Hegedűs István
A
szenvedélyek évadja: Listen to Your Heart
Még nyár végén lehetett, 1989-ben, amikor Vig
Monival beterjesztettük a választmány elé 13+1 pontos javaslatunkat arról,
hogyan indítsuk be a Fidesz lapját. Az utolsó, plusz pont úgy szólt, hogy
"szerelemből nem megy", magyarán pénzre van szükségünk. A következő hetekben
nagy erővel kezdtünk az újság szervezésébe: Vágvölgyi B. Andrással, Bojár
Ivánnal, Langmár Ferenccel, Novák Zsófival, és az egyetlen pártonkívülivel,
Lovas Zoltánnal, meg másokkal. Nem tudtuk eldönteni, mi legyen a lap címe. Én
először A domb ötletet nyomtam be, ami komolytalan volt, viszont A papírtigris
címért tényleg harcoltam, de nem tudtam meggyőzni a többieket. Nyert a
(R)evolúció - az R betűt zárójelbe tettük volna. Nem emlékszem pontosan, hogy
történt, de a legutolsó pillanatban Vig Moni berohant a minisztériumba - már nem
kellett engedélyeztetni a lapindítást, de bejelentési kötelezettségünk volt -,
és szerencsére kicseréltette a címet Magyar Narancsra.
Komoly, de barátságos
viták robbantak ki arról, hogy nézzen ki külsőre az újság, milyen legyen a
nyelvezete, és mennyire kerüljenek bele súlyos politikai cikkek. Egyedül Langmár
nem bírta a feszültséget, és gyakorlatilag azonnal kiszállt. Szerintem egészen
remek újságot szerkesztettünk, bár nekem túl zűrös volt a lap külseje. Néhány
cikket írtam és interjúkat készítettem a Narancsnak, de egyébként nem vettem
részt a munkában - elvonta energiáimat a nagypolitika. Vig Moni néhány hét múlva
közölte velem, teljes joggal, hogy kivesznek az impresszumból. Nem választottunk
a lapnak főszerkesztőt, pedig én nagyon szerettem volna, ha Moni formálisan is
elvállalja a vezetést - így is ő lett a az újság lelke és irányítója az első
hónapokban.
Egyre fontosabbakká váltak külföldi útjaink. Akkor jártunk néhány
fős küldöttséggel Bonnban, amikor a magyar kormány hetek óta habozott, mit
kezdjen az NDK-s menekültekkel. Mi természetesen a határ megnyitását követeltük,
kint pedig a nyugatnémet szabad demokrata pártot sürgettük, állapodjanak meg
Németh Miklósékkal. Később tudtam meg, hogy a kormány végre elszánta magát a
cselekvésre, de erről akkor a követségen dolgozó diplomaták nem tájékoztathattak
minket. Az FDP-vel gyorsan kialakult a jó viszony - már tavasszal, a Naumann
Alapítvány budapesti irodájának megnyitása előtt a Mechwart tér sarkán, az
Európa kávézóban találkoztam Ulrich Irmerrel, a párt külügyesével, aki Pesten
elérte, hogy ne csak a magyar külügyminisztérium tisztviselőivel tárgyalhasson.
Persze nem voltak merev ideológiai határvonalak - jöttek sorban a különböző
országok szociáldemokratái és kereszténydemokratái, hogy minket megismerjenek.
Decemberben aztán mi utaztunk Amerikába, a German Marshall Alapítvány
meghívására: Vágvölgyi, Such György, Molnár Péter, Vig Moni és én - Szelényi
Zsuzsa kint csatlakozott hozzánk. Emlékszem, beadtam az összes csomagomat a
repülőtéren, hogy ne kelljen semmilyen kézipoggyásszal vesződnöm - el is veszett
minden cuccom néhány napra. Hamarosan megjelent Molnár Péter, kezében szakadozó
nejlonzacskókkal, tömve Magyar Naranccsal, mert kint akarta osztogatni a lapot,
hátha támogatást tudunk szerezni a következő számokra. Persze végig nekem
kellett segítenem a teljesen szétesett újságkupacok cipelésében. Kint aztán
főleg a Demokrata Párttal szimpatizáló szakértők magyarázták nekünk az amerikai
demokráciát.
Orbán Viktor 1990. január első napjaiban érkezett haza
Angliából. Formálisan nem volt tagja a vezetőségnek, miután az előző
kongresszuson nem vállalta a jelöltséget oxfordi útja miatt, de természetesen
minden választmányi ülésre meghívtuk. Azonnal nyakába vette az országot,
rengeteg gyűlésen szerepelt, ahová nagy tömegeket vonzott. Hamar túlpörgetett
állapotba került - a választmány végül határozatot hozott, hogy nem vezetheti
maga az autót, amellyel a rendezvényekre hajtott. A választások előtt az
országos listát állító tizenkét párt között volt egy fontos tévévita - akkoriban
ezeket a politikai műsorokat még sokan nézték. Minket ekkor Orbán Viktor
képviselt, a következő, már csak hat párt közötti vitára aztán Fodor Gábor ment
el. Amikor ezekre az eseményekre készültünk, azt javasoltam Orbánnak,
mindenekelőtt aludja ki magát, mert agyonhajszolt. Ő elég durván
visszautasította tanácsomat. Meglepő volt stílusa élessége, de hát meglehetősen
feszültek voltunk akkoriban. A televíziós vitában pedig végül szenzációsan
szerepelt. Fekete Gyula a Magyar Néppárt nevében kifogásolta, hogy Petri Lukács
Ádám - akkor 16 évesen - a Magyar Narancsban őt "lefeketeagyalágyulázta". Orbán
Viktor viszont hihetetlenül ügyesen úgy forgatta a szót - és övé lett a végszó,
Vitray Tamás már nem engedte Feketét reagálni -, hogy Fekete Gyulának kéne
bocsánatot kérnie a Magyar Narancstól, Petri Lukácstól, mindenkitől. Utána Orbán
felhívott telefonon, kérdezte, hogy milyen volt. Én lelkesedtem, ő pedig
ironizálva kifejtette, megfogadta a tanácsomat, előtte aludt egy keveset, aminek
következtében szörnyű fejfájással ment be a tévébe. Ezzel még egész barátságosan
zárult le az affér.
A választási kampány egyébként is ragyogóan sikerült. A
csókos plakátnak az a sztorija, hogy egy fényképész hozta be az utcáról a
tervet. Áder János volt az országos kampányfőnök - miután Tirts Tamást rövid
időre elvitték katonának, aztán sikerült gyorsan leszereltetni -, aki
köszönettel elhárította az ajánlatot. Ez már a Lendvay utcai új székházunkban
történt, amit a megszüntetett Állami Egyházügyi Hivataltól örököltünk. A
fideszes irodisták-aktivisták viszont összecsődültek, és odavoltak az ötletért -
Áder visszakozott. Az egész kampányban rengeteg volt még a spontaneitás, mégis,
profibbra sikerült, mint a legjobb mai PR-cégeké. A legfőbb szlogenünk is úgy
született, hogy Herter Róbert hallgatta a Roxette-től a Listen to your heart
című számot, szinte véletlenül lefordította magának, és rögtön hozzátette a
rímet - szavazz a Fideszre -, amit később Hobó mondott be mély hangon a
választási klipjeinkben. Az imidzscsoport azért tudatosan is készült a
választásokra. Bozóki András már nyáron felmérést tartott a Szamóca utca 56-os
csoportban, hogy milyen színt és szimbólumot szeretnénk - így született meg a
narancs. Később Tirts és Vágvölgyi között nyilvános polémia robbant ki, hogy mi
volt előbb, a Magyar Narancs címe vagy a Fidesz gyümölcse. Azt hiszem, ez
valójában eldönthetetlen kérdés, hiszen a kettő - az újság és a párt - akkor még
egy és ugyanaz volt. Kitűnő klipek is készültek: csak egy formás női lábat
látunk, meg azt, ahogy tulajdonosa (én tudtam, hogy Deutsch menyasszonya)
elgurít egy narancsot, ami feldönti a dominókból összerakott ötágú csillagot -
persze mindez a Roxette elsöprő zenéjére. Vig Moni szervezte a rendszerzáró
házibulinkat, ahol tényleg óriási volt a hangulat. A kampány alternatív jellegét
évekkel később Áder puszta "imidzselemnek" minősítette - pedig akkor az imidzs a
vidám valóságra épült. Bozóki úgy találta ki a Fidesz radikális, liberális,
alternatív "szentháromságát", hogy rögtön tudtuk, Orbán, Fodor és Deutsch
személyében a három érték megtestesítője is egyértelmű - közülük Deutsch Tamás
prágai bebörtönzése óta vált különösen ismertté.
A kampányban az is kiderült,
hogy a Fidesz mögött már komoly értelmiségi-szakértői csapat áll: a televíziós
szakmai viták többségében a fideszesek rendkívül okosan érveltek. Ebben nekem
annyi szerepem volt, hogy a Fidesz engem delegált a kampányfelügyelő
bizottságba: itt döntöttünk a választási műsorok rendjéről és a reklámpercek
felosztásáról. Mivel akkor azt a jó megoldást választottuk a testületben, hogy
az egyes vitákban ne vonuljon fel az összes párt szakértője, olyan témáknál
"nyomultam", ahol biztos lehettem abban, értelmes és jól vitatkozó fideszest
tudunk beküldeni a tévébe. A választási reklámok ügyében egyébként
összekülönböztem Haraszti Miklóssal. Az én véleményem akkor az volt, hogy ne
korlátozzuk a pártokat: fizetőképességüknek megfelelően hirdethessenek a
médiában, az adott reklámblokkokon belül. Haraszti dühös lett, és hozzám vágta,
hogy ne "primadonnáskodjak" - másnap üzenetet hagyott, és elnézést kért.
Érdekes, ebben a kérdésben Orbán Viktorral értett egyet, aki helytelenítette
álláspontomat - azt volt az érzésem, ezúttal ő az óvatosabb, és attól tart, nem
lesznek elég jók a klipjeink. Választmányi döntést kért a vitában, de a többség
az én szempontjaimat fogadta el - Orbán dühös volt, hogy leszavazták. El is jött
egyszer, hogy megnézze, mi folyik a bizottságunkban, de aztán megnyugodott,
látva, hogy oroszlánként harcolok a Fidesz érdekeiért...
Egyszer valóban
élesen reagáltam egy vitában, ez a nemzeti csúcsnak nevezett demonstratív
összpárti összejövetelen történt. Amikor arra terelődött a szó, hogy az MSZP
számoljon el a vagyonával, akkor Hámori Csaba, a volt KISZ-es első titkár,
váratlanul igen durván azt mondta, hogy amit itt a Fidesz művel, az a
Rákosi-rendszerbeli rekvirálásra emlékezteti. Mire én nagyjából azt válaszoltam,
hogy "nem fogadhatjuk el olyan embernek a véleményét ebben a kérdésben, aki alig
másfél évvel ezelőtt az MSZMP Politikai Bizottságának ülésén még a Fidesz
betiltását követelte". És akkor Orbán gratulált, azzal, hogy milyen kemény is
tudsz te lenni. Addig engem valószínűleg meglehetősen puha alaknak könyvelhettek
el mérsékelt politikai nézeteim alapján.
Ősszel még haboztam, hogy
elinduljak-e a választásokon. Adtam is egy interjút a New Yorkernek, hogy hosszú
hajjal nincs sok esélyem bekerülni a parlamentbe. Ezt akkor komolyan gondoltam,
még nem jól csengő PR-dumákon törtük a fejünket. De aztán mindannyiunkat
elkapott a gépszíj. Végül Óbudán lettem képviselőjelölt - jó viszonyban voltam a
kerületi csoporttal, a későbbi Banán klubosokkal. Rengetegen segítettek
kampányolni és nagyon hamar összejött a megfelelő számú kopogtatócédula. Úgy
éreztük, a Fidesz egyre népszerűbb. Két nagygyűlést is tartottunk, közepes
érdeklődés mellett. Gyürk Dorottya és András papája volt az első, beépített
kérdező, Csaba Iván pedig megjelent, mint a párt gazdasági szakértője. Persze
tudtam, hogy nem az egyéni körzetben kell győznöm, hanem az országos listáról
kellene bejutnom az Országgyűlésbe. A jelszavam is ez volt: "Hegedűs a Házban",
illetve: "Nem leszek másodhegedűs".
A Fidesz országos listájának
összeállítása igen kényes problémát jelentett. Nem volt sem elnökünk, sem első
számú vezetőnk, aki magától értetődően állt volna a lista élére. Most kellett
eldönteni először, hogy Orbánt vagy Fodort nevezzük-e meg a szervezet első
embereként. Néhányunkról lehetett sejteni, kire szavaznánk - rólam biztos
mindenki megjósolta, hogy Fodor Gábort fogom támogatni -, de azt nem tudtuk, ki
mögött lenne nagyobb többség akár csak a választmányon belül. A végső szót
ráadásul mindenképpen a Fidesz Országos Tanácsának kellett kimondania. Azt
valahogy tisztáztuk, hogy a listavezetőről külön döntünk, de az sem volt
mindegy, hogyan határozzuk meg a további listás helyezéseket. Miután csak Orbán
és Fodor jöhetett szóba első emberként, egymás után kivonultak a konyhába -
Gábor haza is ment azzal, hogy fáj a feje. Először kettejük között
választottunk. Emlékszem, Andorka Eszter és Bárány Anzelm számolták meg a
voksokat. Egyetlen szavazattal, hat-öt arányban győzött Orbán Viktor.
A
további helyek ügyében, úgy rémlik, én adtam elő először a koncepciómat. Az volt
a véleményem, hogy mi itt a választmányban pontosan látjuk a másik gyengéit és
erősségeit. Szavazzunk az egymás közötti sorrendről, majd kerüljünk fel az
eredménynek megfelelően az országos lista elejére, különös tekintettel arra,
hogy a párt vezetői a széles közvélemény előtt is a legismertebb fideszes
politikusjelöltek. Pontosabban, ezzel a javaslattal menjünk az OT elé. Kövér
László dühödten tiltakozott. Közölte, nem vesz részt semmilyen
rangsorállításban, különben is egyetlen embert fogad csak el maga előtt, Orbán
Viktort, ezért például Fodor Gáborról nem is hajlandó szavazni, hogy
hányadikként szerepeljen a listán. Azt hiszem, ez volt az első eset, amikor
Kövér ebben a körben, bár utalásokkal, de utálkozva beszélt Fodor Gáborról, ami
elég nagy megdöbbenést váltott ki a jelenlévőkből. Közben már vette is fel a
kabátját és a sálját. Ahelyett, hogy elengedtük volna és nélküle folytattuk
volna az ülést, kérlelni kezdtük, maradjon. Erre beterjesztette azt a 'lukacsos'
javaslatot, hogy az első hat között még mindenképpen legyen egy közgazdász és
két jogász, mert ha csak ennyien jutnak be a parlamentbe, akkor ott az ő
tudásukra lesz elsősorban szükség. Minden másban döntsön viszont az OT. Nekem ez
nagyon nem tetszett, tartottam attól, hogy a bázisdemokrata logika alapján majd
mindenféle új embereket tesznek be a második, harmadik vagy a hatodik helyre, mi
pedig, akik másfél-két éve csak politizálunk és lassan ez lett az életünk, végül
nem jutunk be a parlamentbe. Kövér viszont azt adta elő, hogy egy csomó kitűnő
vidéki fideszes igenis kerüljön előbbre, mint itt ez a társaság. Viselkedéséből,
érveléséből szinte végig hiányzott az a racionalitásra törekvés, amit korábban
megszoktam a Fideszben - nem is értettem, tulajdonképpen mit akar. Valószínűleg
már arra kezdtek játszani Orbánnal, hogy saját kádereikkel töltsék fel a
parlamenti frakciót. A szavazásnál győzött Kövér javaslata.
Kiállítottunk egy
kétfős delegációt, amely aztán az Országos Tanács küldöttségével tárgyalt -
bonyolult dolog ez a párton belüli demokrácia. Az biztos, hogy a választmány
küldöttségében sem Kövér, sem Wachsler Tamás nem szimpatizált velem, az OT-ben
pedig sokan nem kedveltek mérsékeltnek számító politikai nézeteim és a
bázisdemokratákkal való vitáim miatt. A listán végül a tizennyolcadik helyre
kerültem. Az egyetlen vezetőségi tag, akit megelőztem, Baráth Gergely volt - ő
lett aztán, sajnos, ennek a módszernek a nagy vesztese. Ma sem tudom egyébként,
pontosan miért szorultam ennyire hátra - utólagos gyanakvásom talán csak az
általánossá váló paranoia terjedésének a jele. Tény, hogy kevéssé ismert vidéki
fideszesek követték és váltották egymást a lista előkelő részén régi vezetőségi
tagokkal. Ugyanakkor elég nagy megrökönyödést keltett az én tizennyolcadik
helyem. Nem csak Vig Moni vigasztalt, aki 1989 őszétől már nem volt választmányi
tag, mert úgy határozott, inkább a Magyar Narancsot szerkeszti, és nem is akart
képviselő lenni, vagy Szelényi Zsuzsa, hanem Orbán Viktor is azt mondta a
telefonban, sajnálja a történteket, hiszen "te vagy a kevesek egyike a
választmányban, akinek önálló véleménye van politikai kérdésekben".
És akkor
bízni kezdtem abban, hogy ha jól kampányolunk és szerencsénk lesz, a peches
belső döntés ellenére bekerülhetek a parlamentbe. Feltámadó optimizmusomat
fokozta, hogy a Fidesz antikommunizmusa rugalmasabbá vált, és mindenki megint
lazábban viselkedett. Újra jól éreztem magam, az 1989-ben keletkezett ideológiai
nézetkülönbségeinket látszólag meghaladta az idő. Igaz, fokozódtak a párton
belüli kisebb-nagyobb személyes ellentétek, de ezek a viszályok még nem
nyomasztottak bennünket annyira, mint egy-két év múlva. Nem tudhattuk, hogy hová
fejlődik hamarosan az SZDSZ-szel való kapcsolatunk, hiszen éppen Kövér László
volt a két párt egyik közös képviselőjelöltje, aki ráadásul azzal a jelszóval
indult a választásokon, hogy "Ha képviselő, legyen Kövér!" - a szervezet
politikai humora még Kövérre is átragadt.
Egyébként a négy közös jelöltből
ketten győztek is egyéniben a választásokon - az egyikük Kövér volt. Talán, ha
több helyen is közös jelöltet állít a két szervezet, akkor jobban szerepeltek
volna együtt a liberálisok. A Fidesz és az SZDSZ között két olyan ütközésre is
emlékszem, amely a komolyabb összefogást akadályozta. Az egyik Orbán Viktor
választási nagygyűlésén történt, ahol Róbert Lászlóval, a tévés riporterrel, az
MSZP jelöltjével szemben lehengerlően jól szerepelt. A közönség soraiban állva
Bauer Tamás feltett neki egy kérdést, amit Orbán azonnal "szemforgatónak"
minősített. Bauert ezzel örökre elveszítettük a Fidesznek.
A másik történet
március 15-e megünnepléséhez kapcsolódik. Az SZDSZ kiadott egy közleményt,
amiben felhívta a többi ellenzéki szervezetet, csatlakozzanak a felvonuláshoz,
amelyet a "demokratikus ellenzék hagyományos útvonalán" tartanak. Nekem sem
tetszett a megfogalmazás, hiszen a március 15-i kisebb-nagyobb rendszerellenes
megmozdulásokon számos későbbi emdéefes tett le virágot a Petőfi-szobor
talapzatára, sőt, rengeteg fiatal, akinek a nyolcvanas években a Lánchídon
elkobozták a személyi igazolványát, azóta fideszes lett. Erősen kisajátítási íze
volt a szövegnek, a választási kampány közepén. Az SZDSZ-esek mintha nem is
fogták volna fel, mi a bajunk a felhívással - rossz jel, ha egy szervezet
vezetői már csak saját logikájukban képesek gondolkozni. Ekkor jelentettük meg
az első SZDSZ-t bíráló nyilatkozatunkat, sőt, a március 15-i Napzártában Deutsch
először vitatkozott össze nyilvánosan az SZDSZ-t képviselő Pető Ivánnal.
Ugyanakkor kétfrontos politikai harcot vívtunk, mert a Nemeskürty István vezette
televízió és a kuratórium, ahová csak az MSZP és az MDF küldött tagokat, míg az
SZDSZ, a Fidesz és az újságírók szakmai szervezetei erre nem voltak hajlandók,
előzőleg megakadályozta az ünnepségek élő közvetítését.
A parlamenti
választásokon végül minden várakozáson felül szerepeltünk közel kilencszázalékos
listás eredményünkkel. Mostantól huszonkettőnket azért fizettek - pontosabban
tiszteletdíjat kaptunk, egyáltalán nem olyan sokat, mint a közvélemény hitte -,
hogy politizáljunk. Emlékszem, Kósa Lajossal összefutottam az aluljáróban: éppen
öltönyt ment vásárolni. Én azért az átöltözést nem kapkodtam el... Hamarosan
találkoztunk a parlamenti frakció ülésein: frakcióvezetőt kellett választanunk.
Több új arc is volt a teremben - megint nem tudtuk előre, ki hogyan fog
szavazni. Orbán Viktor nem sokkal korábban komolyan összekülönbözött Rockenbauer
Zoltánnal, aki az ülés előtt elutazott Franciaországba - egy jelentéktelen
trockista csoport meghívására -, de előtte meghagyta, hogy Fodor Gábort
támogatja. Ádert is jelölték, de ő nem vállalta, mondván, nincs benne annyira a
nagypolitikában. A szavazáson 13:6 arányban győzött Orbán, ketten mégis Áderre
voksoltak. Ez elég komoly különbség volt. Az ülés után Gábor a Parlament
folyosóján mondta is nekem, hogy "nagyon kikaptunk". Érdekes, mindenki jobbnak
tartotta, hogy Fodor ne legyen frakcióvezető-helyettes. Egyébként Orbánt azzal
választottuk meg, némileg naiv bázisdemokrata alapon, hogy évente mindig más
lesz majd a frakcióvezető - ezt a szabályt 1991-ben, amikor újra szavaztunk,
rögtön eltöröltük.
Szájernek és Ádernek, a két főjogásznak kellett
készíteniük egy táblázatot arról, hogyan osszuk be egymás között a parlamenti
bizottsági helyeinket. Molnár Pétert meglepő módon először a honvédelmi
bizottságba tették volna be, de mivel ide Wachsler Tamás vágyott, a helyzet
könnyen rendeződött. Engem a kulturális és sajtóbizottságba javasoltak. Én
viszont sokkal inkább a külügyi bizottságba szerettem volna kerülni, ahová
Rockenbauert jelölték. Megkerestem őt telefonon, hogy beszéljük meg a problémát
az egyik összejövetelünk előtt, de nem érkezett meg a találkozóra, a döntő
frakcióülés előtt pedig elutazott. A Fidesz egy helyet kapott a külügyi
bizottságban a hatpárti megállapodás nyomán, de az az egyik alelnöki pozíciót
jelentette. A többség engem választott - Molnár Péter pedig mehetett a
kulturális bizottságba. 'Történelmi' véletlennek tekinthető, hogy Rockenbauer
éppen összeveszett Orbánnal - később kiderült, hogy még Kövér is rám szavazott.
Viszont így egyedül Rockenbauernek nem jutott bizottsági hely, ami miatt
hónapokig teljesen maga alatt volt - ő tartotta meg közülünk utolsóként
parlamenti szűzbeszédét. Orbánék viszont lassan konszolidálták vele a
viszonyukat, 'ápolták a lelkét' - 1991 januárjában, a soproni frakcióülésen,
Rockenbauer már 'orbánistaként' nyilatkozott. Egyébként akkor, a bizottsági
helyek szétosztásánál Kövér is csak egyszerű nemzetbiztonsági bizottsági tag
lett, míg Fodor az emberi jogi bizottság elnöke - ő kapta meg az egyetlen
fideszes bizottsági elnöki posztot. Ez megnyugtató volt. A frakció mellett pedig
három politikai tanácsadó is kezdett dolgozni: két korábbi ellenzéki filozófus,
Bence György és Kovács András, illetve Such Gyuri a Szamóca utcából.
A
Fidesz határozott kormányellenes kritikája, azt hiszem, meglepte az MDF-et. Mint
a rendszerváltás kormánya, több szolidaritást vártak volna az ellenzéki
pártoktól. Lassan fellépett náluk az 'ostromlott erőd szindróma': különösen a
média elleni hisztérikus támadásokra gondolok.
A kormánykritika élességében
az SZDSZ és a Fidesz között kevés különbség volt, eleinte mi könnyedebben
bírálhattuk az MDF-et, hiszen minket nem kötött a paktum logikája. Az első száz
nap után készítettünk egy kiadványt, ami a Homályból homályba címet kapta. Orbán
viszont azért ahhoz is ragaszkodott, hogy bekerüljön egy olyan mondat a
szövegbe, miszerint az MDF nem okozott semmilyen "visszafordíthatatlan" kárt az
országnak. Én ezzel egyetértettem - azt hiszem, az SZDSZ-ben nem sokan
gondolkoztak így. Amikor néhány hónappal később a szadi parlamenti frakciójának
ülésére mentem egy fontos ügyben egyeztetni, ott sokkal vadabb kormányellenes
légkört tapasztaltam - egyébként Tölgyessy hangütése sem különbözött a
többiekétől. A Fidesz nyelvezete jóval pragmatikusabbá vált, míg az SZDSZ
gyakran bonyolódott bele ideológiai-kultúrharcos vitákba az MDF-fel. Ezekből a
csatákból mi szerettünk kimaradni - Orbán azt szokta mondani ilyenkor, hogy
"nyugodtan hátra kell dőlni". A "szadisták" emiatt gyakran haragudtak ránk.
Tamás Gazsi például úgy vélte, hogy amikor a szabadság ügye forog kockán, sosem
szabad csendben maradni. Egyik cikkében, utalva arra, hogy több fideszes - főleg
Frajna Imre és Wachsler - állandóan komputerezett a parlamentben, "laptopos
populistáknak" nevezett minket. Volt ebben azért némi igazság. Persze ma is
nehéz lenne eldönteni, hogy egyes kérdésekben hol végződött a minket
gyakorlatilag hidegen hagyó, nyomasztóan elavult népi-urbánus viszálykodás, és
hol kezdődött a modern politikára jellemző liberalizmus-konzervativizmus
ellentét. Szerintem a fideszes parlamenti frakció tagjai, ha ebbe az utóbbi
kategóriapárba sorolták a konkrét konfliktust, akkor újra 'izgatottan előre
dőltek' a padsorokban - egészen a párt ideológiai fordulatának
bekövetkeztéig.
Amikor Trianon ügyében kivonultunk az ülésteremből, ez a
demonstrációnk is idetartozott. Szabad György 'puccsszerűen', minden egyeztetés
nélkül szólította fel a parlament tagjait, hogy álljunk fel, és maradjunk néma
csendben a trianoni békeszerződés 70. évfordulójára emlékezve. Előttem Fodor
Gábor ült az első sorban, mellette, a folyosó után Orbán Viktor - mintha
egyszerre léptek volna ki a padjukból, hogy elhagyják a termet. Csengey Dénes
később mondta nekem, látta, mintha én haboztam volna. Persze nem azért indultam
el nehezen, mintha nekem a "trianonozás" tetszett volna. Én sem szerettem azt a
magatartást, amit Rockenbauer Zoltán és Vágvölgyi B. András közös cikkében, amit
a Népszabadságban publikált, "szimbolikus külpolitizálásnak" nevezett. Itt
ráadásul a sérelmi politika és a nacionalizmus határmezsgyéjén mozogtak a
kormánypártok. Nem, csak a kivonulás drámai jellege volt szokatlan. Készült is
egy fénykép ekkor, látszik, ahogy Németh Zsolttal cihelődünk - neki aztán
tényleg nem lehetett ínyére ez a helyzet. Orbánék utólagosan, 1994 után
hangoztatott magyarázata szerint csakis azért hagytuk el az üléstermet, mert
előzetesen nem egyeztettek velünk a megemlékezésről. Ez lehetetlen állítás,
hiszen mindannyian tudtuk, nem piszlicsáré ügyrendi vitában foglaltunk állást
ennyire látványosan, hanem nagy horderejű, nemzetközi politikai
kérdésben.
Bonyolultabb eset viszont a taxisblokád ügye. Amikor a
benzinár-emelés után a taxisok és a fuvarosok lezárták az utakat a városban, sok
kerületi fideszes ment ki közéjük, és teát is vittek a sofőröknek. Az üres
Margit-hídon sétáltunk, ahol az emberek hangulata majdnem karneváli volt -
mintha a közvélemény jóval inkább a taxisokat támogatta volna, mint a néhány
hónap alatt gyorsan népszerűtlenné vált kormányt. Mégis, a Fidesz
visszafogottabban politizált, mint a szabad demokraták. Több SZDSZ-es képviselő
felállt a 'barikádra' és beszédet mondott - Kőszeg Ferenc utólag ezt a tettét
eléggé megbánta -, Kis János igen harciasan nyilatkozott, úgy kezdve
mondandóját, hogy "felszólítom a kormányt". A szabad demokraták, úgy látszott,
Antallék gyors bukásában hittek. A Fidesz nem követelte a kormány lemondását.
Engem ugyanakkor nem háborított fel, hogy az SZDSZ radikálisabban fogalmaz
nálunk, hiszen egy ilyen kaotikus, szinte forradalmi helyzetben a legerősebb
demokratikus ellenzéki párt miért ne reménykedhetne gyors kormányváltásban?
Szerintem Orbánék is csak retrospektíve élezték ki és emelték morális
magaslatokba a két párt viselkedése közötti különbséget. 1995-ös politikai
nyilatkozatában a Fidesz-MPP már a taxisblokádig vezeti vissza az MSZP és az
SZDSZ közötti titkos és tudatos együttműködést - a Kövér szerkesztette szöveg
szerint a két párt közösen ásta azt a "vermet", amelybe az egész ország esett
bele 1990 őszén. Akkor egyébként csak az MDF-esek gondolták, hogy a szabad
demokraták szervezték az akciót. Persze senki sem tudta bizonyítani, hogy nem
így történt. Később inkább a polgári engedetlenségi mozgalom kifejezés terjedt
el - talán ez is túlzó kategória. Mindenesetre nagy volt a bizonytalanság a
helyzet megítélésében a Fidesz parlamenti frakcióján belül is. Legnagyobb
megdöbbenésemre ketten is arról szónokoltak, hogy a kormány mozgósítsa a
fegyveres erőket, adott esetben pedig lövetni kell. Ezt a tanácsot nem adtuk át,
amikor telefonon felhívtuk Csengey Dénest az MDF-frakcióban. Először én
beszéltem vele röviden, majd Orbán hosszabban. Ezt a gesztust alighanem sokra
értékelték. Talán ennek köszönhető, hogy amikor a megállapodás után a
parlamentben Orbán, mint közismert, nagyon is drasztikusan úgy fogalmazott, hogy
"a kormány hazudott", és több MDF-es képviselő felszisszent, Kónya Imre
frakcióvezető egy kézmozdulattal leintette őket.
Az őszi önkormányzati
választások közeledtével Orbánék nagyon azt akarták, hogy Fodor Gábor legyen a
Fidesz budapesti listájának vezetője, gyakorlatilag a főpolgármester-jelöltünk.
Fodornak ehhez nem fűlt a foga. Egyszer a parlamentben sutyorogva megbeszéltük,
miért nem: hiányzott a csapat, amelyre támaszkodhatott volna a kampányban, majd
esetleg utána, fontos pozícióban. Mindketten tartottunk attól, hogy ha akár csak
a fővárosi frakció vezetője lenne a választások után, kiszorulna az országos
politikából - és Orbánék talán éppen ezt akarják. Lehet, hogy ők viszont éppen
ekkor vonták le azt a következtetést, hogy Fodor nem hajlandó Demszky Gáborral
szemben elindulni, még a párt érdekében sem.
Mindenképpen budapesti
listavezetőt kellett találnunk. A helyzetet nagyban megnehezítette, hogy a
fővárosi fideszesek között rendkívül erősek és harciasak voltak a
bázisdemokraták, akik magukat egyszerűen a tagság képviselőinek tekintették. Azt
hiszem, ilyenek lehettek az SZDSZ-ben a "radi szadisok", illetve a Történelmi
Igazságtétel Bizottság esetében azok, akik végül Zimányi Tibor irányításával
eltávolították Vásárhelyi Miklósékat a vezetésből. És persze Szabó Iván
szállóigévé vált mondása is eszembe jut, az MDF "lelkes, de borzalmas"
tagságáról. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy a 22 fős parlamenti frakcióba nem
került be egyetlen bázisdemokrata sem, mert akkor ország-világ előtt vívtuk
volna meg napi csatáinkat velük - az első bázisdemokrata az országos listán,
Cseh Gergő Bendegúz, a huszonharmadik helyen szerepelt... A viszonyunk ráadásul
nyár óta tovább romlott velük, miután összeállítottak egy jelentést az OT egyik
bizottságában, amelyben többek között azzal vádolták a Lendvay utcai apparátust,
hogy néhány millió forinttal nem tudnak elszámolni. Könnyen el lehet képzelni,
hogy nem volt tökéletes a bizonylati fegyelem a még mindig nagyrészt mozgalmár
alapon működő központi irodában, de talán nem sikkasztásra kellett volna azonnal
gyanakodni. A pénzügyi macherek egyébként nem sokkal később valóban megjelentek
a székházban, de az már egy másik történet. Persze a vezetőség is megkapta a
magáét - bizonyos pontokon akár még igazuk is lehetett. Mindenesetre a
kongresszusnak készült jelentésüket a bázisdemokraták már a megnyitó előtt
szétosztották a sajtónak, ami tovább fokozta az indulatokat - ettől kezdve
neveztük őket "puccsistáknak". Orbán Viktor felment a Budai Parkszínpadon a
pulpitusra, és üdvözlő beszéd helyett keményen megtámadta őket. Aznap este
válságtanácskozást tartott a vezetőség - senki sem védelmezte a
bázisdemokratákat. Hosszú állóháborúra és folyamatos alkudozásra rendezkedtünk
be. Őket természetesen elsősorban a szervezeti szabályzat érdekelte. Több
fordulóban tárgyaltunk képviselőikkel, ami rettenetesen nehezen ment, hiszen
egymás között sem ismerték el a hierarchiát. Úgy tűnt, sikerült megállapodni, de
aztán a decemberi szegedi kongresszuson többségük mégsem fogadta el a
kompromisszumos tervezetet. Sajnos, nem értettünk velük szót - egészen másképp
gondolkoztak a politikáról, mint a párt elitje.
Kardinális kérdéssé vált a
számunkra, kik kerülnek a budapesti listára, és ki lesz a listavezető. Rendkívül
heves csatára készültünk a bázisdemokratákkal, először a budapesti testületben,
majd az Országos Tanács veszprémi ülésén. Végül Ungár Klárit jelöltük a lista
élére, aki eleinte, érthetően, nagyon húzódozott. Emlékszem, még Veszprémből is
felhívtam, hogy, ugye, akkor elvállalja a listavezetői posztot. Személyeskedő,
rémes küzdelemben 'nyomtuk' át Ungárt a választmánnyal szimpatizáló fideszesek
támogatásával, a bázisdemokraták dühödt támadásai közepette, akik Kláriban a
pártközpont, a Lendvay utca, a "Kastély" emberét látták. Miközben szerintem az
irodisták többsége nagyon is linken és rosszul szervezetten dolgozott, ők
túlbürokratizált Fideszről és a vezetőséghez hű komisszárokról szónokoltak.
Ungár Klárinak később szörnyen nehéz dolga lehetett frakcióvezetőként, hogy a
fideszes, de bázisdemokrata kerületi alpolgármesterekkel normális viszonyt
alakítson ki - azt hiszem, ez nem mindig sikerült. Az egyik fő ellenfelünk
Szalóky Attila volt, akit '93-ban aztán a kongresszus kizárt antiszemita
kijelentései miatt - később, úgy tudom, a MIÉP-nél kötött ki. Rendkívüli dühvel
támadta meg Orbánt, akinek remegett a hangja felháborodásában, amikor válaszolt.
Én is vadul belevetettem magam a vitába - a bázisdemokraták többsége később
engem emiatt rettenetesen utált. Az értelmiségi fideszesek általában nem
vállalták, hogy részt vegyenek ezekben a primitív veszekedésekben - Bozóki
Andrást és Vágvölgyi B. Andrást is megpróbáltam bevonni a küzdelembe, de hamar
elmenekültek. Érthető, hogy nem villanyozta fel őket a szervezeti szabályzatról
folytatott végeláthatatlan szócsata. Egyszer megkértem Bozókit, vállalja el az
egyik fontos budapesti ütközetben a levezető elnök szerepét. Kiült a pódiumra,
mire felállt egy bázisdemokrata, és közölte, hogy a szervezeti szabályzat
szerint Bozóki, aki nem tagja a testületnek, nem lehet levezető elnök sem.
Egyáltalán nem biztos, hogy így kellett értelmezni a szervezeti szabályzatot, de
Bozóki csak annyit mondott, "ja, ezt nem tudtam", és távozott a színpadról.
Ilyen pártmunkásokkal voltam akkor körülvéve!
Ungár Klára listavezetőként
gyakorlatilag főpolgármester-jelölt lett, és kitűnően szerepelt a televíziós
vitában Demszky Gábor és Barsiné Pataky Etelka mellett. A Fideszben is
jelentősen megnőtt a presztízse. A polgármesternek megválasztott szabad
demokrata Demszky lemondott parlamenti tisztségéről és a nemzetbiztonsági
bizottsági elnöki posztjáról. A Fidesz és az SZDSZ között komoly alkudozás
kezdődött a fővárosi pozíciók elosztásáról, és az egyeztetések során Demszky
parlamenti bizottsági elnöki helyét felajánlották nekünk - vagy mi kértük, nem
tudom. Orbán javasolta, hogy Kövér László legyen ennek a bizottságnak az elnöke,
ami magától értetődőnek tetszett, hiszen addig is bent ült a testületben.
Rockenbauer ügye is rendeződött: Demszky a külügyi bizottságnak is tagja volt,
és ezt a helyet szintén átadták nekünk. Úgy tűnt, Roki és köztem szent a béke.
A megállapodás kiterjedt arra is, hogy hány fideszes küldött kerülhet be az
egyes kerületekből a fővárosi frakcióba. A nagyon előnyös egyezségről
nyilatkozta aztán Orbán Viktor magabiztosan a HVG-s Babus Endrének, hogy nincs
már mit kérnünk az SZDSZ-től.
Ez a fölényeskedés is sokakat meglepett, de ez
mind semmi volt ahhoz a döntéshez képest, hogy a Fidesz nem lépett koalícióra a
másik liberális párttal a fővárosban. A parlamenti frakcióban úgynevezett
szándékfelmérő szavazást tartottak - én talán külföldön lehettem -, ahol a
koalíciót pártoló álláspont maradt kisebbségben. A végső döntést az új budapesti
frakciónak kellett meghoznia. Orbán és Ungár az SZDSZ-szel kötendő koalíció
ellen érvelt - ott is győzött ez az álláspont. A szabad demokraták és a mindkét
párttal szimpatizáló liberális értelmiségiek teljesen elképedtek, amikor
megtudták, a Fidesz nem ad alpolgármestert Budapestnek. Rengeteg levél érkezett
Orbánékhoz, talán százötven. A sajtóban is sokan bírálták a Fidesz döntését -
később ezt Orbán úgy fordította le, hogy "kiderült, milyen erős a szadi". Persze
én sem értettem egyet Ungárék vonalával, és aggódtam a liberális összefogás
jövőjéért. Írtam egy rövid cikket a Magyar Narancsba arról, hogy a koalíció
elutasításának egyetlen racionális magyarázata az az állítólagos hosszú távú
szervezeti érdek, hogy okosabb most ellenzékben maradni. Ezt viszont aligha
tekinthetjük elvszerű álláspontnak, tehát a nyilvánosság előtt ki sem lehet
mondani. Egyébként úgy gondoltam, egyáltalán nem lett volna törvényszerű, hogy a
koalícióban a Fidesz csupán jelentéktelen szerepet játsszon, mint ahogy Orbánék
párton belül érveltek - Demszkyéknek nem volt abszolút többségük a fővárosban.
Persze azt nem hittem, hogy ezzel a döntéssel a Fidesz a liberalizmusnak is
végleg hátat fordított - "csak" az SZDSZ-t hagytuk cserben.
Ekkor ettem
először citromlevest. Amire később "citromlevesként" visszaemlékeztünk, az a
későbbi "fodoristák" első összejövetele volt. Öt országgyűlési képviselő
fogyasztott el Szelényi Zsuzsa akkori lakásán egy-egy adag levest: Molnár Péter,
Kósa Lajos, Fodor Gábor, én és maga a háziasszony, aki a levest főzte. Úgy
emlékszem, lazán politizáltunk, és semmiben sem maradtunk egymással, de az
világos volt, hogy párton belüli és ideológiai kérdésekben hasonlóan
gondolkodunk. Ami persze nem lepett meg senkit, hiszen sokat beszélgettünk
egyébként is: a parlamentben Zsuzsától csak a szűk folyosó választott el, Gábor
előttem, Péter mögöttem ült, Lajos pedig a padtársam volt - utána már kezdődött
az SZDSZ, Hodosán Rózával. Kósával sokat idétlenkedtünk az ülésteremben.
Egyszer, amikor Lloyd George-tól idézett a parlamentben, tévedésből Sir Lloyd
George-ot mondott, mire Antall József közbeszólt: "Nem volt Sir!" - Lajos
kapásból rávágta: "Helyt adok a szőrőzésnek." Összejövetelünk nem volt titkos,
talán Kósa mesélt róla Orbánnak - hiszen minket sem zavart, ha Orbán Kövérrel
találkozgatott. Kovács Andrástól azért később hallottuk, hogy a citromlevesezés
híre némi izgalmat okozott Orbánéknak. Addigra néhány újabb randa jeleneten
jutottunk túl. Az egyik frakcióülésen Kövér szóba hozta, hogy "egyeseknek itt
két párttagkönyvük van", miközben ő, mondta később, elragadtatva magát, "a fülét
is levágná a Fideszért". A legmegdöbbentőbb kijelentése az volt, amikor Fodor
Gábort "mosolygó gyilkosnak" nevezte.
Január elején Szelényi Zsuzsával és
Kósa Lajossal elutaztunk síelni Ausztriába. Kevés hó esett arrafelé, így eléggé
ráértünk. Zsuzsa éppen akkor készült politikaipszichológia-vizsgájára.
Felolvasott nekünk egy tanulmányból, amit két amerikai elemző írt. Azzal a
problémával foglalkoztak, miért vallott kudarcot az USA több olyan külpolitikai
akciója, amelyről látszólag hozzáértő emberek együttesen határoztak.
Szociálpszichológiai szempontból vizsgálták a Disznó-öbölbeli kalandhoz és a
vietnami háborúhoz vezető döntéseket. Összegyűjtötték a közös tüneteket, és
leírták, hogy egy zárt társaságban miképpen alakul ki az a jelenség, aminek a
"groupthink", a csoportgondolkodás nevet adták. Ahogy Zsuzsa felolvasta ezt a
tünetegyüttest, magunkra, a Fidesz parlamenti frakciójára ismertünk. Nálunk is
egyre ritkábban jelentkezett valaki és képviselt az átlagostól nagyon eltérő
véleményt, "az ebből is jól jöttünk ki" duma pedig egyre inkább csak
önfelmentésként, önigazolásul szolgált. A tanulmány szerint a "külső
csoportokat" a döntéshozók hülyéknek vagy gazembereknek nevezték - ahogy nálunk
is elterjedt ez a retorika az MDF-fel és az SZDSZ-szel szemben. Amit eddig a
frakción belüli eltérő stílusnak tekintettünk csupán, azt most hirtelen
tudományos problémaként tudtuk megragadni. Gyorsan összeszedtünk néhány példát,
visszatérő bennfentes fideszes szöveget az elemzés által felsorolt tünetekre,
Zsuzsa pedig kis dolgozatban vázolta fel a problémahalmazt, azzal, hogy a
soproni frakcióhétvégén mindenkinek megmutatjuk az írást.
Mielőtt
elkezdődött az ülés, készült a frakció tagjairól egy fénykép: mind a
huszonketten nagyon vidámak vagyunk rajta. Amikor kijöttünk az épületből,
addigra már teljesen összevesztünk egymással. Szelényi Zsuzsa szétosztotta a
Szögletes tojások klubja címet kapott anyagot, amit aztán komolyan nem vitattunk
meg. Orbán és Kövér kizárólag ellenük szóló személyes támadásként értelmezték
megfigyeléseinket, és azonnal ellenoffenzívába mentek át. Mi kísérletet tettünk
arra, hogy érveljünk véleményünk mellett. Zsuzsa után Lajos, majd én beszéltem,
illetve rögtön megvédett minket Molnár Péter és Fodor Gábor is. Nem is
gondoltunk arra, amit Sasvári Szilárd aznap "civil technikáknak" nevezett, hogy
hozzászólásainkat taktikusan, a vitában szétszórva adjuk elő, mert akkor
reagálni is tudunk az ellenvetésekre - "hibánkat" Such György vette észre. A
"civil technikák" 1988-ban még az államhatalommal szembeni ellenállás módszereit
jelentette. Nekünk addig eszünkbe sem jutott, hogy a Fideszen belül is így
"politizáljunk". Sasvári egyébként óvatosan, de bírálta Orbán Viktor vezetési
stílusát, amire nagy ledorongolás lett a válasz. Ekkor mondta Kósa Lajos
Sasvárihoz csatlakozva, hogy Viktorban van egy kis sztálinista vezetési hajlam.
Orbán arca eltorzult, bár Kósa rögtön javított, hogy a módszeren van a hangsúly,
nem a néven, de már későn. Orbán két év múlva is felidézte, hogy őt
"lesztalinistázták". A vita egyre jobban eldurvult. Engem a Magyar Narancsnak
írt cikkemért támadtak meg, amit a fővárosi koalícióról írtam. Egyszerűen úgy
értelmezték álláspontomat, hogy én "elvtelenséggel" vádoltam Orbánékat. Varga
Mihály, aki félig mellettem ült, kicsit arrébb húzódott - barátságosan annyit
mondott, hogy "túl erős itt a golyózápor". Egyébként sem oszlott még
egyértelműen fodoristákra és orbánistákra a társaság. A többség inkább kétségbe
esett, hogy kettészakadhat a csapat - Deutschra, Glattfelder Bélára és Trombitás
Zoltánra emlékszem, mennyire meg voltak rendülve. Ungár önálló vonalat vitt.
Mégis, amikor azt mondta Orbánnak, "veled az a probléma, hogy túl tehetséges
vagy", frakcióvezetőnk tekintetén látszott, nem szereti az ilyen dicséretet. A
vita vége felé aztán Kövér határozottan kijelentette, minket "mostantól
politikai ellenfeleinek tekint". Erre a fordulatra azért senki sem számított.
Frajna Imre ki is mondta, amit már sokan gondoltunk, hogy ez paranoia - talán
még orvosi tanulmányaira is utalt. Zárszóként Kovács András pedig azzal fejezte
be az ülést, hogy "már most is nagyon utáljátok egymást, de később ez még inkább
így lesz". Akkor nagyon haragudtam rá, hogy tapasztalt emberként ennyire cinikus
szöveget adott elő.
Orbán azért megpróbálta menteni a menthetőt. Mi
meglehetősen összetörve ültünk a teremben, odajött hozzánk, és hamarosan a "régi
szép időkről", 1989-ről, az Ellenzéki Kerekasztalról beszélgettünk. Még Fodor és
Kövér is váltott néhány szót - mint később kiderült, utoljára. Kicsit enyhült
ugyan a feszültség, de a soproni frakcióülés után minden örökre
megváltozott.
A szöveg az Élet és Irodalom kiadójának, az
Irodalom Kft.-nek decemberben megjelenő Csak a narancs volt! című
kötetéből való, melynek szerzője Petőcz György.