a filmet a Propaganda-Amt, az SS és a Gestapo archívumaiban, amelyek Hitler bukásakor az amerikaiak kezébe jutottak, akik Ludwigsburgban helyezték el. A filmet tehát nagy valószínuséggel elôbb levetítik a világ televízióiban, mintsem Lengyelországban a nyomozás eredménnyel járna.
Mit tehetünk, hogy korlátozzuk e látványosság káros hatását? Égetô szükség lenne egy jelképes aktusra, mely kifejezné sajnálkozásunkat, és amely elégtétellel szolgálna a buntényért és a kegyetlenkedésért, amit honfitársaink elkövettek. Nem az a lényeg, hogy erre az ünnepi aktusra Jedwabnéban, Varsóban vagy máshol kerül sor. Az a lényeg, hogy megelôzze mind Gross könyvének amerikai megjelenését, mind pedig a film megtalálását és levetítését. És hogy a lengyel, valamint a külföldi média világgá kürtölje. Csak így leszünk képesek eredményesen és hitelt érdemlôen védelmünkbe venni Lengyelország jó hírét, és szembeszegülni a rágalommal, hogy a lengyelek Hitler buntársai voltak a vészkorszak gaztetteiben.
Ha megpróbáljuk igazolni a bunt, áthárítani a felelôsséget az áldozatokra, ha enyhítô körülményeket keresünk, akkor a világ szemében az egész nemzetet bunrészessé tesszük. Nekünk, lengyeleknek még az elôtt meg kell bélyegeznünk e tömegmészárlást, hogy a világ közvéleménye ezt megteszi.
(Gazeta Wyborcza, 2001. március 12.)
Pályi András fordítása

Jan Nowak-Jezioranski (1913) a német megszállás alatt összekötô a hazai ellenállás és a londoni emigráns kormány között, 1944-ben részt vesz a varsói felkelésben, 1945-tôl Londonban él, 1952-
76 között a SZER lengyel osztályának igazgatója, ezt követôen az Amerikai Lengyel Kongresszus vezetésének tagja. 1992-ben hazatért, Háború az éterben címmel adta ki emlékiratait.

Tomasz Strzembosz
Szomszédok: egy másik kép

Az alábbi cikk nem magyarázza el, mi történt Jedwabnéban 1941. július 10-én, csak egy sajátos forrás tartalmát vizsgálja. A Lomz*ában 1949-ben, a nyomozó tisztek, az ügyészek és a bíróság elôtt tett vallomásokra gondolok, és arra, hogyan kezeli ezeket a forrásokat Jan T. Gross professzor Szomszédok címu könyvében.

(...)

Ebbe a cikkbe nem suríthetek bele mindent, ami e sajátos dokumentumkezelés következménye. (...) De tehetek egy-két észrevételt, amely expressis verbis következik a Gross professzor által kulcsfontosságúnak tartott dokumentumokból.
A következôkrôl van szó:
- A jedwabnei zsidó származású lengyel állampolgárok meggyilkolásában bunrészességgel vádolt személyek száma.
Itt csak e kisváros lakóiról lesz szó, mert a gyilkosság nem jedwabnei résztvevôirôl túl általánosan, csak név nélkül tesznek említést a dokumentumok, így azonosíthatatlanok.
- A németek, azaz a csendôri alakulatok egyenruhás, illetve fegyveres tagjainak részvétele a gyilkosságban.

(...)

Tehát a németek voltak!
Hányan voltak? Nem tudjuk. Lehet, hogy igazat mond a jedwabnei csendôrôrs szakácsnôje, Julia Sokolowska, aki azt vallotta a per során, tizenhét éves korában: „A kritikus napon hatvannyolc gestapós volt a városban, mert ennyinek fôztem ebédet, a csendôrök pedig nagyon sokan voltak, több ôrsrôl érkeztek oda." (...)
A vallomások arról árulkodnak, hogy a németek kirángatták otthonukból a helybeli férfiakat, a piacra hajtották ôket, és a zsidókat „tereltették" velük.
Más, itt nem idézett vallomásokban szó esik csendôrökrôl és gestapósokról, akik a Temetô utcán „hajtják" a zsidókat S´leszyn´skiék pajtája felé. De sehol senki nem vall arról, milyen szerepet játszottak a pajta felgyújtásában. Egyébként, mint már írtam, ezt a pillanatot nagy ívben megkerülik a vallomások.
Csak egy tanú említ konkrét gyújtogatót - egy lengyelt (Józef Kobrzenickirôl van szó). De nehéz elképzelnünk, hogy a németek, akik mindvégig ellenôrzésük alatt tartották a gyilkosság elôkészületeit, végül a lengyelekre hagyták a végrehajtást. (...)

A bûntényben részt vevô lengyelek száma. (...)
Ha összegezzük az adatokat, (...) az következik belôlük, hogy (...) az 1941. július 10-i buncselekmény valamely fázisában huszonhárom személy vett részt a lengyel lakosság részérôl. Ez az adat elég valószínunek hangzik, mert hasonló számokat emlegetnek az eseményrôl beszámoló szemtanúk (többek között Stefan Boczkowski). Tehát nem a jedwabnei „társadalommal", hanem férfiak húsz-harminc fôs csoportjával van dolgunk. (...)
A július 10-i események e résztvevôi közül a fôbunös kétségkívül Marian Karolak kinevezett polgármester és Karol Bardon´ volt, aki gyakran lépett fel a németek oldalán, ha kényszert kellett gyakorolni a lakosságra.
E vallomásokban említenek párszor bizonyos azonosítatlan kamaszokat a környezô falvakból, meg néhány szájtátit, akik végignézték az eseményeket, és nyilván fogalmuk sem volt, azok milyen véget érnek. Ugyanez elmondható (...) a közvetlen (lengyel) résztvevôk többségérôl is.
Mindent összevetve, a döntô szerepet a németek - mint felbujtók, szervezôk és tettestársak - és húsz-harminc lengyel férfi játszotta, köztük olyanok is, akik kényszer hatása alatt tették, amit tettek. 1949-ben a bíróság az ítélet indoklásakor hangsúlyozta, hogy a vádlottak a német terror nyomására cselekedtek. S az sem lényegtelen, hogy sokan elszöktek, elrejtôztek a gabonatáblában vagy a házukban, és végül ott vannak az olyanok, akik - mint Józef Z·yluk - segítették a mészárlást túlélô honfitársaikat. Józef Z·ylukot arra kényszerítették, hogy a Jedwabne határában álló malomból vigyen a fôtérre két zsidót. Ô azonban elengedte ôket, ezzel megmentette az életüket. Egyikük - Zdrojewicznek hívták - túl is élte a háborút. Zofia Górska letartóztatott férje, Roman ügyében 1949. március 2-án kelt, a lomz*ai járásbíróságnak küldött levelében beszámol arról, hogy a Górski házaspár már a jedwabnei tömeggyilkosság után két zsidó származású szomszédot bújtatott a házában. (...)
Ez a kép teljesen más, mint amit Jan Gross professzor fest a könyvében. De mivel magyarázható ez a különbség? Nos, Jan Tomasz Gross figyelmen kívül hagyott harminc-negyven tanúvallomást. Különbözô személyek - tanúk, vádlottak stb. - beszámoltak a németek elkövetôi szerepérôl, s csak olyan vallomást idéz, amelyben a lengyelek részvételérôl van szó. A szerzô többek között Julia Sokolowska szakácsnô késôbb visszavont vallomásaira és Karol Bardon´ német csendôr írásos anyagaira építette gondolatmenetét. A halálra ítélt Bardon´ a kisváros lakóira próbálja hárítani a felelôsséget. Jan Gross professzor nem ismertette sehol a válogatás szempontjait. Nem adott magyarázatot arra, miért vesz figyelembe egyes dokumentumokat, másokat pedig miért nem.
Az a tény is figyelemre méltó, hogy a bíróság által ki sem hallgatott Szmul Wasersztajn beszámolóját és a vád tanúit, Abram Boruszczakot és Eljasz Gra²dowskit a per tényszeruen megcáfolta. Kiderült ugyanis a jedwabnei lakosok és Józef Gra²dowski zsidó származású lengyel állampolgár vallomásaiból, hogy Abram Boruszczak sosem lakott Jedwabnéban, Eljasz Gra²dowskit pedig lopás miatt elítélték és börtönbe zárták a szovjet hatóságok, és még 1940-ben a Szovjetunió belterületére szállították. Csak 1945-ben tért vissza Lengyelországba, tehát nem látott semmit. Ugyanez a Józef Gra²dowski mondta azt, hogy a gyilkosság napján egy lengyel segített rajta, akit nem ismer közelebbrôl. Neki köszönheti, hogy kiszabadult a németek kezei közül.
Mindhárom tanút olyan emberként kezelte a bíróság, aki hallott valamit, de nem tekinthetô közvetlen szemtanúnak. A Legfelsôbb Bírósághoz intézett megsemmisítési keresetben az elítéltek védôi felhívták a figyelmet arra a tényre, hogy Szmul Wasersztajnt nem hallgatták ki sem a Biztonsági Hivatal funkcionáriusai, sem az ügyészek, mint ahogy a bírósági eljárás során sem került sor a kihallgatására.
Válaszul e kifogásra a Legfelsôbb Bíróság megálapította, hogy ez komoly hiba volt, ugyanakkor a vizsgálat nem Wasersztajn, hanem a közvetlen tanúk beszámolóján alapult, így ez a mulasztás nem járt komolyabb következménnyel. Gross professzor pontosan Szmul Wasersztajntól vette könyve legdrasztikusabb részleteit. E tényeket, melyek olyan erôsen hatnak a képzeletre, egyetlen más forrás sem támasztja alá.
Az olvasóra hagyom, hogy kommentárt fuzzön a fentiekhez.

(Rzeczpospolita, 2001. március 31.)

Fenntartom állításaimat
Jan Tomasz Gross válaszol Pawel Wronski kérdéseire

Tomasz Strzembosz professzor a Rzeczpospolita hétvégi számában nyilvánosságra hozta az 1949-es Jedwabne-per azon tanúvallomásait, melyek amellett szólnak, hogy a németek követték el a gyilkosságot. Önnek pedig a szemére vetette, hogy tendenciózusan válogatta össze a tényeket, így akarván bebizonyítani, hogy a lengyelek követték el a buntényt.
Felháborító ez az írás. Most dolgozom egy cikken, amelyben pontos választ adok Strzembosz professzor és a Z·yciében neki segédkezô Piotr Gontarczyk kifogásaira. Véleményem szerint ezek a nagy felfedezések üres szavak. Csak azt a célt szolgálják, hogy összezavarják az embereket.
A Strzembosz professzor cikkében idézett vallomások - melyekre hivatkozva diadalmasan kiált fel: „Tehát a németek voltak!" - valójában csak a gyilkosság egyetlen epizódjára vonatkoznak. Azoknak a vallomásairól van szó, akiket 1949-ben e gyilkosság elkövetésével vádoltak; ôk a bíróságon azt állították, hogy 1941 júliusában kikísérték ôket a fôtérre, és a zsidókat ôriztették velük.
Strzembosz professzor olvashatott ezekrôl a vallomásokról a könyvemben. Az 58. oldalon ez áll: „A csendôrök, legtöbbször csendôr egyes számban, akkor tunnek fel Ramotowski perében, amikor arról beszél, hogyan került az újabb gyanúsított a zsidókat ôrzô lengyelek közé." Másutt, többek között Czeslaw Lipin´ski és Wladyslaw Miciura vallomásaiban is esik szó a csendôrökrôl és a gestapósokról, akik erôszakkal vezetik oda a lengyeleket. Azt is írom: „a németek voltak a helyzet urai, és csak ôk hozhattak döntést a zsidók lemészárlásáról". Amit Strzembosz „felfedezett", az nálam is szerepel. Egyébként Strzembosz számos olyan vallomásrészletet elhallgat a Rzeczpospolitában, amely a lengyelek szerepét írja le.
Strzembosz amúgy jó ideje ezen fáradozik. Ezt tanúsítja a Rzeczpospolitában korábban megjelent cikke, amelyben az NKVD-vel folytatott és úgymond sokáig letagadott zsidó kollaborációról ír. Mindent megtesz, hogy elkenje az ügyet, és hogy kimutassa, a jedwabnei gyilkosság semmiben sem különbözik a környéken történt más hasonló esetektôl.
Miért akarná ezt tenni?
Strzembosz professzor évtizedeken át foglalkozott e vidék, mondjuk, Jedwabne ötven kilométeres körzete történetével, muveiben egyetlen szót sem ejtett a helybeli zsidók sorsáról. Ha most nem képes kimutatni, hogy nem történt semmi különös a jedwabnei zsidókkal, akkor történészként teljesen hitelét veszti. Nyilvánvaló lesz, hogy vagy nem tudott semmit, vagy tudott, de nem mondott semmit, azaz meghamisította a történelemet. Most tehát a kákán is csomót keres, hogy bebizonyítsa, az egész történet nem autentikus. Itt van például Eljasz Gra²dowski ügye.
Hát ez az, az ön egyik tanúja, Eljasz Gra²dowski nem látta az 1941. július 10-i eseményeket. Nemcsak mások vallomásai tanúskodnak errôl, ô maga is ezt állította 1948-ban. Ezt bizonyítják a lomzai városi bíróság ügyiratai, melyek az Állami Levéltárból kerültek elô.
Tudom, hogy Eljasz Gra²dowski Oroszországban volt. Most New Yorkban él. A Szomszédokban közölt vallomásához tényleg írhattam volna egy megjegyzést arról, hogy akkor értesült a jedwabnei eseményekrôl, amikor visszatért a számuzetésbôl. Számos kijelentés van a szövegben, amely arra utal, hogy „másodkézbôl" ismeri az események lefolyását. Egyébként Eljasz Gra²dowski esete elég bonyolult, ebben a történetben két Gra²dowski is volt. De visszatérve a könyv végsô kicsengéséhez, ez a megjegyzés nem változtat semmit az események menetén. Eljasz Gra²dowski nem fontos tanú.
De Eljasz Gra²dowski számol be arról, hogy melyik jedwabnei család rabolt, s ön is innen vette a rablást mint a gyilkosságot magyarázó egyik motívumot.
Jedwabnéban mindenki tudja, hogy az emberek elrabolták a zsidó vagyont. E beszámolókat másokkal is pótolhatnám. Többször írom a könyvben, hogy az 1941. július 10-i események körülményei beszélgetések során gyakran szóba kerültek. Ilyenkor az a fordulat ismétlôdik, hogy „hallottam másoktól". Ez egy bizonyos, mélyen rögzôdött kánon, amihez túl gyenge alapot szolgáltatott volna Wasersztajn „beteges képzelete".(...) Ismétlem: az, hogy Gra²dowski esetében hiányzik a könyvbôl az az információ, hogy Oroszországban volt, figyelmetlenségbôl ered, de az ô vallomása nem kulcsfontosságú.
Az ön ellenfelei, többek között Strzembosz professzor is, azt állítják, hogy a kulcsszerepet játszó tanú, Szmul Wasersztajn sem látta a gyilkosságot, mert a tetthelytôl mintegy ötszáz méterre rejtôzködött.
Hát ha Strzembosz ilyeneket tud, hogy milyen messze rejtôzködött Wasersztajn, akkor arról miért nem tudott, hogy Jedwabnéban, Radzilówban és Wa²soszban zsidókat öltek? Hogy lehetnek olyan informátorai, akik képesek lemérni, milyen távolságban rejtôzködött hatvan évvel ezelôtt Wasersztajn? Szmul Wasersztajn szerepe azért lényeges, mert ô robbantotta ki az egész Jedwabne-ügyet. Ugyanakkor az ô beszámolója is csak egy a sok közül. Kétségkívül ott volt, és látta, amit látott.
Ez a Jedwabnéról folyó lengyel vita most alighanem veszélyes fordulatot vett. Véleménye szerint minek kellene történnie ahhoz, hogy nyugodtabban folytatódjék?
Nehéz lenne bármit is sugallni a sajtónak vagy a televíziónak. Véleményem szerint jobb lenne, ha nem kommentálnánk folyamatosan az üggyel kapcsolatos minden apró részletet és adalékot, hanem várnánk, amíg be nem fejezi a vizsgálatot a Nemzeti Emlékezet Intézete. Megígérem, hogy a közeljövôben igyekszem tartózkodni a további hozzászólásoktól. Strzembosz vádjait azonban túl komolynak tartom, ezekre még muszáj alaposan válaszolnom.

(Gazeta Wyborcza,  2001. április 3.)

Erkölcsi érvek és a történelmi igazság

Daria Nale²cz professzor, az Állami Levéltárak igazgatója
Nem ismerem a dokumentumokat, amelyekbôl Strzembosz professzor válogatott, ezért nem is szeretnék hozzászólni a kérdéshez. Azt hiszem, bármiféle következtetés levonásával meg kell várnunk, hogy befejezôdjék Nemzeti Emlékezet Intézete által folytatott ügyészi vizsgálat.
Véleményem szerint a Jedwabne-vitában két kérdés keveredik, amelyeket szigorúan szét kellene választanunk. Az egyik az erkölcsi probléma, osztozunk-e a felelôsségben azért, ami hatvan évvel ezelôtt történt, ennek a kérdésnek az egyes emberek lelkiismeretében kell eldôlnie. A másik a történeti kutatások és az ügyészi vizsgálat problémája, ez pedig ténymegállapítást igényel. Vagyis a források feltárását és kritikáját.
Most az a veszedelem fenyeget bennünket e vitában, hogy részismeretek birtokában egy elôre felállított tézishez próbáljuk igazítani a tényeket. Véleményem szerint ez nagyon veszélyes.

(Gazeta Wyborcza, 2001. április 3.)

A vizsgálat folyik
Leon Kieres professzor, a Nemzeti Emlékezet Intézete igazgatója

Mindenkinek a lelkiismeretére hallgatva kell edöntenie, hogyan reagál a jedwabnei eseményekre.
Én ott leszek Jedwabnéban az emlékünnepségen, akkor is, ha egyedül megyek. De nem hiszem, hogy egyedül leszek ott. A történtek miatti buntudattal utazom oda, pedig csak 1948-ban születtem.
Ma kizárólag az ügyet kivizsgáló személyek képesek értékelni az aktákat. És minden dokumentumot az egész vizsgálati anyag ismeretében kell mérlegre tenni. A vizsgálat folyik. Most jelentkezett például egy Torontóban élô asszony, hogy hajlandó vallomást tenni a lengyel ügyész elôtt. Tízéves kislány volt akkor, Jedwabnéban, és szemtanúja volt az eseményeknek.
Egy külföldi lengyel rádiónak adott interjúban azt mondta, aznap két német csendôrt látott Jedwabnéban és húsz - vagy még több - lengyelt, akik részt vettek a zsidók meggyilkolásában.

(Gazeta Wyborcza, 2001. április 3.)

Stanislaw Radecki
A bûnbánat politikája, a politika bûnbánata

Lengyelország-szerte folyik a vita Jedwabnéról, ez az évtized legfontosabb vitája. Függetlenül attól, hogy hová vezet, ezután már semmi sem lesz ugyanolyan: se Lengyelország, se a lengyel viták, se a következô évtized. Attól tartok, hogy néhány fontos következtetést, sajnos, már el is hárítottunk magunktól. (...)
A politikusok reagálását és magatartását akár mérvadónak és kielégítônek nevezhetnénk, ha csupán Jan T. Gross professzor könyvérôl lenne szó. Természetesen a könyv ötvenezres példányszáma az Egyesült Államokban és az ezzel együtt járó jó pár recenzió igen fontos körülmény, rendkívüli hatása lehet, sokat változtathat a Lengyelországról alkotott képen. Most még nyugodtan áltathatjuk magunkat azzal, hogy aki kézbe veszi ezt a könyvet, az a Lengyelországban lefolyt vita iránt is mutat némi érdeklôdést, és tárgyilagosan akarja értékelni a muvet. De abban a pillanatban, amikor a New Yorker, ez az óriási tekintélyu és tökéletesen megbízható magazin terjedelmes részleteket közölt a könyvbôl (még megjelenése elôtt), minôségi változás állt be. A New Yorker annyi, mint az angol nyelvu világ három és fél millió legfontosabb, legképzettebb, a maga közegében nagy befolyással rendelkezô, közvélemény-formáló olvasója. Ehhez a csoporthoz soha nem jut el semmiféle lengyelországi nyilatkozat, publikáció vagy tévémusor, felôlük nézve a hazai tekintélyek bármily nemeslelku, mértéktartó reakciója is édeskevés, egyszeruen nem áll arányban azzal, ami történt. (...)
Sok mindent tehettünk volna és kellett volna tennünk azért, hogy enyhítsük e megrázkódtatás következményeit, idônk - amióta megjelent a Szomszédok lengyel kiadása - volt elég. Lehet, hogy Lengyelországban kellett volna elôször kiadni a könyv angol nyelvu változatát, és innen terjeszteni. Már rég be kellett volna fejezni a német levéltárakban ôrzött dokumentumok keresését, elejét venni minden olyasfajta spekulációnak, hogy esetleg mégis a hitleristák a tettesek, ami komolytalanná tesz minden számvetést. Már tavaly, kora ôsszel szemináriumot szervezhettünk volna európai, izraeli és amerikai holokauszt-kutatók részvételével, a szeminárium anyaga pedig már fél éve eljuthatott volna az egyetemekre. A Nemzeti Emlékezet Intézete már a múlt év nyarán a tanúk felkutatása céljából hirdetéseket adhatott volna fel az amerikai és izraeli sajtóban.
Ezzel szemben csak most egy hete távolították el a hazug felirattal ellátott obeliszket, amit idôközben már a világ összes tévéállomása bemutatott. Jelenleg, amikor e sorokat írom, még mindig nem sikerült megvásárolni azt a darab földet, ahol már hónapok óta zsidó temetônek kellene lennie. És még valami, a meggyilkoltakról való méltó megemlékezéssel tényleg nem kell megvárni az évfordulót. Autóval csak két óra, helikopterrel pedig fél óra az út Varsóból. Nem kell ahhoz évforduló, hogy fejet hajtsunk az ártatlan áldozatok elôtt, elég a gesztus erkölcsi értelmébe vetett hit, függetlenül aktuális politikai jelentésétôl.
Egyszeruen felfoghatatlan, mire vártunk az elmúlt tíz hónap során. Az állam legfôbb közszereplôi egy hét leforgása alatt tették meg régóta esedékes nyilatkozataikat. Nem arra mutat-e ez, hogy a politika világa pánikba esett, és bunbánatot kíván gyakorolni közel egyéves mulasztása miatt? Ami viszont olyan hatást kelt, mintha a lengyel lelkiismeret-vizsgálat megrendelésre történne, mintha csak a vádakra reagálnánk, ahelyett hogy szabad, alanyi társadalomként önkéntes, érett döntést hoztunk volna. Valami, ami a szemünk láttára vált megtisztító nemzeti traumává, így a politikai korrektség és a politikai túlélési ösztön felszínes aktusává redukálódik. És csak ilyen értelmu közlemény jut el az amerikaiakhoz.
Elképzelhetô, hogy Gross professzor könyve fordulatot hoz, megváltoztatja a lengyelek gondolkodásmódját, ez talán már meg is történt. Attól tartok azonban, hogy az az egyetlen részlet, amely belôle a nagy példányszámú magazinban megjelent, csak megerôsíti az amerikaiak sztereotip fogalmait a lengyelekrôl, miközben a könyv legnagyobb értéke - a sokkhatás, amit kiváltott belôlünk - észrevétlen marad. Egyrészt tehát magunkba kell szállnunk, másrészt meg kell találnunk a módját, és tudatosítanunk kell a világ közvéleményében, hogy Lengyelország legkiválóbb képviselôinek szavával kér bocsánatot; de nem a bunösök nevében, mert a bunnek nincs hazája, hanem az iszonyattól kôvé dermedt, becsületes, együttérzô emberek: barátok, rokonok, szomszédok nevében.

(Tygodnik Powszechny, 2001. március 25.)

Lengyel nemeslelkûség és lengyel gyalázat
Aleksandr Kwas´niewski köztársasági elnökkel beszélget Adam Boniecki és Krzysztof Burnetko

(...)

Elnök úr, ön bejelentette, hogy Jedwabnéba utazik a buntény évfordulójára, és ott kér bocsánatot e gyilkosságért. Ugyanakkor kételyek merültek fel: nem úgy értelmezi-e a világ az államfô bocsánatkérését, hogy ezzel Lengyelország - éppen mint állam - elismeri felelôsségét a zsidók lemészárlásában? Glemp prímás pontosan ezzel magyarázza azt a döntését, hogy nem vesz részt a jedwabnei ünnepségen. Véleménye szerint ha bocsánatot kérne a lengyel püspöki kar vagy a prímás, mint a püspökikari konferencia elnöke, az olyan benyomást kelthetne, hogy az egyház is helytállónak tartja azt a tézist, mely szerint minden lengyel katolikus bunös e pogromban. Nem tart-e attól, hogy hasonlóképpen értelmezik az „állami" bocsánatkérés gesztusát?
Ha azt akarjuk, hogy jobb, erôsebb és bölcsebb emberekként lépjünk túl ezen a Jedwabne-ügyön, el kell mondanunk a történtekrôl a teljes igazságot. De az igazmondás nem jelenti azt, hogy kiterjesztjük a felelôsséget az egész nemzetre vagy a lengyel államra. A lengyelek között voltak olyanok, akik segítettek a zsidókon, megmentették az életüket. Olyanok is voltak, akik pénzért árulták el ôket, és sajnos, az is elôfordult, hogy gyilkolták a zsidókat. Ilyen is volt, olyan is volt. A Jedwabne-ügy egyik tanulsága az, hogy nem lehet, sôt nem is kell mérleget készíteni a hôsiességrôl és az aljasságról. Az elôbbi, sajnos, nem zárja ki az utóbbit. Lengyelországban a nemeslelkuség és a gyalázat is nagy volt. Ezt el kell ismernünk, és arról is beszélnünk kell, milyen összetett ez a probléma.
Az „állami bocsánatkérésnek" van egy másik aspektusa is: a jedwabnei buntény idején a lengyel állam fennhatósága nem terjedt ki a szóban forgó területekre. Tehát például Willy Brandt, Németország kancellárja okkal kért bocsánatot a második világháború idején elkövetett német bunökért, mert a német állam nevében és engedélyével követték el azokat. Jedwabnéban viszont szó sem volt ilyesmirôl.
A bocsánatkérés nem jelenti azt, hogy Lengyelország teljes felelôsséget vállal ezért a gyilkosságért vagy részfelelôsséget a holokausztért. A történelmet nem lehet megváltoztatni: nem szabad elfeledkeznünk arról, ki robbantotta ki a második világháborút, ki hozta a nürnbergi törvényeket, ki létesítette a koncentrációs táborokat, ki fogadta el az Endlösung koncepcióját. Tudjuk, hogy e jelenségek forrása a nácizmus és Hitler volt. Más természetu bunökrôl, a kommunista totalitarizmus buneirôl is tudunk, mint ahogy arról is, hogy a Ribbentrop-Molotov-paktum értelmében egy darabig támogatta egymást a két rendszer. Jedwabne történelmi háttere evidens. És erre is emlékeznünk kell.
Az a legfontosabb, hogy szembesülve a jedwabnei bunténnyel, állást kell foglalnunk - az igazságnak megfelelôen. Nevén kell nevezni a dolgot, nem feledkezve el a körülményekrôl: a jedwabnei kegyetlen gyilkosságot lengyelek, honfitársaink követték el. Ezért azt kell tennünk, amit ilyen helyzetben szokás: bocsánatot kell kérnünk, de azt is fuzzük hozzá, hogy meggyôzôdésünk szerint e buntény ódiuma nem terjeszthetô ki minden lengyelre, mégis reméljük, hogy ez az az aktus, ami fölé a lengyelek és a zsidók megbékélésének hídja felépülhet. (...)
Felmerülhetnek olyan aggályok, hogy az államfô bocsánatkérése könnyen banális, sôt nem is teljesen egyértelmu gesztusnak minôsülhet.
Emlékeztetnék arra, hogy nemegyszer ugyanazok, akik ezt kérdik, más esetekben nagyon is elvárták a köztársasági elnöktôl, hogy bocsánatot kérjen a történelmi tragédiákért. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy a világ a politika prizmáján át tekint az állam- vagy kormányfô minden tettére. Ilyen kockázattal jár a hivatásunk. Csak hát hányszor fordult elô, hogy pont a politikusok bátor és ôszinte gesztusai segítettek leküzdeni különféle akadályokat? Ilyen szerepet töltött be Willy Brandt, amikor letérdelt Varsóban a gettó hôseinek emlékmuve elôtt, vagy Jelcin elnök, amikor bocsánatot kért a Powa²zki temetôben, a Katyn´-keresztnél. Könnyek szöktek a szemébe, igazi könnyek. Ezek nemcsak politikai tettek voltak, hanem társadalmi események is. Megváltoztatták annak az országnak a tudatát és politikai kultúráját, amelyet ezek a politikusok vezettek. (...)
A jedwabnei bocsánatkérésen vitatkozó lengyeleknek el kell gondolkodniuk azon, közömbösen tudomásul tudták volna-e venni, ha Jelcin nem szedi össze a bátorságát, és nem kér bocsánatot Katyn´ért? Vagy ha a német kancellárok - Brandt Varsóban, Kohl Krzyz·owában, Herzog a varsói felkelés ötvenedik évfordulóján vagy a legutóbb Schröder - hallgatnak, és nem hajtanak fejet a háború lengyel áldozatai elôtt? Csak rutinszeru, üres gesztusoknak tekintettük ezeket? Nem!
A bocsánatkéréseknek még egy harmadik összetevôjük is lehet: összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentôségük van a bocsánatot kérô politikus hazájában, mint külföldön. Szörnyu élmény lehetett az oroszoknak, amikor Jelcin kimondta, hogy „bocsánatot kér" Katyn´ért. Hisz ôk abban a meggyôzôdésben nôttek fel, hogy hatszázezer honfitársuk esett el Lengyelország felszabadításáért a német fasisztákkal  vívott harcban. Itt voltak a sírjaik, tisztelettel tekintettek elesett hôseikre. Ezzel a tudattal akartak élni tovább. Az elnökük meg azt mondja, hogy Katyn´ is volt, és nem csak az számít, hogy Sztálin parancsára lôtték tarkón a lengyel tiszteket, hanem az is, hogy oroszok lôtték agyon ôket.  (...)
De vajon a lengyel állam nem követett el Jedwabne ügyében „mulasztási vétséget"? A szakértôk már régóta tudtak az esetrôl. Az Egyesült Államokban már 1996 óta jelentek meg cikkek a témában...
Ha így vesszük, sokkal korábban követtük el a mulasztási vétséget: 1956 októbere után már lehetett volna foglalkozni a kérdéssel. Gierek is fölvethette volna. (...) Másutt látom én a hibát, például abban, hogy a Harmadik Köztársaság tíz esztendeje alatt nem építettük fel a Lengyel Zsidó Történeti Múzeumot. Ott megmutathatnánk Jedwabnét és Radzilówot is, ugyanakkor emlékeztethetnénk az Igazak bámulatos tetteire, az asszimilált és nem asszimilált zsidók közös kultúrájára. Mennyivel könnyebben beszélgethetnénk ma a legsúlyosabb kérdésekrôl is. Itt a nagy mulasztás és a hiba.
Másrészt megvan a jó oldala, hogy ilyen késve vetjük fel ezt a kérdést: ma a lengyelek sokkal jobban fel vannak készülve Jedwabne megvitatására, mint húsz évvel ezelôtt. (...)

(Tygodnik Powszechny, 2001. április 14.)

A csontvázak számolgatása
Agnieszka Arnold, a Szomszédok címû film rendezôje

Van valami meglepô ebben a Jedwabne-ügyben: valahol az archívumokban hever egy papírlap - Szmul Wasersztajn jelentésére gondolok -, amihez valaki hozzájut, és elindul egy egész lavina. Ehhez a jelentéshez elsôként ön jutott hozzá tíz évvel ezelôtt. Mi volt az, amit keresett?

Filmet akartam forgatni a Ringelblum-archívumról, és akkor döbbentem rá, mit jelent egy papír, egy jelentés. Rájöttem, hogy azokat a papírhegyeket egyáltalán nem ismeri a világ. Ez teljesen új felfedezés volt. Akkoriban az archívum még nem volt katalogizálva, ezért más korszakokra vonatkozó papírok is a kezembe kerültek, így találtam rá Wasersztajn jelentésére. Gyakran megkérdezik, nem sokkolt-e ez a jelentés? Túlságosan sokat foglalkoztam a holokauszttal ahhoz, hogy ettôl sokkos állapotba kerüljek. Az viszont meglepett, hogy egyetlen történelmi munkában sem találtam semmiféle utalást erre a jelentésre. Képtelen voltam megérteni, mi ez. Kerestem a vonatkozó utalásokat a lengyel, a zsidó történészek munkáiban, kerestem a Yad Vashemben... Ezért tartott mindez ilyen sokáig. Nem ültem ölbe tett kézzel tíz éven keresztül, arra várva, mikor tehetek valamit, hanem kutattam. Végül, egészen véletlenül, résztvevôje voltam egy társasági beszélgetésnek, amely során egy külügyes hivatalnok azt mondta, jön valaki Costa Ricából, aki levelet írt a Külügynek errôl a buntényrôl, de természetesen egy szó sem igaz az egészbôl. Erre én azt mondtam, nem tudom, igaz-e, vagy sem, mindenesetre megemlítettem a jelentést. Kiderült, hogy én vagyok a beszélgetés egyetlen résztvevôje, aki ezt ismeri. Így történt, hogy kaptam egy megbízást Andrzej Fidyktôl, készítsek egy filmet a megszállás alatti lengyel-zsidó viszonyról Hol van az idôsebb fiam, Káin címmel. Fogtam hát Szmul Wasersztajn jelentését, és elmentem Jedwabnéba. Ez 1997-ben történt.
Ha jól értem, azért ment, hogy adatokat gyujtsön.
Nem, rögtön kamerával mentem. Úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben, amikor az elkövetett bun körül ekkora a csönd, nem mehetek adatokat gyujteni, mindent rögtön fel kell vennem. És kiderült, hogy az emberek hajlandók beszélni.
Sokan voltak hajlandók?
Elmentünk Jedwabnéba, és tulajdonképpen nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá. Nehéz odamenni egy idôsebb emberhez, és megkérdezni: elnézést, maga is ölte a zsidókat? Ekkor azt mondta az operatôr, menjünk be a kocsmába. És ott tíz perc leforgása alatt a helybeliek hozták szóba a dolgot. Az emberek valósággal ránk szálltak, érdekes módon ôk kezdték sugallni a témát. Tulajdonképpen maguk megnyíltak.
Tehát egymás közt is beszéltek róla? Nem akarták elfelejteni?
A buntett vissza-visszatérô téma volt beszélgetéseikben, a tudás nemzedékrôl nemzedékre szállt. Jedwabnéban minden gyerek tudja, mi történt valójában. Úgy érzem, a Jedwabne-szindróma abban állt, hogy ezek az emberek kulturálisan, intellektuálisan túl gyengék voltak ahhoz, hogy maguk lépjenek színre e kérdéssel, és hatvan éven át egyetlen erkölcsi, politikai vagy történelmi tekintély sem kérdezte meg ôket, nem beszélgetett el velük, nem segített nekik abban, hogy megbirkózzanak a múlttal.
De egyáltalán miért akartak beszélni errôl a kegyetlen mészárlásról?
Úgy hiszem, erre Szmul Wasersztajn felel a legtökéletesebben a végrendeletében, amelyet a családja bocsátott rendelkezésemre. Azt írja, Jedwabnéban körülbelül 100 ember ölt, s ôk terrorizálták a lakosság többi részét. Az erôt és a büntetlenség érzetét a németek biztosították, ez természetes. A többieknek nem volt választásuk, egyszeruen az volt a helyzet, hogy vagy velük, vagy a zsidókkal. Azoknak, akik a vérengzés passzív szemtanúi voltak - és ôk voltak többségben -, ez kész tragédia lett. És a mai napig az. Erôteljesen szeretném hangsúlyozni, hogy amikor elôször jártam Jedwabnéban, a helyi elitet tisztességes emberek alkották. Most megváltozott a légkör. Városvédô bizottságok alakulnak, mert kívülrôl felkínálták nekik a „védekezés" lehetôségét. A védekezésnek ezt a vonalát - amelyben a hangsúly azon van, hogy le kell tagadni a tényeket, hogy mindent a németekre és egy „maréknyi huligánra" kenjenek - olyan politikusok és történészek szabják meg, mint Tomasz Strzembosz vagy a helyi plébános. Több alkalommal jártam Jedwabnéban, emlékszem, a helybeliekkel összeállítottuk azoknak a listáját, akikkel beszélnem kell, mert bizalmuk volt irántam, fel akarták tárni az igazságot. És mire legközelebb mentem, kiderült, hogy a lista összeállítása után a plébános összehívta az embereket, és megtiltotta, hogy beszéljenek. A következô nap megtudtam, hogy csak két embert jelölt ki a beszélgetésre: Janina Biedrzyckát és Antonina Narewskát. Mindketten elmentek  fodrászhoz, igen szépen felöltöztek a kamerának. A plébános is hajlandó volt nyilatkozni. De már nem volt mirôl beszélni. Majd bemutatták a Hol van az idôsebb fiam, Káin címu filmemet, adtam egy interjút a Rzeczpospolitának, hamarosan megjelent Jan Gross könyve is. Ekkor én már Amerikában forgattam, mert a Jedwabnéról készült anyagot befejeztem.
Ön az 1949-es per anyagához is hozzájutott, és az akkori ítéletben szó van a vérfürdôhöz nyújtott segítségrôl is. Ezt a dokumentumot már a helybeliekkel folytatott beszélgetés után olvasta. Lát ellentétet az emberek emlékezete és a bírósági iratok között?
A pert nagyon gyorsan, sematikusan folytatták le, a vizsgálóbírók nagyon primitívek voltak. Láthatóan el akarták kenni az ügyet. De engem valami más érdekelt: miért született ítélet a jedwabnei mészárlás ügyében, és miért szüntették be az eljárást más helységekben?
Megtalálta a választ?
Megtaláltam, és a film második részében szó van errôl. Azok a zsidók, akik Jedwabnéban életben maradtak, mind elmenekültek, a Wyrzykowski család is elmenekült, így hát nem volt tanú. Radzilówban ott maradt egy zsidó asszony, Rachel Finkelsztajn, mai nevén Marianna Ramotowska, aki túlélte a pogromot, Wa²soszban ottmaradt Kamin´ska asszony, aki férjhez ment. Mindkettôjüket arra kényszerítették, hogy a vádlottak mellett tanúskodjanak a következô elv nevében: ami történt, megtörtént, nem kell az ördögöt a falra festeni, akik meghaltak, már úgysem támadnak fel. Hisz a háború után sokszor azért ölték meg a megmenekült zsidókat, hogy ne maradjon szemtanú. Világos képlet volt: itt élhetsz közöttünk, ha csöndben leszel, ha velünk vagy. Ez volt az ára annak, hogy valaki maradhasson. Zamklewben felgyújtották a jedwabnei Stanislaw Olszewski nôvérének a gazdaságát, aki zsidókat mentett, s akinek a gyerekei ma Jeruzsálemben élek. A lengyeleknek ki kellett vándorolniuk Izraelbe, hogy nyugodtan élhessenek tovább.
Hogyan élnek majd azok, akik szerepelnek a filmjében?
Már a film forgatásának idején elvittem Ramotowskiékat Varsóba. Stanislaw megbetegedett, és kórházi ápolásra szorult. Azután Marianna asszony combnyaktörést szenvedett, és ôt is felvették a varsói katonai kórházba. Mindketten meggyógyultak, de arról szó sem lehetett, hogy ebben az egészségi állapotban visszamenjenek Radzilówba. Az evangélikus egyház segítségével elhelyeztem ôket egy idôsek otthonában. A mai napig ott vannak. Leszek Dziedzic édesapját elküldtük a fiaihoz Amerikába, és most Bostonban lakik. Maga Leszek ott maradt a gyerekekkel, de megkerestem Lech Kaczyn´ski igazságügy-minisztert azzal a kéréssel, hogy állítsa vissza Jedwabnéban az évekkel ezelôtt megszüntetett rendôrôrsöt. Amennyire tudom, ma már van ott rendôrség.
Tehát tart a megfélemlítés légköre.
Tart, de azt hiszem, egészen más lenne a helyzet, ha a nyilvános vita, ami e buntett körül kirobbant, más légkörben és más szinten zajlana.
Követi a vitát?
Egy bizonyos pontig követtem, azután abbahagytam. Engem bánt ez az egész. Ahhoz túl mélyre merültem ebbe a borzalmas tragédiába, amely nemcsak az áldozatok, hanem a gyilkosság helyszínén élô lengyelek tragédiája is, hogy nyugodtan tudnám olvasni és hallgatni ezt a vitát.
Mi az, ami a leginkább bántja?
Számomra különösen kegyetlen a csontvázak ilyen cinikus számolgatása. Ha azok, akik számolgatnak, annyira szeretnék tudni, hány volt, hát tudják meg, hogy nem csak a pajta volt a kínhalál helyszíne. Keressék a csontvázakat Jedwabne valamennyi kútjában, minden málnabokorban, minden kertben. Sok mindenrôl nem beszéltem a filmben, mert egyeseknek megígértem, hogy amíg élnek, nem használom fel azt, amit tôlük hallottam. Vegyük például Radzilów esetét. Ott mindenütt gyilkoltak: a kapualjban, az utcán, az úton, ásóval, baltával, kôvel, ami csak volt. Gyilkoltak reggeltôl késô éjszakáig. Elfogtak lovasokat, gyalogosokat, akik a rozsföldön, a mezôn bujkáltak. Ma minden Jedwabne körül összpontosul. Pedig az egész Wa²soszban kezdôdött, azután jött Radzilów, ahol elôször „próbálták ki" a pajtát. Jedwabne csak az egyik stációja ennek a keresztútnak. Ráadásul már egy éve beszélünk róla, hol hangosabban, hol halkabban, de melyik történész kezdett el komolyabban foglalkozni vele? Demagóg vita folyik arról, hány ember fért be a pajtába, olyan hangok is hallatszanak, miszerint a németek csinálták az egészet. Természetesen német sugallatra zajlott a mészárlás, de egy percig sem kételkedtek benne, hogy sikerülni fog a dolog. Komolyan el kell hát gondolkoznunk azon, mitôl sikerült. Ennyi. Az Új Iratok Archívumában ott van a „Kriegstagebuch" egész kötetének fénymásolata, az 1941. május 1-jétôl augusztus 31-éig tartó idôszak „naplója". Német napi jelentések, amelyek közvetlen a szovjet-német háború kitörése elôtti és utáni periódust foglalják magukba. Ott kell keresni az igazságot és a történelmi forrásokat. Ehelyett elôhalásszák a járásbíróságok polgári peres aktáit, és abból rendeznek sajtókonferenciát.
Nem jutott hozzá ehhez a kötethez?
Az Új Iratok Archívumához fordultam (az eredeti példányt elvitték az amerikaiak, és Európában csak Lengyelországnak van másolata), de azt mondták, hogy olyan kusza az egész, a fénymásolatok úgy össze vannak keveredve, hogy senki sem képes rendbe szedni. Ráadásul a dolgozók keveset keresnek, és nem tudnak németül. Ez így együtt elég furcsa. A legfontosabb dokumentumokat nem képesek rendezni, a járásbíróságok aktáiból meg szenzációt kreálnak. Az isten szerelmére, ha valaki, aki életben maradt, minél gyorsabban el akarta adni a vagyonát, és el akart menni az országból, tehát szüksége volt egy okmányra, az nem ment el a lengyel bíróságra, és nem mondta el, hogy a nagybátyja a pajtában halt meg, amit a lengyelek gyújtottak fel. Ez öngyilkosság lett volna.
A Laudan´ski testvérek szívesen beleegyeztek a beszélgetésbe?
Ôk maguk kértek meg rá, nyolc órán keresztül beszélgettünk. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Gondoljunk bele, hogy a Laudan´ski testvérek a jobboldali történészek kifejezéseit használják, Kazimierz kiválóan megtanulta a szerepét. És itt rejlik minden rossz gyökere. Ebben a vitában valójában senki sem figyel az igazi tragédiára. Senkit sem érdekelnek az e helységekben élô emberek, akik borzalmas erkölcsi és lelkiállapotban vannak. A fiatalság elmenekül, és nem vallja be, hogy Jedwabnéból való. Jedwabne elátkozott város. Az átok hozzátapadt, és úgy is marad. Figyelje meg, milyen ritkán használják a „bun" kifejezést, de nagyon gyakori „a Jedwabne-ügy", nem élnek a „tragédia" szóval, inkább azt mondják, „Jedwabne". Mirôl van itt szó? Ha ezt az ügyet tisztességesen megvizsgálták volna, akkor a jobboldali ellenállás étoszának jó része eltunt volna. Ezért üvölt Strzembosz professzor. Oroszlánként védi ezt az étoszt. Ha azonban ön eljön Jedwabnéba, arra a környékre, akkor nagyon gyorsan megtudja, hogyan festett az az ellenállás. Mert arrafelé az igazi, tisztességes ellenállásra azt mondják: „a katonák"; arra az ellenállásra pedig, amelyik zsidókat gyilkolt, a sajátjait gyilkolta, azt mondják: „az éjjeliek", „a bandák". Sajnos, Radzilówban a gyilkosok között voltak jóval késôbb szentté avatott, jobboldali partizánok. A tragédia gyökerei az ellenállásnak abba a világába nyúlnak, amelynek ideológiájába bele volt írva a fasizmus.
Szmul Wasersztajn családjával együtt ellátogatott arra a vidékre, Jedwabnéba. A filmben vannak kockák ott-tartózkodásukról. Találkoztak a helybeliekkel?
Természetesen.
Hogyan fogadták ôket?
Elmondjam az igazat? Szmul 50 dollárosokat osztogatott, és szívesen fogadták, örültek neki.
A film bemutatása után a nézôk véleményével elôször az interneten keresztül találkozott, majd a Lengyel Rádió elsô musorában válaszolt a hallgatók kéréseire. Mit mutattak ezek a reagálások?
Nagy nemzedéki cezúrát. Azoknak, akik átélték a háborút és emlékeztek a háború elôtti és az azt követô idôszakra, a film felháborító. Meglepett, hogy ebben a nemzedékben milyen erôsen él az istengyilkos, a furfangos kereskedô, a lengyeleket kihasználó zsidó képe. Miután elkészültem a filmmel, több ezer beszélgetést folytattam, s teljes tudatossággal állítom, hogy az antiszemitizmust csak azok viszik tovább, akik belekeveredtek a zsidókkal szembeni törvénytelenségekbe. Ez egyébként a legjobban a lomz·ai járásban látszik. Azokban nyoma sincs az antiszemitizmusnak, akiknek semmi közük se volt a gyilkosságokhoz. Van bennük valami, amit úgy fogalmaznék meg, hogy igazságtalan tehetetlenség azzal a helyzettel szemben, amelybe belekerültek. Mert bármit is mondunk, a zsidó  idegen volt. A háború alatt nem túl gyakran jutott az emberek eszébe, hogy az az én szomszédom, ugyanennek az országnak az állampolgára. Inkább azt gondolták: ez az ô bajuk. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy eközben az egész társadalom totális fenyegetettségnek volt kitéve.
A fiatalok reagálása más volt?
Határozottan más. Ôk már szabad, nyitott emberek, akiket nem fertôzött meg az antiszemitizmus, megértik, hogy itt bunrôl és tragédiáról van szó.
Amikor elkészült a filmmel, nyilván elgondolkodott azon, milyen irányban fejlôdik tovább a vita. Mire számított?
Azt gondoltam - nagy naivitás volt részemrôl -, hogy elôször is a helyszínre sietnek a történészek, az erkölcsi tekintélyek, hogy megszólal majd az egyház. És a helybeliek részvételével  - akiknek nagy megértésre és együttérzésre van szükségük - komolyan beszélnek majd errôl a kérdésrôl. Azt azonban fel sem tételeztem, hogy ezek után a normalitás és az antiszemitizmus nyilvános ütközetére kerül sor. Lelkiismeret-furdalásom van Jedwabne lakóival szemben. Amikor elmentem hozzájuk, azt mondtam, hogy az igazság a legfontosabb, hogy eljött az idô, amikor annyi év után midenrôl hangosan lehet beszélni.
Az igazság szabaddá tesz?
Igen, azt mondtam, hogy nincs semmi, ami szentebb az igazságnál. És kiderült, hogy tévútra vittem ôket. Hol van ma a világon hely az olyan emberek számára, mint Dziedzic, Adamczykowa, hol van hely a fiatalság számára, azok számára, akik mentették a zsidókat? Vajon azok a jobboldali „tekintélyek", akik ma ez ügyben szót kérnek, felkeresik Jedwabnét, tudatában vannak-e annak, hogy az antiszemitizmus felé taszítják a fiatalokat? Egyáltalán nem fogjuk fel, milyen hatalmas különbség van egy varsói, az utcán emelt fôvel járó „igaz" és a lengyel vidéken élô „igaz" között, akinek gyakran titkolnia kell az érdemeit. A csontvázak számolgatásán alapuló vita demoralizál, és magára hagyja azokat a tisztességes embereket, akik nem gyilkoltak, akiknek semmi közük sem volt a gyilkosságokhoz, ám akiknek ez a bun egész életükre rányomta a bélyegét.
Most is elmenne még Jedwabnéba?
Jedwabnéba el kell menni, de nem a szenzációért.

(Polityka, 2001. április 14.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu