Ön nagy mennyiségû szöveget helyezett el a vágólapon.
Kívánja-e menteni?

Csak azt tudnám feledni
Egyszer mindennek, amit ember kigondolt, eltervezett, megvalósított, felépített és létrehozott, biztosan vége lesz. Nehogy azt gondoljuk, hogy a nagyszabású álom, az egykori pesti expo-telkeken felépülõfélben lévõ Nemzeti Színház nem fog még egyszer ugyanolyan esendõ és vigasztalan látványt nyújtani, amilyet június elején, a csöndes-hûs Dunán lefelé csordogáló hajóról nézve nyújtott. A hatalmas üres térhez képest eltörpülõ betonkockát láttunk, nemhogy a miniszterelnök úr határidõnaplójába, olvassuk, már tavaly nyáron beírt és onnan pillanatnyilag semmilyen ok miatt ki nem húzandó nap, 2002. március 15-e eseményei, a miniszteriális Mercedesek, a parkolóhelyet keresõ kormányzati Audi 6-osok, a klakkban-frakkban sürgõ-forgó ünneplõ sereg, a lámpaláztól felajzott színészek és a színházi masinéria, súgó, kellékes, berendezõ, fõvilágosító, ügyelõ, jelmez- és díszlettervezõ, dramaturg, rendezõ és ünnepély nélkül, de dísztelenül, csupaszon, elhagyatottan, egy letûnt jobb kort idézõ ipari táj kellõs közepén. Nem is olyan sok idõ, talán száz-, talán kétszáz, esetleg háromszáz év fog eltelni, és pontosan ugyanezt lehet látni majd: vigasztalan falakat, szürke betont, fûcsomókat, az emberi elme hasztalan küszködését a hiábavalóval. Az ember tragédiája. Legfeljebb ami most elõttünk áll még, arról annyit mondanak majd: ami volt, elmúlt. Mert az is biztos, hogy nem mi fogjuk mindezt látni: ember kigondolta, eltervezte, megvalósította, felépítette és létrehozta teremtményekként mi sem fogunk élni már ekkor. Hogy legkedvesebb angol íróink egyikét idézzük, mindannyiunk életében elkövetkezik majd az a nap; a kérdés csakis az, hogy aznap reggel, ébredéskor tudja-e majd az ember, hogy ez a nap lesz az. És ez a nap, bizony, a ma még fiatal és életerõs miniszterelnök úr határidõnaplójába sincs beírva, mint ahogy a mienkébe se, noha, hozzánk hasonlóan, nyilván õ is szívesen kihúzná onnan.
A Pécsi Országos Színházi Találkozót (közkeletû rövidítésével: a POSZT-ot) ilyesfajta lételméleti izgalmak nem övezték. Tudtuk, hogy a nyolcnapos sorozat június 17-én, vasárnap este véget ér, reggel, mikor felébredtünk, azt is tudtuk, íme, eljött a nap. Az elmúlt években a különbözõ vidéki városokban megrendezett évadzáró fesztiválok után az országos színházi találkozó most, úgy tûnik, a Jordán Tamás ötletgazda és a helyi erõk összefogásával alapított vállalkozás jóvoltából megállapodott Pécsett, ezentúl mindig ez a város lesz a fesztivál helyszíne így június derekán, és ha másért nem, azért tette ezt jól, mert idén bõ egy hétre igazi fesztiválhangulatot hozott a tavasz kezdetétõl késõ õszig egyébként amúgy sem kedélytelen Pécsre. A város vendéglátó-ipari egységei elfelejtkeztek a záróráról, a belváros kiszínesedett, a négytornyú dóm elõtti Sétatér ugyanúgy megélénkült, mint a Széchenyi tér vagy a színház épületének otthont adó Király utca, sok-sok ismerõs arc, színészek és színmûvésznõk, rendezõk, kritikusok, színházi emberek, írók, költõk, elõadók és társszerzõk népesítették be ezeket a helyeket, autogramgyûjtõ gyerekek vastag tömbnyi új zsákmánnyal gazdagíthatták kollekciójukat, akár fél délután alatt.
1971 nyara jut eszünkbe, a siófoki szabadtéri színpad mûvészbejarója elõtt többször végigvárakozott hosszú késõ esti órák, negyedes sima lapos kis füzet, Koós János, Aradszky László, Poór Péter, Harangozó Teri, az egész Omega együttes Presser Gábor kivételével, Kovács József, aki az operaéneklésrõl épp ekkor váltott az operettre, vagy fordítva, Rátonyi Róbert, és persze a legértékesebb darab, Honthy Hannától. Honthy Hannát - akirõl évek óta él a legenda, hogy már réges-rég meghalt, de végrendelete szerint halálhírét nem közölhetik, s aki az ötvenes-hatvanas évek fordulójáról ránk maradt archív tévéfelvételeken sem volt már fiatalnak mondható, akit éppen hogy életkora és aktivitása, hatvan felett is gyönyörûen csengõ hangja tett egy szintén letûnt világ talán legutolsó mohikánjává - most társalkodónõje, egy majdnem ugyanolyan idõsnek látszó dáma kíséri. A kilencéves kisfiú bátortalanul elõlép a várakozók csoportjából, édesanyja mondja neki, melyik nénihez tartson, nem véti el, nyújtja a füzetet, kis zavar támad, Honthy Hanna megáll, elmosolyodik, a füzetbe írja a nevét, megpaskolja a kisfiú arcát, továbbmegy. A kisfiút pajtásai azután azzal heccelik, most már ne mosakodjon többé, vagy legalább az arcát ne mossa meg ezután, s õ az elsõ balatoni fürdésig meg is fogadja a tanácsot. Ez az aláírás-gyûjtemény harminc év múltán a tételek számát tekintve eltörpülne a most Pécsen megszerezhetõ mellett. Lehet persze, ma nem is szokás autogramot gyûjteni.
Úgy tûnt mindenesetre, egy szakma olyképpen üli meg ünnepét a POSZT-on, hogy ebbe az ünneplésbe, saját örömébe minden érdeklõdõt bevon; ezt kicsit értelmetlenül az is szimbolizálta, hogy a találkozó díjait véletlenszerûen kiválasztott 12 tagú amatõr zsûri ítélte oda. A fesztivál díjazottjai így nem szakmai elismerést, hanem közönségvoksot kaptak, ezeknek ideális esetben azért külön kellene válniuk. A Forgách András által válogatott versenyprogram az ország legkülönfélébb társulataitól érkezett 16 elõadásának és a kísérõprogram rendezvényeinek egyikén-másikán persze nem feltétlenül éreztük ugyanezt a demokratizmust, idõnként a test test elleni harc egynémely változataiból is ízelítõt kellett vennünk, és szóváltásra is sor került, ha valahova valóban be akartunk jutni, és valamit látni akartunk, ez azonban egyáltalán nem volt baj, akinek csak tiszteletjegye van, vagy az sincs, hallgasson, a megjegyzés csak a felfokozott érdeklõdés nagyságrendjét érzékelteti.
Egyik barátunk úgy nyilatkozott, õ mindennek örül, hiszen legalább lát egynéhány komoly színházi produkciót anélkül, hogy lakhelye közigazgatási határait el kéne hagynia, másik barátunk pedig úgy, õ bánkódik, mert egy hét is elegendõ ahhoz, hogy a felfokozottság legyen a normalitás; de mi lesz velünk a másik ötvenegy héten át, amikor õk elmennek, mi meg itt maradunk?
A versenyprogramot áttekinteni lehetetlen lenne itt, nem is érezzük ezt feladatunknak, hadd ejtsünk néhány szót a záróünnepségrõl, mely, megelõlegezzük, méltatlan volt az eseménysorozat formátumához és felhõtlen liberalizmusához. Mivel elvileg a záróest is fizetõs rendezvény volt, nem is akármilyen díjszabással, a házigazdák szükségét érezték annak, hogy a nagyszínházat ezúttal is zsúfolásig megtöltõ nagyérdemût produkcióval szórakoztassák: az egyes kategóriák díjainak kiosztása között különféle mutatványokra került sor, ismételjük a kifejezést, a helyi erõk elõadásában. (Egyedül a Gothár Péter rendezte zárószám, a 16 versenyelõadás mindegyikébõl meghívott egy-egy színész megszólalásaira készített kollázs jelentett kivételt ez alól.) Ez önmagában nem lett volna probléma, a Mecsek Fúvósötös, a Szélkiáltó Együttes vagy a Kispál és a Borz saját helyükön a legkiválóbbak közé tartoznak, ez az este mégsem a legalkalmasabb saját helyük volt, és a többi szünetkitöltõ mûvészt is látva inkább jutott eszünkbe az a másik ötvenegy pécsi hét, mint ez a mögöttünk lévõ ötvenkettedik. Még e körülmények közepette is fenn lehetett volna tartani némi méltóságot, ha az est férfi házigazdájának a szerepét nem a pécsi televíziós mûsorokból közismert Bencze Attilára osztják, aki nagy izgalmában összekeverte a jópofaságot a bunkósággal, az elfogulatlanságot a tájékozatlansággal, az önzetlenséget a kisstílûséggel, s mindezt még visszafogottabb mûsorvezetõ-partnere, a színésznõ Gráf Csilla sem tudta ellensúlyozni. Az amúgy is nehézkes protokolláris procedúrát a provincializmus szelleme lengte be így. Akadt díjazott, aki engedett a késõn jött felszólításnak ("Hé, öregem, nem akarsz pár szót szólni a közönséghez?"), és visszajött a nézõtérrõl, hogy egész társulatának megköszönje a díjat, akadt olyan, aki nem élt a felkínált lehetõséggel, és akadt rutinos színházi ember, a fesztivál leginkább közönségvonzó és a legjobb rendezésért jutalmazott produkcióját, a szolnoki Amadeust jegyzõ Szikora János, aki, látván az eseményeket, a mûsorvezetõbe eleve beléfojtva a szót, hosszabban értekezett a teátrum fentjének és lentjének a mibenlétérõl.
A lentnél mindig van lejjebb, és a fentnél is van feljebb; tudhatjuk ezt jól. És néha a kettõ megfordul, összezavarodik, aztán vége lesz - miért a színházban lenne másképp? Ezen sincs semmi csodálnivaló.

*

Színésznõ az egyik fõszereplõje Bartis Attila új, A nyugalom címû könyvének is, A nyugalom mégsem színházi regény. Weér Rebekát, a korszak ünnepelt színésznõjét, hatalmas színpadi szerepek eljátszóját, filmek fõszereplõjét leánya, a tehetséges fiatal hegedûmûvész disszidálása miatt meghurcolják és félreállítják; õ nem elégszik meg a mellékszerepekkel, hanem félrevonul, színházi kellékekkel berendezett lakásába zárkózik, és tizenöt éven át ki sem mozdul onnan. Egyetlen kapcsolata a külvilággal itthon maradó másik ikergyermeke, fia, aki egyes szám elsõ személyben mondja el nekünk - többek között - az õ közös történetüket.
Épp e többek között miatt nehéz megállapítani, milyen típusú regényt olvastunk. A most harmincharmadik évében jaró író, akinek A séta (1995) és A kéklõ pára (1998) után ez a harmadik kötete, és akit az újabb magyar irodalom egyik legsokoldalúbb prózaírójaként szokás számon tartani (második könyvével rendhagyó módon egyáltalán nem az elsõ bevált receptjét ismételte meg), A nyugalommal e tekintetben alaposan föladja a leckét. A regény elsõ látásra szól például a rendszerváltásról, hiszen története a hetvenes évek végétõl a kilencvenes évek elejéig (a mi sejtésünk és számolásunk szerint az 1977-tõl 1992-ig) terjedõ idõszakot fogja át, s ebben az összehasonlításban a nyers, rideg, politikai okok miatt egzisztenciálisan is ellehetetlenítõ régi a körvonalazatlanabb, ám legalább ilyen jellegû zargatásoktól mentes újjal szembesül rendre. Ugyanakkor A nyugalom a nemzedéki regény nullfokának is tekinthetõ (amennyiben nem hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy a fõhõs nem saját maga és társai viszonyát beszéli ugyan el, ilyen közösségek körülötte nincsenek is, a szókimondóan ábrázolt szexuális promiszkuitáson túl mégis van az egészben egy meghatározó közös élmény). Ennek a "nemzedéki regénynek" az elõterében egy mozaikokból lassanként összeálló családtörténet áll, amelynek voltaképpeni középpontja a fõhõs különös felnevelkedése. A történetet is, az ábrázolást is az erõs pszichologizálás vagy a pszichologikus motiváció jellemzi, a fõbb szereplõkrõl, beleértve az elbeszélõt is, sorra kiderül, hogy súlyos, kezelésre váró patologikus esetek, és egyáltalán nem véletlen, hogy a mû végül A nyugalom címet kapta. A regénynek továbbá lehetséges a mûvészregény-olvasata (talán mind közül ez a legszimbolikusabb, egyszersmind leghalványabb és legbizonytalanabb mûfaji változat), az elbeszélõ ugyanis író, elsõ könyvének megírása és megjelenése, íróvá avatása a cselekmény elválaszthatatlan része, s a könyv vége felé egy tulajdonképpen elõkészítetlen vagy váratlanul felbukkanó önreflexív helyen a beszélõ azt is sejteti az olvasóval, hogy amit most ír, és aminek befejezéséhez saját túlélése kötõdik, az az a könyv, amit az olvasó éppen a kezében tart. Mindezek következtében A nyugalomnak létezik végül egy önéletrajzi olvasata is, ám ezt hamar elhessegethetjük, még akkor is, ha a könyvborító sokatmondó hibája (a kötet gerincén a könyv címe helyett a szerzõ neve olvasható kétszer) minduntalan eszünkbe juttatja ezt a lehetõséget.
Hasonlóképpen eklektikus az az irodalmi-kulturális háló is, mely A nyugalom-ot körbefonja: Déry Tibortól Hajnóczy Péteren, a Mellékszereplõket író Lengyel Péteren, az írói impassibilité magyar mesterén, Mészöly Miklóson át Camus-ig (vagyis a "nyugalom" szó címbe emelése ismét csak nem véletlen) hosszú a sor, akik a könyv olvasásakor eszünkbe jutottak, maga a regény mégsem olyan csapongóan szerteágazó, mint ahogy ez a fenti leírásból következne; éppen ellenkezõleg, anyaggazdag egyszerûsége és sallangmentessége a legfõbb erénye. A regénynek példaszerû a narratív-stilisztikai-megformálásbeli végiggondoltsága és fegyelme. Bartis Attila úgy írta meg a szöveget, hogy abban a sorozatos, néha szövegszerû, néha kicsit elmozdított vagy egy másik helyzetre vonatkoztatott ismétlõdések, rímek hordozzák vagy épp adagolják a cselekményt, hol az alapvetõ, az elsõ oldalakon kibontakozó történet lineáris elmondását aprólékosan tovább-továbbvíve, hol pedig visszatekintõ-magyarázó-értelmezõ jelleggel bonyolítva ezt az alapsztorit. Akad hely, ahol az ismétlõdés még inkább szembetûnõ retorikai jelentõséggel bír (alighanem ennek köszönhetõ a regény egyik legerõsebb és legkoncentráltabb részlete, a kihallgatás-jelenet), de ismételjük mi is, hogy az ismétléses narratív technika következetesen érvényesül a könyvben, még annak ellenére is, hogy a lényegében egybefüggõ, számmal vagy címmel jelölt fejezetekre nem tagolt, bekezdésközi spáciumokkal mégis apróbb egységekre osztott regényszövegben talán nem is annyira maga a történet, mint a megszámlálhatatlanul sok önálló jelenet, erõs részlet marad a legemlékezetesebb. De
A nyugalomnak van eleje, közepe, vége, felütése, ritmusa, lezárása, kifejezetten olvasmányos regény, mással nehezen összetéveszthetõ. Ha feltétlenül el kell helyeznünk a kortárs irodalom képzeletbeli térképén, biztos, hogy a klasszikus, a modern, akár még a konzervatív jelzõ is mindig elõbb fog eszünkbe jutni, mint a posztmodern.

*

Konzervatív, klasszikus, modern vagy posztmodern - elég, strandolhatnékunk van. De hiába, csak szörfölünk. Kedvenc sznob-site-unkon kötünk ki, az Arts and Letters Daily címû webes kulturális folyóirat szigetén? öblében? zátonyán? Az aldaily naponta változó szemlét és linkgyûjteményt kínál fel a világ minden táján kiadott angol nyelvû újságok és folyóiratok mûvészettel, irodalommal és filozófiával kapcsolatos cikkeinek, esszéinek, kritikáinak kínálatából. Az oldal vizuális elrendezése már önmagában remek: kis cellácskákban sorakoznak egymás mellett és alatt a találóan kivágott ízelítõ idézetek százai, melyekre rákattintva jutunk el a teljes terjedelmû írásokhoz. Az írások tárgyainak, illetve szerzõinek, korunk legdivatosabb és/vagy legmeghatározóbb entellektüeljeinek a neve vastagon van szedve - mint ugrásra kész fenevadak ágaskodnak pici ketreceikben. Már pusztán a képernyõ felóle görgetésétõl is jólesõen up-to-date-nek érezheti magát a hiú látogató, egyetlen napon is olyan nevek sorakoznak elõttünk, mint Stanley Fish, Terry Eagleton, Elaine Showalter, Anne Tyler, Bob Dylan, Richard Dawkins, Saul Bellow, Gore Vidal, Steven Weinberg - hogy csak egy töredékét másoljuk ide a hosszú listának. Magára valamit adó értelmiséginek kötelezõ kikötõhely.
Mindabból, amit eddig írtunk (arról nem is beszélve, amit ezután írni fogunk), legalább egyvalaminek világossá kellett válnia. A tudat alapvetõen elitista, mondja Baudrillard; ugyanakkor, ahogy Buxton fogalmaz, nem is annyira maga a tudat az, ami alapvetõen elitista, hanem inkább a tudat állandósága, s ebbõl következõ abszurditása. Bízunk benne, hogy e megállapítás mélyebb s finomabb összefüggése a nemzet színházának lassan, de szívósan épülõ új otthonával, a POSZT eseményeivel, korunk prózájával, a korszerû mûveltséggel s nem utolsósorban az emberi dolgok tiszavirág-életével nem igényel további kifejtést. Ám mielõtt bárki ezt belátva a fentiek mélyebb konzekvenciáit kezdené fontolgatni, ez egyszer nagyvonalúak leszünk - elvégre túl vagyunk a vizsgaidõszakon -, s felfedjük, hogy olykor mi is hozott anyagból dolgozunk. A fenti kijelentés (s ki tudja, még hány kijelentésünk) forrása nem más, mint korunk bölcsészhallgatóinak utolsó mentsvára, a Postmodernism Generator, ez az elmés program, mely gombnyomásra (klikkelésre) a fentihez hasonló kijelentésekbõl összeszõtt dolgozatok végtelen sorát képes a képernyõre varázsolni. Csak néhány cím ízelítõül: A Rubicon kifejezése: a kulturális szubkonceptuális elmélet és a prematerialista patriarchális elmélet;
A marxista kapitalizmus McLaren mûveiben; A jelentésnélküliség kifejezései: A dialektikus szubkapitalista elmélet Smith mûveiben; A diskurzus konstruktív paradigmája Fellini mûveiben; A feledésbe merült kulcs: A szubtextuális dialektikus elmélet és a szürrealizmus; Tarantino, pornográfia és a jelentésnélküliség posztkapitalista diskurzusa. Az esszék a bevezetés-tárgyalás-befejezés általános iskolai aranyszabályát messzemenõen szem elõtt tartó, gondosan lábjegyzetelt szövegek, szerzõik a világ ismert és eleddig ismeretlen egyetemeinek hol valóságos, hol kissé meglepõ tanszékeirõl (Ontológia Tanszék, Jövõ Tanszék) valók, az idézett mûvek feltüntetett kiadói is részben létezõ egyetemi kiadók, részben leleményes kitalációk - a legnagyobb telitalálat a Panic Button Books (Vészcsengõ Könyvek). A generátor ötletének párhuzama Alan Sokal híres tréfájával olyannyira kézenfekvõ, hogy tán említésre sem érdemes. Mégis van egy elméleti szempontból talán nem olyan fontos, de a gyakorlat felõl nézve alapvetõ különbség. Noha Sokal azt kívánta bizonyítani, hogy az, amit õ posztmodern humántudományos blablának gondol, néhány könnyen elsajátítható irányelv szem elõtt tartásával szinte automatikusan elõállítható, valójában feltehetõen messze több energiájába és idejébe került ál-tanulmányának összeszerkesztése, mint amennyire némelyik kifigurázott szerzõnek szüksége van egy hasonló hosszúságú szöveg megírásához. A program - a Dada Engine egyik alváltozata - viszont minimálisra redukálja mind az idõt, mind az erõfeszítést, s így a szorgalmasan könyvtárazó nagy tréfamestert kissé avítt figurának tünteti fel.
A Postmodernism Generator tehát majdnem tökéletes.
E majdnem okát is sejteni véljük: a program megalkotója nyilván távol él mitõlünk, ahogy a generátornak helyt adó website címe - www.elsewhere.org - is jelzi: máshol. Csak reménykedni tudunk egy szebb jövõben, amikor az ilyen kreatív elmék megismerik a tehetséges magyarok vívmányait, s tökéletlenségüket belátva nem szégyellnek összefogni a vizuális kultúra magyar pionírjaival, mely nemzetközi együttmûködés a dizájnjában messzemenõen visszafogott programot minden bizonnyal nem csak az elme, de a szem számára is gazdagabbá, élvezetesebbé teszi majd. A felhasználó mondjuk a szívének kedves színekben jeleníthetné meg a szöveget: a bölcsesség végtelenségig variálható tárházát például piros és zöld passzusokban olvashatná a szolidan vibráló fehér háttér elõtt.
Hogy mi megérjük-e ezt a jövõt, nem tudhatjuk. Vannak baljós jelek, melyek arra utalnak, hogy magának az internetnek, ennek az idõben és virtuális térben tegnap még végtelennek hitt médiumnak a napjai is meg vannak számlálva. Az ORTT elnökének terveinél is megfontolandóbbnak tûnik ebbõl a szempontból az az e-mail, amit egy kedves barátunktól kaptunk a minap. A levélben egyetlen internetcím szerepelt minden kommentár nélkül. A címre kattintva a következõ szöveg jelenik meg a képernyõn:
Az Internet Vége
Gratulálunk! Ez az utolsó oldal.
Köszönjük, hogy felkerested Az Internet Végét. Innen már sehova sem vezetnek linkek.
Kapcsold ki a számítógépet, és csinálj végre valami értelmeset.
Mondjuk, olvass el egy könyvet, édes öregem.

Ám mielõtt engedelmeskedtünk volna a sürgetõ felszólításnak, korunk szellemi nagyságai iránti olthatatlan kíváncsiságunktól vezéreltetve utolsó erõfeszítésünkkel megpróbáltunk a végére járni, ki rejtõzik a posztmodern gépezet mögött, ki lehet ez a rejtélyes poszt-Sokal. A generátortól egy link vezet a program megalkotójának, Andrew C. Bulhaknek, más néven [acb]-nek a honlapjára, ahol megtudhatjuk róla, hogy 145 éves, a költészetben, a hegymászásban, a hõlégballonos repülésben, a 18. századi pornográf miniatúrák kutatásában egyformán nagyot alkotott. Annyi baj legyen, egyszer úgyis mindenre fény derül, felépül a ház, lemegy a függöny, elérünk az utolsó lapra, becsukjuk a könyvet, már nem akarunk többet tudni, lekapcsoljuk a számítógépet; addig meg - biztos, ami biztos - mondjuk együtt [acb]-vel, hogy A szerzõ semmilyen felelõséget nem vállal azért, amit az olvasó ezen a lapon talál - vagy elveszít.
 

A Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) díjkiosztó ünnepsége - Pécsi Nemzeti Színház, 2001. június 17.
Bartis Attila: A nyugalom - Magvetõ, 2001.
Arts and Letters Daily - http://www.aldaily.com
The Postmodernism Generator - http://www.elsewhere.org/cgi-bin/postmodern
The End of the Internet - http://www.shibumi.org/eoti.htm