Orbán Ottó
Tatárok Magyarországban avagy a költői kérdésről

Hol a hű szorgalom
S szent indulat,
Emelni s védeni
Országodat?

Helyt adni másnak is
A jog terén,
S nem tűrni a jogot
Bitor kezén?

Vörösmarty Mihály: Mi a baj?

A költők javíthatatlan álmodozók.
A nagyközönség ezt a belé rögződött előítéletek folytán úgy képzeli, hogy a költő megy az utcán, és lelki szemeivel rózsalugast lát az utcasarki pizzaárus boltja helyén, vagy hősi halált vizionál meccsközvetítés közben, szóval, hogy a költő köznapian szólva egy emelkedett szellemű, nagy hülye. Óvást emelek ez ellen, lévén ez merőben téves elképzelés. A költő, főképp ha magyar, sokkal vadabb dolgokról szokott képzelődni a féktelen fantáziájával. Arról például, hogy egy civilizált, európai országban él, jogbiztonságban, többé-kevésbé nyugodt körülmények között.
Miközben a szomszédságban éppen Martinovicsékat fejezi le a hóhér, vagy egy kicsivel odébb, Sopronkőhidán Bajcsy-Zsilinszkyt lökdösik a pribékek a számonkérőszék bitófája alá.
A mi sajátos körülményeink között a költők rendszerint halálra álmodják magukat. Zavaros fejű népség. Csokonai, a korai emberjogi aktivista, Petőfi, a világszabadság megszállottja, Vörösmarty, a látomásokba szédült emberroncs, hogy csak a hosszú sor elejéről említsük néhányuk nevét. Elképzelik, hogy milyen a szabadság, aztán belehalnak a hiányába.
Jó, jó, nem abba, hanem valamilyen valóságos betegségbe. Csokonainak például tüdőgyulladása volt, magas lázzal. Gondoljuk el, az antibiotikumok kora előtt!
Az álmodozókból lesznek a keserű kérdezők. A reformkorban döbbennek rá a gondolkodó emberek csapatostul, hogy hazánkat nem vagy nem csak a hagyományosnak mondott balsors nyomorítja, hanem egészen köznapi körülmények, illetve ezek hiánya, mindenekelőtt a szükséges intézményeké. Ekkor kerül egy szintre a lótenyésztés meg a tudós társaság, megszervezésük kapcsán; joggal, mert mindkettő a korszerűnek álmodott állam alkotórésze lenne. Egyelőre a többség az intézmények megteremtésén fáradozik, hatékonyságukon, működésük mikéntjén még nincs mód tűnődni. Az majd egy későbbi korszak föladata lesz, amelyben József Attila fogja mondani, hogy a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol. Addig is buján tenyésznek a magyarázatok, hogy nálunk miért minden olyan, amilyen, a legdivatosabb a történelemre hárítani a felelősség oroszlánrészét, napnál világosabb, hogy a bankvezérnek vagy a dzsentri földbirtokosnak azért kellett sikkasztania, mert százötven évig itt tanyázott nálunk a török.
A Mediciek Firenzéje csöpög a vértől. Anglia a rózsák háborúja idején valóságos mészárszék, s a franciák bevásárló kosara guillotine-nal levágott fejekkel teli. Náluk mégis megszilárdult valami, ami nálunk nem. Miért? - kérdezik a költők. Mi a baj?
Akármi is, rettentő nagy. A második világháború előtt a jog ássa a gödröt, csak a kézműves munkát hagyva a gyilkosokra, hogy teli lőjék a mélyét a kivégzettek tetemével. Kérdezhetjük-e, miért? Lehetséges-e az ilyen kérdésre a válasz?
A költők kérdései többnyire naivak, gyerekesek. És ebben áll legfőbb értékük, hogy kérdésessé tesznek olyat is, amit felnőtt, azaz megalkuvásra idomított ésszel nem szokás kérdésessé tenni. A császárnak a császárét, az istennek az istenét? Egy frászt!
Leginkább diktatúrák idején, amikor csődöt mondanak a fényes elméletek, legfontosabb erkölcsi mérőműszerünk a gyomrunk, hogy mitől fordul föl ez, mitől hánynánk el magunkat, ha megtennénk. Védekezésül pedig jó hangosan fölteszünk egy naiv kérdést, mintha nem értenénk a dolgot, mintha egyszerűen csak hülyék lennénk
És most egy aktuális kérdés.
Miért van vajon az, hogy az utóbbi hónapokban mind gyakrabban jut eszembe Kisfaludy Károlynak az az 1826-ból való, Tatárok Magyarországban című epigrammája, melyben saját hason című színművének tömör bírálatát adja?

Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság,
Bundás indulatok, oh, de tatári müv ez!

Rejtély, hogy miért kell erre gondolnom. Talány.
Mindenesetre annyi jót azért a jelen javára kell írnom, hogy a tatárokat ma le lehet szavazni.