A szimfóniákat sosem szokták megnyitni, a családregényt sem: miért pont egy kiállítást kell megnyitni? Furcsa egy szokás. Az N&n galériában a Perbál és perzsavásár címû kiállítás keretében ráadásul egyszerre három kiállítás is látható: egy szõnyeg-, egy fotós és egy építészeti. Az elsõ kettõt már most gyorsan, mondandóm legelején megnyitom, a harmadikhoz, az építészetihez azonban lenne némi hozzáfûzni valóm.
Amikor megtudtam, hogy építészetrõl is szó lesz, amihez nem is értek, rögtön levettem a polcról Hannes Böhringer barátom egyik dedikált könyvét a í80-as évek elejérõl. Ebben van két tanulmány, amelyeket egy építésznek kívülrõl kell tudnia, ha valóban tudni akarja, mit csinál. Elképesztõ szépségû szöveg. Hannes Böhringer filozófus, Berlinben ismerkedtem meg vele véletlenül í80-ban (azaz nem is véletlenül: a felesége vezetõ képzõmûvész), akkor docens volt az egyetemen. Hetekig ezt a könyvet olvastam: Böhringer Perbálról ír, pedig soha nem volt Perbálon, soha nem találkozott valószínûleg Janesch Péterrel, mégis a lényegrõl beszél. Hamar felfedezték, mennyire ért a képzõmûvészethez és az építészethez. A kasseli és a párizsi mûvészeti akadémián, valamint New Yorkban tanított, 1993-94-ben itt, Magyarországon az én növendékeimnek adott elõ. Az építészetrõl szóló írása, amely Tillmann József fordításában megjelent magyarul is, a nyelv olyan csodája, az építészet szellemének olyan fantasztikus, sugárzó magyarázata, hogy a Perbál-kiállítást ezzel lehet leghívebben kommentálni. Érdemes kipróbálni. De érdemes kimenni Perbálra is - ha már megtiszteltük egy kiállítással, érdemes megnézni személyesen is: nem is olyan hosszú az út Budapestrõl. Ha Janesch Péter vezet, akkor 30 perc, ha én vezetek, 35. Addig is: olvasgassák a Böhringer-könyvbõl válogatott szövegeket az építészetrõl.

Kísérletek és tévelygések
amit leront, nem épül föl az.
Jób 12,14

Vannak, akik cselekszenek, mások beszélnek. Vannak, akik létrehoznak valamit, amikor beszélnek. Mások csupán beszélnek. Amazok építenek, emezek legfeljebb épületesek.
Beszéd közben az ember elkerülhetetlenül épületes, azaz meglehetõsen kötetlen. Hiszen mindennemû beszéd a viszonylagos következménynélküliség, a következmények iránti közömbösség szférájában folyik. Így aztán nem kerül sor azonmód minden tévedés megvalósítására. Ugyanis semminemû beszéd sem mentes egészen a tévedéstõl, a sokértelmûségtõl, a félreérthetõségtõl és a leegyszerûsítéstõl. Amennyiben azonban a beszéd megismerés, légyen bármennyire töredékes, a kötetlenség szférájában túlnyúlik a pusztán épületesen és konstruktívvá válik.
Az "épületes" fogalmát a keresztény jámborság hosszú története erõsen elhasználta és ezáltal maga is nagyon épületessé vált. Abban azonban a jámbor lelkek megegyeznek a filozofálókkal, hogy az érzület épülése mindenkor felderüléssel járt együtt. Ez azt jelenti, hogy a valódi ismeret nem közömbös a megismerõ számára, hanem hasznára való és épülésére válik, felderíti õt. A megismerés felvilágosít. És felvilágosításként mindenkor felderítõ hatású is.
A derû - amin természetesen nem az erõltetett és kikínlódott boldogság értendõ - az antik filozófusok számára az ataraxia és az apátia látható kifejezõdése volt: rendíthetetlenség és szenvedélynélküliség. Az apátia még nem torzult lelki tompasággá, és a rendíthetetlenség nélkülözte a keményszívûség, a belsõ megközelíthetetlenség és érzéketlenség keserû mellékízét. Mindkettõ egy mûködõképes pszichikai immunrendszer kialakítására, folyamatos lelki egyensúlyra irányult; úgy képzelték, hogy amikor elcsitul a szenvedélyek vihara, a lélek hasonlatos a szélcsendes tengerhez. A szélcsendes tenger - galéné - azonban egyszersmind derût is jelent.
A rendíthetetlenség és szenvedélynélküliség - amiben az egymással vitázó filozófiai iskolák egyetértettek - ismereten alapul, míg a nyugtalanság, zavarodottság és a szenvedély tévedésbõl, látszattudásból és képzelõdésbõl ered. Marcus Aurelius szerint: "Minden csak vélemény, a vélemény pedig tõled függ. Szüntesd meg (...) és akárcsak azt az embert, aki a hegyfokot megkerülte, téged is vár a szélcsend, a teljes nyugalom, a biztos öböl." Egy palesztinai sivatagi szerzetes tovább színezi a képet: "A mozdulatlan tenger színén a halak játszanak és a delfinek vetõdnek örömükben." Marcus Aureliusnak egy mondata még árulkodóbb arra nézve, hogy miként képzeli a filozófiai derût: "Éa szenvedélyektõl megtisztult értelem valóságos fellegvár. Az embernek nincs ennél biztosabb menedéke, hiszen, ha ide húzódik, továbbra is megközelíthetetlen." A fellegvár és a kedves táj a filozófiai ataraxia két pólusa. (...)
Az akropolisz É az érzelmektõl megszabadított és önmagába erõdített gondolkodásnak a képe. (...)
A filozófiai épülés szerencsés sorsot feltételez, amit aztán tartós erõdítménnyé kell újraépíteni: gondtalanság, szenvedélymentesség, egy meleg szoba - átvitt értelemben. (...)
Úgy tûnik, az aktív épülés passzív építettséget feltételez.
Az épülés teológiai fogalma az épülés (aedifcatio, oikodomé) bibliai fogalmából ered: Krisztus felépíti az eklézsiát, a közösséget, az egyházat. ï a szegletkõ, amire az apostolok ráépítenek és -ültetnek, a közösség tagjai pedig egymás közt általa épülhetnek. Az egyház a templom, az õ misztikus teste, aminek újjáépítését Jézus három nap alatt ígéri. Ám minden egyes ember is templom, Isten háza. "Nem tudjátok - írja Pál -, hogy Isten temploma vagytok és Isten Lelke lakik bennetek." A templom megint. Csak elõremutat Isten városára, az égi Jeruzsálemre, ahol fölöslegessé válik a külön templom. Ahogy a templomot Isten házaként, úgy értelmezik Jeruzsálem városát is a középkori négyes írásértelmezésben a történelmi városon túlmenõen egyházként, a keresztény lélek és az örök boldogság városaként.
E háttér elõtt alakul ki az egyházatyák és a középkor teológiájában a lelkek városának és a lelki várkastélynak a gondolata. A keresztény építõmesterek ebbõl a belsõ kastélyból és erõdbõl kiindulva végezhették mûveleteiket. Épülésükön már túljutottak, amikor építeni kezdtek. (...)
Ahol a polisz már nem fókuszálja a világot, ahol már - nem számszerûen, hanem filozófiai értelemben - nem világváros, ott a filozófus számára a világ válik várossá, melyben él. Kozmopolita lesz és akropoliszát mint a rendíthetetlen derû és eudaimónia erõdítményét belül viszi magával, bárhová vetõdjön is. (...)
Az épülés azonban feltételezi a lebontást. Nem lehet építményeket emelni anélkül, hogy le ne bontanák azt, ami elállja az üresség és a nyitottság helyét. Még átépíteni is csak úgy lehet, ha a régi építmény rendelkezésre áll; közömbös anyaggá válik, képzeletben lebontják, szétszedik, hogy újra összeilleszthetõvé válhasson. Descartes minden nálánál korábbi filozófiát, melyek a világos szemlélet útját elállni látszottak, azáltal ítélt lebontásra, hogy valamennyit megkülönböztetés nélkül puszta véleménynek nyilvánította, melynek igaz volta ellenõrzésre szorul. (...)
Építeni azonban mégis tudunk: az indifferenciára, a közömbösségre - ez szilárdan le van horgonyozva a nagyvárosi tapasztalatban. (...)
Az ember városi élõlény - így szól Arisztotelész ismert mondása. (...)
Számomra ezzel a semmire sem összpontosuló érzékeléssel és éberséggel strukturálisan hasonlónak tûnik az avantgarde mûvészet esztétikája. Ez is az indifferens esztétikája: a szépségnek mint kitüntetettnek a közömbössé válásával megnyílik a tekintet, és az indifferenssé vált szem számára minden egyaránt érvényessé és azonos értékûen széppé válik. (...)
Éannak megmutatására törekedtem, hogy még az individuális épülés is mindenkor aktív és passzív, hogy az épülés is feltételezi valamiképpen a felépültséget. (...)
Az esztétikai indifferencia, errõl szól a modern mûvészet, minden pillantást csendéletté változtat: egy parkoló autót, egy közúti táblát, bármely falat, melyre napfény tûz, a belváros lármás forgalmát éppúgy, mint a kihalt, vasárnap délelõtti bevásárlóutcát. (...)
Kérdés tehát, hogy nincs-e szükségünk legalább egy ideiglenes fedélre vagy menedékre vészhelyzet esetén. Descartes a még be nem fejezett épülés tartamára egy ideiglenes erkölcsöt ajánlott felvonulási épületként. Azt javaslom, hogy az építés mai helyzetét errõl a nézõpontról szemléljük. És így szemlélve ki lehet bírni.
Ha valami, akkor a modern nagyváros erõvé kiépíthetõ gyengeségének az indifferencia, a közömbösség látszik, vagyis az épületesség legalsó, fundamentális síkja. Emellett szól a modern mûvészet is, mely termékennyé alakította át a nagyvárosi közömbösséget. Esztétikai közömbössége számomra úgy jelenik meg, mint az észlelés elemi iskolája. Benne betûzi ki és fedezi fel újra azt, ami régi korok számára talán túlontúl magától értetõdévé vált és ezért elhanyagolták, végül pedig feledésbe merülhetett. Amint azonban köztudomású, az elemivé tétel a legnehezebbek egyike, kimagasló mûvészi képességet kíván. Ezért nem szabad önnön magunkról és korunkról túl keveset gondolni!

(Hannes Böhringer: Építkezés. Kísérletek és tévelygések, Balassi Kiadó - BAE Tartóshullám, Budapest, 1995, 48-59. o.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu