Barotányi Zoltán
Idusról idusra

Szeptember 11. után az elemzők és véleményformálók kedvenc mondata: valami megváltozott a világban (ennek a változásnak a pontos természetével kapcsolatban azonban jócskán megoszlanak a vélemények). Ehhez képest aki kellően mazochista ahhoz, hogy végigtanulmányozza, mi is történt a röpke elemzésünk keretéül választott szeptember 16. és október 15. közötti periódusban Magyarországon, egyet bizton állíthat majd: itt minden úgy ment tovább, mintha mi sem történt volna, csak egy kicsit még durvábban.

***********

Először is, a merénylet kifejezetten felerősítette a szélsőjobb hangját, s nem csak saját vackukban (Vasárnapi Újság, Pannon Rádió, A Hét stb.). A rechtsradikál véleményformálók, szakértők valósággal elárasztották a közszolgálati és kereskedelmi csatornák vitaműsorait, a közkatonák, a lelkes betelefonálók pedig sűrűn osztották meg szalonképtelen véleményüket, például az Info Rádió abszolút nem a témába vágó gazdasági műsorainak megdöbbent műsorvezetőivel és hallgatóival. A single issue gondolkodásmód persze rendre megkívánja, hogy az időről időre felmerülő új témák megkapják a maguk egydimenziós magyarázatát - még akkor is, ha mindehhez a legrafináltabb, legbonyolultabb összeesküvés-elméletek kiagyalásán át vezet az út. Mert ugye a fő kérdés: cui prodest, és hát ugye a muszlimoknak semmiképpen, mert őket most enyhén szólva nem szeretik, sőt egyenesen bombázzák, és akkor nem figyelnek ezekre, akik ezáltal két legyet is egy csapásra (ráadásul kettő volt az maga is!). Meg egyébként is, ilyen ördögi ravaszság is csak ezektől várható el, nem is szólva arról, hogy aznap ment a körtelefon, aztán a fajtájukból nem is ment be senki munkába, Moszad-CIA közös akció volt az egész, mondta Csabi, a szomszéd, meg hát Oszama bin Laden meg Szergej Mogiljevics ugye (akiről meg tudjuk, hogy) pacsi, puszi, az meg milyen moszlim, aki egy ilyennel, ráadásul gengszterrel (ezt például Maróth Miklós arabista Pázmány egyetemi prof. szájából hallottuk valamely ker. csatornán, azután még többször, több helyen, igaz, utóbb már némileg moderáltabban). Mit is beszélünk, hiszen mind azok (ti. gengszterek), meg ott vannak a szélsőjobb önparáztatásának legújabb szubjektumai és objektumai, a grúz és örmény zsidók. A koordinált CIA-Moszad akció verzióját persze csak Chrudinák bírta előadni szegény hülye Lakat T. Károlynak, igaz, ő má' annyira kész, hogy neki mindegy. További permutációkkal most már nem is untatnám szerencsétlen olvasóimat, a hátralévő lehetőségek könnyedén kitalálhatók, vagy ha nem, majd Cs. István kitalálja helyettünk.
Apropos Cs. István: bátor kiállása rögvest a merény után valóban példaszerű, ő ugyanis tényleg megmondta már régen, hogy baj lesz, s a föld sója idővel felkel - a rablánc a lábon bár nehéz, ám széttöri büszkén a nép, csak vezér kell hozzá (én), aki elővezeti néktek a nemzeti und fehér bolsevizmus (egy legitimista grófné frappáns megállapítása valamikor 1919 véres őszén) egyedül autentikus, bár kissé narcisztikusan értelmezett verzióját. A magyarországi radikális jobboldalról szólva mindig is nehezen eldönthető: vajh mi is volt a bajuk az itt évtizedekig egyedüliként létezővel, ha egyszer mindent visszahoznának, ha tehetnék, ami rossz volt benne - úgy is, mint szem. szabadság korlátozása, rendőrállam, nagybankok, nagyüzemek szocializálása (jelen esetben nacionalizálása), a végcél pediglen a létező (és sui generis internacionális) kapitalizmus redukciója kizárólagosan nemzeti keretek közé (ausländernek meg ugye raus a neve). Jelentjük, mindez egyszer már megtörtént: a két világháború között éppen efféle értelmetlenül autark gazdaságépítésssel próbálkozott az összes okafogyott, nyomorult, egymást is gyűlölő közép- és kelet-európai banán-, illetve operettköztársaság (meg királyság). Továbbá jelentjük: nem vált be (azután jött a német és/majd az orosz, és mi úgy maradtunk). A csurkai elmélet sajátos bája részben abból is fakad, hogy soha nem tárja fel önnön elméleti előfeltevéseit és rejtett teoretikus hátterét, így azután az egykor vilgazd-képzésen is átesett olvasó víg kacajjal fedezi fel szavai mögött a még a vonalas komcsik által is ultrabalosnak tekintett szerzők (Arghiri Emmanuel, Samir Amin, Gunder Frank, fene se emlékszik már rájuk) felületesen megemésztett mondatait, amelyeket persze harmadkézből vesz át a nagy magyar ideológ, igaz, ő legalább olvas, de mit - könyvtárában főleg Istóczy, a nagy öreg, egy kis Bartha Miklós (őt Hegedűs jr. is kedveli - hiába, a haladó protestáns hagyomány), Szabó Dezső 1920-21-ből, Németh László úgy '38-39 táján (vagy egy kicsit később), esetleg egy kis Féja, Sinka, Kodolányi, vintázs uszítás még az előző háborúból. Úgy látszik, van, amit tényleg nem lehet megunni. A MIÉP-ideológia sajátossága (s ezzel azért Európában nincs egyedül) a xenofóbia radikális transzformációja, amelybe beletartozik az ellenség profiljának finom alakítgatása is. A végső ellenség egy tüchtig k.-európai szélsőjobbos számára örökre a Zsidó mint olyan marad, s ennek szempontjából figyeli a világ egyéb dolgait is. Például körülnéz, és látja, hogy egy, csak egy (per def. kicsi és bátor) nép harcol a zsidó zsarnokság ellen - a palesztinok -, hát melléjük kell állni. Ez, mondhatni, kopernikuszi fordulatot jelent, hiszen a szélsőjobb egyik alapvető profilja korábban éppen az arabellenesség volt (főleg ahol éltek arab migránsok), összekapcsolva a fehér szupremácia gondolatával (meg az obligát, örök és változatlan antiszemitizmussal és cigányellenességgel). A magyar plebejus szélsőjobb korábbi indulója a Mos-oi együttes (amúgy a Cigánymentes övezet című hírhedt, szlogenné vált szám alkotói) "Fehérnek születtem, árja vagyok" kezdetű nótája mely a "de az arabokra golyószóró vár, Palesztina fölött atomfelhő száll" strófával végződik. Mondanunk sem kell, mindez mára idejétmúlt, német neonácikon feltűnik a palesztin kendő, s amit a friccek eddig kitaláltak, az eddig még sosem állt meg Dévénynél. (A honi radikál-jobboldali rockzenei szcéna tanulmányozása amúgy nem minden tanulság nélkül való - például annak, aki többet szeretne tudni a Pannon Rádión elhangzó zenékről. Amúgy nem kell félni, Mos-oi-t még ők sem mernek játszani).
Más megközelítésből persze semmi nem történt: a MIÉP (s vele számos európai eszmetársa) hívei mindig is lelkesen vallották a világ alapvetően brezsnyevista magyarázatát, amelyben központi jelentőségű a cionista rém, és ahol derék szövetségeseink a palesztin harcosok. Mindez semmiféle kopernikuszi fordulatot sem igényel azoktól, akik már akkor is a brezsnyevista propaganda lelkes terjesztői voltak - mint ahogy nem kevesen a MIÉP holdudvarából.

**********

Mondott periódusban beható vizsgálatba kezdett az ORTT a Pannon Rádióval kapcsolatban (sok dolga nem volt, az ÉS-ben például kiadós összeállítás jelent meg nevezett adó sajátos műsorpolitikájáról, és ehhez elég is volt egyheti adást végighallgatni). A végeredményt már rég tudjuk: a Pannon Rádiónak egymillió forint kötbért (hogy miért pont kötbért, azt ne kérdezzék) kell fizetnie - ami nem is olyan nagy - annak nyomán, hogy az érintett adó vagy kétéves működése alatt minden létező normát megsértett (közszolgálatiság, jóérzés, pisi, kaki) - és mindezt bámulatos következetességgel és monotóniával. Lehet persze azt is mondani, hogy a Pannon esetében már az indulásnál lehetett sejteni a mostanra leplezetlen tényt: ez a rádió a MIÉP legotrombább propagandadója lesz, ám precedens nem lévén, s mert a rádió irányítói (például Gidófalvy Attila ex-rocksztár) következetesen cáfolták a vádat, és mert pártnak korábban saját rádiója még sohasem - meg mert próba a szerencse -, hát várni kellett - s lám, megérte. A Pannon sajátos pszichedéliájának megértéséhez elég úgyszólván bármikor rákapcsolódni a megfelelő hullámsávra - hozzáadott tudatmódosító alkalmazása tökéletesen felesleges. Tudom, sokan vannak, akik előre undorodván a hatástól, szinte képtelenek erre a kis mozdulatra. A reakció bár érthető, mégis helytelen, enélkül ugyanis nem érthető meg egy olyan markáns csoport gondolkodásmódja, amely (tetszik, nem tetszik) jövőre eldöntheti a választás kimenetelét - s akkor még nem is szóltunk az adó nyújtotta nettó esztétikai élvezetről. A Pannon Rádió fő eszköze a radikális mellérendelés. Meghirdetett programjuk szerint csak magyar zenét adnak, ám ebben nem bírnak hibázni. Bár (s ezt részben saját jó tapasztalataimból is tudom) mostanában mind több kiváló magyar zene készül, hogy ne is említsük a haladó hagyományokat, a Pannon szerkesztői csalhatatlan magabiztossággal képesek kiválasztani a nettó mocskot. Eme írásmű készültének estéjén (nov. 4. - ugye, nemzeti gyásznap) találomra bekapcsolva a rádiót, a Pannon éppen Zámbó Jimmyt ad (Ave Maria), majd Dörner György mond verset, amelyre finoman rácsúszik valamely szélsőjobbos kultzenekar, tán a Ballagó Idő Ébredj Magyarország című klasszikus darabja, hogy a kiállásokban rendre visszatérjen Dörner művész úr. És azután sorra: a felülmúlhatatlanul primitív Haló (esetleg Halló) Magyarország, azután egy műfaji újdonságot jelentő nacionál-militarista thrash-punk eposz, erre Cseh-Másik klasszikus (Budapest) tuskórock verzióban, és így tovább. Egy zsidógyűlölettel felsavazott irredenta jegyzet akkor is jól mutat, ha felkenik egy Komár László- és egy Baby Sisters-opusz közé - sőt, akkor igazán. A gyűlölet elsajátítása és bensővé tétele akkor lehet tuti hatékony, ha ismerős, megszokott hangkulisszák mellett/előtt történik, az uszítás legjobb formája az antiszemita turbófolk és a hazafias kindertechno (ebben a tekintetben sokat lehetett tanulni szerb szomszédainktól is). A Pannon Rádió legendás MC-i mindig is híresek voltak arról, hogy nincs olyan fröcsögve gyűlölködő betelefonáló, akivel ne tudnának egyetérteni, aki pedig ideológiailag még nem eléggé felvilágosult, annak a moderátorok (mindenekelőtt "Mondja, mi a gondja" Franka és az időközben az adótól sajnálatos módon eltávozott/eltávolított Nagy Ferenc veterán rock-idol) még mindig megmondhatják a tutit. "Ha abból sem tanulsz, hát hülyén halsz meg, vagy eridj, menj a fajtádbeliek közé, mi ott is megtalálunk." A magyar zenék rádiója, az érthető frekvencia persze még csak az út elején tart, elvileg hét évig zavartalanul sugározhatnak - precedens úgy sincs rá, miként lehet visszavonni érvényes frekvenciaengedélyt. Maradnak a büntik, amiknek így választás előtt amúgy is érdekes olvasata van, meg a remény, hogy más pártoknak nem jön meg a kedvük rádiót alapítani. Meg munkanélküli DJ-knek a kérdés, lennének-e nemzeti rádióban lemezlovasok, és vajon tudnák-e megfelelő sebességben átúsztatni az Édes Erdélyt a Székely himnuszra majd ez utóbbit Magozott Cseresznyére. És mit fognak éjjel játszani egy radikálklerikális adón? Zsoltárok clean és dirty verzióban, istenes énekek garázsbrék és tribaltechno remixeit? És, kézcsókom, ha már minden fasiszta kapott saját rádiót, akkor esetleg jöhetnek a többiek is?

******************

Az ilyen ügyek felemlegetése nyomán érthetőbbé válik legeslegnagyobb kormánypártunk aggodalma: hogy a vérbe lehet ezekkel majd megalkudni, ha, ne adj isten, jövőre már végképp rájuk kell fanyalodni. Márpedig Cs. István árat fog kérni, és nem is keveset. Nagyon valószínű, hogy a legeslegújabb generációs fröccsöntött műanyag nácikat nem lehet olyan könnyen kifizetni, mint a szerencsétlen hülye kisgazdákat (pedig már az is baromi sokba került az országnak), nem is szólva arról, hogy mit is szólna ehhez Ajrópa. Mert ne legyenek illúzióink: más, belülről fakadó skrupulusai nincsenek a fiúknak, elvégre tudjuk, mert hallottuk K. László polgártól, hogy Cs. István tulajdonképpen jó kérdéseket tesz fel, csak hát a válaszai nem túl szerencsések, ezért azután fenti, rendkívül releváns kérdéseket (lásd zsidókérdés) nem is lehet rendesen megvitatni. Vezető polgári erőnk eleddig a problémamegoldás lehetséges módozatai közül mindig is a megkerülést választotta, elvégre a MIÉP-hez való viszony tisztázása mégiscsak kínos dolog. Mert hát akkor magunkkal is - ráadásul őszintén - el kellene számolnunk, és akkor mindent be kellene vallanunk választóinknak (továbbá apánknak, anyánknak, feleségnek, szeretőnek), akik pedig úgy szeretik a sejtetésből fakadó suspense-t és a ki nem mondott mondatok érzéki szépségét, s akiket egy markáns állásfoglalás csak elidegenítene/elriasztana. Ehelyett sokkal jobb játék hetente felszólítani a szocikat: vezekeljenek komancs őseik bűneiért, pedig hát H. Gyula kivételével a többiek nagyjából meg sem születtek (vagy csak kis faszik/csajok voltak) akkoriban, amikor még passzióból lehetett tömegbe lőni és ellenállókat akasztani. Az útban álló pártok elintézésére bevált receptek állnak Pártunk, Kancellárunk és a Kamarilla más befolyásos vezetőinek rendelkezésére: szavazók folyamatos elcsaklizása - dialektikus egységben az adott párt ellehetetlenítésével/szétszalámizásával -, majd a végén jöhet a még használható (relatíve kevéssé amortizálódott) káderek felvásárlása kilóra. Csupán az a baj, hogy a MIÉP esetében nem biztos, hogy működik a módszer, ami részben a párt sajátos jellegéből adódik. Először is már az sem tudható, hogy mekkora az elnyerni kívánt szavazóréteg, elvégre ez a közvélemény-kutatásokból vajmi kevéssé derül ki (erről majd később). Még az is elképzelhető, hogy a szélsőjobboldali választók egy jó részét már amúgy is sikerült megnyerni (azért ők is hajlamosak a tutira szavazni, nehogy már elvesszen az a pár voks), s egy határozott MIÉP-ellenes fellépés éppen hogy eltaszítaná őket a párttól. Másrészt a fő ideológusok (mindenekelőtt Cs. István pártelnök) által tudatosan gerjesztett önkép szerint a MIÉP üldözött párt, és ezt csak megerősíthetné a párt hívei, ideológusai, legfontosabb médiumai és ismert figurái elleni adminisztratív fellépés, hogy azután még szorosabbra zárják a sorokat. A MIÉP szavazótáborának lenyúlása persze elképzelhetetlen megfelelő hívószavak használata nélkül: például a vezető polgári erő és lumpenértelmiségi, szélsőjobbos társutasaik egyöntetűen vallják a transzgenerációs vérbosszú elvét (ami egy törzsi viszonyok közt élő albántól is szép teljesítmény), vagyis hogy az apák vélt vagy valós bűneiért márpedig a fiúknak kell fizetniük, és ezen alkalomból gátlástalanul kiélhető a ressentiment. Ha már teljesen belelovalltuk magunkat a virtuális osztálygyűlöletbe, úgy már az sem túl zavaró, ha támogatóink (különösen a highlander környékek jobbos szavazói) maguk is, hm..., aranykanállal a szájukban jöttek a világra az őket állítólag üldöző bolsevisták rémuralmának kellős közepén.
Mindazonáltal némely elemzők állítják: a visszaszámlálás már elkezdődött, és ennek jele a MIÉP-es közszolgálati káderek (Lakatos Pál, Siklósi Beatrix) kirúgása, a Pannon Rádió bebüntizése, az ifj. Hegedűs, sőt Cs. István elleni ügyészségi eljárás, továbbá a kvázináci pártvezér élettársa ingatlanügyeinek felemlegetése (ez különösen szemét dolog, de hát ezektől minden kitelik). Cs. István más jeleket is érzékel, például a pártautók sorozatos feltörését, amikor a nem részletezett nációjú behatolók a fontos pártiratok és irredenta műsoros kazetták helyett mindig csak a rádiót viszik el, ami gesztusnyelven értelmezve tökéletesen interpretálható.
És ha már ifj. Hegedűs-ügy: meglehet, sokan ígéretesnek tartják, hogy a legendás lelkészdinasztia legifjabb sarja eztán majd kétszer is meggondolja, mikor kezd újfent uszítani, de hát sajnos az élet és a Fidesz-logika nem ilyen egyszerű. Itt megint azzal a problémával kerülünk szembe, hogy tolerálható-e a gyűlöletbeszéd, szankcionálni kell-e az akár nyílt uszítást, avagy sokkal nagyobb érdek fűződik a szólásszabadság szentségének tiszteletben tartásához (szerintem utóbbi). Amúgy pedig nem árt az óvatosság: az efféle gesztusoknak (fajgyűlölő képviselő ráncba szedése) alaposan megkérhetik az árát, kiderülhet, hogy az uszításra vonatkozó gumiparagrafusok meglóbálása csak afféle pilot, és jöhetnek majd a nemzet- und szentséggyalázási (Szent Korona!, Szent Jobb! Fakereszt!) ügyek - akkor meg, ugye, hallgattassék ki a másik oldal is. A notórius uszítók esetében, meglehet, némileg (de nem sokkal) hatékonyabb, ha saját, be nem vallott múltjukkal szembesíti őket az ember - ezt önnön maguk előtt is titkolják, avagy ördögi ravaszsággal gondosan elaborálják, hiszen akkor hogyan merne például az expárttitkár Győri Béla feddhetetlen előéletről beszélni. A rádió- és tévéarchívumok néha hihetetlen kincseket rejtenek: például a köztévé hangoskép-tárát kimazsolázó Filmmúzeum rendszeresen leadja a régi, legendás Egymillió fontos hangjegyeket (a Kádár-kor népszerű popzenei műsora, ha valaki nem emlékezne). Az egyik korabeli ('78-79-es), és az említett csatornán gyakorta látható klipben éppen a P. Mobil énekli a Menj, az úton menj tovább-ot a kamera előbb csak Vikidál egész képernyőt betöltő szőrzetét mutatja, azután fokozatosan nyit, és láthatók lesznek a többi tagok, köztük Schuster Lóránt zenekarvezető, fővárosi MIÉP-képviselő és országos jelölt, amint teljes átéléssel ordítja Várszegi Gábor szövegét. Ő legalább kinyitotta a száját, amíg jelenlegi harcostársai lapultak vagy esetleg naponta szorgalmasan felmondták a leckét.

***********

Rendkívül tanulságosnak bizonyultak a mondott időszakban készült pártpreferencia-vizsgálatok is, amelyek egyszerre adtak számot a terrortámadás belső hangulati hatásáról, meg a nagy kínnal, de végül sikeresen összetákolt Fidesz-MDF választási blokk fogadtatásáról. Nos a kettős hatás nem is maradt el: a közvetlenül a terrormerénylet után készült felmérések a kormányoldal jelentős fölényét mutatták, ami ugyan október elejére-közepére némileg megfogyatkozott, ám maradandó hatásként az Orbán-Dávid blokk masszívan belőtte magát valamivel 45 százalék alá. Ennél többet a szocialisták sem tudnak felmutatni, így maximum a fej-fej melletti eredményre számíthatnak - legalábbis a pillanatnyi állás szerint -, és ez számukra nem túl bíztató eredmény, mondjuk alig fél évvel a választások előtt (abszolút többség megszerzéséhez legalább statisztikai hibahatáron felüli fölény kell, de ha lehet, még annál is több). Nagy kérdés persze, hogy milyen erős a már többször méltatott MIÉP, hiszen az ő népszerűségüket a közvélemény-kutatók egyöntetű vélekedése szerint szinte lehetetlen mérni. Ha úgy tetszik, ez már magában is rendkívül morbid fejlemény, ami tán leginkább a szélsőjobb fanklub minden térre kiterjedő paranoiájának reflexszerű beindulásával és korlátlan áradásával hozható összefüggésbe. Az igazi MIÉP-es számára a kérdezőbiztos csak amolyan álruhás Moszad-ügynök, aki titokban krétával jelöli a kapualjat, s akinek gazdái szigorú pártutasításra, kiskanállal adagolva állítják elő a legfrissebb pártpreferenciákat (ezeket a hülyeségeket saját vezérüktől hallják, miért is kételkedjenek bennük). Higgyünk bármit is a szélsőjobb választók attitűdjeiről, ettől még nem tudhatjuk biztosan, hogy egy megkérdezett MIÉP-es vajh mit mond, ha szavazói hajlandóságáról kérdezik: megtagadja-e a választ, vagy füllent és inkább Fidesz-hívőnek adja ki magát. Az is lehet, hogy a valószínűtlenül nagy létszámúnak tetsző (még 2-3 százalék is soknak tűnik) kisgazda tábor jórészt rejtett MIÉP-esekből áll, meg az is, hogy nem csak színből, de szívből is állítják, hogy (minden személyes respektusuk ellenére) a Fideszre szavaznának (hiszen úgy is közel áll), meg az az ötszázalékos küszöb is meggondolandó, elvégre senki sem szereti, ha a szemétbe kerül a szavazata. Még az is elképzelhető, hogy tényleg nincs nekik (mármint a MIÉP-nek) három százaléknál több szavazójuk (értsd: a biztosan szavazók között), ráadásul ha nő a szavazói hajlandóság, úgy a most még bizonytalanok is inkább a nagyobb pártok között választanának (mondják a közvélemény-kutatók), oszt' Cs. Istvánnak annyi, ülhet a solymári dácsában, és álmodozhat a szebb jövőről. Ábrándozni persze fölösleges, a jövőre még sokára lesz, a többi meg úgyis lutri, és abban (is) ritkán szoktunk nyerni.
Vannak aztán még a kisgazdák: az ő helyzetük hagyományosan zavaros, hiszen a sorozatos aprózódás, és kölcsönös kizárósdi után nehezen tudható, hogy ki közülük a párt- (és melyik párt?) és ki a frakciótag. (Annyi bizonyos, hogy október elejére elfogyni látszott a kormánytöbbség, ami még a múlt évi büdzsé zárszámadásának elfogadását is veszélyeztethetné, ha nem lenne kormányunk oly ravasz, amilyen szeretne lenni.) Mostanra bizonyos, hogy a Torgyánt eláruló egykori torgyánisták mind megkapják a maguk helyét listán vagy egyéniben, és ha miniszteri tárcára nem is számíthatnak a jövőben (habár ki tudja) azért még négy évig elüldögélhetnek valamely bizottságban, míg a megrögzött torgyánisták legfeljebb a Markó utcát látogathatják csapatostul. A föld már aludni készül, azután tavasszal vetnek belé, és valakik azután rohadt nagyot fognak aratni.
(Ha már itt tartunk: a felmérések szerint meglehetősen bizonytalan az SZDSZ sorsa is - ők némely felmérés szerint felül-, mások szerint viszont masszívan alulmúlják az ötszázalékos határt, azaz lesz min izgulni a választásokig.)
Többféle magyarázatot is hallhattunk arról, hogy mi is fordította a szavazókat a kormánytábor felé (már ha egyáltalán): voltak, akik hivatkoztak ama nemzetközileg is igazolt tényre, mely szerint a lakosság ily esetben mindig hajlamos felsorakozni kormánya mellé, mondjon az bármit - a miénk meg jórészt lapított, bizonygatván, hogy ide azután senki, aki afgán, vagy efféle, be nem teszi papucsos lábát, aki meg már eddig is itt dekkolt, azt karcerbe, de izibe. Ránk sandán leső terroristát még Simicskó státusférfi sem bírt vizionálni, a Mikola miniszter által gerjesztett lépfenepánik pedig rögvest elhalt, amint széles rokonságára terelődött a figyelem. Mondják még azt is, hogy a napirend megszabása válsághelyzetben mindig az éppen kormányzó erő feladata, az ellenzékiek meg hiába jönnek panaszaikkal, a Parancsoló Kéz leinti őket: éberség testvéreim, s pisszt se, hogy a madár szárnyának verdesését is!
A hisztéria idővel tűnőben, már ha eltekintünk a kalocsai pániktól, ami azért nehéz volna, már csak a tanulságok miatt is. Mert hazudnánk, ha tagadnánk, hogy népünk legjavában (és mindegy most, hogy kire szavaznának jövőre) él valami mélyen beleivódott idegenkedés egy behatárolhatatlan csoporttól, amely mindig más alakban materializálódik. Jön a furcsa idegen, aki érthetetlen nyelven beszél, rejtélyes szokásoknak hódol (esetleg csúnya és mosdatlan) - éppen ezért veszélyes, így vele kapcsolatban minden rossz elképzelhető. 12 évi demokrácia és három és fél évi polg. kormányzás után a lakosság továbbra is állatias módon szorong, és ez a sztenderd állapot például egy vad asszociációs algoritmus sikeres futtatása után bármikor hisztériás rohamba csaphat át. Paks és lépfene, afgánok és terror, Fidesz-ármány és vírusos agyvelő lassan egybemosódik, és arcot ölt a gonosz. Kalocsa polgármestere mellesleg már évtizede SZDSZ-es - hát erre tessenek gombot varrni.

*********

A hetvenes évek óta, legalábbis ezt vélhettük, közhely, hogy egy nyitott gazdaság nem úszhatja meg a világgazdaság mégoly csekély rezdüléseinek begyűrűzését sem. Ám mostanra kiderült, hogy vezető státusférfiaink mindezt nettó babonának vélik, ami ellen szimpla ráolvasással és rövid távú szavazatvásárlással is eredményesen lehet védekezni. Az első reakció persze Matolcsy Györgyé: az ország ismert fantasztájában - aki egyben, balszerencsénkre, gazdasági csúcsminiszter is - elsőre az a mély meggyőződés vert gyökeret, hogy hazánk oly dinamikusan fejlődik, hogy, ha kell, menetben gázol át a gondokon. Mi egyébként sem Amerikától függünk - az rohadt messze van, Szolnok például sokkal közelebb, meg ott a káderek is egészségesebbek. Ha már külföld, akkor Ny.-Európa, az húzza a mi exportvezérelt gazdaságunkat, ők meg ugye fel sem veszik ezt az egészet, sőt átveszik a motor, az ékszíj meg a differenciálmű szerepét. M.ország pedig, mely mindig is bokréta volt 'sten kalapján, most ráadásul a béke szigete, ahová megpihenni tér a fáradt tőke, és sosem szabadul.
Saját termésű Kalüpszónk ezúttal kissé elmérte a dolgot (javára írandó, hogy utóbb ő is lelkesen beállt a sorba), legalábbis főnöke ezúttal másokat is meghallgatott, majd úgy döntött, hogy gazdasági összefogásra van szükség - már látjuk ahogy Munka és Tőke, Kis- és Középvállalkozó (Nyuszi rokonai és ismerősei), meg Nemz. közi karvalytőke (t.képpen turul az, na) kart karba öltve, vállt a vállhoz vetve várja a csomagot. A csomagban persze nem sok mindent találunk, amit eddig ne tudtunk volna: kormányunk még több lakást építtetne velünk, meg ott a közlekedési infrastruktúra fejlesztése is - ebben eddig semmi új sincsen, ezt mondják már negyedik éve, közben azután vagy történik valami (lakásokat például mind többet építenek a népek) vagy sem (lásd az autópálya-építést, ahol csak a szájuk volt nagy). No de érdemes figyelni az indoklást is: a lassuló világgazdaságban nekünk mégsem kell behúznunk a féket, sőt, most éppen egy kis gázfröccsre van szükség, azt megugrunk sárgánál és huss, már ki is nőttük a munkanélküliséget (ez valamilyen oknál fogva K. László polgár különbejáratú mániája, amit a többiek rendre át is vesznek tőle, nyilván a vak vezet világtalant elve alapján). Amúgy nem kell izgulnunk, a kétéves költségvetés sarokszámai egy csöppet sem változnak, azokat amúgy is pont abból a célból dizájnolták, hogy minél több pénzt lehessen kivenni a buliból, azután ellenőrizetlenül elkölteni. A büdzséhez tehát nem nyúlunk, az túl kockázatos, elvégre parlamenti többségünk tán már nincs is, ehelyett költségvetésen kívüli eszközökkel operálunk, belenyúlunk az Eximbankba, meg a Magyar Hitelgarancia Rt.-be, és jöhetnek a további garanciavállalások, meg a vállalkozói hitelekre nyújtott állami biztosítékok - egyébként tényleg ez a legjobb buli: most egy fillérbe sem kerül, fizetni majd utólag, amikor vagy mi leszünk hatalmon, és akkor nincs aki kérdezzen, vagy nem, akkor viszont azok szívnak egy nagyot (fizetni meg úgyis mi, választók fogunk).
A kormány összehívott egy gazdasági csúcsot, ahol pillanatok alatt kiderült, miről is van szó: hatszázalékos hitelkamat új lakás vásárlására vagy építésére, növekvő kisvállalkozói adókedvezmény, miegyéb. És megtudtuk, hogy a költségvetésen kívüli forrásokat az MFB, a kormány kedvenc pénzszivattyúja biztosítja majd, mégpedig privát hitelfelvételekkel. Azt ugyan ők (legalábbis Járai MNB-elnök biztosan) tudják, hogy ilyen piti trükkökkel csak a hipotetikus EU-felvételig lehet ügyeskedni, de hát az a bizonytalan jövő, amely az EK halhatatlan sorai szerint, már úgy is előttünk hever, de ha nem akarjuk, nem jön el.
És akkor jöjjenek a számok: összesen 200 milliárdos költekezés, ebből jövőre 70-80 milliárdot fognak kicsengetni a fent említett célokon kívül gátépítésre és MÁV-korszerűsítésre - igaz, ezeket már rég meg kellett volna csinálni, de most sokkal látványosabban előhúzhatók. Azért ne legyenek illúzióink: a MÁV ettől még ugyanabban a kedélyesen lepusztult állapotban marad, amiben eddig is leledzett, a következő nagy árvíz pedig megint visz mindent, mint a piros ász, csak az nem tudható, hogyan lesz mindebből élénkülés. Hiába biztat mindenkit Járai jegybankelnök (nem fognak jelentősen romlani az egyensúlyi mutatók, legalábbis nem elviselhetetlen mértékben), nem bízik mindenki ebben. Némely elemzők károgása már a dobhártyát hasogatja: jönnek a túl magas költségvetési hiánnyal, meg a belső kereslet felpörgetésének importgerjesztő hatásával, és beszélnek a bevételek várható megcsappanásáról (csökkenő gazd.-i fejlődés plusz csökkenő infláció), meg a növekvő profitkivonásról. Új tőke meg nem nagyon jön mostanában, az export stagnál, az ipari termelés dettó, elmaradnak a feldolgozóipari beruházások, miegyéb. A hű szövetségeseik által végképp elcseszett agrárvilághoz pedig inkább nem is nyúlnak (még a befenyített zsebszerződésesek is nyugodtan alhatnak), legfeljebb a Nemzeti Földalappal szórakoznának egy kicsit, azt is csak saját hasznukra és mulatságukra.

**********

Egyébként meg már meg is kezdődött a kampány. Észrevették? Ennek legbiztosabb jele a mind kiélezettebb kolbásztöltés, amelyben miniszterelnökünk verhetetlen. Lehet azon merengeni, hogy miért lehet turbófolkkal kísért disznótoros body happeninggel választókat toborozni, de ne kérdezzünk hülyeségeket, ez a mi hazánk. Tavasszal, az angliai voksolás előtt a jelöltek és a híres notabilitások azon versengtek, ki tud jobban beállni és pózolni a DJ-pult mögött - a legügyesebben a állítólag Michael Heseltine konzervatív guru kevert, a leghülyébben pedig Prinsz Csárlsz fején állt a füles. Akkor és ott ugyanúgy röhögtek a dolog bornírt és erőltetett voltán. De azért talán tényleg rohadtul nem mindegy, hogy az ember (bocs: miniszterelnökjelölt) mögött két Technics lemezjátszó, vagy egy nagy kondér gőzölgő fejhús adja-e a sormintát.