Nyaranta Aranka - Telente
Levente
Vágólap
Ön nagy mennyiségű szöveget helyezett el a vágólapon.
Kívánja-e menteni?
Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?
A válasz nem
könnyű.
Koroktól, évszakoktól, helyzetektől, emberektől függött mindig.
Telente például, amikor édesanyáink a fejünkre húzták az egybekötött,
fejet-fület-arcot-nyakat befedő világoskék sapkát, melyből csak a szemünk, az
orrunk s a szájunkból egy kicsi látszott ki, sállal körbetekertek, bebugyoláltak
bennünket szkafanderszerű orkános télikabátunkba, és ránk adták kétujjas
kesztyűnket, biztos, hogy űrhajósok. Nyaranta, amikor faluhelyen a helybeli
fuvaros felengedett bennünket, az utcán időtlen időkig a lovakat bámuló
gyerekeket a lovas kocsi ülésére, kezünkbe foghattuk az ostort, s nézhettük
felülről hosszan az ácsorgó lovak széles tomporát, kocsisok. Ha Donászy Magda
vagy Várnai Zseni verseit hallgattuk, költők. Ha vonaton utaztunk, gőzmozdonyon
még, füstös képű masiniszták. Ha édesapáink Püspökladánynál leszálltak az
állomáson, hogy megigyanak egy korsó sört a restiben, és csak az utolsó
pillanatban tudtak visszaugrani a negyedóra várakozás után újra meglóduló
szerelvény végére úgy, hogy mi azt hittük, most örökre szem elől tévesztettük
őket, annyira sírtunk, hogy semmik sem akartunk lenni. És amikor öt szörnyű
perccel később a vonatfolyosón felvidámodva, épen-egészségesen mégis
előbukkantak, akkor igenis, mi is édesapák, akik nem csak a habot kapják meg a
korsó tetejéről. Építészmérnökök, anatómusok, rendezők, biológusok. Ha a tükör
előtt álltunk, színésznők. Direkt zokogtunk, és néztük ezt is a tükörben, hogy
lássuk és gyakoroljuk, milyenek vagyunk, ha bömbölünk.
A dolog tehát
mindenkor attól is függ kicsit, mik lettünk valójában.
Az Üvegtigris című
film főszereplője, Lali például nem akar más lenni, mint ami: a film címét adó
lakókocsi-büfé üzemeltetője. Szeretne persze gazdag lenni, de ez oly távoli
vágykép, hogy ő maga sem hisz benne komolyan. Makacsul nem akar másmilyen se
lenni; a tulajdonában lévő vendéglátó-ipari üzemegység egy beláthatatlan
útkanyarban, valódi nyaralási célponttá sohasem váló tó közelében áll, így hát
törzsvendégei - cimborái - lényegében az egyedüli vendégei is: hozzá és
büféjéhez hasonlóan az előző világból ittmaradt féleszűek, félvilági és
félresikerült alakok jelennek meg a színtéren. Nekik is vannak persze vágyaik,
mégsem vezet sikerre egyetlen közös vállalkozásuk sem, vagy éppenséggel balul üt
ki, s ha átmenetileg elérnek is valamit, az merőben továbbélésüket
szolgálja.
Kapitány Iván és Rudolf Péter viszont kicsit mások szerettek volna
lenni, mint amik voltak. Közös szatírájukban jó néhány olyan elem van, ami a
siker biztos kulcsa lehetne, mégis a rossz ómen kerekedik rajta felül: általában
nem vezet jóra, ha egy filmnek az operatőre és a főszereplője egyben az e
minőségében debütáló rendező-párosa is. Amit látunk, egyáltalán nem "rendezői"
film (nem is akar az lenni, az intellektualitásnak semmilyen gyanúja nem merül
fel egy pillanatra sem vele kapcsolatban), nem is operatőri film, inkább
színészfilm. Az Üvegtigrisben az utóbbi idők magyar filmjeiben párját ritkító
színészbarát jelleg érvényesül: majdnem negyven kolléga kap legalább
villanásnyi, többnyire hálás, mulattató szerepet benne, mindenki korunk
különféle ismerős zsánereit játszhatja, rendőrtől fogyasztóvédőig, falusi
násznagytól kisstílű nehézfiúig, s megnyugtatásunkra feltűnik benne néhány
tömegkommunikációs ikon is, mint amilyen Bochkor Gábor és Boros Lajos (ők
Sláger-rádiós ikonok is maradnak), Erős Antónia (ő tévéképernyőn hírt beolvasó
ikon) vagy Növényi Norbert és Kokó (ők már szerepet játszanak, noha az utóbbi
saját ikon-magát; mindenesetre mostanában nem nagyon fog Hollywoodba költözni).
Kétségtelen az is, hogy az Üvegtigris végső soron Rudolf Péter abszolút
jutalomjátéka: jóllehet, szinte mindenkit a maga jól bejáratott szatírarutinja
mozgat inkább, mint az átgondolt színészvezetés (Reviczky Gábortól Gáspár
Sándoron át Kecskés Karináig, s magát a főszereplő Rudolf Pétert is), ezekből a
rutinokból, vagy a rendhagyó megoldásokból (mint például Nagy-Kálózy Eszter két
ízben feltűnő és másodszor igen szépen fényképezett néma
menyasszony-figurájából) egy-két perces remek minijelenetek, epizódok vagy
epizódtöredékek alakulnak ki, Rudolf Péter rutinjából pedig a film maga.
Legkedvesebb jelenetünk az, amikor a Besenczi Árpád alakította rendőr megveszi
Lali még fel nem használt kaparós sorsjegyét. (Mondanunk sem kell, a rendőr
markát egymillió forint üti.) Alighanem a forgatókönyvet író Búss Gábor Olivér
és a dramaturg Hársing Hilda érdeme, hogy az Üvegtigris nyelvileg a szokásosnál
erősebb alapokra, helyenként élő párbeszédekre, humoros dumákra épül, de lehet,
az ő hibájuk az is, hogy mindebből mégis meglehetősen csikorgósan, valahogy
tempótlanul bontakozik ki a nagyobb történet (ez alól a felütés és a
zárójelenetet megelőző utolsó előtti szakasz tíz-tíz perce a kivétel), s a
voltaképpeni cselekményt jobbára a Rudolf Péter játszotta karakter erőteljes
jelenléte viszi. Ez, mindent összevetve, nekünk mégis kevéskének tűnik, noha,
ismételjük, az Üvegtigris egyáltalán nem tehetségtelen film, ám a nagyjából
indokolatlan happy end-szerű befejezés végleg saját politikai korszakának
cinikus termékévé, tipikus 1998-tól 2002-ig leforgatható, tét nélküli filmmé
avatja a művet: nincs megoldás, hiszen nincsen probléma sem, miért is volna, és
ha igen, mi lenne az? Nem hallunk a problémákról, ahhoz túlságosan elfoglal az
országvezetés vagy épp a filmrendezés súlyos munkája. Szponzor, néző és
mozitulajdonos egyaránt elégedetten állhat fel a végén, kedélyek nem
borzolódtak, nevetni nevettünk, pénzt is adtunk érte, s mivel a kép ma mindennél
erősebb hatalom, még talán a vásznon nagy számban látott és fogyasztott
termékeknek mi magunk is élvezői leszünk egyszer, nem csak a
produkció.
Egyedül a Szerencsejáték Rt. szponzori közreműködése látszik
hiábavalónak. Mert szerencsejátékot a filmtől függetlenül is biztosan játszunk
még, játszottunk eddig is, ha már egyszer mások akarunk lenni, mint amik
vagyunk, ha nagyok leszünk.
**************
Mikó István gyerekkorában biztosan színész szeretett
volna lenni, lett is, legalább megbízható karakterszínész; talán színházigazgató
is akart lenni, és ha tényleg akart, Sopronban ez a vágya is teljesült. De
meggyőződésünk, hogy vagy már kisgyerekkorában, vagy valamikor később, de még
nem túl későn egyszer csak elhatározta, hogy könnyűzenész lesz, amiről most,
látva legutóbbi produkcióját, azt gondoljuk - a magunk számára különben
meghökkentően és váratlanul -, bizonyára ebben a beteljesült ambíciójában érzi a
legotthonosabban, a legtermészetesebben magát.
Az történt állítólag, hogy jó
másfél éve egy könyvesboltban Mikó kezébe akadt a mai magyar költészet
legjelentősebb más-lenni-akarójának, Kovács András Ferencnek a Jack Cole
daloskönyve című verseskötete, beleolvasott, áttanulmányozta, forgatta a
fejében, megtanácskozta zenészbarátaival, Suha Kálmánnal, Szűts Istvánnal,
Kangyal Ferenccel, Anti Tamással és Sipeki Péterrel, hatan összeálltak, a
negyven Jack Cole-dal közül tizennyolchoz zenét szereztek, stúdióban
eljátszották, ezt Biciklirodeó címmel megjelentették CD-n, és legutóbb, élő
lemezbemutató koncert keretében előadták a Lovag utcai New Orleans Music
Pubban.
Minderről maga Mikó beszél, bevezetőképpen szól egy-két szót, mielőtt
a húrok közé csapna, és tulajdonképpen megdöbbentő ez is, hallani egy mai
színészt, aki a hely szakmabélinek távolról sem nevezhető közönsége előtt tud
költő kortársáról mondani néhány elfogulatlan és pontos mondatot.
A Jack Cole
daloskönyve szinte előhívja a megzenésítést: azon túl, hogy Kovács András Ferenc
többi (és számtalan egyéb alakmása nevében írt) verséhez hasonlóan, darabjai
szigorúan formahűek és kötöttek, létrehoznak egy rendkívül groteszk és
különbejáratú univerzumot is, amelyben az Észak-Amerika elmúlt százötven-kétszáz
évéről való történeti tudás anakronisztikusan, ám igen termékenyen és
szórakoztatóan egyesül mindazzal az ismerettel, amit az Egyesült Államok
1996-ig, a kis gyűjtemény megjelenéséig bizonyosan jelentett: mai filmszínészek
nevei keverednek az amerikai Vadnyugat világáéba (abba a világba, amit
legpontosabban egyébként nem Karl Maytól, hanem két-három generációval ezelőtti
amerikai filmszínészek közvetítésében ismerünk) vagy épp a polgárháborúéba;
valóságos, ismerős figurák keverednek ebbe az 1988 és 1995 között versekben
megalkotott fiktív Amerikába, az eredeti kötet egyik prózai zárszavából kiderül,
hogy Jack Cole eredetileg valójában John Coleman, a Kovács András Ferenc által
írt utószó pedig hallatlanul sok egybeesést mutat Jack Cole/John Coleman és
Kovács András Ferenc életrajzi tényei között - mindezek a játékok arra
szolgálnak, hogy a különféle időeltolódások, a versek ideologikus változatossága
és a briliáns archaizálás kibillentse és relativizálja Jack Cole saját
"irodalomtörténeti" idejét. A gyűjtemény megjelenését követően nem sokkal
alapját képezte már egy színházi vállalkozásnak, három fiatal erdélyi színész,
Fazakas Ernő, Márton Lóránd és Nagy Csongor Transsylvanian Bú Boys néven
összeállt, és létrehoztak egy háromszereplős, megzenésített-elénekelt-eljátszott
előadást a Daloskönyvből. Szemben a Transsylvanian Bú Boys némiképp többnemű, a
Kovács András Ferenc költészetében benne lévő, melankolikusra és szangvinikusra
egyaránt súlyt helyező és igen elementáris verziójával, Mikó Istvánék
Biciklirodeója inkább one-man-show, hogy stílusosan fejezzük ki magunkat, és
zenei értelemben feltétlenül "szöveghűbb" a versek eredeti világhoz: lendületes
amerikai fehér zenei formációkat hallunk, szájharmonikával, tangóharmonikával,
hegedűvel, bendzsót imitáló gitárjátékkal, egyáltalán, muzikális imitációit és
átiratait mindannak, ami a versekben szövegként meglehetős iróniával
megtestesül, a countryzenétől a Simon & Garfunkel-parafrázisokig.
Ennek a
nem egészen másfél órás előadásnak a zenészerényeket bőven csillogtató Mikó
István a főszereplője, aki egyvégtében, megállás, pillanatnyi kihagyás nélkül,
tisztán énekli végig az estét, olyan magátólértetődőséggel és
mesterkéletlenséggel, hogy amikor a műsor véget ér, és felhangzik a taps,
valóban azt gondoljuk: ő már nagy, neki már nem kell valakinek
lennie.
***************
Amin az ember jóval kevesebbet gondolkozik
kiskorában, pedig a pályaválasztással vetekedő, s nem egyszer sorsdöntőbbnek
tűnő kérdés, hogy örök csábító vagy örök elcsábított lesz-e majd, ha nagy lesz.
Pontosabban, ha örök elcsábított lesz, akkor talán nem is lesz nagy soha,
megmarad tágra nyílt szemű, befolyásolható, morálisan ingatag,
szeretetmegvonással zsaroló, akaratnélküliségében kiszolgáltatott kisgyereknek.
Vagy épp fordítva? Ha örök csábító lesz, akkor marad meg édes, rafinált,
felelőtlen, szeretetével zsaroló, akaratosságában kiszolgáltatott kisgyereknek?
A fene se tudja. Lehet, hogy ha csábításról van szó, jobb elfelejteni a
felnőttséget, és inkább ügyetlenül férfit játszó kisfiút, illetve esetlenül nőt
mímelő kislányt kell a szerződő felekben látnunk. Vagy esetlenül nőt mímelő
férfit és ügyetlenül férfit játszó nőt? A Mozgó Ház Társulás 1003 szív, avagy
töredékek egy Don Juan katalógusból című előadását nézve egyre kevésbé tudjuk,
hogyan kell ezeket a dolgokat elgondolni, és örömmel adjuk át magunkat a csábító
és áldozat viszonyát teljesen összezavaró, pillanatonként felcserélő,
artisztikusan kiszámított kavalkádnak. A többek közt Avignont és Berlint is
megjárt előadás elején, miközben a nézők a helyüket keresik, a színpadot három
rizsporos parókás szolga söprögeti, előadásra készülődnek, hogy amint elsötétül
a nézőtér, visszatérjenek, most már komoly férfiakként. S mire az ártatlanabb
néző eldöntené, melyikőjük is játssza a nagy csábítót, a rafináltabb néző pedig
megállapítaná, hogy nyilván mindhárman, hiszen Don Juan nem személy, egy
ártatlan lányka szövegét recitáló, de a legkevésbé sem ártatlan külsejű nőalak
jelenik meg - ő is Don Juan része a Mozgó Ház előadásában. Don Juan végig jelen
van, bár egyszer sem jelenik meg: nemhogy nem személy, de még csak nem is a
csábító fél princípiuma, hanem a csábítás mint kétszemélyes játék elve: a három
férfi (Gőz István, Móninger Zsolt, Vajna Balázs) és nyolc nő (Bársony Júlia,
Birtalan Krisztina, Deli Adrien, Gévai Réka, Nagy Fruzsina, Isabelle Lé,
Pereszlényi Erika, Sulykó Elzbieta) változatos, s a végtelenségig folytatható
cserebomlásának összessége.
A sok cicoma, a gondosan régiesre fabrikált
jelmezek, a milliméter pontosan tervezett mozgások, a bábszerű játék egyszerre
hangsúlyozza a színházszerűséget és az archaizálást. Ez az archaizálás azonban
nem egy konkrét kort idéz meg - elvégre mi is volna Don Juan kora, hány éves a
nagy csábító? -, hanem a színpadon folyó szerelmi diskurzus, a Da Ponte-librettó
és más Don Juan-klasszikusok részleteinek múltbeliségét hangúlyozza, s így
minden szerelmi párbeszéd, erotikával kapcsolatos ideológia, morális attitűdök,
nemi szerepek időhöz kötöttségére emlékeztet.
A Don Juan-mítosz nemi
hierarchiát tagadó újramondása ugyanakkor messze nem olyan sterilen filozofikus
előadás, mint amilyennek ebből a kis eszmefuttatásból esetleg tűnik. A
mulatságostól a brutálisig az effektek igen széles skálájával élő produkció
szokatlanul egyéges összbenyomásáért nem valamiféle ideologikus sugallat vagy
kipárolható gondolati konstrukció a felelős, hanem elsősorban a látvány
megkomponáltsága és a sokszor egymással párhuzamosan folyó
szerelmicívódás-jelenetek, csábítástörténeti töredékek: a dialógusok,
pantomimek, táncok önmagukért való tökéletessége. A 1003 szív a részletek
szépsége és fanyar iróniája ellenére sötét tónusú, nyomasztó képet fest a
csábításról, nem gyerekeknek való előadás.
Amikor kiskorunkban elgondoltuk,
hogy ha majd nagyok leszünk, nem gyerekeknek való előadásokra fogunk járni,
igazunk volt. Néha tényleg érdemes.
Üvegtigris - színes magyar
film, r.: Kapitány Iván és Rudolf Péter. Bemutató: 2001. október 18.
Mikó
István: Biciklirodeó - Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve című
verseskötete (Jelenkor Kiadó, 1996) alapján. Noé Bárkája Kiadó, 2001. A
lemezbemutató koncert: New Orleans Music Pub, 2001. október 25.
1003
szív, avagy töredékek egy Don Juan katalógusból. Mozgó Ház Társulás.
Rendezte: Hudi László. Trafó, 2001. október 23.