Ember Mária
A
ház
A ház, amelyről nem odázhatom el tovább, hogy leírjam
(félek is ettől, vágyom is rá), tulajdonképpen a senkiföldjén épült: a két falu
összeolvadásának határmezsgyéjén. Itt korábban csak az Orczy bárók régi kúriája
állt, vaskos oszlopokkal, zsalus ablakokkal; mögötte a Cifra - vagyis szép -
istálló. Ezt a kettős faluvéget (hisz a kastélyok általában kívül estek a falvak
határán) "Beltelek"-ként tartották számon, s a mi házunk megnevezése a
telekkönyvben: "Ház a Beltelekben".
Sőt, eredetileg "Kert a Beltelekben.
Ártér". Így jegyezte fel Richter Jenő betétszerkesztő irnok és Zádor Antal kir.
albíró. Ekkor még özv. Tepper Józsefné Waktor Helén nevén volt, egyketted
részben vétel jogcímén ("1898 márczius 17én"), egyketted részben öröklés
jogcímén ("1900 április 14én"). Sejtelmem sincs, ki lehetett, én már sem Tepper,
sem Waktor nevűeket nem ismertem. Richtert és Zádort sem. (Pedig még mindig el
tudnám fújni az abádszalóki r. k. elemi iskola I-IV. osztályának névsorát az
1937-41 közötti évekből; így kezdődött: Adamecz, Ádámi, Békássy, Borbás,
Csortos, Czinege, Daróczi, Elsner...) (A mi nevünket a vigyázók és hetesek
képtelenek voltak megtanulni. Többnyire "Ejzler"-nek mondták, nem mintha azt
annyival könnyebb lenne kiejteni, hanem talán azért, mert azt hamarabb
megszokták. Élt a faluban Eisler nevű zsidó család is, bizonyára régebben, mint
mi.)
Ezeken a régi adatokon kérődzni a legújabb kori történelem kárpótlási
törvénye adott nekem lehetőséget; ki kellett váltani ugyanis a telekkönyvi
kivonatokat. Számos más zsidó családhoz hasonlóan mi is csak ekkor értesültünk a
tényről, hogy a ház már akkor sem volt a miénk, amikor még benne laktunk..., s
példának okáért mi, akik végül és véletlenül mégiscsak hazakerültünk, jogtalanul
költöztünk vissza a házba, amelyet a sajátunknak véltünk. A tulajdoni lapra, a
"Jegyzet" rovatba ezt írta ismeretlen kéz: "Zsidó minőség felj.[egyzése] B. 9."
Hiába, hogy "adásvevési szerződés" alapján a tulajdonjog annak idején annak
rendje és módja szerint "bekebeleztetett", egy további betétlapon az áll, hogy
"Érk.[ezett] 1944. április hó 22-én 1365 sz.[ám] a.[latt]. A fenti sz. alatt
iktatott bejelentés és az 1600/1944. Mi[niszter] E[lnökségi] sz. rend.[elet] 3.
§-a alapján azon körülmény, hogy a B. 6. sorsz. a.[latti] tulajdonos »Zsidó« -
feljegyeztetik."1
Előttem van az egykori
iktató és telekkönyvvezető arca, figurája a régmúltból - hosszú drapp
vászonköpenyt viselt, fekete klott könyökvédőt, felső zsebén egész sorozat
csiptetős tollat, ceruzát -, s elképzelem, amint a háború után mély
meggyőződéssel bizonygatja: "De hát mi nem tudtunk semmiről! Honnan tudhattuk
volna?!"... Ám ez könnyelmű és nem is egészen tisztességes szellemi játék a
részemről, hiszen semmi emlékem sincs arról, hogy a deportálásból hazakerülve és
az üres, kirabolt ház tárva-nyitva hagyott kapuján szorongva ugyan, mégis
magától értetődő természetességgel belépve, találkoztunk volna még valaha is a
telekkönyvvezető bácsival, akinek a nevét sem tudom már, csak látom őt magam
előtt, amint kiszolgálja apámat a magas regálokról leemelt, nagy formátumú
könyvekkel a községháza (vagy a járásbíróság?) egyik rideg szobájában. Lábszára
körül buzgón csapdosnak a munkaköpeny szárnyai.
Elgondolkozom: hogyan
kerültem én - legfeljebb tíz-tizenkét évesen - a telekkönyvi hivatalba? Édesapám
nem egyszer elkísértette magát velem, azaz elvitt magával; láttam én a községi
fogdát is a járásbíróság hátsó traktusán, csak szalma volt a padlójára vetve, s
borzongva kérdeztem, azon kell a rabnak aludni? (Nem tudhattam, hogy alánk még
szalmát sem szórnak, ha majd mi leszünk foglyok a szolnoki cukorgyárban.) Apám
megnyugtatott, hogy a "delinkvenseket" - így mondta - nem tartják ott sokáig, a
csendőrök hamar átkísérik őket Kunhegyesre, a járási fogdába. Ismertem a
fogházőr bácsit is, elsősorban mint tamburmajort, mert március tizenötödikéken ő
vezette-vezényelte a dobbal, trombitával és énekszóval a szoborhoz, az
ünnepségre feszes menetben érkező... kiket is? Tűzoltókat? Vezénylő pálcáján
színes szalagok futottak ferdén körbe, később, Velencében a kikötőoszlopok
emlékeztettek rá a lagúnákban. Egyenruhája is volt a fogházőr bácsinak,
megkockáztatnám, hogy maga tervezte operettjelmeze, arany vállrojtokkal. A
velencei híres karneválon látni hasonlókat... Jól megtermett férfi volt,
tekintélyes, pocakos; naphosszat elálldogált az utcán, hátát a bíróság ajtajának
vetve; mutogatta az egyenruháját... S milyen méltóságteljesen fogadta az előtte
elhaladók köszönését, "Du mein lieber Herrgott!" - álmélkodott a német
kisasszonyom. - Te jóságos Isten!
Tárgyaláson nem voltam, de láttam a
tárgyalótermet is, apám megmutatta, hol ül a bíró, a jegyzőkönyvvezető, a
védő... S a házunkkal átellenben, a községházán is jártam, a kisbíró bácsit is
ismertem, aki a faluban több helyen, de elsőnek épp velünk szemben, a községháza
előtt dobolta ki mindennap, hogy "adatik tudtára mindenkinek, akit illet..."
Volt abban szó eladó előhasi süldőről csakúgy, mint hajtók alkalmazásáról gróf
Nemes Vince legközelebbi vadászatához a pusztataksonyi részeken... A kisbíró
bácsi szerette a pálcákat táncoltatni a dobon, dallamosan tudta lassítani és
szaporázni az ütéseket. Hivatalos szövegek esetén jobban vigyázott, emelt
hangon, szinte szótagolva olvasott, de a pusztán helyi érdekű hirdetményeknél
visszaesett a tájszólásba.
Kicsi bácsi volt (sokáig azt hittem, azért hívják
kisbírónak). Mellényes fekete ünneplőben járt, kalappal, s a legmelegebb napon
is csak annyit engedményt tett a nyárnak, hogy nyakban nem gombolta be amúgy is
gallértalan ingét. Dobolt délelőtt, dobolt délután. S mintha szigorú menetrendje
lett volna, óramű pontossággal jelent meg a dobolásra kijelölt közterületeken.
Bekanyarodott például a piactér sarkán, kikiáltotta a rábízottakat a Blum
bácsiék háza előtt, azután tovább ballagott - egyre porosabb fejű csizmáiban - a
gróf Szapáry utcán, majd lecövekelt Csortos Mihály szabómester műhelyénél, a
villanypózna előtt. Dobszó jelezte jöttét, s azt is, ha befejezte a mondókáját;
nyakán a szíjat megmozgatva, hasán a dobot egy rukkal odébb igazítva, bandukolt
tovább a következő megállójáig. Mindenütt kisebb csődület támadt a dobszóra, s
voltak gyerekek - mezítlábas, nyurga kamaszok -, akik előrefutottak a következő
állomásáig, loholtak előtte, mint az örvendező fiatal kutyák.
********
Nálunk azt is kidobolták, hogy a háborúnak vége.
Újság akkor már régen nem járt nekünk, rádiónk nem volt (be kellett
szolgáltatnunk.2 Rémlik, hogy mint
tizenhárom éves "nagylány", én vittem át a községházára. Nem volt hosszú út,
hiszen csak át kellett mennem a kocsiúton. Hónom alatt a rádiókészülékkel mégis
kilestem előbb a kapun, nem kell-e összetalálkoznom valakivel. Mitől féltem?
Hogy valakik kigúnyolnak, kárunkon örvendezve? Nem tudom már felidézni, csak a
riadalmamat érzem.)
Később, amikor már Pesten voltam gimnazista, valahogy
önkéntelenül a humoros módját választván az elfojtásnak, így beszéltem erről az
eseményről: "Nálunk kidobolták, hogy vége a háborúnak." E taktika arra volt jó,
hogy senki se kérdezősködjön tovább.
A kisbíró bácsi a napi gyakorlás
ellenére sem olvasott igazán folyamatosan. Érezhetően kínlódott egy-egy ritkább,
bonyolultabb kifejezéssel. A "feltétel nélküli ka-pi-tu-lá-ció" ezek közé
tartozott.
Mi csak arra figyeltünk fel irodai magányunkban, hogy mintha a
házakból a dobpergés hatására megindult volna a nép. A kisbíró rövid közleményt
olvasott fel.
Engem akkor, ott, elborított a vad, fekete kétségbeesés. Nem
tudom, miért akkor és miért ott; nyilván már régen gyűlt bennem. Ráborultam
anyámra, rázott, dobált a zokogás.
- Nem jön már meg soha... az én
édesapám...
Most is sírok, ahogy ezt leírom.
Hogy miért ez volt az a perc,
amikor a rossz érzés bizonyossággá sűrűsödött, erre nem tudok ésszerű
magyarázatot. Elvégre 1945. május 9-e után még sokan tértek haza - olyanok is,
akikről semmi hír sem jött már régen.
*******
A tiszt felemelkedett a ló nyergében.
Körbepillantott, valamiért engem intett magához a ház előtt ácsorgók közül.
-
Parlez-vous français? - kérdezte.
Csak némán ingattam a fejem. Ámuló szememet
alig bírtam levenni az arcáról: ki volt rúzsozva a szája! Sőt, az út pora alatt
pirosító ütközött ki foltosan kétfelől a pofacsontján!
- Beszélni román? -
kérdezte immár emeltebb hangon a várakozóktól.
Senki sem jelentkezett.
-
Kiüríteni! - kiáltotta ekkor, s rámutatott a házunkra. - Itt lenni tiszti
quartier!
- Lám, tud magyarul - morogtak a ház körül egyesek, s indulni
kezdtek haza.
- Ezt nem tehetik meg velünk! - sikoltotta anyám. (Sejtelmem
sincs, mikor bújt elő az irodából.) - Hát szóljon már valaki! Mondják meg neki,
hogy most érkeztünk haza! Ehhez nincs joguk!
Senki sem mozdult. Illetve
mindenki mozdult (iszkolt) elfele, de senki sem szólt.
- Czinege úr, kérem -
fedezte fel anyám a nyápic kis szabót, aki épp kilépett a községházáról, s
vesztére épp arra jött; valami tisztséget viselt most, mint régi szocialista: -
Czinege úr, magának ezt nem engedheti a lekiismerete! Maga ismerte az
uramat...
A keszeg kis ember elfordult.
- Megszálló sereggel nem lehet
vitatkozni, kérem. Különben sincs már abban a házban tudtommal mit
kiüríteni...
- Na de itt vagyok egyedül... két kislánnyal! - Anyám
rázni kezdte feléje az ökleit, vagy őt is rázta valami belülről? - Bezzeg, ha az
uram itt lenne, mindjárt segítenének! Akarnának segíteni! Rohannának
segíteni!
- Tessék átköltözni a szomszédba, Mészáros doktorékhoz.
-
Összeköltöztetnek? Megint összeköltöztetnek?! - hörögte anyám.
Czinege szabó
nem értette.
- Félig üres az a ház - magyarázta -, a Karcsi főhadnagy úrék...
ki tudja, merre... Terike nagyságosék is... Már csak ketten lakják...
- Nem
költözöm össze! - kiabálta anyám. - Soha többé senkivel nem költözöm össze! Nem
kényszeríthetnek!
Czinege bácsi vállat vont.
- Én csak jót akartam -
mondta, és elment.
Anyámat valósággal be kellett tuszkolnom a házba.
Lerogyott az ágy peremére, azután minden átmenet nélkül rám támadt.
- Mert
téged is minek esz a fene az utcán? ... Ha nem szúr ki az a... fűzőbe
bújtatott... madárijesztő... Az a kimázolt maskara...
- Nem kuksolhatok egész
nap a szobában - feleltem. - Különben sem engem pécézett ki, hanem a házat. Nem
tudhatta, hogy közöm van a házhoz...
- "Közöd"! - Anyám most ezen háborodott
fel. - Ugyan mi közöd? Hol viselkedtél te úgy, mint akinek köze van hozzá?
-
Valami közöm csak van - feleltem (tőlem telhetően logikusan, sőt ünnepélyesen).
- Mondjuk: a születés jogán.
Anyám mintha csak erre várt volna.
- Majd ha
meghaltam! - visította. - Majd ha már nem leszek! Akkor - és jól jegyezd meg: -
majd csak akkor lesz "közöd" hozzá! Bárcsak már ott tartanánk! Bárcsak már
meghaltam volna! Bárcsak már te intézhetnél mindent! Na jól is néznénk ki, ha te
intézkedhetnél!
Folytatódott a napi pokol, ami elől időnként kimenekültem az
utcára. Érthetetlenek voltak számomra ezek a hangulatváltások, összevissza
beszédek, rám uszuló gonosz feltételezések, gyanúsítgatások. De még ijesztőbb
volt, amikor elnémult, csak ült a vaságyon, keze közé fogta arcát,
felduzzasztotta az ajkait, s csak nagy néha szólalt meg, akkor is magának, ránk
se nézve:
- Minden mindegy - mondta ilyenkor, csóválta a fejét, messzire
elbámult, minket észre se vett: - minden mindegy.
********
A románok egyelőre nem jöttek vissza, pedig közben
már be is esteledett. Anyám kimondta, hogy ruhástul maradunk, s nekem lelkemre
kötötte, hogy vele együtt virrasztok, nehogy álmunkban lepjenek meg
bennünket.
Ez a "lepjenek meg minket" elég borzasztó kifejezés volt, nem
értettem pontosan, mit jelenthet; fantáziával próbáltam pótolni a tudást, ahogy
ültem a földön, hátam a falnak vetve. Ahol ültem, régen iratszekrény
terpeszkedett, az ajtaja belül puhafával volt bélelve, s azt a bélést én kicsi
koromtól, mihelyt elbírt a lábam, s markomba kaparinthattam apám tűhegyesre
faragott, félig piros, félig kék ceruzáját, diadallal meghúzott
krikszkrakszokkal hintettem tele, előbb csak vízszintes irányban, majd ahogy
nőttem, már függőlegesen felfelé haladó sorokban is. Ilyesmi kriksz-krakszokban,
villámló-cikázó vonalakban törtek most ránk félő-fájó fejemben a románok,
porfelhőkből gomolyogtak elő, viharfelhőkből mennydörögtek ránk, mennydörög az
ágyú, csattog a kard... Anyám felrázott:
- Ne aludj! - kiáltotta. - Hogy
lehetsz ilyen lelketlen?!
********
A románok egyébként nem jöttek vissza. Az a néhány
lovas, aki megjelent a faluban, elporzott, isten tudja, milyen új hadicélok
felé.
(Sok-sok évvel később hallottam, hogy Kunhegyesen voltak. Hogy
ugyanazok-e, avagy oda is bevonultak, számomra már sohasem fog kiderülni.
Mindössze két napig tartózkodtak ott, rövid pihenőn. S az egyik rúzsos ajkú
tisztről mesélték, hogy első este bekopogott az őrszobára, a demokratikus
rendőrségre. "Most már bajtársak voltunk, barátkozhattunk - emlékezett egy idős
férfi -, s a román tiszt arra kért minket, szerezzünk neki nőt. A némbernek
felajánl négy kiló rizst..."
Kilós zacskókban talán?... Mi volt ez,
hadizsákmány?... Honnan hozhatta? És mióta?)
Nálunk ellenben egyik reggel
megjelentek a bolgárok.
Fogalmam sincs, mikor jöttek. Reggel ki akartam menni
vizet húzni a kútból, s a kertben mindenfelé idegen egyenruhás katonák hevertek
a pokrócaikon, köpenyeiken. Úgy szálltak meg minket az éjjel, hogy észre sem
vettük.
Amilyen halkan csak tudtam, behúztam az előszobaajtót, s jelentettem
a hadi helyzetet anyámnak. Lehetőleg feltűnés nélkül kikukucskált a váró ablakán
ő is.
A bolgárok békésen heverésztek a májusi kertben. Viszonylag még
csendben is voltak. Fáradtak lehetettek.
- Maradunk bezárkózva - rendelkezett
anyám.
Mást nem is igen tehettünk. Telefonunk nem volt,3 A románok egyébként nem jöttek vissza. Az a
néhány lovas, aki megjelent a faluban, elporzott, isten tudja, milyen új
hadicélok felé. (Sok-sok évvel később hallottam, hogy Kunhegyesen voltak. Hogy
ugyanazok-e, avagy oda is bevonultak, számomra már sohasem fog kiderülni.
Mindössze két napig tartózkodtak ott, rövid pihenőn. S az egyik rúzsos ajkú
tisztről mesélték, hogy első este bekopogott az őrszobára, a demokratikus
rendőrségre. "Most már bajtársak voltunk, barátkozhattunk - emlékezett egy idős
férfi -, s a román tiszt arra kért minket, szerezzünk neki nőt. A némbernek
felajánl négy kiló rizst..." Kilós zacskókban talán?... Mi volt ez,
hadizsákmány?... Honnan hozhatta? És mióta?) Nálunk ellenben egyik reggel
megjelentek a bolgárok. Fogalmam sincs, mikor jöttek. Reggel ki akartam menni
vizet húzni a kútból, s a kertben mindenfelé idegen egyenruhás katonák hevertek
a pokrócaikon, köpenyeiken. Úgy szálltak meg minket az éjjel, hogy észre sem
vettük. Amilyen halkan csak tudtam, behúztam az előszobaajtót, s jelentettem a
hadi helyzetet anyámnak. Lehetőleg feltűnés nélkül kikukucskált a váró ablakán ő
is. A bolgárok békésen heverésztek a májusi kertben. Viszonylag még csendben is
voltak. Fáradtak lehetettek. - Maradunk bezárkózva - rendelkezett anyám. Mást
nem is igen tehettünk. Telefonunk nem volt,3 nem lehetett megkérdezni a
szomszédokat, ők is hasonló látványra ébredtek-e? És mit tanácsolnak? Mosakodás
nélkül, halkan felöltöztünk. - Kopogtatásra sem nyitunk ajtót - mondta anyám.
Később hozzátette: - Törjék ránk. Öljenek meg. A dolgunktól nyugodtan otthon
maradhattunk, a körben kulcsra zárt irodában. Csak ennivalónk nem volt. Hisz
amióta hazajöttünk, azon éltünk, amit szánakozó ismerősök, jólelkű régi kliensek
beadtak. Egy kancsó tej, egy nagy cikkely kenyér. Egy darab vaj, egy tálka
melasz. Néhány tojás. Frissen sült kukoricagörhe... Egy tányéron vagy
tíz-tizenkét szem puhuló őszibarack volt minden élelmünk. Tegnap szedte a fákról
anyám, a Kecskemétről kapott, korán érő, törpe barackfákról... Tányéron akarta
megérlelni őket. - Úristen - mondta egyszer később, miközben mozdulatlanul ült a
vaságy szélén -, ezek fel fogják zabálni zölden az összes barackot... Pedig
azzal nagy tervei voltak. Úgy gondolta, kiül majd a piacra, az "őstermelő"
asszonyok közé, és pénzzé teszi. Hogy tüntetően akart-e kiülni a kofák közé,
vagy komolyan gondolta, hogy ebből élünk meg ezután - nem tudom. A berzenczei
szilvával kapcsolatban is hasonló elképzeléseket dédelgetett. De lehet, hogy
csak az én idegeimet kívánta borzolni. Ültünk a félhomályos szobában, vártunk. -
Éhes vagyok - sírt fel a húgom. - Pofozd meg - sziszegte anyám. -
Felhatalmazlak. Nem megmondtam, hogy csendben kell lenni?! Halálos veszélybe
sodor minket! Ó, bárcsak meghalhatnánk! Hogy bírunk mi ennyi idegen katonával?
Sírva fakadt ő is. - Mi lesz velünk? - mozgatta jobbra-balra a törzsét. - Mit
nem mérsz még ránk, Uram Isten? Mit akarsz még tőlünk?! Nem volt elég? nem lehetett megkérdezni a szomszédokat, ők is hasonló
látványra ébredtek-e? És mit tanácsolnak?
Mosakodás nélkül, halkan
felöltöztünk.
- Kopogtatásra sem nyitunk ajtót - mondta anyám.
Később
hozzátette:
- Törjék ránk. Öljenek meg.
A dolgunktól nyugodtan otthon
maradhattunk, a körben kulcsra zárt irodában. Csak ennivalónk nem volt. Hisz
amióta hazajöttünk, azon éltünk, amit szánakozó ismerősök, jólelkű régi kliensek
beadtak. Egy kancsó tej, egy nagy cikkely kenyér. Egy darab vaj, egy tálka
melasz. Néhány tojás. Frissen sült kukoricagörhe...
Egy tányéron vagy
tíz-tizenkét szem puhuló őszibarack volt minden élelmünk. Tegnap szedte a fákról
anyám, a Kecskemétről kapott, korán érő, törpe barackfákról... Tányéron akarta
megérlelni őket.
- Úristen - mondta egyszer később, miközben mozdulatlanul
ült a vaságy szélén -, ezek fel fogják zabálni zölden az összes
barackot...
Pedig azzal nagy tervei voltak. Úgy gondolta, kiül majd a piacra,
az "őstermelő" asszonyok közé, és pénzzé teszi. Hogy tüntetően akart-e kiülni a
kofák közé, vagy komolyan gondolta, hogy ebből élünk meg ezután - nem tudom. A
berzenczei szilvával kapcsolatban is hasonló elképzeléseket dédelgetett. De
lehet, hogy csak az én idegeimet kívánta borzolni.
Ültünk a félhomályos
szobában, vártunk.
- Éhes vagyok - sírt fel a húgom.
- Pofozd meg -
sziszegte anyám. - Felhatalmazlak. Nem megmondtam, hogy csendben kell lenni?!
Halálos veszélybe sodor minket! Ó, bárcsak meghalhatnánk! Hogy bírunk mi ennyi
idegen katonával?
Sírva fakadt ő is.
- Mi lesz velünk? - mozgatta
jobbra-balra a törzsét. - Mit nem mérsz még ránk, Uram Isten? Mit akarsz még
tőlünk?! Nem volt elég?
********
A lidércnyomás is fokozható.
Ültünk a félhomályos
irodában, anyám az ágy szélén, húgom meg én a földön. Néha kióvakodtunk a
váróba, kilestünk az ablak szélén.
A katonák, akik korántsem katonás sorokba
rendeződve, hanem úgy és ott tették le a pokrócukat, köpenyüket, ahol épp helyet
találtak, ahol leterítette őket a kimerültség, a kútnál mosakodtak, vödörrel
zúdították magukra a vizet. Egymással is bolondoztak, ugrándoztak, fröcsköltek.
De mindezt valahogy mégis fáradtan, kicsit elfásultan; semmi túláradó jókedv,
csillámló vízsugár, mint egykor a német híradófilmeken.
Azután egyszer csak
- talán órák múlva - szörnyű kolompolást hallottunk. Nagy döndüléssel kitárták
mindkét kapuszárnyat, begördült valami özönvíz előtti szerkezet: vas kerekeken
járó sparhelt és fagylaltoskocsi keveréke, könyökben meghajló kéménnyel...
-
Tábori konyha - mondta anyám, és szédelegve visszaült.
Vártunk megint a
sötétben, nem tudom, mire.
Lehetséges volna, hogy a gulyásleves illata
behatolt hozzánk a lezárt előszobán át a lezárt irodába? Húgom szipogni kezdett,
azután áttért a sírásra, elállíthatatlanul. Anyám a térdére ültette, mint egy
kisbabát, fejét a melle közébe rejtette. Az ő arcán is végigfolytak a könnyek.
Én is sírtam, arcomat a könyökhajlatomba dugva, mint a madár, ha nem akar tudni
a világról.
********
Hajnalban arra ébredtünk, hogy az udvaron mozgás
támadt. A háborúból hazafelé tartó bolgárok felszedelőzködtek, s pillanatok
alatt kiürült a csatatér. Messziről - az utca felől, de mi nem mertünk kinézni
azon az oldalon - lódóbogás hallatszott, s egy trombita lüktető, lázas
követelődzése.
Mi maradt utánuk? A tárva-nyitva hagyott kapu, amelynek két
nehéz szárnyát mi toltuk be anyámmal. Letaposott, lekókadt virágok az
ágyásokban, melyeket ugyan nem ültetett senki, csak úgy maguktól éveltek megint.
Sár a kerekes kút körül. Szarkupacok a kerítés mentén, az orgonabokrok mögött.
Meg a lekopasztott barackfák.
- Nem megmondtam? - kérdezte anyám
szemrehányó hangsúllyal. Azután váratlanul felvidult.
- Micsoda hasmenésük
lesz tőle! - kiáltotta, és nevetett, nevetett...
********
Utóbb hallottuk, hogy halottja is volt annak az
éjszakának. Egy hazabujdosó katona halt meg a határban; nem mert bejönni a
megszállt faluba vagy nem engedte át a bolgár őrszem. A csalódásba halt bele,
hogy hiába ért haza, még mindig várakoztatja a sors? A halálos kimerültségbe?
Éhen halt? Már benne volt a betegség, idáig hozta magával, mielőtt
összeroskadt?
Akár apám is lehetett volna - futott át az agyamon. Vele is
megtörténhetett volna. Hogy itt hal meg a falu küszöbén.
********
Apám a családi legenda szerint úgy került
Abádszalókra, hogy csukott szemmel rábökött a térképre. Más választása nemigen
volt; Trianon után a Szepességbe már - Budapesten megszerzett, magyar ügyvédi
diplomával - visszamennie nem lehetett.
Egy pillanatra megkísértette
Amerika.
Legidősebb bátyja akkor már kint volt, s küldött neki hajójegyet.
Apám elutazott Hamburgba vagy Brémába, ácsorgott a kikötőben, megcsodálta a
hófehér óceánjárókat, azután döntött: visszaküldte a jegyet.
Halálos harag
lett belőle, síron túli. A fivére többé nem érdeklődött utána. (Utánunk
se.)
Ő meg lejött az Alföldre, ácsorgott a Tisza-gáton, szerette elnézni a
fekete ladikokat, a magukat fel-feldobó, piros szárnyú halakat, a körkörösen
futó hullámokat.
Legényember volt még, albérletben lakott Engel bácsiéknál,
ott ütötte fel az irodáját is. Levizitelt az úri családoknál, ahogy
illik.
Valaki a fejébe vette, hogy megnősíti. A hitközségi elnöknek volt egy
pártában maradt lánya, azzal próbálták összeboronálni. Nem csekély hozomány járt
volna vele, jómódú terménykereskedő volt Blum bácsi, az apa, a piac peremén
laktak, hosszú tornácos házban.
Meghívták apámat szombati ebédre. Vele ment
az egyik barátja. Ez eleinte csak a bokáját rugdosta az asztal alatt, azután rá
is mordult, ha halkan is:
- Henrik, ne egyél annyit!
- Már miért ne
ehetnék? - kérdezte apám, akinek bizonyára ízlett a töltött hal. - Ebből a
házasságból úgysem lesz semmi.
Törökszentmiklóson tárgyalása volt egyszer,
ott ismerkedett meg az ellenfél ügyvédjével. Az hazatelefonált a bíróságról a
feleségének: a fiatal kollégát azonnal ott marasztották ebédre. Régen az ilyesmi
könnyen ment a magyar vidéken (Móricz Zsigmond szerint még egy kis vizet
töltöttek a leveshez). Tán unalmukban is örültek minden ismeretlen arcnak,
kíváncsiak voltak, miket tud mesélni az új ismerős...
- Böske, meghoztam a
leendő uradat! - kiabálta tréfás, bohém modorában a leendő nagybátyám a leendő
anyámnak (felesége húgának). Ez a tisztes törökszentmiklósi ügyvéd fog majd
négykézlábra ereszkedve és mekegve körbeügetni a lakásban - s én ülök majd a
nyakában.
********
Szállíttattunk ismeretlen útirányba, ismeretlen
célállomás felé, piszkosan, mosdatlanul, kialvatlanul, éhesen, melegünk volt,
szomjasak voltunk, egyesek sírtak, mások imádkoztak, minden vagonban akadt
őrjöngő idegbeteg, többségünket búcsúzóul még meg is verték a szolnoki
cukorgyárban a csendőrök, az ivóvíz az egyik vödörből már régen kifogyott,
ellenben a másik vödörben csak gyűlt az ürülék, ami akkor is termelődik, amikor
az ember már nem eszik semmit, s a vagonban kimondatott, hogy az köteles fogni
azt az én ugyan le nem írom milyen színeket játszó, milyen szagokat árasztó, a
vonat minden rándulásánál kiloccsanással fenyegető, a bugyraink alá befolyni
készülő, szörnyű tartalommal telítődő vedret, aki utoljára használta. Szegény
anyámra sűrűn került a sor.
- Megfigyelték, milyen pisisek ezek az
Elsner-lányok? - kérdezte egyszer csak egy emelt hang a vagon ámuló népétől. -
Ha nem tudnák, ez azért van, mert túl kulturáltak.
- Rólunk beszél a bácsi? -
fordultam csodálkozva anyámhoz.
- Ki ez a bácsi? - kezdett érdeklődni húgom
is, pedig félig aludt.
Anyám lehajolt hozzánk.
- Nem reagálunk.
Megértettétek?... Mondhat bármit, mi nem hallottuk.
Mondott még. Mit sem
törődve a körülötte sötét gondolataikba süppedt, vagy álmos kábulatban fejükkel
harangozó árnyakkal, csípni, csőrével vagdosni próbált, mint egy megvadult
pulykakakas a baromfiudvaron; egész úton szekálta, bosszantotta, nem bírta békén
hagyni anyámat. Egyébként gazdag fakereskedő volt Törökszentmiklóson. És
bizonyára úgy vélte: anyámat megszédíthette a diploma, ezért kosarazta ki őt
annak idején.
Kókadoztunk a lelakatolt vagonban, június végi alföldi
hőségben, talán épp holtvágányra tolva, amikor közelemben megszólalt egy halk,
álmodozó hang:
- Hát azt tudod-e, Marika, hogy kis híján az én kislányom
lettél?
Blum Janka néni nézett rám ellágyultan a nappali homályban.
********
Én még az Engel-féle házban születtem, de arról a
házról nincsenek emlékeim. A mi házunkat megépülte különböző fázisaiban
láthattam; négyéves voltam, anyám a kezemet fogva mindennap odasétált velem,
ellenőrizni, mit végeztek az iparosok.
Legjobban a festők tetszettek nekem, a
Polacsek fiúk. Órákig el tudtam volna nézni őket, amint a lábuk közé fogott
létrákon közlekedtek a szobákban, óriási kerek pemzlikkel festették a plafont.
Amikor azonban egyszer leszálltak a létráról, talán, hogy papírcsákót
hajtogassanak nekem, olyat, amilyet ők viseltek, talán, mert anyagi természetű
elszámolásuk volt anyámmal, kiderült, hogy a testvérpár egyik tagja alacsony,
köpcös, a másik ellenben nyurga langaléta.
- Kis Polacsek, nagy Polacsek -
állapítottam meg, elálmélkodva a világ változatosságán.
Akkor épp apámmal
jártuk be az épülő házat. Apám túlzott fontosságot tulajdonított
felismerésemnek, baráti körben büszkén terjeszteni kezdte, mint várható
szellemességem korai, ám nyilvánvaló megnyilatkozását.
Nem telt bele tíz év,
s a munkaszolgálatban elpusztult mindkét Polacsek fiú, a nyurga is, a köpcös is.
Pedig olyan jókedvűek voltak, teli torokból tudták ordítani a mennyezet alól,
hogy az asszony ingatag, s még valcert táncolni is tudtak a
létrával...
**********
Hajnali villanás
Jártál kertben? Jártam.
Láttál
farkast? Láttam.
Féltél tőle? Nem.
Ma hajnalban ezzel a játéktöredékkel
ébredtem (nyilván arról a régi iskolaudvarról).
Talán, mert már nem
emlékeztem, hogyan is ment ez, s álmomban nem tudtam tovább mondani...: az
ébresztett fel.
A mozdulat, a mozdulat is félbemaradt.
Akkor itt most
sarkon kellett fordulni, ellenkező irányba elindulni? (Párban persze.)
És mi
volt ez a nagyzolás, szájalás? Mire való volt?
Ülök az ágy szélén, meztelen
talpam papucs után tapogat.
Folytatni kell, mert tör fel az emlék, rögzülni
akar.
*********
Nem is igaz, hogy az Engel-féle házból nincs mesélni
valóm.
Illetve hát... ezt annyiszor hallottam. De én nem emlékezhetem
rá.
Apámnak, fiatal ügyvéd korában, volt egy még nála is fiatalabb
ügyvédbojtárja. Annak meg egy madara. Egy seregély.
Amikor Gróh Dezső
ügyvédjelölt volt apámnál, anyám épp az én világrahozatalommal és a személyem
körüli éjjel-nappali szolgálattal volt elfoglalva.
Egyik nap, miután tisztába
tett, megszoptatott, visszarakott a párnáim közé, ablakot nyitott, és
lábujjhegyen kiment, hogy én minél zavartalanabbul végezhessem legfontosabb
délutáni teendőmet: az alvást, a másik szobában kézimunkázva, egyszer csak
mintha szárnysuhogásra lett volna figyelmes. Benyitott, és ijedten látta, hogy a
seregély köröz a csillár alatt. Segítségül hívta apámat és nyilván Gróh Dezsőt
is, újra benyitottak. A seregély békésen ült békésen szuszogó csekélységem
mellett a kiságy gombján.
Gróh Dezsőt mégis elbocsátották.
A faluban más
állást nem találván, csakhamar el is költözött.
Kislánykoromban láttam
néhányszor, amikor rokonságát látogatta. Hosszú lábú egyén volt, könnyedén
lendült át az útmenti árkokon. A kerítések tövében futópletyka tarka virágai
figyelték bakugrásait.
- Miért kellett kirúgni? - kérdeztem sok-sok év után
anyámat -, hiszen nem történt semmi baj?
- De történhetett volna! - emelte
fel a hangját még annyi év után is anyám. - Rágondolni is iszonyú, mi
történhetett volna, ha felébredsz, kapálódzni kezdel, kezeidet mozgatod... és
felnyitod a szemed! Lehet, hogy lecsapott volna a szemedre, mint egy fényes
tárgyra! A madarak kiszámíthatatlanok... Mészáros Terike néninek a konyhaablak
párkányáról vitte el a gyűrűjét egy szarka...
A seregély nem szarka -
gondoltam, de nem akartam anyám tapasztalatainak kifogyhatatlan tárházából újabb
tantörténetet előhívni. Inkább azon töprengtem, mekkora veszteség ért. Mert Gróh
Dezső, miután nem maradhatott ügyvédbojtár apámnál, irodalommal kezdett
próbálkozni. Személyében elveszítettem valakit, aki később talán beprotezsált
volna az irodalomba.
Ám a madarakat feltűnően, különösen kedvelem. Mint
olyasvalaki - gondolom ma -, akinek álmát egyszer vigyázta egy nagy
madár.
***********
Negyedik születésnapomra emlékezni vélek. Legalábbis
arra, hogy nem tudtam elaludni a boldogságtól.
Csak feküdtem nyitott szemmel,
néztem a plafont, a falakat, a spaletták résein behulló kinti fénysávokat.
Annyira tele volt a szívem elragadtatással, hogy alig akart elférni a
mellkasomban. Lám, engem ennyire szeretnek, milyen sok ajándékot kaptam,
játékot, babát, képeskönyvet, kifestőkönyvet, színes ceruzát...
Nem, nem
vágytam volna most kézbe venni semmit sem, fáradt is voltam, csak feküdtem
nyitott szemmel, nem hagyott aludni az öröm.
Anyám be-benézett,
megsimogatott, "Aludj!" - suttogta, megint kiment, kissé nyitva hagyta az ajtót.
Az úriszoba felől halk zene szűrődött be a rádióból, apám bizonyára olvasott még
a nagy zöld fotelben, talán a tízórás híreket várta. Hamarosan hallhattam is a
szünetjelet: "Vak Pali, Vak Pali mindent lát..."
Ahogy a plafont néztem, még
a plafon is bele volt ölelve a boldogságomba. Mert azért sokszor voltak nekem
kétségeim. Szeretnek-e engem a szüleim igazán? Ők-e a szüleim, nem vagyok-e
elcserélt gyerek? Honnan tudhatom, hogy az ő kislányuk vagyok? Nem vagyok-e
idegen, épp csak befogadott? Annyi mindent hall az ember.
Annyi mindent hall
a gyerek.
A favágó bácsitól például ilyeneket:
- Aztán, ha nem ide
születel... - mondta, motyorogta -, nem ebbe a fényes padlójú házba születel...
Mi lett volna veled, he? Te kis sápkóros, holdkóros istenteremtménye... Hamar
kitekerték volna a nyakadat...
Nem is nekem mondta. Magának mondta. Maga elé
mormolta, rám se nézett közben. Nem is volt haragos. Indulattalanul rágta a
szavakat, fogatlan ínye nyámmogva mozgott. És rakta fel a fát a fáskamra falánál
csodaszép rendben, nagyság szerint is megsaccolva minden egyes darabot, forma
szerint is megkeresve a helyét minden szálnak, hogy le ne dűljenek, hanem
tartsák egymást.
Zsuzsó néni meg azt mesélte, aki lekvárt főzni járt
hozzánk:
- Elcserélték, érti, Marika? Elcserélték! A gonosz törpe éjjel
beosont a házba, amikor mindenki aludt, és a gyönyörű új baba helyébe odalopta a
maga vénséges vén, aszott, ráncos kölykét a bölcsőbe...
- És nem sajnálta? -
kérdeztem én.
- Mármint kit?
- Hát a saját dejekét!
- Miért sajnálta
volna? Tudta, hogy jobb dolga lesz a szép molnárnénál!
- De mégiscsak az ő
dejeke volt... - makacskodtam, és már majdnem sírtam.
- Jaj, Marika, hát ne
vegye úgy a szívére! Mit tudom én, kinek a kölyke volt! Fffffű!
Ez nem nekem
szólt, hanem a lekvárnak, amelynek hólyagzó tetejéről Zsuzsó néni felfogott egy
keveset a fakanál öblében, hogy megkóstolja.
De a legijesztőbb az volt,
amikor olyan esetekről beszéltek, hogy egy asszony bement az árvaházba, kihozott
egy gyereket, de előbb úgy tett, mintha várandós lenne, kipárnázta a hasát, hadd
higgye mindenki, hogy a magáét hozta haza a kórházból... Ilyenkor aztán végképp
nem tudtam, mit gondoljak anyámról, ő vajon nem árvaházban választott-e engem,
és nem győztem a német kisasszonyt faggatni:
- Én hol voltam, amikor még nem
itt voltam?
A Fräulein felmutatott az égre:
- Akkor még az angyalok közt
laktál.
- De amikor már itt voltam!
- Akkor, úgy tudom, Engel bácsiék
házában laktatok.
- Aber nein! Mielőtt még Engel bácsiéknál laktunk!
-
Tudomásom szerint máshol nem laktatok. Te oda születtél.
Ingattam a fejem.
Gyenge érvek, semmi bizonyosság.
*************
A túláradóan boldog születésnap után jött a keserű
tapasztalás: hogy mégsem szeretnek annyira.
Képesek voltak szert tenni egy
másik gyerekre! Én nem voltam nekik elég.
Mindjárt gyanúsan kezdődött a nap.
Apám reggel otthon maradt, nem ment el, mint szokott (talán már azt is tudtam,
hogy:) a bíróságra. És jutott ideje arra (amire más délelőttökön soha!), hogy
velem játsszon!
Kivitt a kertbe. Elég messze a háztól. De én mindjárt
észrevettem, hogy közben mégis mintha örökké csak a ház felé figyelne. Illetőleg
azt érzékeltem, hogy játszunk ugyan, de ő szórakozottan játszik. Ebben a
gyerekek tévedhetetlenek.
A játék sem tetszett, amire tanított.
Gólya,
gólya, vaslapát,
hozzál nekünk kisbabát!
Ezt kellett kiabálni.
Nem volt
kedvem hozzá. Gólyákat ismertem ugyan, sokat köröztek felettünk, a közelben, a
posta kéményén fészkük is volt..., de minek nekünk kisbaba?
Ahelyett, hogy
örülnének, hogy én már nem vagyok kisbaba, hanem "eine junge Dame", ahogy az a
hízelgő német nő mondta. "Egy ifjú hölgy."
Hogyan hozhatnám apám tudomására,
hogy ez nem jó játék?
- Marika! - harsogta. - Figyelj! Most tapsolunk! Körbe
forgunk! És kiabálunk a gólya néninek, hátha meghallja!... Leszáll a ház
tetejére, és... Letesz egy kisbabát, érted?... Egy csodaszép kisbabát! Akinek te
nagyon fogsz örülni!
- Nekem nem kell kisbaba - mondtam én.
- Dehogynem
kell! - nevetett apám. - Majd meglátod, ha meglátod! De még mennyire kell! Na
gyere, tapsoljunk! Gólya, gólya, vaslapát...
Csak azért szálltam be a
játékba, mert őt nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
Aztán a ház előtt
megjelent az a néni - a Bába Néni -, aki az utóbbi időben elkezdett járni
anyámhoz -, és mintha egy fehér párnát tartott volna a karján. Apám azonnal
félbeszakította magát, megragadta a karom, és rohanni kezdett velem a ház
felé.
- Kislány! - kiáltotta a Bába Néni. - Egészséges! Gyönyörű!
Én ugyan
rútnak láttam, ráncosnak, öregnek, tőlem akár a gonosz törpe hozzánk lopott
kölyke is lehetett. Apám óvatosan cirógatta a parányi ujjakat.
- Nézd, milyen
szépen csillognak a kis körmei! - mutatta, azután megcsókolta a kisbaba kezét. -
Te is megsimogathatod.
Vonakodva megtettem, csakis apám kedvéért.
************
Nem volt sok dolgom a kisbabával. Még különösebben
gyakori találkozásom sem. Külön kis pesztrája volt, az vigyázott rá egész nap.
Egy kedves fiatal lány, talán Iluska. Nem bántam volna, ha inkább rám vigyáz, s
a húgom kapta volna az öreg német nevelőnőt. Aki nem tágított mellőlem egész
nap. Órákat sétáltunk a faluban, de még a falun kívül is, a Bánom-szőlőben, az
Abasírnál, a Bere-szigeten. A Fräulein barátságos volt, tört magyarsággal
fogadta mindenki köszönését, s csakhamar kiderült, hogy sokan értenek németül az
idősebb férfiak közül, akik még "a közös hadseregben" - így mondták -
"szolgáltak". Este, a vacsoránál meséltük élményeinket, s akkor apám is
előhozott egy nagy fadobozt (vagy talán egész fiókot húzott ki az
íróasztalából?), katonakora törékeny, megbarnult fényképeit mutogatta, különösen
az egyiken szórakoztak jól, még ma is emlékszem arra a réges-rég megsemmisült
fotóra: apám magas gallérú, dísztelen egyenruhában fekszik egy pokróccal
letakart, keskeny ágyon, körülötte hasonló uniformisba bújtatott fiúk, s az
aláírás: "Ich liege in der Kagran-Kaserne".4 Büszke voltam apámra, csak azt nem értettem,
miért nincsenek kitüntetései?
Amikor aztán azt a háborút elkezdték "az első"
világháborúnak nevezni, mert kitört a második, apámat kétszer is behívták
munkaszolgálatosnak az orosházai kiegészítő parancsnoksághoz. És mind a kétszer
leszerelték!... Emlékszem az örömre, amikor megjött, a mély, szótlan örömre; ma
már azt gondolom, talán jobb lett volna, ha akkor elviszik, talán lehetett volna
némi reménye a túlélésre, míg a sárvári internálótábor rabjaként az
auschwitz-birkenaui rámpára megérkezve semmi esélye sem maradt.
************
Az úriszoba a lakás kitüntetett helye
volt. Pedig nem is volt "szoba", annak a hivatalos meghatározásnak az
értelmében, hogy "a szobának ablaka kell legyen", hanem zárt belső tér volt, s
kiválóan alkalmas arra, hogy apám késő este meghallgathassa a londoni rádió
híreit. Amikor évtizedekkel később a BBC magyar szekciója interjút csinált
velem, elöljáróban megköszöntem, hogy megbízható híreivel London segített annak
idején tájékozódni a szüleimnek. Az úriszobában Európa-térkép volt rajzszögekkel
a falra illesztve, s apám gombostűkkel követte a frontok hullámmozgását; a német
hadijelentések ügyes-ügyetlen szóhasználata szerinti "rugalmas elszakadások"
útvonalát különösen nagy előszeretettel rögzítette, vagyis a valóságos
visszavonulási frontmozgásokat kelet felől nyugati irányba... Bizalmas
vendégeknek meg is mutatta; látom magam előtt, amint Kiss Kálmán bácsinak,
Mészáros doktor bácsinak magyarázza a hadi helyzetet, a reggeli újság általa
pirossal vagy kékkel aláhúzott sorait a londoni rádió tegnap este bemondott
híreivel egyeztetve...
- Mennyi küneff! - csodálkozott az a környékbeli
kereskedő, akit valamiért bevezettek az úriszobába. - Ügyvéd úr már mind
olvasta?
Mulatságosnak találtam a szót. Miután elment, megkérdeztem:
-
Miért mondta a könyvekre azt, hogy küneff?
Apám egy kicsit késlekedett a
válasszal.
- Viccből - felelte végül. Azután hozzátette: - De neked nem
szabad használnod.
- Miért nem? - csodálkoztam.
- Mert rossz vicc -
mondta kényszeredett arccal, valahogy lefelé elhúzó szájzugokkal, ami nem állt
jól neki.
- És azt sem helyes mondani, hogy geróf? - kérdeztem, kis
stréber.
- Ezt meg hol szedted fel?
- Édesanyám mondta a konyhában
Tinának, hogy délután jön a geróf.
Apám mosolygott.
- Hát ha nem muszáj,
ne használd ezt se. És főleg ne a gróf előtt.
************
Gróf Waldeck Hubert tiszaroffi földbirtokos mindig
koronával ékes hintón érkezett. Aznap is, amikor köztudottá vált az ország német
megszállása, átjött az a batár Roffról, s a gróf azt kérdezte, miben segíthet.
(Nem volt kétsége afelől, hogy segítségre fogunk szorulni.)
Akkor tudtam meg,
hogy apám fegyvert tartogatott a háznál: egy kis Browningot. Rémlik, mintha azt
mondta volna, hogy az egyik berlini útján vette. S most azt kérte a gróftól,
vágja zsebre, és tegye el a saját fegyverei közé. Mert apámnak nem volt
fegyvertartási engedélye, s - így mondta: - "a veszélyes helyzetben talán
veszélytelenebb", ha nincs pisztoly a háznál.
A gróf bólintott, mindent
értett. Én semmit.
Nem épp veszély esetére kellett volna az a
pisztoly?
*******
Parasztszekéren zötykölődött be a gróf, miután
meghallotta, hogy hazajöttünk. Elkomorult arccal érdeklődött apám után.
A
pisztolyt - mentegetődzött - nem tudta megőrizni.
A kandallója kéményéből a
fegyvergyűjteményével együtt elvitték az oroszok.
Körülnézett, borúsan
csóválta a fejét. A kastély is ki volt fosztva, néhány darab ezüst evőeszközt a
szántóföldön elszórva talált meg, kieshettek egy asszony kötényéből, ahogy egy
fiók tartalmát beleöntötte és elfutott vele. De azért felajánlott néhány tányért
abból a hétköznapi készletből, ami a szakácsnéjánál maradt, s ráadásul küldött
néhány piros kockás konyharuhát is; attól kezdve aranyszélű
Pirkenhammer-tányérokból ettünk a földön, s koronás címeres konyharuhával
töröltük el őket, miután elmostuk a kútnál.
*************
- Hát ez honnan való? - kérdezte anyám. - Ugyan
melyik kastélyból?
Cakkos aljú, dinnyehasú valamit vett ki az ágy alól, ahogy
felhajtotta a takarót.
- És nekünk nem lehetett olyan?! - kérdezte kipirulva
az asszony. Arcát közel vitte anyám mellkasához, és alulról nézett rá. Épp hogy
fel nem ugrott, mint egy dühös kotlós.
- Nem, kedves. Nem lehetett - mondta
anyám, és még mindig forgatta-latolgatta azt a kis kancsót.
- Már miért
nem?? - Az asszony rekedten kiabált. - Keresett az én uram! Igenis,
keresett!
- Nem érti? - Anyám türelmes maradt. - Ez francia porcelán. Annyit
a maga ura nem kereshetett. Az egyévi napszám, egy ilyen darab.
Az asszony
méltatlankodó arcot vágott, legyintett. Hátrébb húzódott, mintegy átengedte
nekünk a terepet.
Anyám letette a sevres-i kannát az asztalra.
- És tőlünk
mit hoztak el? - kérdezte.
Az asszony hátratett kézzel állt. Az az izzó
fénypont a szemében, az a hideg sugár a tekintetében: lyukat égethetett volna
rajtunk.
- Mondtam már, hogy semmit - morogta.
- De én tudom, hogy itt a
konyhaedényem. Az evőeszközünk...
Az asszony vállat vont.
- Ha tudja,
keresse. - Befordult a tűzhely felé, mint aki nem vesz részt a játékban
tovább.
***********
Anyám hirtelen elgyengült. Megingott elhatározásában.
A múltkor is, annál a suszternél ... Pathó vagy... Potó vagy
hogy hívják... Amikor ahhoz mentünk el, tudtuk, hogy a kukorica alá vannak
eldugva a maradék ruháink. És elkezdtük kézzel lesöpörni a magas lábakon álló
szárítóból a sárga csöveket. A suszter a háttérben fenyegetődzött, hogy ezt még
nagyon megbánjuk. És én csak annál inkább lefolyattam volna, le én, a földre, a
már megindult kukoricahegyeket, amikor egyszer csak éreztem, hogy anyám feladta.
Hogy már nem segít nekem, hanem csüggedten leeresztett karral áll, és csak néz,
isten tudja, hova.
- Tessék hagyni. Majd én - súgtam oda neki, de nem
szánakozva, hanem haraggal. Mert ilyet nem lehet csinálni. Vagy belekezd az
ember, vagy nem. De ha már elkezdte...
Engem aztán az egész nem izgatott.
"Megjön édesapám, majd lesz nekünk megint" - mondtam nem is egyszer, ma is
emlékszem rá. De magamban az volt: "Minek annyi holmi?" Minek, ha elveszhet,
hogyha az embertől csak úgy elvehetik?
Hanem kíváncsiság, az lett volna
bennem. Kirámolni, mi van az ágy alatt. Kincses barlanghomály... Ezüstök, valami
nagy fa alól kiásva... Egy egész üst arany, érzem, bele lehet turkálni
könyékig... Akkor, negyvenöt nyarán, lehetséges volt minden.
A kukoricacsövek
közül felszálló por piszkosan megült a ruhám elején. Száraz levélburkok, éles
csővégek horzsolták a kezem. Mégis, valahogy jó érzés volt, ahogy omlott le az
egész: egyik cső tengeri lökte a másikát... És a suszter elhallgatott már,
hirtelen némult el.
De akkor anyám azt mondta:
- Le kell ülnöm.
A
suszter megpenderült, kihozott egy zsámolyt.
-Tessék csak, nagyságos
asszonyom.
Anyám intett.
- Hagyd abba - suttogta.
Tényleg: szinte nem
mozgott a szája.
Pedig én éreztem, hogy már célnál vagyunk. Már csak tíz
centit kell, hogy apadjon a kukorica szintje. Már csak ötöt.
- Hagyd - mondta
anyám még egyszer. - Menjünk haza.
Ó, milyen készséges volt a suszter! Hogy
ugrott!
Kitárta a kaput.
- Majd mi felrakjuk. Azzal ne tessék törődni.
Majd mi visszarakjuk.
Anyám utóbb azt a kifejezést használta, hogy "ájulás
környékezte". Nem nagyon hittem el: nem szerettem a színpadi szavakat. A
felnőttek nekem túl pátoszosak voltak.
Hanem azon múlt, hogy ellenkezést
érzett... És félt. Pedig amikor valaki szólt, hogy a ruhásszekrényéből egy s
másunk nem is került messze, akkor egészen vállalkozó kedvű lett. Tervezgetni
kezdte, hogy elmegy és körülnéz... Potóéknál a kukorica alatt... "Hisz nincs mit
felvennünk" - biztatgatta magát.
Ha már nem csinálja, miért nem hagy
engem?
És kellemkedni miért kellett a tolvajjal?
- Maga nem ismert
minket. Nem ismerte jó uramat...
Így kezdte.
Miért kell bájologni egy
betörővel?
Magamban meggyanúsítottam: azt akarta elérni, hogy az állítólag
kommunista suszter "nagyságos asszonyom"-nak szólítsa!
Addigra már hallottam
a földigénylő bizottság közleményeit dobolni, és egyetértettem a
földosztással... "A föld azé, aki megműveli!" - van ennél egyszerűbb,
szuggerálóbb logika?
Újság nem járt nekünk, sajnos. Pedig nekem arra lett
volna szükségem. Hírekre... De kinek kell már az a ruhanemű, ami kukorica alá
van rejtve, és dohos, vagy nem is tudom, milyen szagú, mindenesetre poros, nehéz
szagú, meggyalázott ruha? Kinek kell?
A más izzadságszagában járni?
Ha már
egyszer hazakerültünk?!
**************
Mennyi jóakarónk támadt akkor.
A Pató- vagy
Pothóék szomszédasszonya. Hogy azt mondja, ő a kerítés közelében tartózkodott
éppen. És már nem jártunk messze...
- Mitől?
- Hogy napfényre kerüljön az
igazság! - kiáltotta egész biblikusan. De eltorzult arccal.
***********
Anyám leterítette az iroda padlódeszkáira azt az
SS-plédet, amit a lágerből, a hátán hozott haza. Azon a marcheggi éjszakán is ez
volt az egyetlen, aminek alábújhattunk hárman... Kint, a deres szántóföldön...
Vékony fekete pléd, az egyik sarkában lilásvörös pecsét, RSHA betűkkel, és egy
irdatlan hosszú szám - a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban rend volt és leltár
volt és selejtezés volt, majd újrafelhasználás... Él-e még az az elitalakulathoz
besorolt katona, aki elsőnek takaródzott vele? Mert mi, akik végfelhasználókként
kaptuk meg a strasshofi lágerben, mi, akiknek el kellett volna hullanunk: mi
élünk.
És itthon vagyunk.
És ehhez képest elhanyagolható, hogy a padlón
fekszünk. Mint most anyám, miután hazatámogattam. Kölcsön kapott lepedőn
fekszik, a gyomrára szorított kézzel. Kölcsön takaró felette. A fatalpú
bakancsát szerencsére könnyű volt leszednem a lábáról.
Őszintén szólva, nem
tudtam, most meg kell-e ijednem. Az a gyomorfájás komoly baj jele, vagy csak
cirkusz? Gyanakvó lettem, rosszhiszemű. Mennyi az igazság, s mi szól vajon a
részvétlen, gonosz világnak?
*********
Azután anyám ismét rászánta magát. Hiszen, ha lenne
mit: eladogatni is lehetne. A szomszéd határból megjelent nálunk az irodában egy
gazdálkodó, régi kliense apámnak, hozott egy gyönyörű, hatalmas kenyeret, talán
egy kis grízt is...
- Ha az a mázsa meglenne - nézett körül. - Ugye, volt a
doktor úréknak egy mázsája... Amin tűzifát mértek. Miért nem tetszett kiásni a
kukorica alól? Ott van a Potónál, tudja azt mindenki. Én megvettem volna.
De
hát hogyan lehet oda visszamenni? Ingerülten vitáztam anyámmal. Akkor kellett
volna. Akkor kitartani. Akkor hagyni, hogy én...
Anyám döntött. Bement a
községházára.
- Védelmet kérek - azt mondta.
Ezzel az észbontó szöveggel
célhoz ért. Kapott egy rendőrt, házkutatási paranccsal.
A suszter a dühtől
sápadtan fogadott.
- Csak tessék - azt mondta.
Hónaljig vájtam bele a
karom a kukoricahegybe. Olyan indulattal, hogy az isten se tudta volna különbül
ránk rogyasztani az eget... Porfelhőben álltam, csípte is a szemem, folytak a
könnyeim, koszos kézfejemmel töröltem az orrom.
Úgy is mentem haza aztán,
szégyenszemre.
**********
Jött megint egy suttogó hírhozó.
- Ha csak egy
héttel előbb tetszett volna... - mondta szánakozva anyámnak. - Tegnap volt egy
hete, hogy Potó befogott. Egy szekér holmit vitt át Kevibe, a rokonságánál van
elásva.
Túrkevére már nem mehettünk utána. Akkor kellett volna.
- Minden
mindegy már - sóhajtotta anyám.
- Már hogy volna mindegy?! - csattantam
fel.
Énnekem, akinek valóban mindegy volt, kezdett nagyon nem tetszeni, ahogy
anyám kihagy. Már csak ül nem egyszer, nem szól, nem is mozdul. Elnéz valamerre.
Enni is elfelejt. De én éhes vagyok! Folyton éhes vagyok.
Sparherdünk sincs
persze. A konyhában csak a kőpadló maradt meg. Továbbá a csempefal az egykori
tűzhely körül, anyám büszkesége.
**************
Mészáros doktoréknál is volt persze néhány darabunk.
Kinek-kinek egy öltő ruha, kabát, cipő - hogy ha hazajövünk, legyen mit
felvenni. Én ezt sem értettem, pedig, mint utóbb kiderült, ez általános volt.
Hogy a barátoknál, jó szomszédoknál hagytak hátra a zsidók egy-egy jobb
ruhadarabot, arra a remélt esetre... Mindig komoran hallgattam, amikor
ilyesmikről utóbb szó esett. (Sok szó esett. Zokszó esett...) Minek kellett
kérni, minek kockáztatni? Ha az ember megjön, újra lesz mindene. És az a néhány
vacak ruhadarab arra nézve is veszélyt rejtegetett... aki rejtegette, a
szívességet tette!
Aztán hazajöttünk, és nem volt meg semmi. "Elvitték az
oroszok" - hallhattuk. Mégis visszaadtak egy férfiinget és egy halszálkás
átmeneti kabátot. Az ing véres volt és szakadt - abban halt meg szegény doktor
bácsi, amikor egy légitámadás szünetében kiment az udvarra cigarettázni... "De
miért az édesapátok ingében? - kérdezte tőlem anyám. - Nem volt neki inge?!"...
A véres rongyon látszott, hogy kifejtették belőle az
E. H. monogramot a
szív alatti oldalon. Ott maradt, kipontozva, a nyoma.
A kabátot félujjasan
kaptuk vissza. Valaki a családból elkezdte fejteni, tán, hogy magára
igazíttassa. Aztán az egyik ujja odalett a nagy kapkodásban... Félkarú kabát,
hadirokkant felöltő... Pénzzé tenni azt sem lehetett.
A család nőtagjai
Egerből tovább menekültek Nyugatra. Még csak egy lapot sem írtak a németországi
hontalantáborból, sem később Ausztráliából, hogy örülnek, hogy legalább mi
megmaradtunk.
Ők érvénytelenítették a barátságot, mintha mi vétettünk volna
ellenük.
*************
Azután anyámat beidézték a
községházára.
Kunhegyesről jött át az a rendőr, aki kihallgatta és
megfenyegette.
Zsidó fiú volt, Bergernek hívták. Munkaszolgálatból keveredett
haza. Korábban nem ismertük.
- Nem zaklathatja a lakosságot - ezt mondta
anyámnak. És hozzátette: ha még egyszer panaszt hallanak anyám ellen, internálni
fogják.
Szava nem volt üres fenyegetés. Évekkel később tudtuk meg, hogy
Kunhegyesen Gerő Marcsa nénit bevitték a fogdába (egy éjszakára). Ő is keresni
próbálta a holmiját.
Évtizedekkel később véletlenül megismerkedtem ezzel a
volt rendőr hadnaggyal.
- Emlékszem az ön édesanyjára - mondta nekem ábrándos
hangon. - Még akkor is fatalpú bakancs volt a lábán... Pedig ez már augusztus
közepén lehetett. A japán kapituláció után...
- Így igaz - feleltem. - Azt én
is számon tartottam, mert kidobolták.
**************
Aztán, hogy látszólag végleg véget ért a második
világháború, az összes hadszíntereken és világtengereken, felkeresett minket az
egyik volt tanítóm. (Mi nem mentünk senkihez: anyámnak az volt az álláspontja:
aki jön, jön, aki nem jön, marad. Ennek a tanítónak állítólag baj volt az egyik
nagyanyjával... nem tudta róla minden gyanút eloszlató módon bizonyítani, hogy
nem zsidó. Ezért várta meg látogatásával - biztos, ami biztos - a történelmi
dátum bekövetkeztét.)
Mint egykor "legkedvesebb" tanítványának felajánlotta,
hogy bukott vagy bukásra álló diákokat korrepetálhatok az induló tanévben. "Most
minden paraszt úr szeretne lenni" - világosított fel minket. Ha pénzt talán nem
is kérhetek - tette hozzá gondterhelten, mint aki már meghányta-vetette magában
e kereseti lehetőség összes erkölcsi vonatkozásait -, de tejet, tejfelt, túrót,
tojást, kukoricalisztet igen...
Tizennégy és fél éves múltam. Ideje volt
előlépni családfenntartóvá.
A tanító bácsi könnyes szemmel távozott tőlünk.
Hogy önnön nagylelkűsége kergette-e szemébe a könnyeket (elvégre azokat a
tanítványokat meg is tarthatta volna magának), avagy a kiállott izgalmak emléke
(hiszen ő is rossz helyre született, s kis híján meglakolt érte...), már akkor
sem tudtuk eldönteni anyámmal, pedig még hosszan-hosszan beszélgettünk róla.
Anyám a lelkemre kötötte, hogy hálásnak kell lenni.
*************
Apám széthordott könyvtárában olyan sorozatok is
voltak, amelyeket bizonyos időközökben megjelenő utazóktól vásárolt. Ezek az
ügynökök nem a hátukon vitték a könyvesládikát, nem is nagy bottal jártak -
falvakon, dombhátakon át gyalogolva - a lábszáruk körül acsargó kutyák ellen,
mint Kozma Lajos mese-hangulatú fametszetein a vándor könyvárus, hanem
közönséges vulkánfíber kofferekkel jöttek, más házakhoz is bejáratosak voltak
(megszálltak egy-egy éjszakára a Horog-kocsmában), s bőröndjükből előkerültek az
Erdélyi Szépmíves Céh kötetei. A hófehér halinába kötött Úz Bencére emlékszem
(Nyírő Józseftől), s Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő könyveire, amelyek arra
vártak, hogy majd én felnövök hozzájuk. A gyomai Kner-műhely néhány kötetét is
gyerekkoromból ismertem már, piros-fekete betűiket a belső címoldalakon, és
azokat a furcsa, szálkás kis rajzokat, amelyek a szövegeket - többnyire verseket
- kísérték.
Miután hazakerültünk, megtudtuk, hogy apám Kner Imrével együtt
volt internálva Sárváron. Anyám - reszkető izgalomban - üzenetet küldött a
munkaszolgálatból hazakeveredett fiúnak, Mihálynak, kérte, hogy mint
mozgékonyabb, fiatalabb, ő látogasson el hozzánk, talán lehetne közös
keresőakciót indítani; még a szolnoki cukorgyárban sikerült a megyéből ugyancsak
oda internált néhány ügyvéd nevét megtudnia, anyám abban a kavargó infernóban
beszélt néhány sorstársnőjével, s most újra felvette volna a kapcsolatot velük,
ha még élnek, ha hazakerültek, de kellene egy férfi, egy mozgékonyabb,
fiatalabb... Akár felmehetnének Pestre, a Nemzeti Segélyhez, a Jointhoz, a
köztársasági elnök hivatalába, bárhová...
Hogy eljutott-e az üzenet Kner Imre
fiához?
Válasz érkezett-e valaha?
Csak arra emlékszem, hogy anyám sokáig
reménykedett.
Azután hallottuk, hogy Kner Mihály 1945. december 6-án Gyomán
megölte magát. Talán még annak is van jelentősége, hogy Mikulás
napján...?
************
Mikuláskor mi ugyanúgy kitettük a cipőnket az
ablakba, ugyanúgy hiába próbáltuk meglesni, mikor, merről jön Szt. Miklós
püspök, hogy piros celofánpapírba csomagolt ajándékait belerejtse, mint a
Mészáros unokák. Az első Mikulás azonban, amelyet már annak a számomra
kiismerhetetlen osztrák nőnek a jelenlétében éltem át (sőt, lehet, hogy ő volt a
szokás kezdeményezője és meghonosítója nálunk), engem a legmélyebb
kétségbeesésbe taszított.
Az történt, hogy a Fräulein már napokkal Mikulás
előtt elkezdte magyarázni nekem - húgom még csecsemő volt -, hogy mi is ennek az
éjszakai püspöklátogatásnak a jelentősége. A gyermekszerető heiliger Nikolaus
ugyanis figyel minket, számon tartja jó és rossz cselekedeteinket, kvázi
mérleget készít egész évi viselkedésünkről - s ennek megfelelően kap majd
egyikőnk egy zacskó édességet, másikunk krampuszt meg virgácsot. A meggyőző és
fantáziát megmozgató előadásmód nálam teljes sikerrel járt, annál is inkább,
mert annyira szerettem volna tudni, milyen is vagyok hát én, jó kislány vagyok-e
valóban, amilyennek képzelem magam, s ilyennek lát-e a külvilág is, vagy talán
hiába igyekszem, tökéletesen félreismerem a helyzetet, elvetnivaló, rossz gyerek
vagyok, akinek az aszódi javítóintézetben a helye.
Este fényesre kellett
dörgölnöm amúgy is fényes cipőmet, és saját kezűleg kitennem a gyerekszoba
ablakába az utca felől. A Fräulein azt állította, hogy onnan fog majd jönni és
benyúlni a Mikulás, szánon siklik majd a puha havon a sötétkék éjszakában, s
puttonyából piros papírba csomagolt zsákocskákat húz elő, kinek mi jár. ("Jedem
das Seine.") Még ma is emlékezni vélek arra az izgalomra, ami lelkemben remegett
- hozzánk nem járt a Jézuska, gondolom, más gyermeki várakozások is hozzáadódtak
felfokozott idegállapotomhoz. Alig bírtam elaludni, nem is akartam, fogadkoztam,
hogy meglesem, amint halkan kinyitja az ablaktáblát kívülről (ami egyébként
lehetetlen volt, de Szt. Miklós püspök nem ismert lehetetlent), ám azután
természetesen elnyomott az álom. Reggelre kelve első pillantásom az ablakra
esett, pirosság drága fénye áradt szét a cipőm fölött, oda akartam szaladni, de
a Fräulein nem engedett, előbb mosakodni kell - mondta -, fogat mosni,
felöltözni, fésülködni; majd azután.
Azután... apám is ott volt, anyám is,
amikor végre odamehettem az ablakhoz. A zizegő piros papírban volt egy zacskó
drazsé, egy szép alma, egy ezüstdió - és egy kis aranyvirgács, meg egy parányi
fekete krampusz.
- Nem! - kiáltottam, és iszonyodva eldobtam az egészet, nem!
- sikoltottam, és lekuporodtam, és zokogtam, - nem! Ez nem az enyém! Ezt
elcserélték! Ez nem lehet az enyém! A Mikulás tévedett! Én jó kislány
voltam!
Apám felvett, a karjára vett, leült velem, az ölébe ültetett, de én
vigasztalhatatlan voltam. A Fräulein hebegve magyarázta, hogy a krampusz meg a
virgács csak tréfa volt, de én ordítottam:
- Nein Spass! Nicht Spass!
Anyám is simogatott, mosolyogva noszogatott, ne legyek már úgy megsértve, de
én nem bírtam abbahagyni a sírást; a fejem fölött a felnőttek halkan tanakodtak,
apám azt mondta, talán valóban nem kell - általában - virgáccsal ijesztgetni
érzékeny kislányokat, megint más egy vásott fiúgyermek, anyám megkísérelt
összebarátkoztatni a krampusszal, mutatta, hogy milyen aranyos ördögfióka,
milyen vicces kis pofája van, nem kell félni tőle, de én nem nyugodtam meg, amíg
csak el nem távolították a zacskóból a krampuszt is, a virgácsot is, maradt a
számomra nem különösebben értékes drazsé, alma, dió, vihették az egészet a
fenébe, mehetett a Mikulás bácsi is a francba, csak olyan értetlennek bizonyult,
engem nem értőnek, nem értékelőnek, mint az egész felnőtt világ...
- Kein
Spass - mondta szomorúan a német kisasszony, aki gyermeknevelésből megint
tanulhatott valamit.
Részlet Ember Mária 2000-ben fogunk még élni? című, a Múlt és Jövő kiadónál hamarosan megjelenő könyvéből.
Jegyzetek
1 A
Minisztertanács 1944. március 29-én délelőtt megtartott üléséről felvett
jegyzőkönyv l. és 2. lapja nem maradt fenn, csupán a tartalomjegyzékből
olvasható ki, hogy Sztójay Döme miniszterelnök " 1. A Rádió Rt. és MTI élére
kormánybiztos kinevezése tárgyában, 2. A képviselőház összehívása tárgyában, 3.
A zsidó házvagyon, részvénytőke vagyon és egyéb vagyon elvétele tárgyában"
kívánt szólni mindenekelőtt. (Dőlt betűs kiemelés tőlem. - E. M.) "A m. kir.
minisztérium 1600/1944. Me. sz. rendelete a zsidók vagyonának bejelentése és zár
alá vétele tárgyában" 1944. április 16-án, vasárnap jelent meg a hivatalos
közlönyben.
2 1944. április 7-én jelent meg a hivatalos lapban az
1300/1944. számú miniszterelnöki rendelet, amely adatszolgáltatásra kötelezte a
zsidó rádiótulajdonosokat; ezt követte a készülékek elkobzása.
3 1944.
március 29-én jelent meg a hivatalos lapban az 1140/1944 számú miniszterelnöki
rendelet "a zsidó távbeszélő előfizetők adatszolgáltatási kötelezettsége
tárgyában"; ezt követte (volt, ahol már meg is előzte!) a készülékek
kikapcsolása, illetve leszerelése.
4 "A Kagran-kaszárnyában fekszem":
kettős értelmű szójáték. Mert egyrészt valóban feküdt a priccsen, másrészt
németül a hadosztály, a hadtest, az egység is "fekszik" ott, ahol épp el van
helyezve, be van szállásolva. Idős bácsiktól gyerekkoromban még lehetett hallani
ezt a szófordulatot: "Akkor épp a Piavénál feküdtünk..." - A Kagran-kaszárnya ma
is megvan Bécs Kagran kerületében.