A Wallenberg-ügy
Hogy a szovjetek miért tartóztatták le Wallenberget és hurcolták sofőrjével, Langfelder Vilmossal együtt Moszkvába, az az elmúlt ötvenhat év alatt sem tisztázódott. De még ennél is titokzatosabb, hogy mi történt Wallenberggel a Szovjetunióba való megérkezése után.
Wallenberg 1945. február 6-án, három héttel budapesti
letartóztatását követően érkezett Moszkvába, ahol őt és sofőrjét az NKVD hírhedt
börtöne, a Lubjanka külön celláiban helyezték el. Börtönlapjáról megtudható,
hogy hadifogolyként vették nyilvántartásba, és első kihallgatása február 8-án
volt.
A következő április végén, azaz egy hónappal azelőtt, hogy -
cellatársával, Willy Rödel német diplomatával együtt - a moszkvai Lefortovo
börtönbe szállították volna. Noha Wallenberg majd két évet töltött a
Lefortovóban, a kartotékok tanúsága szerint a szovjetek mindössze kétszer voltak
rá kíváncsiak, és a Lubjankába való visszatérése után is csak az 1947. március
11-i kihallgatásról van tudomásunk. Zárkatársai, valamint a börtön és a
biztonsági szolgálat volt alkalmazottjai szerint Wallenberget, bár
következetesen megtagadta az együttműködést kihallgatóival, fizikailag nem
bántalmazták, és csak ritkán hallgatták ki (bár nem kizárt, hogy néhány
kihallgatásról nem készült följegyzés). Amennyiben a szovjet börtöniratok
pontosak, igencsak elgondolkodtató, hogy vajon a hatóságokat miért érdekelte oly
kevéssé egy ilyen közismert, a nyugati szövetségesek politikai és értelmiségi
köreivel igen jó kapcsolatot ápoló fogoly? A Wallenberg-ügyben folyt hivatalos,
svéd-orosz politikai játszmába való betekintés segíthet ennek
megértésében.
Kezdetben a szovjetek elismerték, hogy Wallenberg az ő
őrizetükben van. 1945. január 16-án Vlagyimir Gyekanozov szovjet
külügyminiszter-helyettes arról tájékoztatta a moszkvai svéd követséget, hogy
Wallenberg a szovjet csapatok "védelme" alatt áll Budapesten. 1945 februárjában
Alekszandra Kollontaj, a szovjetek svédországi nagykövete értesítette Wallenberg
édesanyját fia szovjet fogságáról, bár azt nem árulta el, hol van. Ennek
ellenére, amikor 1945 áprilisában a svéd követség valamennyi tagja hazatért
Magyarországról, és a külügyminisztérium válaszokat követelt Wallenberg
hollétéről, a szovjetek semmiről sem akartak tudni.
A fentiek fényében
meglepő és rejtélyes, hogy az információkat sürgető moszkvai svéd megbízott,
Staffan Söderblom elhitte, és később maga is nemegyszer megerősítette a
szovjetek (egyébként Budapesten és az általuk ellenőrzött magyar rádióban is
terjesztett) meséjét, miszerint Wallenberg Magyarországon halt meg
autóbalesetben vagy a szovjet csapatok budapesti bevonuláskor folyó
harcokban.
Söderblom, akit elmebetegsége miatt hat évvel később
kényszernyugdíjaztak, nem volt józan ítélőképessége birtokában. Erre utal az is,
hogy a Sztálinnal való, eredetileg egyórásra tervezett, de végül csak öt percig
tartó megbeszélésen, 1946 júniusában, megismételte a Wallenberg-ügyről alkotott
nézetét, ami vélhetően zavarba ejtette és fel is dühítette a vezért. A
beszélgetés jól jellemezte a svédek kétértelmű magatartását: míg a kormányzat
vizsgálatot sürgetett, addig megbízottja azon "magánvéleményének" adott hangot,
hogy Wallenberg valószínűleg Budapesten pusztult el.
A szovjetek kizártnak
tartották, hogy egy diplomatának magánvéleménye lehessen, ezért azt a svéd
kormány hivatalos álláspontjának tekintették, és arra a következtetésre
juthattak, hogy a vizsgálatot sürgető követelések ellenére a svédek le akarják
zárni a Wallenberg-aktát.
De miért lett Sztálin dühös? A szovjetek
feltehetően cserealapként akarták fölhasználni Wallenberget egy olyan
tranzakcióban, amelynek során a Kreml Svédországba szökött szovjet
állampolgárokat kapott volna vissza. Ez megmagyarázná, hogy a szovjetek miért
adtak már kezdettől fogva kitérő válaszokat Wallenberg sorsát illetően.
Nyilvánosan hamis halálhírét keltették, más csatornákon pedig tudatni akarták a
svédekkel, hogy Wallenberg az ő fogságukban van. 1946 során több olyan
szovjet-svéd találkozó is volt, amelyen utalások történtek egy esetleges
csereakció lehetőségére. Egy 1986-ban tett nyilatkozatában ezt Rune Nyström
akkori moszkvai svéd nagykövet is megerősítette. A találkozókon a Wallenberg
sorsát firtató svéd kérdésekre a szovjetek leggyakrabban egy Granikovszkij nevű,
NKVD-ügynöknek mondott tengerész és egy Lida Makarova nevű fiatal nő kiadatási
kérelmével hozakodtak elő. Ha a szovjetek célja tényleg egy ilyen csere lett
volna, az magyarázattal szolgálna arra, hogy Wallenberget hivatalosan miért nem
vádolták soha semmivel, és ügyében miért nem folytattak szakszerű, kemény
kihallgatásokkal járó vizsgálatot. Wallenberget a szovjetek, 1946 végéig
legalábbis, inkább túsznak, mintsem elítélésre váró politikai fogolynak
tekintették.
Továbbra sem világos, hogy a svéd kormány miért nem lépett fel
határozottabban a Wallenberg-ügy kivizsgálásában. Lehet, hogy magyarországi és
kelet-európai üzleti érdekeltségeiket féltették, amelyeket az elkobzás veszélye
fenyegetett, amennyiben Svédország nem "normalizálja" politikai és gazdasági
kapcsolatait a csatlós államokkal. Annyi bizonyos, hogy a Szovjetuniót megjárt
német és más hadifoglyoknak az ötvenes évek elején tett vallomásai után, amelyek
tanúsították Wallenberg 1945-1947 közötti fogvatartását a Lubjankában és
Lefertovóban, a svédek nem tekinthettek el többé a
Wallenberg-történettől.
Később, a svéd kormány nyomására, a Hruscsov vezette
szovjet apparátus úgy döntött, hogy valamiféle választ ad a Wallenberg-ügyben
nekiszegezett kérdésekre. 1957 februárjában, a szovjet vezetőségben lezajlott
hosszas egyeztetéseket követően, Andrej Gromiko külügyminiszter egy memorandumot
adott át a svéd kormánynak, amelyben az állt, hogy a börtönarchívumokban
folytatott alapos kutatás egyetlen dokumentumot eredményezett. A memorandumhoz
másolatban csatolt irat A. L. Szmolcov, a lubjankai börtönorvos, Viktor Abakumov
állambiztonsági miniszterhez írt jelentése volt, miszerint Wallenberg 1947.
július 17-én, "hirtelen szívizominfarktus" következtében, saját cellájában
elhunyt. (Egy későbbi bejegyzés szerint a holttestet Abakumov utasítására
elégették.) Gromiko azt is állította, hogy Abakumov félrevezette a külügyet,
amely emiatt nem tudott Wallenberg fogvatartásáról. Szmolcov 1953-ban
bekövetkezett halála és Abakumov 1954-es kivégzése lehetetlenné tette a
Gromiko-memorandum állításainak ellenőrzését.
Nem meglepő módon, a svédek
sejtették, hogy nem ez a teljes igazság, különösen, hogy Wallenberg akkoriban 34
éves volt, és korábban nem tudtak szívpanaszairól. Történetét Svédországban a
kelet- és közép-európai volt hadifoglyok, illetve szovjet fogolytársak
beszámolói éltették tovább, még jóval 1947 után is. Ezek a tanúk vagy
találkoztak az általuk Wallenbergnek hitt személlyel, vagy pedig hallottak róla
más raboktól. Nem kevesebben, mint heten számoltak be Wallenberg 1947 utáni
moszkvai börtönidejéről; az ötvenes évek elején ketten látni vélték őt a Kazanyi
Különleges Elmegyógyintézetben; és megint csak heten látták őt vagy hallottak
róla a Moszkvától 250 kilométerre keletre fekvő vlagyimiri börtönben 1947 után.
A legérdekesebb beszámoló Nanna Svartz svéd doktornőtől származik, akinek egy
1961-es moszkvai konferencián egy szovjet kollégája, Alekszandr Mjasnyikov
elmondta, hogy nemrég találkozott Wallenberggel egy moszkvai
elmegyógyintézetben. Noha később Mjasnyikov rossz német nyelvtudására hivatkozva
félreértést inszinuált, dr. Svartz meg volt győződve róla, hogy a kolléga igazat
mondott.
E beszámolók ellenére a szovjetek (és később az oroszok) makacsul
ragaszkodtak ahhoz, hogy a Gromiko-féle memorandum az egyetlen hiteles
dokumentum Wallenberg haláláról. 1992-ben azonban orosz részről újabb adatok
láttak napvilágot, amelyek az 1947. július 17-i dátum fontosságát hangsúlyozzák.
Az Andrej Visinszkij külügyminiszter-helyettes és a szovjet állambiztonsági
szolgálat vezetői közötti üzenetváltások arról tanúskodnak, hogy a szovjet
külügyminisztérium már 1946-ban tudott Wallenberg moszkvai fogvatartásáról.
1947. május 14-én Visinszkij, a svéd kérdések szorításában, azt írta főnökének,
Vjacseszlav Molotov külügyminiszternek, hogy Wallenberg sorsát illetően már
megkérte a szükséges információkat az állambiztonságiaktól, "de mivel mindeddig
megoldatlan, kérem, parancsolja meg Abakumovnak, hogy jelentsen az ügyről, és
tegyen javaslatot annak likvidálására". (Az orosz nyelvben az "annak" [ego] akár
azt is jelenthette, hogy Visinszkij Wallenberg likvidálására kér javaslatokat.)
Más dokumentumokból kiderül, hogy Visinszkij 1947. július 7-én azt fejtegette
Abakumovnak, hogyan lehetne a svédeket meggyőzni arról, hogy Wallenberg
1945-ben, Budapesten halt meg. De ennél is fontosabb az a bejegyzés Visinszkij
két héttel későbbi, Abakumovnak küldött levelén, amely utal Abakumovnak július
17-én kelt (Wallenberg halálának napja a Szmolcov-jelentésben!), Molotovnak
címzett levelére, amelynek témája: Wallenberg. Orosz levéltárosok szerint ez a
levél - amely a Wallenberg-ügy megoldását tartalmazhatja -
hiányzik.
Valamennyi eddig lefolytatott vizsgálat következetes abban, hogy
1947 júliusának kiemelkedő szerepe volt Wallenberg sorsában: vagy fontos
döntések születtek, vagy ekkor halt (ölték) meg. A Visinszkij-Molotov dokumentum
azt látszik alátámasztani, hogy a szovjetek már 1947-ben meg akarták ölni
Wallenberget, és a Szmolcov-jelentés csupán halála valódi, borzalmas okát
hivatott álcázni. (Alekszandr Jakovlev, a Sztálin-korszak politikai foglyainak
rehabilitációjára létrehozott Elnöki Bizottság vezetője szerint Szmolcovot 1947
márciusában felmentették lubjankai állásából. Ha Jakovlevnek igaza van, a
Szmolcov-jelentés közönséges hamisítvány.) A börtöniratok szerint pár nappal
július 17-ét követően néhány Wallenberggel rendszeresen érintkező rabot hosszú
kihallgatásoknak vetettek alá, majd véglegesen magánzárkákba különítettek el. Ez
szintén a gyilkosság tényét támasztja alá. 1947 júliusa után Wallenberg nyom
nélkül eltűnt a kartotékokból. Egykori cellatársa és sofőrje, Rödel, illetve
Langfelder, néhány hónappal később meghalt. Más rabtársak visszaemlékezése
szerint Wallenberg következetesen megtagadta a hatóságokkal való együttműködést.
1947 derekára ez oda vezethetett, hogy a szovjetek lemondtak róla, mint
információs forrásról, és likvidálni akarták. És ha igaz, hogy Sztálin maga
dönött a sorsáról, erős antiszemitizmusa szintén szerepet játszhatott a
zsidómentő Wallenberg sorsának beteljesedésében.
Vannak olyan nézetek is,
amelyek szerint Wallenberg 1947. júliusi halála nem kellőképpen bizonyított.
Komoly érvek szólnak emellett is. Elsősorban Visinszkij kétértelmű szóhasználata
május 17-i levelében, amelyben a "likvidálás" vonatkozhatott emberre vagy ügyre
egyaránt. Ha az ügy lezárása volt a cél, Wallenberget "titkos rabbá"
nyilváníthatták, akit csak egy számmal, név nélkül azonosítottak. (A
börtöniratok szerint bizonyos rabokat számokkal jelöltek, míg kilétüket titokban
tartották.) Furcsa az is, hogy Wallenberget vizsgálat és ítélet nélkül ölték
volna meg. Amennyiben az iratok pontosak, 1947. július 17-e előtt Wallenberget
ötször hallgatták ki, és soha nem ítélték el. Még ha meg is tagadta az
együttműködést, korai lett volna lemondani róla további kihallgatások nélkül.
Továbbá, ha el is szánták magukat a likvidálására, valamilyen ürüggyel csak
elítélték volna, és a végrehajtott halálos ítéletnek nyoma lenne valahol. Az,
hogy esetleg a kihallgatások során elszenvedett bántalmak vagy baleset miatt
halt volna meg, valószínűtlennek tűnik (túl fontos fogoly volt, zárkatársai
szerint jól bántak vele), bár nem zárható ki teljes biztonsággal.
A már
említett beszámolók mellett, amelyek Wallenberg 1947 júliusa utáni létét
látszanak igazolni, egy 1993-as interjúban Varvara Larina, a vlagyimiri
börtönkórház volt beteghordozója felidézett egy elkülönített rabot az
ötvenes-hatvanas évekből, akinek leírása ráillett Wallenbergre; Larina több
fénykép közül is Wallenbergét választotta ki. Tény, hogy Wallenberg néhány
korábbi lubjankai és lefortovói zárkatársát elítélésük után a vlagyimiri börtön
magánzárkáiba szállították, és csak egy számmal azonosították őket. Az 1947-1972
közötti börtönkartotékok alapos vizsgálata nyomán kiderült, hogy az a néhány
szemtanú, akinek állítása szerint Wallenberget a börtön 2-es szárnyában őrizték,
és vele egy időben szintén a 2-es szárnyban volt bebörtönözve, maga sem volt
névvel regisztrálva, csak számmal. A látszólag üres zárkákban tehát titokban
fogva tarthatták. Noha Wallenberg neve nem jelenik meg a kartotékokban, a
szemtanúk beszámolói sokak szerint elég okot adnak a Gromiko-memorandum
hitelességének megkérdőjelezéséhez, és megerősítik azt a feltételezést,
miszerint Wallenberg szovjet börtönökben tengődött a hatvanas, esetleg a
hetvenes évekig, vagy akár még tovább is.
Wallenberg sorsának tisztázása
elképzelhetetlen a róla szóló akta nélkül, amely az oroszok szerint elveszett,
jóllehet az idők során előkerültek olyan dokumentumok (például Szmolcov 1947.
júliusi jelentése Wallenberg feltételezett haláláról), amelyek látszólag ezen
akta részeit képezik. A téma kutatóinak szilárd meggyőződése, hogy az oroszok
kulcsfontosságú iratokat tartanak vissza, különösen, hogy néhány levéltár
továbbra is zárva van a kutatók előtt - elsősorban az orosz külügyi hírszerzés
és a kémelhárítás dokumentációja, ahonnan még lényeges anyagok kerülhetnek elő
Wallenberggel kapcsolatban. Ahogyan Susan Mesinai mondta: "Egy fogoly, akit a
hatóságok egyszer nyilvántartásba vesznek, nem »szívódhat fel« csak úgy.
Valamilyen irat-nyomnak léteznie kell." S bár lehet, hogy az orosz hatóságok
tudják a választ, és azt esetleg hatvanöt év múlva, amikor már egyetlen túlélője
nem lesz az egész történetnek, sem fogják előadni, hiba lenne a kutatást
abbahagyni, és a Wallenberg-ügyet lezártnak tekinteni.
Szilágyi Csaba összefoglalója Emy Knight The Truth about
Wallenberg című cikke alapján készült.
(The New York Review of
Books, 2001. szeptember 20.)