Jegyzetek

1944-ben Magyarországon kevesebb mint három hónap alatt - gyorsabban, mint bárhol másutt - deportáltak
430 000 embert, és ezzel "megoldották" a nem Budapesten élõ zsidók "kérdését". Szakemberek körében mind a mai napig vitára ad okot annak megállapítása, hogy mi tette lehetõvé ezt a páratlanul gyors és alaposságában katasztrofális akciót, illetve hogy e deportálás mögött milyen meggondolások álltak.
A magyar társadalom mind a mai napig nem volt képes feldolgozni a zsidónak nyilvánított magyarokkal történtek traumáját. Sokakat már a kérdés feltevése is felbõszít, mondván, mások is szenvedtek, miért állítják elõtérbe azt, ami a zsidósággal1 történt. Mások szerint a történtek minden mással összehasonlíthatatlanok és kizárólag az irracionális gyûlölettel magyarázhatók. Valamilyen formában a kérdés szinte mindenkit érint, és ez az érintettség nagymértékben megnehezíti a szembenézést és a megértést.
Az alábbiakban megkíséreljük, hogy reprezentatívnak tekinthetõ mintákon bemutassuk a magyar (nem zsidó) értelmiség viszonyát ehhez a kérdéshez. E bemutatással a következõ, késõbb kifejtendõ állításokat kívánjuk igazolni:
1. A zsidótörvények támogatói korántsem csak a németbarát erõk körébõl kerültek ki, létrejöttükben széles körû társadalmi konszenzus uralkodott.
2. A magyar kormányzat a "zsidókérdés" "végleges megoldásának" 1944-ig történt elodázásával nemcsak a Harmadik Birodalom, hanem a lakosság és az értelmiség jelentõs részének akaratával is szembeszegült.
3. A zsidók háttérbe szorítását követelõ értelmiségiek döntõ többsége egyúttal más "idegenek" - azaz a "svábok" (magyarországi németek) - visszaszorítását, illetve erõszakos asszimilálását is támogatta. Idegengyûlöletük tehát korántsem csak a zsidóságra korlátozódott.

Zsidóság és a magyar társadalom
A vagyon újraelosztásának igénye

A tulajdonviszonyok újrarendezése Magyarországon számos politikust és közgazdászt foglalkoztatott. A szakemberek között egyetértés volt abban, hogy a félfeudális és egyenlõtlen vagyoneloszlás a magyar társadalom modernizálásának fékje. Az egyre növekvõ szociális feszültségek termékeny táptalajt biztosítottak az erõszakos megoldásokat hirdetõknek. Magyarországon 1884-ben bukkant fel elõször az antikapitalista érvekkel operáló politikai antiszemitizmus, mely a XIX. század elején új erõvel lángolt fel.2 A zsidóság vagyoni felülreprezentáltsága éppúgy közismert volt, mint a magyar fõnemesek vagyoni helyzete, és ez számos politikust az újraosztás megtervezésére sarkallt: "Akkora vagyonátadást fogunk kivetni, amilyenre a magyar történelemben, de még a nemzetközi történelemben sem volt példa! Reméljük, hogy így sikerülni fog a pénzügyi egyensúlyt helyreállítani" - mondta Szende Pál pénzügyminiszter az ország pénzügyeirõl 1918. december 1-jén.3 Bár Szende kijelentésében semmilyen antiszemitizmus nem érhetõ tetten (õ maga is zsidó vallású volt), nyilvánvaló, hogy a vagyonátadás leginkább az ország lakosságának 5 százalékát kitevõ zsidóságot sújtotta volna, mely a nemzeti vagyonnak hozzávetõlegesen 20-25 százalékát birtokolta. A zsidóság vagyoni felülreprezentáltsága még inkább nyilvánvaló, ha a legnagyobb adófizetõket vesszük tekintetbe. Budapesten a statisztikai hivatal 269 milliomost tartott nyilván, akik közül 175 volt zsidó vallású.4
Baloldali kontra jobboldali vagyonelosztás
A Népköztársaság politikai tehetetlensége és a Tanácsköztársaság terrorja teljesen diszkreditálta a baloldali vagyonelosztási javaslatokat, a  mérsékelt keresztényszocialista elvek pedig éppen békés és konszenzuális jellegük miatt nem voltak kellõen népszerûek, így a harmincas évek radikalizálódó kül- és belföldi klímája miatt gyorsan teret vesztettek. Helyettük egyre inkább népszerûsödött az a gondolat, hogy a magyar szociális problémákat vallási, pontosabban "faji" alapon, a zsidóság háttérbe szorításával kell megoldani (ezen ekkor még természetesen nem megsemmisítést, hanem kivándoroltatást értettek).
Ennek a gondolatnak a jegyében fogant az a törvény is, amely Európában elsõként "népfajok, nemzetiségek" szerinti arányokat írt elõ az egyetemre felveendõk körében. Kevéssé ismert, hogy többen már ekkor, a törvény elõkészítése során követelték a "numerus nullust" és a zsidók teljes kitelepítését.5 A törvényjavaslat vitájában is az az indoklás szerepelt, hogy azért van törvényi szabályozásra szükség, mert ennek hiányában "az egyetemi ifjúság" (azaz a Turul és az Emericana bajtársi szövetség) a "saját vérmérséklete szerint", pogromszerûen oldja meg a kérdést, (mint ahogyan a lengyel egyetemeken ez meg is történt). Az 1919-1920-as év szemesztereinek kilengései és a késõbb is rendszeresen elõforduló egyetemi randalírozások, illetve az emiatt elrendelt kényszerszünetek élõ példaként bizonyították, hogy a törvényjavaslat mögött komoly tömegigény húzódott meg.
A faji alapon differenciáló szociálpolitikának már az 1920-as években is voltak lelkes hívei. Tévedés volna azt gondolni, hogy ezek az emberek mûveletlen, világtól elrugaszkodott futóbolondok lettek volna. A numerus clausus törvényjavaslat a Budapesti Egyetem orvosi karáról indult ki, és a parlamentben 64 képviselõ közül csak heten szavaztak ellene (a szavazásról a képviselõk többsége ismeretlen okból távolmaradt). A "The Jewish Question in Hungary" címû könyv szerzõje, Prohászka Ottokár a kor legelismertebb egyházi személye volt, az 1918-1919-es forradalmakat csak "zsidó lázadásnak" aposztrofáló Méhely Lajos,6 a sokatmondó
A Cél címre hallgató "fajbiológiai szemle" szerkesztõje, akadémikus és elismert egyetemi tanár, csakúgy mint Orsós Ferenc akadémikus, a Magyar Orvosi Kamara elnöke és késõbb a Katynba küldött nemzetközi orvoscsoport vezetõje. Méhely lapjának olvasói közé nem kisebb tudósok tartoztak, mint Teleki Pál, egykori és leendõ miniszterelnök.7 Utóbbi az 1920-as évek végén legalábbis fültanúja volt annak, amikor szobája elõtt a keresztény hallgatók verték zsidó pályatársaikat, hogy azok ne juthassanak be a vizsgaterembe, és ne kaphassanak diplomát. Miközben ablaka alatt üvöltöztek és verekedtek, Teleki így nyilatkozott az újságíróknak: "Nem zavar a lárma, mert úgyis a tengerrõl felelnek, és így e zajongás megfelel a tenger lármájának."8 Teleki 1927-ben azt a nyilatkozatot is aláírta (sok más egyetemi tanárral együtt), mely tiltakozott a numerus clausus rendelkezéseinek enyhítése ellen, és 1939-ben is kijelentette az Imrédytõl átvett második zsidótörvény kapcsán, hogy azt nem találja elég szigorúnak - annak ellenére, hogy 1940-ben már arra hivatkozott, hogy indoklását õ írta.9

Az antiszemitizmus hordozói

Az antiszemitizmus viszonylag korai elterjedtségét igazolják az 1927-ben kirobbant tömeges tiltakozások és egyetemi atrocitások a numerus clausus törvény megszüntetésének bejelentése miatt. Tiltakoztak az Emericana, Turul és Csaba bajtársi szövetségek, a Társadalmi Egyesületek Szövetsége (TESZ), az orvosok, mérnökök, ügyvédek szakmai egyesületei.
Az értelmiségen belül talán az orvosi kar volt a leginkább megfertõzve az antiszemitizmussal, köszönhetõen az ekkoriban divatos szociáldarwinista nézeteknek is. Esetenként ehhez határozott progresszív érdeklõdés társult. Gera József nyilas pártépítés-vezetõ éveken keresztül Makón volt körorvos, és tapasztalhatta a mezõgazdasági munkások nyomorát. Szociális érzékenysége mellett a népszaporodási érdeklõdés és a fasiszta Olaszországból, valamint a nemzetiszocialisa Németországból érkezõ orvosi szaklapok - melyek bizonyították Gerának, hogy "milyen nagyon szép és komoly munka folyik ott" - indították el õt a politika felé.10
Hasonlóan nagyfokú antiszemitizmus uralkodott a mérnöki karban, ellentétben az ügyvédekkel, akiknek csoportszolidaritása a mérnöki-orvosi szakmáét sokszorosan felülmúlta.
Az antiszemita intézkedések helyeslõit nem kizárólag a "jobboldaliság", "németbarátság" vagy "náciszimpátia" jellemezte. Gyakran ennek az ellenkezõje állapítható meg: Teleki Pál, a Magyarországra menekült lengyeleket támogató páter Varga Béla11 vagy Makkai János,12 a második zsidótörvény parlamenti elõadója és a népi írók mind németellenesek és adott esetben antifasiszták is voltak. A nyilaspárt alapítói közül Szász Béla történész egyben a németellenes Bartha Miklós Társaság13 alapító tagja is volt. Méhely, a magyarországi antiszemitizmus és fajbiológia élharcosa tanulmányok sorozatát publikálta a "sváb" veszélyrõl, melyekben leszögezte, hogy "a német fajában sem testileg, sem lelkileg sohasem válhatik magyarrá".14 Az 1947-ben antikommunista összeesküvésként elhíresült "Magyar Közösség" már 1938-ban megalakult, igaz ekkor még a náci terjeszkedés ellen: tagjai csak magyar származásúak lehettek, ugyanakkor németellenességük nem zárt ki bizonyos mértékû antiszemitizmust. Teleki politikai tevékenysége és öngyilkossága, valamint Makkai 1944-es Gestapo általi letartóztatása is azt bizonyítják, hogy az antiszemitizmus és az antifasizmus korántsem volt összeegyeztethetetlen.
Igaztalanul és akarata ellenére Szekfû Gyula is azok közé tartozott, akik 1944-ben hivatkozási alappá váltak a deportálást szorgalmazók körében, hiszen a szélsõjobb veszélyt érzékelõ Szekfû a harmincas évek második fele után egyre inkább a polgári antifasiszta szellemi ellenálláshoz csatlakozott. 1920-ban jelent meg "Három Nemzedék" címû mûve, melyben a kor közbeszédjéhez képest szinte mérsékelt hangnemben foglalkozott a szerinte káros zsidó asszimiláció hatásaival is. A zsidóság Szekfûnél nem faj, hanem társadalmi kategória volt. Külön teret szentelt annak a tézisének, mely szerint az arisztokrácia tette lehetõvé a zsidóság beáramlását Magyarországra.15
Az úri, vallási alapú antiszemitizmus minden negatívuma ellenére sem volt képes arra, hogy megszüntesse a magyar zsidóság polgárosulását és asszimilációját. Az egyetemeken ugyan csökkent a zsidók száma, de a szabad foglalkozásokban arányszámukat továbbra is messze felülmúló százalékban helyezkedtek el zsidók. Hozzá kell tennünk: állami orvosi és mérnöki helyekre alig vettek fel zsidónak minõsített személyeket. Arányuk 1935-ben 1,6 százalék volt a tisztviselõk, 12 százalék a kereskedelmi és 4,6 százalék a polgári iskolai tanárok között. Ezzel szemben az ügyvédek 49,2 százaléka (1920-ban 50,6 százalék), az orvosok 34,4 százaléka (1920-ban 46,3 százalék) volt zsidó. Újságírók, színészek számára 1938-ig semmiféle korlátozás nem létezett. A numerus clausus az utóbbi szakmákban tehát nem tudta jelentõsen korlátozni a zsidó származásúnak minõsítetteket.16

Az egyházak

Egyházi részrõl az antiszemitizmus komoly támogatottsággal rendelkezett. A tévesen értelmezett keresztény hagyomány módot adhatott antiszemita indulatok alátámasztására. Sajátos módon azonban nem ez a középkori antijudaizmus volt a meghatározó a két világháború között: éppen a szociálisan érzékeny, reformpárti és haladó egyházatyák voltak azok, akik leginkább támogatták az antiszemita intézkedéseket, mert abban a társadalom modernizálásának lehetõségét látták.
Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök, az "ország apostola", korának legismertebb hitszónoka volt. 1911-ben három mûve is indexre került, mert egyházának cenzorai túl "modernistának" ítélték õket. Prohászka sok paptársával ellentétben komolyan vette egyházának szociális tanítását, és tenni akart a szegény néposztályok felemelkedéséért. Kezdettõl fogva bekapcsolódott a politikai katolicizmus küzdelmeibe, és a hazai keresztényszocialista mozgalom szellemi vezére lett. 1916-ban saját földreformtervezetet is készített, melyben a frontharcosok földhözjuttatását javasolta. Prohászkában ekkor kristályosodott ki az az elképzelés, hogy a háború után elkerülhetetlenek lesznek a szociálpolitikát és a politikai struktúrát demokratizáló reformok, mint például az általános választójog bevezetése. Egyházával ellentétben eleinte megértést mutatott az õszirózsás forradalom iránt, és a Tanácsköztársaság kikiáltásakor is elismerõ pásztorlevél kiadását tervezte, amit a dogmatikus kommunista rezsim hiúsított meg. 1919 után Prohászka a "keresztény kurzus" szellemi vezérévé vált, de hamar csalódás töltötte el, mert felismerte hogy a hatalom csak frázisaiban követi elveit. Szellemi hatása meghatározó volt a Horthy-korban: 1927-ben bekövetkezett halála után sorra alakultak az országban és a határon túl is a "Prohászka-körök".
Prohászka nézetei az antiszemitizmust illetõen viszont nem változtak. "A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet" - írta 1893-ban. A zsidóság "sakterkezek alatt vérbe akarta folytani a magyarságot" - ezt már 1923-ban, Tiszaeszlár után 40 évvel írta.17 Ezért jogos nemzeti önvédelemnek tartotta a "pozitív", azaz a keresztényeket elõnybe helyezõ antiszemitizmust, és a liberalizmus mételyével a "hungarizmust" állította szembe. 1920-ban megjelentetett, zsidókérdést tárgyaló mûve adta a szellemi alapot a képviselõháznak a numerus clausus törvény elfogadásához, amit Prohászka publicisztikájában már 1918-tól követelt. A könyv a zsidóságot az ország és középosztályának kulturális eljudaizálódásáért tette felelõssé. Halála után Prohászka megfellebbezhetetlen szellemi tekintéllyé vált. Gondolatai közül kiemelték antiszemitizmust legitimáló érveit, melyek így önálló életre keltek, és az antiszemiták fõ hivatkozási alapjává váltak: Bosnyák Zoltán például a zsidótörvényekben Prohászka szellemiségének beteljesülését látta, és a szélsõjobboldali sajtó (Harc, Függetlenség, Új Magyarság, Magyarság) 1938-1944 között hemzsegett a régebbi Prohászka-írásoktól.18 Azt a tényt, hogy Prohászkától a népirtó antiszemitizmus távol állt, követõi nem vették figyelembe.
Ravasz László református püspök 1944-ben elborzadt és tiltakozott, amikor a deportálások körülményeirõl értesült. Számára viszont a zsidókérdés már 1917-ben faji kérdés volt.19 Parlamenti felszólalásaiban konzekvensen támogatta a zsidótörvényeket, és "Zsidókérdés az egyházban" címmel külön könyvet is írt 1939-ben. Ennek megfelelõen a fajvédõ Endre Lászlóhoz hasonlóan sokan a zsidóság elleni szellemi harc vezetõjének tekintették õt, amit Endre 1936-ban hozzá intézett, nyelvtanilag nehezen értelmezhetõ levelezõlapja is bizonyít: "Nemcsak mint a magyar közélet és a magyar protestánsok fõpapját, hanem mint boldogult Prohászka Ottokár szellemi örökségének letéteményesének BUÉK."20 Endre népbírósági tárgyalásán is Ravaszra és Szekfûre hivatkozott, mint olyan személyekre, akik gondolkodásmódját kialakították, és bár nem említette, magával Prohászkával is levelezett.
Ravasz 1944-ig nem is okozott az antiszemitáknak csalódást: egy 1942-ben elhangzott rádióprédikációban például a zsidók és a cigányok keveredése ellen is tiltakozott, és panaszkodott, hogy utóbbit még nem korlátozza törvény: "Tudományosan még nincs eldöntve, hogy a zsidófajtával való keveredés a magyar fajtára elõnyös-e, vagy hátrányos. Ameddig az egyéni tapasztalatok érvek, inkább az utóbbit lehetne állítani. Magyar és zsidó külön-külön több értékes egyedet termel mint keveredve. (...) A magyarságtudomány tegye módszeres vizsgálat tárgyává, s ha úgy találná, hogy a magyar-zsidó-keverék nem szerencsés, meg kell tenni a védõ intézkedéseket. Azt már világosan látjuk, hogy a magyar-cigány keveredés ártalmas, ennek megfelelõ intézkedés még nincs (...) a tiszta fajiságú magyar a sarokban áll, s a kevert, vagy idegen fajok az asztal tetején ágálnak. Egyenjogúságot a magyaroknak - Magyarországon"21 - mondta a református püspök. Ravasz vezetése alatt számos olyan intézkedés született, mely a zsidók áttérését volt hivatott nehezíteni. A református egyházi zsinat többséggel szavazta meg azt a rendelkezést, mely szerint áttértek keresztelése egyéves várakozási idõ elõtt tilos. Az ezt megszegõ papok ellen kivétel nélkül fegyelmi eljárást indítottak.22 A második zsidótörvényt a felsõházban mind a katolikus, a református és az evangélikus egyházfõk (Serédi Jusztinián, Ravasz László, Raffay Sándor) támogatták.

A népi írók

A szociálpolitika forradalmasítói Magyarországon a népi írók voltak, bár az elsõ szociográfiai mûveket két szélsõjobboldali szerzõ, Oláh György és Milotay István23 publikálta. Oláh 1928-ban megjelent mûvének címe, "Hárommillió koldus" a kommunista szitokfrazeológia kedvelt fordulatává vált, Milotay "Az ismeretlen Magyarország" címû 1930-ban megjelent munkája pedig a "Magyarország felfedezése" könyvsorozat elõfutárának is tekinthetõ. Emellett Oláh "Jajkiáltás a Ruténföldrõl" címmel egy másik szociográfiát is publikált szülõföldjérõl 1928-ban.
A harmincas évek falukutató mozgalmából nõttek ki azok a szociográfiák, melyek a magyar falu nyomoráról adtak megrázó képet. A népi írók mozgalmához különbözõ nézeteket valló személyek tartoztak. A zsidó származása miatt meggyilkolt Sárközi György és Szerb Antal vagy Kerényi Károly és a késõbbi nyilas Erdélyi József24 vagy Matolcsy Mátyás 1939 elõtt együtt publikáltak, Matolcsy Kerényivel együtt szerkesztette a Válasz címû lapot is. Sajátos jelenség, hogy a progresszív népi írók többsége aktív módon részt vett az antiszemita közhangulat kialakításában, miközben saját zsidó barátait sok esetben nem tagadta meg. Erdélyi már 1919-ben is írt antiszemita verseket, és 1944-ben nyíltan kiállt a nyilasok mellett, de katonatisztként példásan bánt munkaszolgálatos beosztottjaival, és honoráriumát megosztotta a zsidó Pap Károllyal. Ugyanekkor nyilas lapok kiemelten közölték uszító vérvádas "Solymosi Eszter vére" címû versét. Minden egyéni kiállás és embermentés ellenére nem tagadható az a tény, hogy a faji alapú szociálpolitika szellemi megalapozásáért és gyakorlati megvalósításáért felelõsség terheli a népi írók jelentõs részét is. Ez a felelõsség mértékében rendkívül eltérõ, és a népi írók zöme soha sem süllyedt le Erdélyi József paranoiás antiszemita színvonalára. A népi írók néhány kivételtõl eltekintve eredendõen németellenesek, majd 1944-ben már antifasiszták is voltak, legtöbbjük embereket is mentett. Korábbi megnyilatkozásaik azonban arról tanúskodnak, hogy õk is részt vettek annak a rasszista közbeszédnek a kialakításában, melytõl késõbb maguk is visszaborzadtak.
A Válasz, Kelet Népe, Magyar Élet,25 Magyar Út,26 címû lapokba írt Féja Géza, Sinka István, Kodolányi János,27 Darvas József,28 Kovács Imre, Németh László, Veres Péter29 és sok más, fontos magyar író. Míg a Válasz egyszer sem és a Kelet Népe csak egyszer közölt antiszemita jellegûnek is tekinthetõ cikket, addig az utóbbi lapokban a harmincas évek közepétõl az említett szerzõk kollektívumként beszéltek a "zsidókról", és a "faji" megkülönböztetés szorgalmazói voltak, bár a nyilasmozgalmat határozottan elutasították, sõt egyesek, mint például Darvas vagy Kodolányi, rokonszenveztek a Szovjetunióval.30 1934-tõl Gömbös Gyula reformpolitikájának jegyében Kodolányi és Féja posztokhoz juthattak a Magyarország címû lapnál, Németh pedig egy évre a Magyar Rádió irodalmi szerkesztõje lett, 1940-tõl pedig a Híd címû képes hetilap fõmunkatársa. Bár a Zilahy Lajos által meghirdetett Új Szellemi Front ötlete Gömbös érdektelensége miatt elsorvadt, a népi írók egyre fontosabb szerephez jutottak, és publikációikkal meghatározták a harmincas évek második felének politikai diskurzusát. Féja, Erdei, Darvas, Illyés, Kodolányi, Kovács Imre, Veres olyan, mai szemmel rasszistának és sovinisztának nevezhetõ egyesületek életében is részt vettek, mint például a Törzsökös Magyarok Budapesti Asztaltársasága.31 Ebben az egyesületben csak "fajmagyarok" szerepelhettek.
Kovács, Darvas, Erdélyi irodalmi díjat is kapott a szélsõjobboldali Oláh Györgytõl, az Imrédy Béla által alapított Egyedül Vagyunk32 címû lap fõszerkesztõjétõl. Ebben a lapban, mely Thomas Mannt csak mint "eltorzult emberi szörnyet"33 emlegette, írt a népi írók jelentõs része is. Más jobboldali lapokban is hirdették a kultúrharc és a zsidótörvények szükségességét, többen tiszteletbeli tagságot is vállaltak a Turul Szövetségben. A népi írók reformtörekvéseinek sajátos bizonyítéka, hogy sokan - mint például Darvas, Erdélyi, Kodolányi, Féja - 1945, illetve 1956 után kiválóan integrálódni tudtak a pártállami rendszerbe is.34
A "kétfrontos harc": zsidó- és németellenesség
Szabó Dezsõ nyomán általános volt az a nézet, hogy a magyarság boldogulását két belsõ ellenség teszi lehetetlenné: "az értelmiségi helyekre tolakodó zsidók" és "a földet elfoglaló svábok".35 Bajcsy-Zsilinszky Endre szinte teljesen elszigetelõdött, amikor 1938-ban - volt fajvédõ létére - nem volt hajlandó teljes mértékben csatlakozni az antiszemita közbeszédhez, és ezt a "svábok" elleni uszítás fokozásával sem tudta kompenzálni. Illyés Gyula36 a Nyugat 1932. augusztusi számában a "judeo-germán" Budapest szellemi hegemóniájáról panaszkodott, és 1938-ban Párizsban Károlyi Mihálynak is kijelentette, hogy csak a zsidó földek felosztását tartja szükségesnek.37 Az elsõ zsidótörvény kapcsán leszögezte, hogy a magyar kultúra védelmében szükségesnek tartja a törvényt, és nem hajlandó "hõsi halált halni" lakáj-drámaírókért, zughírlapírókért és leánykereskedõkért. Azt az ellentmondást, hogy a törvények nem tehetségtelenség, hanem származás alapján tettek különbséget ember és ember között, Illyés ekkor még nem oldotta fel.38 Hozzá kell tennünk: Illyés 1941-tõl teljesen szakított ezzel a magatartással: védelmébe vette az üldözött írókat, lapjában publikálási lehetõséget biztosított nekik, és 1944-ben felajánlotta Sárközi Györgynek, hogy elbújtatja.
A zsidók és németek elleni kétfrontos harc jegyében indult az ország legfontosabb ellenzéki (nota bene zsidó tõkébõl pénzelt) lapja, a Magyar Nemzet is. 1938. augusztus 25-én Pethõ Sándor bemutatkozó cikkében meghirdette, hogy a lap küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon, és a félreértések elkerülése végett leszögezte azt is, hogy "nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elõl sem. Erre nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsõbbségének szerves és intézményes megalapozása." Ezután azonban arra célzott, hogy hiba volna csak a zsidókérdéssel foglalkozni, hiszen "nemcsak zsidó imperializmus fenyegeti a magyar érdekeket".39 Megállapításával nem lett volna semmi baj, hiszen a Harmadik Birodalom csakugyan súlyos fenyegetést jelentett. Ez azonban semmiképp sem legitimálhatta a hazai nemzetiségek kulturális és politikai jogainak csorbítását, amit Pethõ és szerkesztõsége viszont összekapcsolt a zsidókérdéssel.
Ez az ellenségkép még Bibó István és Reitzer Béla 1938-ban írt ponttervezetében is visszaköszön, melyet a Márciusi Front számára készítettek.40 Bibó a zsidóság kapcsán egy vázlatában vejéhez, Ravasz Lászlóhoz hasonlóan leszögezte, hogy kulturális szempontból "nem a saját országunkban vagyunk";41 éleslátása azonban már ekkor sem engedte meg neki, hogy a zsidókat politikai és gazdasági szerepükért felelõssé tegye. Emellett azonban követelte a "külön érdekvédelmet folytató német és zsidó eredetû rétegek közéleti vezetõ szerepének és hangoskodásának a megszüntetését".42 A "hangoskodás" kifejezést Bibó késõbb ugyan átjavította "hatalmi helyzet"-re, de ezzel is csak azt bizonyította, hogy hisz egy zsidó és egy sváb disszimiláció veszélyében, ami ekkor még nem volt egyéb vad kényszerképzetnél. Ekkor még a Volksbund sem létezett, voltak ezzel szemben állandó iskolabezárások és a német nemzetiségûeket sújtó szekatúrák.43 Komolyabb zsidó vagy cionista "hangoskodásról" a tények ismeretében egyáltalán nem lehet beszélni.
…t hónap múlva Reitzer Béla kétségbeesett levelekkel bombázta Erdei Ferencet, és kérlelte, hogy írja alá a Makay Miklós által szervezett zsidótörvény ellen tiltakozó ívet. Erdei azonban Bibóra hallgatott, aki kétszer is megírta Erdeinek, mennyire "életbevágóan"44 fontos kimaradni az aláírók sorából. Ugyanez ismétlõdött meg 1938. december 24-én, amikor Erdei megtagadta a tiltakozást az újabb zsidótörvény ellen Sárközi Györgytõl is, mondván, zsidókért nem kapható "keresztes lovaggá" lenni, azonban mindenre, amit tehet, kész "azokért a zsidókért, akik már nem azok(...)".45

A "kétfrontos harc": antiszemitizmus és antikapitalizmus

Erdei inkább a pozitívum oldaláról értékelte a zsidótörvényeket, mert a meghirdetett "õrségváltás"46 felemelkedési lehetõséget biztosít az alsóbb néposztályoknak, és ezzel elõkészíti a permanens forradalmat. Az "így kiszélesedett középosztálynak az alján olyan nyugtalanabb és érzékenyebb elemek is helyet foglalnak, amelyek fogékonnyá váltak a magyar társadalom alsóbb osztályai felé is és komolyabb érdeklõdést mutatnak társadalmi kérdéseink gyökeres (!) megoldása irányában. Ez a középosztály lett a melegágya és a közössége azoknak a reformmozgalmaknak, amelyek a mérsékelt korszerû átalakulás vonala alatt a gyökeres (!) átalakulás eszméit képviselték. E reformmozgalmak a korábbi években inkább a jobboldali radikalizmus felé, a legutóbbi idõben pedig fokozottan a baloldali radikalizmus felé mutatnak"47 - fejtette ki 1943-ban Balatonszárszón. Csak sejthetjük, mit értett Erdei a kétszer is hangsúlyozott "gyökeres megoldás" és a prognosztizált "fogékonyság" alatt: minden bizonnyal lelkileg már ekkor egy embertelen rendszerrel azonosult.
Az antikapitalista áramlatok képviselõinek zöme egyúttal antiszemita húrokat is pengetett. A népi írók esetében ez elvileg nem lett volna szükségszerû: hiszen társadalomkritikájuk tárgya a keresztény arisztokrácia feudális nagybirtokrendszere volt. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a falukutatók jelentõs részének fantáziáját nemcsak a feudális nagybirtok felszámolása, hanem a teljes "õrségváltás" foglalkoztatta.
Kodolányi életrajza kapcsán csak mellékesen szokás megemlíteni, hogy 1939-1940 között a Turul Szövetség hetilapja, a jobboldali Nemzetõr címû lap szerkesztõi posztját töltötte be. Azt pedig, hogy a késõbbiekben is publikált szélsõséges orgánumokban, végképp elhallgatják életrajzírói. A korabeli sajtót átlapozva azonban érdekes felfedezésekre bukkanhatunk: Kodolányi nemcsak ebben a rövid egyéves szerkesztõi korszakában, hanem 1939-tõl 1943-ig hirdette az antiszemitizmust. 1941-ben például a Magyar Élet hasábjain vette védelmébe a Turul Szövetséget, mely épp "numerus nullus" bevezetését követelte.48 Kodolányi harcos védelmezõje volt a negyedik zsidótörvénynek is. Amikor Schlachta Margit 1942 nyarán minden képviselõnek a készülõ törvény ellen tiltakozó levelet küldött, Kodolányi felháborodottan követelte a felelõsségre vonását: "Vajon Schlachta Margit nõvér (sic) röpiratára mikor felel méltóképpen a Magyar Kultúra? Avagy õ is rablásnak, fosztogatásnak minõsíti a zsidó földbirtokok kisajátításáról szóló törvényjavaslatot?"49
A jobb- és baloldali szociálpolitika szellemi rokonságát jól illusztrálja Féja Géza munkássága. Féja "Viharsarok" címû mûvével vált ismertté, melyben éles hangon és megrázó erõvel bírálta a nagybirtokon kialakult társadalmi viszonyokat. E mûve miatt nemzetgyalázásért perbe fogták, de az eljárás felmentéssel zárult. Féja azonban már 1936-ban kifejtette gondolatainak lényegét, és erre a nyilasokkal szemben is szívesen hivatkozott, akik megrótták túlzott "jobboldalisága" miatt: "A különleges szabadságot élvezõ kapitalizmus már azt képzelte, hogy gyarmaton ûzi kisded játékait. E felismerés alapján írtuk 1936-ban Magyar gyarmat címû cikkünket. Hol voltak akkor még a nyilasok a Kárpát-Duna-Nagyhazával, a gyepûkkelÉ?"50 Féja szerint a kapitalizmus alapvetõen zsidó jelenség: "A magyar szabadságeszme és radikalizmus nagyon kapóra jött a zsidóságnak, szívesen támogatta, hogy subája alatt észrevétlenül a saját szabadságeszményét vigye diadalra."51 Ezzel szemben Féja nem hagyott kétséget afelõl, hogy "minden történelempolitikai írásában a magyarság egyik legkártékonyabb korszakának minõsítette a magyar liberalizmus korát",52 mert az valójában "a zsidóság új hódító hadjáratának" teremt életteret. Az 1945 után is tisztességes karriert53 befutó népi író saját szakterületén nem maradt a puszta kritikánál. Kolosváry-Borcsa Mihályhoz hasonló gyakorlati javaslatokat is tett: "Elég volt az irodalmi bújócskából! Söpörjük ki kíméletlenül szellemi életünkbõl mindazokat, akik álnévvel takargatják valódi érdekeiket és céljaikat. Bûntársaik sem érdemelnek kíméletet."54 Hogy Féját 1942-ben nem a karrierizmus és a kor sajátos narratívája ragadta magával, azt az a tény is bizonyítja, hogy már 1938 decemberében, a Kelet Népében megbélyegezte Fejtõ Ferencet, mert a zsidótörvények hatására Párizsba "szökött", és végkövetkeztetésképp azt írta: "A Fejtõ-Fischl típusnak mielõbb pusztulnia kell a magyar életbõl."55
Féja a népi írók többségéhez hasonlóan a kommunista rezsimben is hû maradt elveihez. Az MSZMP népi írókról szóló határozatához intézett hozzászólásában hasonlóan "álcázott polgárokat" emlegetett, elutasította a "polgári individuális demokráciát", és kifogásolta a zsidó "túlérzékenységet". Emellett természetesen a magyar néppel össze nem forrott "német származású elemek" ócsárlása sem maradhatott el, akik szerinte származásuknál fogva a fasizmus és az antiszemitizmus szálláscsinálói voltak.56
A falukutató népi mozgalomra 1945 után akasztották rá egységesen a "baloldali" jelzõt. Maguk a kortársak ezt korántsem érezték ennyire egyértelmûnek. Rajniss Ferenc az Új Magyarság 1937. november 7-i számában arról cikkezett, hogy a falukutatással az a legnagyobb baj, hogy a zsidóság és az egész baloldal a maga számára sajátítja ki ezt a mozgalmat. Hogy ezt az érintettek mennyire hagyták, talán már az eddig idézett állásfoglalásokból is kikövetkeztethetõ. A Márciusi Front írói kapcsán a Magyar Út 1938. májusi számában megjelent cikk utalt arra, hogy már egy éve követelték: "Helyet nekik a jobboldalon! Két hónappal ezelõtt megállapítottuk: a szakadék nem olyan mély már, s most kötelességünk elismerni: a híd épülni kezd a szakadék fölött. De tudjuk hogy ezek még csak a kezdõ lépésekÉ" A hídépítõ szerepére a népi tábor nagy része vállalkozott, de aktivitásban Féja közülük is kitûnt. Három évvel késõbb ugyanabban a lapban saját és a népi mozgalom helyértékét mintegy kijelölte azzal, ahogyan a nyugatosokkal kapcsolatban leírta: "Kétségbe voltak esve, hogy ezek a gójok esetleg össze tudnak fogni, talán a magyar sorskérdések megoldása is helyes útra tér, és mi lesz akkor? Hiszen a támadó zsidó fajvédõ csoport léte a belsõ magyar meghasonlásra épült"57

Németh László "külön útja"

Féjával, Kodolányival és Böszörménnyel ellentétben Németh László nem dörgölõdzött szélsõjobb mozgalmakhoz. Személye Magyarországon sokak számára vonatkoztatási pont, születésének századik évfordulója az év államilag kiemelt ünnepe. A "zsidókérdés" Némethet is foglalkoztatta, és 1934-tõl 1942-ig számos cikkben ismertette megoldási javaslatait, melyek szerint a "zsidóság elillan fölfelé, a gyermektelen jómód retortáin".58 Az utólag ízléstelennek ható hasonlattal Némethnek igaza volt, mert a zsidó születések számának csökkenése és a középosztály bõvülése csakugyan magától is megoldotta volna a felülreprezentáltság kérdését. Saját numerus clausus javaslata szerint nem a zsidóság arányszámát kellene maximálni, hanem a szegénysorsú magyarok felvételét kellene minimálisan elõírni - ebbõl is látszik, hogy Németh a társadalom modernizálását tartotta fontosnak, a jogfosztó antiszemitizmussal nem vállalt közösséget. Megnyilatkozásaiban csak a szenvtelenség, érzéketlenség és a "mindig másokat hibáztató" sértett attitûd kifogásolható, mint ahogyan egy 1940-ben írt szövege is mutatja: "A zsidókérdés ma világkérdés, az egész világ oldja meg (sic). A mi zsidóink is az egész világhoz fellebbeztek, a felajánlott helyi megoldást elhárítva. De talán még sem fölösleges most elmondani, hogy mi is volt az, amivel õk nem álltak szóba s amit mi írók ma is szívünk szerinti megoldásnak tartunk. A mi javaslatunk két részbõl állt: a nagyipari üzemek és a bankok nacionalizálása, emberiesség a kis zsidókkal. Ha ezt csinálják meg, a zsidók jelentõsége annyira lecsökken a gazdaságban és szellemben, amennyi a zsidótörvény elõtt volt a köztisztviselõi karban. S mit csinált a két zsidótörvény? Kiszóratott egy csomó kis és közép zsidót s bepumpált helyükbe egy csomó keresztényt: a tõke azonban megmaradt azoknak a halálra sértett embereknek a kezében, akikében odáig volt. Márpedig egy ember s különösen a nagy állású ember onnan kapja a jellegét, ahonnan a fizetését. Mi tehát kinyomva a zsidókat, akik mások mint zsidók úgysem lehetnek, legfeljebb haragosabb zsidók, zsidóvá tettük a keresztény középosztály elég jelentõs részét. Természetes, hogy a tõke onnan választ, ahonnan legtöbb megértést remélhet. A zsidóság így a zsidótörvényben is, akarata ellenére is pompás eszközt kapott, hogy mindazt ami a nemzetben hozzáhúz, de talán nem is húz hozzá, csak az érdekét, a félelmét vagy az ellenszenvét osztja, megszervezze. Tudják, kik ragadnak be ebbe a keretbe. Körülbelül az, amit mint Habsburg-romot írtunk le (...) Ezek természetesen mindannak az ellenkezõjét csinálják, amit a magyar radikalizmus követel."59
Németh zsidóképe kezdettõl fogva rasszista alapokon nyugodott: "A zsidó test és a zsidó szellem akárhogy keveredik európaiak közé, tüstént kiismerkszik (...) Faji disziplinájuk az egész világon páratlan" írta már 1927-ben.60 A túlburjánzó zsidó irodalom kapcsán arról elmélkedett, hogy az átszivárgó "méreganyag" mennyire káros, illetve hogy a "veszedelmes gócok" maguktól eltokolódnak. 1934-ben a Hatvany Lajos ellen írt cikkében "Shylock humanizmusa = humanista inkvizíció" kitétellel jellemezte a nyugatosok humanizmusát. A "kis zsidókkal" szemben ugyan emberiességet hirdetett, de a zsidótörvények hatására vészesen csökkent benne a megkülönböztetés kis és gazdag zsidó között - a zsidók számára egyre inkább sértett és bosszúszomjas "Shylock"-ká váltak (aki "köszörüli a kést" és akinek csak a [keresztény] szív kell). Ezzel egybecseng, amikor azt írta: "A mi asszimilánsaink szerepe nem ott válik visszataszítóvá, ahol a vákuumba beözönlenek és azt mégiscsak kitöltik, hanem ahol elfoglalt helyeiket védve a feltörekvõ magyarok (...) irtóivá lesznek."61
Az igazság kedvéért le kell szögezni, hogy Németh nemcsak a zsidókat, hanem a svábokat is utálta. Errõl tanúskodik azon mondata is, mely szerint "Galíciából a Ferencvárosba vagy Budakeszirõl a városházára mindig könnyebb az út mint a magyar falukból (sic) a magyar fõvárosba."62
Németh a nyilasokat és a nácizmust is utálta. 1944-ben bujkálnia kellett, de zsidókkal kapcsolatos gondolatai a nyilasok körében hivatkozási alappá váltak. Az …sszetartás címû lapban 1944. október 15. után több ízben is Némethet méltató írások jelentek meg.63 Németh 1943-ban Balatonszárszón azt a megállapítást tette, hogy a magyarság sokkal jobb kondícióban fogja megélni a háború végét, mint húsz évvel korábban. "Háborús veszteségei kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész." Mindenben tévedett. Az ország szörnyû veszteségeket szenvedett, és az értelmiség felelõtlen hozzáállásának következtében, ha valamilyen ideológia terjedhetett, akkor az csak a sértõdöttségbõl fakadt. Ebbõl következett az a nézet, hogy a bajokért mindig más (hígmagyar, zsidó, sváb, szovjet stb.) a hibás, és hogy a tulajdonjog nem szentség (mivel mi többet vesztettünk - vagy kevesebbet nyertünk -, mint mások).

Egy magyar közgazdász kibontakozása: Matolcsy Mátyás

A bosszúálló zsidó rémképe radikalizálódott szélsõséges mértékig a tehetséges közgazdászban, Matolcsy Mátyásban64 is, aki korántsem volt híján a szociális érzékenységnek - példaképe apja volt, aki falujában elvbõl ingyen gyógyított, bár egyetemi állással is rendelkezett a fõvárosban. Matolcsy hároméves külföldi tanulmányútja során bányákban és gyárakban fizikai munkát vállalt, bár tanulmányaihoz állami ösztöndíjat is kapott. 1935-ben publikálta "Az új földreform munkaterve" címû mûvét. Ugyanekkor ismerkedett meg Kovács Imrével, a jeles falukutatóval, együtt jártak a latifundiumokra, együtt észlelték a "sváb terjeszkedést", és együtt gyûjtötték össze a "Néma forradalom" címû, botrányt kiváltó szociográfia anyagát. Véleményük megegyezett: Magyarország fejlõdésének kerékkötõi a feudálkonzervatív rendszert pénzelõ zsidó nagytõkések és az egykézéssel földet tezauráló svábok, valamint a nagybirtok, mely akadályozza a magyar nép "fajfenntartó szaporodását". Ekkor alakulhatott ki az a sajátos, ki nem mondott munkamegosztás kettejük között, hogy 1944-ig Matolcsy a zsidók, 1945 után Kovács a svábok deportálásának szellemi megalapozásáról gondoskodott.
Matolcsyról kortársai és a népi írókkal rokonszenvezõk igen meleg hangon emlékeztek meg. Hiszen õ volt az, aki középbirtokos létére parlamenti képviselõi mandátumát 1935-tõl arra használta fel, hogy védelmébe vegye a népi írókat. Így õ volt az is, aki 1937. november 3-án felolvasta a képviselõházban 15 író és mûvész (köztük Bartók, Móricz, Erdei, Zilahy és mások) nyilatkozatát, melyben az említettek tiltakoztak az alkotói szabadság megnyirbálása és egyes írók (Féja, Illyés) perbe fogása ellen. Megjegyzendõ - és a kor hangulatára jellemzõ -, hogy eközben folyamatosan kikérte magának, hogy õt ezért "zsidóbérencnek" nevezzék. A barátság Matolcsy nyilas korszaka miatt sem sérülhetett különösebben, mert Matolcsy "kedves barátom" címzéssel kérte fel 1943-ban Erdei Ferencet arra, hogy a magyar falu témakörben egy elõadást tartson. Ugyanebben a levélben kérte Erdeit arra is, hogy a "cenzúranehézségekre", melyek mindkettõjüket nyomasztották, legyen tekintettel.
Kovács Imre 1945-ben így nyilatkozott Matolcsyról a népbíróság elõtt:
"Vádlott bátran vette fel a harcot a nagybirtok ellen, olyan erõvel, mint elõtte senki más. Életének centrális problémája volt a földreform, mert szerelmese volt a magyar földnek. Nem találtak még magyar embert, aki úgy akart a paraszton segíteni, mint õ. Mániával kereste azt a területet, ahol ezt megvalósíthatja. Elõször a kormánypártba lépett (...) átlépett a kisgazdapártba (...) Késõbb ezt a pártot is otthagyta és a Kállay pártba lépett be. (...) Darvas Józseffel, Erdei Ferenccel, Veres Péterrel és velem együtt indult el a vádlott, mi azonban megmaradtunk irodalmi síkban, addig a vádlott politikai vonalra vitte át az agrárkérdést. Az én véleményem szerint, hogy most földreform van, az némi részben vádlottnak is köszönhetõ."65
Kovács Imrének sajátos módon igaza volt: Matolcsy politikai tevékenysége hatszáznyolcvanezer hold újrafelosztható földdel gyarapította az állam vagyonát. Kovács azonban cinikusan elhallgatta, hogy ezen földek tulajdonosait és bérlõit Matolcsy törvényjavaslatai alapján rabolta ki a magyar, és gázosította el a német állam. "A mi programunk szerint a zsidónak nincsen joga a földhöz"66 - hangzott el szájából a Parlamentben 1941 tavaszán, - "nem a harmadik zsidótörvényt, hanem a végleges megoldást várja a magyar társadalom. A mi álláspontunk a teljes zsidótlanítás alapján áll. (...) Többször hangsúlyoztam, hogy mindenféle szentimentalizmust félre kell itt tenni."67
Ennek megfelelõen Matolcsy elutasította az 1942. évi XV. törvénycikket, mely a zsidók mezõ- és erdõgazdasági ingatlanjainak kisajátítását rendelte el, mert nem tartotta elég radikálisnak. A törvény ugyanis több kivételt engedett meg (például 5 hektár alatti területnagyság), és állami kártalanítást helyezett kilátásba. Matolcsy ezzel szemben az összes zsidó munkatáborba zárásáról és deportálásáról ábrándozott.
Kovács Imre kénytelen volt kitérni Matolcsy parlamenti antiszemita kirohanásaira is. Szerinte mindez bocsánatos bûn volt, hiszen a GYOSZ révén a gazdag zsidók (!) finanszírozták Gömbös választási kampányát: "1944-ben a gazdag zsidók csak a saját bõrüket mentették, és nem törõdtek szegényebb sorstársaikkal. Abban az idõben tehát a zsidóság felsõ rétegeit támadni nem számított antiszemitizmusnak. Egyébként is a vádlott a zsidóságot csupán annyiban támadta, amennyiben az akkori rendszerbe bele volt ágyazva."68
Kovács Imre pontosan tudhatta, hogy hazudik: hírhedt "Egy batyuval" címû cikke, mely a magyarországi németek elûzését követelte, Matolcsy cikkének plágiuma volt. Matolcsy 1940-ben írta le: "A munkatáborok létrehozása feltétlenül helyesÉ gyökeres megoldás a kivándorlásÉ menjenek õk is úgyÉ egy szál batyuval vagy zöld ládával a vállon."69 Cikkének témája azonban nem a svábok elûzése volt. Cikkének szalagcíme "Akikrõl szívesen lemondtunk volna - 1 millió erdélyi zsidó" elárulja, hogy Matolcsy nem kívánt "kis" és "nagy" zsidó között különbséget tenni. Kivándorlási ötlete sem csak az erdélyi zsidókra vonatkozott: 1939-ben vezércikkben írta "Kivándorolni" címmel, hogy amennyiben a zsidóság nem megy önként, akkor a Szovjetunióba kell áttenni õket. "Internálótáborba velük, ne pedig munkatáborba. A zsidóknak ebbõl az országból, errõl a földrõl távozni kell"70 - szögezte le egy parlamenti interpellációjában. Telepítéseket más népcsoportok részére is javasolt a nyilvánosság elõtt: 1937-ben például szükségesnek tartotta csongrádi és szentesi kubikusok betelepítését a Dunántúlra, "az ottani svábság ellensúlyozására".71 Sajátos módon Matolcsy mentõtanúi Kovács Imre mellett a kommunista párt soraiból kerültek ki. Matolcsy a tervgazdálkodás lelkes híveként cseppet sem állt távol a kommunista párt ideológusaitól: a Szovjetuniót és a Harmadik Birodalmat egyformán a gazdasági rendszerek "csúcsának" tartotta.72 Ez a rokonszenv is megnyilvánulhatott abban, hogy 1944-ben több kommunista párttagot szabadított ki az internálásból, és vett védelme alá.73
A zsidó nagytõke különbözõ okokból és különbözõ módon, de hasonló mértékben tartozott a náci és a kommunista értelmiség szemében a megsemmisítendõk kategóriájába.
A nácik számára emellett azonban más megsemmisítendõ kategóriák is léteztek. Kevesen tudják, hogy az elgázosítások elsõ áldozatai nem zsidók, hanem német szellemi fogyatékosok voltak. Matolcsy a náci Németországban tanulmányozhatta a tervgazdálkodást és a népességpolitikai módszereket. Minden bizonnyal tudott a T-4 akcióról, mely a szellemi fogyatékosok fizikai megsemmisítésének programja volt. Parlamenti felszólalása, melyben Németországra hivatkozott, ahol "az osztó igazság kegyetlen szigorú végrehajtása" teremtette meg azt a "nyugalmat", mely elengedhetetlen a "a közellátás nagy és nehéz feladatainak megoldásához",74 erre enged következtetni.
Matolcsy egyik elsõ munkája a magyarországi jövedelemeloszlási viszonyokat tárta fel. A magyar társadalmat foglalkozási ágak szerint nyolc csoportra osztotta (mezõgazdasági munkás, cseléd, kisbirtokos és kisbérlõ 10 holdig és 10-100 hold között, bányász, ipari és közlekedési dolgozó, önálló kisiparos, ismeretlen foglalkozású vagy véderõ tagja). Kimutatása szerint e kategóriák, melyek a társadalom 80 százalékát teszik ki, átlagos évi jövedelme 183 és 442 pengõ között differenciált. Ezzel szemben a lakosság 19,6 százaléka a jövedelmek 38 százalékából részesedik, és a legfelsõ 0,6 százalék a jövedelmek 20 százalékát mondhatja magáénak.75 A jövedelmek szórása és aránytalan eloszlása jóval nagyobb eltéréseket mutatott, mint Németországban vagy az USA-ban, és valós szociális probléma volt. A zsidóság arányszáma is nagyobb volt, mind a teljes lakossághoz képest, mind az egyes foglalkozási ágakban. Matolcsy ezeken változtatni szeretett volnaÉ

Matolcsy és a redisztribúció
A szociálpolitikai megközelítés

Matolcsy kutatásait alapvetõen a szociálpolitika kérdései határozták meg. Külföldi útjain szorgalmasan tanulmányozta az állami szociálpolitikai módszereket és az amerikai New Dealt. Gömbös "új generációjának" tagjaként 1935-ben került be a parlamentbe. Harminc évével ekkor õ volt a legfiatalabb képviselõ. A legaktívabb interpellálókhoz tartozott, parlamentben elmondott beszédei 662 oldalt tettek ki. 1937-ben már rendszerváltást követelt, melynek lényegét abban látta, hogy meg kell szüntetni "a jövedelemelosztás kirívó egyenlõtlenségeit a javak igazságosabb elosztása által (...) gondoskodni a dolgozó tömegek szociális ellátásáról."76 Erre a liberális kapitalizmus azonban nem alkalmas, ezért át kell térni az irányított tervgazdaságra. A szovjet tervgazdaság egyetlen hibája, hogy ott nem az orosz nép, hanem a "nemzetközi zsidóság érdekei" érvényesülnek. Matolcsy azt is deklarálta, hogy célja az osztályok nélküli társadalom77 és a kapitalizmus jelenlegi termelési formáinak teljes lerombolása. Ezzel viszont azt is leszögezte, hogy szociálpolitikai nézeteit nem kizárólag a zsidó tõkével szemben kívánja érvényesíteni. A földosztás esetében is hangsúlyozta, hogy "helytelen ennek megoldását kizárólag a zsidó birtokok elintézésének vonalára csúsztatni".78 Ennek szellemében követelte az összes stratégiai fontosságú üzem államosítását és munkatáborok felállítását az ideiglenesen munkanélküliek állami nagyberuházásokon történõ bevetése céljából.79 Nem meglepõ, hogy több esetben "lekommunistázták" nézeteiért. Voltak, akik ezt honorálni is tudták: õ volt az egyetlen jobboldali képviselõ, aki meghívást kapott a szovjet követségre az 1940. november 7-én tartott fogadás alkalmából. A szovjet tervgazdaság elõnyeit még 1944-ben sem szûnt meg méltatni, és arra hivatkozott, hogy a szovjet polgárok is mennyi nélkülözést viseltek el abban a hitben, hogy "jelenlegi szûkös életük vezet el néhány generáció után az általánosan magasabb életszínvonalhoz".80 Matolcsyban sajátos kettõsség élt a baloldali politikai programok tekintetében.
A gazdasági módszerek elismerése mellett már 1937-tõl a baloldal esküdt politikai ellensége volt: követelte a szociáldemokrata párt betiltását, és egyenlõségjelet tett zsidók és kommunisták között.
Matolcsy már a földreform kapcsán is megállapította, hogy az azonnali földosztás a nemzetgazdaságnak hatalmas veszteséget okoz, hiszen a kisgazdaságok létesítése tõkeigényes, a nagygazdaságok eszközállománya pedig részben megsemmisül, mivel nem vehetõ használatba. A szerkezetátalakítás megközelítõen 3,5 milliárd pengõs költségét lehetetlen takarékoskodásból elõteremteni, de külföldi kölcsönökkel sem. Az azonnali földreform kiadásai mintegy húsz évre vetnék vissza a nemzetgazdaságot, és átmenetileg 30 százalékkal csökkenne az egy fõre jutó nemzeti jövedelem. Magyarországon Matolcsy szerint a reformok legfõbb kerékkötõje az alacsony tõkeképzõdés. A tõkeakkumulációt 1934-ben még három módszerrel szerette volna meggyorsítani: a nagybirtokok örökösödési adójának felemelésével és progresszív alkalmazásával, az idegen állampolgárok földjövedelmének progresszív elvonásával, a nem fix fizetésekbõl származó nagyjövedelmek igaz bevallásával.
Az utolsó pontban megfogalmazott lehetõséget azért tartotta fontosnak, mert tisztában volt azzal, hogy a legnagyobb volumenû adócsalásokat a legmagasabb jövedelmûek követik el. Vélelmezése szerint az 1932-ben 20 000 pengõnél többet keresõk legalább 27 millió pengõt tagadtak el jövedelmükbõl, mivel csak 14,3 milliót vallottak be. Ezért javasolt intézkedéseket eme vagyonok alapos megadóztatására. Könyve elõszavában leszögezte, hogy a gazdaság feladata a magyar faj fenntartása, és "azt az embert, aki nem tud szervesen bekapcsolódni a nemzet egyetemes törekvéseibe, mint kóros sejtet a nemzet élõ organizmusa ki kell, hogy taszítsa magából".81 Hogy ezzel elsõsorban a zsidókra célzott, azt bizonyítja "Új Élet a magyar földön" címû, 1937 folyamán írt és 1938 februárjában kiadott tanulmánya is, melynek már a fülszövegében közölte: "A magyar nemzet testét ugyanazok a fekélyek borítják, amelyek a háború elõtt elgyengítették és az 1918. évi tragikus összeomláshoz vezettek. (...) Megvizsgálandó a magyar élet minden területe és a beteg rohadt részeket ki kell operálni, hogy új élet indulhasson a magyar földön." Ezt a továbbiakban a Németh Lászlótól kölcsönzött "fagyöngy-metaforával" (zsidó = fagyöngy a magyar nemzet testén) operáló bevezetõt a falukutatók mûveire való hivatkozás követte, majd az az ígéret, hogy a kötet elolvasása után az olvasó meg fogja találni a "kétségbeesetten keresett MEGOLDÁST" (sic). "Teljes rendszerváltozásra van szükség" szögezi le a továbbiakban. Ennek alapfeltétele: "1. A magántulajdon szentségének és sérthetetlenségének elvét fel kell adni úgy, hogy a magántulajdon római jogi, tehát pogány fogalma helyett (!) a keresztény civilizációnak megfelelõ fogalmat határozunk meg.
2. A tulajdonnal mindenki csak addig és oly módon rendelkezhet, amíg a nemzet egyetemes érdekeit nem sérti."82 A továbbiakban tételesen felsorolta az állam összes bevételi forrását, és minden adónemet külön elemzés alá vett. Rendszerváltás alatt a nagybirtokok felosztását, a gazdaság államosítását, az irányított tervgazdálkodás bevezetését értette. Kifogásolta a gyõri program finanszírozását, mert az számítása szerint 58 százalékban a középosztály és a kispolgárság adójából történik, és javaslatot tett a zsidó nagytõke progresszívebb megadóztatására.
A Kisgazdapártból 1938 márciusában történt kilépését is azzal indokolta, hogy Eckhardt Tibor nem hajlandó határozott kiállásra a zsidókérdésben, és nem szakította meg kapcsolatait a liberális sajtóval. Parlamenti felszólalásaiban is visszatérõ gondolat volt, hogy a zsidó "faj" magyarországi térhódítása és majdnem kétmillió ember kivándorlása nem következhetett volna be a liberálkapitalista rendszer nélkül.83 Matolcsyban feltehetõen 1934 és 1938 között kristályosodott ki az a gondolat, hogy a tõkeképzésre nemcsak a sokéves állami takarékoskodás ad lehetõséget: az állampolgárok számának csökkentése szintén tõkeakkumuláló hatású, hiszen vagyonuk az országban marad. A zsidóság kitelepítésével egy csapásra rendelkezésre állt volna az a tõke, mely a szerkezetátalakításhoz szükségesnek látszott. "Föld, Nép, Élet" címû 1941-ben megjelent munkájában ezt még megtetézte azzal a javaslattal, hogy ezzel párhuzamosan haza kell telepíteni a tengerentúlra kivándorolt magyarokat, akik vagyona jóval a magyar átlag feletti, és ezzel "komoly tõkeképzésre volna lehetõség", illetve "a kiszorításra ítélt zsidóság helyét" is nagyszerûen be lehetne általuk tölteni.84
Nem mulasztotta el, hogy a zsidótörvények parlamenti vitáiban jobbról támadja a beterjesztett törvényjavaslatokat. Kifogásolta, hogy egyáltalán felmerülhet a zsidó földtulajdonosok kártalanítása, szerinte ez teljesen felesleges. Ezért egyik zsidótörvényt sem fogadta el. Több felszólalásában követelte a zsidók deportálását.85
Népességpolitikusként számításokat végzett a magyarországi keresztény és zsidó háztartások számáról, és az azokban felhalmozott értékek mennyiségérõl is. ï vezette be a "reprezentatív háztartási statisztika" és az "élelmiszerkosár" fogalmát a magyar tudományos életben. A Parlament 1942. évi június 24-i ülésén erre alapozva intézett interpellációt a közellátásügyi miniszterhez: "Budapesten (...) 50 000 zsidó háztartás van, (...) az egész országban 180 000 (...). Ha ezek felét kikapcsolnám azzal, hogy szegények, bár nem így van, s ha csak 100 000 olyan családot veszek, amelyrõl az adatok szerint tudomásunk van, akkor tessék meggondolni, ha a 100 000 háztartás mindegyikében csak félmázsa szappan van, pedig sokkal több van, akkor 50 000 mázsa szappan tárolódik mind ezekben a háztartásokban. Hány magyar család asszonyai állnak sorba és nem tudnak szappanhoz jutni (...)?
Ha ugyancsak félmázsát veszek - pedig sok bödönrõl van itt szó - libazsírból van néha 45-50 kg, tehát minimálisan azt veszem, hogy 100 000 zsidó háztartásban egyenként félmázsa zsír, ez ugyancsak 50 000 mázsa, 500 vagón zsírt jelentÉ Az a véleményem tehát, ha valamit el akarunk érni, akkor ott keressünk, ahol van, és ne a zsellérkunyhókban, ahol már eleve biztos volt, hogy nincs semmi. Hivatkozom Németországra, ahol ebben a tekintetben, példásan oldották meg a közellátás nagy és nehéz feladatait (...) Kérem a kormányt, a haladéktalanul szigorú rekvirálás bevezetésére a Lipótvárosban és az összes zsidó háztartásokban."
Felszólalásaiban nem hagyott kétséget afelõl, hogy a vagyonújraosztást hetek alatt meg tudná szervezni: "Nem szükséges sok elõkészület, lassú keresztül vitele a zsidók kikapcsolásának, ez - miként a jó operáció - gyorsan elvégezhetõ. Olyan törvényt kell hozni, ami a zsidó vagyont minden vonatkozásában kikapcsolja." Ezután arra utalt, hogy teljesen elegendõ, ha valamilyen szimbolikus térítést kapnak a zsidó tulajdonosok, majd így folytatta: "A törvényt sürgõsen végre lehet hajtani. Például a kisebb
5-10-20 holdas zsidó birtokoknak átvételét hetek alatt el merném intézni"86
1942. június 5-én kelt vezércikkében a zsidó földek igénybevétele kapcsán kevesellte, hogy a 12 milliárdosra becsült zsidó vagyonból az állam csak kétmilliárdnyit vesz igénybe, és követelte a zsidó vagyon kérdésének teljes "likvidálását": "hozni kell olyan javaslatot és törvényt, amely a további tízmilliárd igénybevételét is eszközli, és itt csak egyetlenegy szempontot kell szem elõtt tartani. Nem azt, amit x-szer hallunk errõl az oldalról, hogy mi lesz a zsidósággal, méltánytalanság éri, stb. Nem is érdekel hogy mi lesz velük, hogy mit kapnak"87
Matolcsy nemcsak a gazdaság, hanem a kultúra területén is szükségesnek tartotta a zsidótlanítást és a kártalanítás nélküli kisajátítást. Hiszen nemcsak javaslatot tett új díj létrehozására - Horthy István Irodalmi és Tudományos Nagydíj néven (nem zsidók részére) - hanem terjedelmes indoklásában azt is indítványozta, hogy a "lélekmérgezõ" Baumgarten-díjat is ki kellene sajátítani, vagy legalábbis ellensúlyozni káros hatását.88
Az újraosztás mellett Matolcsynak a népességpolitika is szenvedélye volt. 1939. május 9-i parlamenti beszédében kijelentette: "A liberálizmusnak szörnyû bûnei vannak, a liberálizmus számlájára írandó az a szörnyû faji mérleg, amely a háború kitörése elõtti években elõállt. Másfélmillió magyar paraszt helyébe egymillió külföldi zsidó. Ezt a problémát kell most megoldani." Hivatkozott Szekfûre, aki az arisztokráciát tette felelõssé a bevándorlás megengedéséért. "A zsidóság a nemzeti jövedelem 30 százalékát bírja. Gazdaságilag vezet. Helyes, ha a tisztviselõket átcserélik keresztényekre, de ezzel még nem oldódik meg a jövedelemeloszlási különbség. Könyörület nem kell hogy bennünk felébredjen."89
Az ilyen általános kirohanások mellett sokszor egyedi esetekkel is foglalkozott képviselõházi felszólalásaiban, illetve publicisztikájában. Ennek megfelelõen interpellált a Goldberger-üzemben tapasztalható "nemzetellenes állapotok" miatt, mert az üzem 83 tisztviselõje közül 44 minõsült zsidónak. Szívén viselte keresztény tüzelõanyag-kereskedõk panaszait is, és kérte a közellátásügyi minisztert, hogy "ilyen tiszta, világos esetben a legkegyetlenebb módon irtsa ki a jugoszláv zsidó Krauszokat és Bajaikat."90

Gazdaságpolitikai érvek

Gazdasági elemzéssel a két háború között elsõsorban a Gazdaságkutató Intézet és a Magyar Nemzeti Bank elemzõ osztálya foglalkozott. Utóbbi intézmény híres volt anglofil beállítottságáról: antiszemita megnyilvánulások a Magyar Nemzeti Bank vezetõi részérõl Imrédy kivételével nem ismertek. Egy feltehetõen 1939-ben írt bizalmas tanulmány a gazdaság válságával kapcsolatban mégis ugyanazokra a következtetésekre jutott, mint Matolcsy, azzal a különbséggel, hogy megoldási javaslatot nem tartalmazott. A tanulmány megállapította, hogy a gazdaság újjáépítéséhez szükséges tõke pénzrontással nem teremthetõ elõ, és leszögezte azt is, hogy a túlnépesedés miatt a magyar gazdaság exportálható élelmiszer-feleslege "változatlan összfogyasztás mellett 1945 körül" tûnik el, "miután a (...) népesség (...) a szaporodás arányának csökkenése ellenére növekszik."91 A tanulmány leszögezte azt is, hogy a magyar élelmiszerexport valójában csak látszólagos, mert a belsõ fogyasztás kedvezõtlen struktúráján alapul: a hús- és tejtermékek európai átlag alatti fogyasztása teszi csak lehetõvé viszonylag nagy mennyiségû takarmánybúza exportját, melyet elvileg az országban kellene felhasználni. Amennyiben a magyar lakosság annyi húst, tejet és sajtot fogyasztana, mint a holland vagy francia lakosság, akkor az exportálható gabona mennyisége minimálisra csökkenne. Mindezen negatív hatások már a Monarchia éveiben is jelentkeztek volna, ha az 1903-1912 év átlagában nem vándorolt volna ki a természetes szaporulat 44,5 százaléka, azaz évente körülbelül 237 000 ember.92
Nem meglepõ, ha ennek nyomán Magyarországon már a harmincas években felerõsödtek az "idegenek" kivándorlását szorgalmazó hangok. Sajátos módon nem csak az 1919-es fehérterrorista tisztek, hanem egyetemi és kutatóintézeti státussal rendelkezõ mérnökök, orvosok és közgazdászok is a zsidók kivándoroltatásában látták Magyarország szociális gondjainak megoldását - természetesen úgy, hogy a kivándoroltatni szándékozottak vagyona lehetõleg az országban maradjon.93 Matolcsy a deportálások szorgalmazása mellett az államháztartás karbantartását is fontosnak tartotta: "a fölös vásárlóerõ elvonását én elsõsorban a zsidó vagyon és fõleg a zsidó jövedelem nagyon erõs elvonásával tartom lehetségesnek".94

Visszavonulás a tudományba

Matolcsy a kormányzóhelyettes-választás miatt ellentétbe került a nyilasokkal. Szálasi megtiltotta frakciójának, hogy részt vegyen az errõl szóló szavazáson. Matolcsy évfolyamtársa volt Horthy Istvánnak, és ezért megszavazta Horthy István kormányzóhelyettességét. 1942 márciusában kilépett a nyilaskeresztes pártból, és 1943-ban belépett Kállay Magyar Élet Pártjába. Antiszemita megnyilvánulásai jelentõsen lecsökkentek, a Sztójay-kormány alatt aktív politikai tevékenységet nem fejtett ki. Minden jel szerint a zsidóvagyon újraosztásának lebonyolítása sem izgatta már. Csupán arra volt hajlandó, hogy ismerõseinek lobbizzon: a nagykátai termelõszövetkezetnek például elintézte 100 használt zsák kiutalását Rein Mihály Tápióbicskérõl deportált zsidó vagyonából.95
1944 márciusa után a Gazdaságkutató Intézet igazgatójává nevezték ki. Ami ezután történt, ahhoz nem volt közvetlen köze. Személyesen nem vett részt a deportálások gyakorlati lebonyolításában és a zsidó vagyon újraosztásában. Erre azonban nem is volt szükség. A piszkos munkára bõven akadt jelentkezõ, miközben Matolcsy a tudós elefántcsonttornyából szemlélte az eseményeket, sõt adott esetben embereket is mentett. Gondolatai eredeti szándékának megfelelõ életre keltek, és megvalósításuk már nem a tudományos szakember feladata volt.
A népbíróság elõtt Matolcsy arra hivatkozott, hogy antiszemita megnyilatkozásai csupán 3 százalékát teszik ki tudományos és politikai munkájának. Ugyanerre hivatkoznak azok is, akik a tanulmányunkban idézett értelmiségiek (például Németh László) életmûvét védelmezik. Ugyanez az érv azonban Imrédy vagy Teleki, sõt Szálasi vagy a nyilas képviselõk jelentõs része esetében is felhozható. Fiala Ferenc, Kóródy Tibor, Csia Sándor, Budinszky László és még sok társuk 1944-ben embereket is mentett. A vidéki magyar zsidóság 99 százalékos deportálásához minden jel szerint az életmûvekben tetten érhetõ 3 százalékos antiszemitizmus is elegendõnek bizonyult.

Utószó

Sokak szerint Auschwitz abban különbözött a Gulagtól, hogy elõbbiben az ölés öncéllá vált, míg utóbbiban a fõ szempont nem a fizikai megsemmisítés, hanem a termelõerõ kihasználása és az átnevelés volt. "Nem kell hangsúlyoznunk a magyar zsidók deportálásának gazdasági és katonai értelmetlenségét 1944 tavaszán (...) a zsidók és cigányok futószalagszerû megsemmisítésének semmilyen instrumentális jellege nem volt, önmagában vált a rezsim céljává és a háborús viszonyok közepette minden katonai és gazdasági irracionalitása ellenére valósították meg"96 - írta például Enzo Traverso marxista történész. "A klasszikus marxizmus (...) képtelen volt elismerni, hogy a zsidók megsemmisítésében az ideológia primátusa érvényesült a gazdaság fölött"97 - teszi ehhez hozzá annak indoklására, hogy a holokauszt materiális okokkal nem magyarázható. Hasonlóan érvel Krausz Tamás is, aki szerint Auschwitz és a Gulag között az alapvetõ különbség abban áll, hogy a náci megsemmisítõ táborokban nem folyt gazdálkodás, csak a halottakkal.98
Krausz azonban nem említi, hogy megsemmisítõ táborba 1944-ben csak olyanok kerültek, akiknek munkaereje náci becslés szerint "nem állt arányban" az életben tartásukhoz szükséges eszközök értékével.99 Auschwitz nemcsak megsemmisítõtábor, hanem a Harmadik Birodalom legnagyobb munkaerõ-elosztó központja is volt: azokat a szerencséseket, akik túlélték az elsõ szelektálást, két héten belül átirányították különféle munkatáborokba. Ezekben is embertelen körülmények uralkodtak, de e táborok célja a gyilkolással szemben gazdasági tervek teljesítése volt.
Matolcsy említett gondolatai nyomán fel kell tennünk a kérdést, hogy a magyarországi deportálásra csak és kizárólag az irracionális antiszemitizmus miatt került-e sor. Az elõbbiek alapján joggal feltételezhetõ, hogy a halálvonatok mögött hideg és racionális gazdasági számítás is állt.
A holokauszt olyan tervgazdálkodásként is értelmezhetõ, melyben központi utasítások alapján nemcsak az áru-, hanem az emberfelesleg is megsemmisítésre kerül, amennyiben ezt vélt gazdasági érvek indokolják. Német részrõl szintén megfigyelhetõk hasonló utilitarista szempontok: Auschwitzban egyetlen transzport sem hagyta el szelekció nélkül a rámpákat. Mindez nem enyhíti, hanem súlyosbítja azok felelõsségét, akik a népirtást kitervelték - aljasságuk éppen a racionalizálni vélt tömeggyilkosság motívumával ragadható meg.
A deportálások megvalósítása katasztrofálisan hatékonynak bizonyult. Alkalmat adott a szelektív tudomásulvételre, mindenki arra hivatkozhatott, hogy csak a törvényben lefektetett és közgazdaságilag indokolt szabályok végrehajtásáért felelõs. A polikratikus végrehajtás miatt a teljes folyamatot nem volt kötelezõ, de nem is lehetett teljesen átlátni. Egyszerûbbnek és egyúttal olcsóbbnak is bizonyult az a magatartás, mely ezt nem vette tudomásul, és a felelõsség alól úgy bújt ki, hogy a "legvégsõ" "megoldást" átengedte a németeknek. Hiszen azt nagy nyilvánosság elõtt többször is deklarálták, hogy a deportálásokból nem fog visszatérni senki. Szálasi 1943-ban arról értekezett, hogy a gyõzelem után a világ zsidóságát az USA-ba fogják deportálni, ahol az ezáltal életre kelõ "nemzeti mozgalom" majd kénytelen lesz "végleg" rendezni a zsidóság sorsának kérdését. "Az amerikai nép lelki beállítottságától, elsõsorban a zsidóktól nyert erkölcsi, szellemi és anyagi neveltségétõl fog függeni, hogy ennek a kérdésnek elintézésénél a katyni gyakorlatot fogják e alkalmazni. Az európai és ázsiai nagyterek népeinek nem lesz idejük, hogy arra figyeljenek hányszor ugat fel a colt ÈTexasban vagy ArizonábanÇ és tesz pontot sok évezredes vándorlásban volt nép élete mögé. Ezeket a gondolatokat Amerikának hagyjuk."100
Az elõbbiekben ismertetett adatok nyomán fel kell tennünk a kérdést, hogy a magyar holokauszt megtörténtében mennyiben volt szerepe német kényszerítésnek. Azt is érdemes végiggondolnunk, hogy a magántulajdon szentsége elvének 1938-tól történt törvényszintû megsemmisítése mennnyiben alapozta meg az 1945 utáni szocialista társadalmi modell redisztribúciós módszereit. Feltételezzük, hogy a magyarországi antiszemitizmus azért lehetett annyira népszerû, mert sokan sajátos megoldási lehetõséget láttak benne az ország elmaradottságának felszámolására. Az, amit ezért fizetni kellett, az alapvetõ erkölcsi normák feladása volt.

Jegyzetek

1 A továbbiakban a "zsidó" és a "zsidóság" kifejezéseken mindazokat értem, akik vagy magukat zsidónak tartották, vagy akiket zsidónak tekintettek a származásuk alapján, amit 1920 után a rasszista törvényekkel kodifikáltak is. A két kifejezésnek tehát használatomban se etnikai, se vallási jelentése nincs.
2 A magyarországi antiszemitizmus történetére lásd Gyurgyák János: Zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. (Budapest, 2001) címû kötetét.
3 Szende pénzügyminiszter az ország pénzügyeirõl. In: Népszava, 1918. dec. 1. 9-10. o., idézi Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., 2001. 100. o.
4 Pelle János: A gyûlölet vetése. A zsidótörvények és a magyar közvélemény. Budapest, 2001, 120. o.
5 A numerus nullust követelõ parlamenti és publicisztikai reakciókra utal: N. Szegvári Katalin: Numerus Clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon, 103., 116., 120., 129. o. Forrásértékû emellett még Haller István: Harc a numerus clausus körül. Budapest, 1926. címû mûve.
6 Méhely Lajos (1862-1953) a fajbiológiai kutatások megalapítója, a szociáldarwinizmus magyarországi úttörõje, nemzetközi hírû tudós. 1880-tól tanársegéd, 1910-tõl akadémiai rendes tag, 1915-tõl a bölcsészkaron egyetemi tanár. Fõ kutatási területe a hüllõk és csúszómászók élettana, publikációit maga illusztrálta. ï fordította Brehm: Az állatok világa címû mûvének elsõ három kötetét. A húszas évektõl tudományos munkássága mellett és helyett egyre inkább a fajbiológia témájáról írt értekezéseket, egyre uszítóbb stílusban. Tudományos és áltudományos mûveinek száma már-már grafomán hajlamai miatt szinte áttekinthetetlen. A személyét ért támadások miatt 1930-ban akadémiai tagságáról lemondott. Prohászkához és Szabó Dezsõhöz hasonlóan a magyar politikai antiszemitizmus atyja volt, hatása a szélsõjobboldali politikusok vagy Teleki esetében kimutatható. A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy szemben követõivel, Méhely a zsidóságot soha sem akarta teljesen eltávolítani Magyarországról. Mind az elpusztítás, mind az elûzés gyakorlatát annak "erkölcsi gyalázata" miatt elvetette. (Méhely: Az én antiszemitizmusom. Budapest, 1930, 36. o.)
A népbíróság fegyházbüntetésre ítélte.
7 Méhely hatása Teleki politikai retorikájában is tetten érhetõ: a Teleki által oly szívesen használt "magyarabb magyar" szófordulat ugyanis eredetileg Méhelytõl származik (Méhely Lajos: Fajvédelmi gondolatok, Budapest, 1928, Magyarabb Magyarországot. Gratz Gusztávnak válaszul. Budapest, 1929)
8 Az Egyenlõség, 1927. október 29-i számának "Kiverték õketÉ" címû vezércikke idézte Teleki Pált.
9 Lásd erre Teleki Pál beszédét a képviselõházban 1940. december 3-án.
10 A Szálasi-per, 381-382. o.
11 Varga Béla 1941. július 1-jén felszólalt a házassági törvény szigorú végrehajtása mellett, és követelte a harmadik zsidótörvény következetes végrehajtását.
12 Makkai eredetileg a nemzetiszocializmust népszerûsítõ mûvet is írt (Germánia új utakon. Bp.-Pécs, 1932), valamint Némethy Imrével közösen "A zsidótörvény. Tasnádi Nagy András elõszavával. Bp. 1939" címmel részletes ismertetést és magyarázatot is publikált.
13 A Bartha Miklós Társaság 1925. április 2-án alakult, indulásakor tagjai közé tartozott József Attila, Kodolányi János, Lakatos Péter Pál is. A népi írók elsõ közös fellépése is a Bartha Miklós Társasághoz köthetõ. 1930-tól József Attila és Kodolányi kilépett, a tagság szélsõjobb irányba tolódott. 1936-1939 között a társaság ismét a népi írók fórumává vált, 1938-ban Matolcsy Mátyás is elnöke volt, utóda Kodolányi lett, de a társaság 1939-ben megszûnt. Részleteiben lásd: Sebestyén Sándor: A Bartha Miklós társaság. Budapest 1981.
14 Méhely Lajos: A magyar kisebbségi iskola. In: A Cél, 1937, Budapest, 17. o. Hasonló írásai a lapban: Német aknamunka (1934), Magyarok és svábok, A németek Magyarországon. Fajbiológiai tanulmány.
15 1944. február 12-én az Egyedül Vagyunk interjút készített a Zsidókérdést Kutató Intézet vezetõjével, Bosnyák Zoltánnal, aki szellemi mentorai között Szekfû Gyulát is megemlítette. Részlet az interjúból: "Szekfû? - kérdezzük meglepetve. - î igen, de nem a mai, népfrontos Szekfû Gyula. Mert volt ám egy másik Szekfû Gyula is, aki a Három Nemzedékben a liberális Magyarországról írott korrajzában a zsidóság szerepét is behatóan tárgyalta." Bosnyák azonban elhallgatta, hogy Szekfû ezt teljesen más összefüggésben tette, mint õ.
16 N. Szegvári Katalin: Numerus Clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. 188. o.
17 Gergely Jenõ: A napbaöltözött ember címû Prohászka-monográfiájában félreértelmezettnek nevezi Prohászka antiszemitizmusát, mondván, õ mindig megkülönböztetést tett jó és rossz zsidó között. Prohászka azonban ezt másképp látta: "Teljesen igaz, hogy vannak derék zsidók, de a zsidóság idegen, kereszténységet leszorító, honfoglaló, minket kisajátító, idegen hatalom. (...) Itt egy romlott, hihetetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloska-invázióról, patkány-hadjáratról, egy kérdés van: hogyan védekezzünk!" (Idézi Kis György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával. Budapest, 1987, 246-254. o.) Megemlítendõ, hogy Prohászka példaképének tekintette a patologikus antiszemita Méhely Lajost. "Méltóságod voltaképpen a mi vezérünk, aki a nagyharangot veri félre: mi csak a csilingeket rázzuk" írta egy hozzá címzett levélben 1926. november 11-én. (Méhely Lajos: Vallomások, Budapest, 1940, 12. o.)
18 Néhány példát idéz Nyerges András: Jobb- vagy balkánaán, Budapest, 1998, 206. o.
19 Ravasz László válasza a Huszadik Század körkérdésére, in: Huszadik Század, 1917, II. k. 126. o.
20 A levelezõlapot idézi Karsai-Molnár: Endre-Baky-Jaross, 624. o.
21 A rádióbeszédet idézi Karsai-Molnár: Endre-Baky-Jaross, 624-625. o.
22 Rátkai Károly: Nyílt levél Haypál Bélához a keresztelést megtagadó papokról. In: Képes Figyelõ, 1946. november 23.
23 Milotay kritikusan viszonyult a népi írókhoz, "baloldaliságuk" miatt, de lapjában publikálási lehetõséget biztosított nekik, és ismertette mûveiket.
24 Erdélyi József Bibó vagy Darvas szerint csak "Solymosi Eszter vére" címû versében volt antiszemita. Valójában Erdélyi már 1919-ben írt antiszemita verseket, melyekrõl életrajzában azt hazudta, hogy azokat "nem merte" publikálni - 1938-tól azonban ez a félelme megszûnt, és több tucat verset jelentetett meg, melyek közül a Solymosi Eszter még az enyhébbek közül való. Erdélyi fontos feladatának tekintette a zsidóság trójai falovaként aposztrofált "beteglelkû József Attila" kultuszának felszámolását is (Egyedül Vagyunk, 1943. január 29.). Erdélyi 1945 után elõször Romániában húzta meg magát, majd 1947-ben önként jelentkezett a budapesti politikai rendõrségen. A népbíróság többéves börtönbüntetésre ítélte, melyet részben le is töltött. 1954-ben Darvas József rehabilitálta, és megjelent újabb verseskötete is.
25 A kormánypárttól jobbra álló Magyar Élet címû lap 1936-1944 között jelent meg, 1938-ban Matolcsy Mátyás volt fõszerkesztõje, õ vitte sikerre a lapot, mely ekkor 3500 példányban kelt el. Felelõs szerkesztõ 1938-1944 között Fitos Vilmos, 1943-tól Kristó Nagy István segédszerkesztõ. A lap munkatársai számos antiszemita írást jelentettek meg, cikkeikben visszatérõen használták a "faj", "fajiság" kifejezést.
26 A Magyar Út eredetileg a Soli Deo Gloria protestáns fõiskolai szövetség lapja volt, 1934-tõl jelent meg havi két számmal, 1940-tõl hetente. Impresszumában "világnézeti és társadalompolitikai hetilap"-ként jellemezte magát, mely a "magyarság faji felemelkedésért küzd".
27 Kodolányi 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, 1939-ben a zsidótörvények "lagymatag" végrehajtása miatt tiltakozott, ugyanebben az évben vehette át az Endre László által életre hívott Magyar Irodalompártoló Társaság deklaráltan "ellen-Baumgarten" Ferenc József-díját is. 1939 nyarától a Turul szövetség Nemzetõr címû lapjának fõszerkesztõje, de publikált a Magyar Élet és az Egyedül Vagyunk címû lapban is. 1941-ben kioktatta Szent-Györgyi Albertet, aki azt állította, hogy az egyetemi ifjúsági szervezetben legalább 6 százalék erejéig a zsidóságnak is helye van. Visszatérõ témái közé tartozott a zsidó és a német térfoglalás, több cikkben is kifejtette, hogy zsidók esetében a tulajdonjog szentségéhez nem kell ragaszkodni. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy 1944-ben Kodolányi megpróbált segíteni Sárközi Györgyön (ellentétben Szabó Lõrinccel, aki korábban azt ajánlotta Sárközinek, hogy legyen öngyilkos, hiszen Hitler gyõzelme elkerülhetetlen). Bibó mellett Kodolányi volt a népi táborból azon kevesek egyike, aki utólag hibának, sõt véteknek nevezte saját 1944 elõtti magatartását. 1948-1954 között nem jelentek meg mûvei, de 1955-tõl Révai József támogatásával visszatérhetett az irodalmi életbe, felvették az írószövetségbe, és sorra kiadták könyveit.
28 Darvas Józsefnek (1912-1973) jelentõs szerepe volt a Márciusi Front létrehozásában, írásai megjelentek a szélsõjobboldali Egyedül Vagyunk címû lapban is. 1941-ben Oláh Györgytõl Ferenc József-díjat kapott, 1945-1946 közötti publicisztikájában a zsidók keretlegény mentalitásáról és a sárga csillag "nemesi kutyabõrként" való használatáról cikkezett (pl.: Fekete úr élni akar In: Szabad Szó, 1945. december 11.). 1945-tõl haláláig országgyûlési képviselõ, a Parasztpárt alelnöke, 1947-tõl 1956-ig építésügyi, illetve közoktatásügyi miniszter, 1957-1959 között a Hunnia filmstúdió igazgatója, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, a Hazafias Népfront alelnöke, az Elnöki Tanács tagja.
29 Veres Péter 1945 elõtt szemben állt a hatalommal, így nem kokettált a Gömbös-féle Új Szellemi Fronttal sem. Nézetei azonban nem voltak mentesek a rasszizmustól és szélsõjobboldali retorikától: 1937 októberében két tanulmányt is írt "Fajszocializmus vagy tiszta szocializmus", illetve "Vértörzs, néparc, ideáltípus" címmel. Ugyanebben az évben írta, hogy az "Anschluss" szükséges és üdvözítõ. A magyar értelemben vett "nemzeti" és "szocialista" jelzõk végigkísérték egész publicisztikáját. Nem volt hajlandó aláírni a zsidótörvények elleni tiltakozást azzal, hogy az a középosztály és a zsidóság belügye. Révai József 1945 után mindig kiállt mellette, 1950-ben és 1952-ben Kossuth-díjat kapott.
30 Kodolányi 1941. június 22. után nem sokkal azt írta egy levelében a Szovjetunió megtámadásáról, hogy "nekem fáj a dolog", és lelkendezve írt a szovjet szövetkezeti formákról, "a népi kultúra csodálatos felvirágoztatásáról", mert "a Szovjetunióban négymillió példányban olvassák Tolsztojt" és "a szülõ vogul asszonyhoz repülõgépen megy a bába". (Tüskés Tibor: Kodolányi János. Budapest, 1999, 148. o.)
31 Erdei Ferenc levelezése, 338. o.
32 A lap elsõsorban az intellektuálisabb olvasóközönséget célozta meg. Néhány jellemzõ cikkcím: (1941. augusztus) Bosnyák Zoltán: Hogyan vándoroltassuk ki a zsidókat, (1941. június) Csicsery-Rónay István: Az angol birodalom válsága, (1942. június) Oláh György: Ne legyünk a zsidókkal humanisták, (1943. május) Katyni sírvers, (1943. aug.) Az értelmiségi kormánybiztosság három éve.
33 Egyedül Vagyunk: Thomas Mannról (név nélkül) 1943. április 9.
34 A kommunista párt nyomására 1945 májusában megszüntették a "népi" írók igazolását.
35 Hozzá kell tennünk: epigonjaival ellentétben Szabó Dezsõ a leghatározottabban ellene volt a numerus claususnak, és már az elsõ zsidótörvény miatt tiltakozó levelet írt Darányi Kálmán miniszternek: "Nem a zsidók kizsákmányolását kell megszüntetni, olyan életrendet kell teremteni, mely lehetetlenné teszi a magyarság mindenféle kizsákmányolását." (Idézi Gombos Gyula: Szabó Dezsõ, 385. o.)
36 Illyés 1935-ben a Magyarország címû lapban írt cikkeivel részt vett Gömbös reformpolitikájának népszerûsítésében, 1938-ban Imrédy Béla juttatta tisztességes álláshoz a Magyar Nemzeti Bankban. Illyés elsõ szerzõje volt az Egyedül Vagyunk címû szélsõjobboldali lapnak: 1946-ban viszont már Rákosi Mátyás barátságáért lelkendezett, és azt ecsetelte, hogy mennyire megfelel "Rákosi temperamentuma a magyar népnek". (Szabad Nép, 1946. szeptember 1.) Nem sokkal késõbb arról cikkezett, hogy a Kommunista Párt "azon az úton halad, hogy valóban belégyökerezzen a legmélyebb magyar népi talajba" (Nyerges, Senkiföldje irodalom, 132. o.). Hozzá kell tennünk, Illyéstõl távol állt a németek vagy a zsidók kitelepítésének gondolata.
37 Litván György: München, Illyés Gyula és Hatvany. In: Élet és Irodalom, 2000. március 10. Illyés a zsidóüldözést látva szembefordult korábbi álláspontjával. 1941-tõl sorozatban közölte zsidó szerzõk mûveit.
38 Illyés Gyula: Magyarok - naplójegyzetek, Nyugat kiadása, Budapest, 1938, 276-277. o.
39 A cikket idézi Pelle János: A gyûlölet vetése, 82-83. o.
40 Bibó István. Életút dokumentumokban, 166. o.
41 Bibó István. Életút dokumentumokban, 172. o. Másutt Bibó Erdei Ferencnek azt írja, hogy a "A zsidók körül pro és kontra érzelmek gennyjébe nem szabad belemennünk, s a zsidóbérenc-ség nemcsak egy üres és buta szó, hanem néha egy súlyos, reális állapot." (uo. 174. o.)
42 Bibó István. Életút dokumentumokban, 167. o.
43 Maga a Volksbund 1938. november 26-án alakult meg, de programja ekkor még semmi olyan követelést nem tartalmazott, mely túlment volna azokon a kisebbségi jogokon, amit jelenleg például a dél-tiroli osztrákok élveznek. A Volksbund megalakulásának és népszerûségének elsõdleges oka egyrészt a magyar kormány asszimilációs politikájában, másrészt a Volksbildungsverein (a korábbi német érdek-képviseleti szövetség) magyar asszimilációt igenlõ, kollaboráns magatartásában keresendõ. Az 1940-ben kötött német-magyar népcsoportegyezmény volt igazán olyan hatással, hogy bújtatva ugyan, de a náci propaganda eszközévé tette a Volksbundot, azzal hogy a német népcsoportnak csak ezt az egy szervét ismerte el legitimnek.
44 Bibó István. Életút dokumentumokban, 176. o. Bibó levele Erdeihez, 1938. június 17.
45 Erdei Ferenc levelezése, Magvetõ, 1991, Erdei levele Sárközi Györgynek, 334. o.
46 Az "õrségváltás" szó meghatározó fogalommá vált a kor sajtójában: jellemzõ, hogy filmcím is volt, és könyv is megjelent róla (Hegedüs István: ïrségváltás. Bp., 1942).
47 Erdei Ferenc: Beszéd Balatonszárszón a Magyar Élet-tábor elõadás- és megbeszéléssorozatán. In: Szárszó. Az 1943 évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor elõadás- és megbeszéléssorozata. Püski, Budapest, 1992, 27. o.
48 Kodolányi János. In: Magyar Út, 1941. március
49 Kodolányit idézi Nyerges: Jobb- vagy balkánaán, 85. o.
50 In: Magyarország, 1942. december 1.
51 Féja Géza: Magyar irodalomszemlélet,  Budapest, 1942, 84-85. o.
52 Féját idézi Nyerges András: Neofiták és elõharcosok. In: Magyar Hírlap, 2000. december 16., 11. o. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy Féja aláírta azt a zsidótörvények ellen tiltakozó értelmiségi nyilatkozatot, mely 1938. május 5-én jelent meg a Pesti Naplóban. Féja ezen gesztusa nehezen értelmezhetõ annak fényében, hogy korábban és késõbb milyen antiszemita írásokat publikált. 1941-tõl a kormánypárti Magyarország címû lap vezetõ publicistája, de szélsõjobboldali lapokba is ír, mint például a Magyar Út, 1943-ban a nyilas Marschalkó Lajossal együtt megkapta a Rákosi Jenõ irodalmi díjat.
53 Féja 1956-ig a Békéscsabai Megyei Könyvtár dolgozója, majd helyettes vezetõje volt, 1957 után sorra jelenhettek meg írásai, 1960-ban a Fõvárosi Szabó Ervin Könyvtár fõmunkatársa lett, 1966-ban József Attila-díjat kapott. 1978-ban bekövetkezett halála alkalmából számos nekrológ jelent meg. Féja saját életrajzi írásaiban és a vele készített portréfilmekben nem reflektált 1945 elõtti antiszemitizmusára.
54 Féja Géza: A tömörülés. In: Magyarország, 1942. április 23., 5. o.
55 Féja Géza: Fejtõ-Fischl. In: Kelet Népe, 1938. december. A Kelet Népe tudomásom szerint ezen kívül egyetlen antiszemita jellegû írást nem közölt.
56 Féja Géza: Hozzászólás az MSZMP állásfoglalásához. In: Válasz évkönyv, 1989, Budapest, I. kötet, 232-241. o.
57 Féja Géza: A Márciusi Front hiteles története. In: Magyar Út, 1941. április 2.
58 Németh László: Beszéd Balatonszárszón a Magyar Élet-tábor elõadás- és megbeszéléssorozatán. In: Szárszó. Az 1943 évi balatonszárszói Magyar Élet tábor elõadás- és megbeszéléssorozata. Püski, Budapest, 1992, 47. o.
59 Németh László: Magyar Radikalizmus In: Kelet Népe, 1940. december 1.
60  Németh László: Sorskérdések (Faji hibáinkról) 509. o.
61 Németh László: Budapest meghódítása. In: Életmû szilánkokban I. köt. Budapest, 1989, 562. o.
62 Németh László: Kisebbségben. In: Sorskérdések, Budapest, 1989, 445. o.
63 Az …sszetartásban ïsi Antal: A magyarság felszabadítása. (1944. október 19., november 18.), A hungarizmus szükségszerûsége (1944. november 29.) címû opuszaiban hivatkozott szellemi példaképére, Németh Lászlóra.
64 Matolcsy Mátyás (1905-1953) apja orvos-gyógyszerész, egyetemi tanár, családjának 500 holdas birtoka volt Farmoson. 1929-ben mûszaki doktori oklevelet szerzett (London földalatti villamos közlekedése, Bp. 1929.), 1932-ben közgazdaság-tudományból is doktorált (Nagy-Britannia energiagazdálkodása, különös tekintettel szénbánya iparára és az ország villamosítására, Bp., 1932). Tanulmányutakon vett részt az USA, Németország, Nagy-Britannia (London School of Economics), valamint Franciaország területén. A magyar jövedelemeloszlásról írt munkája angolul is megjelent. 1930-tól a Magyar Gazdaságkutató Intézet elõadója. 1935-ben a nagykátai választókerületben a kormánypárt nem hivatalos jelöltjeként képviselõvé választották. 1937-ben belépett a kisgazdapártba, 1938-ban azonban kilépett, Nemzeti Szocialista Front néven önálló pártot alapított, 1939-ben csatlakozott Pálffy Fidél Magyar Nemzeti Szocialista Pártjához, mely 1940 októberében a nyilasokkal egyesült. Bátyja, Matolcsy Tamás, a híres Verebélyi klinika sebésze, szintén nyilas képviselõséget vállalt. Két alkalommal is rendezett Parasztfõiskolát a nyilas paraszti vezetõség továbbképzésére. …sszesen 30 tanulmányt, illetve könyvet írt. Tudományos dolgozatai 1937-tõl egyre inkább a zsidókérdéssel foglalkoztak (Új élet a magyar földön. Bp., 1938, A magyarországi jövedelem és adótehermegoszlás. 1938, Harcom a földért. Bp., 1939, Föld, Nép, Élet. Bp., 1941, A zsidók útja. Bp., 1941, Zsidók házvagyona. Bp., 1942.) 1942 márciusában a kormányzóhelyettessé választás miatt összeveszett a nyilasokkal, és kilépett a pártból, majd 1943. augusztusban felvételét kérte a kormánypártba.
A nyilasokkal történt szakítása után a korábbi agresszív antiszemita kirohanásokat lassan csökkentve, de továbbra is rasszista szemlélettel írt (Az életszínvonal alakulása Magyarországon. Bp., 1944, A magyar mezõgazdaság adósságterheinek alakulása az 1924-1944-es években. Bp., 1944). 1946-ban a népbíróság tízévi börtönre ítélte, 1953-ban szívrohamban meghalt.
65 Történeti Hivatal (továbbiakban TH) V-117742 Matolcsy Mátyás, oldalszám nélkül.
66 TH V-117742 Matolcsy Mátyás, 33. o.
67 TH V-117742 Matolcsy Mátyás, 33.o.
68 TH V-117742 Matolcsy Mátyás, Kovács Imre védõbeszéde.
69 Magyarság Útja, 1940. szeptember 13.
70 TH V-117742 Matolcsy Mátyás vizsgálati anyagai, 30. o.
71 BFL Matolcsy Mátyás, Szabó Ferenc vallomása, 46. o.
72 Kisfaludy Gyula: Fajvédelem és földreform (Matolcsy Mátyás társadalomszemléletének bírálatához). Tudományos szocializmus füzetek 28. Budapest, 1974, 28, 56. o.
73 TH V-117742 Matolcsy Mátyás vizsgálati anyagai, mentõtanúk.
74 Matolcsy Mátyás, parlamenti interpelláció az országgyûlés 1942. június 24-i 271. ülésén.
75 Matolcsy Mátyás: Agrárpolitikai feladatok Magyarországon. Budapest, 1935, Soli deo gloria. Ehhez a könyvhöz nem kisebb személyiség, mint Szekfû Gyula írta az elõszót. Matolcsy további fontosabb mûvei: Jövedelemeloszlás Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 1936, 5-6. sz., valamint bõvített változata: A magyarországi jövedelem és adótehermegoszlás. Budapest, 1938, Universitas.
76 Matolcsy Mátyás: Új élet a magyar földön, Bp., 1938, 55. o.
77 Matolcsy Mátyás: Új élet a Duna völgyében. In: Magyarság Útja, 1938. november 13.
78 Országgyûlési Napló, V., 1940. április 24., 308. o.
79 Matolcsy Mátyás: Új élet a magyar földön, 263. o.
80 Matolcsy Mátyás: Az életszínvonal alakulása Magyarországon, 1924-1944. Bp., 1944, 8. o.
81 Matolcsy Mátyás: Az új földreform munkaterve, 13. o.
82 Matolcsy Mátyás: Új élet a magyar földön, 56. o.
83 Országgyûlési Napló, XVII. köt., 1938. április 1., 462. o. A kétmilliós szám több szempontból is téves: egyrészt azért, mert az Osztrák-Magyar Monarchia területérõl 1892-1913 között csak 1 195 000 személy (más adat szerint 1,5 millió) vándorolt ki, másrészt azért, mert a kivándorlók között 72 százalékban felülreprezentáltak voltak a nemzetiségek, ezért a teljes kivándorlási veszteséget nem lehetett a "magyarság faji veszteségeként" elkönyvelni. 1905-1918 között visszavándorolt 300 000 fõ, nagyrészt magyar nemzetiségû. A kivándoroltak pénzküldeményei és a visszavándoroltak is jelentõs tõkével gyarapították a nemzeti vagyont.
84 Matolcsy Mátyás: Föld, Nép, Élet, 7. o.
85 Matolcsy 1941. június 13., november 21., november 28., 1942. június 3-i képviselõházi felszólalásait idézi a budapesti népbíróság vádirata, 76-77. o.
86 BFL Matolcsy Mátyás parlamenti felszólalása, 1942. június 3., vádirat 11. o.
87 Matolcsy Mátyás: Minket a zsidó földek igénybevételénél is egyedül az érdekel, hogy a magyarságot minél jobban megerõsítsük. In: Magyarság Útja, 1942. június 5.
88 BFL Matolcsy Mátyás tervezete a vitéz nagybányai Horthy István Irodalmi és Tudományos Nagydíj alapításáról, 1942. június 22.
89 TH, Matolcsy Mátyás, Országgyûlési Napló XVII. kötet, 395-399. lap alapján.
90 TH, Matolcsy Mátyás, interpelláció 1941. december 3-án a közellátásügyi miniszterhez három keresztény tüzelõanyag-kereskedõ panasza tárgyában.
91 Magyar Országos Levéltár, îbuda (továbbiakban MOL-î),
Z 12 (Magyar Nemzeti Bank) 73. cs. 379. sz. Buday Kálmán:
A trianoni és st. germaini békeszerzõdések gazdasági következményei és Közép-Európa gazdasági fejlõdése. Bizalmas! 11. o
92 Uo., 37. o. Magyarország történeti kronológiája szerint 1903-1912 között évi átlagban csak 122 600 fõ vándorolt ki. Matolcsy Buday téves adatait használta, és azt sem vette figyelembe, hogy a kivándorlóknak csak 28 százaléka volt magyar anyanyelvû, valamint azt sem, hogy a kivándoroltak közül 1918-ig majdnem 300 000 fõ visszatelepült. Matolcsy azt is elhallgatta, hogy a kivándorlók által hazautalt valuta a magyar gazdaságnak komoly tételt jelentett. A kivándorlásra lásd Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban. Budapest, 1982.
93 Az ügyvédi, orvosi és mérnöki kamarák szerepére lásd Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Budapest, 2001.
94 Matolcsy Mátyás parlamenti interpellációja a fölös vásárlóerõrõl, 1942. november 24-én. TH-117742.
95 MOL-î I-40, oldalszám nélkül, Matolcsy levele Túrvölgyi kormánybiztoshoz 1944 június 26.
96 Enzo Traverso: A marxizmus Auschwitz után. In: Eszmélet, 45. sz. (2000 tavasz), 73. o.
97 Uo. 81. o.
98 Krausz Tamás: Gulag és Auschwitz, avagy: az összehasonlító elemzés értelme és funkciója. In: Eszmélet, 45. sz. (2000 tavasz) 111. o.
99 Igaz ugyan, hogy 1941 és 1942 közötti "korai" megsemmisítés során nem törõdtek a munkaerõvel, de ez nemcsak a zsidók, hanem a szovjet hadifoglyok esetében is így volt, akiket tömegesen veszejtettek éhen. A háború elsõ korszakában ugyanis még nem volt munkaerõhiány. Ezzel szemben Németország élelmiszerkészletei minimálisak voltak. Már 1939-ben is azzal indokolták az Eutanázia-akciót, hogy ezzel élelmiszert takaríthatnak meg. A közellátásból 1941-ben elõször kizártak sem a zsidók, hanem a szovjet hadifoglyok voltak. Utóbbiakat ugyanis már begyûjtötték és táborokba zárták. A zsidók teljes megsemmisítése csak 1941. szeptember-december között dõlhetett el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a háború nem fejezõdik be hónapokon belül, az élelmiszer-tartalékok azonban már-már kritikus szintre apadtak. Minderrõl részletesebben lásd Götz Aly: Endlösung. Völkerverschiebung und der Mord an den europŠischen Juden. S. Fischer Verlag, 1995.
100 Szálasi Ferenc: Nagytér, élettér, vezetõnép. Elõadás a Hûség Házában 1943. június 15-16-án. Idézi Karsai László: Kirekesztõk. Antiszemita írások 1881-1992, 124. o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu