ÉN OLYAN SZOBROKAT SZERETNÉK
CSINÁLNI KLOTILD AMELYEKET
HA ÍGY ELÁSNAK A JÖVÕBEN
MAGUKTÓL KIKELNEK NE KELLJEN
HOZZÁJUK BULDÓZER
SE RÉGÉSZET. FÖLD ALÓL
ALAKÍTSÁK FORMÁLJÁK
KÖRNYEZETÜKBEN TÖRVÉNYEIKKEL
A TERET
E különös feliratú tábla a székesfehérvári
Szent István Király Múzeum gyûjteményében
található.1 Sasvári Edit, a múzeum egyik mûvészettörténésze
"találta" 1989-ben, s úgy vélte, érdemes egy
közgyûjteményben elhelyezni, miután Az avantgarde
vége (1975-80) címû székesfehérvári
kiállításon bemutatták. Képzeljük
el, hogy most (2001-ben) ismét lehetõségünk nyílik
megtekinteni egy kiállításon. Egy körülbelül
derékmagasságú posztamensen fekszik, állapota
kissé megviselt, egész pontosan: kettéhasadt. A fatáblán
- nehezen azonosítható technikával készült
- feliratot látunk. Tekintsük elõször a szöveget
önmagában, szintaktikai (betûk, írásjelek)
és szemantikai (jelentésbeli) szempontból. A szöveg
formálisan két (valójában három) mondatból
és kizárólag nagybetûkbõl épül
fel. Ezek:
1. Én olyan szobrokat szeretnék csinálni Klotild
amelyeket ha így elásnak a jövõben maguktól
kikelnek.
2. Ne kelljen hozzájuk buldózer se régészet.
3. Föld alól alakítsák formálják
a környezetükben törvényeikkel a teret.
A mindennapi nyelvhasználatban a mondatkezdõ nagybetûk
körének kitágítása a morfémák
egészére felhívó, figyelemfelkeltõ jelleggel
bír (reklámfeliratok, újságok szalagcímei).
A központozás szinte teljes hiánya (egyetlen mondatlezáró
pont szerepel) azonban egy esetben a jelentés, a szemantikai szint
eltolódásához vezet (akárcsak a híres
példában: a királynõt megölni nem kell
félnetek jó lesz / ha mindenki beleegyezik én nem
ellenzem): "amelyeket ha így elásnak(,) a jövõben(,)
maguktól kikelnek". Mindezt az így módhatározó
szó és a befejezett cselekvésre utaló elás
ige még tovább bonyolítja. (Az elás igének
nincs kifejtett ok- vagy célhatározói bõvítménye,
ezért lehetséges, hogy azért ásták el,
hogy - akárcsak egy kincset - megvédjék és
megõrizzék, de az is, hogy - akárcsak egy kellemetlen
tárgyat - pusztulásra ítélve eltüntessék.)
A tagolatlan tagmondat egyszerre két olvasatot is tartalmaz: 1.
a múltban - pontosan nem tisztázott, a szövegen kívül
álló helyzetben - elásott szobrok valamikor majd kicsíráznak
magvaikból; 2. a szobrok a jövõben tûnnek majd
el a föld színérõl, válnak láthatatlanná,
azaz bekerülnek egy múzeum raktárába. S valóban,
e tábla, beteljesítve önnön jóslatát,
egy, csakis a kivételezettek számára nyitott föld
alatti létben, a muzeológusok és más mûvészeti
tárgyakkal foglalkozók (tárgyi és szellemi)
territóriumán található meg. Ha múltban
történt elföldelésrõl van szó, akkor
is több kérdés merül fel. Ez már az egyik
szobor (az említett több közül), amit elástak,
de akkor miért van itt? Mégiscsak valamiféle erõszakos
és emberi (buldózer, régészeti feltárás)
beavatkozás miatt? Ez csak egy utalás (egy Klotild nevû
személynek) elásott szobrokról, amik majd a föld
alól (underground) hatnak? Egyáltalán, milyen szobrok
(kulturális termékek) képesek arra, hogy a föld
alól alakítsák a teret? Mennyiben elégséges
e kérdések megválaszolásához a primér
és aktuális olvasat?
*
Ha egy mûvet kiállítva látunk, a legritkább
esetben hagynak magára vele: dolgos kezek további információkat
(a mû címe, alkotója, keletkezési ideje) helyeznek
el mellette. Ezáltal megtudhatjuk, hogy e tábla az egyetlen
megmaradt darabja Pauer Gyula Tüntetõtábla-erdõjének,
amelyet 1978-ban készített a Nagyatádi Mûvésztelepen.
Egy mûalkotás egyetlen megrongálódott darabja,
amely dokumentum és mementó is egyben: része és
egyedüli túlélõje a mûnek. Az eredeti mû
rekonstruálásához meg kell ismerkednünk történetével.2
A Tüntetõtábla-erdõ 131 darab táblából
állt, amelyek rúdjait egy tisztáson, a szoborpark
egy periferiális helyén, egy kis erdõ közelében
betonba ágyazták. Pauer kezdetben eredeti felvonulási
táblák felállítását tervezte,
majd elképzelését késõbb módosítva
saját szöveget készített. (Ezeket Bencsik István,
a mûvésztelep szakmai vezetõje véleményezésre
elküldte a Képzõmûvészeti Szövetségbe,
ahol aztán jóvá is hagyták õket.) A
szövegeket ún. pszeudo technikával különbözõ
méretû táblákra vitte fel.
A mûvet a mûvésztelep bezárása után
állították fel, méghozzá egy kellõképpen
motivált (pálinka) szocialista brigád segítségével.
A brigád tagjai a táblákat felemelték, Pauer
egyenként elolvasta õket, majd megmondta, hogy az elõre
megtervezett betonlyukak közül körülbelül melyikbe
helyezzék el. Azt már nem tudta befolyásolni, hogy
pontosan melyik lyukba kerüljenek, így a mû kialakulásában
- alkotótársként - részt vett a brigád
is. A réten a felállítást követõen
fél óra alatt felduzzadt a normálisan egy fõre
esõ "bõrkabátosok" száma, akik a helyi rendõrparancsnok
vezetésével a fontosabb táblákat besározták,
és a tüntetõtábla mellé õrséget
állítottak. Az akció teljesen a helyi kultúrpolitika
számlájára írható, amely olyan olajozottan
mûködött, hogy - valószínûleg a jobb
félni, mint megijedni elv jegyében - önálló
intézkedések "foganatosítására" szánta
rá magát. Immár rongált formájában
a mû feltehetõen két napig volt látható.
Az eredeti mûvet tehát csakis a mûvész, a munkások,
a rend "õrei" és néhány ismerõs, míg
a belügyesek által manipuláltat többen láthatták.
Ekkor néhány felháborodott KISZ-tag dolgozott a mûvön
(megtördelték és tovább sározták),
majd a táblákat elfûrészelték; a csonkok
a földben maradtak, a táblákat pedig egy közeli
fészerbe szállították, ahonnan aztán
néhányat széthordtak, a maradékkal pedig az
idõ végzett.
Egyetlen csonkolt tüntetõtábla maradt meg: vizsgálódásunk
tárgya, amely szövegében kétszeresen is utal
a mûre. Egyrészt megemlíti a mûalkotás
egyik fontos kompozicionális elemét (a szobrokat földbe
ásták), másrészt vizionálja a mû
jövõbeli történetének egyik lehetséges
aspektusát (a mûvet valóban eltörölték
a föld színérõl.) Azzal, hogy a politikai szereplõk
- nevezzük õket aktív befogadóknak - brutális
reakciója megszüntette a mû anyagi létezését,
a mû valójában nem szûnt meg, csupán természetébõl
adódóan demonstrálódott az egyik lehetséges
interpretációja, bekövetkezett a mûbe kódolt
futurisztikus látomás.
*
Pauer Gyula 1970-ben, az Elsõ Pszeudo Manifesztumban3 fejtette
ki a pszeudo mûvészeti elvet és az ezt realizáló
technikát. Ennek lényege, hogy egy bizonyos (fotó-)
eljárás segítségével lenyomatot készít
egy tárgyról, illetve annak fény-árnyék
viszonyairól, majd ezt egy másik felületen jeleníti
meg. Az így létrejött illuzórikus mû a
következõ szobrászati témákat tartalmazza:
a plasztika meglétét (a tárgy valóban ott van);
a plasztika hiányát (de nem olyan, mint amilyennek látszik);
valamint a létezõt és a látszatot egyaránt
bemutató pszeudo jellegû attitûdöt: a konkrét
formát megzavaró illúziót, a tárgy manipuláltságát.
A pszeudo szobor formai és plasztikai manipuláltsága
csak szimbóluma a szobrászat (és a mûvészet)
általános egzisztenciájának. A pszeudo szobor
önmagát leplezi le, mint hamis képet, de egyben igenli
is, mert új felületet, szerkezeti gazdagságot hoz létre.
A pszeudo sosem értelmezhetõ egyértelmû állásfoglalásként:
önmaga és önmaga ellentéte is lehet egyben.
Hogyan jelenik meg ez a gyakorlatban? A Villányi pszeudo relief
(Villányi szoborszimpozion, 1971) esetében a sziklafal egy
részletének a napszak egyetlen órájában
megjelenõ fény-árnyék viszonyait szórópisztoly
segítségével alumíniumlemezre másolta,
majd a kész másolatot az eredeti mellé helyezte. Itt
látványosan megmutatkozik a pszeudo szoborkészítés
többszörösen hamis volta: egyrészt a természetes
képzõdmény plasztikus, de térhatású
másolata valójában sík, másrészt
a létezõ és a lenyomat tökéletes egybeesése
csak évente egyszer, egyetlen órában figyelhetõ
meg. Ezt az idõpontot azonban a mûvész nem hozta nyilvánosságra,
így az együttállás hasonlóságának
mértékét a véletlen irányította
mindaddig, míg a mû - akárcsak a Tüntetõtábla-erdõ
- el nem pusztult. A Villányi pszeudo reliefnek is fennmaradt egy
darabja: 1978-ban a Nagyatádi Mûvelõdési Házban
tartott pszeudo-elõadások során Legéndy Péter
Széthordható mûvészet címû szövegének
felolvasása közben bemutatott belõle egy kis darabot.
Teljesen megsemmisült azonban a mûvésztelepen ugyanekkor
készült A fa emlékmûve (másként:
Nagyatádi Híres Fa) címû szobor, amely úgy
készült, hogy egy kb. 6 méter magas tölgyfatörzs
kérgét lehántotta, majd annak festett képét
visszahelyezte a sima felületre. Az illúzió ez esetben
olyan tökéletesre sikerült, hogy a mûvet a helyi
telepgondozók élettelen, kivágásra megérett
(igazi!) fatörzsnek nézték, és eltávolították.
A "híres fa" csak tanulmány volt a mûvésztelepen
készített harmadik munkájához, a Mayá4-hoz,
a pszeudo-elv testet öltött angyalához.
A káprázat istennõje, akinek fátyla elrejti
az igazságot, valójában egy tölgyfából
kifaragott embernagyságú figura, amelyre egy nõi modell
szórópisztollyal befújt textillenyomatát applikálta
rá. E szobor szerencsére fennmaradt, viszont ugyanúgy
meghasadt, mint vizsgált leletünk. A hasadás felfogható
egy külsõ hatás (esetünkben a múló
idõ) lenyomatának, de a mû öntörvényû,
belsõ fejlõdésének is: szétnyílik
(magától kikel!) a külvilág elõtt.
A Tüntetõtábla-erdõ szövege egy régi
cégtábla-technika felhasználásával készült,
oly módon, hogy az elõre gyártott betûket egy
speciális ragasztóanyaggal (fûrészporral és
túró-mész-kazein keverékkel) "bepanírozta"
és felragasztotta, majd a fóliából kidobálta
a betûket. Ily módon az elvett rész hagyott negatív
nyomot, a mûbõl eltávolított anyag lett leképezve.
A tüntetõtáblák dél felé fordultak,
ezért a nap állásától, a beesõ
fénysugarak szögétõl függött olvashatóságuk:
a látvány folytonos változását (a szövegek
elhalványulását vagy éppen besötétedését)
- a villányi pszeudo-reliefhez hasonlóan - egy, a mûvön
kívül álló erõ, a természet szabályozta,
amely ily módon a mû részévé vált.
*
A pszeudo Pauer Gyula konceptuális leleménye. A korai, elméleti jellegû konceptuális mûvészet5 szerint a mûvészeti gondolat vagy maga a mû azonos a mûvészettel. Mivel a mûalkotás lényege a (fogalmi jellegû) koncepció, a megvalósítás másodrendû, érdektelen dolog, amely akár csupán szavakból, gondolatokból, logikai levezetésekbõl is állhat. A mûvész elsõsorban magára a mûvészet helyzetére reflektál: nem mûalkotásokat hoz létre, hanem gondolati alkotásait dokumentálja. (Amikor Beke László 1971-ben szétküldte Elképzelés = a mû dokumentációja címû koncept felhívását, Pauer továbbfejlesztette a projektet. Felszólított néhány mûvészt, hogy gazdagítsák mûgyûjteményét, amely kizárólag múzeumi leírókartonokból állna, hiszen "a kartoték az egyetlen okmány, amely a mû létezését, azonosságát hitelt érdemlõen bizonyítja". Vagyis nem a mûtárgy létezése, hanem dokumentációja, leírása a fontos.) A magyarországi koncept mûvészet nem elsõsorban a mediális kutatásokat preferálta, hanem - ha szabad ezt így mondani - a másként gondolkodás szabadságát. Periferiális létébõl és abból a jellegzetesen kelet-európai mentalitásából eredõen, hogy a mûvész morálisan és társadalmilag elkötelezett (ún. vátesz, forradalmár, próféta, filozófus), olyan szubkulturális intellektualizmus fakadt, amely nem nélkülözte a nyílt vagy burkolt politikai állásfoglalásokat. Ennek a provokatív beszédmódnak egyik direkt példája a tüntetõtábla (mint formai elem), melyen vizsgált szövegünk az underground (földalatti) létnek a hatalom által ellenõrizhetetlen és befolyásolhatatlan hatására utal, mert a szabad gondolat (mint szobor) az, amely képes eltemetve és látszólag elpusztítva is hatni, s olyan, kicsiny terméseket6 hozni, mint például ez az írás.
*
Azt is gondolhatnánk, hogy ezzel megállhatunk, jelentések felfejtve, feladat megoldva; de ne dõljenek hátra nyugodtan! Tudunk-e már eleget a mûrõl magáról, ismerjük-e a mûvész elképzeléseit, vagy fontos-e egyáltalán megismernünk? Éppen a mû konceptuális volta az, amely elindíthat minket ebbe az irányba - tehát, ha fogalmi jellegû a mû, akkor nem érdektelen az ötletgazda interpretációja sem, s mindeközben nem fenyeget minket az a (mûvészet)történeti zsákutca, ahová betévedve a mûvész zoknijának színébõl kívánnánk levonni messzemenõ következtetésket. Pauer ugyanis a táblákon megjelenõ szövegek jelentései helyett a Tüntetõtábla-erdõ formát mint saját víziójának megtestesülését tartotta fontosnak. "Elképzeltem egy embert, aki nagy köpenyben kirohan a fák közül, és hirtelen megtorpan. A köpenye hirtelen elõrecsapódik" - tudhatjuk meg a Galántai Györggyel folytatott beszélgetésbõl. Ez a mû tehát az erdõbõl kirohanó tömeg szimbólumaként is felfogható: szoborcsoport, amelynek belsõ kompozíciós rendje egy kereszt, a kereszt köré írt spirál, majd az ezekre É-D irányból felrajzolt két spirál egymásra szerkesztett metszéspontjaiból alakul ki. A metszéspontok nem mindegyikére kerültek táblák, mivel: "ha elképzeled, hogy ez egy rohanó tömeg, és az elsõ, aki észleli a veszélyt, hirtelen megtorpan, akkor a mögötte álló rárohanÉ és a leghátsók elõrefutnak. Tehát azok a táblák, amelyeknek hátul kellett volna lenniük, elöl voltak, az elsõk hátul, a vezértábla meg középen." (uo.) Mûfaja szobor, melynek tárgya egy tüntetõ sereg, amint éppen ijedten megtorpan - emberek nélkül, a tüntetés egyik fontos elemével, a táblával. Másrészt egy metafora megtestesülése: a tüntetõtáblák erdeje földbe gyökeredzik, s létrejön egy erdõ, amely tüntetõtáblákból áll. Harmadrészt pszeudo-szobor:7 a térben körbejárható, de egyetlen nézetre komponált (ahonnan a "veszély", vagyis a befogadó észleli a tömeget), ebbõl a nézetbõl azonban nem mérhetõ fel teljesen - néhány tábla a takarástól vagy a nap állása miatt nem látszik. Be kell hát lépnünk a szobor nyitott terébe, hogy részenként megtapasztalhassuk, ily módon azonban minden egyes befogadónak saját képzeletére hagyatkozó egyedi és virtuális térélménye lesz. Mindebbõl következik, hogy a szobrot soha és senki sem láthatta teljes egészében (még azok sem, akikrõl eddig azt feltételeztük, hogy úgymond látták is): nincs kitüntetett olvasat, "csak" az egyedi interpretációk mûbe kódolt lehetõsége.
*
A tüntetés az értelmezõ szótár
szerint valaki vagy valami elleni - vagy melletti - tiltakozást
(állásfoglalást) jelent, ki- és felvonulással,
jelszavak hangoztatásával. A XIX. század közepétõl
válik gyakorivá a tüntetés mai válfaja,
amikor az embercsoportok tömeggé szervezõdését
az írott kultúra általános elterjedése
is elõsegítette: az azonos akaratot és homogenitást
az írott szöveg mint az önidentifikáció
eszköze hordozta. Egyszerûbben szólva: az összevissza
kiáltozás helyett az egységet jobban demonstrálja
a mindenki által látható és elolvasható
jelszó. Ennek az elemi követelménynek mond ellent a
Tüntetõtábla-erdõ: a szövegek formailag
és tartalmilag is több csoportba oszthatók, akad köztük
politikailag provokatív, a mûvészetre általában
vonatkozó, vannak magára a mûre és a pszeudóra
utaló kijelentések, de találunk látszólag
értelmetlen vagy meghökkentõ szövegeket is. S bár
mint Pauer saját kommentárjából megtudhatjuk,
"mindegyik egy felkiáltójel: üvöltve van", a lehetséges
nézõpontokból történõ értelmezés
váltogatása (ki tüntet: a tábla?, a mûvész?,
a nézõ?; mi ellen vagy mi mellett?) totális és
feloldhatatlan pszeudo-élménybe sodor bennünket, hiszen,
ha minden szöveg önmaga és önmaga ellentéte
is lehet egyben, a tüntetés vélelmezett célja
azonosíthatatlan.
A kezdeti sztrájk-ábrázolások az életkép-típusokból
táplálkoztak, s tagadhatatlan, hogy az emberek nélküli
szoborcsoport statikus, szimmetrikus elrendezése, megtorpanása
és kimerevedése visszautal erre az ábrázolási
típusra. De felidézi azokat a forradalmi hagyományokat
is, amelyek a XX. század elsõ felében a peremhelyzetû
mozgalmak illegális propagandaanyagaiban bukkantak fel (a kisméretû
képek alkotói a tömör ábrázolási
módra törekedtek, hangsúlyozva a zártan menetelõ
tömeg ritmusából fakadó erõt és
feszültséget). Hiába indult a kommunista párt
szerény körülmények között mûködõ
földalatti mozgalomként, hatalomra jutásakor (a totális
rendszerek jól bevált példáját követve)
az ókori gyõzelmi menetek (triumphusok) szokását
honosította meg, és az állami ünnepeken a felsõbb
utasításra megfogalmazott lózungokkal teli transzparensekkel
ünnepeltette önmagát. Ennek megfelelõen megváltozott
a szóhasználat (a tüntetésbõl béketüntetés
majd felvonulás lett) és az ábrázolási
mód is: a feszült, redukált tömegábrázolások
helyébe a dekorativitás, a könnyedén és
vidáman sétafikáló fiatalok ábrázolása
lépett. Erre a szakrális típusú demonstrációra
reflektál Pauer, amikor a mûvészet mint szabad alkotói
tett nevében egy tabunak tekintett és kiüresedett témát
tölt fel tartalommal,8 amikor egy ideológiailag manipulált
esemény pszeudo-voltára hívja fel a figyelmet, úgy,
hogy egyértelmûen bagatellizálja.
A politikai lázadás egy másik harci eszközének,
az utcakõnek ironikus és defetisizáló felhasználása
a hetvenes évek elején egy sor magyar koncept mû9 kiindulópontja
volt - még Pauer mûvészetében is akad rá
példa.10 Az 1968-as párizsi diáklázadás
(amelynek a prágai "események"-hez hasonlóan nemcsak
politikai és társadalmi, hanem mûvészeti hatásai
is voltak) vizuális elemeivel - például amikor a Situationist
csoport a Citro'n-gyár tüntetõ munkásait betûdobozokba
öltöztette - valójában egy totális, az élet
egészére kiterjedõ mûvészetfogalmat ültetett
át a gyakorlatba. Az utca embere egyszerre vált mûvé
és mûvésszé, az élet pedig a testet öltött
mûvészetté. Pauer nemcsak azért nem fordulhatott
ehhez a Gesamtkunstwerkhez hasonlatos mûvészeti formához,
mert a rendszer által megengedett mozgástér a hetvenes
években rendkívül szûk volt, hanem mert a hatalom
éppen a forradalmi hagyomány és az ellene irányuló
politikai akciók ideológiájának megcsúfolásában
töltötte mindennapjait. A Táblaerdõ konceptuális
mû: a feliratok szándékuk szerint nem deklarációk.
Nem egy politikai akciót demonstrál általuk, hanem
esztétikailag provokál: nem a cselekvésre, hanem az
értelmezésre buzdít.
*
Visszatérve kiindulópontunkhoz, vegyük szemügyre
még egyszer a Táblaerdõ fennmaradt darabját.
A szövegét eddig csak szemantikai szempontból vizsgáltuk,
de miért is ne tekinthetnénk irodalminak, vagyis képversnek.
Hiszen a hetvenes években a költõi nyelv megújítása
a képszerûség segítségével nemcsak
a költõk (például és fõként
az írásom címében megidézett Tandori
Dezsõ) privilégiuma volt - bár el kell áruljam,
hogy Pauer, aki maga is számos képvers-szerû szöveget
készített, a Táblaerdõ szövegeit nem annyira
irodalminak, hanem inkább a vizuális gondolkodásból
eredõnek tekintette. Pauer fordított utat járt be,
mint Tandori: a költészetet annektálta a képzõmûvészetbe11
(aminek a körbejárása már egy másik írás
témája volna).
S most lépjünk vissza virtuális kiállításunkba,
sétáljunk vissza a posztamenshez. Felmerül a kérdés,
hogy miért nem állítják "vissza" az eredeti
állapotot, miért nem imitálnak, ha mégoly minimális,
de rekonstrukciós elrendezést (például a tábla
rúdon áll, vagy rúd nélkül egy széken
fekszik). Az elrendezés miértjére a Tüntetõtábla-erdõ
egyik szövegének továbbgondolása adhatja meg
a választ: "A KÉP POSZTAMENSE LEGYEN A FESTÉK / A
SZELLEM POSZTAMENSE LEGYEN A TARTALOM", akkor a tábla (amely hasonlít
egy posztamenshez) posztamense legyen a posztamens. De talán tartható
az az állítás is, hogy egy pszeudo-szobor töredékét
pszeudo szoborként helyes kiállítani (amelyben a konkrét
tárgy - vagyis a posztamens - felületére egy új
vizuális elemeket tartalmazó felület kerül).12
S hogy utólag igazoljam írásom szándékának
helyénvalóságát, …nöket pedig szintén
e nyitott mû továbbgondolására13 buzdítsam,
kérem olvassák el figyelmesen a Tüntetõtábla-erdõ
szövegeinek egyikét:
De ki az a Klotild?
1 Mérete: 60 x 59 x 2 cm, ltsz: SZKM.J-90.107.1. Pauer Gyula
ajándéka
2 A Tüntetõtábla-erdõ történetét,
rekonstrukcióját és lehetséges interpretációit
a szamizdat Aktuális Levelek 8. számában (1984)
Beke László (Kommentárok Pauer Gyula Tüntetõtábla-erdõjéhez,
34-44. o.), Szõke Annamária (/Tüntetõ/táblaerdõ
- Pauer Gyula mûvének részleges rekonstrukciós
kísérlete, 45-54. o.) és Érmezei Zoltán
(Éljen a tüntetõtábla-erdõ, mintÉ,
27-33. o.) dolgozta fel. A mûvész elképzeléseirõl
két, hangszalagra rögzített beszélgetés
kéziratának segítségével tájékozódhatunk
(Pauer Gyulával beszélget Beke László, Galántai
György, Klaniczay Júlia és Sturcz János, 13 számozott
oldal /Artpool (1983), illetve Sasvári Edit interjúja). A
tábla-erdõ feliratai és méretmegjelölései
fennmaradtak; a szövegeket megtalálhatják a Jelenlét
- SZîGETTî, 1989/1-2. (14-15) 240-250. o. Illetve: www.c3.hu/collection/koncept/images/
pauer1./html
3 In: SZîGETTî, 235. o. A továbbiakban a manifesztum
szövegét foglaltam össze.
4 A Magyar Nemzeti Galéria tulajdona (MM.82.132), anyaga: fa,
selyem; mérete: 203 cm.
"A Maya szobornál egy folyamatot próbáltam
bemutatni. Ebben az esetben fáról van szó. Egy henger
alakú fa, amibe el kell képzelni a figurátÉ
Elhatároztam: egy ÈélõÇ, természetes
életnagyságú aktot faragok bele. Kiválasztottam
egy modellt, testkontúrjait körülrajzoltam, papírsablont
készítettem, a henger alakú fát négyszögesítettem
(fûrészgéppel levágtuk négyszögletes
hasáb alakúra). Az egyik oldalára ráfektettem
a papírkópiát, körülrajzoltam és
azután fûrészgéppel kivágtuk, majd megfordítottuk
és a profilképet rajzoltam a másik oldalára,
azt is kivágtuk, így alakult ki egy négyszögletes
ember, ezt legömbölyítettem.
A következõ mûvelet: egy képlékeny
anyaggal (textillel) mintát vettem a nõ "valódi" testérõl,
ezt a mintát átkopíroztam a tömbre. A feltevés,
az elgondolás az, hogy a kopírozás esetében
eltûnik a forma tömbszerûségeÉ Megjelenik
egy élõ, nõi figura. Hogy milyen szinten, mennyire
pontosan jön létre a Èfigura-jelenésÇ,
ez az idõ és a körülmények függvénye,
még nincs befejezve, lehet vele foglalkozni.
Maya a káprázat istennõje. A valóság
nõi tulajdonsága káprázat: többrétegû
fátyol alá rejti a valóságot.
A valóságra ráfektettem egy vékony
réteget, fátylat. A fény fehér - az árnyék
fekete festék. Ennek következtében jött létre
az a látvány, amit akkor pillantok meg, mikor egy nõ
kiáll a napsütésre, testére tapadt fátyollal.
Képileg létezõ, valódi textil-ráncok
keletkeztek a nõ testén. Leemeltem testérõl
az anyagot, ráfeszítettem a fa-tömbre, ekkor kisimultak,
de továbbra is láthatóak maradtak a ráncok.
Jóllehet anyagi jelenlétük már nem érvényes:
nincs ott a gyûrõdés, csak látomÉ"
Kivonat a Nagyatádi Fegyveres Erõk Klubjában
tartott elõadás szövegébõl, 1978. szeptember;
in: Szõke-dokumentáció, 88. o.
5 Peternák Miklós: A koncept ma, in: http://www.c3.hu/collection/koncept/peternak3.htlm.
(itt megtalálható az 1991 elõtt keletkezett mûvek
jegyzéke), lásd még: Körner Éva: Az abszurd,
mint koncepció - Jelenetek a magyar koncept art történetébõl,
in: Balkon, 1993/1. 22-25. o. és 1993/2. 10-15. o.; Keserû
Katalin: Variációk a pop artra - Popos konceptualizmus fejezet,
59-65. o., Új Mûvészet Könyvek 5., é. n.
6 Vö. a Tüntetõtábla-erdõ egy másik
szövegével:
7 Szõke Anikó az AL/8. számában írt
elemzésében rámutat a Tüntetõtábla-erdõ
mûfajai meghatározásának további lehetõségeire
is. Felfogható environmentnek (környezetszobrászatnak),
amely a tér átalakításán alapul, hiszen
a csendes rét benépesedett a tüntetõ tömeggel,
majd az érdeklõdõ nézõkkel; illetve
land-artnak, hiszen a mû a földbõl nõtt ki, és
folyamatosan változott mindaddig, amíg csak nyomai, a földbe
ásott csonkok maradtak.
8
9 Csáji Attila: A proletariátus fegyvere az utcakõ
(1971) - átlátszó mûanyag tortatartóban
újságpapírból hajtogatott utcakõ; Gulyás
Gyula: 1919 (1973) - hordozható utcakõ kis kézitáskában;
Pinczehelyi Sándor akciója (1972) - ötágú
csillag utcakövekbõl
10 Pszeudo-útburkolat projekt 1971-bõl: valódi
utcakövek képét mûanyagra kopírozni, az
utcakövek felszedése után az elsimított felületre
az eredeti másolatát tapétázni; Utcakõ
és mása (1972, pszeudo szoborpár)
11
12 Azt persze semmiképpen sem állítom, hogy ez
lenne az egyetlen lehetõség. "A tábla akár
a földön is lehetne, hiszen önmagában, töredékében
és meghasadtságában is annyira súlyos és
jelentõségteli, mint mondjuk Mózes kõtáblája"
- Sasvári Edit interpretációja. Jobb késõn,
mint soha: az írásomhoz nyújtott segítségért
köszönettel tartozom neki.
13 A mûnek kezdetektõl fogva része minden további
interpretációja. Megosztanám …nökkel a magamét.
Kártyalapok: a Tüntetõtábla-erdõ szövegeivel
(131 db). Játékosok száma: egytõl bármeddig.
A játék menete: kiosztunk (tetszés szerinti számú)
lapot, egyet nyitólapként felcsapunk. Feladat: a lapokat
csupán a jelentés-impulzusok folyamatosságára
ügyelve igyekezzünk minél hamarabb gondolati sororokká
(kontextuális egységekké) bõvíteni.
Mivel a szövegeknek egymással számos kapcsolódási
pontjuk van és az egyéni interpretációk tömege
is számtalan olvasatot tesz lehetõvé, illetve minden
szöveg (a "beszélõ" szempontjából) legalább
két dolgot jelenthet: önmaga és önmaga ellentéte
is egyben, így játékunk sohasem válhat unalmassá.
Ebben a játékban csakis nyertesek vannak. Mint szellemi erõpróba
roppant szórakoztató, s amellett növeli megbecsültségünk
mértékét is: ugyanis minden egyes kártyaparti
lejátszásakor alkotó módon mi is gazdagítjuk
a mû interpretációs lehetõségeit. Szerintem
megéri.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu