Különös tendencia figyelhetõ meg az etnikai, faji és nemzeti jelenségek, különösen az etnikai, faji és nemzeti konfliktusok kutatásában: ezt a tendenciát én "csoportizmusnak" nevezem. Azt értem alatta, hogy a társadalmi élet legfontosabb alkot-elemeinek, a társadalmi konfliktusok fõszereplõinek és a társadalmi elemzés alapegységeinek hajlamosak vagyunk diszkrét, egymástól élesen különbözõ, belülrõl homogén és kívülrõl lehatárolt csoportokat tekinteni. Azt értem alatta, hogy az etnikai csoportokat, nemzeteket és fajokat hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mintha szilárd entitások lennének, amelyeknek érdekeket és tevékenységet lehet tulajdonítani. Azt értem alatta, hogy hajlamosak vagyunk az ilyen csoportokat objektivizálni, úgy beszélni szerbekrõl, horvátokról, muszlimokról és albánokról a volt Jugoszláviában, katolikusokról és protestánsokról Észak-Írországban, zsidókról és palesztinokról Izraelben és a megszállt területeken, törökökrõl és kurdokról Törökországban, feketékrõl, fehérekrõl, ázsiaiakról, hispánokról és bennszülött amerikaiakról az Egyesült Államokban, mintha ezek belülrõl homogén, kifelé lehatárolt csoportok, sõt közös céllal rendelkezõ, egységesen fellépõ társadalmi szereplõk lennének. Azt értem alatta, hogy hajlamosak vagyunk a kulturális világot egyszínû etnikai, faji és kulturális kockákból kirakott sokszínû mozaikként beállítani.
Ha a társadalomelméletben bekövetkezett általánosabb fejleményekre gondolunk, akkor némileg meglepõ a "csoportizmus" makacs ellenálló ereje. Végül is jó néhány (megkülönböztethetõ) társadalomtudományi iskola emelt vétót az ellen, hogy a csoportokat az objektív valóságban létezõ valódi, szilárd dolgokként kezeljük. Ezek közé az iskolák közé tartoznak az olyan mikrointerakcionista megközelítésmódok, mint az etnometodológia és a diskurzuselemzés; a társadalmi hálózatelmélet, a kognitivizmus és a feminista elmélet; az olyan individualista megközelítésmódok, mint a racionális választások elmélete és a játékelmélet. Általánosabban szólva, a tág értelemben vett strukturalista megközelítésmódok "konstruktivistább" elméleti pozícióknak engedték át az elsõbbséget, amelyek - legalábbis a retorika szintjén - hajlamosak a csoportokat konstruált, esetleges, fluktuáló jelenségekként kezelni. A gomolygó posztmodern érzékenység pedig a rögzített formák és világos határvonalak töredékességét, tünékenységét és erózióját hangsúlyozza. Ezek a társadalomtudományi fejlemények elemzési stílusukat, módszertani orientációjukat és ismeretelméleti elkötelezettségüket tekintve eltérnek egymástól, sõt ellentmondanak egymásnak. De a tekintetben azonos irányt követnek, hogy problematizálják a "csoportként létezés fogalmát", és aláássák a stabil csoportlény feltételezéséhez kapcsolódó axiómákat.
Az etnikai csoportokat azonban ezen általános társadalomelméleti trendek ellenére továbbra is entitásokként fogják fel, és szereplõkként állítják színre. A hétköznapi beszéd, a politikai elemzés, még a látszólag konstruktivista tudományos irodalom is "csoportista" terminusokban meséli az etnikai, faji, nemzeti konfliktusokat, amikor etnikai csoportok, fajok és nemzetek küzdelmét írja le. Amikor etnicitásról, és még inkább, amikor etnikai konfliktusról beszélünk, valahogy azon kapjuk magunkat, hogy csaknem automatikusan etnikai csoportokat emlegetünk.
Persze feltehetõ a kérdés, hogy mi ezzel a baj. Végül is úgy látszik, mintha a hétköznapi racionalitás diktálná, hogy az etnikai küzdelmeket etnikai csoportok küzdelmeként, az etnikai konfliktust pedig etnikai csoportok közötti konfliktusként kezeljük. (Elismerem, hogy ez a hétköznapi értelemben racionális tükrözõdése a dolognak - vagy legalábbis ez az egyik.) De nem támaszkodhatunk pusztán a hétköznapi racionalitásra. Az etnikai hétköznapi racionalitás - az a hajlam, hogy a társadalmi világot kvázi természetes fajtákra osszuk - fontos része annak, amit meg akarunk magyarázni, és nem az, amivel meg akarjuk magyarázni a tényeket, empirikus adataink közé tartozik, és nem analitikus eszközkészletünkbe. A kognitív antropológusok és a szociálpszichológusok tekintélyes anyagot halmoztak fel a társadalmi világ részekre szabdalásának hétköznapi értelemben racionális módozatairól - arról, amit Lawrence Hirschfeld "népszociológiáknak" nevezett. Ez az anyag azt sugallja, hogy a hétköznapi értelemben racionális társadalmi kategóriák gyakran esszencialisták és naturalisták. Ezek a kategóriák hordozzák azt, amit a "résztvevõk primordializmusának" vagy "pszichológiai esszencializmusnak" neveznek. Nyilvánvaló, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, de ez nem azt jelenti, hogy tudományos elemzéseinkben vagy politikai értékeléseinkben egyszerûen lemásolhatjuk.
Ehelyett arra van szükség, hogy szakítsunk a köznyelvi kategóriákkal és a köznapi racionális értelmezésekkel. Például szakítanunk kell azzal a nyilvánvalónak és vitathatatlannak tûnõ elképzeléssel, hogy az etnikai konfliktus etnikai csoportok közötti konfliktust jelent. Azt állítom, hogy az etnikai konfliktust - amelyet helyesebb lenne etnicizált vagy etnikainak ábrázolt konfliktusnak nevezni - nem szükséges és nem is szabad etnikai csoportok közötti konfliktusként felfogni. Hasonlóképpen nem kell a faji vagy fajinak ábrázolt konfliktust fajok közötti konfliktusként, vagy a nemzetinek ábrázolt konfliktust nemzetek közötti konfliktusként kezelni. A résztvevõk természetesen rendszeresen ilyen "csoportista", sõt primordialista terminusokban jelenítik meg az etnikai, faji és nemzeti konfliktusokat, az etnikai csoportokat, a fajokat vagy a nemzeteket pedig gyakran az ilyen küzdelmek bajnokainak - hõseinek és mártírjainak - láttatják. Ez azonban nem hatalmazza fel az elemzõket arra, hogy õk is így tegyenek. Természetesen komolyan kell vennünk a köznyelvi kategóriákat és a résztvevõk értelmezéseit, hiszen részben ezek alkotják kutatásunk tárgyát. De az etnopolitikai gyakorlat kategóriáit nem fogadhatjuk el kritikátlanul, mint a társadalomelemzés kategóriáit. A résztvevõk beszámolói - különösen az etnicitásra specializálódottaké, például az etnopolitikai vállalkozóké - gyakran (Bourdieu kifejezésével élve) performatív jellegûek. Miközben csoportokra hivatkoznak, arra törekszenek, hogy életre hívják, feltámasszák, létrehozzák õket. Az õ kategóriáik a cselekvés kategóriái - arra szolgálnak, hogy felkavarjanak, felhívjanak, igazoljanak, mozgósítsanak, magukkal ragadjanak és felvillanyozzanak. Az etnopolitikai vállalkozók a csoportok objektivizálásával, azzal, hogy úgy kezelik õket, mintha az objektív világban tényleg létezõ dolgok lennének, valószínûleg hozzájárulnak - ahogy Bourdieu megjegyzi - "annak létrehozásához, amit látszólag csak leírnak és megjelölnek".
Az objektivizálás társadalmi folyamat, nem egyszerûen intellektuális rossz szokás. Mint társadalmi folyamat fontos része az átpolitizált etnicitás gyakorlatának. És adekvát módon az. Azért kritizálni az etnopolitikai vállalkozókat, mert objektiválják az etnikai csoportokat, egyfajta kategóriatévesztés lenne. Õk pontosan ebben az üzletben utaznak. Amikor sikeresek, az egységes csoport politikai fikciója átmenetileg, de hatékonyan ültethetõ át a gyakorlatba. Elemzõként természetesen meg kell próbálnunk magyarázatot adni arra, hogy az objektivizálásnak ez a gyakorlata, a csoportérzelemnek ez a hatékony kikristályosodása milyen módon - és milyen feltételek mellett - mûködik. Az etnikai konfliktus elméletének valószínûleg ez a legfontosabb feladata. De el kell kerülnünk, hogy szándékolatlanul megduplázzuk vagy megerõsítsük az etnikai csoportoknak az etnopolitikai gyakorlatban megfigyelt objektivizálását azáltal, hogy a társadalomelemzés során is objektivizáljuk õket.

A "csoportizmuson" túl
Hogyan értelmezzük az etnikai konfliktust, ha nem etnikai csoportok közötti konfliktusként, ahogy a köznapi racionalitás teszi? És hogyan tudjuk meghaladni a "csoportizmust"?
A következõkben felvázolok nyolc alapvetõ szempontot, majd rámutatok néhány következményre.

1. Az etnicitás újragondolása. Nemcsak azt kell újragondolnunk, mit jelent az etnikai konfliktus, hanem azt is, mit értünk etnicitás alatt. Nem azt szeretném elérni, hogy egyezzünk meg egy definícióban, hanem azt javaslom, hogy vizsgáljuk felül konceptuális eszközeinket. Az etnikait, a fajit és a nemzetit nem szubsztanciaként vagy dologként vagy entitásként vagy organizmusként vagy kollektív individuumként kellene konceptualizálnunk, amire az elkülönült, konkrét, kézzelfogható, körülhatárolt és maradandó csoportok képi világa ösztökél bennünket, hanem inkább relációs, folyamatokat kifejezõ, dinamikus, eseményteli, részekre bontó terminusokban. Ez azt jelenti, hogy az etnikumról, a fajról és a nemzetrõl nem szilárd csoportként vagy entitásként gondolkodunk, hanem gyakorlati kategóriákat, kulturális idiómákat, kognitív sémákat, diszkurzív kereteket, kollektív reprezentációkat, intézményi formákat, politikai cselekvési terveket és esetleges eseményeket kifejezõ terminusokban. Azt jelenti, hogy az etnicizálásról, a fajiasításról, a nemzetiesítésrõl politikai, társadalmi, kulturális és pszichológiai folyamatokként alkotunk képet. Végül azt jelenti, hogy nem a "csoportot" mint entitást tekintjük alapvetõ analitikus kategóriának, hanem a "csoportként létezés" fogalmát mint kontextuálisan fluktuáló konceptuális változót. Ilyen sallangmentesen fogalmazva ezek persze csak jelszavak; a továbbiakban igyekszem õket valamelyest részletezni.

2. Az etnicitás valóságossága. Ha a fentiek jegyében újragondoljuk az etnikai, a faji és a nemzeti fogalmát, semmi esetre sem vonjuk kétségbe valóságosságukat, nem becsüljük alá hatékonyságukat, s nem tagadjuk jelentõségüket. Az újragondolás azt jelenti, hogy utóbbiakat másként elemezzük. Ahhoz, hogy megértsük a faji valóságosságát, nem kell feltételeznünk a fajok létezését. A faji idiómák, ideológiák, narratívák, kategóriák és klasszifikációs rendszerek, valamint a látás, a gondolkodás, a beszéd, a követelés-megfogalmazás fajiasított módozatai valóságosak és következményekkel járnak, különösen ha nagy hatalmú szervezetekbe vannak beleágyazva. De a faji valóságossága - sõt: bizonyos körülmények között megnyilvánuló nyomasztóan kényszerítõ hatalma - nem függ a "fajok" létezésétõl. Ehhez hasonlóan az etnikai és a nemzeti valóságossága - valamint az etnikai és nemzeti azonosulás bizonyos körülmények között megnyilvánuló, mindent maga alá gyûrõ hatalma - nem függ az etnikai csoportok és nemzetek szilárd csoportokként vagy entitásokként való létezésétõl.

3. "Csoportként létezés" mint esemény. Ha a csoportok helyett a "csoportként létezésre" irányítjuk a figyelmünket, és ha a csoportként létezést úgy kezeljük, mint változót és esetlegeset, nem pedig mint rögzítettet és adottat, lehetõvé válik számunkra, hogy úgy vegyük figyelembe - és potenciálisan megmagyarázzuk - a rendkívüli kohézió fázisait, az intenzíven átélt kollektív szolidaritás pillanatait, hogy implicit módon se kezeljük a csoportként létezés szintjét olyannak, mint ami állandó, tartós, ami per definitionem jelen van. Ez lehetõvé teszi számunkra, hogy a csoportként létezést eseményként kezeljük, mint valamit, ami "történik", ahogy ezt E. P. Thompson az osztállyal kapcsolatban javasolta. Ugyanakkor ezáltal analitikusan folyamatosan rá leszünk hangolva arra a lehetõségre, hogy a csoportként létezés esetleg nem történik meg, hogy a csoportként létezés magas szintje esetleg nem kristályosodik ki. Az etnopolitikai vállalkozók csoportteremtõ erõfeszítései ellenére sem, sõt még olyan szituációkban sem, amikor intenzív elitszintû etnopolitikai konfliktus dúl. A "negatív" példákra való analitikus ráhangoltság tágítja a releváns esetek halmazát, és segíthet annak az egyoldalúságnak a korrigálásában, amely abban nyilvánul meg, hogy a szakirodalom fõleg a magas szinten szervezett csoportként létezés, a sikeres mozgósítás és a feltûnõ erõszak szembeszökõ eseteit tárgyalja. Ez az egyoldalúság "túletnicizált" képet hozhat létre a társadalmi világról, egész világrégiókról rajzolhat olyan torz képet, hogy azok az etnikai feszültségek "fortyogó üstjei", és arra késztethet, hogy túlbecsüljük az etnikai erõszak elõfordulási gyakoriságát.

4. Csoportok és kategóriák. A csoportok és kategóriák közötti különbségtétel elmulasztása gyakran zavarossá teszi az etnikai, faji és nemzeti csoportokról folytatott diskurzust. Ha csoport alatt olyan lehatárolt közösséget értünk, amelynek tagjai kölcsönösen hatnak egymásra, kölcsönösen felismerik egymást, egymásra orientáltak, hatékonyan kommunikálnak, szolidaritást éreznek egymás iránt, kollektív identitással rendelkeznek és képesek összhangban cselekedni - de még akkor is, ha kevésbé igényes csoportkritériumokat állítunk fel -, világos kell legyen, vagy a kategória nem csoport. Legjobb esetben is csak a csoportalakítás vagy "csoportként létezés" lehetõsége van meg benne.
Ha különbséget teszünk a kategóriák és csoportok között, akkor képesek vagyunk problematizálni a kettõ közötti kapcsolatot, és nem eleve feltételezzük azt. Rákérdezhetünk egy adott kategória csoportként létezésének fokára egy adott környezetben, valamint azokra a politikai, társadalmi, kulturális folyamatokra, amelyeken keresztül a kategóriák csoportként kezdenek létezni. Feltehetjük a kérdést, hogy az emberek - és szervezetek - milyen módon mit csinálnak a kategóriákkal. Idetartozik a ritka javakhoz való hozzáférés korlátozása a kategória szerint megkülönböztetett kívülállók kizárása révén, de olyan frivolabb cselekedetek is, amelyek a "valamilyennek levés eljátszásához" fontosak a dolog etnometodológiai értelmében. Elemezhetjük a kategóriák szervezeti és diszkurzív karrierjét - azokat a folyamatokat, amelyeken keresztül a kategóriák elsáncolták magukat az államigazgatási rutinokban, és beágyazódtak a mítoszokba, emlékekbe és narratívákba. A kategóriapolitikát mind alulnézetbõl, mind felülnézetbõl tanulmányozhatjuk. Felülnézetbõl azokat a módokat figyelhetjük meg, ahogyan kategóriákat javasolnak, népszerûsítenek, elõírnak, intézményesítenek, diszkurzív módon kifejtenek, szervezeti sáncokkal vesznek körül, és általában beleágyaznak a kormányzati mentalitás sok formájába. Alulnézetbõl a "mikrokategória-politikát" tanulmányozhatjuk: azokat a módokat, ahogyan a kategorizáltak elsajátítják, internalizálják, aláássák, kikerülik és átalakítják a számukra elõírt kategóriákat. És ha hasznosítjuk a kognitív tudományban, az etnometodológiában és diskurzuselemzésben elért eredményeket, vizsgálhatjuk azokat a szociokognitív és interaktív folyamatokat, amelyeken keresztül az egyének a társadalmi világ megértése céljából alkalmazzák a kategóriákat; amelyeken keresztül a kategóriák a kategóriatagokról alkotott sztereotipizált hiedelmekhez és elvárásokhoz kapcsolódnak; amelyeken keresztül a kategóriákat érzelmi asszociációkkal és értékítéletekkel ruházzák fel; amelyeken keresztül a kategóriákat egyes interaktív kontextusokban erõforrásokként vetik be; és amelyeken keresztül szituációs kioldó mechanizmusok aktivizálják a kategóriákat. Röviden: ha a kategóriákra koncentrálunk, jobban láthatóvá válik az a sokféle mód, ahogyan az etnikai, a faji és a nemzeti létezni és "mûködni" képes anélkül, hogy léteznének etnikai csoportok mint szilárd entitások. Segít abban, hogy az etnicitást csoportok nélkül képzeljük el.

5. Csoportalakítás mint projektum. Ha a csoportként létezést változóként kezeljük, és különbséget teszünk csoportok és kategóriák között, felfigyelhetünk a csoportalakítás dinamikájára, arra a társadalmi, kulturális és politikai projektumra, melynek célja a kategóriák csoporttá alakítása, illetve a csoportként való létezésük szintjének emelése. Néha ezt meglehetõsen cinikusan csinálják. Például az etnikai és más típusú felkelések gyakran alkalmazzák azt, amit a franciák politique du pire-nek neveznek, tehát olyan politikát, amely rövid távon a lehetõ legrosszabbra törekszik, hogy ezáltal szilárdítsák meg legitimitásukat, vagy javítsák kilátásaikat hosszú távon. Amikor például a kis létszámú, rosszul felszerelt és szedett-vedett Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCÿK) 1998 elején fokozott mértékben intézett támadásokat a szerb rendõrök és más célpontok ellen, ezt azzal az átgondolt és sikeresnek bizonyult stratégiai céllal tették, hogy masszív megtorló akciókat provokáljanak ki a rezsimbõl. Mint oly gyakran ezekben a helyzetekben, a megtorlások oroszlánrészét civilek szenvedték el. Az egymást követõ támadások és ellentámadások erõsen megnövelték a csoportként létezés szintjét mind a koszovói albánok, mind a koszovói szerbek körében, nagyobb támogatottságot szereztek a Koszovói Felszabadítási Hadseregnek mind a koszovói, mind a diaszpórában élõ albánok körében, és segítették az UCÿK toborzó és pénzgyûjtõ tevékenységét. Ebben az értelemben a csoportkristályosodás és a polarizáció következménye volt az erõszaknak, és nem oka.
Természetesen ez a csoportalakítási stratégia nem a semmibõl alakult ki a kilencvenes évek végén. Korábbi konfliktusok hagyatéka volt, hogy viszonylag magas csoportként létezési szintrõl indíthatott ez a stratégia. Az alkalmas "nyersanyag", amelybõl az UCÿK dolgozott, kétségkívül segít megmagyarázni stratégiája sikerét. Nem minden csoportalakítási terv lesz sikeres, és amely (többé-kevésbé) sikeres lesz, részben a terv alapjául szolgáló kulturális és pszichológiai anyag miatt lesz az. Fontosak azonban a galvanizáló események is: ezért van az, hogy a provokációs stratégia jegyében gyakorolt átgondolt erõszakalkalmazás, amelyben gyakran igen kis számú egyén vesz részt, néha a csoportalakítás rendkívül sikeres stratégiája lehet.

6. Csoportok és szervezetek. Noha a hétköznapi racionalitás az etnikai csoportokat tekinti az etnikai konfliktus bajnokainak, a valóságban a legtöbb etnikai konfliktus - és még inkább az etnikai erõszak - fõszereplõi nem az etnikai csoportok, hanem a legkülönbözõbb, tág értelemben vett szervezetek és ezek hatalmat és tekintélyt szerzett vezetõi. Ideszámítandók az államok (vagy általánosabban: autonóm politikai korpuszok) és ezek szervezeti komponensei, mint az egyes minisztériumok, a hivatalok, a bíróságok, az ügyészségek, a rendõrség és a fegyveres erõk; ideszámítandók a terrorista csoportok, a félkatonai szervezetek, a fegyveres bandák és a lazán strukturált csoportok; és ideszámítandók a politikai pártok, az etnikai szövetségek, a társadalmi mozgalmak szervezetei, az egyházak, az újságok, a rádió- és televízióállomások stb. Ezen szervezetek némelyike tekintheti magát - vagy mások tekinthetik õt - valamely etnikai csoport szervezetének. De még ha ez is a helyzet, szervezeteket nem lehet etnikai csoportokkal azonosítani. Mivel szervezetek - és csak annyira, amennyire szervezetek - rendelkeznek bizonyos anyagi és szervezeti erõforrásokkal, képesek (pontosabban vezetõik képesek) szervezett cselekvésre, és eközben arra, hogy koherens szereplõkként vegyenek részt az etnikai konfliktusban. Bár a hétköznapi racionalitás és a résztvevõk retorikája az etnikai csoportoknak elkülönült létet, lehatároltságot, koherenciát, identitást, érdeket és hat-erõt tulajdonít, ezek a tulajdonságok valójában a szervezeteket jellemzik. Az IRA, az UCÿK és a PKK azt állítják magukról, hogy a (katolikus) írek, a koszovói albánok és a kurdok nevében beszélnek és cselekszenek; de az elemzõknek nyilván különbséget kell tenniük az ilyen szervezetek és azok között az állítólagosan homogén és lehatárolt csoportok között, amelyek nevében az elõbbiek saját bevallásuk szerint fellépnek. Ez természetesen nemcsak katonai, félkatonai és terrorista szervezetekre vonatkozik, hanem minden olyan szervezetre, amely azt állítja magáról, hogy etnikai, faji vagy nemzeti csoportok nevében cselekszik.
E téma részletesebb és teljesebb tárgyalása megkövetelné jó néhány olyan megszorítás megtételét, amelyekre itt csak érintõlegesen tudok utalni. A konfliktus és az erõszak paraméterei annak függvényében változnak, mennyire és milyen módon vesznek részt benne szervezetek. Például az, amit Donald Horowitz véres etnikai zavargásnak nevez, élesen különbözik a szervezett etnikai felkelésektõl vagy terrorista hadjáratoktól. Noha (a néha csak tiszavirág-életû) szervezetek fontos szerepet játszhatnak az ilyen zavargások elõkészítésében, kiprovokálásában és lehetõvé tételében, a tényleges erõszak nagy részét a résztvevõk szélesebb köre követi el viszonylag spontán módon és olyan erõsen polarizálódott helyzetekben, amelyeket a csoportként létezés magas szintje jellemez. Továbbá a szervezeteknek még akkor is szükségük van arra, hogy szimpatizánsok kiegészítõ vagy támogató cselekedeteinek félárnyékában mûködjenek, ha õk maguk a fõszereplõk. A szervezetek "reprzentativitása" - azaz: mennyire igazolhatóan állítja, hogy azoknak az akaratát képviseli, azoknak az érdekeit fejezi ki, és azoknak az aktív vagy passzív támogatását élvezi, akiknek nevében beszél - rendkívüli mértékben változó, nemcsak szervezete válogatja, hanem idõben és térben is változik. Ráadásul a szervezetek általában ugyan a konfliktus és az erõszak kivitelezõi, de nem mindig tárgyai vagy célpontjai a konfliktusnak és az erõszaknak. Egész népességkategóriák - vélelmezett csoportok - lehetnek szervezett akciók tárgyai, mégpedig sokkal könnyebben, mint alanyai vagy kivitelezõi. Végül az etnikai konfliktus még az erõszakos szituációktól eltekintve is lehet legalább részben amorf, amikor nem szervezetek kivitelezik, hanem egyének spontán módon olyan mindennapi cselekedetek révén mint a kerülés, a sértés, az alázat vagy a konformitás megkövetelése, vagy az olyan interaktív megnyilvánulások visszatartása, mint az elismerés és a tisztelet. De ezeknek a megszorításoknak a dacára is világos, hogy az etnikai konfliktus és erõszak fõszereplõi szervezetek és nem etnikai csoportok, továbbá az is, hogy gyakran mélységesen ambivalens az a viszony, amely a szervezetek és a képviselt csoportok között kialakul.

7. Keretbe helyezés és kódolás. Ha az etnikai csoportokat általánosságban nem lehet az etnikai konfliktusok fõszereplõinek tekinteni, miért számítanak ezek a konfliktusok etnikai konfliktusoknak? És miért számít az erõszak etnikai erõszaknak? A választ nem találjuk meg a magatartás bensõ tulajdonságaiban. Az "etnikai erõszak" "etnikai" minõsége például nem bensõ eleme az erõszakos magatartásnak; az elkövetõk, az áldozatok, a politikusok, a hivatalos személyek, az újságírók, a kutatók, a segélyszervezetek alkalmazottai stb. tulajdonítják ezt a minõséget bizonyos erõszakos magatartásformáknak. A keretbe helyezésnek és a narratív kódolásnak ezek az aktusai nemcsak egyszerûen értelmezik az erõszakot, hanem konstituálják is mint etnikai erõszakot.
A keretbe helyezés valószínûleg az a mechanizmus, amelyen keresztül a csoportban létezés fogalmát konstruálják. Ha az etnikai keretbe helyezés sikeres, akkor könnyen "láthatjuk" a konfliktust és az erõszakot nemcsak etnikai, hanem "csoportista" terminusokban is. Egy esemény kényszerítõ erejû utólagos értelmezõ keretbe való helyezésének és kódolásának nagy visszacsatoló hatása lehet, amely alakítja a késõbbi tapasztalatokat, és növeli a csoportként létezés szintjét. Az értelmezõ keretbe helyezés természetesen gyakran vitatott. Az erõszak - és általánosabban: a konfliktus - gyakran jár együtt olyan társadalmi küzdelmekkel, amelyeket az erõszak címkézéséért, értelmezéséért és magyarázatáért vívnak. Az ilyen "metakonfliktusok" - vagy ahogy Donald Horowitz nevezi õket: "a konfliktus[ok] természete miatt kirobbanó konfliktus[ok]" - nemcsak kívülrõl figyelik a konfliktusokat, hanem a konfliktusok szerves és következményekkel jaró részei is. Egy címke vagy egy domináns értelmezõ keret kikényszerítése - egy esemény "pogromként" vagy "zavargásként" vagy "felkelésként" való láttatása - nem pusztán külsõ interpretáció kérdése, hanem a társadalmi definíció konstitutív aktusa, amely fontos következményekkel járhat.
A kódolási és interpretációs gyakorlatra nagy hatással vannak a domináns értelmezõ keretek. Manapság az etnikai és nemzeti keretek hozzáférhetõk és legitimek, szereplõknek és elemzõknek egyaránt ajánlják magukat. Ez "kódolási elfogultságot" okoz etnikai irányba, ami a maga részérõl arra késztet, hogy túlbecsüljük az etnikai konfliktusok és erõszak elõfordulási gyakoriságát, mivel igazolhatatlan módon azt láttatja, hogy mindenütt az etnicitás munkálkodik. A szereplõk kihasználhatják ezt a kódolási elfogultságot, valamint az etnikai és nemzeti keretek általánosított legitimációját, és stratégiai megfontolásokból etnikai keretet emlegetnek, hogy leplezzék: klán-, klikk- vagy osztályérdekeik érvényesítésére törekszenek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a klánok, klikkek vagy osztályok valahogy valóságosabbak, mint az etnikai csoportok, egyszerûen csak szeretném megjegyezni, hogy a stratégiai célú keretbe helyezésnek vannak strukturális és kulturális ösztönzõi.

8. Etnicitás mint kogníció. A kódolás és a keretbe helyezés konstitutív jelentõségérõl tett megfigyeléseim elvezetnek az etnicitás kognitív dimenziójával kapcsolatos problémafelvetésemhez. Az etnicitás, a faji és a nemzeti csak percepcióinkban, interpretációinkban, reprezentációinkban, kategorizálásainkban és identifikációinkban és ezeken keresztül létezik. Nem dolgok a világban, hanem látásmódjai a világnak. Ezeket a látásmódokat az észlelés (és az ignorálás), az elemzés (és a félreelemzés), a következtetés (és a félrekövetkeztetés), az emlékezés (és a felejtés) etnicizált módozatai alkotják. Valamint etnikailag orientált keretek, sémák és narratívák, valamint azok a szituációs kioldógombok, amelyek aktiválják õket. Mint például azok az állandóan bemutatott televíziós képek, amelyek oly nagy szerepet játszottak a legutóbbi intifáda bemutatásában. Továbbá klasszifikációs keretek, kategorizálás és identifikáció, formális és informális. Végül garantáltnak tekintett háttértudás, amely személyekben ölt testet, valamint intézményesített rutinokba és gyakorlatokba ágyazódik be, amelyeken keresztül az emberek etnikailag, fajilag vagy nemzetileg megjelöltként vagy jelentõséggel bíróként ismerik fel és tapasztalják meg a tárgyakat, helyeket, cselekedeteket és helyzeteket.
A tág értelemben vett kognitív perspektívák segíthetik az etnicitás, a faj és a nemzet konstruktivista irányultságú kutatásának fejlõdését. Ez a fejlõdés elakadt az utóbbi években, mivel a kutatási irányt a siker önelégültté tette. Nem elég azt mondani, hogy az etnicitás, a faji és a nemzeti konstruált, hanem azt is részletezni kell, hogy miként vannak konstruálva. Ebben segíthetnek a kognitív perspektívák. Segíthetnek annak közelebbi meghatározásában, hogy az emberek miként - és mikor - határozzák meg önmagukat, tekintenek másokra, tapasztalják meg a világot és értelmezik gondjaikat faji, etnikai és nemzeti - és nem másmilyen - terminusokban. Segíthetnek annak közelebbi meghatározásában, hogy miként "kristályosodik ki" a "csoportként való létezés" bizonyos helyzetekben, míg más helyzetekben latens és pusztán potenciális marad. Végül pedig segíthetnek kapcsolatot teremteni a makroszintû következmények és a mikroszintû folyamatok között.

Következmények
Természetesen fel lehet tenni a kérdést, hogy mi a jelentõsége az eddig elõadottaknak. Ha lehet is az etnicitást csoportok létének feltételezése nélkül tanulmányozni, miért kellene úgy tanulmányoznunk? Lehetséges, hogy az etnikai csoport fogalma pontatlan, de elsõ megközelítésnek elég jó. Csoportságról, keretbe helyezésrõl, gyakorlati kategóriákról és kognitív sémákról lehet beszélni, de közben az öldöklés folytatódik. Van a kritikának jelentõsége a való világban is, vagy csak - ha egyáltalán - az elefántcsonttoronyban?
Úgy gondolom, hogy a csoportizmus kritikájának vannak következményei - bár inkább csak általános következményei - arra nézve, hogy kutatók, újságírók, politikusok, nem kormányzati szervezetek hogyan dolgozzák fel elméletileg és gyakorlatilag azt, amit rendszerint - bár talán túl könnyelmûn - etnikai konfliktusnak és etnikai erõszaknak nevezünk. Öt ilyen következményre hívnám fel a figyelmet.
Elõször is, ha érzékenyek vagyunk a keretbe helyezés dinamikájára, az etnicitás javára megnyilvánuló kódolási elfogultságra és arra, hogy az etnikai keretbe helyezést gyakran stratégiai - sõt cinikus - megfontolásokból arra használják, hogy leplezzenek vele klikk-, klán- és osztályérdekek érvényesítésére irányuló törekvéseket, akkor könnyebben észrevesszük azt a kockázatot, amellyel a konfliktus és erõszak uralta helyzetek túletnicizált és túlzottan csoportista értelmezése - valamint az ezekbe való beavatkozás - jár. Nem kell elfogadni azt a redukcionista nézetet, hogy az etnicitás az elitek manipulációja miatt politizálódik. Enélkül is el lehet ismerni, hogy az az értelmezés, amelyet a résztvevõk adnak, legalább annyit leplezhet el, mint amennyit feltár. Valamint azt is, hogy a konfliktusok etnikai és nemzeti csoportok közötti konfliktusokként való megjelenítése mind a kockán forgó érdekeket, mind a konfliktusok dinamikáját elhomályosíthatja. John Mueller szerint például annak, amit etnikai konfliktusnak vagy etnikai háborúnak állítanak be - mint a volt Jugoszláviában tapasztalható erõszakot - legalább annyi köze lehet, ha nem több, a banditizmushoz, a vezérkedéshez, az opportunista fosztogatáshoz és a feketepiaci nyerészkedéshez, mint az etnicitáshoz.
Másodszor, ha tudjuk, hogy szervezetek központi szerepet játszanak az etnikai konfliktusokban és az etnikai erõszakban, hogy vezetõik állítása, miszerint etnikai csoportok nevében beszélnek és cselekszenek, gyanúperrel illethetõ, hogy az etnopolitikai retorikának gyakran performatív jellege van, és gyakran áll csoportalakítási tervek szolgálatában, akkor eszünkbe jut, hogy ne tévesszük össze a csoportista retorikát az igazi csoportként való létezéssel, az etnopolitikai retorika állítólagos csoportjait az objektív valóságban létezõ szilárd entitásokkal.
Harmadszor, ha tudatában vagyunk, hogy az etnikai és nacionalista vezetõk nemcsak a politikáért, de a politikából is élnek - hogy Max Weber klasszikus megkülönböztetésével éljek -, valamint annak is tudatában vagyunk, hogy a vezetõk érdekei és az általuk állítólagosan képviseltek érdekei eltérhetnek egymástól, akkor nem fogjuk készpénznek venni e vezetõk kijelentéseit az általuk állítólagosan képviseltek meggyõzõdésérõl, vágyairól és érdekeirõl.
Negyedszer, ha érzékenyek vagyunk a csoportként való létezés változó és esetleges, dagadó és apadó természetére, és arra a tényre, hogy a magas csoportként létezési szint inkább lehet a konfliktus (különösen erõszakos konfliktus) eredménye, mint oka, akkor elemzõ figyelmünket és politikai beavatkozásainkat azokra a folyamatokra összpontosíthatjuk, amelyeket keresztül a csoportként létezés fejlõdni és kiteljesedni szokott, valamint azokra, amelyeken keresztül elsorvadhat. Az elõbbi mostanában valamelyest elõtérbe került, különösen azok az erõteljes fordulatokat elõidézõ mechanizmusok, amelyek a sémák aktiválását és diffúzióját irányítják, valamint azok, amelyeket Dan Sperber antropológus a "reprezentációk epidemiológiájának" nevez. De a csoportként létezés süllyedõ görbéit nem tanulmányozzák szisztematikusan, pedig ezek ugyanolyan fontosak elméletileg és gyakorlatilag is. A csoportként létezés, csak azért, mert egyszer magasra kúszott, nem marad ott pusztán inerciája okán. Ha külön társadalmi és kognitív mechanizmusokkal nem tartják ott, hajlamos lesz süllyedni, ahogy a hétköznapi érdekek újra a jussukat követelik. A folyamatot, amelyen keresztül ez megtörténik, Max Weber (másik, de itt is releváns kontextusban) rutinizálódásnak, hétköznapiasodásnak nevezte.
Végül egy összetevõkre bontó, nem csoportista megközelítési mód az elemzés és a politika fókuszába állíthatja az intraetnikai mechanizmusok kritikus fontosságát az állítólagosan interetnikai konfliktusok kiváltásában és fenntartásában. Ezek közé a mechanizmusok közé tartozik az, amit David Laitin "csoporton belüli megrendszabályozásnak" nevez; az "etnikai túllicitálás", amelynek révén a választási verseny szélsõséges etnicizálódást szíthat; a kívülállókkal való konfliktus számító szítása vagy kiprovokálása olyan tisztségviselõk által, akik veszélyben látják tisztségüket; és olyan csoporton belüli mechanizmusok (a megbecsülés, a megszégyenítés és a kerülés gyakorlata, férfiassági rituálék, generációk közötti feszültségek, a mártírok anyagi és szimbolikus jutalmazása), amelyeknek jelentõségük van a bandákba, milíciákba, terrorista csoportokba és gerillahadseregekbe való toborzás szempontjából.
Az etnicitás területe tehát (ha átfogóan értelmezzük, hogy magába foglaljon etnonemzeti, etnofaji, etnonyelvi, etnovallási vagy másként etnokulturális jelenségeket) nyilvánvalóan sokkal szélesebb, mint az etnikai konfliktus és az etnikai erõszak területe. De az irodalom - különösen az összehasonlító és nemzetközi irodalom - nagy része az etnikai konfliktusokra és az etnikai erõszakra koncentrál. Ez az orientáció részben ebben a cikkben is tükrözõdik, bár igyekeztem megkérdõjelezni. Például azt állítottam, hogy sok mindennek, amit etnikai konfliktusnak vagy etnikai erõszaknak tekintenek, kevesebb köze van az etnicitáshoz - és különösen az etnikai "csoportként való létezéshez" -, mint gyakran feltételezik. Másfelõl amikor az etnicitás nem csoportista konceptualizálására - az etnicitás csoportok nélküli tanulmányozásának elemzési stratégiájára - tettem javaslatot, olyan elemzési területre mutattam rá, amely kiterjed a gyakorlati kategóriákra, a kulturális idiómákra, a kognitív sémákra, a diszkurzív keretekre, az intézményesített formákra stb., és amely messze túlterjed az etnikai konfliktusok és erõszak területén, az etnikai csoportok területén, és talán még az etnicitás területén is. Lehet persze, hogy miközben egyfelõl az etnicitást csoportok nélkül szeretném vizsgálni, másfelõl pedig szokatlanul analitikus perspektívákat szeretnék rá vonatkoztatni, ott kötök ki, hogy egyáltalán nem az etnicitást fogom tanulmányozni. Az elemzés egységét - az etnikai csoportot - megkérdõjelezve eljuthatunk az elemzés területének - magának az etnicitásnak - megkérdõjelezéséhez.